Kereszt – hátfájás ellen
Néhány éve voltam először csendes lelkigyakorlaton, Dobogókőn. Ismerőseim mesélték, hogy mennyi felismerésre jutottak, miközben hosszan hallgattak. Mert a csönd különleges teret ad a jó szónak. Bárcsak végre megszólalna valami, amit nem veszünk észre ebben a háromdimenziós világban! Azt mondták, hogy az ötödik napon egyszerre kinyílik a tér, és az ember elkezdi hallani azt a világot, ami a földi korlátokon túlról megszólal.
Nagyon kíváncsian mentem el a lelkigyakorlatra. Külön érdekes tapasztalat volt az, hogy férjemmel együtt voltunk csendben, csak a tekintetünk beszélgetett. Nagyon vártam az ötödik napot. Jó volt a természetben sétálni, de sehogyan sem akart eljönni a „nagy csoda”.
A némaságot érzékeltem, de a szavakon túli világot kevésbé. Mikor történik már valami? – ez volt minden gondolatom.
Közben elkezdett fájni a hátam. Azt a gyógymódot találtam ki, hogy egy botot a vállamra tettem, és a két kezemet felemelve, a fát felülről átkarolva kifeszítettem a hátamat. Így sétáltam.
Az ötödik napon egy nagyobb sétára indultam. Jó volt az, ahogyan szinte beleolvadt az ember a fák, bogarak, madarak és virágok világába. De egy megmagyarázhatatlan közöny született akkor bennem. Ezt gondoltam: Baktatok. Fájós háttal várom az életben a nagy felismeréseket, de a valóság csak annyi, hogy egyik lábamat teszem a másik elé. Ez a rutinos ismétlődés az élet, semmi egyéb. Ekkor kirándulók szegődtek mellém, s én megszegve a hallgatási fogadalmat kénytelen voltam válaszolni kérdésükre: „Merre van Dobogókő?” „Arra, felfelé!” – mutattam a sípályára. Kicsit megdöbbentek, amikor felnéztek a lejtő aljáról, de ekkor ösztönösen bíztatásba kezdtem: „Odamegyek én is, ez biztosan jó út.” Nekiindultam a sípályának, menetiránnyal szemben.
Ekkor kezdődött csak az igazi elmélkedés! Körülbelül negyvenöt fokos szögben kellett felmennem. Mögöttem jöttek a kirándulók. Szép öltözetük a derekukra került. Az egyik, kissé testes úr zihálva kérdezte: „Messze van még a csúcs?” Én meg egy-egy bíztató mondatot küldtem feléjük: „Nézzék, az a fa már a cél!” Lihegve araszoltam előre. A lépéseim számolásával bíztattam magam. Akkor egy pillanat alatt átváltozott a kép és a helyszín. Elérkeztem a negyedik vagy ki tudja hányadik dimenzióba: megyek a hegyre, vállamon a kereszt. Mögöttem emberek, akik várják tőlem a bíztatást.
Nekem mennem kell, mert különben ők is feladják. Minden lépés üzenet. Nem hagyhatom őket magukra! Akkor egyszerre nagyon könnyű lett az út, már nem fájt a hátam sem.
Égi üzenetre vágytam, csodára, mennyei kijelentésre, de egy hegyet és egy keresztet kaptam helyette.
Valódi látomás volt: Nincs is más dolgunk, mint menni a magunk fájával, nem föladni. Létünkkel, életünkkel bíztatni másokat!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
