Egy vakmerő hadművelet a második világháborúban: a Tirpitz elpusztítása
A második világháború idejére a brit birodalom már a végnapjait élte. Egyes szemtelen hadműveletek azonban még megmutatták, mi volt az a konok, kegyetlen eltökéltség, amivel valamikor a fél világot meghódították. Ilyen volt a világ egyik legmerészebb kommandós akciója Bretagne partjainál.
1942 elején Európa helyzete katasztrofális volt. A német terjeszkedés elnyelt mindent, amit csak el lehetett nyelni: néhány semleges országon kívül mindent bekebelezett. Az Egyesült Államok hadba lépésével ugyan már elkezdtek gyülekezni a fellegek a Harmadik Birodalom fölött, egyelőre azonban csak Nagy-Britannia állta a sarat az agresszió ellen.
A németek hadereje minden szempontból lehengerlő volt, és rémisztően látványos eredményeket produkált, Churchill angol miniszterelnök mégis egy olyan veszély miatt aggódott a legjobban, amit a hétköznapi ember szinte egyáltalán nem érzékelt. A brit és amerikai hadiflották egyelőre nem találtak fogást a nyomasztó fölényű német haditengerészeten. Rengeteg emberélet és sok millió tonnányi létfontosságú hajórakomány veszett oda a német tengeralattjárók és hadihajók támadásai során.
A legfélelmetesebb ellenség két vadonatúj hadihajó volt: a Bismarck és a Tirpitz.
Mindkettő látszólag legyőzhetetlen, több mint kétszázötven méter hosszú, vastag páncélzatú, állig felfegyverzett úszó város több ezer fős személyzettel; már a megjelenésükkel félelmet keltettek a szövetségesek tengerészeiben. A Bismarck rémisztő híre már 1941-ben arra késztette a briteket, hogy minden erejükkel megpróbálják elpusztítani. Egy kisebb hadsereg eredt a nyomába: több tucat különböző hadihajó és számos repülőgép vadászott rá. Hosszas keresés és üldözés után sikerült is megtalálni, majd 1941 májusában brit és lengyel egységek folyamatos ágyútűzzel és torpedókkal próbálták elsüllyeszteni. Nem véletlenül volt olyan félelmetes a Bismarck híre, mivel sem a négyszáz betalált ágyúlövedék, sem a torpedók nem tudták elsüllyeszteni. Csak azért merült el végül, mert a heves támadások miatt irányíthatatlanná és védekezésre képtelenné vált, így a kapitány elrendelte az önelsüllyesztő töltetek felrobbantását és a hajó elhagyását.
A németeket érzékenyen érintette a veszteség, ezért a Bismarck testvérhajóját, a hasonló képességekkel rendelkező, de még nagyobb Tirpitzet megpróbálták biztonságba helyezni. A nemrég elfoglalt Norvégia egyik eldugott fjordjában horgonyozták le, és mindent elkövettek, hogy a levegőből se legyen látható.
A hatalmas méretekben rejlő sebezhetőség
A Tirpiz szerepe létfontosságú volt a Harmadik Birodalom háborús stratégiájában. Egyrészt állandóan veszélyeztette a szövetségesek hadihajóit és tengeri utánpótlási útvonalait, másrészt óriási energiát és rengeteg erőforrást kötött le az állandó kutatása. Churchill is látta ezt, ezért a Királyi Légierő első számú feladatának tekintette az elpusztítását. Ugyanakkor érzékelte a hatalmas méretekben rejlő gyengeséget is. Ha egy ekkora hajónak javításra van szüksége, azt kizárólag egy gigantikus méretű szárazdokkban lehet elvégezni. Ilyenből akkoriban egyetlen létezett egész Európában: a nácik által elfoglalt Franciaország nyugati partján, a Loire-folyó torkolatában, Saint-Nazaire város kikötőjében.
A britek ezt a dokkot akarták elpusztítani, hogy meghibásodás vagy megrongálódás esetén a nyílt tengerre kényszerítsék a Tirpitzet – vagy bármilyen más óriáshajót.
