„A busómaszk alatt azt érzed, hogy több vagy, mint ember”

Kicsit keringünk Bach Máté fotóssal, mire megtaláljuk a megadott címet – a házszám mellé rajzolt busófejet látva viszont már tudom, hogy jó helyen járunk. Heilmann János mosolyogva fogad minket. Az udvaron faragások, műhelye ajtajára vésve pedig busóalakok. A helyiségbe lépve megannyi arc néz vissza ránk a falról – hasonlóak, mégis mindegyik más. Van köztük kerek fejű és piros arcú, hosszú orrú és olyan, amelyet hajzuhatag, pontosabban csuklya keretez. A háttérben pörgős zene szól – mint megtudjuk, sokác nóta.

„Először háromévesen vettem fel busómaszkot – kezdi János kedvenc, báránybőrrel takart kanapéján elhelyezkedve. A férfi tősgyökeres mohácsi – igaz, sokác vér „csak” nagyanyai ágon csörgedezik ereiben, apja sváb, anyja magyar. Ő azonban úgy véli, nem a származásától lesz valaki jó busó, hanem ha ápolja is a hagyományt.

Gyerekkorában szüleivel rendszeresen részt vettek a busójáráson, és ilyenkor végigjárták a standokat, ő pedig általában kapott is valamit, apja például mindig vett neki törökmézet. „A busójárás jelentőségét még nem fogtam fel, de a hangulat, az idősebb busók már akkor lenyűgöztek – emlékszik vissza. – Édesapámnak volt egy barátja, aki nevelt fiaként szeretett.”

„Az egyik busójáráson együtt is felvonultunk – ő ment elöl, minket, gyerekeket pedig mókából egy láncon húzott maga után. Aztán ha meglátott egy csinos hölgyet, mi körbeszaladtuk.”

Ahhoz, hogy maszkkészítésre adja a fejét, szükség volt még valamire: mindig is jó kézügyességgel bírt, szobrokat is faragott, és kemencét is készít. A busófejek faragásával tizenkét éve kezdett foglalkozni, autodidakta módon sajátította el. Voltak maszkfaragók, akik nagy hatást gyakoroltak rá, de nem akarta utánozni őket, inkább egyedit szeretett volna alkotni. „Nem másolok le egy adott maszkot, hanem a régi irányzatot próbálom újrateremteni, megőrizni azt a feelinget” – mondja. 

Honnan ered a busójárás?

A legenda szerint a török hódoltság alatt a Mohács területén őslakos sokácok megelégelték a rabságot, s rémisztő maszkokat öltöttek magukra, kezükbe pedig zajkeltő eszközöket vettek, hogy elűzzék a törököket. Akciójuk után csónakkal keltek át a Dunán. Ennek valószínűleg nincs sok valóságalapja, mivel a sokácokat tíz évvel Mohács felszabadulása után kezdték betelepíteni a városba. A balkáni eredetű népcsoport egykori hazájából hozhatta át a szokást. 

Vérrel kent arcok és egy jámbor maszk

Jani civilben építésvezető, de a busójárás előtti hetekben félreteszi munkáját, és csak a maszkfaragásra koncentrál. Egy-egy maszk egy nap alatt készül el, de olykor pár óra alatt életre kelnek a műhelyben. Vörös fűzzel és hársfával dolgozik, amelyeket szalagfűrésszel kezd megfaragni, majd csiszolással varázsolja simává az arcokat.

„Ez a teknővájó kapa, de cigánykapának is mondják – mutat egy másik szerszámra az asztalon, ami példaképe, Késics György faragóé volt. – Ezzel szoktam a maszkok hátulját kivájni. Nem szívesen használom, mert irtó nehéz.”

Az arcokat sertésvérrel festi be, ami egy idő után bebarnul, így még régebbi hatást kelt. 

„Ismerősöktől szoktam kérni, a disznóvágásokról mindig marad.” A munka egyik utolsó fázisa a csuklya felvarrása. Ma már sokan szegeccsel rögzítik, de Jani ebben is a régieket követi, másrészt, a festés mellett ezt élvezi a leginkább.

Munkáit megrendelésre készíti. „A Facebookra nem szoktam feltenni, mert általában az kell az érdeklődőknek, aminek már van gazdája. Ha mégis kimarad két-három, azokról feltöltök fotót, aztán bízom benne, hogy elviszik. Ha nem, akkor pedig kirakom a falra, hadd öregedjen és porosodjon, aztán jövőre még jobban fog menni!”

