Tanár–diák-szerelem, felnőtt–kamasz-viszony – hol kezdődik a kiskorú veszélyeztetése, és miért néz félre a társadalom?

A kiszolgáltatott helyzetből szerelem lett

Lilla így emlékszik vissza a kezdetekre: „A 2000-es évek elején, gimnazistaként nyáron segítettem kisebb gyerekeket táboroztatni, és ott volt a tanárom, Lehel is. Valószínűleg kellett az a laza, oldott légkör, hogy a kapcsolatunk elindulhasson. Elhívott fesztiválokra, motorral mentünk, nagyon élveztem. Akkor még nem volt köztünk testi kapcsolat, és ha rajtam múlt volna, nem is lesz, mert szerettem volna megőrizni a szüzességemet a házasságig. Mire szeptemberben elkezdődött az iskola, már elterjedt, hogy mi együtt járunk. A diáktársaim közül senki nem vállalt velem közösséget – az egyetlen, akivel meg tudtam beszélni ezt a kirekesztett helyzetet, épp Lehel volt. Ebből a kiszolgáltatott helyzetből aztán tényleg szerelem lett. Októbertől decemberig tartott a kapcsolat szép része, mert utána már elkezdtem érezni, hogy ez számomra zaklatós jellegű. Lehel erőszakos volt, féltékeny, nem tetszett neki például, hogy cserkészprogramokra is járok. Elkezdett érzelmileg zsarolni. Úgy kerültünk szexuális kapcsolatba többször is, hogy én nem akartam. Másfél évig tartott, mire ebből a viszonyból ki tudtam keveredni, úgy, hogy már bántalmazott is: többször megrángatott, egyszer megütött.”

Gabriella kevesebb rossz emléket hordoz első szerelméről, aki nem a tanára volt, csak egy tőle jóval idősebb férfi. „Péter a megismerkedésünkkor letagadott egy tízest az életkorából. Aztán volt még néhány hazugsága, például egy darabig még együtt lakott az élettársával, amikor már velem is kavart. 17 évesen teherbe estem, de elvetettem. Miután betöltöttem a 18-at, odaköltöztem hozzá. Szerelemként éltem meg, és sokáig jól éreztem magam vele. Az átlagos kamaszkor, a kortársakkal bulizás kimaradt az életemből, de én jól éreztem magam a párommal közös barátainkkal. Megtanított szörfözni, és nekem tetszett, hogy ott lehetek a szörfös pasik között egyetlen csajként. Hét évig voltunk együtt, 22 éves koromra fokozatosan eltávolodtam tőle, mások is elkezdtek érdekelni – neki viszont ez a kapcsolat kényelmes lett volna bármeddig. Házasság nem merült föl közöttünk.”

A rajongott példakép, akinek nem lehetett ellenállni

Katalin úgy került be az egyetemre, zenei szakra, hogy már korábban is rajongott tanáráért, aki nagyon ismert előadóművész volt. „Ő volt a példakép, a hangszer egyik »királya«. Persze hallottam róla, hogy a tanítványai közül többen is a szeretői voltak, de ez nem tudta ellensúlyozni a rajongásomat. Ő is észrevette, mennyire odavagyok érte, és hamarosan férfiként is közeledett hozzám, amit én megtiszteltetésnek vettem, és szinte eufórikus örömmel éltem meg. Másfél évig voltam a szeretője. Arról ábrándoztam, hogy feleségül vesz majd, de hamar láttam, hogy eszében sincs. Sőt, másfél évtized távolából már látom, hogy a párkapcsolatait általában akkor szakította meg, amikor a nők már szerették volna komolyra fordítani a viszonyt. Nárcisztikusan csak magával törődött, és félvállról kezelt, ha baráti körben voltunk. Megszenvedtem a szakításunkat, nemcsak emberileg, hanem szakmailag is. Külföldre mentem, mert úgy éreztem, csak az ő befolyásától távol lehet esélyem a zenei pályára.”

