Egy mai vers, a szerző külföldi. Akik rápillantanak, költők maguk is, egy férfi és a nő. Ugyanaz a szöveg kétféle arcát mutatja kétfelé...

ALBÁN BLUES

Albán költő verse, de nem kell teherautó hátuljába rejteni a határon, nem kell neki útlevél az átkeléshez. Semmi balkáni népviselet, könnyedén, szomorkásan, fesztelenül lépdel Schengenen innen és túl. Nem tartogat látványos izgalmakat, egzotikumot, nem trükközik és nem tűzijátékozik. Mindazt, amit elmond nekünk, elvileg tudjuk magunktól is. A kunszt, a meglepetés voltaképpen a sorrendben van, ahogyan mindezt elénk tárja.

A vonatokról szól először, amelyek pedig köztudomásúlag a messzeség, a szabadság igézetével kecsegtetnek. Mások szabadságának eszköze nem feltétlenül szabad maga is, ahogy szüntelen mozgás közben is lehet valaki mozdulatlan. Mennyit talpalunk, caplatunk feleslegesen mi is nap nap után! A vonat élete színtiszta mechanika, anyagfáradás, előre kitervelt és kimódolt használódás, biztos út a roncstelep felé. A vonat élete a materialista rémálma. Hiszen egy fél gondolati lépéssel továbbhaladva oda jutunk, hogy az ember maga is hosszú-középhosszú távon elnyűhető, puszta szerkezet. Számít, hogy a hegyi japánok meg a teknősök százhúsz évig élnek, a lepke három napig, a kérész pedig tíz percig? Akárhány részre bontjuk is a fizikai élettávot, végességében meghatározott dolog…

A szomorúságnak ebben a versben nincs köztes fokozata, csakis legfelsőbb foka. A szerző a legbúsítóbb dolgokat veszi sorra, és mindig emeli a tétet. A vasmonstrum után az igásló következik. De vajon mi a különbség e kétféle szomorúság között? Alighanem egyetlen egy, de az jelentős: a tudat. A vonat nem tudja, hogy rab, a ló pedig tudatában van. Rabságának részletes analízisét aligha képes elkészíteni, nem igazán tudunk a marxizmus ideológiájának ménesen belüli terjedéséről. Nyilván erősebb szenvedés azonban a tudatosított az öntudatlannál. Nem mindegy, hogy érzéstelenítéssel vagy anélkül húzunk fogat.

Az utolsó szakasz nemcsak betetőzi az eddig elmondottakat, hanem egy visszafelé ható folyamatot is elindít. A ló és a percre programozott vonat fájdalmát immár emberinek érezzük, mondhatni az egész világ sajgása az emberi szenvedés metaforájává válik. Ahogy József Attilánál a Nagyon fáj soraiban, ahol a terhes asszonyoknak el kell vetélnie, a kutyának kerék alá esnie, a gyerekek szemének szétpattannia egyetlen szerelmes világnagy bánata miatt. És bizony itt is a társtalanság a vers kiváltó oka.

No de mire jó így tapicskolni, elmerülni a fájdalomban? Hiszen csak az életünket tesszük vele tönkre! Nem inkább élvezni kellene minden pillanatot? Hol a bölcsesség ebben a versben? Márpedig a fájdalomban is lakozik bölcsesség. Aki idejekorán elhessegeti fájdalmát, veszteségeit, hamar felszínessé válik, varacskos bőrűvé, kőszívűvé. Aki ellenben tudja, hogy a kínok megkerülhetetlenek, hogy vannak olyanok, amelyeket nem szabad elkerülni, az sebzett lesz, de mély és emberi.

Julio Cortázar argentin író beszél egy helyütt a költészet hatalmáról. Ha azt mondjuk, „az élet szomorú”, nem érzünk mást, mint fájdalmat. Ha viszont ugyanezt úgy írjuk le: „az élet olyan, akár a hagyma, miközben pucolom, könnyezek”, az érzés ugyan nem változik, de egyfajta megfoghatatlan örömérzet, ujjongás társul hozzá, amiért sikerült kicsit megfogni, megfogalmazni a jelenséget. Ez a kimondott szó gyógyereje.

(És akkor még nem beszéltünk a vers szinte viccesnek ható címéről, mely azt sugallja, hogy itt az újrakezdés minden nyűgével teli, hét eleji verset olvasunk. Egészen kíváncsi lettem Kadaré PÉNTEK című szövegére.)

Lackfi János

MAGÁNYZÁRKA

Veszélyes nap a hétfő. Nemcsak a képregénybeli Garfield macska utálja, hanem minden hivatalba befogott ember, akinek a vasárnap gyönyörei után vissza kell zökkennie a hétköznapokba. A hétvége szabadsága után megint jön a korlátok közé szorított, főnökök szeszélyének kiszolgáltatott lét, a feladatok sokasága. A magyarban a „kötelesség” szó szépen tükrözi ezt a megkötözött, rabláncra fűzött, szolgainak érzett állapotot, a sok nyűgöt, megzabolázott, kipányvázott indulatot, a sokféle kikötést, lekötöttséget, kötelmet – „nagyon be vagyok fogva” mondják ilyenkor telefonon és e-mailben az emberek, „húzom az igát”, „gürcölök, izzadok, mint a ló”. Az igavonó állatok sorsában megláthatjuk a magunk életét – de persze csak akkor, ha életpályánkat nem hivatásnak tekintjük, hanem kényszerűségnek.

Modernség ide vagy oda, a vonattal kapcsolatban nem találunk ilyen sok képes kifejezést a magyarban – úgy látszik, az embernek könnyebb azonosulni egy másik élőlénnyel, mint a gépekkel.   A gyerekek animisztikus világképében annál nagyobb szerepet kapnak a vonatok, rengeteg mondóka szól az erejükről és hősiességükről, és újabban egy angol rajzfilmsorozat hősei is népszerűek, ők önként és dalolva dolgoznak, az egyetlen céljuk, hogy minél jobban szolgálhassák az embert. Nyilván a munkamorálra akarják nevelni a gyerekeket, de felnőtt szemmel nézve nem annyira szórakoztató, hogy az embernél sokkal nagyobb és erősebb gépeknek egyetlen célja, hogy alázatosan megfeleljenek a nagy tekintélyű ellenőröknek. Nem baj a szabott pálya, nem probléma, hogy a sínpár szabadság helyett szabályt ad csak – a vonatok vígan teszik a dolgukat.

