Schäffer Erzsébet: A régieket ne feledd! – Óda régi varrónőkhöz  

Óda régi varrónőkhöz  
Ó, férceket öltő ügyes ujjak,
válltömést szegő gyors kezek,
kik asszonyok örömére vagytok,
s szolgáltok kattogó varrógép ütemére
kecses szoknyákat, s egyebet …

Hát, mi tagadás, ha óda, akkor ide egy rím igen csak jó vóna, hogy folytathassam versemet. De rím nincs, ám emlékeimben a régi Singerek közt ide-oda libbennek a varrónők, csuklójukon tűpárna, fellebbentik a próbafülkéül szolgáló kartonfüggönyt, guggolnak elém, fordulj, mondja Gizi néni, azaz csak motyogja, mert ajka közt ott ülnek veszélyesen a gombostűk, ahogy fordulok, úgy tűzi a szoknyám hosszát, szépen, egyformára.

És a többiek mind, a púpos kis Marika néni, aki ki sem mozdult a domb tetején a házból, mégis mindent tudott. Hordták a híreket az asszonyok. Mert a varrónők kis szobasarka az volt, mint a férfiaknak a kovácsműhely. Ott is mindenki megfordult. A varrónő egyszeriben volt bizalmas gyóntató, divatkreátor, tanácsadó, öltöztetőnő. Ötletet adott a ruha mintájára, színére, megmondta, mennyit vegyenek ebből vagy abból az anyagból. Tudta, hogy beavatás után mennyit fog összemenni, voltak divatlapjai, együtt forgatták a kuncsaftokkal. Akadtak keresett varrónők, akikért inkább vártak, de nem tágítottak mellőlük az asszonyok.

Akkoriban egy-egy ruha, kosztüm, alkalmi toalett sok évre szólt, nem mindegy, kire bízták az elkészítését.

Ha meg egy-egy külföldi divatlaphoz jutott valaki, azt rongyosra nézték, forgatták, emlékszem, Gizi néni divatlapjaiból egyszer kivágtunk néhány „szép nénit” – az egész hat év körüli hölgykoszorút prakkerrel kergette ki az udvarról.

Gizi néni a Kastély utcában lakott, varróműhelye az apró szoba függönnyel elválasztott része, egyetlen asztal és az ablak előtt a Singer – ez volt a birodalma. Viszont kis birodalmában határozott volt és eltökélt. Ha a kuncsaft kiterítette a ruhaanyagot, shantungot, pikét, kartont, selymet, zsorzsettet, lenvásznat, tüllt, flanellt vagy egy kosztümre való szövetet – Gizi néni azonnal látta, hogy mit tud abból kreálni.

– Nézze, drágám, ebből egy kis galléros ingruha éppen kitelik, még egy zsabót is ki tudok szorítani hozzá. Hogy csónaknyakú…? Nem, ehhez nem illik csónaknyak, ide kis gallér kell, még egy öv is kijön a saját anyagából, nézze, lazán megköti, variálhatja is…

Addig mondta, míg az illető hölgy már maga is azt hitte, hogy ingruhát akart kis gallérral, zsabóval és övvel. Két zsebet még kiimádkozott Gizi néniből, aki kegyesen beleegyezett, hozzátéve, ha kifutja, lesz zseb is, de nem teszem le a nagyesküt…

Aztán persze lett zseb, ennek megfelelően az asszonyok rendszerint elégedetten távoztak, mert Gizi néni ügyes volt, gyors és nagy fantáziájú, visszabontani ritkán kellett, egyetlen próba elég volt nála, és időre megvolt a vállalt ruhával. Egy hibáját mindenki emlegette: szerette szűkre szabni a derekakat. Igaz, mindig hagyott benne anyagot, hízás esetére. Akkor meg újra jöttek a kuncsaftok:

– Édes Gizike, tessen már egy-két centit kiengedni…!