A viszony mély lelki következményekkel járt

Lilla máig érzi a tanárával folytatott erőszakos viszony nehezen feldolgozható hatásait. Közvetlenül a szakításuk után egészen mélyre került. „Megkérdőjeleződött bennem, hogy nőként mit érek én még, ezért mindenféle rossz kapcsolatra igent mondtam. 18 évesen megpróbáltam öngyilkos lenni, azóta terápián vagyok, és lassan sikerül helyre tenni a múlt darabkáit.

36 éves vagyok, és máig úgy érzem, hogy én voltam a hülye, és haragszom magamra – ésszel hiába fogom fel, hogy ez nem így van.

Pont egy hónapja láttam a villamosmegállóban Lehelt, alig változott valamit. Úgy álltam, hogy ne láthasson meg. Tudom, hogy a felesége egy tőle jóval fiatalabb nő, és van négy gyerekük.”

Gabriella úgy véli, nincs mit megbánnia: „Ha ő nincs, akkor a szüleim ellen lázadva valószínűleg mindenféle zűrös kapcsolatba és szenvedélybe, züllésbe belebonyolódtam volna.”

Katalin így összegez: „A művészi pályám őmiatta messze nem úgy alakult, ahogy annak idején elterveztem. Azt viszont sikerként élem meg, hogy ma egyenrangú, szerető párkapcsolatban élek.”

De mi volt a véleményük közben a szülőknek és általában a felnőtteknek?

A három lány közül kettőnek elváltak a szülei, nem tudtak szeretettel és valódi figyelemmel fordulni gyerekeik felé. Lilla anyukája abba a hitbe ringatta magát, hogy lányának van magához való esze, tehát nem kell féltenie. Később bevallotta, hogy zavarta a lánya viszonya, főleg amikor látta, hogy boldogtalan, de mégis úgy érezte, nem szólhat bele, mert 16 évesen Lilla már felnőtt.

Gabriella elvált szülei egy fedél alatt laktak, rengeteg feszültséggel, aminek mindig a gyerekük volt szerintük az oka. Anyja mindig hangoztatta, hogy véletlenül született, nem is akarta őt; az apjától pedig félt. „A történetem egyik »poénja«, hogy apámnak, aki annyira ellenezte a mi kapcsolatunkat, az én születésem idején volt egy 18 éves szeretője” – meséli Gabriella.

Katalin szülei nagyon féltették a lányukat a tanárával folytatott kapcsolattól, de tiltani nem merték, hiszen már felnőtt volt.

A környezetükben élő felnőttek leginkább a félrenézést választották.

Lilla és tanára kapcsolata nyílt titok volt a középiskolában, ahol az igazgató kénytelen-kelletlen foglalkozott a viszonyukkal. „Az igazgató behívott az irodába, megkínált puncsos minyonnal, és próbált velem haverkodós hangon beszélgetni. Végül kibökte, ő tudja, mi van Lehel és köztem, és nem is akar ebbe beleszólni, mert biztos tudjuk, hogy mit csinálunk, de ez a viszony szabályokba ütközik, és mi a véleményem nekem erről. Mondtam neki, hogy ez nem az én dolgom, tegye, amit neki kell. Utólag látom, hogy ezzel is megpróbáltam burkolt jelzést küldeni a környezetemben élők felé, hogy csináljanak már valamit. Az igazgató persze nem intézkedett semmit – akkoriban még nem kerültek a felszínre a pedofilbotrányok, nem volt pedofiltörvény –, Lehelt mégis annyira felhúzta az a tény, hogy kívülről bele akarnak szólni a kapcsolatunkba, hogy évközben felmondott, és átment tanítani egy másik iskolába, hogy mi zavartalanul lehessünk együtt.”