Kicsit elkalandoztam a vers szövegétől, de talán a mondandójától nem. Először úgy tűnik, a szabadságról szól, illetve a szabadság lehetetlenségéről – gép és állat csak előre meghatározott, szűk  térben mozoghat, és ez a rabsors a tehernél is nehezebb. A költő levonhatná a következtetést, kitágíthatná a képet a képtelenbe és a végtelenbe, ahogy magyar kollégája, Jékely Zoltán tette a Csillagtoronyban című versében: „róván megunhatatlanul a kört, / szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog / s döcög sómalmi-ló útján a föld”. A lovak után mégsem az angyalok vagy a csillagok következnek, hanem – most már nem hasonlatokkal körülírva, hanem nyíltan rámutatva –: az ember.

Azt gondolnánk, a munkáról, az igavonásról, a rabságról lesz szó megint, de nem. A harmadik szakaszban kiderül, hogy a vers mindvégig másról beszélt, mint elsőre hittük: nem a szabadság, hanem a szeretet hiányáról. A magányról. Igen, ez benne volt a versben eddig is: a vonat, ami egyedül halad előre, a ló, ami „oldalra sem nézhet” – de azt hihettük, ez csak járulékos teher a rabságban. Pedig nem: ez az igazi teher. A szeretet hiánya a legnagyobb szomorúság. Itt értettem meg, miért kísértett a cím után végig a Szomorú vasárnap, az öngyilkosok kedvenc slágere. A hétfőt is azért tartják veszélyesnek, mert ilyenkor a legmagasabb az öngyilkosságok száma. De valószínűleg nem a rabság tudata, hanem a szeretet hiánya okozza a kilátástalanságot. Ahogy a szegény igásló sem láthat túl a szemellenzőjén, nem láthatja hasonszőrű társait, az ember sem mindig lát el a hétfő magányosságától a vasárnap társas öröméig.

Szabó T. Anna

A ferences Didák testvér a szerzetesek évéhez kapcsolódó fotópályázat egyik ötletgazdája és szervezője, maga is szenvedélyes fotós, gyerekkori képeit egy szmena 8-assal készítette. Ma már gyorsabb digitális gépet használ, éles szemű dokumentaristaként fontos számára a jókor elkapott pillanat, például amikor a megörökítés aktusába belefelejtkező selfizőket kap lencsevégre a világ különböző pontjain. A Tövis utcai rendházban mindenféléről szó esett, ami az életben fontos: hobbiról, munkáról, hivatásról, hitről és szerelemről.

Mesélted, hogy a családodban mindenki informatikus, de előbb-utóbb mindannyian valami humán dologhoz menekültök, és újabban te is sok kapcsolati kérdéssel, önismerettel, párterápiával foglalkozó könyvet olvasol. Ez csak hobbi?

Mint szerzetest, sokan keresnek meg családi problémákkal, de ez még nem terápia, inkább gyógyító beszélgetés, ugyanakkor vannak esetek, amikor valaki nemcsak lelki vigaszra vágyik, hanem megoldást keres az élethelyzetére, valahonnan valahová el akar jutni, és ott már felmerül a terápia lehetősége. Másfél éve tanulok családterápiát, ami komoly szakma és komoly kihívás, bár tudománynak nagyon új. Ha tehetném, csak ezzel foglalkoznék.

Hogy lettél szerzetes?

Tíz éves lehettem, amikor egy hittan órán szóba került „az Isten akarata”, hogy ezt keresni, kutatni kell, a keresés jó és fontos, és ez akkor, ott nagyon megérintett. Később a budapesti Piarista Gimnáziumban is foglalkoztatott, ahol valahogy nem találtam a helyemet, nem tudtam produkálni. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy ebben a szenvedésben mi lehet az isteni akarat, talán az elviselése? Aztán arra gondoltam, hogy akár itt is lehetne hagyni mindezt, kezembe vehetem az életem irányítását. Akkor elkezdtem keresni egy másik iskolát. Kimentünk a szentendrei ferences gimnáziumba édesapámmal, az igazgató éppen egy állványon állt svájcisapkában és festett.

És ez megtetszett neked.

Nagyon. Igazi ferences, aki tesz is az iskoláért. Megbeszéltük a feltételeket, hogy átvegyenek. Hazafelé felvettünk két stoppost, egy fiút és egy lányt, akikről kiderült, hogy mindketten ide jártak és az út alatt meggyőzték apámat, hogy ez a világ legjobb iskolája, egyszerűen kihagyhatatlan. Később, egy nyári lelkigyakorlaton, egy gyönyörű tájban, bele sem gondolva mondtam ki először, hogy igen, én örömmel átadom az életemet. Persze aztán inkább udvaroltam, mintsem a szerzetességgel foglalkoztam. Miskolcra jártam gépészmérnöki karra, és akkor történt, hogy döntenem kellett a két akkori közösségem között. Év végén a nagy hittanos szilveszteren leült mellém egy lány, egymásra néztünk és úgy maradtunk, átbeszélgettük az egész éjszakát és nagyon megszerelmesedtünk, így reggelre az is eldőlt, melyik hittancsoportot választom. Természetesen azt, ahová a lány járt. Aztán egy hónappal később egy speciális lelkigyakorlaton vettünk részt tizenketten, fiúk. Az első téma megint „az Isten akarata” volt, és akkor értettem meg a legfontosabbat, hogy a Jóisten semmi mást nem akar, csak hogy szeressünk. Onnantól már nem az volt a kérdés, hogy velem, az én életemmel mit akar, hanem a szeretet gyakorlása. Olyan felszabadító és egyértelmű volt, hogy minden embernek ez a feladata, nem az a fontos, hogy tanár vagyok, családos, vagy utcaseprő, csak a szeretet. Leegyszerűsödött az életem. A lelkigyakorlat végén Kelemen Didák sírjánál imádkozva éreztem meg a kizárólagos elhívást. Hihetetlenül erős élmény volt, tudást, hitet, biztonságot és elhivatottságot adott, de nem nagyon értettem, hogy mi van, mert ráadásul nagyon szerettem ezt a lányt. Amikor mondtam neki, hogy ciki van, úgy érzem, az isten szerzetesnek hív, azt kérdezte: „Miért, nem szeretsz?” „De, ugyan úgy szeretlek, de úgy érzem, hogy ezt kell tennem.” Valamit megértettem. A ferences hivatás az evangéliumot élni, a boldogság pedig semmi más, mint, hogy szeretünk, ez tök egyszerű. Végignézve az életemet azt is látom, hogy a gondviselés nem akart, nem várt események során valósult meg, és hogy ez nem egy titkos írás.

Mivel foglalkozol szerzetesként?

