Misztérium életünk középpontjában – J. R. R. Tolkien életútja és A Gyűrűk Ura

Azt viszont már sokkal kevésbé szokás hangsúlyozni, hogy Tolkien hívő katolikus volt, akinek olyan nagyformátumú emberek köszönhetik a megtérésüket, mint például a híres angol író, C.S. Lewis. Művéről pedig maga Tolkien mondta a következőket: „A Gyűrűk Ura természetesen egy alapvetően vallásos és katolikus munka, de nem tudatosan lett az.… A vallásos elem beleoldódott a történetbe és annak szimbolikájába.”

Szegénysorból Oxfordba

Pedig Tolkiennek lett volna oka haragudni az egyházra és a katolikus vallásra, mert élete végéig meggyőződéssel vallotta, hogy édesanyja a hitének lett az áldozata, mártírja, amikor viszonylag fiatalon meghalt. Az író baptista családba született 1892-ben. Alig volt négyéves, amikor édesapja hirtelen meghalt. Édesanyja ezután egyre inkább régi vágyódása, a katolicizmus irányába fordult, amivel magára vonta saját és férje családjának haragját.

1900-ban Mabel Tolkien hivatalosan is áttért a katolikus hitre, ám ezzel megszűnt még az a kicsi anyagi biztonság is, amit addig két gyerekével együtt élvezett.

A metodistából a még szigorúbb unitárius vallásra áttérő édesapja kitagadta, sógora pedig leállította az anyagi támogatást, amit addig havi rendszerességgel biztosított. Az özvegy és gyermekei szegénysorba kerültek. Azonban ez nem törte meg Mabel Tolkient, és a fiait is katolikus hitre kezdte nevelni. John Ronald Reuel Tolkien 1903-ban lett elsőáldozó, így nem tekinthető sem felnőtt konvertitának, sem „bölcső” katolikusnak, hanem a kettő különleges elegyének. Édesanyja mindenféle különmunkát elvállalt, hogy a gyerekeit etetni, ruháztatni és iskoláztatni tudja, és minden bizonnyal a kimerültség volt az egyik kiváltó oka annak a diabéteszrohamnak, amibe alig egy évvel később belehalt, teljesen árván hagyva ezzel 10 és 12 éves fiait. „Amikor édesanyám halálára gondolok, akit az üldöztetés, a nélkülözés és az ezekből fakadó betegség felőrölt abbéli igyekezetében, hogy nekünk, a fiainak átadja a hitet, és amikor arra a pirinyó hálószobára gondolok, amit a rednali postaállomás épületében osztott meg kettőnkkel, ahol aztán egyedül halt meg úgy, hogy a betegek szentségét sem volt már ereje felvenni, akkor keserű szomorúságot okoz számomra azt látnom, hogy a gyerekeim tévutakon járnak.” Tolkien édesanyját a hit mártírjának tartotta. „Katolikus hitem volt az, ami táplált engem, és megtanított nekem a legapróbb dolgokig mindent, amit most tudok; a hitemet pedig az édesanyámnak köszönhetem, aki kitartott a megtérése mellett, és fiatalon meghalt.”
Az asszony végakaratában a család barátjára, Francis Morgan atyára bízta a fiúkat, aki a Birmighami Oratóriumban szolgált, és magához vette őket. Formálisan ugyan Beatrice nagynénjüknél kerültek elhelyezésre, gyakorlatilag azonban az Oratórium volt az otthonuk, amelynek a kápolnájában minden reggel ministráltak Morgan atya miséjén, ezt követte a reggeli a refektóriumban, majd innen indultak iskolába. Tolkien egész életében hálás maradt mindazért, amit Morgan atya tett érte és az öccséért. „Tőle tanultam meg, milyen a valódi nagylelkűség és megbocsátás… Az Oratórium nagyszerű katolikus otthonunk volt, ahol sok tanult atya (többségében konvertiták) élt és ahol a vallást nagyon komolyan vették.” Kétségtelen, hogy az Oratóriumban töltött idő öntötte formába Tolkien vallási felfogását és alakította ki későbbi viszonyulását nyelvhez és irodalomhoz.
Útja az Oratóriumból egyenesen Oxfordba vezetett, ahol 1916-ban vette át a diplomáját. Még ugyanebben az évben megnősült, feleségül vette Edith Brattet, aki egy életen át hűséges társa maradt, majd sietve hajóra szállt katonaként, hogy „le ne késse” a somme-i vérfürdőt, az I. világháború egyik legnagyobb csatáját. 1925-ben aztán visszatért az oxfordi egyetemre, ahol majd' harminc éven át tanított nyelvészetet és irodalomtudományt.

