A „pofonofon-helyzet”, avagy lehet-e veréssel nevelni?

Kezdjük az elején! Miért üti meg a szülő a gyermekét? Most vegyük ki a kalapból azokat az eseteket, amikor életmentésről van szó, mert én azt nem sorolnám az erőszakhoz. Fizikai erővel beavatkozni bizonyos esetekben a szülő kötelessége, de ilyenkor nincs benne semmi düh, bosszú, megalázó szándék. Vagyis a pofonra nincs mentség, hiszen az nem véd, csak megaláz. Azért üti meg, mert a gyermeke viselkedése elviselhetetlen számára, és már nincs más eszköze? Talán őt is így nevelték, és ösztönösen ezt hozza elő belőle egy-egy helyzet? Esetleg azért, mert fáradt, frusztrált (a munkájában, a párkapcsolatában stb.), és így vezeti le a feszültségét? Akárhogy is, ez minden esetben kudarcot jelent a szülőnek, aki nem tudott úrrá lenni a helyzeten, és sebet ejt a kettejük kapcsolatán. Megsérül a gyermek is, még ha nincs is fizikai nyoma az ütésnek.

Mi történik a gyermekben, amikor megverik? Bekapcsol az „üss vagy fuss” ősi ösztöne. Sok esetben a gyermek agresszív(ebb) lesz – ha nem is a szülővel szemben, de a kisebb tesón, gyengébb osztálytárson „veri le” az őt ért sérelmet. A másik eset, hogy félelemből engedelmeskedik, abbahagyja/megteszi/csendben marad – de milyen áron?

Mit tanul ő ebből? Hogy az győz, aki erősebb, hogy az ő véleménye nem számít. Azt érezheti, hogy nem szeretik feltétel nélkül, csak, ha „jól viselkedik”.

Hogy nem lehet hibázni, mert az szörnyű következményekkel jár, a rosszért büntetést kap, jóvátenni nincs lehetőség… Ezt akarjuk neki tanítani? Ugye, nem?!

De hát akkor mi a megoldás? Mit csináljak, amikor belépek a szobába, és azt látom, hogy a nagyfiam térdel a visító középső fiam hátán, mellettük bömböl a kicsi… és már lendülne is a kezem? Az én receptem az, hogy először is magamat kell rendbe tennem, rendben tartanom – még jóval a konfliktushelyzet előtt. Bizony, aludni kell, bizony, ki kell kapcsolódni néha, és nem árt pár szem magnézium sem. Érdemes jó könyveket olvasni a témában, és ha kell, komolyan dolgozni magunkon, felszínre hozni és „átkeretezni” a saját sérüléseinket, megvizsgálni a „hozott mintáinkat”. (Nagyon ajánlom Kim John Payne Melegszívű fegyelmezés és Patty Wipfler–Tosha Schore Hallgasd meg! című, kapcsolódó nevelésről szóló könyvét.)

Visszatérve a saját fiaimhoz: ha higgadt maradok, nem kezdek egyből kiabálni (piszok nehéz!), és határozottan, de szeretettel lefejtem az egyik gyerkőcöt a másikról, könnytörlés, orrfújás… akkor hamar kiderül, hogy a nagy a legkisebbet „védte”. (Valami apróságon összevesztek, a kicsi meghúzta a középső haját, mire az begurult és ellökte a kicsit…) Milyen igazságtalan lett volna a nagyot leszidni, főleg megütni! Persze miután mindenki megnyugodott, elmondom a szokásos szentenciákat arról, hogy a verekedés nem megoldás, hogy szépen kérjék el egymástól a játékot, ha baj van, szóljanak nekem. Hogy én mindhármukat szeretem, és milyen nagy öröm, amikor békében tudnak játszani stb.

De biztos vagyok abban, hogy nem a szavak fognak megmaradni, hanem az, ahogy magamhoz ölelem őket.

Minden helyzet egyedi, más és más kreatív megoldást igényel, de hiszek abban, hogy mindig meg lehet találni az erőszakmentes utat. Nem véletlen, hogy Mauglit a kedvese tanítja meg beszélni és embernek lenni, nem pedig pofozkodó medvebarátja.

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyamának hallgatója.