Van, aki minden évben megtartja az „állatok karácsonyát” – így ünnepel a Képmás.hu csapata
A mézeskalács illata, várni a csengőszóra, végül betoppanni a sötét szobába. Gyermekkorunk karácsonyi emlékeit sokan ma is őrizzük. A Képmás online szerkesztőségében nosztalgiáztunk kicsit, majd összegyűjtöttük, kinek mi a kedvenc karácsonyi hagyománya, és mitől lesz számunkra ma is igazi az ünnep. Ezzel kívánunk áldott karácsonyt minden olvasónknak!
„Gyertek, kezdődik a mese!” – hívott minket Apa, és nővéremmel lelkesen vackoltuk be magunkat a fotelbe, hogy onnan nézzük a vidám rajzfilmsorozatot. December 24-e volt. Délután négy óra körül járhatott, bár én akkor, ötévesen még nem tudtam kiigazodni abban, hogyan telik az idő. Már lement a nap, amiből gyanítottam, hogy nemsokára megérkezik. Ha megszólal a csengő, biztosak lehetünk benne, hogy az angyalok felállították a karácsonyfát.
Anya eközben a konyhában serénykedett – nekünk azt mondta, mosogat, pár évvel később vallotta be, mit is csinált ezalatt.
Már végignéztünk egy epizódot, amikor meghallottuk a várva várt csengőszót. Nyomban felpattantunk és szaladni kezdtünk a hang irányába, a nappali felé.
Ki megy be előbb? Én egyedül nem mertem volna, így nővéremmel együtt léptünk be a sötét szobába, ahol egyből kirajzolódtak előttem a dohányzóasztalon magasodó fa körvonalai. Valóban itt jártak!
Huszonnégy évvel később, egy másik december 24-i délutánon egy kislány és egy kisfiú – nővérem gyermekei – várták a kis Jézust ugyanabban a házban. Én pedig immár mint az angyalok egyike díszítettem a fenyőt, míg ők a gyerekszobában játszottak. Mikor az utolsó dísz is a helyére került, Anya megadta a jelzést: bejöhetnek! És enyém lett a nemes feladat, hogy megrázogassam a csengőt. A két kicsi pedig izgatottan ugrott fel: „Megjött a Jézuska!”
A szenteste legszebb pillanatai ezek számomra, és ahogyan a gyermekek belépnek a szobába, úgy lépek vissza én is pár pillanatra saját gyerekkoromba.
(Fekete Fanni)
Van egy filmes hangtechnikával foglalkozó cég az utcánkban. Az épület előtt áll három terebélyes ezüstfenyő, amit minden karácsonykor fényfüzérekkel díszítenek fel. Évek óta, amíg a Jézuska az ajándékokkal foglalatoskodik a lakásunkban, teszünk egy kellemes esti sétát.
Sötét van, az utca néptelen és csendes, ha szerencsénk van, vékony hóréteg borítja az ágakat.
Csak az ablakokból kiszűrődő fények és a családok meghitt nevetése, beszélgetése hallatszik ki a környékbeli otthonokból. Ilyenkor férjemmel és kislányunkkal (idén már kislányainkkal) odaállunk egy-egy fához, és hangosan elénekeljük a Kis karácsony, nagy karácsony című dalocskát. Utána összeölelkezünk, és áldott karácsonyt kívánunk egymásnak, majd hazamegyünk ünnepelni.
(Jámbor-Miniska Zsejke)
Leginkább a mézeskalácssütés jut eszembe. Ez az, ami (szinte) sosem marad ki, mert a tizenegy éves lányom imádja a mézest. Enni és készíteni is. Ha valaki most a gusztusos, cukorkákkal, mázzal szépen díszített sütire gondol, le kell lomboznom, nálunk ugyanis a végeredmény jellemzően nem annyira szemrevaló, ám általában legalább finom. Mivel szinte minden évben az utolsó pillanatokban állunk neki, receptből majdnem mindig újat kell keresnem, mert elfelejtem az előző évit, a sütő túl erősen süt, így nagyon oda kell figyelni, a díszítés pedig elmarad, ezért sosem olyan átszellemült és tökéletes az egész, ahogyan én képzelem. Mégis, amikor benne vagyunk és csináljuk, élvezzük.
Szól valami karácsonyi melódia, a konyhában fahéj, liszt és méz illata terjeng, miközben a lányom szaggatja a tésztát.
Befejezni már sokszor nincs kedve, de kóstolni annál inkább. Amíg ez így, ebben a formában megmarad, nekem már öröm. A tökéletesítésre ráérünk később.
