Szomorkodom, lájkoljatok! – Akik sajnálatot „halásznak” a közösségi médiában

Az ember társas lény, mindannyian vágyunk a figyelemre, ettől érezzük magunkat szeretve és biztonságban. Régebben a szomorúságunkat a hozzánk legközelebb állókkal osztottuk meg, ma ez áttevődött az online közösségi médiába, ahol sok idegennel is kapcsolatban állunk. Sokan még rá is játszanak, szándékosan eltúloznak egy-egy szomorú eseményt vagy borúsabb érzelmet a nagyobb figyelem érdekében, ami már felveti a manipuláció gyanúját. A jelenségnek neve is van, angolul legalábbis: ez az úgynevezett sadfishing, amit magyarul csak körül tudunk írni, és nagyjából „sajnálathalászatnak” fordíthatnánk.

Mivel egy viszonylag új jelenségről és fogalomról van szó, még nem áll rendelkezésre kutatás erről a viselkedési formáról. A sadfishing azonban párhuzamot sejtet az általános figyelemfelkeltő viselkedéssel: amikor egy személy azért tesz valamit, hogy azzal mások figyelmét, szimpátiáját vagy elismerését elnyerje. 

A figyelemfelkeltő viselkedés pedig az alacsony önbecsüléssel, a magányossággal, a nárcizmussal vagy a machiavellizmussal (mások manipulálásának vágyával) hozható ok-okozati összefüggésbe.

Akik gyakran kiáltják a farkast

Pejoratív jelentéstartalmánál fogva a sadfishing kifejezés feltételezi, hogy az online felületre kiposztolt sajnálatos eseményt, élethelyzetet, érzelmet az illető szándékosan nagyította fel: mindezt azért, hogy nagyobb figyelmet kapjon a közösségi médiában. Ám amíg egyesek tényleg csak azért esnek túlzásokba, hogy együttérző reakciót csikarjanak ki – az ismerőseik mellett akár idegenektől is, kommentek vagy lájkok formájában –, könnyen előfordulhat, hogy egy másik látszólag hasonló, drámai hangvételű poszt mögül valaki épp valós segítségért kiált. 

Felhívás „keringőre”

Nevezzük Barbinak a fiatal nőt, aki már megint nehezen ébredt. Nem csoda, hiszen múlt éjjel is alig aludt: a legkisebb gyermeke még nincs féléves, jön a foga, ráadásul náthás. A többiek bár oviban, de ki tudja, meddig: szinte borítékolható, hogy el fogják kapni, ha nem is a kicsitől, akkor bent, a csoportban. Már a harmadik kávéjánál tart, pedig még csak délelőtt 10 óra. Ez már zsinórban a harmadik ilyen napja, a férje ráadásul megint külföldön van. Így aztán megint nem lesz ideje arra, hogy méregtelenítse a szervezetét, jógázzon és meditáljon, hogy magán dolgozzon. Pedig ezeket tanácsolták neki a kiégés ellen.

Pontosan tudjuk, mert Barbi mindennap megosztja ezzel kapcsolatos megéléseit a közösségi felületén. 

Ahogyan a szintén fantázianévvel felruházott Evelin is, szinte naponta osztja meg érzelmi mélypontjait, tárulkozik ki ugyanott: ezúttal a munkahelyváltása kapcsán. Szavai szerint kétségek közt vergődik, fájdalmas önismereti utat jár be. Azért, hogy ennek nagyobb nyomatékot adjon, a posztja mellé egy kisírt szemű szelfit tesz, alatta azonban igyekszik mindenkit megnyugtatni, hogy „már nincs semmi baj”. Megjegyzése ugyanakkor hozzászólásokért kiált.

Olyasmit keresünk a közösségi médiában, amit az nem tud megadni

„Az embereknek figyelemre, szeretetre és biztonságra van szükségük ahhoz, hogy kiegyensúlyozott életet élhessenek: az az igény, hogy megosszam a jó vagy szomorú híreket, és ehhez figyelmet kapjak, alapvető emberi szükségletből táplálkozik. Az offline világban alapvetően csak az ismerőseinkkel, szeretteinkkel, a közvetlen hozzátartozókkal osztottuk meg az életünk részleteit. Tőlük kaptunk figyelmet, ők ünnepeltek, ha valami öröm ért, és ők éreztek együtt velünk, amikor valamiért elkeseredtünk. Ám a közösségi média alaposan kitágította azt a kört, akikkel ezeket az információkat megosztjuk” – mondja Győri Ildikó.

Ezek a felületek eredetileg azért jöttek létre, hogy lehetővé tegyék és megkönnyítsék a kapcsolatfelvételt és -tartást például rég nem látott ismerősökkel. A szakértő szerint az sem elhanyagolható tény, hogy míg eleinte csak a jó híreket osztották meg itt az emberek egymással, mára ez a kontextus is megváltozott.

Mostanra odáig jutottunk, hogy sokak számára napi „kötelező” tevékenység, hogy fotókat, érzéseket posztoljanak ki magukról.

E torzulás okán fordulhat elő az, hogy ha valaki a való világban nem talál megfelelő offline partnereket – barátokat, családtagokat, kollégákat, akik „elég hangosan” és elég sokszor kifejezik az együttérzésüket vagy a támogatásukat –, akkor a világhálón kárpótolja magát. Ezért elkezdi oda „kipakolgatni”, hogy mi történt vele. 

A pszichológus rámutat: miután a közösségi média is inkább a rossz híreket osztja meg, összességében sokkal több rossz hírt hallunk, amik hatására azonnal kiesünk a komfortzónánkból, és „üss, fuss vagy a lefagyás” állapotába kerülünk. A jó hírekre ugyanakkor kevésbé figyelünk föl, mert azok kevésbé jelentenek „életveszélyt” számunkra. A közösségi média tehát az idegrendszerünk működési mechanizmusára épít. Ebből következik, hogy akik extra figyelmet szeretnének maguknak kivívni, azok elsősorban a sajnálatos híreiket, életeseményeiket fogják megosztani. Így gyorsabban és több lájkot fognak kapni, mintha például arról írnának, hogy a gyerekük megsütötte az első tortáját. Manapság ilyesmikre már nem nagyon jár a lájk.

Kép

Kép: Freepik

A valóság nem egy Instagram-sztori

„Az Instagramon általában mindenki igyekszik tökéletesre gyártott tartalmat megosztani magáról, a beállított, sminkelt, retusált fotók sokaságát látva pedig azt hihetjük, a legtöbb embernek a valóságban is ilyen tökéletes az élete. Ha pedig jön végre valaki, aki ezekhez képest mást, például a kisírt, püffedt szemeit, arcát mutatja meg, akkor nagyobb feltűnést ér el, és hozzá képest kevésbé érezzük magunkat tökéletlennek. Pedig valahol mindannyian tudjuk, hogy a valóság nem egy Instagram-sztori.”

„Lájkot nyomunk, hiszen levette a vállunkról azt a terhet, hogy mindig, minden helyzetben tökéletesnek kellene lennünk” – mutat rá a szakember.

Várhatunk persze idegen emberektől is részvétet, együttérzést az adott problémánkkal kapcsolatban, ám mint fogalmaz: „ez pont olyan mélységű lesz, és pont annyira fogja megoldani a nehézségeinket, mintha azt például egy kenyérpirító mondaná”. Valódi együttérzést a való világban, velünk valósan kapcsolatban álló emberektől lehet elvárni. A közösségi felületeket nem arra találták ki, hogy igazi együttérzést generáljanak az emberekben. Már maga az elvárás is téves.

Valami olyasmit keresünk a közösségi médiában, amit az nem tud megadni, legfeljebb csak nagyon felületes szinten, ezért hiányérzet maradhat bennünk. „Érdemes szakembert keresni, aki segít a negatív érzések feldolgozásában, vagy egy olyan igaz barátot, aki valóban együttérez velünk” – hívja föl a figyelmet a pszichológus, aki azt is elképzelhetőnek tartja, hogy valaki beleragad ebbe a szerepbe: felnagyít valós, de nem olyan léptékű élethelyzeteket a posztokban. Ennél viszont nagyobb probléma, ha valaki az igazán mély problémáira is a közösségi médiától vár megoldást. 

A szakember ehelyett azt ajánlja, próbáljuk meg a való életben meglévő kapcsolatainkat erősíteni, illetve olyan, sikerélménnyel járó, offline tevékenységet, hobbit választani, amely örömöt okoz. „Érdemes visszatérni a való világba és valódi emberekkel kapcsolatot keresni, mert igazából az ő együttérzésük adja meg az emberi kapcsolatok valódi értékét. A közösségi médiában kapott lájkok hamar feledésbe merülnek” – fűzi hozzá.