Felelősség szóvá tenni, ha a fogyatékossággal élők problémái kapcsán valami nem jól működik a társadalomban
Egy nevelési intézmény mindig akkor lehetett hatékony, ha képes volt a szülőkkel együtt gondolkodni, szögezte le a Képmásnak Gerebenné Várbíró Katalin nyugalmazott főiskolai tanár, gyógypedagógus, klinikai gyermek-szakpszichológus, aki tavaly ünnepelte 80. születésnapját. Az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar oktatója, a Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézet munkatársa, korábbi vezetője, a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének tiszteletbeli elnöke szerint az életkörülmények már a későbbi életutat megalapozó korai időszaktól kezdve jelentősen veszélyeztethetik az egyéni fejlődést. Ezért nagyfokú szakmai és társadalmi felelősség az atipikus fejlődés sajátosságainak felismerése és a gyógypedagógiai megsegítés biztosítása a különböző ellátórendszerekben.
Amikor a hatvanas évek elején eldöntötte, hogy a gyógypedagógus pályát választja, ez mennyire számított szokványos lépésnek?
Soha nem volt szokványos erre a pályára lépni, most sem az, még ha manapság magasabb is a hallgatói érdeklődés, mint korábban. Igaz, ma már nyolc helyen folyik gyógypedagógus-képzés az országban. Pedagógus családból származom, édesanyám tanítónő volt, ezért az iskola világa gyermekkorom óta közel állt hozzám. Így nem volt kérdés, hogy a pedagógus pálya mellett döntök, ám valójában nem volt rátekintésem a szakmára. A fogyatékossággal élők problémáját a magyar gyógypedagógia komplex, úgynevezett bio-pszicho-szociális szemlélet alapján közelíti meg.
Mivel érdekelt az orvoslás és a pedagógia is, a gyógypedagógiát olyan köztes területnek tartottam, amerre baráti késztetés hatására elindulhatok, és a választásom nagyon jó döntésnek bizonyult.
Miért fordult később az érdeklődése a pszichológia felé is?
A fogyatékosság problémájának kezelésében a pszichológia nagyon jelentős ismeretrendszer. A képzésbe ma is erőteljesen beágyazódik a gyógypedagógiai pszichológia, ami a pszichológia külön ágává vált. Magyarországi kimunkálásában tanítómesterem, Illyés Gyuláné járt az élen, ő biztatott.
Minden mindennel összefügg.
A gyógypedagógiai pszichológia a gyógypedagógia társtudománya. Minthogy embertudományi megközelítés alapján értelmezzük a fogyatékosság kérdéseit, ezeket nem lehet a pszichológia diszciplináris rendszere nélkül kezelni.
Említette, hogy napjainkra megnőtt az érdeklődés a gyógypedagógus-képzés iránt. Milyen hatással lehet ez a figyelem a tudományág fejlődésére?
Egyrészt manapság a fiatalok egy csoportjában él a fogyatékossággal élők iránti elköteleződés, másrészt vonzó a biztos elhelyezkedés lehetősége is, hiszen jelenleg gyógypedagógus-hiány van az országban. A képzés nyolc különböző szakterületen, alap- és mesterképzéseken zajlik. Ilyen szakirányok: a logopédia, a tanulásban akadályozottak pedagógiája és a pszichopedagógia, továbbá a hallás-, a látássérültek, valamint az értelmileg akadályozottak pedagógiája; a szomatopedagógia és az autizmussal élők pedagógiája. Vagyis, ha valaki szakemberként távlatokban gondolkodik magáról, hamar rádöbben, hogy a rendelkezésre álló munkaerőt felszívhatja az oktatási, az egészségügyi, valamint a szociális ellátórendszer, de a doktori képzés a tudományos kutatás felé is utat nyit.
Milyen szerepe lehet az államnak, esetleg a politikának abban, hogy szakemberhiány van? Miként lehetne ezen az állapoton változtatni?
A szakemberhiány kérdése nem feltétlenül az állam felelőssége, még ha a képzési keretszámok államilag meghatározottak is. Ez egy társadalmilag igen összetett kérdés. Az ellátórendszerek tudnának több gyógypedagógust alkalmazni. Kétségtelen, hogy a bérkérdés éveken át fajsúlyos kérdésnek számított, hiszen a munka nem kis megterheléssel jár, ám mára ez enyhült.