(Bokros Judit)
A nagyobb városokhoz hasonlóan itt, Erdélyben, Kolozsváron is már november végétől érezhető a karácsonyi hangulat. Mi viszont minden évben vidéken, csendes, nyugodt környezetben töltjük az ünnepet.
Az utcák fénybe borulnak, a meghitt hangulatot semmilyen zaj nem zavarhatja meg.
Természetesen a töltött káposzta és más tradicionális ételek mellett nem maradhatnak el a sütemények sem. Hasonlóan fontos a közös fadíszítés is, amelyet szenteste délutánján ejtünk meg.
(Gebe Zoltán)
Londonban élő családtagjaim révén minden évben megfordulok az ünnepekkor Angliában. A legkedvesebb szokásnak a mai napig élő képeslapcserét tartom. Az emberek az utcájukban, közelükben élő szomszédaikhoz, ismerőseikhez személyesen kopognak, csöngetnek be a karácsony előtti napokban, hetekben, így adják át az ott lakónak címzett ünnepi képeslapjukat, aki pedig vendégül látja őket egy-egy kávéra, teára, süteményre. A megszokott postai méretűnél nagyobb, akár A/4-es, kinyitható üdvözlőlapok jellemzően "a legjobb szomszédnak" (barátnak, kollégának stb.) szólnak, és minél szebbek, annál nagyobb tiszteletről árulkodnak.
Az emberek jól látható helyen kiállítják – van, akinek az ünnepek alatt az egész nappalija tele van velük – hiszen presztízskérdés, milyen sokat és milyen szépeket kaptak már.
Ha én jövök látogatóba, még le sem vettem a kabátomat, jóformán az első kérdésük hozzám, hogy hoztam-e a "bendzsóban" mindenkinek képeslapot. A bendzsó azt a bendzsó-alakú, gyalogos zsákutcát jelenti, amilyenben azon a környéken sokan élnek. De ez már egy másik történet...
(Szász Adrián)
Négyen vagyunk lánytestvérek, karácsony első napján minden évben másnál jön össze az egész nagycsalád. Idén nálunk ünneplünk. Három asztalnál terítünk, mert egynél már nem férünk el. Nagy a hangzavar, mindenki egyszerre beszél, kacagnak a gyerekek, örülünk egymásnak, és még az sem baj, hogy mire az utolsó ember is megkapja a tányérjába a húslevest, az elsőké már kihűlt. Délután együtt imádkozunk, éneklünk, és hálát adunk, hogy a Megváltó eljött közénk. Gyermekeim kilenc unokatestvérükkel minden karácsonykor meglepetés-színdarabbal is készülnek. Ajándékot évek óta nem adunk egymásnak.
Az ajándék az együtt töltött idő, a nagycsalád.
(Bodonovich Ágnes)
Van egy kis titkos tavunk. Véletlenül fedeztük fel, amikor kisfiammal, Marcival, aki akkor alig négyéves volt, karácsony előtt egy nappal túráztunk a Velencei-hegységben. Volt nálunk pár szem mogyoró, dióbél, mazsola, amit kiszórtunk a kis tavacska mellé. Alig léptünk párat, befelé az erdőbe, a tó partján megjelent egy mókus, széncinegék, feketerigók, és ki tudja még, milyen madarak, majd másodpercek alatt felcsipegették a karácsonyi ajándékot.
Tíz év telt el azóta, de mi minden évben, december 23-án megtartjuk az „állatok karácsonyát”. Marci kérte így, Barnus és Gergő, a két kistestvér már beleszületett, így számukra mi sem természetesebb, minthogy karácsony előtti este ennivalót viszünk az erdő lakóinak. Ahogy kiérünk az erdőszélre, ők már tudják az utat, és hatalmas örömmel vetik bele magukat a sűrűbe. Egyszer Barnus – ki tudja, miért – előrerohant, hirtelen nyomát vesztettük. Évmillióknak tűnő perceken át szólongattuk, de csak a Velencei-hegység sziklái visszhangozták kétségbeesett kiáltásainkat.
Úrrá lett rajtunk a pánik, szívünk úgy kalapált, hogy majdnem kiugrott a helyéről.
Marci, akire gyermekként szerencsére nem hatott a dermesztő félelem, hihetetlenül szisztematikus módon pásztázta szemével az erdőt, s néhány perc múlva, egy fa mögött zokogva, összekucorodva megtalálta Barnust. Egy mókus után iramodott, felelte már megnyugodva, tíz perccel később, miközben könnyezve egymást öleltük. Abban az évben egy nappal korábban, ezen a hidegrázós estén volt a mi igazi karácsonyunk.