Kép

Fotó: Bach Máté

Évente átlagban húsz maszkot farag. Idén kevesebbre volt ideje, de nem ez biztosítja a megélhetését, így nem aggódik miatta. „Nekem ez fanatizmus, és nem a pénzről szól” – fogalmaz. 

Beszélgetésünk közben néhány, számára különösen fontos maszkot is megmutat. Az egyiket például kendőbe bugyolálta. 

„Ez egy jámbor maszk, aminek a gyerekem első cumiját tettem a szájába” – meséli. A kendő alól egy raszta tincs lóg ki, ez pedig egykor hozzá tartozott. 

„Ennek meg a szemöldökét lenolajjal kentem be, amitől bekeményedett” – emel le a falról egy másikat. 

Milyen az igazi busó?

Ahogy János mondja, mostanában egyre többen készítenek modern maszkokat. Nincs is ezzel baj, teszi hozzá, az a jó, ha minél színesebb a felhozatal. Ha mindenki egy kaptafára, sablonszerűen faragna, akkor lenne kétezer ugyanolyan busó. Az már sokkal inkább zavarja, hogy sokan leveszik a busójárás idején a maszkjukat, és az öltözetükre se figyelnek.

Egy igazi busó ugyanis subát ölt magára, szalmával kitömve, lábára bocskort húz, az alá pedig bütykös harisnyát vagy horgolt zoknit (bocskorkészítéssel Mohácson Farkas György foglalkozik). „Ez a bunda ott például úgy százéves lehet, a padláson találtam – mutat egy széken pihenő darabra. – Ha belenézel, láthatod, hányszor össze lett már foltozva.”

Sokakon látni szarvval ékesített maszkot is – ez nem a hagyomány része, csak az utóbbi évtizedekben kezdett elterjedni, János ezért nem is készít ilyet. Egykor igyekeztek minél könnyebb súlyú maszkokat faragni, mivel egy hétig le sem vették az alakoskodók. Akkoriban még mindenki magának faragta, így nem is születtek olyan kidolgozott alkotások, mint amiket a műhelyben megcsodálunk.

János maga is változatosságra törekszik. Sokan kérnek tőle kerek fejű maszkot, és két-három évente farag is egyet, de annál nem többet. Ha sok lenne belőle, elveszne a varázs. A falra tűzve olyan maszkokat is látunk, amelyeknek tulipánt vésett a homlokára. 

Ami a faragott arcokban közös: a jobb szélső foguk hiányzik, ezt tűzzel égeti ki. „Ez az én védjegyem” – mondja. 

Némelyik maszk arcán ragtapasz van. „Amiatt tettem rá, hogy még régebbinek, még viseltesebbnek hasson” – magyarázza. Imádja meglepni az embereket, akik azt gondolhatják, százéves darabot tartanak a kezükben. Ám a maszk hátuljára mindig ráfesti a készítés dátumát. A ruhaneműk esetén ugyanerre esküszik. Elvégre a sokácok sem az „ünneplős gatyájukat” vették fel, hanem amit nem sajnáltak, mivel a busójáráson még sárban is hemperegtek. „Volt, hogy valaki kijött hófehér bundában, mire én azt mondtam neki, bízd rám, jó? És felvittem a bundát padlásra, ahol végighúztam párszor a padlón” – meséli. 

A szokás szerint csak férfi öltözhet be busónak – ma már ezt nem veszik szigorúan, vannak női busók is. Más hölgyek fekete álarccal takarják el magukat, őket úgy hívják, szép busó. 

Az elmondottak ellenére János úgy véli, nem az a legfontosabb, hogy ki milyen maszkot visel. „Igazából már mindegy, hogy milyen cucc van rajtad. Mert nem attól jó egy busó, hogy mondjuk kerek fejű vagy vékony orrú maszkja van. Attól leszel busó, ha a fejeden van az a maszk.” Ez ugyanis az utóbbi időben nem mindenkinek evidens, Jani gyakran látja, hogy sokan maszkjukat a kezükben tartva vonulnak, ami nagyon dühíti.