A politikával kapcsolatban csak annyit mondhatok: a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületében mindig is különböző politikai beállítottságú emberek dolgoztak együtt, akik a szakmai nézeteiket össze tudták hangolni.
Megvoltak a közös pontok, amikben konszenzust lehetett teremteni. Ebből következik, hogy akik rálátnak az ellátórendszer működésére, azoknak egyúttal felelőssége is, hogy szóvá tegyék, ha a fogyatékossággal élők problémáival összefüggésben valami nem jól működik a társadalomban. Intézményünkben dolgozik hallás- és látássérült oktató, de mentálisan érintett is, akik a többi kollégával együtt oktatva jelentősen segítik a hallgatók pályaszocializációját.
Milyen lenne a társadalom ideális hozzáállása a fogyatékossággal élőkhöz?
Nehéz kérdés, de az elfogadás, a „semmit rólunk nélkülünk” elv az alapvető. Az biztos, hogy az érintett személyek, családok – a hozzátartozókkal együtt körülbelül egymillió ember – a beszédhibával küzdőktől a súlyosan, halmozottan sérültekig, segítőkre szorulnak. A társadalomban egyesek túlbuzgók, például akkor is átvezetik a vak embert a zebrán, ha nem igényli. Mások pedig szeretnék elhárítani maguktól a problémát, nem akarnak szembenézni vele. Sok szülőnek nem könnyű vagy nem is igazán sikerül feldolgozni, amikor kiderül, hogy a gyermeke a társadalmi beilleszkedés szempontjából akadályozott.
A szülőknek, családoknak milyen felelősségük van? Elfogadható, hogy egy szülő úgy tekintsen bármilyen diagnózisra, hogy az az önérzetén ejt csorbát?
Nagyon fontos, amit említ, hiszen ezzel a viszonyulással a gyermeknek ártanak a leginkább. Ugyanakkor le kell szögezni: ahol fogyatékos gyermekkel, fiatallal vagy felnőttel élnek együtt, nagyon megterhelő lehet a családi lét. Sok helyen látjuk a maximális odafordulást, de érzékeljük az elhárítást, elutasítást is. Tapasztalataim alapján azt kell mondanom, hogy a többség odaforduló, azzal együtt természetesen, hogy igénylik, keresik a segítséget. A stigmát nagyon nehéz feldolgozni és elfogadni, ezért is fokozott a szűkebb és tágabb környezet felelőssége.
Azért, mert a szülők úgy érzik, hogy ők (is) stigmatizálódnak?
Egy fogyatékosság meglétéről nem tehet senki, ilyen mindig volt és lesz is, nem idesorolva az orvosi műhibákat. Nem lehet azonban elfelejteni, és ez a társadalmi felelősség része, hogy az esetek egy bizonyos hányadában a súlyosan hátrányos helyzetű lét is képes gyermekkorban a fejlődést kedvezőtlenül befolyásolni.
Ilyen esetben a gyermekek a fogyatékossággal élők benyomását kelthetik. Az életkörülmények tehát súlyosan veszélyeztethetik a fejlődés folyamatát, árnyékot vethetnek a környezetre.
Társadalmi felelősség, állami feladat a szükségletorientált ellátás, a megsegítés biztosítása.
Milyen új problémák vetődtek fel azóta, hogy ön gyógypedagógiával foglalkozik? Az internet elterjedése, az okostelefonok használatának következményei milyen mértékben tapasztalhatók manapság?
A fejlődő világ igen sok segítséget kínál technikailag, de teremt olyan nem kívánatos helyzeteket, amelyek a gyerekek szempontjából kedvezőtlenek. Gondolok itt például a növekvő hiperaktivitás, az ADHD jelenségére. Mennyire képesek a gyerekek fókuszálni úgy, hogy állandóan a kütyüket nyomogatják, vagy ha a túlzott ingergazdagság elvonja a figyelmüket? Kétségtelen az is, hogy az úgynevezett (halmozottan) hátrányos helyzetű népesség esetében az iskolázatlanság, az alacsony jövedelmi, lakhatási viszonyok nem kedvezők a gyermekek fejlődése szempontjából. Ezért az ellátórendszernek a maga sokszínűségével segíteni kell abban, hogy miként lehet a fejlődést kedvező irányba befolyásolni.
