Szeljük a habokat

Azon töprengtünk a férjemmel, hogy milyen közös programba foghatnánk, ami mindkettőnket kikapcsol. Meg is született a nagy ötlet: menjünk jetskizni!

Egy szép napon tehát lementünk a kikötőbe, és érdeklődni kezdtünk a dologról, ám már ott nehézségbe ütköztünk, hogy megállapítsuk, kivel is kéne tárgyalnunk. A parton ücsörgött jó néhány sötét ábrázatú kissrác, nemigen lehetett eldönteni, hogy ezt a napnak, kosznak vagy épp génjeiknek köszönhetik. Miután tisztáztuk, hogy nincs olyan nyelv, melyet mindkét fél beszélne, nagyjából kézzel-lábbal érdeklődtünk náluk. Úgy tűnt, végül átment az üzenet, mert az egész raj megbolydult, egy részük fel-alá futkosott, mások addig kiabáltak egyre messzebb tanyázó társaiknak, míg az információ célba ért, és megjelent egy hozzájuk hasonló fizimiskájú, ám tőlük már korosabb, nyurga alak, aki az angol és olasz nyelv egy sajátos keverékét használva közölte velünk, hogy ő itt a góré, tőle lehet bérelni.

Emberünk eloldott egy járművet, elmagyarázta, mi hogyan működik rajta, majd nyeregbe ültette a páromat. Ezután én következtem, de az én járművem kijelzőjén gyanúsan villogott egy lámpa. A „góré” megnyugtatott minket, hogy azzal nem kell törődni, menjünk csak. Az öbölből lassan, óvatosan kellett kimenni, főleg mivel közvetlen közelünkben volt a szabad strand, aztán a nyílt vízen már rá lehetett kapcsolni a sebességre. Bele is húztunk rendesen, mérnököm már tőlem messze szelte a habokat, amikor az én járművem hirtelen leállt. A kijelzőn „no fuel” jelzés jelent meg. Elkezdtem integetni a part felé, de nem tudtam kivenni a sok pálcika ember közül, ki kicsoda, és vajon észrevett-e valaki engem. Személyi testőröm azonban eddigre észlelte a problémát, és visszafordult. Ekkor már ketten ordibáltunk és lóbáltuk a karunkat az égbe, mire végre valami mocorgás lett a parton, valaki a vízbe ugrott.

A góré egy kötél segítségével kivontatott a partra, mérnököm eközben szorosan a nyomunkban maradt. A menetidőnk közben lejárt, és csak engem akartak visszaengedni a vízre. Mivel azonban az én uram sem felhőtlen jetskizéssel töltötte a húsz percet, hanem a második felében körülöttem rótta a köröket, míg én tehetetlenül ringtam a nyílt vízen, végül megállapodtunk, hogy kapunk tíz-tíz percet. Újabb körre indultunk tehát. Felhőtlenül röpködtünk a hullámokon, amikor arra lettem figyelmes, hogy az én uram, aki nyugodt ember hírében áll, és általában tud disztingválni, oroszlánbőgésszerű hangokat hallat, miközben fenyegetően hadonászik a karjaival. Ahogy közeledtem hozzá, feltűnt, hogy most ő ring tehetetlenül, és azt is hallottam immár, hogy milyen cifraságok hagyják el a száját.

Ezúttal az ő gépéből fogyott ki az üzemanyag, és miután sikerült ismét magunkra terelnünk a fél szabad strand figyelmét, megkezdődött a második számú mentőakció. A góré, aki kb. másfél méter magas lehetett, és nem nyomhatott többet negyven kilónál, nekiveselkedett, hogy kivontatja életem nem kis darab párját. Ám az összekötözött járművek meg sem moccantak. A parton eddigre komoly nézősereg verődött össze. Ordítozva adták a tanácsokat vagy kezüket szemellenzőnek használva próbálták kivenni, mi a felállás. Végül megszületett az egyetlen lehetséges megoldás: mérnököm átül a góré mögé. Felejthetetlen látványt nyújtott a cingár testű montenegrói figura, amint teljes erőből tolja a gázt a jetskinek, miközben háromszor akkora párom öles karjai fonják körbe a derekát, merthogy a hátul ülőnek muszáj kapaszkodnia.

Nekem már ezért megérte volna az egész, de Asko, aki partot érve a nevét is elárulta, életben maradása érdekében ígért nekünk egy ingyen kört. Később pedig az igazi tulajt is odahívta, aki meginvitált minket a parti kocsmájába. Így aztán a parton sört kortyolgatva, naplementét bámulva mérnököm is visszanyerte lelki nyugalmát.