Amikor magyarok lőttek a francia elnökre: merénylet de Gaulle ellen

Az első két próbálkozás

Charles de Gaulle a világ valaha élt legnagyobb hatású, legkarizmatikusabb politikusai közé tartozott. Olyan időszakban tevékenykedett, amikor a történelem ritkán látott szélsőségek irányába sodródott, ő pedig rendíthetetlenül állta a sarat, és képviselte az általa megkérdőjelezhetetlennek tartott erkölcsi elveket. Mindez persze magában hordozta azt az elkerülhetetlen következményt, hogy sok embert haragított magára. A megtörhetetlen, kemény emberek makacsságával dühített fel olyan komoly „játékosokat”, mint akár Winston Churchill, akár az algériai francia helyőrségek vagy a CIA.

Ennek köszönhetően legalább harminc merényletet kíséreltek meg ellene.

De Gaulle egész életében a konfliktusok kellős közepében mozgolódott. A húszas éveiben az első világháborúban küzdött, meg is sebesült, és hadifogságba esett Verdunnél. Majd a második világháborúban is magához ragadta a kezdeményezést. Amikor minden elveszett a hazája számára, és a Petain marsall vezette Vichy-kormány beadta a derekát a németeknek, de Gaulle volt az, aki nem félt meghozni a szükséges döntéseket. Rátette a kezét százezer francia aranyfrankra, és néhány segítőjével az utolsó pillanatban Londonba repült. Ettől kezdve innen és Algériából szervezte, pénzelte és lelkesítette az ellenállási mozgalmat. Távollétében halálra ítélték árulásért és szökésért, ő pedig rádióbeszédeiben lelkesítette a franciákat a harcra. A britekkel és az amerikaiakkal soha nem sikerült bizalmi kapcsolatot kialakítania, végig gyanakodott rájuk, attól tartott, hogy a francia gyarmatokat akarják megszerezni. Kapcsolata Churchill-lel és Roosevelttel is hűvös maradt.

A háború végével aztán a félelmetes hatalmi vákuumban, polgárháborús veszély közepette ő volt az, aki ideiglenesen a kezébe vette a hatalmat Franciaországban. Csakhogy még be sem tette a lábát francia földre, máris meg akarták ölni. Egy győzelmi ünnepségen, Dakarban egy hadihajó fedélzetén állt vigyázzban, amikor hajszál híján meghalt. A Marseilles hangjai alatt a díszszázad egyik tagja ráemelte a fegyverét, és gondosan célzott, amikor egy éber katonatiszt a merénylőre vetette magát, és lefegyverezte. De Gaulle-t nem nagyon rettentette meg az eset, de ezzel nem volt vége az életveszélyes helyzeteknek. Miközben Párizsba vonult be győzedelmes vezérként, és a Notre Dame előtti téren üdvözölte az összegyűlt tömeget, valahonnan rálőttek.

Nem találták el, és később sem derült fény a merénylő kilétére, de ez a két esemény jelezte, hogy mire számítson a következő években.

Amikor robbant a bomba

Különböző politikai csatározások során néhány évre visszavonult – főleg, mivel nem érvényesíthette az akaratát. Franciaország azonban forrongott. A második világháború után szinte azonnal háborúba bonyolódtak Vietnámban, ahol nyolcévnyi hiábavaló öldöklés során hetvenötezer francia katona halt meg. Ezután Algériában kezdődött hasonló nagyságrendű vérontás. Ez azért volt különösen érzékeny terület a franciák számára, mert ez az ország nem egyszerűen gyarmat volt. Algéria a Francia Köztársaság szerves részét képezte, így hatalmas politikai földindulás keletkezett, amikor a helyi gerillák támadásokat és terrorakciókat hajtottak végre. Az algériai háborúban újabb hetvenötezer francia és legalább kétszerennyi algériai halt meg, a lakosság türelmét a végsőkig feszítette a három egymást követő fegyveres konfliktus.

Ebben a helyzetben nevezték ki de Gaulle-t köztársasági elnöknek. Ő pedig nem volt hajlandó tovább fenntartani ezt az állapotot, és egy elsöprő többségű algériai népszavazás után megadta a függetlenséget az észak-afrikai országnak. A majdnem egymillió francia telepes felháborodottan, pánikszerűen menekült az anyaországba, az algériai francia milíciák pedig hazaárulásnak tartották az intézkedést, és bosszút esküdtek. Megalapították saját titkos hadseregüket, az OAS-t, amely robbantásos merényleteket követett el Franciaországban, és szent célul tűzte ki maga elé de Gaulle meggyilkolását.

