Hogyan kezelje gyermeke orvosát, ápolóját?

Tűrjük, mert jól neveltek vagyunk

Bekerülünk egy kórterembe. Természetesen nem az ablak mellé. Szűkös az éjjeliszekrény, az ágy alá tett bőrönd miatt pöröl a takarító. Egy szomszédos ágy mellett üldögélő anyuka megállás nélkül és fejhangon „ügyintéz” a mobilján. A folyosói fürdőszobán és a vécén többen is osztozunk eltérő kultúrával. A hűtőszekrény már akkor tele van, amikor mi még bele sem pakoltuk, amit a nagyi behozott. Kiderül, az anyának legfeljebb egy sámli jut éjszakára.

Hiányzik az otthonosság érzete, de persze uralkodunk magunkon, hiszen jól neveltek vagyunk és a gyerek – aki miatt mindezt elviseljük – érdeke az első.

Az igazi aggodalmak azonban akkor kezdődnek, amikor tapasztaljuk, bármilyen fehér köpenyes bejöhet, és megvizsgálhatja a gyerekünket. Többnyire nem mond semmit, ha kérdezünk, kurtán válaszol, hárít, vagy nem értjük, amit mond. A vizitről kiküldenek, de aztán sem szól hozzánk senki semmit, viszont bejön a nővér, hogy akkor ő most beadja a műtéti előkészítésre szánt injekciót. Vagy közlik, hogy mehetünk haza, ez a diagnózis, miközben fogalmunk sincs, hogy mi ez a betegség. A szülőt hatalmába keríti az érzés: „nem vagyok ura a helyzetnek, fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem.”

Viselkedéstípusok

A legtöbb szülő, anya zsigereiben érzi, hogy viselkedési mintái a gyerek számára tájékozódási pontok, és neki most nyugodtnak, kedvesnek, lazának, játékosnak, megnyugtatónak „kellene” lennie. Rejtett, saját aggodalmait hordozó üzeneteit azonban továbbra is küldi - öntudatlanul és rendületlenül. E téma szakirodalma hatalmas. A kórházi helyzet szülte szülői viselkedéstípusok négy csoportját írják le.

1. A támogató szülő együtt érző, és nyugodtan reagál. Észleli, elismeri a gyerek tapasztalatait a beavatkozásokkal, a kórházi körülményekkel kapcsolatban. Szavaival azt üzeni: „itt vagyok veled, nyugodj meg”, testbeszédével is azt fejezi ki: „tudom, hogy most neked rossz, de együtt úrrá leszünk a helyzeten”.

2. A normalizáló szülő úgy tesz, mintha a kórházi kezelés csak egy újfajta, eddig ismeretlen, de mindennapos feladat volna, amely éppoly rutinszerűen megoldható, mint az esti, nemszeretem fogmosás otthon. Lefoglalja a gyereket érdekes tevékenységekkel, eltereli a figyelmét a beavatkozásról, a fájdalomról, az unalomról és közben nagyra értékeli a gyerek teljesítményeit pl. a fájdalom eltűrésével, az orvosi-ápolói utasításoknak megfeleléssel kapcsolatban.

3. A távolságtartó szülő (látszólag) kivonja magát a kellemetlen helyzetekből érzelmileg és fizikailag, pl. kimegy a szobából, amikor bekötik az infúziót vagy ledugják a gyomorszondát. Kórházi helyzetben nem képes a megszokott módon közel férkőzni a gyermekéhez, mert arra koncentrál (és ezt a mintát sugallja), hogy meg kell felelni az elvárásnak. „Passzívan kooperál”: együtt van a gyermekével, de nem kezdeményez. Ugyanakkor aktívan kooperál az egészségügyi személyzettel és más hozzátartozókkal, sőt, még bátorítja is őket. Ez a minta abból a felnőtt tapasztalatból táplálkozik, hogy az életben egyedül kell megküzdenünk a helyzetekkel.

4. Az érvénytelenítő szülő kétségbe vonja, „felülírja” gyermeke élményeinek valódiságát, vagy ha el is ismeri, nevelési feladatnak gondolja azokat. A legtöbb gyermeki aggodalomra, a beavatkozással kapcsolatos félelemre, a fájdalom jelzéseire ingerülten, vagy egyáltalán nem reagál, esetleg bagatellizálja gyermeke reakcióit. Öntudatlanul azt üzeni: „az élet kemény, ne hagyd el magad, viseld el, amit kell, ahogy én is teszem”.

