A japánkertekben nincsenek véletlenek – Az első magyar japánkert is maga az épített harmónia

Ahol a lélek megnyugvást keres 

Az V−VI. századig nyúlik vissza a japánkertek története, amik ekkor inkább csak nagyobb parkok voltak. A XII. századra alakult ki az a szemlélet, miszerint „a lélek a természetben keres megnyugvást s annak szépségeiből igyekszik lelki megújhodást meríteni” (Kertészet, 1931.). 

A japánkertek a természetben megjelenő formákat lekicsinyítve, jelképesen mutatják be, így nem meglepő, hogy két alapelemük a víz és a kő. 

A hegyeket egy-két méter magas sziklacsoportokként, a tengereket szeszélyesen kanyargó tavakként illesztik a kertbe, de az is előfordul, hogy hullámzó homokkal testesítik meg a folyót. A kompozíciót többek között forrásokkal, vízesésekkel, hidakkal, szigetekkel, lépőkövekkel, kőlámpásokkal, lugasokkal és természetesen a növényzettel varázsolják teljessé. A japánkerteknek számos variációjuk van, hagyományosan szikla-, séta- és teakertet különböztetünk meg, utóbbihoz teaszertartás kapcsolódik.  

Több mint kert 

„1910-ben jelölték ki az Egressi-út és az Angol-utca sarkán, négy katasztrális holdas területen a fővárosi iskolai növénykert helyét. Varga Márton (…) gyümölcsfákat, cserjéket és virágágyakat kezdett telepíteni, (...) szakértők állították, hogy reménytelen itt minden kísérlet, futóhomokban nem lehet gyümölcsöt és virágot termelni, legfeljebb kajszibarackot. Most huszonnyolc katasztrális holdas, sötétzöld liget áll ezen a helyen, benne messze terjedő üvegházak, gyümölcsligetek, színes virágágyak, művészileg megtervezett japánkert, egész kis ligetek a legkülönbözőbb fajtájú gyümölcsfákkal” − olvasható a Magyarság 1933-as számában. 

A kertet az ország első kertészeti iskolája, a Budapest Székesfővárosi Községi Kertészképző Iskola mellett építették fel. Az eredetileg harmincnégy hektáros botanikus kerten belül Varga Márton kertész, az intézményt alapító és két évtizeden át vezető igazgató tervei alapján alakították ki a japán stílusú tankertet 1928-ban. Az akkor közel ezerhatszáz, ma háromezer négyzetméternyi területet az 1333−1573 közötti Muromacsi-kor kertépítészete inspirálta. 

A japánkertekben nincsenek véletlenek, minden tárgynak és növénynek gyakorlati és filozófiai jelentősége van. 

A séta- és teakertek közé sorolható ligetbe egy toriin − tradicionális japán kapun − keresztül lehet belépni. A torii az istenek és emberek világa közötti határt, az újjászületést szimbolizálja.  

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Európai körútján Hirohito japán császár testvére, Takamacu herceg és felesége 1931-ben Budapestre látogatottak, ekkor felkeresték az ország első japánkertjét is, ahol egy teaszertartáson vettek részt. Úgy tudni, hogy az intézménynek a császári palota növényei közül ajándékot küldtek, ezek egyike ma a kert legidősebb díszcseresznyéje. 

A kert központi eleme egy kétszáz négyzetméteres tó- és szigetrendszer, amelyeket kőhidak kötnek össze. A víz az élet folyását jelképezi, a tipegőkövekkel kirakott út során a látogatót végigkíséri a múltja, a jelene és a jövője. A vízesés a gyerekkort, a Semmiség Óceánja, a tó legmélyebb része pedig az időskori lelassulást jelképezi. A tó szigeteit két mitikus állat, a daru és a teknős után nevezték el, a japánok szerint ugyanis a halál után a lelkeket olyan daru viszi el egy szigetre, amit egy tengerben úszó teknős visz a hátán. 

A Daru szigetre a Sóhajok hídján keresztül visz az út, amin átkelve érdemes kívánni valamit, de nem mindegy, mit. A hidaknál álló kőlámpások nem csupán a teret világítják meg, de a döntéseink súlyára is felhívják a figyelmet. Amíg a víz a körforgás, a kő az állandóság szimbóluma − a kertben fellelhető mészkövek a fogaskerekű vasúti pályájának korszerűsítésekor bukkantak elő, Budáról hozták át lovas fogatokkal. 

Óriásfikusz és csodasövény 

A zuglói japánkert 276 fásszárú taxon és 97 lágyszárú faj otthona. Az egyik leghíresebb közöttük a Magyarországon elsőként, az 1950-es években telepített szecsuáni mamutfenyő, amely huszonnyolc méteres magasságával Európa egyik legnagyobb és legidősebb példánya. A kert legrégebben ültetett fája egy korai juhar, amely a becslések szerint több mint százharminc éves. 

A legmagasabb fenyő pedig az a hatvanhárom éves himalájai selyemfenyő, amely a legendák szerint áldást hoz: ahol az ágak érintik a talajt, összeér az ég és a föld, találkoznak az istenek és az emberek. 

Ebben a kertben nem a virágok dominálnak, hanem az örökzöldek és a fenyőfélék. Az orgona, törpemandula, japánakác, aranyvessző, japánbirs, magnólia, páfrányfenyő, cédrus mellett a tavasszal virágba boruló díszcseresznyék külön területet is kaptak. Számos tematikus részt kialakítottak, többek között a fenyőknek, a lilaakácoknak, a sövényeknek − itt található a bámulatos sebességgel növekvő csodasövény is −, a rózsáknak, sőt a pünkösdi rózsáknak is, amelyből több mint harminc különböző fajtának ad otthont a terület. 

A vakok kertjében gyógy- és fűszernövények cseperednek, a tavon tündérrózsák nyílnak, körülötte bambuszok sorakoznak, a vízen pedig mandarinrécék és indiai futókacsák úszkálnak. Az 1920-as évek végén üvegházakat is építettek, amelyek ma már fa méretű fikuszokat rejtenek. Az egyik egy majdnem százharminc éves példány, amely még az üvegházból is kikandikálna, ha nem vágnák vissza időről időre.  

Másodvirágzás 

A II. világháború a kertet is sújtotta, a növényekben és a dísztárgyakban egyaránt jelentős károkat okozott, a rákövetkező években pedig több kőlámpásnak és egy daruszobornak is nyoma veszett. 

A kertet az 1950-es években lelkes diákok és tanárok újították fel, az 1970-es években területe és növényállománya is gyarapodott. 

A gondozásában és fejlesztésében ma is aktív szerepet kapnak a Varga Márton Kertészeti és Földmérési Technikum tanárai és diákjai, akik itt szerezhetik meg értékes kertészeti tapasztalataikat. A japánkert a Kövér Lajos utca felől közelíthető meg, belépőjegy ellenében bárki látogathatja.  

 Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.