Már gyerekkorában megmondták: ekkora igazságérzettel vagy jogász lehet, vagy bűnöző

Milyen volt a kis Dorka?

Szerettem gyerek lenni. A szüleimnek korábban egy vidéki város kórházában dolgoztak mellette magánpraxist vittek. Aztán ’92-ben megszületett a bátyám, és három évvel később kiderült, hogy gond van a szemével. A kisvárosban járt óvodába, édesapám pedig rendszeresen hordta korai fejlesztésre és látásfejlesztésre Budapestre.

Már a születésem után látszott, hogy ugyanaz a genetikai probléma nálam is fennáll – sőt sokkal gyorsabban bontakozik ki. Mire háromhónapos lettem, szinte teljesen megvakultam; fényt és árnyékot azóta is csak nagyon halványan érzékelek.

Ez a helyzet az egész családnak megterhelő lehetett.

Igen, a gyerekkoromból leginkább az „újraépítés” korszakára emlékszem. Vidéken mindent felszámoltunk, és felköltöztünk Pestre. Apukám munkát vállalt az Onkológiai Intézetben, anyukám pedig otthon maradt velem gyesen – közben az ő látása is folyamatosan romlott.

Orvosként már nem dolgozhatott, ezért gyógymasszőrré képezte magát. Évekig nagyon messze dolgozott a lakóhelyünktől, ezért kevés időt tölthettünk együtt. 

Emiatt is alakult ki bennem nagyon korán – úgy tízéves koromtól – egy erős, túlkompenzált önállóságvágy.

Hogyan élted meg a kamaszkorodat?

Ugyanazokon mentem át, mint a legtöbb tinédzser. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy hagyták, hogy megtapasztaljam a világot. Elengedtek egyedül külföldre repülővel egy cserediák-rendezvényre, és mindig bátorítottak: ha van lehetőség, ragadjam meg.

Azt tanították, hogy fogyatékossággal élőként több akadállyal kell szembenéznem, mint másoknak, ezért nem elég jónak lennem – a legjobbnak kell lennem. A kamasz énem ezt rosszul fogadta, és később is hatással volt rám: munkahelyi döntésekre, barátságokra, kapcsolatokra. Ma már úgy fogalmaznék: legyek annyira jó, mint a többiek. Ne az motiváljon, hogy a legjobb legyek, hanem az, hogy helyt tudjak állni. Ne legyek törtető, hanem jó csapattag.

Vannak, akik szerint egy értelmiségi családban természetes, ha a gyerek nagyon jól akar teljesíteni.

Igen, tipikus értelmiségi család „feltörekvő gyereke” jelenség. A szüleim mindent támogattak, ami a fejlődésemet szolgálta: kiegészítő képzéseket, külföldi tanulmányi utakat. Ugyanakkor az, hogy elsőéves egyetemista koromtól magamat tartom fenn, a saját döntésem volt. Láttam, mibe kerül egy család fenntartása. Amikor anyukám gerincsérve kiszakadt, és nem tudott tovább masszőrként dolgozni, apukám még több munkát vállalt, hogy eltartson minket.

Miért éppen a jogi pálya?

Mert az igazságérzetem mindig felülírta az érzelmeimet. 

Korán rájöttem, hogy ezen a területen tudok a legtöbbet tenni a világ előrébb mozdításáért. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor egy apróságon vitatkoztunk a vacsoránál. Apukám akkor mondta: „Ha valakinek ekkora igazságérzete van, és ilyen pofátlanul képviseli, az vagy jogász lesz, vagy bűnöző. Legyél inkább jogász.” Fogalmam sem volt, mit jelent, ezért felcsaptam a Google-t, hogy megnézzem, mik a felvételi követelmények. A magyart szerettem, a történelemről azt hittem, csak „a múlt meséje”, és ebből nem lehet baj.

A munkavállalás minden pályakezdőnek nehéz, vakon pedig még nehezebb. Hogyan indultál el?

Több fogyatékosságügyi civil szervezetnél dolgoztam: voltam marketinges és fordító is. 2021 januárjától 2024 decemberéig az MVGYOSZ-nél dolgoztam: gyakornokként kezdtem, és szakmai vezetőként fejeztem be ott a munkát.

Mi motivált, hogy civil szervezeteknél vállalj munkát?

Érdekes módon először nagyon elleneztem ezt. Láttam, mennyire „kiszívja” az embert a civil szféra, és milyen lassan lehet visszatöltődni a szférát jellemző szakember- és pénzhiány és túlterheltség miatt. Tizenévesen még azt mondtam: „Én soha nem megyek civilhez.” Aztán mégis nyolc évet töltöttem az ágazatban.

