Gyógyítják egymást a megtört szívek? – A „Csak te mindörökké” című filmről pszichológusszemmel

A történet

Jang Marcelino (So Ji Sub) korábban sikeres és tehetséges bokszoló volt, ám egy rosszul sikerült meccs után visszavonult, rossz útra tért, némi időt még a börtönben is eltöltött. Történetünk kezdetén Marcelino portásként dolgozik, zárkózott, fásult, nem sokat vár az élettől, sem az emberektől, igyekszik megőrizni azt a kevéske belső nyugalmat, amire az elmúlt években szert tett. Jung-Hwa (Han Hyo-Joo) egy balesetben elveszítette a szüleit és a látását is, azonban nem adja fel: kedves, bájos természetével igyekszik mindenben észrevenni a jót, és önmagáról is gondoskodik, telefonos operátor egy cégnél. Kedvenc időtöltése, hogy bejár a munkahelyén a portáshoz, aki hajlandó rá, hogy közvetítse a lány számára, mi történik kedvenc sorozatainak szereplőivel a tévében.

Egy napon azonban nem a megszokott személyt találja ott, hanem Jang Marcelinót, aki először furcsállja a dolgot, de végül rááll erre a különös időtöltésre, és szinte már epedve várja, hogy Jung-Hwa mikor tűnik fel a színen. Marcelino a zárkózottsága ellenére egyre jobban feloldódik, megtanulja kezelni Jung-Hwa vakságát és az ezzel járó nehézségeket, talán még jól is esik neki, hogy valakinek a megbízható támasza lehet. Nem kell hozzá sok idő, és a fiatalok egymásba szeretnek. Egy napon azonban Marcelinónak rá kell döbbennie, hogy valamiképpen neki is része volt abban, ami a lánnyal történt. Egy költséges szemműtét az egyetlen esély, hogy Jung-Hwa visszakapja a látását – aki eddig a vakságával vezekelt a szülei halála kapcsán érzett lelkifurdalása miatt. Marcelino elhatározza, hogy megszerzi a pénzt, ám ehhez vissza kell térnie régi démonaihoz, és egymástól is el kell válniuk. Vajon visszatalálnak még egymáshoz?

Élettörténet apró mozaikokból

Az agykutatások szerint a fantázia és az érzékelés nagyon hasonló jelenségek: agyunkban ugyanazok a területek válnak aktívvá, amikor elképzelünk, illetve amikor nyitott szemmel szemlélünk egy tárgyat. A múltunkba való visszapillantáskor is hasonló élményen megyünk keresztül, ugyanis az éppen aktuális hangulatunk és a velünk történt események tükrében alakítjuk, formáljuk az emlékeinket. Tomkins, aki az emberek saját életéről szóló történeteit vizsgálta, arra jutott, hogy kétféle elbeszéléstípus van. Az elsőnek a megváltó történetek nevet adta, amelyek lényege, hogy bár a mesélő számtalan szenvedésen ment keresztül, történetében mégis megcsillan a remény a változást illetően. Megjelenik benne a felismerés, hogy a hibák, a kihívások és a traumák hasznos tanulságokkal szolgáltak számára, és végeredményben előre vitték az életét, így valami jó is kapcsolódik a nehézségekhez.

A második típus a megfertőző történetek elnevezést kapta, mivel az elbeszélő a vele történt nehézségek okozta lelki fájdalmat az élete összes történésére kivetíti, így a rezignáltság, a keserűség, a leértékelés, a cinizmus és a lemondás érzései az egész élettörténetét behálózzák. A pszichológiai kutatások egyértelműen kimutatták, hogy azok, akiket a múlthoz való negatív hozzáállás jellemez, az átlaghoz képest agresszívabbak, szorongóbbak, kevésbé lelkiismeretesek, energikusak és barátságosak, illetve alacsonyabb az önbecsülésük.

A fentebb leírtak némiképp a hálával is összefüggésben állnak, hiszen a hálás személyek azok, akik képesek arra, hogy a velük történteket megváltó típusú elbeszélésekbe rendezzék.

A velünk történt eseményekkel, illetve a saját cselekedeteinkkel kapcsolatos elbeszéléseink nagymértében befolyásolják az önértékelésünket és az énképünket.

Ilyenkor jó lenne kicsit magunkévá tenni Oscar Wilde híres mondását: „A tapasztalat az, ahogyan a hibáinkat nevezzük.” Gyakorta előfordul ugyanis, hogy a múlt tévedései, hibái vagy rossz döntései felett érzett bűntudat azt az elképzelést ülteti el az emberben, hogy nem érdemel szeretetet, boldogságot, sőt, semmilyen ajándékot az élettől. Ebben a cipőben jár Marcelino és Jung-Hwa is, akik múltjuk súlyos terheit cipelve, magukévá tették a fenti elképzelést, és ez olyan választásokhoz vezethet az életükben, amelyek még inkább alátámasztják negatív énképüket, s akadályozzák az előrelépésüket.

