„Aki bánkódik, hamar megöregszik és meghal” – A 90 éves Erzsi néni karácsonyi meséi

Csípős, ködös idő fogad, amikor kiszállunk az autóból a fővárostól mintegy 70 kilométer távolságra fekvő, az Ipoly és a Börzsöny találkozásánál található Nagybörzsöny faluban. Glázer Lászlóné Freml Erzsébethez igyekszünk, aki érkezésünkkor vékony pulóverben söpröget a portája udvarán, pedig az eresz alatt összegyűlt víz reggel óta sem olvadt ki. 

Hideg december van, Erzsi néni mégis széles mosollyal és ragyogó, nevető kék szemével fogad, egyben rögtön elnézést is kér, hogy nem odabent, a házban várt bennünket. 

„Most kezdek öregedni, hogy a kilencvenet betöltöttem” – mondja rövid üdvözlés után, majd hozzáteszi: „söpörtem kicsit, hogy fölelevenedjek”. 

Miközben a falu közepén, tekintélyes helyen álló házba lépünk, valaki finom mozdulatokkal kinyitja a bejárati ajtó szellőzőablakát, majd kihuppan rajta: Erzsi néni vörös bundás macskája, a Cica döntött úgy, hogy inkább a kertben várja meg a nagy vendégjárást.

Őslakos sváb – vagy… ufó?

Freml Erzsi néni neve fogalom a faluban. Német eredetű családja nem a 18. századi svábokkal, hanem még a 13. században, a környékbeli arany- és ezüstbányák művelésére telepítve költözött ide: épp annyira van otthon Nagybörzsönyben, mint annak leghíresebb műemléke, az Árpád-kori Szent István-templom.

Tavaly, 2024-ben Népművészet Mestere kitüntetést kapta mesemondó és hagyományőrző tevékenységéért, történeteiből önálló kötet látott napvilágot Szent Miklós országa címmel. A könyvet Magyar Zoltán folklorista szerkesztette, aki évek óta kitartóan gyűjti a szövegeket, és akit ezért Erzsi néni tréfásan néha csak „Főnökömnek” szólít. Noha nem látszik rajta, idén szeptember elején Freml Erzsébet betöltötte a kilencvenedik életévét is. És – ahogy az imént mondta – ezzel az öregedést is érezni kezdte.

Életigenlésére és munkabírására korábbi találkozásunk a példa: kánikulában sem hagyja ki a kertészkedést, sokszor épp a nap legforróbb óráit szánja rá. Míg kitölti a házi pálinkát, el is meséli, micsoda ijedtség volt nyár végén. „Én majdnem meghaltam, még mielőtt épp 90 éves lettem volna! Elvitt a mentő!” Lement a vérnyomása, noha unokája rendszeresen figyelmezteti, hogy ha kimegy a határba, vigyen magával két liter vizet, nehogy baj legyen.

„Hát vittem én, letettem a diófa alá, a gurulós kocsimhoz, mert föl akartam szedni az előző nap összerakott hagymát. Fel is szedtem, de mikor föl akarok állni – hát nem tudok fölállni. 

Kint voltam a napon, a víz meg a fa alatt, úgy térdeltem ott jó két-három óra hosszáig. Térdemen elmentem a diófáig, hogy egy ágat úgy megfogjak, és azzal felhúzzam magam, de nem tudtam. 

Azt hittem, itt a vég, akkor jött haza az onokám, látta, hogy nem vagyok otthon, kijött utánam autóval a kerthez. A nyakába kapaszkodtam, fölemelt, ittam is. Azért a mentőt kihívta.” 

Erzsi néni itt abbahagyja a történetet, és süteménnyel kínál, a folytatást már néhány évvel fiatalabb, a szomszéd utcában lakó sógornőjétől, Glázer Annától, azaz Ancsi nénitől tudjuk meg: „Az a Bözsi…! Az ollyan tálentumot kapott a Jóistentől, hogy jó erőben van. A’ ötvenfokos melegbe’ oszt egyszer összeesett – na, akkó betojt. Elvitték a mentővel, de másnap má’ megint ott volt [a kertben]. Mondom már, valami ufó csinálhatta őt, mert emberhez nem lehet hasonlítani: hiába öregebb jóval, mint én, nagyon-nagyon jó egészségben van!”

Kép

Fotó: Császár Tamás

Davaj muzsika!

Erzsi néni emlékeiben – mint korosztályából szinte mindenkinél – élesen elkülönülnek a háború előtti és utáni karácsonyok. Gyerekkorában a nagybörzsönyi kántortanító szervezte a magyar nyelvterület egészén ismert és gyakorolt szokásokat: ostyahordást, betlehemezést, szentcsaládjárást. 

Az ostyát négy asszony sütötte, összenyomható vaslappal. „Annak a szélén kijött a kovász. A tanító felesége mindig jött egy kosárral, hozta nekünk az iskolába a félig megsült kovászt, amit levágtak. Minden gyerek elé tett egy kicsit, hát olyan nagyon finom volt, úgy szerettük, hogy az csoda…!” – eleveníti fel a több mint nyolcvan évvel ezelőtti élményeket. 

Ostyahordáshoz verses imádságot is mondtak, amit Erzsi néni egy levegővel idéz föl ennyi idő távolából is. A kántortanítónak ilyenkor pénzt, házi terményeket – kolbászt, bort, de néha babot is – küldtek a gyerekek produkcióján keresztül, ami csekély fizetéskiegészítést jelentett az ünnepre. 

Szentcsaládjáráskor megvendégelték a gyerekeket – a szokás inkább Erzsi néni anyai ágának falujában, Kemencén volt elterjedt –, általában kaláccsal kínálták őket. Az egész advent idején végzett betlehemezésbe pedig fiatalasszony korában, már a háború után bekapcsolódott: a gyerekek játszották a történetet, míg az asszonyok mentek velük és énekelték a régi énekeket. 

Ezt már nem a kántortanító koordinálta – őt addigra a pártállam választásra kötelezte: vagy tanár marad, és nem kántorkodik tovább, vagy megtartja templomi szolgálatát, és elveszik tőle kenyérkeresetét. 

Előbbit választotta, a kántori teendőkbe ekkor Erzsi néni bácsikája tanult bele, önszorgalomból.

1944–45 telét jórészt a pincében vészelték át, „egyenes, hosszú pincénk volt, és egy oldalpince, hozzánk jöttek oda az egész darabból a gyerekek” – meséli. Csak az ünnepre gyűlt össze a közösség a falu három katolikus templomából a gótikus bányásztemplomban. „Emlékszek rá, a kistemplomban volt a mise, amikor bejöttek az oroszok. Bejött az orosz a templomba, leállította a misét, mikor a pap prédikált, és odament hozzá, hogy »nyet politika, davaj muzsika«! Hogy ne beszéljen a pap, hanem orgonáljon a kántor. Mulatni akart, az tetszett neki.”

Gonoszűzés fokhagymával szenteste 

Bár az oroszokat nem lehetett távol tartani vele, szenteste a Freml családnál volt egy kitartó szokás: fokhagymával törekedtek elűzni a gonoszt. A családi szertartás ezzel vette kezdetét. „Mikor esteledett, az édesapám fokhagymát vett magához, és minden, de minden ajtóra keresztet tett. Az ólajtókra, a pinceajtóra, mindegyikre. Azt mondta, így tanulta meg a szüleitől, mert így az ördög és a rontás nem megy be az ajtón. Jól rányomta a fokhagymát, hogy ne romoljon meg a bor meg a hús a kamrában.” A család ezután asztalhoz ült, de nem is akárhogyan.

Akkoriban még egész nap böjt volt, Erzsi néniék délben savanyú bablevest ettek, szigorúan hús nélkül, tejjel és tejföllel behabarva. Estére is jutott belőle, édesanyja pedig többnyire kemencében sült gubával egészítette ki a vacsorát: a tésztát hosszúra nyújtotta, összevágták, és dióval vagy mákkal hintették meg.

„Szenteste az asztaltól nem volt szabad fölállni, úgyhogy mindent oda kellett készíteni előre: a vizet, a kenyeret, a diót, a szőlőt, a bort, az ebédről maradt levest, a gubatálat is” – folytatja. Az asztal közepén dió volt, először ahhoz nyúltak. „Behunyt szemmel vettük el mindannyian, mindenki megtörte a magáét, és kiolvasta a dióbél épségéből, hogy milyen lesz az éve. 

