„Elhatároztam: ha lőnek, én akkor sem fogok megállni!” – Nagy István olimpiai riválisok helyett egy gépfegyverrel nézett farkasszemet

– Hétévesen kezdtem cselgáncsozni Nagyváradon. A nagymamám lakott a városban, tőle jártam edzeni, míg a szüleim magyar-történelem szakos tanárként vidéken, a Kárpát-medence egyetlen Árpád nevű községében dolgoztak. Jól is fociztam, a keresztapám válogatott futballista volt, de én a dzsúdót választottam. Az edzőm akrobatikus tornaelemeket is vitt a felkészítésembe, ettől ügyesebb lettem. Már 15 évesen meghívtak a felnőtt válogatott keretébe, a romániai cselgáncs krémjével készülhettem. 18 évesen pedig a legfiatalabb felnőtt dzsúdóbajnok lettem az országban.

– Mennyire fogadta be önt ifjú magyarként Romániában a sportág ilyen magas szintje?
– Sokat el kellett viselnem. Gyerekként körülöttem mindenki magyarul beszélt, az iskolában törve tanultam meg románul, ezzel mindjárt kilógtam a sorból, de még feltűnőbb volt a magyar nevem a végén a „gy” betűvel. Amikor egyértelmű lett volna, hogy egy-egy világversenyre az eredményeim alapjánén utazom, akkor is válogatóra köteleztek, hátha végül mást vihetnek. A társak befogadtak, sőt még kedveltek is, de a riválisok között azért előjöttek időnként a ki nem mondott feszültségek.

Magyarként többet kellett letenni az asztalra azért, hogy elismerjenek, de felvettem a kesztyűt.

– Pontosan mi történt 1984-ben, amikor román bajnokként sem utazhatott végül az olimpiára?
– Az olimpia előtti vébén csak pontozással győzött le a későbbi világbajnok, az Eb-n pedig – még mindig csak 18 évesen – egy szovjet klasszistól kaptam ki az utolsó pillanatban, majd bronzérmet szereztem. Januártól az olimpiai kerettel készültem, s a későbbi olimpiai bajnokkal is döntetlenre végeztem, akit akkor még győztesnek hoztak ki a bírók, de Los Angelesben megverhettem volna. Az életemet tettem fel arra, hogy ott legyek az olimpián. Négyen készültünk a központi edzőtáborban, az indulás előtti napon még az olimpiai faluról szóló videót is megnézették velem. Csak formaruhát nem kaptam, mondván, „még nincs kész”. De a táskám már be volt pakolva, amikor az edző közölte, hogy reggel nem utazom velük. Ahogy indultak a reptérre, el nem tudom mondani azt az érzést…

Kép

Nagy István - Kép: Berecz Péter

– Mivel magyarázták mindezt, ha egyáltalán volt lehetősége rákérdezni az okokra?
– Akkor még nem volt kvótarendszer, így olyasmiket mondtak például, hogy egy másik sportágba kellett még egy ember. Nem is tudtam kitől kérdezni, ha mégis megtettem, széttárták a kezüket. Attól nem tarthattak, hogy kint maradok az USA-ban, mert volt egy megegyezés a két ország között, hogy senkit nem engednek ott ragadni. Lehajtottam hát a fejem, és nekivágtam a következő olimpiai ciklusnak, de valami megtört bennem. Onnantól mindig rettegtem, hogy keresztbe tesznek, valami úgyis közbejön. Így is történt. ’88-ban hetedik lettem az Eb-n, majd kijelentették, hogy az olimpiára nem utaztatnak dzsúdócsapatot. Akkor éreztem, hogy elegem van.

– El is döntötte, hogy elhagyja az országot?
– Lényegében igen, de nem volt nálam útlevél, mert ha valahová hivatalosan mentünk, azt akkor is az edző hozta. ’89 nyarán elhunyt az édesapám, s mivel épp nem volt működőképes halottszállító, magam szállítottam el a testét boncolásra. Ez volt az utolsó csepp, végleg elhatároztam, hogy nem maradok egy olyan országban, amelyik ennyire nem becsüli meg a polgárait. Németország vagy Amerika kalandozás szintjén sem érdekelt volna, így szeptemberben átszöktem Magyarországra.

– A romániai forradalom előtti időszakról van szó. Hogyan sikerült végrehajtania a tervet?
– Nehéz erről beszélni, bár sokáig álmodtam is vele. Maga a tudat, hogy az ember védtelen, hogy bármikor lelőhetik… Nagyszalontánál két fiatallal hátul szálltunk le a vonatról, hogy elkerüljük az állomáson az igazoltatást. Kiszúrták volna, hogy nem oda szól a személyink. Lovasszekéren jutottunk el valameddig, majd kigurultunk belőle, és kúsztunk vagy 300 métert egy árokban, ami mellett törökbúza volt. Sosem tudtuk, mi vár ránk a következő kanyarban. A végén egy tankfogóárokra számítottunk, ehelyett nyílt terepre jutottunk, amit beszántottak. Nem volt más választásunk: felállni és futni tovább az esőben. De mintha helyben futottunk volna a sárban…. Nem vettünk észre egy katonát zöld esőkabátban, pont felé tartottunk. Kibiztosította a gépfegyverét, felszólított, hogy „állj vagy lövök!”, de végül nem lőtt, így elértük a tankfogóárkot. Ott a cipőm beleragadta vízbe, mezítláb mentem tovább.

