Izrael: „a távolban arat a halál” – Magyarországon most együttérzésre van a legnagyobb szükség

„Háborúban állunk Izraelben.” Éppen egy gyerekzsúrra tartottunk, amikor az autóban pörgetve a híreket értesültünk Benjámín Netanjáhú miniszterelnök kijelentéséről. „Úristen” – sóhajtottuk egyszerre a férjemmel, miután felfogtuk, mekkora léptékű pusztításról van szó a zsidó államban, ahol felfegyverzett terroristák öldöklik és kínozzák civilek ezreit. A hír nem hagyott nyugodni minket, fejünket összedugva, az ugrálóvár mellett kucorogva lestük a fejleményeket, hogy sikerült-e visszaverni a Hamász katonáit, biztonságos helyre jutottak-e az emberek, és hogy vannak-e kint rekedt honfitársaink, akik segítségre szorulnak. Egy láthatatlan kő nehezedett a szívemre, és miközben néztem, ahogy a gyerekek örömtől sikongatva futkároznak, és a felnőttek vidáman beszélgetnek körülöttünk, arra gondoltam, van most valahol Izraelben egy szülinap, ahonnan halálra rémült szülők próbálják kimenteni a gyermekeiket. Hogy talán egy olyan kismama is keresi a legközelebbi óvóhelyet, aki éppen olyan, mint én. Aki nem tudja, milyen világra bújik majd elő a kisbabája a biztonságot nyújtó anyaméhből. 

Férfi kisbabával sétál Tel-Avivban a Hamász bombatámadása után

Helyiek sétálnak Tel-Avivban a Hamász bombatámadása után, 2023. október 8-án. – Forrás: Profimedia

„Itt van mellettem a hihetetlenül tehetséges Omar Ciszjordániából.” „Itt pedig Shira Halevi, a legszebb lány a világon Tel-Avivból.” „Szeretjük egymást, és ettől erősek vagyunk. A szeretet erőssé tesz, a gyűlölet pedig gyengévé! Talán lenne alkalmasabb időpont is, de mi most akarjuk ezt.” „Apa, ne félj, most ezt meg kell tennem, ne légy dühös.” – egy rövid videó, különös párbeszéd, amelyben két kamasz vall szerelmet a Crescendo című film felütésében.  

„Ennek semmi értelme, a legnagyobb jóakarattal sem…”

A 2019-es német alkotásból később kiderül, hogy a kitalált történet szerint a palesztin Omar és a zsidó Shira egy nagyszabású kísérlet során találkoztak, amelynek célja az volt, hogy megpróbáljanak békét teremteni a közel-keleti fiatalok között a zene nyelvén keresztül. Eduard Sporckot, a világháborús transzgenerációs traumákkal küzdő, világhírű német karmestert bízzák meg azzal a küldetéssel, hogy kovácsoljon egységet azokból, akiknek a népe hosszú ideje mély gyűlöletet táplál egymás iránt. 

A művész meglehetősen szkeptikus a feladattal kapcsolatban, és noha mindent megtesz a koncert sikeréért, a próbák állandó kiabálásba, veszekedésbe, olykor lökdösésbe, testi erőszakba torkollnak.

„Mi kockáztatjuk az életünket minden egyes nap, amikor át kell mennünk az ellenőrzőpontokon, hogy itt legyünk a próbákon” – kiabálja a hegedűs palesztin Layla. „De hát az ellenőrzőpontokra szükség van a terroristák, öngyilkos merénylők miatt” – válaszolja indulatosan a zsidó Ron. „Ennek semmi értelme, a legnagyobb jóakarattal sem” – sóhajtja a karmester. 

Az ifjú zenészek harcteret csinálnak a próbatermekből is saját igazukat védve, a közös zenélés ilyen hangulatban lehetetlen, ezért Sporck új módszerrel próbálkozik. A zsidó és arab tiniket sorokba rendezi, és egymástól kartávolságra szembeállítja őket. A feladat egyszerű: ki kell adniuk magukból mindazt, ami az eszükbe jut, egymás tudtára adhatják, amit éreznek, de a tettlegesség tilos. A feladatra öt percet kapnak, a zenekar vezetője pedig abban bízik, hogy ha megszabadulnak az indulatoktól, akkor azok el is fognak tűnni. Sajnos azonban a dolog nem ennyire egyszerű. 

Ez a pár perc a film legerősebb jelenete, amely segít megérteni azt, hogy mi zajlik most a Közel-Keleten. „Terroristák”, „Gyilkosok”, „Megöltétek az unokatestvéremet”, „Bántottátok az anyámat” – úgy csapódnak beléjük az egymáshoz vágott traumák, mint golyó a húsba, a béke gondolata pedig egyre távolabb sodródik a horizonttól. Egy idő után már azt sem lehetett tudni, hogy zsidó vagy palesztin zúdítja a másikra a családi traumákat, amelyek mind igazak voltak. 

A düh és a fájdalom úgy terjed, mint valami halálos kórokozó, megbetegítve a térség lakóit. 