Mit vár el az egészségügytől a mai szülő?

Számos kutatás eredménye áll rendelkezésünkre a felsoroláshoz.

Első helyen áll a biztonság, és a szaktudás kívánalma, amelyet a személyzet elérhetősége követ. Harmadik helyen az őszinte, érthető és rendszeres információ igénye áll.

A szülők szeretnék, ha inkább járó betegek lennének, és nem bent fekvők, az ápolók segítőkészségét igénylik, rögtön ezután az anyagi biztonságuk állandóságát a betegség ideje alatt. A kórházi hotelszolgáltatás minősége (parkolás, étel, egy- vagy kétágyas szoba) következik a sorban, majd az átmenetek (felvétel, áthelyezések, szállítások, hazaadás, adminisztráció) gördülékenysége, végül a lelki és spirituális támogatás. Utóbbit a krónikusan beteg gyerekek szülei fokozottabban elvárják.

Egyfajta fogyasztói szemlélet bontakozik ki a fenti felsorolásból. Úgy, ott és akkor álljanak rendelkezésemre, ahogy és amikor adóforintjaim (ne adj Isten, hálapénzem) alapján elvárhatom. Nincs azonban valódi rálátás arra, hogy mi is valójában az a „szolgáltatás”, amit az egészségügytől várhatok. Azt még csak meg tudom ítélni, hogy elfogadhatóak-e a körülmények, kedvesen foglalkoznak-e a gyerekkel és velem, de arról fogalmam sincs, hogy az előírt vizsgálatok, gyógyszerek, gyógymódok azok-e, amelyekre szükség van. Ebben átruházzuk a felelősséget az orvosra, a kórházra.

Jogunk és fogyasztói elvárásunk van gyermekünk egészségügyi ellátásával kapcsolatban az egyik oldalon, ugyanakkor kiszolgáltatottak, hozzá nem értők vagyunk súlyosnak vélt döntések előtt állva a másikon. 

Magyarázzon vagy gyógyítson?

Hogyan működhet megbízhatóan a kommunikáció? Nyilvánvaló, hogy az orvos vagy az ápoló számára egy csecsemő, egy kisded, egy bölcsődés, kis óvodás gyerek esetében a szülő, az anya a legfőbb beszélgetőtárs. Szükségképp átbeszélnek a gyerek feje fölött. Azonban 5-6-7 éves kortól maga a gyermek lehet az, akitől már az orvos, az ápoló információt nyerhet, neki közvetíthetné, persze a gyerek szintjén, az ő szimbólumrendszerében. Ezt gyakran figyelmen kívül hagyják, és legtöbbször éppen maguk a szülők. A gyerekek együttműködőbbek, ha őket kérdezik, és ha a magyarázatokat érthető formában hallják, sőt, bizonyos döntéseket maguk is meghozhatnak. (Pl.: az ápoló megkérdi: „Melyik karodból vegyem a vért?” Ezzel a döntéssel önmaga felett szabadon rendelkezik.)

Az elmúlt három évtizedben a betegek sokkal emancipáltabbak, az internetes információáramlásnak köszönhetően (legalábbis informálisan) tájékozottabbak lettek. Ugyanakkor a részletek, a specialitások megítélésében, értelmezésében kiszolgáltatottabbnak és döntésképtelennek érzik magukat a szülők, egyre több foglalkozást, magyarázatot igényelnek.

Az orvos, az ápoló, a kórház az internetes információk „fejükre olvasott, számon kért” áradata ellen védekezésre álltak be. A szülő kimeríthetetlen tájékoztatási igénye választás elé állítja őket a gyógyító és az ismeretterjesztő munka között.

Az orvoslás nyomozás. A tünetek mögött az orvos okokat, összefüggéseket keres, előfordul, hogy a „nyomozás érdekeire tekintettel” tájékoztatása szűkszavú. Ami még csak gyanú, arról szükségtelen, sőt, káros idő előtt beszélni. Az ápolók gyakorlati és elméleti tudása is megalapozott, de jelre várnak, orvosi döntésre, előírásokra, elvégzendő feladatokra. 

Az, hogy valaki jó szakorvos, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy jó kommunikátor is. A kommunikáció ugyanis akkor jó, ha sikeres.