A katona vagy nem akart gyilkolni, vagy nem mert átlőni utánunk Magyarországra. Igaz, előző este olyan eltökélt voltam, hogy elhatároztam: ha lőnek, én akkor sem fogok megállni!

– Ezek szerint sikeresen átjutott. A határ magyar oldalán mi várta?
– Emlékszem a határon egy homoksávra meg egy festett kőre, az egyik oldalán R, a másikon M betűvel. Aztán az első Békés megyei falura, Újszalontára, ahol segítettek a helyiek, lefürödtem, adtak gumicsizmát. Határsértőként megtalált a hatóság, de nem adtak vissza Romániának, mint másokat, akiket aztán odaát puskatussal ütöttek. Magyarországon két hetet tartózkodhattam munka és lakcím nélkül. A családunkat a háború kettészakította, de a rokonok már idősek voltak, nem tudtam, hol keressem őket. Végül Ausztriába kerültem, ahol egy évet dolgoztam segédedzőként, előtte pár hetet az egyik legkeményebb menekülttáborban töltöttem. Még most is megvan a lágerkártyám. Túlzsúfolt hely volt, éjszaka verekedések, erőszakolások mentek. Érezni lehetett a délszláv háború előszelét, a jugoszláv nemzetiségi probléma miatt a horvátok és a szerbek között komoly összetűzésekre került sor. Vonultunk lópokróccal, csajkával, kincstári kanállal, WC-papírral, mint a filmekben. Aztán betettek egy 15 fős hálóba, s mire visszaértem a mosdóból, mindenemet ellopták.

Kép

Nagy István - Kép: Berecz Péter

– Sok mindent át kellett élnie, hogy hazataláljon – Debrecenbe…
– A szívem Magyarországra húzott, végül a Váradról korábban átköltözött csapattársaimat sikerült követnem. Két évbe telt megkapni az állampolgárságot, ám amikor a lakcímemet bejelentettem, egy pillanatra nem ugrott be az irányítószám. Kioktatott a hölgy: „Ha magyar akar lenni, ezt is meg kell tanulnia!”. Gondoltam, a nagyapáim a világháborúban harcoltak Magyarországért, majd kuláklistára kerültek, a nagybátyám hat évet volt orosz fogságban, a szüleim magyar-történelem szakos tanárként kaptak eleget Romániában, biztos, hogy az irányítószámon múlik a magyarságom?

– Hogyan folytatódott a sportpályafutása?
– Két-három évem kimaradt a nemzetközi versenyzésből, így már nem volt esélyem újra csúcsformába kerülni. Hajtós Bertalan, akivel egy súlycsoportban versenyeztünk – és akinél fiatalon hamarabb értem el jó eredményeket –, addigra olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, kétszeres Európa-bajnok lett. Én végül 33 éves koromig dzsúdóztam, nyertem Magyarországon is érmeket, illetve a Debreceni Dózsával országos csapatbajnokságot. ’92-től ott lettem versenyző-edző, majd a Debreceni Sportiskolában edző, ma már szakosztályvezető is. A Raus Tamás kollégámmal közösen felkészített tanítványaink közül Madarász Tamás olimpiára is eljutott, Eb-n többen is részt vettek. Tanárként órákat adok Derecskén testnevelésből és önvédelemből leendő rendőröknek és katonáknak.

– Mennyire sikerült megbarátkoznia a múlt történéseivel, így is kereknek érzi a karrierjét?

– Megbocsátok, de felejteni nem tudok, azaz nem érzem kereknek a karrierem. A pohár mégis félig tele van, mert inkább örülök a jónak, mintsem lehorgasztott fejjel arra gondolnék, ami nem sikerült.

– Hogy érzi, összességében mit tett hozzá a személyiségéhez az, hogy magyarként Romániába született?
– Amit az anyaországi magyarok alanyi jogon kaptak, azért nekünk pluszban bizonyítanunk kellett. Sok múlt a háttéren, hiszen aki nem tanult magyar történelmet, magyar írók, költők szerzeményeit, mert román iskolába járt, az könnyen identitásválságba kerülhetett. Én Váradon az Adyba jártam, az iskola szellemisége sok mindent meghatározott. A határhoz közel még a tévéadást is fogtuk, ismertem a magyarországi színészeket, képben voltam az eseményekkel, a kolozsváriak már nem voltak ilyen szerencsések. Ráadásul rengeteget olvastam az akkor elérhető irodalmat, a magyar történelemmel ma is hobbiként foglalkozom. A húgom Nagyváradon francia-magyar tanár lett, a három gyermekem közül az egyik hozzám hasonlóan dzsúdóedző. Én pedig mindig is itt akartam kikötni, hiszen magyar vagyok.