„Nekem miért nem ad párt Isten?”

Egy gyermek sok mindenre vágyik. Ha megtetszik neki valami, kérlelni kezdi szüleit: vegyétek meg nekem! Azok viszont egyre csak azt válaszolják: nem. 

Én felnőtt fejjel ugyanezt éltem meg, csak játék, édesség helyett párkapcsolatra adtam le a „rendelésemet”. Ám folyamatosan azt éreztem, hogy Isten visszatartja tőlem ezt az áldást, hiába vetettem be mindent: füzetbe írtam a kérésemet, hangosan imádkoztam, még a hozzám közel állókat is megkértem rá, „járjanak közben” az érdekemben Mennyei Atyánknál, de csak nem kopogtatott az a nagyon várt férfi. 

Úgy véltem, biztosan nekem kell kezembe vennem az ügyet a komfortzónámból kilépve, de aztán sosem az elképzeléseim szerint alakultak a dolgok. 

Egyre türelmetlenebbé váltam, és egy ponton már a hitem is megingott.

Mostanában fogalmazódott meg bennem, hogy eddig csak kértem és kértem, de nem gondolkoztam el Isten válaszán. Nem kérdeztem rá, hogy miért nem. Miért nem érzi még úgy, hogy itt az ideje? Miben fejlődjek, mire akar tanítani a várakozással? Mert bizonyára nyomós oka van rá, hogy sokadjára is azt mondta: „Ebből a körből most kimaradsz.”

Egy nemrég lezáródó ismerkedés vitt közelebb a miértek megértéséhez. A másik fél olyan hibákra világított rá, amik – és ez a felismerés volt az igazi arculcsapás – máshol is megmutatkoznak a kapcsolataimban. Egyébként is, hogyan akarok a társává válni valakinek, ha az önbecsülésem mínuszban van?

A jó hír viszont, hogy ezeket a hibákat a nevükön nevezve lehetőségem nyílt a fejlődésre, a változásra – legyen a segítségemre akár egy megértő, tapasztalt baráttal való beszélgetés vagy egy jó szakember.

Na, meg az, aki mindig elérhető, és a legjobban ismer.

Aki nem hívő, talán most felmordul: miért várok csodát attól, aki ennyire „kibabrált” velem? Azért, mert korábban az életem többi területén is megsegített, bár akkor még nem hozzá társítottam a kedvező fordulatokat: gátlásos kamaszként hat évig vágytam rá, hogy legyen egy igaz barátom, lelki testvérem, és megadta. Minden álmom volt, hogy újságíró legyek, egy szerkesztőségben dolgozhassak – most a Képmás magazin és a Képmás.hu szerzőjeként írom e sorokat. Egy betegség hét évre búra alá vont, de Isten meggyógyított. Akkor miért ne mutatná meg gondoskodását ebben a kérdésben is?

Mint a saját példáim is mutatják, Isten nem azonnal válaszol. Nem varázsló ő, hogy csettintésre megadja, amire vágyunk. Akkor talán semmi értelme nem lenne a földi létnek, mindenki dúskálna a fizikai és eszmei javakban, nem kellene a kisujjunkat sem mozdítani értük. Az már a mennyország volna. 

Ám az is lehet, hogy hamar jön válasz, csak mi még nem értjük, így nem is halljuk meg, mit üzen. Nekem mostanában kezd ráállni a fülem.

Érdekes, hogy épp a szóban forgó problémával fordultam Isten felé, és ha voltak is mélypontok, most bátran írom, a nagy felismerések után megerősödött a hitem. Mint amikor egy addig nem használt gépkaron fordítanak egyet, és nagyot reccsen, de a helyére kerülve már könnyedén jár. Én most valahogy így érzem magam.

S ezt az érzést is a batyumba csomagolva elindultam az úton, amire hívott. Nem tagadom, megrémít a bizonytalanság, hogy nem látom, milyen hosszú útra lépek, de már tudom, hogy bízhatok abban, aki vezet.