Ha a dió négy részének egyike kicsit hervadt volt, akkor betegségre volt kilátás, de ha teljesen egészséges volt, akkor tudtuk, hogy egészségesek leszünk egész évben. 

Elsőként mindig édesapám törte meg.”

Úgy tartották, a mindennel megterített asztal és az onnan föl nem kelő családtagok a család teljességét és az eljövendő bőséget jelenítik meg. Asztalt bontani csak az étkezés utáni imát követően lehetett. Mindez Erzsi néni szerint inkább a kétfelekezetű – katolikus és evangélikus – Nagybörzsönyben volt szokás, a katolikus Kemencén még gazdagabb hagyomány volt, különösen a Mária-tisztelet tekintetében. A felekezeti együttélésről szólva nevetve teszi hozzá: „Meg volt hagyva itt a papoknak, hogy úgy legyenek, hogy mindenki szívesen menjen templomba, nehogy kedvet kapjanak az emberek áttérni evangélikusnak.”

Kép

Fotó: Császár Tamás

Éjféli pattogás, titokban hozott fenyők

A család természetesen részt vett az éjféli misén is. „A harmadik szomszédunkban volt egy öreg bácsi, az mindig pattogott valamivel, pattogó hangot adott ki, amikor éjfélre beharangoztak a templomba. Azzal köszöntötte a kis Jézuskát” – idézi föl, miközben lassanként visszasomfordál a macska is. Palacsintát eszünk éppen, Erzsi néni egyetlen lánygyermeke gondoskodik rólunk. 

Éjféli mise után – mint annyi háznál – még éjjel nekiláttak a húsevésnek. „Akkor nagyon ki voltunk éhezve rá, adventban péntekenként böjtöt tartottunk, illetve karácsony előtt volt kántorböjt is” – magyarázza. 

Minthogy minden évben vágtak két-három disznót, a karácsonyi menü disznótoros káposzta, kolbász, füstölt hús, másnap délben húsleves, füstölt orja, sült hurka és kolbász volt.

A templomi karácsonyfát cukrok, gyertyák, csillagszórók díszítették – utóbbiak véletlenszerűen, a gyertyák leégésének hatására itt-ott felvillantak az éjféli szertartás alatt. Fáért a falu legénybírója vezetésével mentek el a legények, hogy a Börzsöny közeli erdeiből egy-két szép példányt hozzanak. Otthonra is jutott, még ha egy kis furfang kellett is hozzá. „Nem volt szabad fát kivágni, az erdész figyelt. De karácsony előtt mindig egy kicsit kevésbé volt szigorú, nem ment ki annyit. Aki pedig fáért indult, nem fejszét vitt, aminek a kopogása messzire hallatszik, csak egy kis kézi fűrészt, az csöndesebb” – meséli huncut mosollyal Erzsi néni. A fára szaloncukor került, rendszerint az előző évről megmentett, gondosan eltett, kisimított papírokba csomagolva.

Ezzel kapcsolatban egy szomorú történet is szóba kerül: a háború utáni karácsonyon Erzsi néni édesanyja jó adag diót adott el Pesten, cserébe pénz helyett szaloncukrot kapott. A szép kis csomagokban azonban elvétve akadt szaloncukor: becsapták, többségében kétszersült volt.

Aki bánkódik, az hamar megöregszik

A csalódás emléke láthatóan évtizedekre megmaradt, ám Erzsi néninek összességében nem szegte kedvét. Amikor arra vagyok kíváncsi, hogy 90 évesen mit üzen a fiataloknak, azonnal rávágja: „Egyenek, igyanak, és ne bánkódjanak!”. Kurta, de annál rokonszenvesebb útmutatás, ez nem is kérdés, Erzsi néni viszont alighanem túlságosan tömörnek érzi, ezért még a nagyszülőkre jellemző didaktikus céllal megtoldja egy kis magyarázattal: 

„Persze mindent mértékkel kell. A hosszú élet titka az, hogy nem szabad nagyon szívre venni a bajokat. Mindig a jóra kell figyelni, mert aki bánkódik, az hamar megöregszik és meghal.”

Ahogy Erzsi néni derűjére nézek, arra gondolok: ha ezen múlik, még a századik születésnapján is kacagva fújja majd el a gyertyákat.

Decemberben a hónap témája: Legyen ünnep a földön!
Kapcsolódó cikkeinket itt találjátok.