89 előtt minden szerzetesnek papnak és tanárnak kellett lenni. A tanulmányok után Esztergomban tanár és prefektus voltam, ahol megszerettem a tanárságot, pontosabban a fiatalokat. Jó segíteni az összekuszált életükben. A kamasz meg tudja fogalmazni a kérdéseit és lázad bármi ellen. Ezen az életállapoton át kell menni, mert aki nem tud kamasz lenni, aki mindig jó gyerek, annak valami fontos kimarad az életéből. A tudatos döntésekhez az kell, hogy elszakadjunk a szüleinktől és képesek legyük önálló döntéseket hozni. Ezért tekinthető új születésnek.

Nem volt volt könnyű veled időpontot egyeztetni, hogyan telnek a napjaid?

Ma hatkor keltem, zsolozsma, szentmise, reggeli, fontos emailek, az iskolában átbeszéltük a beszerzéseket. Most kicsiknek tanítok technikát a Szent Angelában. Az iskolai kereteket kicsit szűknek érzem, korábban prefektusként több módom volt beszélgetni a gyerekekkel. Próbálom a gyerekeket felszabadítani: teljesen mindegy, hogy ki vagyok és mit csinálok, ha nem tudom szeretni az embereket, nincs értelme az életemnek. A szülők és ők maguk is mérhetetlen elvárásokat támasztanak magukkal szemben. A párkeresésben is elképesztően irreális célokat tűznek ki, nem látják, hogy a kapcsolat fejlődik, de el is romolhat, hogy sokat kell rajta dolgozni. Sajnos az emberek nagyon későn érkeznek család- vagy párterápiára, amikor már a váláshoz asszisztálunk. Úgy vagyok rendben, ha reflektálok az életemre és rendben vagyok kifele és befelé is. Bár valaki azt mondta, hogy ez a szlogen nem igaz, mert nem vagyunk rendben. És tényleg senki sincs rendben, mindenkinek van valami rendetlensége, amitől nem kell félni és nem kell elengedni, mert az élet része.

A fényképező szerzetes:

Didák testvér szerzetes tanár, számítástechnikus gyerekkorától figyeli és dokumentálja maga körül a világot egy fotós szemével. Észrevesz, szelektál és komponál, meglátja vagy megérzi, azután megmutatja a valóság apró mozzanatai között fennálló rejtett kapcsolatokat. Válogatásunkban szelfis sorozatából mutatunk be néhányat.

„Egy külföldi kiránduláson az ismerősöm mondta, hogy milyen érdekesek a szelfizők. Épp témát kerestem, így gyorsan csináltam egy-két képet és a barátaim nagyon megdicsérték. Aztán kezdett élesedni erre a szemem. Egyik szempontból nagyon nehéz a szelfizőket fényképezni, mert nagyon nem mindegy, hogy milyen szögből fényképezed, a telefon is rajta legyen, és lehetőleg látszódjon, hogy hol készült a kép és miért. A háttér általában nagyon fontos nekik. Viszont másfelől nagyon könnyű elkapni egy ilyen pillanatot, mert annyira belefeledkeznek a pózolásba és a beállításba, hogy egészen közelre is lehet menni, nem veszik észre, csak akkor mikor már elkészült a kép. Érdekes, hogy sokkal bátrabban pózolnak maguknak, mint másoknak. Az egész testük erről szól, még akkor is, ha csak a fejük lesz benne. Szeretem ebben a spontaneitást, ezek egyike sem megrendezett kép. Aztán ha rám néznek és "lebukom" szoktam jelezni egy kézmozdulattal, hogy tökéletes volt a beállásuk és akkor általában megenyhül az arcuk, elmosolyodnak. Néha ekkor is csinálok egy képet bónuszból. Mindez csak pár pillanat és sok érzés gesztus van benne, ami különösen is érdekessé teszi.”

A fájdalombetegség sokszor valamilyen más betegség velejárója (pl. ízületi gyulladással járó betegségek, reumatoid artritisz stb.), de előfordul, hogy önálló betegségként jelentkezik.

Gyermek- és kamaszkorban (3-18 éves kor között) a krónikus fájdalom igen gyakori, a teljes gyermeklakosság kb. 20-25%-át érinti, 3%-uk pedig olyan fájdalomban szenved, amely már jelentősen befolyásolja az életvitelét. Ilyenkor a család élete a fájdalom körül forog: gyakoriak a hiányzások az iskolából, sokszor a hobbijuk, sportolásuk feladására kényszerülnek, baráti kapcsolataik beszűkülnek, mivel a napi szinten fennálló fájdalom miatt kevésbé tudnak kortársaikkal találkozni. Az ilyen súlyos állapot Magyarországon kb. 50 000 gyermeket érint.

Miért fáj?

A heveny (akut) fájdalom mindig valamilyen sérülésre, gyulladásra hívja fel a figyelmet, ennek megfelelően a megfelelő reakció a veszélyforrás megszüntetése és a szervezet nyugalomba helyezése. Például ha valaki egy forró edényhez nyúl, elhúzza a kezét, mert ha nem tenné, komoly sérülése lenne; ha eltöri a karját, azt rögzíteni (gipszeltetni) kell és nyugalomban tartja, amíg meg nem gyógyul. Fejfájás esetén a legtöbb ember fájdalomcsillapítót vesz be és lefekszik, mert ez segíti a gyógyulást. Ezek olyan ősi beidegződések, amelyeknek lényeges szerepe van az ember számára a túlélésben és a heveny (akut) fájdalom során nagyon hasznosnak bizonyulnak.

A fájdalom idegi pályáinak és élettanának megismerésén keresztül könnyebben megérthető a betegség kialakulása. Ha például körömágygyulladásunk alakul ki, akkor a körömből kiinduló idegvégződések végigfutva a karon a gerincvelőig mennek, ott átkapcsolódások után egészen az agykéregig vezetődnek, ahol végső soron a fájdalom helye, erőssége, minősége (égő, szúró, nyomó stb.) összegződik.

Az agy középső részén helyezkedik el egy limbikus rendszer nevű terület is, amellyel szintén minden fájdalomingerület kapcsolatba kerül. Az agynak ez az a része, amely az érzelmi életünk szabályozásáért és a memóriafunkciók egy részéért is felel. A fájdalom érzelmi összetevőiért és a fájdalommemória kialakulásáért is ez az agyterület felelős. Ez okozza, hogy mindenki másképp éli meg a fájdalmat, és ha valaki felfokozott érzelmi állapotban van, sokszor nem is veszi észre, hogy sérülés érte (pl. sportoló a verseny közben). Számos kísérlet mutatja azt is, hogy ha valaki kellemes élményre gondol, a heveny fájdalom megélése jelentősen csökkenhet. Kísérletek igazolják, hogy ha valakit folyamatos fájdalomingernek tesznek ki, az ismétlődő inger ún. fájdalom memóriát és a fájdalomérzékenység fokozódását váltja ki. A gyermek a fokozott érzékenység miatt egy idő után egy egészen kis fájdalomingert is a korábbi nagyobb ingernek megfelelően észlel, sőt sokszor egészen másfajta inger (pl. ha valaki hozzáér az érintett területhez) is fájdalmat provokál (ezt allodyniának hívjuk). Krónikusan beteg gyermekeknél, akiknek valamilyen állandó betegség kapcsán sok fájdalmat kell átélniük (pl.: hólyagos bőrgyulladással járó betegségeknél) hasonlóan jelentkezik fájdalommemória és fájdalomérzékenység is. A fentiek kialakulását az is segíti, hogy a gyermekre fokozott figyelem irányul, naponta többször megkérdezik a hozzátartozók, tanárok, osztálytársak, hogy van-e még panasza, amely aztán a kellemetlen jelenség súlyosbodásához vezet, a probléma megerősödik.

Fájdalombetegség?

Fájdalombetegségről akkor beszélünk, ha a tünetek közül a fájdalom van előtérben és a panaszok gyakran, legtöbbször naponta, vagy hetente jelentkeznek és legalább három hónapja fennállnak. Az említetteken kívül a fájdalom miatt az iskolai hiányzások száma is a legtöbbször megnő és a korábban kedvelt foglalatosságok (hobbik, barátokkal való találkozás), a családi élet is korlátozottá válik. A fájdalom sokszor valamilyen betegség kezdeti tünete, ezért fájdalomspecialista felkeresése előtt érdemes az adott területen jártas szakemberhez is fordulni (pl.: fejfájás esetén gyermekideggyógyász, hasfájás esetén gyermekgasztroenterológus).

A fájdalom ördögi köre

Krónikus fájdalom esetén a hónapok, vagy akár évek óta fennálló tünetek esetén nagy jelentőséget kap a fájdalom érzelmi, valamint lelki oldala, tehát az, hogy ki hogyan éli meg a fájdalmat, hogy gondolkodik róla, milyen a hozzátartozók és pedagógusok hozzáállása és az milyen változásokat indít el a szervezetben. Sokszor már a fájdalomra való rákérdezés, vagy rágondolás elindít egy olyan ördögi kört, amely a fájdalommal kapcsolatos kellemetlen élmények felidézésén keresztül, stresszhormonok (pl. kortizol) felszabadulásához vezet, amely tovább növeli a feszültséget, és összehúzódást vált ki a harántcsíkolt- és simaizmokban is (pl. nyak- és fejizmok tenziós fejfájás esetén, vagy a bélfal izomzata krónikus hasi fájdalomban). Az izomfeszülés keltette érzet tovább fokozza a figyelmet, újabb negatív gondolatokat és érzéseket indít el és a stresszválaszt is tovább fokozza, ezáltal fokozódik a fájdalom erőssége és az egyén még inkább bele kerül az ördögi körbe.

Tabletta helyett

A heveny és krónikus fájdalom különbségeiből következik, hogy mivel nem heveny fájdalomról van szó, és más a betegség kialakulásának mechanizmusa is: gyógyszeres kezelésre vagy ágynyugalomra ritkán van szükség, sokkal inkább aktív fájdalomkezelési stratégiák elsajátítása a cél (az önrontó kör megszakítása: fájdalom jelentkezése esetén aktivitás fokozása, figyelemelterelés, relaxáció elsajátítása). A betegség kezelésében a komplex, az élet különböző területeit (testi-, lelki- és szociális) érintő kognitív-viselkedésterápiás megközelítés a leghatékonyabb, a gyermekorvos mellett pszichológus, családterapeuta bevonása is szükséges.

Ezek a sötét gondolatok persze nem szeptember elsején kezdődtek, hanem már augusztus 20. után, amikor tudjuk, mit csinál Lőrinc, amikor kiürül a Balaton partja, és csak a fáradt olajszag áll meg a strandbüfék előtt. Amikor a szülők, lesújtott gyermekeikkel az oldalukon az Ápiszban (bocsánat, korosztályi elszólás: a hipermarketekben) füzetcsomagokat válogatnak, és elefántos-szagos radírokkal igyekeznek kedvet csinálni tízhónapnyi tanuláshoz.

Szorongásom augusztus 31-én általában bénító méreteket öltött, és Karinthy nyomdokain álmodoztam arról, hogy az iskola kapuját kivették, hogy a lépcsőn lemenet másnap majd utánam fog szólni valaki, hogy tévedés történt, még van legalább egy hónap szünidő… Hát, nem szólt.

Húsz évet tanultam iskolarendszerű oktatásban, és tanár lettem. A szeptember elseje lassan belső paranccsá vált, évkezdetté, amelytől a történéseket számolom. Törvényszerűséggé, mint az aratás vagy szántás ideje, visszatérő fordulóponttá, ami soha nem lett rutin.

Lassan, de tényleg nagyon lassan, elkezdtem benne szeretni a szigorúságát, a határvonalakat, az elvágólagosságot. Azt, amiből manapság olyan kevés van. Mert mondják, hogy már nem válik el élesen gyerekkor a felnőttkortól. Láthatjuk is a mamahotel-papabank lakóinál, a többszörös családelhagyóknál, a felnőtten gyerekes döntéseket hozóknál, hogy összemosódtak a határok. Összecsúsztak az életszakaszok, de a szerepek is, gondoljunk akár a tekintély, akár a nemek kérdésére. A határtalanság kora sok szabadságot ígér, és izgalmas kihívásokat. Már nemcsak a konyhagép multifunkciós, nemcsak a telefon okos, hanem a tudományágak is keverednek, hogy újra felfedezzék az „egészet”, sőt, a „mindent”.

Ebben a korban szinte illetlenség, ha valaminek vége van. Szinte szemtelenség, ha nemcsak kezdetről, hanem végről is beszélünk. Ma nem szerencsés elvágólagosnak lenni.

A fiatalok szakítás után is „együtt maradnak” kedvesükkel a közösségi oldalon, ahogyan időben és térben sem vagyunk már kénytelenek pusztán emléknek tekinteni senkit és semmit. Ez a világ nem szereti az éles határvonalakat. Nekünk, akik még emlékszünk, milyen volt szigorú, kényszerítő és megalázó ideológiai és földrajzi határok között élni, nekünk ez maga lehetne a boldogság.

Mégis, a folyékonnyá, és elhatárolhatatlanná vált világban áhítozunk néha a vég és kezdet találkozásának szigorú, de tartást adó pillanataira.

Mert fájt, hogy elmúlt a szünidő, de, mint az elkötött végű gyöngysorból, így lett belőle lánc: valódi történet. Mert a határoknál szembe kellett nézni, neki kellett rugaszkodni és el kellett határozni magunkat. Szeptember elsejét ma a fordulópontok ismerős örömével és fegyelmezettségével várom. Üdvözlöm benne a rendet, amelyet végül megtanultam, és amelyet még sok ezer iskolás tanul minden ősszel.

Szeptember elsején – bár titokban még mindig remélem, hogy kivették az egyetem kapuját – már tudom, hogy egy nyár megint véget ért. És attól hogy véget ért – és csakis attól – az életemmé vált.

Okos Katák

A nők évszázados elnyomásának leegyszerűsítő magyarázata már akkor elkezd sántítani, ha megnézzük, hogy az ezzel vádolt katolikus egyház hogyan viszonyult a kérdéshez. A sötétnek gúnyolt középkor legnépszerűbb szentjei között is találunk nőt, például Alexandriai Katalint. A szent élete és egykori kultusza remek példa arra, hogy a vallásos gondolkodás és az értelmes gondolkodás egymással mindig összefért, a hit régen is lehetett tudatos döntés eredménye. A teológusok és filozófusok (csupa „férfiszakma”) védőszentjeként tisztelt Alexandriai Katalin ugyanis nem tudatlan, babonás hívő volt, hanem olyan nő, aki elmélkedés és olvasás révén jutott el Istenhez. Vallási meggyőződését bölcs érveléssel védte meg.

Nem véletlen, hogy a magyar népmesékben, népköltészetben gyakran feltűnő Okos Kata, a furfangosan válaszoló, a király eszén túljáró talpraesett fiatal lány figurája éppen az ő alakjára vezethető vissza.

Személye tehát minden elemében ellentmond annak a képnek, amit általában a középkorról és a hajdan élt nőkről szeretnek hangoztatni. Bizonyítja, hogy a felvilágosodás előtt sem általános ostobaság uralkodott a fejekben, és egy értelmes nőnek nagy tisztelete volt. Életéről szól egy 1531-ből megmaradt magyar nyelvű verses legenda, amelyet az Érsekújvári kódex őrzött meg nekünk. A közel félezer éves művet is egy nőnek köszönhetjük. Sövényházi Márta domonkos apáca munkája Európában párját ritkító módon ma is zökkenőmentesen olvasható és megérthető szöveg. Szent Katalinról ezt írja:
„Mert ő beszéde bölcsességes, /És tudománya erősséges, /És ékességgel oly igen szép, /Hogy ő rajta csodál sok nép. /Férfiakat, mindeneket Ő lábokról hamar le ket, /És hatalmas isteneket /Megrútol mint ördögöket.”

Magyar királylányok

Noha a betegeket buzgón ápoló Szent Margitra elsősorban úgy tekintünk, mint az engedelmesség mintaképére, a dolog árnyaltabb ennél. Még apjának, a királynak sem félt ellentmondani akkor, amikor az férjhez akarta őt adni a cseh királyhoz. Nagy horderejű kérdésben hozott önálló döntést, és bátor kiállásával szerzett érvényt annak. Legendájának lejegyzője Ráskai Lea. Személyében ismét egy olyan nőt dicsérhetünk, akinek régi irodalmunk számos fontos művét köszönhetjük.

Ám az olyan Árpád-házi királylányok élete is tartogat érdekességet nekünk, akik vállalták a politikai okból kötött házasságot.

Alaposan felforgatják azt a képet, amit az ország első urának családjáról gondolnánk. A gondtalan élet, kényelem, pompa és gazdagság mellett (vagy éppen ahelyett) megmutatták, hogy a nemesi származás milyen kötelezettségekkel jár. Szent Margit egyik lánytestvére, Kinga (1224–1292) a lengyel fejedelem, V. Boleszláv felesége lett. Bár gyökereiről soha nem feledkezett meg (teljes hozományával hozzájárult a tatárok elleni védekezéshez, és kórházakat, templomokat, kolostorokat építtetett), olyannyira megtalálta helyét új hazájában, hogy ma Lengyelország és Litvánia védőszentje. Testvére, Jolán (1235/39–1298) Jámbor Boleszláv kaliszi és gnieznói herceg felesége lett. Férje halála után felosztotta vagyonát az egyház és a rokonai között, majd követte Kingát az ószandeci kolostorba. Nővére halála után a férje által alapított gnieznói kolostorban élt. A sírjánál történt csodás gyógyulások miatt avatták boldoggá.
A nővéreknek volt kitől látniuk a jó példát, már nagynénjük, az 1207-ben született Erzsébet is hallatlanul aktív szereplője volt férje otthonának, a türingiai tartomány életének. Előbb árvák számára építtetett menedéket, majd egy 28 ágyas kórházat alapított a betegeknek, akiket ő maga is ápolt. Férje hadba vonulása után két gyermek mellett kormányzóként kellett helyt állnia. Amikor harmadik gyermekük születése évében férje meghalt, végképp elmérgesedett viszonya a sógoraival, hiszen ők nem nézték jó szemmel jótékonyságát. Erzsébet ekkor merész lépésre szánta el magát: gyermekeivel együtt elhagyta az otthonát jelentő wartburgi várat. A ferencesek harmadrendjének lett tagja, így tovább segíthette a rászorulókat.

A cikkben megidézett nőalakok, akármilyen régen is éltek, ugyanolyan hús-vér emberek voltak, mint mi. Számos kihívásnak kellett megfelelniük.

Családanyaként, feleségként, keresztényként kellett helytállniuk, nem ritkán egy idegen országban. Sikerült nekik, mert teret engedtek női mivoltuknak: mertek érzékenyek, megértők és gondoskodók lenni. Mindez ugyanakkor nem zárta ki azt, hogy műveltek és értelmesek legyenek, akik – ha a helyzet úgy kívánja – képesek kezükbe venni életük irányítását.

Ajvár

Ez az ízletes szerb eredetű mártás nagyon jól illik sült húsokhoz, salátákhoz, levesekhez, de egyszerűen csak friss kenyérre kenve is kiváló.