A mítosz igazsága

Hol vannak a bibliai parabolák A hobbitban vagy A Gyűrűk Urában, hol van a keresztény tanítás, hol van Jézus és hol van Isten? Nos, direkt módon sehol, indirekt módon viszont mindenhol.

Nem érdemes Aragornt megfeleltetni Jézussal, Gandalfot pedig a pápával vagy fordítva, mint ahogy nem érdemes modern világunkra vonatkozó allegóriákat sem keresni benne – a kötetek az 1950-es években jelentek meg, és akkoriban sokan úgy gondolták, hogy a Gyűrű az atombomba és az elszabaduló atomenergia allegóriája, amely feltételezés ellen Tolkien hevesen tiltakozott – mivel ezek a művek sokkal mélyebb jelképeket hordoznak és sokkal mélyebb szinten katolikusak.
Tolkien oxfordi professzorkodása során barátkozott össze C.S. Lewis-szal, akivel megalapították az Inklings irodalmi csoportot. Katolicizmusa nyitotta meg előtte az utat a keresztény miszticizmus mélységei felé, amin keresztül feltárult előtte az általános emberi mitológia világa. És az írónak ez a tapasztalata volt az, ami végül barátja, Lewis megtérését eredményezte.
„A mítoszok – mondta egyszer Lewis Tolkiennek – hazugságok, és ezért értéktelenek, még ha ezüst köntösbe is vannak csomagolva.” „Nem így van” – felelte Tolkien. – Egyáltalán nem hazugságok, hanem ez volt a legjobb – sokszor az egyetlen – módja az olyan igazságok kimondásának, amelyek egyébként kimondatlanok maradtak volna. Istentől jövünk mind, és a mítoszaink, amelyeket szövögetünk, noha hibákat tartalmaznak, mégis megvillantják egy röpke pillanatra az igazság fényét, az örök igazságét, ami Istennél van. A mítoszok lehet, hogy célt tévesztenek, mégis bármennyire bizonytalanul is, de az igaz kikötő irányába terelgetnek, míg az anyagi fejlődés csupán a sötét mélységbe és a gonosz birodalmába vezet.”

Misztérium életünk középpontjában

„A katolikus világfelfogás fókuszában a szentség áll – írja C. A. Coulomb, Tolkien műveinek elemzője The Lord of the Rings – A Catholic view című esszéjében. – Minden katolikus élet középpontjában egy csoda található, egy misztérium: az Oltáriszentség. Tradicionálisan rítusokkal és csodálattal körülvéve ez az, ami a katolikus művészet, dráma és költészet kiindulópontja. A királykoronázásoknak, a házasságoknak és más eskütételeknek, a katolikus ünnepeknek mind eucharisztikus jellege van. … Ez a legnagyobb egyesítő erő a katolikus világban, amely misztikusan köti össze az összes oltárt szerte a Földön egy nagy áldozati szertartásban.” Tolkien világlátásának a középpontjában is az Oltáriszentség állt. A fiának egy alkalommal a következőket írta: „Az életem sötétségéből és frusztráltságából egyetlen dolog van, amit eléd tudok tenni, mint amit szeretni érdemes a Földön, ez pedig az Oltáriszentség. … Ebben megtalálhatod a szerelmet, a dicsőséget, a megbecsülést, a hűséget és a földi szeretet minden igaz útját, amire ember csak vágyakozhat.” Olyan ez, mint egy szerelmi vallomás ez az Oltáriszentséghez.
A C.S. Lewis-szal folytatott vitájában pedig azt fejtette ki, hogy Jézus Krisztus története „az igaz mítosz a történelem középpontjában és a valóság gyökereinél”. A pogány mítoszokban is Isten fejezte ki önmagát a költői ihleten keresztül, hogy a történetmondók mítoszteremtő képességének segítségével megmutassa örök igazságának néhány kicsiny részletét. „Krisztus igaz mítosza viszont Isten önkifejezése Őáltala, Ővele és Őbenne. Isten a megtestesülésben tárta fel Önmagát, mint a legnagyobb költő, aki a valóságot teremti, az igaz költeményt, az igaz mítoszt… A mítosz a legvégső valóság, ez az isteni paradoxon.” És akár hiszi a kedves olvasó, akár nem, ez az okfejtés meggyőzte Lewist, aki ennek hatására 1929-ben keresztény lett (és megírta később például keresztény ihletettségű Narnia krónikáit).