Vissza a valóságba: szörnyű vérfürdőbe torkollt a sátoros ünnep 

„Senkinek sem volt fogalma arról, hogy szombat reggel fél hétkor, 50 évvel és egy nappal azután a teljes meglepetés után, amely a jom kippuri háborúban ért bennünket, ismét szemtanúi leszünk ennek”kommentálta Danny Jatom, a Moszad egykori vezetője a drámai eseménysorozatot, amely hétvégén vette kezdetét a Hamász nevű palesztin terrorszervezet nagyszabású, összehangolt támadásával. Cikkünk publikálásának pillanatában a BBC szerint több mint 1100 halottja van a háborús helyzetnek mindkét oldalon. Emellett többezren megsebesültek, és sokan – köztük európai állampolgárok – most is a palesztin terroristák fogságában vannak. A harcok jelenleg is folynak. 

Izrael csak az első célpont volt, figyelmeztetett a Hamász vezetője, aki videójában világuralomra szólít fel a The Jerusalem Post cikke szerint. „A mi törvényeink lesznek érvényben az egész bolygón, nem lesznek többé zsidók vagy keresztény árulók” – jelentette ki Mahmúd al-Zahar.

Aki azt hiszi, hogy ez is egy újabb konfliktus, amely annyira távol van tőlünk, hogy nem kell vele foglalkoznunk, az nagyot téved. Elég ránézni a Londonban és Berlinben ünneplő tömegre, akik látványosan üdvözlik a borzalmakat, nyomdafestéket nem tűrő szavakat használva a zsidó népre. 

A válaszcsapások már megkezdődtek, a harcok tovább eszkalálódnak majd. Izrael, vagyis a világ negyedik legerősebb – és sokak szerint leginnovatívabb – hadserege biztosan nem hagyja megtorlatlanul a támadást. 

A jelenleg is zajló összecsapások évtizedekkel vetik vissza a két nép kapcsolatát, és ki tudja, hogy a háború csápjai, amelyektől megint civilek százezrei szenvednek, meddig nyúlnak majd. 

„Mennek osztani a halált”

Az elmúlt napokban fegyvertelen, bulizó fiatalok barátaik holttestén átgázolva futottak vérszomjas terroristák elől az életükért a Negev-sivatagban, gyerekek veszítették el a szüleiket, szülők a gyerekeiket, édesanyák feküdtek fiaikra, lányaikra, hogy megvédjék őket a támadásoktól. Emberekre gyújtották rá az otthonukat, mások a családjuktól távol rettegnek valahol elhurcolva, fogságban. 
„Éjjel 2:30. Négy órája volt az utolsó rakétázás. A gyerek mellett ébredtem olyan kettő magasságában. Muszáj volt mellé feküdnöm, bármennyire is kicsi a hely kettőnknek, mert nem tudott egyedül elaludni. Hiába simogattam, nyugtattam, mikor elengedtem a kezét, ő görcsösen nyúlt utána, és nyüszögve jelezte könyörgő szemmel, hogy maradjak, így hát maradtam” – írta a Telexnek egy apa, aki tíz éve él a Tel-Aviv és Gáza között félúton fekvő, 150 ezer lakosú Rehovotban a feleségével és nyolcéves fiával. A család a lépcsőházban rendezett be egy kis helyet párnákkal, székekkel, takarókkal, mesekönyvekkel és plüssállatokkal. 

Ahogy a hírportál írja, Péter várakozás közben figyelte a közösségi médiában felbukkanó híreket: „Ez jutott a mai fiataloknak, ez a kép, ami beléjük éghet, ez a pecsét, ami szentesíti, hogy ez a generáció is elveszett, csak a vérbosszú és a válaszcsapás logikája marad, billogként beleégetve, lelkük közepébe” – kommentálta a látottakat. Az apa beszámolója szerint később a család Hercules-bombázók zajára lett figyelmes, Gázát támadó gépek szálltak fel. „Mennek a gépek szépen sorba, mennek osztani a halált, hogy a másik oldalon is meglegyen a pecsét a szívbe” – olvasható a beszámolóban. 

Pár perccel később megremegtek náluk az ablakok, „a távolban aratott a halál.”

Az orosz–ukrán háborúhoz hasonlóan most sokan itthon is úgy érzik, hogy meg kell szólalniuk, igazságot kell tenniük geopolitikai kérdésekben, sokszor gyilkosokat védve ezzel. „De ez ezt csinálta”, „Az viszont azt csinálta”, „Ha ez lett volna, akkor most nem lenne az”. A szavak akár az ökölcsapások, ugyanaz a bántó zaj vesz körül minket, mint amikor sorfalat állva üvöltött versenyt egymással zsidó és palesztin művész a filmvásznon. Én most a csendért fohászkodom, hogy gondolatban elrepüljek a plüssmackók között rettegő gyerekekhez, a könnyes szemű gyászolókhoz, ringatva őket a karomban, és fülükbe súgva, hogy mennyire sajnálom. 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti