108. születésnapját ünnepli Gizi néni, akinek Móricz csak „Zsiga bácsi” volt

Csap Leventéné szül. Nemecz Gizella 1917-ben látta meg a napvilágot; abban az esztendőben, amelyről Sam Mendes néhány éve háborús filmdrámát készített. Ez az az év, amikor az Amerikai Egyesült Államok az Antant oldalán belépett az első világháborúba, amikor megszületett Szabó Magda (akit édesanyja Debrecenből jól ismert), J.F. Kennedy és John Lee Hooker (a blues műfaj királya).

Aznap pedig, amikor Gizi néni világra jött, a következő – mai szemmel nézve már-már kísérteties – címmel jelent meg a Délmagyarország: „Fegyverszünet az orosz fronton? – Hamarosan létrejöhet a béke…” 

Gizi néni egy békásmegyeri panellakásban él. Kis szobájában maga készítette gobelinek, gondosan kitöltött keresztrejtvény-újságok, fotóalbumok, a régmúlt bekeretezett fényképei sorakoznak; a család történetének emlékezetes pillanatai elevenednek meg. A hétköznapokban azonban szó sincs parttalan nosztalgiázásról, mivel Gizi néni és a vele élő, már szintén (évtizedek óta) nyugdíjas menye és fia, Edit és Árpád egy békés, a mindennapok történéseit percre pontosan követő, a híradásokat előszeretettel kommentáló, nyüzsgő családot alkotnak. S ha vendég érkezik, olykor a kártya, a társasjáték is előkerül…

Egy forradalmár dédunokája

Edit 1993-ig a Heim Pál Gyermekkórházban dolgozott, 1994 óta nyugdíjas. Árpád, aki bámulatos memóriával rendelkezik, ezért nincs olyan dátum, adat, melyet napra, szinte percre pontosan ne tudna előhívni, megállapítja: „1985. február negyedike hétfőig álltam a BKV alkalmazásában”. Hozzáteszem, ő magyar filmek sorában tűnt fel mint statiszta, például: Enyedi Ildikó Bűvös vadászában, a Koldusopera Menahem Golan-féle amerikai változatában, vagy az Erdély aranykorában, melyet Jókai Mór regénye nyomán Horváth Z. Gergely rendezett. Rabként feltűnik a nemrég bemutatott Hunyadi tévésorozat börtönjelentében is. Ezért kicsit filmesként, művészlélekként tekint magára.

Közben Edit kávéval kínál. A főzet békebeli kotyogósban készül; sűrű, illatos, de igencsak erős. Az előszoba aprócska asztalát üljük körbe. Szóba kerül a másik fia, Attila is, aki bohócként, bűvészként keresi a kenyerét egy ausztriai cirkuszban. 

A felesége is artista, elismert légtornász, vagy ahogy Gizi néni mondja: légtáncos. Őket is hazavárják…

Majd a kávéillatban egy névelírásról is értesülök: Csap Leventéné szül. Nemecz Gizella eredetileg ugyanis Nemetz! Gizi néni derűsen meséli, hogy a nemesi „tézét” sok-sok éve egyszerre csak „cézé” váltotta, mert hát ugye, a hivatalos papírok kiállításának ügyes-bajos folyamatába mindig becsúszik valami gikszer. Így volt ez száz éve, ötven éve, így van ez ma is. Nyugalma persze végtelen, hiszen 108 esztendő alatt hozzászokott a szüntelen változáshoz. Bölcs humorral, derűs életszemlélettel, mély hittel felvértezve szemléli a történelmet. Töretlenül hisz a jóban, s nem őriz magában tüskéket. Néha azért a híradók képsorai őt is próbára teszik…

„Aki háborúzik, az nem becsüli a másikat. Az tiszteletlen!” – jegyzi meg 108 év bölcsességével, tapasztalatával felvértezve. Mondja mindezt úgy, hogy a családjában volt katona, bár ő igaz ügyért, a magyar szabadságért harcolt. Lukács Dénesről (1816–1868) van szó, akit 1849 májusában ezredessé léptettek elő, és kinevezték a Honvéd Tüzér Főparancsnokság vezetőjévé. A szabadságharc azonban elbukott. A dédpapát az aradi haditörvényszék golyó általi halálra ítélte, ám az ítéletet – nem kis részben a dédnagyinak köszönhetően, aki Ferenc József császárt jól ismerte, s a jelek szerint tökéletes védőbeszéddel készült férje érdekében – mérsékelték, 16 év várfogságra módosították. Lukács a börtönévek alatt sem tört meg. 

A rácsok mögött fával dolgozott, s addig-addig fűrészelte, vágta, darabolta, alakította a nemes anyagot, mígnem megalkotta (kifaragta?) az első hazai földgömböt. 