Magyarországon nincs igazán következménye a kiskorú–felnőtt szexuális viszonyoknak

Balkuné Szűcs Emese gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus szerint a jogszabályi háttér kiskorúak között 12 éves kortól beleegyezéses szexuális viszonyt engedélyez, nagykorú viszont csak 14 évesnél idősebb gyerekkel létesíthet beleegyezéses szexuális kapcsolatot. Ha felmerül az alá-fölérendeltségi hatalmi viszony, mint például a tanár–diák kapcsolatban, a jogszabály érzékelteti, hogy ez a viszony aggályos. Nincs azonban körvonalazva, hogy ez mit jelent, milyen hatalmi helyzet számít tiltottnak vagy erkölcsileg megkérdőjelezhetőnek – miközben ennek más országokban komoly jogi következményei lehetnek. Ezt Lilla is megerősítette: „Egyik külföldön élő rokonom pszichoterapeuta, és egyszer évek múlva elmeséltem neki a történetemet Lehellel – emlékszem, teljesen megdöbbent:

»De hát ez bűncselekmény! Hogyhogy nem jelentette fel senki?!«

Akkor döbbentem rá, hogy más országokban egy ilyen viszony bűncselekménynek számít.”

Kép

Kép: Freepik

A nem egyenrangú szerelmi viszonyok közös jellemzői: hatalmi dinamika, kötődési igény

A szakértő szerint ezekben a kapcsolatokban közös a hatalmi alá- és fölérendeltség, még abban is, amelyik nem tanár–diák viszony. Vajon miért választ egy felnőtt személyiség olyan partnert, aki eleve nem lehet vele egyenrangú, akivel nem alakíthat ki kölcsönös viszonyt az életkora miatt vagy mert hierarchikus szakmai kapcsolatban vannak? Miért van szüksége arra, hogy a szexuális kapcsolatban kizárólagosan dominánsnak érezhesse magát?

„Az életkora miatt eleve alárendelt helyzetű fiatalabb fél keresi a kötődési lehetőséget az érettebb ellenkező nemű személyhez, aki mellett bizalmi viszonyt, valamiféle hiányzó biztonságot élhet meg” – osztja meg tapasztalatát Balkuné Szűcs Emese. „Serdülő lányoknál természetes késztetés, hogy próbálgatják a női szerepet, a vonzerejüket a környezetükben lévő férfiakon, és nem feltétlenül akarnak valódi szexuális kapcsolatot, hanem csak pozitív visszajelzésekre vágynak. Jó esetben már kislánykoruktól a családban, az apától kapják meg ezeket a megerősítéseket, de ha ez nem elég vagy hiányzik, akkor nagyon könnyen átteszik ezt a szerepet a férfitanárukra. A serdülőkre, fiatal felnőttekre jellemző a tekintélytisztelet csodáló, rajongó formája – és ha egy érett felnőtt ezt szerelemként értelmezi, kihasználja a másik személy éretlenségét.

Aki ezt kihasználja, maga sem képes az érett párkapcsolatra, mert hatalmi viszonyt alakít ki.

Járulékos veszteség az is, hogy a tanár–diák kapcsolat, ha átlépi a szexuális intimitás kapuját, már nem teszi lehetővé a modellkövetésen alapuló tanulást, vagyis elveszíti pedagógiai hatásosságát is. Még a fiatal és idősebb felnőtt között, az egyetemen szövődő szeretői viszonyban is működik a hatalmi dinamika: az egyetemi tanár is sokkal tapasztaltabb a tanítványánál, kompetensebb nála az élet számos területén."

Élethelyzetek, amelyek kedveznek a felemás kapcsolatoknak

„Több 12–15 éves kliensem volt és van, aki vagy viszonyt folytatott a tanárával, vagy eljutott annak a határáig” – osztja meg velünk a pszichológus.

Az egyetemről kikerülő huszonéves férfitanárok, akik nagy eséllyel szinglik, nehezen tudnak ellenállni azoknak a 13–17 éves lányoknak, akik nőiesnek néznek ki. A közösségi média, az online felület ráadásul minden keretet pillanatok alatt lebont, ott a tanár egy huszonéves srác lesz, a diák pedig egy tizenéves csaj. A kapuzárási pánikban élő idősebb férfitanár pedig, aki vonzó, fiatal diákjai közül választja ki a partnereit, az átszexualizált környezet hatására úgy véli, hogy még idősen is szexuálisan potensnek kell lennie ahhoz, hogy tekintélye legyen – és pozitív fogadtatásra is talál az érte vagy szakmai pozíciójáért rajongó diáklányok között.

Szerelemkultusz és az egészséges korlátok hiánya

A társadalmunk szerelem-kultusza miatt nagyon nehéz ezekkel a helyzetekkel bármit kezdeni, hiszen senki se akarja megszabni a másiknak, hogy nem lehet szerelmes, ezért inkább félrenéz – állítja Balkuné Szűcs Emese. Ugyanakkor páriává is válnak az ilyen kapcsolatban élők, hiszen sokan azt érzik, még sincs ez rendben, ezért elhúzódnak tőlük, nem akarnak ezzel a kétes és szégyenteljes helyzettel kapcsolatba kerülni.

A gyerekek vagy egy piszkos tabuként élik meg a szexuális viszonyukat, vagy ellenkezőleg, büszkék lesznek, hogy őket magukhoz emeli egy rajongott felnőtt. Mindkettő elidegeníti őket a kortárs közegüktől, ahol szocializálódniuk kellene.

„Míg egy bántalmazásnál egyértelmű, hogy a segítő szakembernek be kell avatkoznia az áldozat védelmében, itt nem mindig ilyen egyértelmű a helyzet. Nehéz megítélni, hol kezdődik a kiskorú veszélyeztetése. Egy kompetens személynek kellene ezt eldöntenie és intézkednie, és ezt nagyon kevesen merik felvállalni” – osztja meg tapasztalatát a szakértő.

Az ilyen kapcsolatokba mélyen belemerülő fiatalok legtöbbjére érvényes, hogy a családjukban nem tapasztalják meg azokat az egészséges korlátokat, amelyekre támaszkodva nem lépnének át bizonyos határokat. „Például az rendben van, hogy rajongok a tanáromért, de elképzelhetetlen, hogy testileg közeledjem hozzá vagy elfogadjam az ő közeledését, mert tudom, hogy ő nem lehet megfelelő partner” – érzékelteti a szituációt Balkuné Szűcs Emese. Ezt csak olyan családban lehet megtanulni, ahol a szülők és a gyerekek közötti tekintélyhatárok stabilak. Ahol viszont a gyerek parentifikálódik, vagyis a szülővel egyenrangú felnőtt szerepbe kényszerül – mint például Lillával történt –, könnyen keveredik éretlenül viszonyba egy felnőttel.

De veszélyeztetett az a gyermek is, akinek a szülei mindent korlátlanul megadnak, akit maguk fölé emelnek. Ők nem érzik a saját korlátjaikat, megszokják, hogy azt csinálhatnak mindig, amihez kedvük van. „Volt olyan kliensem, aki már minden határfeszegető dolgot kipróbált, mire 15 évesen úgy döntött: elcsábítja a matematikatanárát. A tanár partner volt ebben, a szülei pedig megengedték neki, hogy odaköltözzön a férfihez, mert sosem mondtak neki nemet.”

Az érzéseinkért nem, de a tetteinkért felelősségre vonhatók vagyunk

A pszichológus saját hitvallását is megfogalmazza a hasonló esetek kapcsán: „Számomra a keresztény etika azért is csodálatos, mert rendet tud tenni az emberek fejében: senki nem vonhat engem felelősségre azért, hogy mit érzek; de azért, hogy mit teszek, már felelősséggel tartozom a többiek felé. Csak ma már sajnos nem hivatkozhatunk a keresztény morálra, mert az emberek többsége idejétmúltnak tartja – holott a legtöbben érzik a lelkük mélyén, hogy ez lenne a helyes, de kevesen merjük kimondani. Az iskolák is megalkothatnák saját etikai kódexüket, amelyben megfogalmazhatnák, milyen intimitási fokig juthat el a tanár a diákjával, és ha azt átlépik, milyen retorziója lesz. De egyelőre ritka az ilyen kezdeményezés.”