Van-e erre még ereje az egyébként is emberhiánnyal küzdő, leterhelt pedagógus társadalomnak?
Egy nevelési intézmény mindig akkor lehet hatékony, ha képes a szülőkkel együtt dolgozni. Nem lehet a szülőket megkerülni.
Bátran ki merem jelenteni, hogy a gyógypedagógiai intézményekben ez ma is megvalósul, ha úgy tetszik, ez trend.
Persze, néha bárhol becsúszhatnak hibák, a kiégés, a leterheltség, a pszichikai megterheltség is hozzájárulhat ahhoz, ha valaki esetleg nem jó módszereket választ. Más az, ha a fogyatékossággal élő gyermekeket többségi intézményben nevelik, oktatják, ami egészen speciális helyzetbe hozhatja a befogadó pedagógust. De azt is hozzá kell tenni, hogy segítségül hívható az óvoda- és iskolapszichológiai hálózat, továbbá a team-munka elterjesztése.
Mit gondol az inkluzív nevelésről, az integrációról?
Napjainkban igen összetett szakmai és társadalmi kérdés, hogy kiket, mikor, miként tudunk az óvodáztatás, az iskoláztatás időszakában olyan keretek között oktatni, nevelni, ami a társadalmi beilleszkedésüket hatékonyan segíti. A hetvenes években lezajlott egy jelentős hazai kutatás a speciális, úgynevezett kisegítő iskolák világában, amelyből kiderült, hogy a hátrányos helyzetű gyereknépesség aránya erőteljesen felülreprezentált. Ennek eredménye jelentősen segítette Magyarországon az integrált nevelés, az iskolai-, társadalmi integráció fontosságának felismerését. Ez ma már a gyógypedagógiai megsegítést igénylő valamennyi népességcsoportra vonatkozik, de része ennek a fiatalkorú és felnőtt fogyatékossággal élők munkaerőpiaci szerepvállalásának segítése, természetesen a szülőkkel közös döntés alapján.
Kérdés, mit tudnak vele kezdeni az ugyancsak leterhelt, elcsigázott, sokszor több állásban dolgozó szülők. Illetve el tudják-e fogadni a szakmai támpontokat, hogy gyermeküket a képességeikhez mérten megfelelően oktassák?
Kétségtelen tény, hogy az együttműködésben lehetnek zökkenők, de nagyon erőteljes a törekvés a szülők felvilágosítására, a velük történő folyamatos együttműködésre.
Látjuk, hogy részükről is egyre nagyobb a közös gondolkodás igénye akár például alapítványi keretek között új kezdeményezésként, „szülők iskolája” formájában.
Ön logopédus is, hogyan került kapcsolatba ezzel a területtel?
A logopédia nagyon jelentős szelete a gyógypedagógiának, olyannyira, hogy – bár kevesen tudják – a Rákosi-érában szerveződött először logopédiai óvoda Magyarországon. Nem véletlenül: a pártvezér egyik családtagja érintett volt. A főiskolai évek alatt a tudományos diákköri munka és több oktató példája, mint Kanizsai Dezső, Vassné Kovács Emőke, Mérei Ferencné, erősen motiváltak, hogy a későbbiekben ezen a területen dolgozzam. És az ott szerzett tapasztalatokat hasznosítottam a logopédusképzésben sok éven át, kibővítve a diagnosztikus munka, a komplex állapotfeltárás és a terápiás munka gyakorlati és kutatási tapasztalataival.
Ön 1966-ban diplomázott, a 2025-ig eltelt évtizedekben merre tolódott a fókusz a logopédiában, vagy akár a gyógypedagógia más területein?
Egyik utolsó mohikánja vagyok az úgynevezett általános gyógypedagógus-képzésnek, vagyis mi még valamennyi szakterületre felkészítést kaptunk. Magam a logopédia felé fordultam, igaz, nincs logopédus diplomám, mint a tanítványaimnak, mivel én a szakterületen specializálódva ezt a tudást a gyakorlatban, általános gyógypedagógusként szereztem meg. A tapasztalatok, a kutatások alapján ma már sokkal differenciáltabb ismeretekkel rendelkezünk a fogyatékossággal élők különböző csoportjairól.
