Vera Brittain, aki emléket állított a megölt kedveseknek, egy egész „elveszett generációnak”

A viktoriánus kor a Brit Birodalom aranykora volt, Angliában jólét és nyugalom uralkodott, miközben a hadiflotta és a hadsereg a gyarmatokon őrködött. A brit szigetek békéjét váratlanul törte meg az első világháború. 1914 őszén az angol középosztály fiataljai – akik néhány hónappal korábban, a nyári szünet alatt még krikettütőkkel a kezükben szaladtak a zöld gyepen – fegyverekkel a kezükben zuhantak a sáros francia földre. Tömegek hazafias érzelmektől fűtve vonultak be, sokan az iskolapadból mentek a lövészárokba. Négy év leforgása alatt egymillió brit fiatal férfi halt meg a fronton, aki pedig túlélte a harcokat, annak át kellett élnie, hogy a világ, amelyben felnőtt, elpusztult.

Ennek az elveszett és nagyrészt elfeledett generációnak állított emléket a könyveiben Vera Brittain, akinek életrajzi műve, a Testament of Youth (Az ifjúság végrendelete) az első világháború egyik legfontosabb kordokumentuma. A könyvből 2014-ben nagyszerű film is készült.

Vera Brittain 1893-ban született, a viktoriánus korszak alkonyán. A Brittain család jómódú volt, és bár a vagyonukat kereskedelemből szerezték, „tiszteletreméltó” vidéki családnak számítottak. Verát a kor szokása szerint dadák és nevelőnők nevelték, amíg iskolába nem került, így szülei szeretett, de távoli személyek voltak a számára. Gyermekkora meghatározó emlékei közé tartoztak a második búr háború hírei és Viktória királynő halála, akiről szülei illedelmes angolsággal csak azt mondták neki, hogy „elaludt”.

A kislány két évvel fiatalabb öccsében, Edwardban talált játszótársra, szoros kapcsolatuk pótolta a szülői melegség hiányát. Mindkét gyerek égett a tudásvágytól; Vera író szeretett volna lenni, míg Edward zeneszerző. Hosszú évekkel később az írónő egy megszűnt világként emlékezett gyermekkorára, amelyben a hölgyek hosszú, kézzel hímzett ruhákat hordtak, a lányokat gardedám kísérte még az iskolába is, és ahol a család minden reggel a cselédekkel együtt letérdelt imádkozni.

A Brittain szülők először nem akarták, hogy lányuk egyetemre menjen, ezért az iskola elvégzése után „bevezették a társaságba.” A lány nem szerette az estélyeket, pedig mint szinte minden fiatal lány, ő is vágyott a szerelemre, és többen is udvaroltak neki, de egyetlen jól fésült vidéki úrfi se tudott partnere lenni a beszélgetésekben. Vera álma az volt, hogy Oxfordba menjen tanulni, és a szülei végül beleegyeztek ebbe. A lány kemény munka árán, sok görög- és latintanulást követően 1914-ben bejutott az Oxfordi Egyetemre.

Kép

Edward és Roland

A háború kitörése előtt, az izgatott egyetemi készülődés hónapjaiban a bátyja bemutatta őt iskolatársának és barátjának, Roland Leightonnak. Roland kiváló képességekkel rendelkezett, minden tárgyban első helyen végzett a katonai gimnáziumban, ahová Edwarddal jártak. A fiú Verával egyidőben tervezte megkezdeni a tanulmányait Oxfordban. Vera és Roland első sétájuk során a halhatatlanságról és Immanuel Kantról beszélgettek, és ez a két komoly, mégis sok szempontból naiv lélek gyorsan egymásra talált. A kapcsolatot azonban megzavarta a háború, mivel Roland azonnal bevonult.

A korabeli etikett nem engedte, hogy a fiatalok kettesben találkozzanak, így a pár még a Roland kiképzése alatti kimenők során is csak egy őket őrző gardedám társaságában találkozhatott. Roland Leighton tehetséges költő volt, aki őszinte lelkesedéssel indult a frontra, és a lövészárokban sem hagyta abba az írást. 1915 tavaszán vitték a frontra, és nyáron már fáradt és megviselt emberként tért haza a szabadságra. Roland és Vera eljegyezték egymást, a fiú pedig visszahajózott Franciaországba. Vera nem bírta az oxfordi létet, és abban a reményben, hogy előbb-utóbb Franciaországba küldik, önkéntes ápolónőnek jelentkezett. A viktoriánus erkölcsi nevelés után a lányt sokként érte a sebesült meztelen testek visszataszító látványa. Vera azonban hamar beletanult a munkába, annak ellenére, hogy a hivatalos ápolónők megvetették és kinézték az önkénteseket. Roland 1915 karácsonyára kimenőt kapott, azonban egy nappal a hazatérése előtt eltalálta egy német golyó, amikor a drótkerítést ellenőrizte a senki földjén.

