„Hatvanéves kor fölött csodaszámba megy, ha valaki le akarja tenni a poharat”

Dunaharaszti vasútállomása lesújtó külsejű szellemkastély, átérve rajta jólesik a rendezett kisváros családi házas övezetének biztonságot nyújtó látványa. Magyarország egyetlen, kizárólag nőket fogadó drog- és alkoholrehabilitációs otthonát külsőre nem sok különbözteti meg a környező lakóházaktól: az intézmény épületeiből otthonosság árad, a gondozott kertben jácint és nárcisz illatozik. A Magyar Pünkösdi Egyház által fenntartott, 21 férőhelyes rehabon most éppen nincs telt ház: a Covid és a szigorú lezárások miatt több volt lakójuk gondolta úgy, hogy kint könnyebb lesz túlélni. A tizenöt jelenlegi kliens többsége az út elején jár.

Névjegyem: drogos, gyógyszerfüggő, alkoholista

A főépület – a „lent”, amelynek kapuját a harciasan ugató, mogyoróbarna szemű Csicsi kutya őrzi – valóságos labirintus, minden benne van, amit egy rehabnak tudnia kell: a társalgóban sötét hangulatú terápiás rajzok, a munkatársi iroda falán a lakók telefonjait őrző, foltvarrott tartó, vizesblokkok, terápiás helyiség és az újabb érkezők háromfős szobái. A reggeli találkozóra igyekszünk. A kezdést csengetés jelzi, ilyenkor a lakók felmennek a közösségi épületbe, ahol kétágyas lakószobák vannak az „idősebb”, azaz a terápiájukban előrébb járó lakóknak, valamint csoportszoba, az alagsorban pedig a konyha – az itt gyógyulók főznek is magukra. Nincs ebben semmi különös, gondolnánk, pedig sokan jönnek úgy ide, hogy egyáltalán nem igazodnak el a konyha világában. Ez a külvilágban nagy szégyen, ahogy a sokszor titokban zajló női iszákosság, gyógyszer- vagy drogfüggés is. Mert a nők máshogy és másért isznak.

A rehabon azonban mindez nem szégyen, hanem megoldandó feladatok sora, amelyekhez mind van segítség.

Körbeülünk, a levegőben kíváncsiság. A találkozót az egyik „öregebb” lakó vezeti, rutinosan és figyelmesen, bárhol lehetne tréner, ahol csoportfolyamatot kell vezetni. Bemutatkozunk egymásnak, szépen, egyesével. A fiatalabb rehabosok úgy pillantanak fel a megszólalás előtt, mintha még egyszer megemelnék a súlyt egy hosszabb sorozat végén az edzőteremben: pontosan, odafigyelve hajtják végre a mindennapi lelki gyakorlatot. A terápia egyik legnehezebb része, amikor az emberből, pontosabban az addig viselt szerepeiből csak ennyi marad: „Szia, Zsuzsi vagyok, harmincöt éves, és elvesztettem a harcot az alkohollal, a gyógyszerekkel vagy a droggal szemben.”

A bemutatkozó kör után megélénkül a társaság, főleg, mert két társuknak is most járt le a próbaideje. A Hajnalcsillag egy kimondottan színes és hangos rehab: a másutt oly formális reggeli találkozó zsizseg, csicsereg, tekintetek villannak össze a kertrendezés munkabeosztásakor, de amikor szavazni kell arról, hogy maradhatnak-e sorstársaik a próbaidő végén, a törökverő egri nőket megszégyenítő erővel zárnak össze, és nagy tapssal köszöntik a véglegesített lakókat.

A próbaidő kemény időszak: három hétig telefonálni sem lehet, és be kell illeszkedni a közösség életritmusába, értékrendjébe, tartani kell a szabályokat.

Mindezt szigorú napirenddel, napi két, megszabott időben kiosztott kávéval, szájvíz, parfüm és dugikávé nélkül – ezek ugyanis tilosak az intézmény falai között, ahogyan az alkohol és a drog is. Ha sikerül megmaradni, és a közösség is látja az igyekezetet, akkor jöhetnek a terápia fázisai, visszaesés esetén azonban újra a nulláról kell kezdeni. Az egyes fázisok célja az önismereti jártasság, a szenvedélybetegséget kiváltó gyökérprobléma feltárása, a határtartás, a nyílt kommunikáció és a legfontosabb: a torz szeretet helyett az igazi szeretet megtapasztalása. Ez utóbbiban változatos eszközök és sokszínű szakembergárda segíti a lakókat: pszichiátertől a teológuson és a balettművész-tánctanáron át egészen a pénzügyi-gazdasági szakemberig. Az elmúlt négy évben sok minden változott, a legfontosabb azonban az alapítás óta ugyanaz: a Hajnalcsillagban vallják, hogy a valódi szeretet Istenben ismerhető meg, és ennek megtapasztalásához szeretnének mindenkinek helyet, lehetőséget adni.