Csakhogy ezt a kikötőt ötezer fős helyőrség védte, amely bőségesen el volt látva mindenféle fegyverzettel, hogy bármilyen irányból érkező támadást kivédhessen. Egy szárazföldi hadművelet kivitelezhetetlen lett volna, hiszen a csapatoknak egész Franciaországon keresztül kellett volna verekedni magukat, Saint-Nazaire légvédelme pedig meghiúsított volna bármiféle légitámadást, nem is beszélve a kor híresen pontatlan bombázásairól. A bombák majdnem nyolcvan százaléka nyolc-tíz kilométernyire csapódott be a célponttól. Maradt a tengeri út, ami viszont szintén lehetetlennek tűnt, mivel a németek több mint nyolcvan pontról nyithattak tüzet az Atlanti-óceán felől érkezőkre. De itt játszott újra szerepet a britek halált megvető makacssága. Maga Churchill is lehetetlennek minősítette a küldetést, éppen ezért úgy döntött, hogy nyilvánvalóan meg kell próbálni.
Kommandótaktika
A merész terv az volt, hogy egy hadihajót megpakolnak robbanóanyaggal, majd minden áron átjuttatják a német védelmi vonalakon, és a szárazdokk kapujának vezetik. Itt a hajó összetöri a beton védművet, és elmozdíthatatlanul beszorul. Ekkor lép működésbe az időzítő, és felrobbantja a hajót a kikötővel együtt. Churchill meg volt győződve róla, hogy egy ügyesen becsempészett, kis létszámú haderő is képes óriási pusztítást véghez vinni az ellenséges vonalak mögött, majd akik túlélik a támadást, gyorsan elhagyhatják a helyszínt.
Mivel a brit hadsereg már az első világháborúban, sőt, előtte, a búr háborúban is sikeresen alkalmazta a kommandótaktikát, úgy döntöttek, hogy ezzel az eszközzel fognak élni a Tirpitz megfékezésében is. Külön erre a célra létrehoztak egy kommandósegységet, amelybe önkéntes alapon lehetett jelentkezni a hadsereg bármelyik egységéből.
A cél nem az volt, hogy izmos, szögletes állú szuperembereket találjanak, hanem kifejezetten a kezdeményezőkészség, a motiváció és a gyors észjárás voltak a toborzás fő feltételei.
A jelentkezők között volt történész, teológus, egyetemi tanár és vadorzó, sőt egykori Hitler-rajongó is. A kiképzés teljesen formabontó eszközökkel történt. A hadseregekben megszokott, testnevelésórához hasonló módszerek helyett modern kiképzőpályákon, valódi, veszélyes terepen, esetenként éles lőszerrel gyakoroltak. A hagyományos katonai rendtartással és fegyelemmel nem sokat törődtek, sokkal inkább az állóképesség és a konkrét feladatok unalomig történő gyakorlása kapott hangsúlyt. A kiképzésükről készült filmfelvételek akár a mai különleges egységekről is készülhettek volna.
Nagyobb esély a halálra, mint az életben maradásra
Az áldozati szerepet egy Campbeltown nevű, első világháborús, amerikai kölcsönhadihajó játszotta. Felépítésében hasonlított egyes német hadihajókra, így aztán végeztek rajta néhány átalakítást, hogy a távolból megtévessze a kikötő védőit, valamint komolyabb páncélzattal szerelték föl, hogy erős tűz alatt is eljusson a célpontjáig.
A bomba elhelyezése és felrobbantása is sok fejtörést okozott. Végül mélyen a hajóorr belsejében, betonszakofágba ágyaztak négy és fél tonna nagy erejű robbanóanyagot. Az időzítés kérdése még nagyobb problémát jelentett, mivel akkoriban még nem léteztek a maiakhoz hasonló, precíziós szerkezetek. Végül egy savval működő időzítőt használtak, amely az élesítésétől kezdve nyolc-tíz órán belül, egy drótot lassan elfogyasztva robbantotta volna fel az időzített bombává alakított hajót. A tervek szerint a Campbeltown becsapódása után a kommandósok partra ugráltak volna, lelőnek mindenkit, aki él és mozog, miközben újabb robbantásokkal használhatatlanná teszik a kaput működtető vízkiemelő pumpákat és a kikötői infrastruktúra más fontos részeit.
A kétszázhatvanöt katona tudta, hogy nagyobb esélyük van meghalni, mint életben maradni.
A behajózás pillanataiban felajánlották nekik, hogy büntetlenül kiszállhatnak az életveszélyes küldetésből, de senki sem lépett vissza. Azt a lehetőséget is biztosította nekik a hadsereg, hogy jó előre búcsúlevelet írjanak a szeretteiknek, amelyeket aztán letétbe helyeztek a haláluk esetére.