Hozzávalók: 1 kg padlizsán, fél kg tölteni való paprika, 5-6 gerezd fokhagyma, 2 dl olaj, ecet, nádcukor, só

A padlizsánt és a paprikát alapos mosás után tegyük be a sütőbe, és süssük szinte szenesre! Vegyük ki, majd néhány perc elteltével hámozzuk le róluk a fekete héjat. A paprikát csumázzuk ki, majd kevés olajon a két zöldség húsát pároljuk nagyon puhára! Adjunk hozzá ízlés szerint cukrot és ecetet (néhány ek. mindkettőből), és két csipet sót. Fontos, hogy kóstolgassunk ízesítés közben; kissé savanykás ízt kell kapnunk. Majd adjuk hozzá a zúzott fokhagymát, és forraljuk fel a mártást! Forrón töltsük üvegekbe, tetejét locsoljuk meg egy kevés olajjal, dunsztoljuk, majd tegyünk a kamrapolcra!

Must, nem csak most

Egy könnyű, zamatos ital, a nyári napfény ízével.

Hozzávalók: 5 liter frissen préselt szőlőlé, 25 dkg nádcukor

A szőlőlevet öntsük egy nagyobb lábosba, adjuk hozzá a cukrot, és forraljuk fel, majd főzzük további 5-6 percig. A főzéssel tartósítjuk a mustot. Hagyjuk kihűlni, majd tiszta gézen, tüllön vagy ritkán szövött konyharuhán szűrjük át. Ezután ismét forraljuk fel, és ismételjük meg a szűrési folyamatot is mindaddig, amíg szép tiszta, átlátszó mustot kapunk. Töltsük üvegekbe, zárjuk le, és száraz dunsztban hagyjuk kihűlni!

Zöldfűszeres olaj

Szemet gyönyörködtető, kiváló ajándék szeretteinknek, látványos dísze konyhánknak, ízletes fűszer!

Hozzávalók kb. 4 közepes méretű üveghez: 4 csokor friss petrezselyem, 2 csokor friss rozmaring, néhány ág levendula, 1 csokor friss zsálya, néhány szál metélőhagyma, 10 szem tarka bors (fekete, fehér, rózsa, zöld), 6 dl jó minőségű olívaolaj, 6 dl szőlőmagolaj (elhagyható, helyette dupla adag olíva).

Szórjuk az üvegek aljára a borsszemeket, és osszuk el bennük az összes fűszernövényt, majd lassan öntsük fel őket a két olaj keverékével! Néhány nap alatt az olaj egyesül a finom illóolajokkal!

Amolyan első reggeli kedvetlenség ül a fiatal lány arcán, ünneplőben van, évnyitóra indulhat. Lázasan kutatok gondolataimban, mikor is hallottam ezt utoljára. Ezt a varázsigét. Ezt a bűvszót, a kreativitást, amely rendszerint szimbiotikusan fordul elő egy másikkal, a motivációval. Nem kell sokat keresnem, számos emlék bukkan elő.

Például azé a fiatal, pályakezdő kollégáé, aki néhány hónap után azért hagyta ott biztos, de sokat követelő, patinás munkahelyét, mert úgy érezte, motivációját megfojtják, és nem hagyják kiteljesedni a kreativitását, mert gyakran kijavítják.

Vagy egy másik ifjú ismerősömé, aki úgy véli, hogy egy iskola vagy munkahely csak akkor jó, ha teret enged kreatív energiáinak. Vagy éppen azé a hallgatóé, aki a harmadik szövegjavítás után sértődötten jelezte, hogy eddig még mindig nagyon kreatívnak tartották az írásait, nem érti, nekem mi lehet a problémám.

Egy munkafelvételi beszélgetésen egyszer azután nem bírtam magammal, és a hirdetés-szöveg ízű bemutatkozást követően, mely szerint az illető „nagyon szeret emberekkel kommunikálni, jól tud csapatban dolgozni és kreatív”, megkérdeztem, hogy mit ért „kreativitás” alatt. Azt válaszolta, hogy azt, amikor egyéni módon oldunk meg egy feladatot.

„Tehát például egyénileg megírunk egy levelet?” kérdeztem, remélve, hogy leleplezi provokációmat. Ehelyett, kis gondolkodás után jelezte, hogy tulajdonképpen igen. Éreztem, hogy most kreatívan megfogtam.

Az a gyanúm, hogy ezek a szlogenszerű sikerszavak a sok készség- és kompetenciafejlesztés gyümölcseként értek meg. De nem ártana, ha mellékhatásaikra felfigyelnénk. Ahogy elnyomják például az alázat és a szolgálat szavakat.

Mert néha bizony motiváció nélkül is tanulni és dolgozni kell. Néha, sőt elég sokszor kreativitás helyett el kell végeznünk a feladatainkat. És el kell fogadnunk, hogy nem alkottunk, csak tettünk. Hogy ennek is van méltósága.

Nehéz ma az iskolába járóknak, a pályakezdőknek. Mert olyasmit várnak a hétköznapok kötelességteljesítéseitől, amit a nyári jégkrém-, és üdítőreklámok, a videófeltöltő honlapok és számítógépes programok ígértek. Új, édes, izgalmas valóságot.

És csalódnak, amikor kiderül, hogy nem úgy kell csinálni, ahogy ők gondolták, hogy lesz, aki kijavítja őket. Sokadszor is. Amikor rá kell jönniük, hogy a kreativitás nem az egyéniség forradalma, hanem közösségi érvényű teremtés. Csalódnak, amikor felismerik, hogy az ötlet a legkevesebb: kitartás, szorgalom, tudás és belső tartás kell a tanuláshoz és a munkához is. Mert alkotni csak úgy van értelme, ha hatunk és gyarapítunk is általa.

Itt vannak tehát a motiválatlan őszi buszjáratok, házi feladatok és az antikreatív óra- és munkarendek. És nem marad más, csak a remény. Mert úgyis az hal meg utoljára. Közvetlenül a kreativitás után… 

Rejtély, amit nem is igazán akartam megfejteni, hiszen élveztem, hogy bújhatok, csacsoghatok, szédeleghetek kedvemre a bolondság és a szórakozottság tengerén, hisz ott van az a vaskos, biztos kéz, amelyik mindig elkap. Még ha meg is dorgál néha a figyelmetlenségemért, vagy felhúzza a szemöldökét a hülyeség már-már abszurd megnyilvánulásait látván, azért mindig ott bujkál a szemében a gyengéd szeretet, hangjában az óvás és törődés, amitől egy csapásra szépnek, jónak és szerethetőnek érzem magam, amitől azt érzem, figyelnek rám. A férjem, ha jó kedvében van, akár viccesnek is találja ezt, megkérdezi, mit ittam, vagy keresi rajtam a hülyeség-gombot, amit kikapcsolhat. Amióta egyszer az interneten személyiségteszteket töltöttünk ki, és az én jellemzésemben szó szerint szerepelt a „hülyeség gomb”, és hogy ilyenkor részeg emberéhez hasonlít az általam képviselt típus viselkedése, azt is tudom, hogy az én uram igen jó emberismerő. Legalábbis engem jól feltérképezett.