A hitből lett ház

Minden úgy kezdődött, hogy egy lángoló szívű keresztyén nőt, Fábián Attiláné Erzsébetet a szenvedélybetegek segítésére indított a hite.

A szocializmusban a szőnyeg alá söpörték a kellemetlen témákat, különösen az olyanokat, mint a drogprobléma, ő viszont pszichiátriai dolgozóként pontosan tudta, látta, hogy az ottani működés nem segíti a függőségekkel küzdők gyógyulását. Megismerkedett David Wilkerson amerikai lelkésszel, a világhírű „Kés és kereszt” című regény szerzőjével, akivel elhatározták, hogy létrehoznak egy otthont, ahol meggyógyulhatnak függőségeikből az odaérkezők. Azonban Erzsébet hiába kopogtatott, kilincselt, mindenki mereven elzárkózott a rehabilitációs otthon ötletétől. Végül újsághirdetést adott fel, amelyben leírta, milyen céllal keres ingatlant. Nagy meglepetésére egy rendőr jelentkezett: kiderült, hogy a fia szenvedélybeteg. Így lett a ház, így indult a munka 1985-ben – meséli Kupai Szilvia szociális munkás, komplex művészetterapeuta, aki 2005 óta dolgozik az intézményben, két éve annak vezetőjeként.

A kisgyermekes és a fiatal nőknek nehezebb

Érdekes kérdés, hogy miért lett a Hajnalcsillagból Magyarország egyetlen női rehabja: Fábiánné Erzsébet nem kapott kifejezett látást arra, hogy kikkel kezdje el a munkát. Első körben szenvedély- és pszichiátriai beteg anyák jöttek ide gyógyulni, akik magukkal hozták a gyermekeiket is. Sajátos erősségei és nehézségei is voltak ennek a helyzetnek, 2000-től kezdve viszont már csak az anyákat fogadják az otthon falai között. Az akkori vezetőség azt szerette volna, hogy a lakóknak lehetőségük legyen csak a saját gyógyulásukra összpontosítani, mert akkor tudnak minden más szerepükben is felépülni.

A terápia másfél éve feldolgozhatatlanul hosszúnak tűnhet a kisgyermekes anyáknak a gyermekeik nélkül, és ez a gyógyulásukra is kihat. Külön nehézség, ha nincs saját, érett motivációjuk, hanem valamilyen külső kényszer, például bírósági ítélet kötelezi őket a terápiára: „fél évig nyomják itt fogcsikorgatva, aztán elmennek”. Az nagyon egyénfüggő, kinek mikor érik meg a változásra az akarata.

A 18–25 éves korosztálynak sokszor vonzóbb a szerhasználat, annak a klímája, mint a felépülés, és hatvanéves kor fölött is csodaszámba megy, ha valaki fel akarja rúgni az addigi rossz, de stabil kereteket, például le akarja tenni a poharat vagy a gyógyszert, és helyre akarja hozni a kapcsolatot a környezetével, családjával és saját magával. De csodák igenis vannak.

A legidősebb lakójuk 72 éves volt – ő teljesen felépült, és igazi termékeny életű, másokat segítő nyugdíjasként van jelen a saját közösségében.

Miért iszol?

A női szenvedélybetegség egyik jellemzője, hogy a mélyén valamilyen trauma lappang – ennek a szégyenét oldják ideig-óráig a titokban fogyasztott szerek, ami aztán hatványozott erővel tér vissza: milyen nő, milyen anya az, aki a piát választja a gyerekei helyett? A szégyenre újra inni kell, de az élet sem állhat meg: sokan azért nem, vagy csak nagyon nehezen jutnak segítséghez, mert szenvedélybetegként is rengeteg napi teher marad rajtuk.

Számos magasan funkcionáló alkoholista vagy gyógyszerfüggő nő dolgozik kőkeményen a munkahelyén és a családjában, és titokban küszködik a szenvedélyével.

Amikor azonban valamilyen egészségügyi probléma miatt nem rejtegethető tovább a baj, addigra már annyi rom rakódik rá a gyökérproblémára, hogy hatalmas erő kell azt előásni. Egyedül nem is lehet, a csoport viszont elképesztő erőforrás. Aki ezt belátja, annak van esélye meggyógyulni.