Gizi néni kedvesen, ráérősen mesél a lengyel, a német, a kun és az örmény (a dédpapa itt kerül szóba ismét) ősökről. Megemlékezik édesapjáról, akinek szülei a debreceni tél áldozatai lettek. Dermesztő fagyban szánkóval közlekedtek ugyanis, és a tüdőgyulladás mindkettőjük számára végzetesnek bizonyult – ráadásul egy és ugyanazon napon hagyták el a földi világot.

„Öreglány, te vasból vagy!”

Gizike háromévesen került „haza” Kolozsvárról, ahol hadbíró, a későbbiekben újságíró édesapja a korabeli bohémek életét élte. A nagyhírű helyi kávéházba olykor elcipelte kislányát is, aki az ölében ült. „Amikor a cigány húzta, én táncikáltam édesapám ölében” – avat be a családi legendáriumba. Gyermekkora legfontosabb helyszínének Karcagot tekinti, ahol nagymamájáé volt a szélmalom. A nagyi egyszer azt mondta a huncut, örökmozgó Gizikének: „Édes kisunokám, úgy gondolkodjál, hogy én tudom, neked van odafönn egy angyalod, aki ügyel rád. Mindig imádkozzál hozzá, s biztosan számíthatsz majd rá.” Gizi néni megfogadta a tanácsát. 

A korelnök a számára fenntartott karfás széken ücsörögve legutóbbi kórházlátogatása rövid sztorijával is megajándékoz. „Elmentünk egy hintaló-kiállításra, ahol baleset ért. Izzadt a homlokom, lézengtem, amikor azt éreztem, hogy elveszíthetem az eszméletemet, hát megnyomtam a csuklómra erősített Gondosóra gombját. Hamar érkezett segítség, a Honvédkórházban találtam magam. 

Alaposan kivizsgáltak, de hazaküldtek. Azt mondták: »Csap néni, nincs semmi probléma!« 

Nem találtak semmit, így már merek a közelgő születésnapra készülni” – fűzi hozzá nevetve, Árpád pedig a rá jellemző csipkelődő humorba csomagolva mondandóját, rátromfol: „Öreglány, te vasból vagy!”

Fiával,Árpáddal − Fotó: Szabó Zoltán Attila

Móricz mesekönyvei 

Gizi néni társaságában röpül az idő, s a korok, korszakok, a múlt lapjai is új fényt kapnak. Mert egészen más Móriczról olvasni, és egészen más olyasvalakivel beszélgetni, aki ismerte a Hét krajcár szerzőjét. „Édesapámmal egy iskolába, egy osztályba jártak Kisújszálláson. Később mindketten írni kezdtek, becsülték egymást, nagyon kötődtek egymáshoz. Móricz gyakran járt nálunk Karcagon is. Halvány emlékeim vannak arról, ahogy játszott velem, az ölébe vett, beszélt hozzám, megnevettetett. Babát kaptam tőle meg mesekönyveket. Néha, a családi asztalnál ülve, már néhány évvel idősebben azt is lefüleltem, miről beszélgetnek az apámmal. Apámnak nem tetszett, hogy egy színésznőbe, Simonyi Máriába lett szerelmes.” 

„Azt mondta, hogy színésznőbe szeretni nem okos dolog. Zsiga bácsi védte a kedvesét, mialatt tekintélyes méretű rántott szeletet falt be, az volt ugyanis a kedvence.”

„Még később hallottam Csibéről is diskurálni őket – teszi hozzá szinte súgva. – Bizonygatta, hogy valóban megsajnálta azt a lányt, aki a Ferenc József hídról (napjainkban: Szabadság híd – a szerk.) a háborgó folyóba akarta vetni magát, s akiről ugye 1940-ben az Árvácskát mintázta. Ő gyakran járt arra, hiszen a Fővám téren lakott. Végül szörnyű tervéről lebeszélte, hazavitte, lányává fogadta.” A fogadott leányból később az író párja, szerelmese lett, de erről a történetről Gizi néni csak évtizedekkel később értesült…

Gizi néni meséli: az író az édesapjához a kórházba is rendszeresen bejárt, édesanyját, Bertuskát is látogatta, hogy segítse, amiben csak tudja. A családot ugyanis tragédia érte, amikor ő már nem Karcagon lakott, hanem Ceglédre járt kereskedelmibe. „Éppen hazatértem az ünnepekre, mikor az állomáson az elém kiérkező édesanyám közölte, apa kórházba került. A hír nem ért teljesen váratlanul, mivel évekkel előtte, Karcagon arra lettem figyelmes, hogy apám a szomszéd ház tetején álldogál, és hajigálja le a cserepeket. Akkor én kértem segítséget. Borzasztó volt látni, ahogy ráhúzták a kényszerzubbonyt. Attól fogva orvosi kezelésre szorult. Vérbaja volt, mint Ady Endrének, s neki is, mint a vérbajosok többségének, az idegrendszerét támadta a kór. A nagybátyám, Géza bácsi segített; hozzá költöztünk anyámmal.” 