Az évek során az ellátórendszer is teljesen átalakult. Napjainkra a logopédiában differenciálódott az alapellátás és az úgynevezett sajátos nevelési igényű (SNI), beszédfogyatékos gyerekek/tanulók intézményes ellátása. Jómagam tizenhét éven át gondoztam a főváros hetedik kerületében a Damjanich utcai Gyakorló Óvoda logopédiai tagozatát, ahol új programokat vezettünk be. Ezek közé tartozik a szenzoros információs folyamatok Frostig-koncepció alapján történő fejlesztése, amelyet amerikai minta nyomán implementáltuk a speciális óvodai programba.
Fejlődött a logopédiai diagnosztika, illetve az erre irányuló alap- és továbbképzés. Jelentősen elmozdult az ismeretrendszer a korai felismerés és az olvasászavarok kutatásának irányába. Manapság egyre nagyobb hangsúlyt kap a felnőttellátás, több segítséget kapnak azok, akik például stroke következtében afáziásokká válnak.
Tavaly januártól a beszédfogyatékossággal élők csoportját sokéves küzdelem után az esélyegyenlőségi törvény is nevesíti, így diagnózis birtokában az érintettek többletszolgáltatásként szociális támogatáshoz jutnak más fogyatékossági csoportokhoz hasonlóan.
Ezek nagy eredmények.
Egyben jelzik a 125 éves hazai gyógypedagógia szakmai aktivitását, különböző törekvéseit. Már csak azért is jelentős siker a fent említett eredmény, mert a stroke napjaink népbetegsége lett, és összefonódhat különböző egyéb mentális problémákkal. A szakma felelőssége, hogy odafigyel-e a kiemelt társadalmi támogatást igénylő népességcsoportokra, és tudja-e érdemben segíteni a boldogulásukat.
Ön az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar oktatója 47. éve, 12 évig volt a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének elnöke, és vezette az Illyés Gyuláné alapította Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézetet. Ha valakinek, önnek van rálátása a szakma változására, fejlődésére. Mindannak alapján, amit karrierje során át- és megélt, mit prognosztizál az elkövetkezendő évtizedekre?
Jóslásokba nem bocsátkoznék, inkább úgy fogalmazok: bizakodó vagyok. Azt gondolom, hogy az önmagát megőrző és megújuló magyar gyógypedagógia képes lesz továbbhaladni a megkezdett úton. Képes lesz nézetrendszerét továbbfejleszteni, és szakmailag kezelni azokat az emberi-társadalmi problémákat, amelyeket e sokszínű népesség társadalmi beilleszkedése megkíván. Bízom a jogszabályok további finomodásában, a képzés finanszírozási feltételeinek javulásában, a szolgáltatások körének bővülésében, továbbá a pálya anyagi megbecsülésében.
Kíváncsi vagyok arra is, hogy az állami ellátás mellé felzárkózó, nyugati mintát követő magánellátás milyen irányt vesz, mivel ez utóbbi szakmai-etikai kérdések kezelését is hordozza. E kérdésekben az állami vezetésnek és a szakmai szervezeteknek egyaránt felelőssége van. Magyarországon azonban a gyógypedagógiai tradíció nagyon erős, generációkon átível. Ezt oktatóként magam is érzékelem. Közös feladatunk, hogy tapasztalatainkat továbbadjuk a fiataloknak.
Ezért is övezi tisztelet többek között Illyés Gyulánét – akinek hagyatéka a család támogatásával a múlt év végén került az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karra, s válik ezáltal majd kutathatóvá –, ahogy sok neves elődünket, akik felismerték a fogyatékossággal élők és családjaik megsegítésnek fontosságát. A mai fiatalok is hozzák magukkal ezt a támogató-elfogadó attitűdöt, amit a sok problémával terhelt világban nagyon izgalmas és egyben szívet melengető megélni.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Legalább olyan fontos lenne a pedagóguspályát reklámozni, mint egy mosóport”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