Kép

Kép: Bagdán Zsuzsanna

„Sokat segít nekünk, hogy megszenvedtük a saját traumánkat és gyógyulásunkat. Van olyan kollégánk, aki maga is lakónk volt. Így sokkal könnyebben kapcsolódnak hozzánk azok, akik ide érkeznek. Összesen egy férfi munkatársunk van, mert úgy tapasztaljuk, hogy így nagyobb biztonságot tudunk adni a lakóinknak, akiket sokan bántottak, kihasználtak. Nagyon nehéz, hogy a társadalom arra nevelt bennünket, nőket, hogy elfogadjunk mindent, adott esetben még a verést és a megalázást is. Éppen ezért sikernek tartom, amikor eljutunk oda a terápiában, hogy a lakóink ki tudnak állni magukért, meg tudják húzni a határaikat” – mondja Szilvia.

Van, hogy csak az ima marad

A közösségen túl a terápiás eszköztárnak, például a pszichodrámának, a művészet- vagy a meseterápiának is nagy szerepe van a gyógyulásban.

„Eleinte nincsenek szavak. Honnan is lennének?

Nem lehet ott kezdeni, hogy »gyere, üljünk le, beszéljük meg, hogy apád hogyan erőszakolt meg«.

De könnyen bejönnek szimbólumok, képek, amelyeket bele lehet dolgozni valamilyen anyagba, és ott, abban a tárgyiasult formában végre megmunkálhatóvá válik az öröm, a bánat, a trauma. A csoport itt is nagy kincs: a tagok egymás közötti interakcióiban csomó mindent fel lehet fedezni. »Az ott erőszak, nem?« »Az ott egy nemi szerv.« »Az ott vér.« »Az ott fájdalom.« Egyszer csak elkezdenek szavak cikázni a levegőben, amelyekkel már kicsit jobban kimondható, mi is történt az adott emberrel. Ez viszont időigényes folyamat, és nem is mindig sikerül előhozni, amit egyszer mélyen elástunk magunkban. Azonban még akkor is ott van a lehetőség, hogy imádkozzunk, odahívjuk Istent, aki nagyon kedves, mert pont annyit segít meglátni, amennyivel ott és akkor éppen elbírunk. Abban is rengeteg erő van, amikor valaki, aki már készen van, megosztja a történetét a társaival, akik tudnak vele gyászolni, és fel tudnak kiáltani: »Velem is ez történt!«. Ez a varázslat sokszor megtörténik” – osztja meg Szilvia.

„Bárcsak ki lehetne tárni a szívünket”

A terápia minimum egy, legfeljebb két év. Lezárultával az a cél, hogy a kliensek vissza tudjanak térni a világba, és ott termékeny, józan életet tudjanak élni. Ez sem mindig könnyű: az egyik hölgy 20 hónap terápia után most keres munkát eladói munkakörben, ami a járvány után még a szenvedélybetegséggel nem küzdőknek is elég nagy kihívás. „Mindenki másképp adaptálódik odakint. Sokan képesek úgy újrakezdeni, hogy fölvállalják a történetüket. Mások inkább hallgatnak, mert félnek, hogy újra megszégyenítik, megbélyegzik, kizárják őket azért, amit átéltek. Nem szeretnék a kettő között igazságot tenni.

Bárcsak ki lehetne tárni a szívünket, és azt mondani: »ez történt velem, ezt úgy kezeltem, hogy ittam, mint a kefekötő, de most abbahagytam, túl vagyok a rehabon, és új életet fogok kezdeni«. Sajnos a külvilág sokszor nem tud mit kezdeni ezekkel a történetekkel.

Abban viszont biztos vagyok, hogy aki végigment ezen az úton, az sok mindenben túlszárnyalja a társadalom többi tagját: készségekben, kompetenciákban, őszinteségben, önismeretben” – teszi hozzá Szilvia.

A beszélgetés után úgy érzem, nem akarok élettörténeteket felvenni, elköszönök a tavaszi virágdíszbe öltözött, csendes portától. Csicsi azért még megugat búcsúzóul. „Ja, téged ugat? Mentett kutya, ő is bántalmazott” – magyarázza az egyik lány, akivel összetalálkozunk az udvaron. „Szerintem PTSD-s, mint én” – fűzi hozzá, aztán eltűnik az egyik ajtó mögött. Ez a pár mondat sokáig cseng még a fülemben, csak a MÁV-szignál veri ki onnan. A vasútállomáson velem együtt sok egyedül utazó nő várja a vonatot, valaki több gyerekkel, más nehéz csomagokkal. Pont olyanok, mint a Hajnalcsillag lányai, asszonyai. Vajon észrevenném-e, ha szenvedélybetegek lennének? Vajon, ha bajban lennének, tudnák-e, hogy ilyen közel van a segítség?

A téma érzékenysége miatt nem készültek fotók a rehabilitációs otthon lakóiról, sem interjú velük. Az illusztrációk Richter Sára textilművész munkáit ábrázolják. A szerző felvételei.