Tolkien éppen mítoszteremtő-képességét használta ki, hogy műveiben bármilyen direkt utalás vagy referencia nélkül valahogyan mégis mindig és mindenhol érezze az olvasó a Gondviselés láthatatlan jelenlétét.

„Mitikus teremtményeiben vagy inkább alteremtményeiben, ahogyan maga nevezi őket – írja C.A. Coulomb a már idézett tanulmányában – megmutatja, hogy Isten láthatatlan keze mennyivel erősebben érezhető a mítoszokban, mint bármely más irodalmi műben. Paradox módon az irodalomi művek tényekkel dolgoznak, még ha kitalált tényekkel is, míg a mítosz az igazsággal, ha ez az igazság álruhába is van bújtatva. Mi több, mivel a tények fizikai természetűek, az igazság viszont metafizikai, a mítosz, mivel metafizikai, egyenesen spirituális.”

A sötétség sem tart örökké

A mítoszokból átlépve a történelembe azt találjuk, hogy Tolkien történelemfelfogása is mélyen katolikus. Amy Ronaldnak 1956 decemberében írt levelében így fogalmaz: „Keresztény vagyok, mi több, római katolikus, úgyhogy nem is várom, hogy a történelem más legyen vereségek hosszú sorozatánál – ami ugyanakkor nagyritkán röpke bepillantást (és a legendákon keresztül még tisztább és megrázóbb rálátást) enged a végső győzelemre.”
Tolkien „euchatasztrófáknak” nevezte el azokat a kegyelmi pillanatokat, amikor az ember, teremtő fantáziája segítségével, hirtelen felfog valamit a tényleges valóságból és a végső igazságból. Ez az, ami hiányzik a modern irodalomból, amely tudatosan leszámolt mitikus gyökereivel. De a Király egyszer úgyis visszatér.
Tolkien lényegét pedig nem is foglalhatná jobban össze más, mint aki maga is költő. A már többször idézett C.A. Coulomb tanulmánya záró soraiként a következőket írja:
„Sokszor mondták már, hogy a hagyományos katolikus liturgiát áthatja az intenzív vágyakozás. És ez igaz a (katolikus) művészetre, irodalomra, az egész katolikus életre. Vágyakozás olyan dolgok iránt, amelyek nem lehetségesek ezen a világon: földöntúli igazságra, földöntúli tisztaságra, földöntúli jóságra, földöntúli szépségre. Ezen kritériumok alapján A Gyűrűk Ura valóban katolikus mű, ahogy azt a szerzője is gondolta. De több is annál. 

Ez korunk nagy katolikus eposza, amelyik méltán illik a Grál legendakör, Artúr király vagy a Canterbury mesék mellé.

Nagy megnyugvás ez a katolikus hívőnek, és tisztelgés a katolikus hagyomány nagyszerűsége és maradandósága előtt, hogy J.R.R. Tolkien megalkotta ezt a művet. Egy olyan korban, amelyik végignézhette a hit majdnem teljes elutasítását azáltal a civilizáció által, amelyet maga a hit hozott létre. A Gyűrűk Ura puszta léte és üzenete által viszont megerősít minket, hogy a sötétség nem győzedelmeskedhet örökké.”