„Mint akit egy illuzionista vágott ketté, majd újra egybevarázsolt” – Balesetben veszítette el vőlegényét, de újra megtalálta a szerelmet 

„Napokig, talán hetekig azt éreztem, hogy csak történnek körülöttem a dolgok, én pedig kinyújtani sem bírom a kezem, hogy megállítsam a gépezetet, vagy valamiképpen uraljam a helyzetet. Sodródtam egy végeláthatatlan óceánban, tehetetlenül, homályos és érthetetlen képkockák között. Hosszú ideig ezeket az érzéseket vittem fel a festővászonra: elmosódott, szürke masszában úsztak életem addig felépített darabkái. Hirtelen minden semmivé vált.  

Végtelennek éreztem azt az időt, ami rám várt, és nem tudtam, kilépek-e valaha a szobám ajtaján, hogy újra napfényt, égszínkék eget, mosolyokat lássak.   

Laci a jókedvemet szerette leginkább. Azt mondta, bármennyire is fáradt és elkeseredett, ha eltölt velem egy órát, vagy csak hallja a kacagásomat, felér egy terápiával. Hétvégente és a szünetekben tudtunk találkozni, mert ő a Dunántúlon dolgozott, én pedig Pesten tanultam. Hétköznap maradtak a telefonok és Skype-ok, de a hétvégékbe mindent belesűrítettünk, ami kimaradt. Koncertekre jártunk, kirándultunk, sportoltunk és együtt főztünk, mert Laci szakácskodott egy stílusos étteremben. Nem lehetett vele összeveszni, bár lehet, hogy ezt a távkapcsolat tette. A nyarak voltak a legszebbek, mert akkor alkalmi munkákat vállaltam a közelében, és szinte mindennap találkozhattunk. Mennyire vártuk azt a bizonyos napot, amitől egy hajszál választott el! Megvolt az albérlet, írtam a pályázatokat. Mintha minden fa, bokor, még az óra és a lámpa is szerelmes lett volna körülöttem. És az esküvőt terveztük. 

Az utolsó közös karácsonyunkon kérte meg a kezem. Az én családommal töltöttük karácsony második napját. Odakint hullt a hó, ami lassan csak emlékfoszlány marad a teleinkben. Egy mézeskalács mintás papírba csomagolt dobozt adott át, és titokzatosan mosolygott. A papírok alól egy zenélődoboz bukkant elő, dédszüleim hangulatát idézve. Felnyitottam a tetejét. A Diótörő dallama csendült fel, és maga a Diótörő táncolt egy lánnyal, szüntelen forogva.  

Olyan érzésem volt akkor, mintha minden eggyé válna, és ebben az egy dallamban összpontosulna. Egy körhintában ülve gondolatban körbeszáguldottam életem legfontosabb eseményeit. Akkor Laci óvatosan kihúzott egy rejtett fiókot, megállítva ezzel a képzeletbeli körhintámat, és elővette a gyűrűt. „A halál sem választhat el minket” – suttogta, és felhúzta az ujjamra a karikát. A következő karácsonyon semmi mást nem csináltam, csak ültem az ágyon, előttem a zenélődobozzal, és tízszer, százszor, talán ezerszer is a Diótörőt hallgattam, és ezt motyogtam magam elé: „A halál sem választhat el minket”.  

Néhány karácsonynak el kellett telnie, mire az önsajnálatot, a kétségbeesést felváltotta a hála. Elkezdtem hálával gondolni Lacira, az együtt töltött időre.  

Akkor értettem meg, hogy ő nem a saját tulajdonom volt, hanem egy ajándék.  

Három évre kaptam, és e nélkül a három év nélkül szegényebb lennék. Mai fejjel sem cserélném el semmiért ezeket az éveket. Még akkor sem, ha újra kell élnem az elvesztés fájdalmát.  

A baleset előtti éjjel rosszat álmodtam. Álmomban lefestettem magunkat egy hatalmas vászonra. Laci modellt állt hozzá. Időről időre odapillantottam, és nem értettem, mi történik, mert elkezdett halványulni, szertefoszlani. Megdörzsöltem a szemem, és amikor újra kinyitottam, nem volt sehol. Hiába szólítottam, kiáltottam, nem válaszolt. Visszamentem az állványhoz, és teljesen elmosódott, keszekusza foltokat találtam a vásznon. Akkor felriadtam, és sokáig nem bírtam visszaaludni. Reggel felhívtam Lacit, és elmeséltem az álmomat. Megnyugtatott, hogy ez csak azért lehet, mert sokat vagyunk távol egymástól, de hamarosan örökre együtt leszünk. Sietett, mert munkaügyben utaznia kellett, de megígérte, hogy amint tud, hív. Ez volt az utolsó beszélgetésünk. A többi, onnantól kezdve, hogy megtudtam az autóbalesetét, egy lassított felvétel volt, az álmom folytatása. 