Kezdetben még könnyű dolguk lett volna, mivel az elnök nem tűrte a testőrséggel együtt járó korlátozásokat. A háborúban megkeményedett tábornok ragaszkodott a függetlenségéhez. Erre alapozták azt a merényletkísérletet is, amelyet 1961-ben követtek el ellene.

De Gaulle éppen a feleségével és a sofőrjével tartott vidéki háza felé Párizs közelében, amikor egy, az út mentén elhelyezett bomba robbant fel az autója közvetlen közelében.

A merénylők egy gázpalackot töltöttek meg ötven kiló plasztikkal és tizenöt liter napalmmal. A szerkezetet egy út menti homokkupac alá rejtették, és a közeli bokrok alól, drótok segítségével hozták működésbe. Amikor a bomba felrobbant, de Gaulle azonnal katonaüzemmódba váltott, és ellentmondást nem tűrő hangon parancsot adott a sofőrjének, hogy gyorsítson. Az autó keresztülrohant a lángokon, és mind a hárman sértetlenül megúszták az esetet.

Felkészülés a leszámolásra – magyarokkal

Az 1961-es év sem csökkentette a feszültségeket. Októberben algériaiak tartottak tömegtüntetést Párizsban, amikor az akkori rendőrfőnök, Maurice Papon a tömegbe lövetett, majd ezreket tartóztatott le. Egyes számítások szerint két-háromszáz embert öltek meg a francia rendőrök, részben a sortűzben, részben az őrszobákon elkövetett verések során, illetve azzal, hogy tucatjával dobták a tüntetőket a Szajnába. A francia állam csak 1998-ban ismerte be a tömeggyilkosságot, bár ők csak negyven áldozatról beszéltek. Ezután ítélte el a bíróság a majdnem kilencvenéves Papont is emberiségellenes bűncselekményekért, de nem az 1961-es mészárlás miatt, hanem azért, mert a második világháború alatt együttműködött a németekkel.

Kép

Charles de Gaulle (archív fotók)

Az OAS végül 1962-ben szánta el magát arra, hogy pontot tesz a de Gaulle-ügy végére. Fanatikus híveikből összetoboroztak egy tizenkét fős osztagot, és ellátták őket egy-egy géppisztollyal. A merénylők között három magyar is volt: Sári Gyula, Varga László és Marton Lajos.

Mindhárman 1956-os forradalmárok voltak, és a megtorlás elől menekültek Franciaországba. Marton volt köztük a leginkább elkötelezett, fanatikus, megfélemlíthetetlen ember.

Már gimnazista korában, 1951-ben szembekerült a Rákosi-rendszerrel, mert nem volt hajlandó nyilvánosan elítélni Mindszenty József bíborost. Egy időre ki is csapták az iskolából, de olyan jó tanuló volt, hogy így is jelesre érettségizett. Ezután katonának állt: a Magyar Néphadseregben repülőtiszti kiképzést kapott, majd a légierő országos parancsnokságára helyezték. Itt azonnal hozzálátott a rendszer elleni harchoz: titkosított dokumentumokat lopott el, majd az élete kockáztatásával átadta azokat az amerikai nagykövetségnek. Ötvenhatban fegyverrel harcolt, majd a forradalom bukása után Franciaországba ment. Távollétében halálra ítélték. Annak ellenére viszont, hogy a Szovjetunió gyarmatosító politikája felháborította, teljes szívvel támogatta Franciaország ugyanilyen törekvéseit. Az algériai kivonulás után kapcsolatba lépett az OAS titkos szervezetével, és amikor értesült a de Gaulle elleni merénylet terveiről, felajánlotta a segítségét.

Az életmentő Citroën

De Gaulle hivatali autója éppen az Élysée-palotából tartott az Orly repülőtér felé, amikor a stratégiai pontokon elhelyezett merénylők tüzet nyitottak rá. A három magyar és a többi kilenc fegyveres folyamatos géppisztolytűzzel árasztotta el a kocsit. A motoros biztonsági őrök közül ketten azonnal meghaltak, az autó hátsó szélvédője porrá tört, mind a négy gumiabroncsa cafatokra robbant.

De Gaulle higgadtsága azonban megint kifizetődött. Lenyomta a felesége fejét az ülések közé, majd ő maga is lebukott, amilyen mélyre csak tudott. A sofőr – aki az elnök kiválóan képzett bizalmi embere volt – tudta a dolgát. Beletaposott a gázba, és amilyen gyorsan gumik nélkül ez lehetséges volt, elhagyta a helyszínt. A kocsi három utasa közül megint senki sem sérült meg, de az utólagos vizsgálat kimutatta, hogy a hidegvérű fellépés mellett a szerencse is mellettük állt.

