Cipeljük a mieinket – Miért érzékenyülök el egy hétköznapi jelenettől?
A piros lámpánál állok, és nézem, ahogy egy apa a karjába veszi, és átviszi előttem a zebrán a gyerekét. Szinte mindennapi látvány, mégis, figyelve az apa erőteljes, ugyanakkor gyengéd mozdulatait, teljesen elérzékenyülök. Már-már könnyezni kezdek, amikor zöldre vált a lámpa. Pedig nincs ebben semmi különös, sokszor látni ilyesmit az utcán. Mégis mi lelt hirtelen, hogy ekkora hatással volt rám ez a teljesen hétköznapi kép?
Talán mert egyszerre volt végtelenül személyhez szóló és egyetemes. Hiszen a saját fiát vitte, mégis, évezredek óta cipelik az apák az övéhez hasonló erőteljes gyengédséggel a rájuk bízott utódokat. A háború elől menekülve, akár egy egész kontinensen át. A kórház lépcsőin, mert a csemete legyengült a betegségtől. Az ágytól a kerekesszékig, mert az apa lába egyben a gyereké is. Egy hosszú gyalogúton, mert a gyerek elfáradt, és nem bír továbbmenni. Nevelő célzattal, mert ha nem kapnák fel, a kicsi toporzékolva rohanna ki az autóútra.
Játékból, mert apa nyakából egészen másképp fest a világ. Az autótól az ágyig, mert a gyerek elszenderedett útközben, és senkinek sincs szíve felébreszteni.
Legszívesebben kezet ráztam volna azzal a vadidegen, középkorú férfival. Végtelenül hálás voltam neki, talán ezért érzékenyültem el annyira. Mert nemcsak a saját fiát vitte azzal a férfias gyengédséggel, amilyennel talán Jézus vihette a keresztet, hanem kicsit az enyémet is. Meg persze engem is, hiszen én is voltam gyerek. Ott és akkor teljesen biztos voltam benne, hogy ha úgy hozná a sors, kérdés nélkül cipelném az ő fiát, és ő is az enyémet. A miénket, mert van ebben valami közös, akkor is, ha egyáltalán nem ismerjük egymást. Apák vagyunk, tehát a karunkban tartjuk a következő generációt. Mindegy, hogy öntudatlanul szuszognak, lihegnek az izgalomtól, vagy levegőt sem vesznek félelmükben, mert így is, úgy is ránk vannak bízva, a mi nyakunkba csimpaszkodnak.
Hiszen nincs annál jobb, mint amikor visz minket valaki, aki nagyobb nálunk, és akiben feltétlenül bízhatunk.
Idővel úgyis elég erősek lesznek ahhoz, hogy a saját lábukra álljanak. Sőt, talán ők is vinni fogják az övéiket. Érdemes erre gondolni, amikor elfáradunk: csatárláncban állunk egy gátnál, és csupán annyi a dolgunk, hogy mint egy homokzsákot, továbbadjuk az életet. Persze lesznek pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább. Ezért olyan fontos, hogy mi is erősen kapaszkodjunk egy nálunk nagyobb valakibe. Abba, aki mindannyiunkat a hátán cipel a kezdetektől fogva. Egészen biztos, hogy ő nem fog minket a földre ejteni.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