A következő hónapokban senki sem ismert rám. A mindig vidám, optimista lány elveszett bennem. Helyette maradt egy sírásra görbült száj, egy aggódó tekintet, egy reménytelen arckifejezés.  

Azt hittem, hogy soha többé nem leszek képes férfit szeretni.  

El sem tudtam képzelni a folytatást. Kiégtek a vágyaim, és már semmit sem akartam. Sem családot, sem munkát, sem normális életet. Körbevontam magam a négy fallal, és a festékekbe fojtottam a bánatomat.  

Kép

Kép: pexels.com/Austin Guevara

Fél év telt el, amikor az egyik barátnőm elhívott egy pszichodráma foglalkozásra. Eleinte ódzkodtam, mit is keresnék én ott. Valahogy rábeszélt, és elmentem az első alkalomra. Nagyon furcsa volt, de mintha rólam szólt volna az egész. Gyászfeldolgozási folyamatba csöppentem, és csodák csodájára megtaláltam benne a helyem. Mivel semmi sem számított, őszintén vetettem bele magam a játékokba, és így hétről hétre gyógyult a szívem. Egy év múlva kezdtem hasonlítani a régi énemre. Illetve teljesen nem ugyanaz lettem, aki voltam. Másképp éltem meg az örömet, de újra éreztem. Olyan voltam, mint akit egy illuzionista vágott ketté, és újra egybevarázsolt. De legalább egyben voltam. Kezdtem hinni, hogy van remény, bármikor újra lehet kezdeni. Tudtam, hogy csak rajtam múlik, de nem akartam erőltetni a dolgok természetes menetét. Vártam. Kivártam, amíg elém jönnek az új lehetőségek. Korábban nem voltam hívő, legalábbis nem foglalkoztatott ez a kérdés.  

Isten nélkül is mindenem megvolt. Most viszont világossá vált, hogy nélküle nem tudom magam újraéleszteni.  

Bekapcsolódtam egy keresztény közösségbe, ahol egyre bizonyosabbá vált számomra, hogy nem véletlenül történt mindez, és Istennek terve van velem. Próbáltam nyitottá válni erre a tervre. 

A közösségben nagyon figyelmes volt irányomba az egyik fiatalember. Gyakran hazakísért, és sokat beszélgettünk. Sejtettem, hogy szívesen tölt velem időt, de hosszú ideig csak barátok maradtunk. Ez az idő alkalmas volt arra, hogy őszintén és mélyen megismerjük egymást. Észre sem vettem, hogyan történt, de kezdett átjárni a szerelem érzése. Egy sokkal mélyebb, lelkivé is kitágított szerelemé. Kitört belőlem a sírás, amikor egy hazakísérés alkalmával megölelt. Azt hitte, hogy szomorúságomban sírok, és épp vigasztalni akart, amikor könnyes szemmel ránevettem. Így indult el egy csodálatos kaland Attilával, akivel két évvel később családot alapítottunk. Azóta három kis csemeténk született, és boldog, kiegyensúlyozott házasságban élünk. 

Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy egy-egy történésnek mi lehet a szerepe az életemben. Kezdem belátni, hogy semmi sincs véletlenül.  

Mindennek megvan a helye és az értelme, csak időnek kell eltelnie, mire a kis mozaikokat összeillesztgetjük, és kirajzolódik a teljes kép.  

Sokan sajnáltak, amikor elveszítettem a vőlegényemet, és azt mondogatták, hogy nem cserélnének velem. Most én érzem azt, hogy senkivel sem cserélnék. Volt egy pillanat az életemben, amikor úgy tűnt, mindent elveszítettem. Most pedig semmim sem hiányzik, mindenem megvan, ami szükséges. Természetesen a mi mindennapjainkban is előfordulnak viták, nehézségek, véleménykülönbségek, de előbb-utóbb mindre találunk megoldást. Ez egy pozitív mindennapos kihívás, amitől nem szabad megijedni. 

A zenélődoboz még mindig megvan, Emma lányom örökölte. Időnként felnyitja a tetejét, és ő is elvarázsolódik a tánctól és a zenétől. Nekem pedig nem fáj hallgatnom. Ahogy korábban említettem, hálával tudok gondolni a vőlegényemre. Olyan számomra, mint egy angyal, aki az égből vigyáz rám. Már tudok mosolyogni, ha elképzelem. Egy szerető család feledtette a fájdalmamat. A Jóisten a tenyerébe vett, és elégedetten élem a mindennapjaimat. A múltam pedig nem tabu, hanem egy ékköve az életemnek. Ezért is meséltem el a történetemet.”