Akkor most kérdezzek vagy ne? És ha igen, hogyan?

1. A gyermekünkkel kapcsolatos orvosi, ápolói jelzéseket válasszuk le azokról az érzelmekről, amelyeket szülői énünk elővételezett félelmei, aggodalmai, vagy a kórházi körülmények közt elszenvedett „sérelmek” diktálnak. A szülő ne a saját érzelmi megnyugtatását keresse a gyermekét gyógyító orvosnál. Van olyan orvos, aki erre is fogékony, de többségük a pálya jellegéből adódó érzelmi túlterheltség és az időtényező nyomására kommunikációs védvonalakat fejleszt ki.

2. Érdemes az orvosszakmai közlésekkel kapcsolatban – különösen, ha azokat nem egészen értjük – azonnal visszajelezni. Visszakérdezünk, és a kérdésben a saját szavainkkal megfogalmazzuk, amit megértettünk. Ebből az orvos leméri, mi az, ami üzeneteiből eljutott hozzánk. Ha úgy érezzük nem kaptunk elegendő, érthető tájékoztatást az ágy mellett vagy a folyosón, kérjünk külön időpontot, amikor csak velünk tud foglalkozni, de ne felejtsük el, hogy az orvosnak más betegei számára is elérhetőnek kell lennie.

3. Ha úgy találjuk, hogy a szakember megjegyzései, megfogalmazásai, ezek stílusa nem felel meg gyermekünk képességeinek és vagy annak, amit szülőként értékeinkként képviselünk, tegyük helyre anélkül, hogy ügyet csinálnánk belőle. Egy példa: kontrollon a sebész így szól a 9 éves fiúgyerekhez a sebet szemlélve: „Ez nem nagyon tetszik nekem, ha így megy tovább, a végén újra meg kell operálnom a lábadat.” A jelen lévő anya érzékeli, hogy a fiú számára a közlés ijesztő, hiszen eddig is mindent úgy tettek, ahogy előírták nekik, nem felelősek az elfertőződött sebért. A rendelőből kijövet egy buksisimogatással azt mondhatjuk: „A doktor bácsi izgul a lábad miatt, mert fontos neki, hogy szépen gyógyuljon. És ez így is lesz, hiszen minden szabályt betartunk.”

4. Kórházi tartózkodás alatt minden szülőnek érdemes kiválasztania egy neki szimpatikus szakembert, legyen az ápoló, gyógytornász, dietetikus, takarító, kórházlelkész, bárki, aki a rendszeren belül van. Ez a szakember lesz az ő bizalmasa, akit szövetségesének tekinthet, az állandóság, elérhetőség és együttérzés forrása lesz, amit ad: a „társas támogatás” érzete. Ennek igazán nagy jelentősége akkor lehet, ha heteket, hónapokat kényszerülünk gyermekünkkel a kórházban eltölteni.

5. Kommunikációnk stílusa sokat javíthat helyzetünkön. „Ki kéne már cserélni az infúziós zsákot!”, „Ki kéne már cserélni az ágyneműt!” vagy „Nem kéne má’ valami rendes gyógyszert felírni?", esetleg „Ezt az ételt adják a disznóknak!” Az általános alanyú felszólítások sértik az egész személyzetet. Ők emberek, van önbecsülésük, emberi méltóságuk, és abban a hitben élnek, hogy életüket a legjobb tudásuk szerint szentelték a beteg gyerekek sorsának jobbra fordítására, minden hazai körülmény ellenére. Ha beléjük rúgnak, összeomlanak,  megsértődnek. Valójában mindannyian visszaigazolásra, dicséretre vágynak. Ne takarékoskodjunk tehát a dicsérő szavakkal, ha ok és lehetőség van rá! 

A kórházban lévő gyerek kísérő szülőjének alapképlete: egy felnőtt, többnyire anya, aki a körülmények által megszokott működéséből kifordítva, érzelmeivel magára hagyva, saját vélt vagy valós kétségei közt vergődik gyermekére vetítve ki aggodalmait. A gyerek pedig minél fiatalabb, annál inkább olvas az anya hangulatából, érzelmeiből, viselkedéséből. Ha feszült, ő is az lesz. Ha ideges, ő sem tehet másképp. Ha ingerült, ő is kiereszti a hangját.