(Házi Péter)
Gyerekkorom két emlékét idézem. Akkor még fehér karácsonyunk volt, és úgy élveztük a havat, mint a kiskutyák. Az éjféli misére gyalog mentünk, gyönyörű volt együtt, kipirult arccal bandukolni a fagyos, csendes éjszakában, ahogy ropogott a csizmánk alatt a hó. A karácsonyfát rendszerint apukámmal együtt díszítettük, amíg anyukám a konyhában szorgoskodott. Amikor elkészültünk, apukámat is előszeretettel feldíszítettem.
Az egyik kedvencem egy törékeny fészek volt kismadarakkal, amit a hajába csippentettem.
Ő volt a legkedvesebb karácsonyfám.
(Csák-Nagy Kriszta)
Kislányom születésének évében, 18 évvel ezelőtt készítettem az elsőt, azóta minden karácsonyunk elmaradhatatlan ajándéka ez a nagyszülők részére. Négyzet alakú, puha borítós, a címlapján pedig a két gyerekünk látható. A fotókönyv bepillantást nyújt abba, mi is történt velünk az adott évben. Örömteli pillanatok, ünnepek, nyaralás, iskolai események, barátok, közös élmények, szép tájak, emlékezetes helyszínek. A tematikusan elrendezett fényképeket feliratok egészítik ki. A kisgyerekekből tinik lettek, a nagyszüleimet és az édesapámat elveszítettük az évek során, de az ő emléküket is őrzik az albumok.
Családunk életének, napos oldalának krónikáját, amelyet elkészíteni és ajándékozni is jó, talán a következő generáció is nézegeti majd a karácsonyestéken…
(Halász Kinga)
Az én kedvencem a fadíszítés. Nálunk ez közös program, olyannyira, hogy mindkét fiamnak van saját dísze is a fán, amit ők tesznek fel: két kis üveggömb, a közepén egy huszár alakjával. Egy családi manufaktúrában készültek, akárcsak a gyerekkorunkat megidéző darabok, a piros gomba, a hóember, a kismalac, a szív és a szamóca.
Az üvegdíszek mellett van néhány fából készült hintaló, ezek a férjemmel első közös karácsonyunkat juttatják eszünkbe.
A szülővárosomtól távol töltött időkre az egyik barátnőmtől kapott függő emlékeztet, Budapestet ábrázolja, és nagyon örültem neki honvágyamban. Egy másik, tőlem messze élő barátnőmtől egyszer angyalkát kaptam kézzel írt levele mellé, ez idehozza egy kicsit őt is a szobánkba. Aztán ott vannak a dédi saját kezűleg horgolt díszei, és hosszan sorolhatnám tovább a színeket, formákat, emlékeket, embereket – nekünk tőlük és velük teljes a karácsony.
(Bogos Zsuzsanna)
Nálunk a karácsony a találkozásokról és az együtt töltött időről szól. A szenteste utáni napokat a többgenerációs családi nyaralóban töltjük a Balatonnál, ahol kinn a kertben sparhelten fő a forralt bor, majd étkezéskor mindenki bedobja a közösbe a halászlevét, a töltött káposztáját, a sült pulykáját, a bejglijét és minden finomságot. Szülők, testvérek, unokatesók, nagynénik, nagybácsik és egyre több gyerek – így ünneplünk együtt.
Felidézzük, milyen volt az év, és emlékezünk azokra, akik már nincsenek velünk.
Évekig fontos hagyomány volt a karácsonyi húzás is, ma már inkább csak azt figyeljük, ahogy a legkisebbek bontogatják az ajándékaikat.
(Pataki Sára)
Idén elugrunk az öregekért,
hátul ülnek majd a kocsiban.
Az a terítő lesz az asztalon,
amit tőlük kaptunk az ünnepre,
bár most egy nappal később tartjuk,
mint a naptári napja.
A magasan lévő kuglófsütőt
a fiam veszi le a falról,
de az én kezembe adja.
Már én merem a levest a tányérokba.
Már én vagyok a legtöbbet csendben.
Engedem az öregeket kritizálni,
majd észrevétlenül továbbgördítem
az eseményeket. Kávézni a nappaliba megyünk.
Mintha kezdenének felgyűlni a polcon a csetreszek.
A kicsinek saját pléhbögréje van, valami
számára jelentőséggel bíró rajzfilmfigurával.
Az öregeket tíz előtt hazavisszük.
A fiatalokat később a kocsijukhoz kísérjük,
és úgy állunk egymás mellett a kapu előtt,
hogy látszódjunk a visszapillantóban.
(Csongor Andrea)
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>