„Régen a falu szégyenének számított, aki levette a maszkot, az ilyet hazaküldték. Meg is kapta az asszonyoktól, hogy »Nem tudtál viselkedni?«”

Egy másik aranyszabályt is megoszt: „Szerintem a busó, az egyszer legyen busó, mégpedig farsangkor! Az eseményt reklámozva sokan már jóval előbb maszkot öltenek, és én értem, hogy jó buli, de ha egy évben ötször beöltöznénk, akkor lehet, hogy nem is várnám annyira a busójárást.” Ő már karácsonykor a busójárásra készül, és mint mondja, neki ezzel az eseménnyel kezdődik az év.

A lazuló szokások ellenére hozzáteszi, akadnak rajta kívül, akik tartják magukat a hagyományokhoz. „Hála Istennek vannak még komoly busók, mint Stipa Pista, a sokácok elnöke, akinek nagyon komoly felszerelése van. A bundája úgy ki van tömve, hogy alig bír benne mozogni, és majd’ leszakad róla” – említ egy nevet a helyi nagyok közül.

A 17 ezres városban hetven busócsoportot és körülbelül 35 maszkfaragót tartanak számon. Jani lát potenciált pár fiatalban is, mestersége tanítására viszont nem adná a fejét. „Aki ezzel akar foglalkozni, annak magának kell kitaposnia az utat, ahogyan én is tettem.”

Kép

Fotó: Bach Máté

Milyen érzés busónak lenni?

A busójárásról több helytelen információ is kering az interneten, az egyik ilyen, hogy a poklade szó, amit a mohácsi sokácok az esemény megnevezésére is használtak, jelentése fesztivál. „Ez nincs így, eredetileg azt jelenti, hogy átváltozás” – helyesbít a kézműves. És valóban, a maszkot öltve az ember átszellemül.

A busó egy titokzatos lény, akinek zord megjelenése félelemmel tölt el, de tudjuk, hogy nem bántani akar, hanem megtréfálni. Ezért is húzódik mosolyra a szája.

„Amikor felveszed a maszkot, azt érzed, hogy félig ember vagy, félig Isten, aki érzelmeket vált ki másokból. Ha anélkül mentem az utcára, csak sodródtam a tömeggel, maszkkal viszont egyből utat nyitottak előttem, tekintélyt adott. Szerintem minden mohácsi gyerek arra vágyik, hogy egyszer nagy busó legyen.”

A busók mindig újabb tréfán törik a fejüket. Egyik évben például egy fapadra ültették az asszonyokat, és összekormolták a ruhájukat. Ez egy kicsit pajzán ünnep – a tavaszvárás, egyben a termékenység ünneplése –, amikor szabadabban huncutkodhatnak. Persze csak azzal, akin látják, hogy vevő rá. „Akad egy-két férfi, aki kihasználja a helyzetet, de ez elenyésző” – mondja Jani, aki nem ért egyet azzal, ha egy ember cselekedete alapján minősítik az összes busót.

Látogatásunkkor mi is felpróbálunk egy maszkot, és az említett százéves bundába is belebújok – szó mi szó, a két kis résen kilesve nem tudnék megtenni benne több kilométert. „Elég leterhelő egy farsang, ha három-négy napot végigtolok egyhuzamban, utána egy hétig izomlázam van. Szóval nehéz dolog, de megéri. Amikor egy éven keresztül erre készülsz, akkor mindenképp végigcsinálod – mondja erről a maszkfaragó. – Ebbe bele kell születni, azt gondolom.”

A felvonuláson részt vevők testi épségét úgynevezett saját etikett is szolgálja, tilos például babakocsival érkezni.

János és csapata ettől függetlenül sem kedveli az óriási tömeget, busójárás napjain a kisebb utcákat járják szekéren ülve, majd betérnek egy-egy ismerőshöz. De az ünnep náluk nem ezzel kezdődik. „Már csütörtök reggel, kisfarsangkor összegyűlünk itt nálam: hat órától nyitva a kapu, nyolckor elkezdenek szállingózni az emberek, és kilencre tele van az udvar, mindenhol busók és fotósok.”

A csapatával idén egy nagy dologra is készülnek. A részleteket ugyan még nem árulhatja el, hogy meglepetés legyen a résztvevőknek, mosolyogva csak annyit mond: „Ilyenre még nem volt példa a busójáráson. Szerintem történelmet fogunk írni.”