Csakhogy vannak napok, amikor nem vevő a hangulataimra, és ilyenkor a bolondozásból villámgyorsan bizonytalanság, kétségbeesés és ezek nyomában követelőzés születik, amit annál nehezebben visel.

Nem mindig számoltam azzal sem, milyen fárasztó lehet folyton a másikat istápolni, ajnározni, vagy kettő helyett figyelni. Egy férfinak éppúgy szüksége van törődésre, gyengédségre, sőt néha-néha erős kézre – még ha átvitt értelemben is –, hogy működni tudjon a mindennapokban. Mérnököm, akinek a szülei ma is szeretik egymást, édesapja pedig amolyan régi vágású, szelíd, mégis erőskezű családfő, szilárdan áll, ha kell, és vállalja a kőszikla szerepét, ahogy otthon látta.

Gyengéd és féltő, amilyen az édesapja. Én ellenben egyedülálló édesanyám mellett cseperedtem fel, és nem is feszegetném túlzottan, mitől szorong az elvált szülők aput nélkülöző kislánya.

Csakhogy az én emberem elvben egy felnőtt, magabiztos nőt választott társul, s még ha részben be is kell vállalnunk egymás batyuját, nem terhelhetem rá az egykor elhagyott kislány irracionális félelmeit és érzelmi hullámzásait. Olykor neki is ki kell engednie a gőzt, még ha nem is oly látványosan, ahogy én teszem. Ha mellettem folyton készültségben kell élni, és mindig neki kell erősebbnek lenni, előbb-utóbb összeomlik, vagy máshol fog lazítani.

Nem, nem szűnök meg bolondozni, sem bújni, olykor kislányosan, de nem is akarok többé bezárkózni hozott batyum világába. Nem fogom elmulasztani életem legnagyobb lehetőségét a boldogságra, hogy egyenrangú társ és nő legyek az én gyengéd kősziklám mellett.

Sorstársakkal együtt minden traumát könnyebb elviselni, ezért aztán nyár végén forszírozni szoktam a fájdalomcsillapító hatású nyárzáró-őszkezdő gyerekbulikat. Másik bevált módszerem a „tanszervásárlós nap”, amelyet férjem és a gyerekek egyforma mértékű, bár ellenkező előjelű felfokozott lelkiállapotban várnak. A jeles eseményre a beugró, hogy minden csemete rendet rak a fiókjában, és kitakarítja a szobáját (egyrészt, hogy legyen hová tenni az új szerzeményeket, másrészt, hogy kihasználjam a motiváció előnyeit). Ha mindez megvan, az év végén kapott listákkal felfegyverkezve elindulunk a bevásárlóközpontba.

 A szupermarketben természetesen háromfelé szaladnak a gyerekek, és míg én igyekszem a listákon szereplő objektumokat felkutatni, félpercenként bukkannak föl olyan tárgyakkal, amelyek nézetük szerint elengedhetetlenek a sikeres tanévhez: például zenélő hegyező, rágóillatú radír és „nagyonmenő” szendvicstartó. Férjem lelki szemei előtt közben valószínűleg pörög a pénztári számláló, mert leplezetlen ellenszenvvel figyeli az eseményeket. Megpróbálom meggyőzni kisfiamat, hogy az otthoni radírok annak kiradírozásához is bőven elegendőek, amennyi matekórán optimális esetben a füzetébe kerül. 

Továbbá, hogy a szendvicstartóval sokkal nehezebb a szünetben focizni, mint – az ellenőrzői bejegyzések szerint már jól bevált – alufólia gombóccal. 

A lányokat is sikeresen lebeszélem a füzettartó mappákról, füzettartó mappa tartó mappákról és egyéb kétségkívül ízléses darabokról.

Közben férjemet épp ellenkezőleg arról igyekszem meggyőzni, hogy mégiscsak kellene fiúgyermekünknek egy saját melegítő, tekintve, hogy a lányoktól örökölt darabok rózsaszínek vagy virágosak, és hogy azért új festékek is fontosak, mert az otthoniakból hiányzik a fehér (nyáron azzal festettük le a felejthetetlen kézműveskedések és gyerekbulik fizikálisan is kitörölhetetlen nyomait).

Amikor a pénztárhoz toljuk a teli bevásárlókocsit, a szó szoros értelmében vett tanszer vajmi kevés van benne. Azzal biztatom magam, hogy talán a pókemberes tornazsákot kevesebbszer fogja kisfiam otthon hagyni, és a lányok is ellenállhatatlanul fognak vonzódni a topográfiához, ha térképes íróasztal-alátéten írhatják a leckét.

Kép

Illusztráció: Szűcs Édua

Az első tanítási napon aztán rendre kiderül, hogy nagyon sok minden lemaradt azokról a bizonyos listákról, és amit meg beszereztünk, az sem olyan méret, szín vagy anyag, mint amilyen kellene. Ha pedig véletlenül olyan méret, szín és anyag, akkor azért nem megfelelő, mert egyébként hiánycikk, és az osztályban senki sem tudta beszerezni rajtunk kívül. Szóval mindjárt az első napon végigjárhatjuk az akkor már kifosztott üzleteket az újabb listákkal, így estére rájövünk, hogy valójában nekünk szülőknek is elkelne egy lelkesítő ötlet. Utolsó erőmmel fölhívtam a barátnőmet, és megkérdeztem, nincs-e kedve ünnepelni, és beülni valahová.

– Ünnepelni? Mit? – kérdezte.

– Hogy egy nappal kevesebb van hátra a tanévből – feleltem.

Szám Kati Családi karikatúra című sorozatának további részei elérhetőek itt.

Tábor, lekvárfőzés a nagymamánál, Balaton, tenger, filmnézés a családdal, barátokkal, pizsamanap, kézműveskedés – bármi, ami a vakáció/szabadság alatt történt, mind arra van hivatva, hogy feltöltse a rákövetkező hétköznapok „tankját”. Napok és események, amelyek nem csupán önmagukért vannak, ahogyan az ünnepektől is azt várjuk, hogy fénye-melege a téli hónapokban kitartson, úgy a szabadság eseményeitől is.