Visszanézek, lám csak, amott lépdel az én kedvencem, Bó. Ő amolyan botcsinálta varrónőnek számított, főként ismerősöknek varrt, azoknak, akik nem siettek, s nem bánták, ha a szoknyán a hól széttart, vagy a mellvarrás odébb sikeredett. Bót mindenki szerette, s nem azért, mert csodás ruhakölteményeket varázsolt. Gombosdoboza teli volt kinccsel, patentek, gumik, pertlik, tűk, stoppolófa, centi, kréta, koptató, párizsi kapocs és még ki tudja mi minden lapult benne. Neki jutottak a függönyök, az abrosz szegések, az apró-cseprő javítások. A kulimunka, mondta nevetve, és mi, gyerekek alig vártuk, hogy bekiabáljon a kapun: hé, itthon van a gazda? – mert tudtuk, perceken belül eltűnik a hétköznap, és ünnep lesz. Mert ha megjelent hórihorgas alakja, anyu már készítette a diólikőrt (ez volt a gyengéje), apu lerakta, amit éppen a kezében tartott, hogy megölelhesse – hát megjött, vénkisasszony? –, és boldogan lapogatták egymás hátát, mi, gyerekek meg ott ugráltunk a szoknyája mellett, adjon már egy puszit, üljön már le, kezdjen el mesélni. Mert ha csak azt mesélte el, hogyan mérte ki a segéd a Rostoványi boltban a tíz deka töltetlen savanyúcukrot – Na, keressétek csak meg, hol van, hát nektek hoztam! –, azt is tátott szájjal, várakozó rekeszizmokkal hallgattuk.

Ha Bó megjött, borult minden, aludni se kellett menni, otthagyhattuk a vacsoramaradékot, pizsamás lábunkra zoknit húzhattunk, és fennmaradhattunk a felnőttekkel. Akik Bó társaságában olyanok lettek, mint a diákok, szertelenek voltak, jókedvűek és adakozók. Bó vénkisasszony volt, egyszerű falusi varrónő, az az ember, akiről Márai ezt írja: Vannak ritka emberek, akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették. Ezek az emberek nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha, külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat. Ez a tapintat nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is…

Mindehhez Bó jókedvű volt, szellemes, és soha egy pillanatra sem adta jelét a csüggedésének. Pedig oka lett volna rá bizonyosan. Kitelepítették őket, ketten, fehér hajú, halk szavú édesanyjával éltek egy apró szoba-konyhában abból a jövedelemből, amit a varrással keresett. Egyszer valaki, tán egy szilveszteri murin, megkérdezte tőle: Te, Bó, mért nem választasz már valakit magadnak? Bó végignézett magán komolyan, kicsit meghajolt, két kezét főúri mozdulattal végighúzta hórihorgas alakján: Magamat választottam, mondta.

Sokat gondolkodtam igazat mondott-e. Választhatja-e az ember magamagát? És arra jutottam, nem. Nem választhatja.

Úgy vagyunk kitalálva, hogy reményben és lemondásban, titkon és bevallva egy másik ember felé kapaszkodunk.

Bónak, a falusi varrónőnek titka volt, de ezt soha nem tudtam megfejteni. Szabad maradt és független. Gyanítom, nagy ára volt a szabadságnak. De soha nem tudtam meg, mekkora.

Ani varrógépe a temesvári Bega partjához közel csattogott. Ilyen vidám varrógépet azóta sem hallottam. Ani miatt lehetett vidám, akiben hét ördög és hét angyal lakozott. Ügyes volt, mint a veszedelem, és gyors, mint a forgószél. Nem szeretett a varrógép mellett ülni, inkább gyorsan megvarrta, ami várt rá. Kitalálni, tervezni, kreálni szeretett. A centit alig használta. Ijesztően pontos szemmértéke volt. Rám nézett, rajzolt egy gyors skiccet, és a sárga-zöld-halványszürke, testhez símuló, hűvös anyagba habozás nélkül belevágott. Megálmodta, és rám varrta azt a ruhát, ami tizenhat éves nyaram öröme volt. Ótata vette a kelmét, egyetlen kikötése volt: nem szabhat Ani miniruhát belőle. Nem is szabott. Derekamhoz és csípőmhöz simuló szoknyarésze éppen a térdemig ért. Vállaim szabadon maradtak, de a ruha végig takarta a testet, föl egészen nyakig. Egy kis pánt tartotta az anyagot hátul a tarkó alatt, merészen szabadon hagyva az egész hátat. Amikor hazamentem az új ruhában, ótata elégedetten mustrálta a szoknyahosszat – ekkor megfordultam. Ómama szája elé kapta a kezét, és felsikoltott:

– De gyönyörű vagy! Ez az Ani tényleg egy ördöngös varrónő!

Ótata nem szólt. Nem is szólhatott. A szoknya hosszával minden rendben volt.