Mi az élet értelme?

Nagyképű, magasztos cím. Ugyanakkor evidens, hiszen mindannyiunkat ez foglalkoztat leginkább, voltaképpen valamennyi újságcikknek erről kellene szólnia. Kevesen vannak, akik megtalálják, s megnyugszanak a továbbiakra nézvést, ezért egy ilyen cím mindenkit felcsigáz; na, most talán választ kap. Iskolai könyvtárosként a kilencvenes években találtam az állományban egy szovjet kiadású könyvet, „Hogyan alakult ki az emberiség” címmel, alig 150 oldalnyi. Nagyszabású vállalkozás, sokkal okosabb lehetnék, ha elolvastam volna, de nem vitt rá a lélek. Utólag azt gondolom, minden apró részletben talán mégsem tudta az ismeretlen szerző egész pontosan megválaszolni ezt az izgalmas kérdést, így tőlem se várják, hogy háromezer karakterben kielégítő magyarázatot adok a hasonlóan nagyszabású felvetésre.

A gimnáziumban, ahová jártam, évente rendeztek egy sulinapot, amikor a „Show-hajtás” döntőjében a legjobb osztályok és a tanárok összecsaptak a győzelemért. Másodikban mi is döntősök voltunk s a feladatok sorában szerepelt egy, a fenti címmel előadandó jelenet. A miénket én írtam, ha jól emlékszem, több különböző „értelmet” személyesített meg egy-egy delikvens a tudománytól a pénzen át a focizásig. A tanár csapaté ehhez képest laposnak tűnt, bár sokkal zajosabb sikert aratott. Annyiból állt, hogy a pedagógusok leheveredtek a földre, időnként órák csörögtek, azokat lecsapták, és átfordultak a másik oldalukra. Röviden: az ő megfejtésük szerint az élet értelme az alvás volt. Nem értettem. Akkor még.

Az óvodában örök gondot okozott a délutáni pihenő, álmatlanul forgolódtam végtelenül hosszúnak tetsző ideig, odahaza is mindig veszekednie kellett velem anyámnak, hogy feküdjek már le, és ő elöl járt a jó példával, amit ritkán követtem. Halálosan bosszantott, ha szüleim vasárnap délután vagy nyaraláskor délután lepihentek, s mint később megtudtam, feleségem sem értette, édesapja miért kiált fel lefekvéskor: „Most jön a nap fénypontja!”

Ahogy azonban öregszem, alighanem elmondhatom, hogy legnagyobb hobbimmá az alvás vált. Nem iszom, nem dohányzom, nem űzök szerencsejátékokat, nem kajtatok nők után. Nem járok el a haverokkal sörözni, sőt – egy rövid időszakot leszámítva – teniszezni sem. Ellenben annyit alszom, amennyit csak lehet. Ha választhatok két program közül, és az egyik az alvás, nincs, ami megelőzze. Tizenegy éve, amióta a legnagyobb elkezdte, minden áldott reggel fölkelek fél hétkor, és elviszem a gyerekeket az iskolába, noha hajdanán azt tervezetem, hogy olyan munkám lesz, amelyiktől sokáig alhatok. Ha azonban nincs iskola, nincs mise (ez általában a szombat), akkor igyekszem aludni, s ha bármikor egyéb esetben hozzájutok (iskolai szünetekben, esetleg – sajnos nagyon ritkán, ha úgy alakul – délután), akkor hajrá, vetem is magam az ágyba.

Újabban sokat morfondírozom a címben feltett kérdésen, próbálok is válaszokat találni rá. Még nem jutottam el a megfejtésig, de abban egyre biztosabb vagyok, hogy annak idején a tanár csapat tudott valamit…