Több mint száznyolcvan töltényhüvelyt találtak a járdán, száznegyven golyó érte a konvojt, majdnem harminc pedig a közeli Trianon kávézóba csapódott be. Az autón keresztülszáguldó töltények közül néhány csak centiméterekre zúgott el az utasok fejétől.

Volt azonban még egy tényező, amelyik komoly szerepet játszott a merénylet sikertelenségében, mégpedig az elnöki jármű. De Gaulle ragaszkodott ahhoz, hogy francia gyártmányú kocsival közlekedjen, a választása pedig az akkoriban már híressé vált Citroën DS-modellre esett. Ebbe a gyártmányba a franciák minden becsvágya és büszkesége belekerült, sokak szerint a kor legjobb autója volt. Kényelmes és tágas belső térrel, rafinált, hidraulikus sebességváltóval és áramvonalas formával építették, de nem ezek mentették meg az elnöki házaspár életét. A kocsi azért tudott a golyózáporban is továbbhaladni, mert minden egyes kerekének saját, magas nyomású olajjal és gázzal működő felfüggesztése volt, sokan azt mondták, hogy olyan volt benne utazni, mint egy repülőszőnyegen. Így volt lehetséges, hogy gumiabroncsok nélkül is csak kisebb döccenőkkel, magabiztosan, száz kilométeres sebességgel gördült tovább. De Gaulle soha többé nem is volt hajlandó más autóba ülni. Olyan hálás volt a francia cégnek, hogy amikor az 1969-ben csődközeli helyzetbe került, és az a veszély fenyegette, hogy az olasz Fiat fogja felvásárolni, elnöki rendeletben korlátozta a szerződést. Mindössze a Citroën 15 százalékát engedte külföldi kézbe adni.

Thiryt kivégezték, Marton sosem bánta

A rendőrség és a titkosszolgálat hamar felgöngyölítette az összeesküvést. Kiderült, hogy a szellemi vezér Jean Bastien Thiry, a francia légierő magas rangú tisztje, kiváló rakétamérnök volt. A nyomozás és a tárgyalás szokatlan gyorsasággal zajlott. A fő vádlott és társai komoly ügyvédeket sorakoztattak fel, akik kifejtették, hogy de Gaulle halála jogosan megindokolható lett volna, mivel Franciaországban és Algériában összesen százezrek halála köthető az ő tevékenységéhez. Mindez nem segített. Thiryt és két társát halálra ítélték, bár végül egyedül Thiryt végezték ki, golyó által. Nem engedte, hogy bekössék a szemét, és rózsafüzért szorongatva nézett szembe a kivégzőosztaggal.

Ez volt Franciaország utolsó politikai jellegű kivégzése.

Az elnök ugyan fontolóra vette, hogy kegyelmet ad neki, de ezt aztán elvetette. Mint később kiderült, azért, mert a merénylők életveszélybe sodortak több ártatlan civilt, köztük Madame de Gaulle-t; mert idegeneket is bevontak a merényletbe, és mert ők maguk nem vettek részt a lövöldözésben, hanem csak a háttérből irányították az eseményeket. Évekkel az elnök halála után a veje hozzátett még valamit. A tárgyaláson a védőügyvédek arra is hivatkoztak, hogy a támadók valójában csak el akarták rabolni az elnököt. Amikor Thiryt megkérdezték, hogyan akarták fogva tartani, ő azt felelte: „Egyszerű lett volna. Csak el kellett volna venni a szemüvegét és a fűzőjét.” Lehet, hogy ha nem sérti meg a hiú de Gaulle büszkeségét, nem kellett volna meghalnia.

Marton Lajos sorsa viszont egészen máshogy alakult. Egy év bujkálás után elfogták, és első fokon őt is halálra ítélték – életében immár másodszor –, majd ezt másodfokon húsz év börtönre változtatták. Ennek azonban csak a töredékét ülte le, mert 1968-ban a diáklázadások miatt amnesztiával kiszabadult. Tizenkét évvel később a francia állampolgárságot is megkapta, megnősült, és három gyereke született. Nemsokára megírta az élete és a merénylet történetét a Meg kell ölni de Gaulle-t című önéletrajzában, a könyv ma is beszerezhető. A merényletet soha nem bánta meg, a francia elnököt háborús bűnösnek, a kommunizmus befolyásos európai támogatójának tartotta. Még húsz évvel ezelőtt is azt nyilatkozta a Magyar Hírlapnak: „De Gaulle-t meg kellett volna ölni”.