A konvoj még számos hajóból állt. A Campbeltownt tizenkét kisebb hajó követte tisztes távolságból; ezeknek az volt a feladata, hogy a küldetés végeztével valahol a Loire torkolatában felvegye a menekülő katonákat, és hazaszállítsa őket Angliába. Egy kisebb flottányi bombázó is velük repült, hogy Saint-Nazaire városának bombázásával elterelje a védők figyelmét a közeledő hajókról. Összesen körülbelül hatszáz ember vett részt a küldetésben.
Időzített bomba
Amikor a Campbeltown a város közelébe ért, a németek kezdetben nem gyanakodtak. A lassan közeledő hajó olyan volt, mintha a sajátjuk lenne, ráadásul a britek – mivel az Enigma megfejtése révén ismerték az összes német kódot – készségesen megadták az összes jelszót. Egy idő után persze kiderült, hogy valami nincs rendben, és a védők elkezdtek vadul tüzelni rájuk. Sokan már ekkor meghaltak, de a hajó páncélzata állta a megpróbáltatást. Balszerencséjükre a tervezett légitámadást nem lehetett végrehajtani, mert az idő felhős volt, és nem akartak civil áldozatokat. Churchill ebben az időben még nem a lakosság megtörésével akart eredményt elérni.
A Campbeltown végül 1942. március 28-án hajnali fél kettőkor sikeresen elérte a dokk kapuját, és teljes sebességgel belerohant. Áttörte a zsilipet, és a hajóorr fölfutott a romba dőlt betonfalra. Az időzítőt elindították, a kommandósok pedig partra szálltak. Itt aztán megkezdődött az öldöklés. Az átlagos katonáknál jóval képzettebb elit alakulat húszszoros túlerővel vette föl a harcot. A helyőrség minden erőfeszítése ellenére felrobbantották a vízkiemelő-szerkezetet, és a kikötő sok más fontos felszerelését is tönkretették. Amikor azonban az életben maradt kommandósok el akarták hagyni a helyszínt, észrevették, hogy az elszállításukra érkezett tizenkét hajó lángokban áll, ezért a tenger felé nem vezetett út. A városon keresztül próbáltak menekülni. Gyilkos utcai harcok után végül legyőzték őket, és akit nem öltek meg, azt hadifogságba ejtették. Érdekes módon ezekkel a katonákkal a németek tisztességesen bántak, mert még ők is nagyra tartották azt a valószínűtlen bátorságot, amivel vállalkoztak erre az öngyilkos küldetésre. Öt katonának sikerült elmenekülnie, ők eljutottak a tessék-lássék módon semleges Spanyolországba, és sikeresen hazatértek Angliába.
A harcok befejeződtek, csend lett, a Campbeltown pedig még mindig nem robbant föl.
Német katonák, tisztek, szuvenírvadászok és bámészkodók járkáltak a fedélzeten. A gyújtószerkezet végül délben robbantotta fel a hajót. A rajta és a közelében tartózkodó háromszázhatvan ember, köztük magas rangú katonai és civil vezetők meghaltak. A roncsot még hónapokkal későbbi légifelvételeken is látni lehet. A szárazdokk olyan komoly károsodásokat szenvedett, hogy csak 1948-ra sikerült helyreállítani.
A harcok elcsöndesedése után két nappal a britek újabb meglepetése érett be: harminc időzített torpedó robbant föl az öböl bejáratánál. A németek pánikszerű vadászatot indítottak az elkövetők után, amelynek során tévedésből a saját utászaikat lőtték le: a kekiszínű egyenruhájuk miatt brit kommandósoknak nézték őket. A britek közül összesen 169 ember halt meg, kétszáztizenöten estek hadifogságba.
A Tirpitz a háború további éveiben ugyan részt vett a harcokban, de komoly károkat nem tudott okozni a szövetségeseknek. Az Atlanti-óceánra nem merészkedett ki, szolgálatát a Norvégia körüli vizeken töltötte. 1944 novemberében végül elsüllyesztették. A roncsot egy norvég cég vásárolta meg, és 1957-ig tartott, amíg az anyagát a felszínre hozták. Az ötvenezer tonna acélt feldarabolták és eladták. Egyes darabjai a mai napig is megvannak jó minőségű, drága kések formájában.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