„Édesapám és jó barátja, Móricz Zsigmond ugyanabban az esztendőben haltak meg, 1942-ben.”

Háborús emlékek a Várnegyedből 

Nemecz Gizella Karcagon úgy kapott állást, hogy az iskolát még nem tudta elvégezni Cegléden. A Városházán így is elismerték munkabírását, odaadását. A második világháború idején néhány hónapig úgy érezhette, mellé szegődött a szerencse. Karcag kis ideig a béke szigetének tűnt, de azután napról napra, szinte óráról órára változott minden. „Amikor Karcagot hadizónává minősítették, bementem a hivatalba, ahol a főnököm utasított, hogy menjek haza! Este nyolckor már Komáromban voltunk a családdal, 1944-ben pedig Pestre kerültünk. Aznap, mikor Budapestre érkeztünk, a komáromi hidat felrobbantották. Néhány órán múlt az életünk...”

Budapesten keresztapja és a fia fogadta be; az édesanyjával és a keresztmamával a Szilágyi Erzsébet fasor 45. szám alatt leltek szállást. Munkára a Széll Kálmán téri Postapalotában jelentkezett, ahonnan a Fő utcai postára irányították. Újra szerencsésnek érezte magát, ámde a szerencse háborús időkben még inkább forgandó, mint a hétköznapokban. Egyik nap, alighogy beért a munkahelyére, máris hazaküldték. A főnöke kiállított számára egy cédulkát, melyen ez állt: „A munkából hazatávozhat”.

„Amikor beértem a postára, semmi jel nem utalt arra, hogy hamarosan körbebarikádozzák a Várat – osztja meg emlékeit Gizi néni, közben óvatosan a forró kávéba kortyol. – Egy katona megsajnált, segített rajtam. Az ő iránymutatásával, pincéről pincére bucskázva, az utcákon métereket araszolva, lassan, körülményesen jutottam csak haza, ahol a lakók már a kapuban vártak. Mesélték, hogy édesanyám és keresztanyám nem hajlandók lemenni az óvóhelyre nélkülem, ezért hát iparkodjak, nyugtassam meg őket, s induljak le velük a pincébe, mert bombázni fognak, és be kell zárni a pinceajtót. 

Ekkor már volt olyan ház is, ahol az első emeleten a németek, a másodikon az oroszok rohangáltak… Puskaropogás hallatszott mindenfelől. Félelmetes volt.

Nem sokkal később lejutottunk az óvóhelyre, őrzőangyalom pedig újra megvédelmezett. Néhány pillanattal később robajt hallottunk, a bomba fölöttünk csapódott be…”

„Átvészeltem ezt is…”

Mesél férjéről, aki két mankóval tért haza a frontról. A felesége elűzte, két gyermekével nincstelenül toppant be Nemecz Gizella életébe, akiből aztán Csap Leventéné lett. Gizi néni ekkor (mint osztályidegen) a debreceni dohánygyárban dolgozott; papíron fizikai alkalmazottként, a gyakorlatban mint könyvelő. Befogadta a gyerekeket, a sajátjaként nevelte fel őket. Közben közös gyermekeik (fiaik) is születtek: 1951-ben, majd 1954-ben. Újra nagycsaláddá váltak, de a boldogság nem tartott sokáig: 1961-ben különváltak útjaik a férjével. 

Levente nagybátyja (aki bűvészként kereste a kenyerét) alkalmazta őt. Takarítónőnek állt, aztán 1976-ban nyugdíjazták. 1978-ban kerültek föl Békásmegyerre, ahol Gizi néni újra munkába állt a helyi postán, majd kartonozóként az orvosi rendelőben. 

Közben egy turistavezető tanfolyamot is elvégzett, amit hasznosított is: balesetéig fáradhatatlanul a természetet járta. 

Egyszer azonban leforrázta a lábát. Ahogy – ma már nevetve – megállapítja: „Az a marha orvos az égő sebemre dunsztkötést tett. Majdnem amputáltak miatta! Egy évig tartott, míg lábra álltam. De átvészeltem ezt is…”

Árpád itt, mint egy igazán kiváló showman, magához ragadja a szót: „Nemecz Gizella! Már csak 12 év, és százhúsz leszel! Mi az neked, igaz?”