Az élmény lassan felszívódó vitamin, a szervezetet – a lelkünket – hosszú időre ellátja a megfelelő tápanyagokkal. De mi szükséges ahhoz, hogy tényleg hasznosuljon?

Kell valaki

Valaki, akinek elmesélhetjük, és közben újraéljük az eseményt. Akinek a társaságában megerősítést kap vagy akár újra is rendeződik a történet értelme, egésze. Valaki, aki még kérdez is. Aki nemcsak bánatainkban képes empatikusan osztozni, hanem – ami sokkal nehezebb és fárasztóbb – tud együtt örülni is. Nemcsak a bánat, az öröm is többszöri elmesélésre vár, hogy kibomolhassanak a részletek, hogy elmélyülhessenek az érzések. Egy többgyerekes anyuka mesélte a minap: „Otthon voltam sok éven át a gyerekekkel, azt hittem, mindent tudok róluk. Aztán egyszer a hétévesemet elvittem az anyatárs által ajánlott drámajáték-foglalkozásra. És leesett az állam! Hogy miket nem játszott ez a gyerek, micsoda szerepeket vállalt, milyen meséket kanyarított felismerhetően családi történeteinkből! Rájöttem, milyen ritkán kérdezek olyat, ami neki valóban fontos lenne.”

Az egyik oka az lehet a nyári élmények elröppenésének, hogy egyszerűen nincs, akinek jóízűen elmeséljük. Pedig felnőtt, gyerek, szülő, nagynéni, dédmama, mindenki rászorul arra, hogy örömét és bánatát, hangyaszámolását és világkörüli útját, a szomszédék kiskutyáját, nyári szerelmét és első úszótempóit valakinek elmondja. Ha nincs ilyen, akkor lehetséges, hogy meg sem fogalmazódik, nem is ölt formát a gondolat, az érzés, mindaz, amit megélt. És a vitamin nem szívódik föl.

Oszd meg – de hiszen ott a Facebook!

Az online hálózat világában régimódi és szükségtelen dolognak tűnhet a háromdimenziós fül, amikor az eseményeket ott és azonnal úgyis megoszthatom online. Csakhogy nem egy emberrel, hanem a tömegekkel. Tari Annamária klinikai szakpszichológus több konferencián magyarázta, hogyan osztanak meg Y-és Z-generációs fiatalok eseményeket a legkülönfélébb „kütyük” segítségével. A kulcsszó: online és azonnal. A sharing gyakran egyfajta helyszíni közvetítéssé válik, hiszen az esemény még le sem zárult, menet közben tudósítanak szülinapi partiról, nyaralásról, osztálykirándulásról – például cseppkőbarlangból, ahol azon bosszankodik a mobilját nyomogató iskolás, hogy nincs térerő. Mindent azonnal, megélés és átélés nélkül. Az események sztori szinten maradnak, nincs idejük élménnyé érni: aki így oszt meg, az egyszerűen csak átfolyatja magán a történéseket, átlátás, átérzés, megélés nélkül.

Ezért kiemelkedően fontos a gyerekekkel és fiatalokkal való kapcsolatban a személyes, élő, részletes elmeséltetés. A felidézés és újrafelidézés, amikor már kint van az eseményből, kicsit már távol lépett tőle.

A rákérdezés: Akkor dühös voltál? Féltékeny? Magányos? Zavart? És a másik észrevette? És mit csinált? Vajon miért?

Nem történt semmi

Egy vidám családregényben írja az elképedt anya kiskamasz fiáról, hogy midőn felteszi a kérdést, mit csináltak aznap az iskolában, azt a választ kapja: „Versenyeztünk, ki köp messzebbre. Az ő szemében ugyanis nem az számít, ha iskoláról van szó, amit az órák alatt csinálnak, hanem ami a szünetekben vagy tanítás után történik: egyedül az érdemes figyelemre és emlékezésre.” (Brunella Gasperini: Én és ők)

Libby Purves brit írónő a következőket meséli: „Tízéves lehettem, amikor anyám elvitt megnézni Tutanhamon kincseit… Igaz volna? Teljes amnéziám van, ami a fáraó sírhelyét illeti, de tisztán emlékszem Monty tevére, a lehelete szagára, a homokra, és a kairói tömegre. (…) A gyerekek nem rendelkeznek azzal a kulturális háttérrel, amivel a felnőttek: hadd nézzék, ami nekik tetszik! Nem azt gondolják magukban: „Ó, a Tadzs Mahal! Ó, Velence! Jaj, de szép!” – Gyakran néznek a turistakalauzok számára nem megfelelő irányba. (…) Amikor többszáz kilométert utaztatjuk, hogy lássa a világ csodáit, ő belefeledkezik egy kőfalon napozó gyíkba, (…) felejthetetlen élmény a fűtőrács is, mert a fejed fölé fújja a kabátodat, csak ne légy ingerült, amikor élvezetesebbnek tartja, mint a kiállított tárgyat…”

Mindez vigasz azoknak is, akiknek fáj, hogy családjuk nem jutott el a nyáron „sehova”, vagy legalábbis „valahova”. Emlékezetes, építő és érzelemgazdag lehet egy egyszerű baráti összejövetel, egy közös főzés, egy film, egy rövid erdei túra, egy távoli rokon meglátogatása, a kamrapolc újrarendezése, vagy egy spontán kialakuló apa-fia beszélgetés az éjszakában.

Olvassunk nyarat!

Jön a szeptember. Ideje, hogy felidézzük, vagyis újraolvassuk a nyár eseményeit, hadd váljanak közös élménnyé. Összeülni egy délután az emlékekkel, a fotókkal, videókkal, képeslapokkal szuvenírekkel, elővenni az új barátok új címeit. Kezdhetjük számba venni, elolvasni a nyarunkat. Újramesélni a közös és egyéni eseményeket, ki mire és ki hogyan emlékszik. (Egy családtag mindezt ünnepélyesen fölírhatja egy nagy papírra, sőt a kicsik rajzolhatnak is közben.) Mesélünk, mesélünk, felidézünk, megnézzük a képeket, nevetünk, bánkódunk újraélünk, vagy felteszünk egymásnak őszinte, valódi kérdéseket.

A fontos történéseket, fontos érzéseket „megállítjuk”, és kicsit feltöltődünk ennek melegénél.

Aztán a nagy papírt, a képekkel, kommentárokkal akár a konyhában is kiragaszthatjuk, így hosszabb időre válhat erőforrássá, hiszen állandón azt fogja kérdezni: – Emlékszel?

A cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>