A fordulat 2015-ben jött. Elmentünk a családdal a bankba, anyukámat pedig az orvosi diplomája ellenére nem engedték aláírni csak azért, mert vak. Akkor döntöttem el: ez így nem maradhat.

2019-ben olvastam a szövetség hírlevelében, hogy egyeztetni szeretnének a Magyar Bankszövetséggel és a Magyar Nemzeti Bankkal a vak emberek pénzügyi hozzáférésének javítása érdekében. 

Gyakornokként ott voltam az első egyeztetésen. Kértem, hadd vehessek részt a munkában, és később ebből írtam a diplomamunkámat. 

2020 karácsonya előtt néhány nappal felhívott az MVGYOSZ elnöke: munkát ajánlott. Természetesen igent mondtam.

Ezt a témát később tovább is vitted.

Igen. TDK-dolgozatot és diplomamunkát írtam belőle, az Országos Tudományos Diákköri Konferencián különdíjat kaptam. De valójában ennél jóval többet nyertem: szakmai kapcsolatokat, előrelépési lehetőségeket és rengeteg tapasztalatot.

Ma már a nyílt munkaerőpiacon dolgozol. Mi a feladatod?

Egy nagyvállalatnál dolgozom megfelelési szakértőként. A Compliance (vagyis annak biztosítása, hogy egy cég minden jogszabálynak, belső szabálynak és etikai elvárásnak megfeleljen – a szerk. ) azért fogott meg, mert hatalmas kérdés, hogyan tud egy vállalat egyszerre mindent betartani. Ez egy összetett, csapatmunkára épülő terület, ahol a vállalat másik két belső védelmi vonalával együttműködve közösen dolgozunk azért, hogy a vállalat tényleg jól és megfelelően működjön.

A munkahelyemen az akadálymentességi kérdések egy részét a compliance szakterület kezeli – ezek 99%-a nálam köt ki. Emellett pénzügyi fogyasztóvédelemmel és jogi megfelelési kérdésekkel foglalkozom Nagyon jól érzem magam a csapatomban: elfogadnak, segítjük egymást, és amit én nem látok elég jól, abban támogatnak. Cserébe én is igyekszem tehermentesíteni őket, amivel csak lehetséges.

A tudományos munkádat is folytattad.

Igen. Folyamatosan járok konferenciákra, szakmai és tudományos előadásokra. Így ismertem meg Firniksz Juditot is, aki a 2023-as OTDK után szólított meg. Kiderült, hogy egy nagy távközlési cégnél ő kezelte az akadálymentesség kérdését.

Azonnal megvolt köztünk a szakmai összhang: ő hozta a szabályozási és hatósági tapasztalatot, én pedig a fogyatékosságügyi, érdekképviseleti és gyakorlati akadálymentességi tudást. Kiegészítettük egymást, és szakmai együttműködésünkből mára egy mélyebb kapcsolódás lett. Ő ösztönzött arra is, hogy PhD szinten kutassam tovább a témát.

Így született meg közös kötetetek, a Digitális gazdaság akadályok nélkül.

2023 novemberében kezdtünk gondolkodni azon, hogyan alakult ki itthon az akadálymentességi kultúra, és miként lehet átlátni azt a jogszabálytömeget, ami 2025 júniusában hatályba lép. 

A cél az volt, hogy a szabályozást érthetőbbé tegyük mind a jogosultak, mind a kötelezettek számára, és hogy beépíthető legyen a vállalati kultúrába is. 

A fizikai akadálymentesítés már viszonylag ismert, de a digitális még gyerekcipőben jár. Te hogyan látod?

Pontosan ezért vágtunk bele. A fizikai akadálymentesítésről sok magyar szakirodalom áll rendelkezésre, de a digitális hozzáférhetőségről alig érhető el magyarul bármi. A kérdés az, hogyan tudják a vállalkozások beépíteni a digitális akadálymentesítést a mindennapi működésükbe. A weboldalakon túl ott vannak a mobilalkalmazások, a digitális termékek, szolgáltatások felhasználói felületei – és ezekhez alig létezett korszerű, magyar nyelvű tudományos háttéranyag. Mi ezt pótoltuk.

Merre tovább a tudományos pályán?

Jelenleg munka és doktori iskola mellett járok konferenciákra előadni, hozzászólni. Építem a szakmai jelenlétemet, de nagyon fontos számomra, hogy emberi nyelven kommunikáljak. A tudomány és a gyakorlat között óriási szakadék van, ezt muszáj áthidalni. Most ebben látom a feladatomat.

A Digitális gazdaság akadályok nélkül című könyv innen tölthető le ingyenesen.