Látszik rajtunk?

Ősi vágy munkál bennünk, hogy külsőségekkel is tudomására hozzuk környezetünknek, kik vagyunk, hová tartozunk. Számos kultúrában az emberek ilyen külső jegyekkel, az öltözködés, a hajviselet, a használati és munkaeszközök, a fegyverek és az ékszerek jelrendszerei révén hozták egymás tudomására, hogy mely nép gyermekei, mely ország vagy város polgárai, hogy milyen rendű-rangú tagjai saját közösségüknek A külső jegyek tájékoztattak a tulajdonos koráról, családi állapotáról, társadalmi rangjáról, vagyonáról, akár még foglalkozásáról is. Megmutatkozott bennük vallási hovatartozás, politikai szimpátia. E mérhetetlenül gazdag, de sok vonatkozásban mégis elszegényedő, átalakuló jel- és jelképrendszer változásai világosan utalnak a kultúrák, ideológiák, divatok, hitek, értékrendek, identitások tartalmi változásaira, illetve a nyilvánosság előtti felmutathatóságuk átértékelődésére is.

Üzenete: keresztény

Manapság sem ritka a hovatartozásunkat jelző külső, például a sportolók, híres emberek, sztárok iránti elköteleződés is – elég, ha a mai párt-szimpatizánsok jelvényeire, az egyesületi tagok vagy az öregdiákok kitűzőire, a szurkolótáborok sáljaira, a különféle mozgalmak, divatok vagy hivatások által ihletett uniformisokra, a vallási identitást jelző turbánokra, kipákra, nyakláncra fűzött félholdakra, Dávid-csillagokra, keresztekre gondolnunk. Ebben a kavalkádban különösen elgondolkodtató a vallási elkötelezettséget jelezni hivatott külsőségek, és az általuk kinyilvánítani kívánt belső, emberi tartalmak hányattatott sorsa.

Tudjuk, hogy a keresztények hitük megvallásának, mások számára való megmutatásának, a velük egy meggyőződésen lévőkkel való azonosságuk kifejezésére maguk is éltek tárgyi jelekkel, gesztusokkal. Ilyen a hal vagy bárány szimbolika, a keresztviselés, az utcai keresztvetés, a zarándoklat vagy a körmenet. Ezek mind azt üzenték a világnak, hogy viselője, gyakorlója, belső, de megvallott és kinyilvánított, egész életét átható meggyőződése szerint Krisztus hitének követője, önmagáról a külvilágnak küldött üzenete szerint keresztény. A kereszténység kétezer esztendős története alatt a vallási hovatartozás ki- és megmutatásának külső formái többnyire olyan tartalom kifejezésének eszközei voltak, amely a nemzedékről nemzedékre továbbörökített, természetesnek számító hitet tárta érzékelhető eszközökkel a közösség elé. Így például, aki ékszerként keresztet viselt, az lelki értelemben, meggyőződése szerint is keresztény volt, cselekvéseiben, gesztusaiban, tárgyaiban és jelképeiben is igyekezett megjeleníteni meggyőződését.

Asztali ima – furcsa hóbort?

Mára a helyzet megváltozott; miközben az emberek többsége már-már gátlástalanul hódol komoly és komolytalan hiteknek, hiedelmeknek, divatoknak, tünékeny magatartási mintáknak, a hívő meggyőződés megmutatása másoknak sokat veszített közösségi elfogadottságából. A keresztény ember nem szívesen mutatja meg mások előtt a maga elkötelezettségét, mert úgy érzi, annak kinyilvánítása csak pellengérre állítja, furcsasággá, sőt lenézés tárgyává teszi egy olyan világban, amelyben az emberek egyre nagyobb hányada éli Isten nélkül az életét. A hívő emberek, vallások, egyházak társadalmi elfogadottsága megfogyatkozott. Sokak szemében furcsa hóbortnak tűnik, ha valaki keresztet vet a templom előtt elhaladó villamoson, ha asztali imát mormol egy étteremben, ha munkahelyén is nyilvánvalóvá teszi, hogy templomba jár vagy tartja a böjtöt. Ilyen helyzetben a hívő ember komoly késztetést érez arra, hogy elrejtse a világ elől hitét, pedig e hit arra való, hogy megmutassák, hogy ne pusztán legyen, hanem látsszon is, hiszen amit megmutatunk, az hat a környezetre. Ha pedig nem mutatjuk, szégyelljük, akkor belsőleg gyenge, kifelé pedig hatástalan.

Igaz persze, hogy a látványosan, hivalkodóan viselt kereszt, a rózsafüzér a visszapillantó tükrön, az ájtatos szenteskedés sem mindig az, aminek látszik, hiszen lehet, hogy csak külső máz, amit a „csakazértis” logikája, a magamutogatás, a politikai, ideológiai hovatartozás kimutatásának kényszere vagy egyfajta vallásbarát, ám lényegében vallástalan divat vezérel, de belső tartalma szerint nem más, mint látványkereszténység – vagy Ferenc pápa találó szavával: múzeumi kereszténység.

A tárgy csak eszköz

Miként mutatható meg a mai, nyugati világban, ha valaki mélyen hívő, hitelesen keresztény? Természetesen lehetnek külső jelei, jegyei ennek, amelyekről még a környezet tiltakozása esetén sem szabad lemondanunk, de tudnunk kell, hogy a tárgyak, jelek csak eszközök a belső lelki, emberi tartalom hiteles kifejezésére. Az első századok keresztényei a hal jelképe révén azonosították egymást, és ezt a jelet egy idő után a külvilág, az őket üldöző hatóságok is megértették, identitásuk legmélyebb, belső, ám kifelé is mutatkozó lényegét azonban a pogány kortársak úgy jellemezték, hogy ezek olyan furcsa emberek, akik szeretik egymást és szeretnek másokat. Ma sincs ez másképpen: a hit megmutatásának eszköze mindig és minden körülmények között a remény és a szeretet büszke vállalása – akár alkalmas az, akár alkalmatlan. Arról a szeretetről van szó, amely nem érzelgősség vagy érzelem, hanem a másikat szolgáló és bátorító nyitottság és odaadás. Mások szolgálata, de nem kiszolgálása abban a világban, amelyből ma éppen a keresztény üzenet, az optimizmus, a bizalom, a szolidaritás, a másokért élés (de nem az önmagunkról való szolgai lemondás) hiányzik. Ha azt tudjuk megmutatni a világnak, hogy csak egy kicsit is tisztességesebbek, jobbak, szebbek, boldogabbak, reménykedőbbek vagyunk a többieknél, akkor lehetünk hitelesek. Akkor mutatjuk igazán meg magunkat a világnak, akkor lesz a nyakunkban is függő kereszt üzenete mindenkit invitáló jellé, az emberi élet igazi értelmét adó örömhír üzenetévé.

Arról, hogy miképpen kell megmutatniuk magukat a keresztényeknek minden időben a világ előtt, Jézus így tanít János evangéliuma szerint: „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”