Az első világháború során 15–20 millió fiatalember halt meg. A történelem elfeledkezett azokról a nőkről is, akiket maguk mögött hagytak. Ez volt az első évtized, amikor egy generációnyi lány vagy nem ment férjhez, vagy megkésve, a 20-as évei végén házasodott meg.

Sokan, ahogy Vera, elvesztették ifjúságuk férjét vagy szerelmét. Roland Leighton mindössze 20 éves volt, amikor meghalt. Egy embertelen szokás következtében a hadsereg hazaküldte a családnak a fiú véres és sáros egyenruháját. A kabátban meglelték az utolsó verseit. Vera visszament dolgozni ápolónőként, bár hosszú hónapokon át semmi mással nem foglalkozott, csak levelezések segítségével próbálta megtudni, hátha üzent valamit Roland, mielőtt meghalt.

Kép

Vera Brittain barátnőivel Máltán - Forrás: The First World War Poetry Digital Archive

A következő években Máltára és Franciaországba helyezték. A mediterrán szigeten úgy érezte, elindult benne a gyógyulás folyamata, bár haláláig nem tudta feldolgozni a vőlegénye értelmetlen halálát. A világ, amelyben felnőtt, eltűnt, ápolónői karrierjét pedig mind iskolája, mind a családja ferde szemmel nézte. A kezdeti hazafias lelkesedés után a háború egyre ostobábbnak és értelmetlenebbnek tűnt előtte. 1917-ben elvesztette két barátját, és a teljes kiábrándulás és elkeseredés vett rajta erőt. Alig néhány hónappal a háború vége előtt az öccse is elesett, miután három évet töltött a fronton, és végig kellett néznie, hogyan halnak meg a barátai. Amikor véget ért a háború, Vera teljesen egyedül maradt, úgy érezte magát, mint egy idős hölgy, aki arra van kárhoztatva, hogy egyedül őrizze az emlékeit.

A háború Verát megfosztotta a szerelmétől, a fiatalságától, a karrierjétől, a barátaitól, és ellopta gyermekkora hitét. Európában tömegek éltek át hasonló kiábrándulást. A lányt ez arra ösztökélte, hogy pacifista legyen és a háborúk ellen kampányoljon.

1919-ben, 26 évesen visszatért Oxfordba, ahol mind a tanárok, mind a diáktársai idegenkedve néztek rá. Egyedül maradt, idegenként kezelték háborús élményei miatt, és kerülték, mintha megtörtsége ragályos lenne. Vera az egyetemen két sorstársával találkozott: egy szintén korábbi ápolónővel, Winifred Holtbyval, aki később népszerű írónő lett, és George Catlinnel, aki csak a háború végén került ki a frontra, így épségben tért haza. Catlin politikatudománnyal és filozófiával foglalkozott, és egy teljes éven át csak levélben kommunikáltak. Bár Vera húzódozott a házasságtól, George-ban társra talált, aki ha nem is tölthette be a Roland által hagyott űrt, de élete végéig hűséges társa lett. 1925-ben házasodtak össze, és két gyermekük született. Vera életrajzi könyvében leírta, hogy George és Winifred segítségével maga mögött tudta hagyni a háborút, bár a halottakat soha nem felejtette el.

Sokan kutatták, hogy mi volt az oka, hogy a békésnek és idillinek tűnő 19. század felszíne alatt olyan szörnyű indulatok forrtak, amelyek aztán az első és második világháborúhoz vezettek. Vera Brittain a könyveiben és különösen nagyszerű életrajzában, a Testament of Youth-ban (Az ifjúság végrendelete) nem ad erre nagyívű világpolitikai-gazdasági választ, de hiteles tanúként rögzíti, hogyan élte át egy viktoriánus ember az első világháborút. A könyv az 1930-as években nagy népszerűségnek örvendett, azonban a második világháború és a pacifista mozgalom sikertelensége évtizedekre feledésre kárhoztatta a művet. Brittain 1970-ben bekövetkezett halála után a könyvet újra felfedezték, és azóta a 20. század legértékesebb önéletrajzai között tartják számon.