Kép

Részlet a „Csak te mindörökké” c. filmből

Hibát hibára halmozva

Az életünk néha nem úgy alakul, ahogy elterveztük, olykor sajnos sokkal rosszabbul. Az ember könnyen beleeshet abba a kerékvágásba, amikor szinte csak a túlélésre hajt, és örül, ha a nagyobb bajok elkerülik, és sikerül átvészelnie egy újabb napot. Végtelen időkig benne ragadhatnánk ebben az állapotban, ha nem jönne időnként olyan életesemény, találkozás, amely a komfortzónánk elhagyására késztet bennünket. Így új tapasztalásokra, ismeretségekre tehetünk szert, amelyek jobb vágányra terelhetik az életünket, megoldást hozhatnak régi sérelmekre, nyomasztó problémákra. Marcelinóval és Jung-Hwa-val is valami hasonló történik, s bár nem egyszerű végigmenniük a próbatételeken, de meg kell küzdeniük a közös múltjuk kísérteteivel annak érdekében, hogy végül kiegyensúlyozottabb, békésebb életet élhessenek. Meg kell szabadulniuk sok titoktól és tehertől, önvádtól és lelkiismeret-furdalástól.

Mit kezdhet az ember a múlt hibáival és az azokból fakadó lelkiismeret-furdalással?

Ennek a tanítását érdemes már idejében, gyermekkorban elkezdeni. Jane Nelsen, a pozitív fegyelmezéssel való nevelés úttörője szerint a helyes fegyelmezés nem a büntetésen alapszik, hanem azon, hogy megtanítjuk a gyermekeknek, hogy a hibáikból mit tanulhatnak, és azok miként járulnak hozzá az előrelépéshez. Meg kell mutatnunk nekik az utat, hogy miként lehet a helytelen viselkedést kijavítani, jóvátenni vagy az adott problémára a megoldást megtalálni.

Az elmélet szerint minden ember fő célja annak megélése, hogy fontos, és tartozik valakihez. A büntetéssel egyszerűen lehetetlen ezt elérni, így a gyermeket még mélyebbre taszítjuk.

A felnőtteknél sem működik ez másképp: a bűntudat, az önmarcangolás és az önostorozás a helyrehozatal igénye nélkül egyre lejjebb vezet. Bár a bűntudatra feltétlenül szükség van, hiszen ez jelzi nekünk, hogy valami nincs rendben, de érdemes olyan hatékony technikákat elsajátítani, amelyek a bocsánatkérésen, a jóvátételen és a felelősségvállaláson keresztül segítenek a hibák helyrehozatalában. Meg kell tanulni a haragot, bűntudatot elengedni, és megbocsátani önmagunknak. Ez a szemléletváltás az énképre is visszahat, ugyanis a felelősség felvállalása az önértékelést is építi. 

Gyógyítják egymást a megtört szívek?

Jung-Hwa és Marcelino kapcsolata talán azért is olyan különleges, mert közös múltjuk apró darabkái szép lassan a helyükre kerülnek, és mindketten szembenézhetnek azokkal a sötét, szorongató érzésekkel, amelyeket hosszú ideje magukkal cipelnek.

A film kapcsán elgondolkodhatunk arról is, hogy egy szerető társ jelenléte mennyiben tudja segíteni az önértékelés helyrebillenését és a problémákkal való szembenézést, illetve mennyire egyéni küzdelem ez.

Gyakori tapasztalat, hogy a párkapcsolat napvilágra hoz olyan rég elrejtett, tudattalan sebeket, amelyek csak egy ennyire intim kapcsolatban kerülnek felszínre. Éppen ezért a jó párkapcsolathoz két lelkileg egészséges fél szükségeltetik, mert bár támogathatjuk egymást az úton, a saját hiányosságainkkal illetve tévedéseinkkel magunknak kell szembenéznünk. Amíg ez nem történik meg, óhatatlanul a másik tetteit rendre félreértelmezzük, s olyan szándékot tulajdonítunk neki, ami a mi bizonytalanságunkból, ingatag önértékelésünkből vagy abból a tudattalan igényünkből fakad, hogy igazoljuk a saját (negatív) énképünket. Ezek elkerülésének legjobb ellenszere az önismeretünk fejlesztése, valamint a kommunikáció – vagyis az érzések mentén, a másik hibáztatása nélkül, őszintén beszélgetni a párunkkal a minket érintő történésekről. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>