Nem tudok igazi nagymamát adni a gyerekeimnek! – Az „igazi” nagyszülő mindenkinek jár?

Milyen az „igazi” nagymama? Hát olyan, aki öreg, sütit süt és mesét olvas, vagy vagány és fiatalos, aki minden programban benne van. Egy biztos: ráér. Ráér bármire, amire igény van: játszani, a háztartásba besegíteni, gyereket oviba, úszóedzésre, játszóra vinni. Igazi segítség anyának, apának, és csodás mesebeli társ a gyereknek.

a jó nagymama
Kép: pexels.com

És létezik? Igen. Többnyire könyvekben, anyák napi versekben és megszépült gyerekkori emlékekben, de időnként azért tényleg lejön a földre és emberi alakot ölt, csak ezt igen ritkán teszi. Mégis rendületlenül hiszünk benne. Hisszük azt, hogy létezik, csupán pont minket hagytak ki belőle, nekünk nem jutott. Kétségbeesett anyukák írnak nap mint nap fórumokra, hogy az én anyám, anyósom nem ilyen nagymama. „Nem tudok igazi nagymamát adni a gyerekeimnek!” – jön a kétségbeesett panasz. Mert milyenek is a hús-vér nagymamák?

Először is emberek, saját elképzelésekkel, időbeosztással, igényekkel és sokszor fájdalmakkal.

A valódi nagymamák pont annyira különbözőek, mint mi, édesanyák.

És nem mindenkiből lesz jó nagymama, vagy azért, mert nem tud, vagy azért, mert nem is akar azon a módon részt venni az ifjú család életében, ahogy arra a családtagoknak igénye lenne.

És a szeretet sem feltétlenül öröklődik két generáción keresztül, de még ha öröklődik, sem biztos, hogy minden unokának egyenlő mértékben jut belőle. „Bezzeg régen ez nem így volt!” – sóhajtanak fel sokan. Biztos, hogy nem?

Én az a generáció vagyok, akinek a nagyszülei még faluban éltek, de a szüleim már beköltöztek a városba. Édesanyám szülei meghaltak még pici gyerekkoromban, de az apai nagymamám egészen egyetemista koromig élt egy tőlünk csupán 15 percre levő faluban. Az osztálytársaim nagy része hasonló cipőben járt: mi városban, a nagyszülők környékbeli falvakban.

Minden adott volt a vidéki nagymamaideához: kis fehér ház, tyúkok, nagy udvar, unokatesók. Minden szombaton ott voltunk. Gyűlöltem.

Nem az unokatesóimat, ők pont javítottak a helyzeten, de az összes többit igen.

A szüleim és az unokatesóim szülei minden szombatot (ha kellett, a vasárnapot is) végigrobotolták a nagymama szőlőjében, földjén, kiskertjében. Ők is főztek ilyenkor közösen. A nagymamám nem szeretett minket, mert az anyánk szerinte túlságosan értelmiségi volt (tanár hétfőtől péntekig), és nem értett kellőképpen a falusi dolgokhoz. Az nem számított, hogy ő is ugyanúgy falun nőtt fel, mint az apám. Én már dacból is olyan városi voltam, ahogy csak bírtam: utáltam a tyúkszart, a sertésól szagát, a hagymás vért és mindent, ami a nagymamám faluját jelentette. A nagymamám soha nem tette be a lábát hozzánk. Bejárt a városunkba a piacra, de hozzánk nem jött. Nem játszott velünk, nem olvasott mesét. Búcsúkor kaptunk tőle pénzt a vásárra. Ennyi.

Aztán megbetegedett és gondozásra szorult, akkor hozzánk költözött, és a szüleim gondoskodtak róla addig, amíg a nagynéném át nem vette tőlük ezt a szerepet. Utána hozzájuk jártunk szombatonként. Extrán szerencsétlen lettem volna? Nem hiszem. Az osztálytársaim nagymama-beszámolói annyiban különböztek az enyémektől, hogy volt, akit tényleg szeretett a nagymamája, és sütit is sütött neki, de a ház körüli munkákba ott is be kellett segíteni. Soha nem a nagyszülő jött segíteni hozzájuk, hanem a szülők és az unokák mentek délután-hétvégén rendezni a nagyobb munkákat a nagyszülők háza körül.

A férjem szerető nagymamát kapott, aki a nyári szünetekben vigyázott is rájuk pár hetet, de a felállás ott sem nagyon különbözött: hétvégenként ők is mentek segíteni, majd, amikor megöregedett a nagymama, előbb náluk, majd a nagynénjénél lakott és ők ápolták élete végéig.

Nem tagadom, vannak csodanagymamák, akik tényleg lehozzák a csillagokat is az égről, de nem hiszem, hogy ez az általános, ahogy azt sem, hogy ez bárkitől elvárható lenne.

Magunkat őrölni azon, hogy ezt nem tudjuk megadni a gyermekünknek, pedig teljesen hiábavaló. A nagyszülő egy másik ember, az ő szeretetét, gondoskodását, figyelmét és idejét nem mi adjuk szalaggal átkötve ajándékképpen a gyermekeinknek, hanem vagy ők adnak belőle annyit, amennyit tudnak, vagy nem.

Ettől még lehet a gyerekeknek csodás gyerekkoruk, fantasztikus élményekkel. Merjük elhinni, hogy teljesen mindegy, kitől kapták azokat: apától, anyától, a testvéreiktől, a nagynénjüktől, vagy a kedves szomszéd nénitől. Szuper dolog egy „igazi” nagymama, ha nektek van, feltétlenül becsüld meg, de ha nincs, akkor engedd el ezt a képet. A gyerekeidnek így is elég jó gyerekkora van, hidd el!

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti