Az arca valahogy mindig úgy rémlik föl, hogy a háttérben fegyvereseket, lerombolt házakat, sebesülteket látni. Amikor pár évvel ezelőtt a Családbarát Médiáért-díj átadóján találkoztam vele, kicsit meglepődtem, hogy egy olyan stáb tagja, amelyik a magyarországi népességfogyásról készít műsort. Bár vitathatatlan: a téma szintén létkérdés, vajon megmaradhat-e egy nemzet a nyugati szemléletű családfelfogással?

Al Ghaoui Hesnatűzről pattant villogó szemű arab-palóc leányzó, aki nem tétovázik, amikor háborús helyszínekre küldik, a családról azonban bizonyos kérdésekben úgy gondolkodik, mint egy hagyományos (arab vagy palóc?) feleség. Talán nem is véletlenül…

Az alábbi interjú a Képmás 2012. szeptemberi számában jelent meg.

– Hogy kerül egy fiatal salgótarjáni lány a Gázai övezetbe?

– Jogászként végeztem az ELTE-n, de az egyetemen már írogattam. Harmadévesként megjelent egy novellám, aztán más újságcikkek is, először csak egyetemi témákról, aztán a külpolitika rovathoz kerültem. Családi kapcsolataim révén mindig sokat utaztam Szíriába, Libanonba és könnyebben meg tudtam szervezni egyes interjúkat, riportokat. Tunéziában is éltem a húgommal egy évig, mert nyertünk egy ösztöndíjat. Így aztán hamar a Közel-Kelet témába csöppentem. Rengeteg sztereotípiával találkoztam, amit meg szerettem volna cáfolni. Például azzal, hogy aki arab, az muszlim, holott keresztények is vannak köztük. Az arab világ számtalan különböző országa nagyon egybemosódik az emberek fejében. Amikor a televízióhoz kerültem, és lehetőséget kaptam a forgatásra, olyan nagy esélynek tartottam, hogy nem is igazán mérlegeltem, veszélyes-e. Így kerültem a háborús övezetekbe.

– Szóval cseppet sem hezitáltál, amikor a Közel-Keletre küldtek. A magánéletedben is ilyen határozott vagy?

– Abszolút az ellenkezője vagyok. A magánéletemben százszor megrágok még egy kisebb döntést is. És lassú is vagyok. A munkámban azonban sokszor az életem múlt azon, hogy tétovázom-e. Nemcsak gyorsan kell dönteni, hanem határozottan is kell fellépni.

– Azért gondolom nem egyik pillanatról a másikra lettél határozott.

– Nem tudtam, mire vállalkozom, amikor elindultam, de az első éles helyzetben rájön az ember, hogy nincs idő vacillálni. Ott nem az az egyetlen feladat, hogy az embernek egy veszélyes helyszínen le kell forgatnia egy anyagot. Amíg odáig eljut, száz problémát kell megoldania. Az első útszéli ellenőrzésnél, még nem feltétlenül tudod, mi a jobb, ha rögtön odaadod az útleveled vagy ha soha ki nem adod a kezedből. Ha őszintén elmondod, miért vagy ott, vagy ha nem tudják, hogy forgatócsoportként a média része vagy. Ezek létfontosságú döntések lehetnek. Egy háborús forgatás során az információszerzés a legnehezebb. Napokat veszteget el az ember azzal, hogy megtalálja az infrastruktúrát vagy a megfelelő személyt. Később aztán megtanulod, hogyan praktikus viselkedni, de a legnagyobb tanulság mégis az, hogy mindig vannak kiszámíthatatlan helyzetek. Kizárólag rutinból dolgozni életveszélyes lehet.

– Volt olyan helyzet, amikor eszedbe jutott, hogy feladod? Amikor nem értetted, mit is keresel egy háború kellős közepén?

– Reménytelennek és tanácstalannak éreztem magam többször is. Sokszor voltam annyira fáradt, hogy szívesen feladtam volna, de az alapmotivációm sohasem kérdőjeleződött meg. Amikor áttörhetetlen falakba ütköztünk, megpróbálok egy lépést hátralépni, és más szemmel látni a helyzetet. Például a Gázai övezet ostrománál, több mint száz újságíróval rostokoltunk az izraeli határon. Úgy kellett tizenöt perces riportot forgatnom, hogy be sem jutottunk a helyszínre. Akkor eszembe jutott, hogy forgassunk háborús naplót arról, hogy miért nem tudunk forgatni. Megmutattuk milyen a műholdas állomások épültek ki, hogy az izraeli televízió milyen rögtönzött stúdiót épített a frontvonalon, hogy hogyan tudtunk úttalan utakon feljutni magaslati pontokra, hogy belássunk az övezetbe, hogy közben defektet kapunk, lemerült az akkumulátor, palesztin gyerekek és izraeli katonák közelharcába keveredünk, és egy könnygáztámadás közepén találtuk magunkat. Ez lett az egyik legsikeresebb riportunk. Ilyenfajta reménytelenségből tehát néha, kijöhetnek jó eredmények.A kétségek az elutazásom előtti éjszaka környékeznek meg. Ilyenkor előkerülnek a kérdések: Miért is jó ez nekem? Hogy fogok egyáltalán bejutni az országba? Mi vár majd ott? Szerencsére akkor már nem tudom visszacsinálni, reggelre pedig már megemelkedik az adrenalin szintem, és eszembe sem jutnak az esti kérdések.

– Gondolom a forgatócsoportban nem volt rajtad kívül nő.

– Forgatócsoportnak nevezni magunkat kicsit túlzás, a legtöbbször ketten megyünk az operatőrrel.

– Azon kívül, hogy jó operatőr, gondolom egyéb emberi tulajdonságok is jól jönnek az éles helyzetekben. Az életedet is rá merted bízni?

– Nagyon fontos tudni, hogy a társad figyeli a hátadat. Csapódott már hozzánk olyan kolléga, aki az akut veszélyt kereste, és azt hitte, attól lesz jó a munkája. Ez nagyon veszélyes, főleg azért, mert újságíróként csak csapatban tudunk eljutni bizonyos helyekre. Mérlegelni kell, hogy egy átlagosnál veszélyesebb helyszínen találunk-e akkora sztorit, hogy megérje a kockázatot. Egy tíz másodperces megszólalás például nem biztos, hogy ér annyit, hogy bemenj egy házba, ahol nem tudod, kiket találsz. És ráadásul esetleg olyan sötét van, hogy nem is lehet használható felvételt készíteni. Persze néha nem baj, ha az ember nem tudja, milyen veszély leselkedik rá, például azt utólag tudtuk meg, hogy vérdíjat tűztek ki a fejünkre.

Szerencsés vagyok, hogy a háborús forgatások alatt megbízhattunk egymásban Rácz Lacival Fizikailag sem, lelkileg sem könnyű, amikor mindent két embernek kell megoldania. A Bábelnél nagy könnyebbség, hogy van még egy technikai munkatárs.

– A Bábel egy újfajta feladat, mondhatjuk, hogy az elmúlt évtized jutalma is?

– Régi vágyam vált valóra a Bábellel. Olyan történetekkel foglalkozhatok, amelyek engem érdekelnek, ami számomra fontos és érdekes. Tudósítóként sokszor patikamérlegen kellett kimérnem mindent, és félig arabként pláne meg kellett tartanom a három lépés távolságot, hogy ne vonódjak be az eseményekbe, a politikába. Jól esik, hogy ezt az objektivitást kicsit elengedhetem ebben a műsorban.

– Ahhoz, hogy egy ilyen műsor siker legyen, arra is szükség van, hogy a házigazdára kíváncsiak legyenek a nézők, hogy hiteles ember vezesse. Talán emiatt sem lehetett „megúszni” az előző 15 évet?

– Most hallottam épp a rádióban, hogy általában azt a műsort nézik meg az emberek, amelyet olyasvalaki vezet, akinek a kérdéseire kíváncsiak. Biztosan fel kell tehát építeni a hitelességet, de ez nem egy olyan dolog, ami aztán úgy is marad. Színesnek és érdekesnek maradni nem kis feladat. Másrészt nem is akartam volna megúszni az előzményeket, egyrészt mert igazán színes, érdekes munka volt, másrészt meg sok mindenre megtanított, aminek a Bábelben hasznát veszem. Szerintem nem szerencsés, ha valaki úgy kap egy ilyen nagy lehetőséget, hogy nem járta végig a lépcsőfokokat. A nyolc év híradózás megtanít arra, hogy hogyan kell rövid idő alatt, lényegre törően láttatni a dolgokat, hogy az informatív legyen. Most luxusérzés, hogy a csaknem egyórás műsorban van idő mélyebben belemenni a történetekbe, viszont az is fontos, hogy az ember ne vesszen el az információk között. Hiszen még ha 25 percet szánunk is egy ember vagy téma bemutatására, azt is egy másfélórás beszélgetésből kell kihámozni. Ebben az is segített, hogy „panorámáztam” is, és akkor is törekedtem arra, hogy ne csupán a nagypolitikus-diplomata-vágókép-narráció jelölje ki a műsor ívét, hanem életszagú történetek adjanak hátteret a tényeknek. A Bábel abszolút sztoriorientált. Érdekes életeket lehet megismertetni, mélyre ásni egy-egy témában, mint pl. a jövőkutatás. A Nappaliban és az Éjjeli Őrjáratban belekóstolhattam az élő vagy élőszerű műsorvezetésébe is, ebben is szereztem egy kis rutint.

Persze ebben a műfajban is kell egyensúlyozni. Vékony a mezsgye a szenzációhajhászás és az érdekesség között, mondjuk, amikor egy volt gyerekkatonáról vagy egy hibernáló intézetről csinál az ember interjút, úgy kell megmutatni mindezt, hogy ne legyen öncélú az egész.

– Mindig megfogalmazódik benned a konkrét cél, amikor egy műsort készítesz? Pontosan tudod, hogy milyen hatást szeretnél kiváltani a nézőkben egy-egy történettel, témával?

– Szerintem nem kell tudnom milyen hatást akarok kiváltani, az a lényeg, hogy valamilyen hatása legyen a műsornak, hogy megváltoztasson az emberben valamit. Az egyik műsorban szó volt egy volt gyerekkatonáról, egy kerekesszékes építészről, aki bejárta a világot és egy amerikai srácról, aki elment harcolni a líbiai felkelők oldalán, és fél évet magánzárkában töltött. A három anyag elkészítése után azt éreztem: szerencsés ember vagyok, hogy a saját életemben nem kell ilyen problémákkal szembenéznem. Több emberből váltotta ki a műsor ugyanezt a reakciót, sok levelet kaptam, amely arról szólt, hogy lám, milyen apró dolgokon tudunk mi itt bosszankodni, amikor másnak a társa húsából kell ennie, hogy életben maradhasson. Volt, akit viszont kifejezetten dühített mindez, mondván, elég problémánk van enélkül is. Ezeket az embereket valószínűleg frusztrálja, hogy nem tudnak tenni semmit, és mi rájuk tesszük a felelősséget azzal, hogy így már tudnak ezekről a történetekről. Szerintem az a jó műsor, ami vitákat vált ki, és tovább folytatódik beszélgetésekben, gondolatokban. Az amerikai fiút is volt, aki hősnek látta, más meg ostobaságnak tartotta, hogy egy idegen ország konfliktusába avatkozva teszi kockára az életét.

– Van a műsornak speciális célközönsége?

– Nincs, nem akartuk behatárolni. Ezek olyan univerzális történetek, amelyek érdekesek lehetnek fiatalnak és idősnek, egyetemet végzettnek és kétkezi munkásnak is. Szerintem elég széles spektrumon mozognak a témák.

– Beszéltünk arról, hogy nem könnyű kifogni az ideális munkatársat. Te már, úgy tudom, az életed társát is megtaláltad…

– Igen, szeptemberben lesz az esküvőm. Afganisztánban ismerkedtünk meg, ő egy rádió képviseletében volt ott. Nagyon jól tűrte az elmúlt években, hogy állandóan utazom, hogy Líbiába, Afganisztánba jártam dolgozni.

– Volt hagyományos lánykérés is?

– Leánykérés volt, de hagyományosnak nem nevezném…Afganisztánban kérte meg a kezemet, ugyanabban a katonai táborban, ahol két és fél évvel korábban megismerkedtünk.

– Ennek is szerepe volt abban, hogy mostanában talán kicsit nyugisabb lesz majd a munkád?

– Nem. Én a háborús forgatásokat csak akkor hagyom abba, ha gyerekem lesz. Akkor már mások életéért is felelni fogok, és a sajátomat sem kockáztathatom.

– Azért a szüleid, gondolom, megnyugodnának, ha többet nem mennél.

– Izgulnak mindig, persze, de nagyon jól elfogadták a hivatásomat. Magyarországon nőttünk föl Naimával, a húgommal, de mindig sokfelé utaztunk, és már gyerekfejjel betekinthettünk egy másik világba. Nem féltünk az ismeretlentől. Naima a Nemzetközi Vöröskeresztnél dolgozik, most Tunéziában él francia férjével és a kislányával. Humanitárius joggal foglalkozik, börtönökbe jár ellenőrizni, hogyan bánnak a rabokkal.

– Elég fiúsan nevelhettek benneteket.

– Igaz, voltak fiús játékaink, kardkészletért és bilincskészletért is nyúztuk a szüleinket, de a barbie és a póni is ott volt a polcunkon. Viszont mindenben nagyon támogatnak minket a szüleim. Apukám mindig nézi a nemzetközi hírcsatornákat itthonról, és azonnal értesít, ha megtud valamit, amire vigyázni kell. Anyukám pedig minden bejelentkezésemnek az első kritikusa. A húgommal is nagyon inspiráljuk egymást, és a párom is sokat tud segíteni.

– A szüleid hol találtak egymásra?

– Debrecenben, az orvosi egyetemen, egy közös kémiakíséret hozta össze őket. Én már hatodévben meg is születtem, utána költözött a család Salgótarjánba. Úgyhogy én salgótarjáni vagyok, még ha tizenakárhány éve Budapesten élek is. Ott tudok feltöltődni, a családi házban.

– Gondolkodtál már azon, hogy a saját családodban milyen értékrendet szeretnél majd követni?

– Szerintem ezek menet közben automatikusan jönnek. Az arab világban sok olyan érték van, amit követni szeretnék, például azt, hogy a család és a kisközösség álljon elöl a fontossági sorrendben, és minden más utána. Ők jobban figyelnek egymásra, több időt töltenek együtt, mint a nyugati kultúrában. A médiában dolgozókat sokszor felszínesnek gondolják, én mégis szeretném, ha az én jövőbeli családom is erre az alapvető értékre épülne. Amúgy a szíriai családom is keresztény, így édesapám is. Nagyon progresszív szellemben nevelt minket anyukámmal együtt. Megtanultam tőlük, hogy ha bízol a gyerekedben, akkor szabadságot adsz neki. Sokszor mondják nekünk a szüleink, hogy milyen jó, hogy mi a húgommal ilyenek vagyunk, amilyenek, és mi mindig azt válaszoljuk nekik, hogy „De hát ti neveltetek ilyennek!”. Az, hogy 14 évesen elengedtek minket egy másik városba, hogy kéttannyelvű gimnáziumba járhassunk, hogy kiengedtek egy évre Amerikába, nem lehetett könnyű számukra. Sok nehéz döntést hoztak, de mindegyiknek megvolt a jó hozadéka. Sokszor elgondolom, hogy én vajon el tudnám-e viselni, hogy a gyerekemnek ilyen szakmája legyen, mint nekem.

„Ez az egész szituáció nagyon nehéz, a legtöbb embert félelemmel tölti el, elsősorban az információhiány és a bizonytalanság miatt. Azt sajnos én sem tudom, hogy meddig eszkalálódhat ez a helyzet, erre a kérdésre jelenleg a téma legnagyobb szakértői sem tudják a választ.

Amit én tudok tenni, hogy arról beszélek – részben a még kint élő rokonaimtól hallottakat továbbadva –, hogy mi van most Szíriában és miért döntenek sokan a menekülés mellett. Rengeteg embernek van torz képe Szíriáról, azt hiszik, hogy ott sátrakban élnek és szamarakon közlekednek az emberek, miközben sok család gyönyörű házat, autót, egy életen át őrzött emlékeket, barátokat hagy hátra, mert úgy gondolja, hogy ez a túlélés egyetlen lehetősége. Megpróbálom tehát árnyalni a menekültekről kialakult képet, hogy emberként lássák őket azok is, akik hangosan képviselik az előítéletességet.” – mondta a riporternő.

Al Ghaoui Hesnával készült korábbi interjúnkat itt olvashatja>>.

Mert ahogy azt Márai tökéletesen megállapítja: „A haza élt a költők és írók szavaiban, élt a tudósok műveiben, élt a névtelen magyarok munkájában, hitében, életmódjában, élt az ősök tetteinek emlékében, élt Erdély, a Hortobágy, a Balaton és a Tátra tájainak derengésében, de legalább úgy élt ebben a szóban is: »bográcsgulyás« – s csak az ostobák, nagyképűek és siketek nem értették ezt.”

De vajon mi volt a 19. századtól kezdve kultikus ételünknek számító bográcsgulyás előtt?

Az erdélyi fejedelmi udvar 16. századi szakácskönyvében máris rengeteg érdekességet találunk. Az első fejezetet marhából készült ételek nyitják. Tehénhús egressel, vadalmával. Szóval a húst és a gyümölcsöt már ekkor is tálalták együtt, nem valami új kitalálás ez. Nézzük tovább: tehénhús sóskával, spárgával, tormalevéllel, káposztalevéllel, borsóval, paszternákkal. Tehénhús rizskásával, tehénhús árpakásával. Sokkal változatosabb köreteket adtak akkor, amikor még nem volt krumpli. Mi a helyzet a fűszerekkel? Tehénhús kakukkfűvel, zsályával, fokhagymával, fenyőmaggal – olvashatjuk az ötletgazdag felsorolást.

Van még ebben a fejezetben más meglepetés is: a tehénnyelv sóban, a töltött lép, a tehéntőgy borsporral (borsos mártás) és a tehénbél töltve tejfellel elnevezések tanúskodnak a belsőségek fogyasztásáról. A borjúból, birkából, bárányból, disznóból készült ételeket követik a szárnyasok (liba és csirke), majd jönnek a halak. Az alapanyagok gazdagságán itt is irigykedve nézhetünk végig.

A teljesség igénye nélkül ezek borzolják kedélyeinket: csuka fokhagymával, ponty véres és szegfűborsos lében, compó olívaolajban kisütve, viza gyümölcsös lével, harcsa káposztalében, menyhalmáj sóban, kárász egressel, pisztráng tejföllel, kecsegepástétom, nyers hering, rántott angolna, szardellasaláta, süllő hidegen.

A rákokat, vadhúsokat már nem is említem, mert jönnek az édességek, úgymint: almafánk, baracktorta, birsalma-liktárium (lekvár), borban főtt meggy, marcipán, dinnyetorta, fügetorta, gesztenyés-mazsolás sütemény, sült körte, rózsás nádméz, szilvapép, tejberizs, túrótorta, virágos torta. Hasonló ételeket találunk Thököly Sebestyén szakácsának 17. század elejéről való gyűjteményében is. Olyan ételek mutatják konyhánk dicső múltját, mint a fenyőmagos kappan, a nyúl fekete (véres) lével, a liba meggymártással, a szilva mandulával és fügével, a kárász gyömbéres mártással, a töltött rák és köleskása.

Változatos étkek, nem csak ínyenceknek

Koszdercka Emmanuel 1782-ben készült kéziratos szakácskönyvében felbukkannak levesek is. Természetesen találunk bennük meglepőt, a jó borsóleves, rákleves, borjútüdő-leves mellett szerepel még ebben a csokoládéleves és a mandulaleves. Érdekes, hogy egyszerre kap helyet nála a gyakorlottabb szakácsot kívánó őzkolbász és a bárki által elkészíthető aludttej. Emmanuel szerette a különlegességeket, az articsókát, egy vaníliás süteményt, az eperfagyit, a mustban eltett gyümölcsöt, a narancsperecet, a gyömbérbefőttet és a diós puszedlit is megörökítette könyvében. A 19. században – a francia konyha hatására – szintén sok ínyencfalat akad a régi receptek között.

Czifray István 1816-os könyve olyan, még ma is lenyűgöző fogásokat tartalmaz, mint például az osztrigaszósz, rákfánk, pisztráng tokaji borban, lazac fűszeres szósszal, csiga, töltött articsóka, töltött spárga, libamáj, ananászperec, narancsbefőtt.

Kugler Gézától pedig elég, ha csak egy étel nevét idézem: fácán libamájjal és szarvasgombával.

Akadtak azért puritán ételsorok is. A századfordulón New Yorkban egy ún. „magyar parasztlakomán” a következőket kínálták: szegedi halászlé, borjúpörkölt, töltött káposzta, paprikás csirke, túrós csusza. Folytatva ezt a sort, Csáky Sándor 1929-ben kiadott gyűjteményében már olyan, hagyományos magyar ételnek tartott fogás receptje olvasható, mint a gulyás, a rácponty és a paprikás krumpli. Ugyanakkor találhatunk nála a lóhúsról is feljegyzést, és olyan napjainkban kedvelt alapanyagokat, mint a pulyka vagy a padlizsán, sőt, a francia konyha remekein túl a kelkáposzta-főzelék és a kapros tökfőzelék sem maradhatott ki könyvéből.

Szédítő ez a gazdagság, és talán nem is vagyunk igazán tudatában ennek. Kiváló földrajzi adottságainknak köszönhetően itt a gyógy- és fűszernövények, a zöldségek és gyümölcsök rengeteg fajtája megél, miközben állatokban, így húsfélében sincs hiány.

Ezeket a változatos alapanyagokat nemcsak ismerték és szerették egykor, hanem sokféle változatban, izgalmasan is készítették el. A hagyományos magyar konyhát ezért érdemes újra felfedeznünk.

Kugler Géza egyszerűbb recepteket is lejegyzett: „A csirkét szokás szerint tisztítsuk meg, a mellét tűzdeljük ki finom szalonnaszeletekkel, erre kevés vaj s lisztből készítsünk sárga rántást, töltsük föl húslével, adjuk hozzá a narancs- és citromhéjat, egy darab cukrot, a narancs levét, egy fél citrom levét, s főzzük meg jól. Ha felforrott, fölözzük le a tetejét, adjuk bele a csiperkét, pár percig még főzzük tovább, s egy tálra kiöntve koszorúzzuk körül narancs- és citromszeletekkel, s adjuk asztalra.”

A komplex műveletsor lépései a következők: annak érzékelése, hogy a szemetesvödör megtelt, a szemeteszsák összekötése, levitele a kukába (lebutított verzióban kirakása az ajtó elé), a szekrényből új szemeteszsák kivétele, ennek belehelyezése a szemetesbe, végül a vödör lecsukása. Sokat bosszankodtam amiatt, hogy mindezt általában csak én csinálom végig, de ha azt nézem, hogy a szelektív munkavégzés milyen szépen kirajzolja családom karaktereit, némi kárpótlást érzek. (Pláne, hogy ebből most megvan a cikksorozat következő darabja.)

A kihívások embere

Kisfiam kapcsolata a szemetessel hangulatfüggő. Alapesetben kívül esik érdeklődési körén, hiszen elsősorban a hűtő és a spájz monitoringja jellemzi konyhai tevékenységét. Számára a nehezen körülhatárolható fogalmak közé tartozik a szemét és nem szemét. Így aztán az üres tejes dobozt többnyire a hűtőben, a használt papír zsebkendőt a gatyazsebben, az almacsutkát az íróasztalán, a tegnapelőtti szendvicset a táskájában tartja. Ha figyelme néha mégis a szemetes felé fordul, annak az az oka, hogy valamiféle kihívást rejt számára. Például hogyan lehet a púpozott vödör tetejére még odailleszteni a tányérból kiborított szotyolahéjakat, hogy az csak akkor boruljon százfelé, amikor össze akarjuk zárni a zacskót? Vagy hogyan lehet férfias erővel úgy belegyömöszölni a szemetet a vödörbe, hogy garantáltan kiszakadjon a zacskó, amikor valaki ki akarja húzni a szemetesből?

Az ideiglenes megoldások híve

Férjem szinte mindig azonnal érzékeli a rendkívüli állapotot, amikor már nem fér több a vödörbe, ilyenkor azonban megfutamodva a többlépcsős megoldás elől elővesz egy nejlonszatyrot, és a spájz kilincsre akasztva ideiglenes szemeteszsákot hoz létre. Néha eljátszom a gondolattal, ha időközben valaki nem ürítené ki a szemetest, vajon hány ilyen felaggatott zacskó lenne a konyha kilincsein, szekrény- és tűzhelygombjain? Ha kávézaccot szeretne a szemetesbe helyezni, és úgy ítéli meg (sajnos csupán az esetek 50 százalékában helytállóan), hogy fennáll a veszély, hogy a gonosz kávészemcsék a nejlon és a vödör, vagy a vödör és a fal közé eshetnek, frappáns megoldásként elővesz egy tiszta tányért, és beleüríti a szűrőt.

Az elméleti szakértő

Nagyobbik lányom teljes mértékben tisztában van a feladat elméleti alapjaival, nem is mulasztja el észrevételezni, ha valaki nem tökéletesen jár el az ügyben, de szemtanúk még nem igazolták, hogy köze lett volna valamelyik szemeteszsák-csere akcióhoz. Kapcsolata e tárggyal oly mértékben plátói, hogy amikor a saját szobai szemetesét kiüríti, külön zacskóba teszi, és úgy helyezi (az ő szempontjából végső) nyughelyére, az ajtó elé.

Elveszve a részletekben

Kisebbik lányom igen alaposan végzi el a részfeladatokat, de emiatt többnyire nem ér a műveletsor végére. Rendszerint elfelejt új zsákot tenni a szemetesbe, amit persze a többi családtag nagyvonalúan elnéz, azaz simán beledobja a csupasz vödörbe a rohadásnak indult paradicsomot és rágógumit.

Az elemző

Otthoni életemnek kissé profán keretet ad e megtisztelő feladat elvégzése. Reggel rendszerint a teli zsákkal hagyom el a lakást (van zsákomban minden jó) és hazaérkezve hozzáláthatok a túlcsorduló szemetes és környéke nevű probléma megoldásának. Eközben anélkül, hogy különösebben guberálnék a nem túl vonzó leletanyagban, rögtön komplex képet kapok családom aznapi testi-lelki állapotáról. Egy fizikadolgozat cafatjai (meg kell néznem az elektronikus naplót), csokipapírok arzenálja (nyilván hozzá sem nyúltak a zöldborsófőzelékhez), a kristályváza szilánkjai (valamelyik lány virágot kapott, love story kezdete), kiürült samponos flakon (ha hajat szeretnék mosni, le kell mennem vásárolni).

Ég és föld között

Aki ült már életében repülőgépen, az bizonyára tudja, milyen különös kettősség egy ilyen élmény. Biztonságos: minden statisztika azt mutatja, hogy autóval utazni jóval veszélyesebb, mint repülővel. És mégis, van abban valami borzongató, ahogy kilométerekkel a föld felett suhanunk egy hatalmas fémkapszulában… Elbűvölő és magával ragadó a látvány, ahogy a viharfelhők fölé emelkedve azúrkék égre és vakítóan fehér égbeli „tájra” találunk, vagy ha letekintve láthatjuk a miniatűrré változott világot. És mégis, egyúttal megérezhetünk valamit a saját kicsiségünkből is. Egyszerre lehet jelen a szabadság és a bezártság élménye, az elragadtatás és a (jól titkolt) szorongás.

Nem véletlenül vonzotta az emberiséget ősidők óta a repülés élménye: pontosan mutatja mindazt a kettősséget, amitől az élet nagyszerű és félelmetes lehet. Szinte minden olyan kettősség benne van, melyek között az egész életünk feszül –, és amelyek között növekszik és fejlődik is, amíg csak élünk.

Keressük a biztonságot, de egyúttal vágyunk a kihívásokra is. Szeretnénk szabadok lenni, szárnyalni kötöttségek nélkül, egyszersmind megrémít, ha belegondolunk abba, mekkorát bukhatunk. Változtatnánk és ragaszkodnánk a megszokotthoz. Szeretnénk tartozni valakihez, de közben őriznénk az önállóságunkat is. Kiemelkednénk és eltűnnénk a tömegben.

A lelkünk mélyén pedig olykor megérezzük, hogy egyszerre milyen magától értetődően különleges, néha csodálatos is, hogy élünk – és egyúttal mennyire valószínűtlen és esetleges.

Az élet tartós harmóniája ezen múlik: bele merünk-e repülni az elkerülhetetlen ellentétek közepébe. Adunk-e kapcsolatainkban egymás számára teret a változásnak is („Felnőttél!”), vagy ragaszkodunk ahhoz, ami volt („Nekem mindig az én kicsi fiam/lányom maradsz.”)? Elvállaljuk-e az adódó kihívásokat a munkánkban, merünk-e tanulni, fejlődni, önállóságunkat próbára tenni, vagy csak őrizzük a pozíciót, presztízst, kiszámíthatóságot?

Csak így találhatjuk meg magunk számára az egyensúlyt, a valószínűtlenül valóságos lebegés örömét ég és föld között. Mert nem mindegy, hogy csak az idő repül, vagy mi is szárnyalunk az időben.

Idővonalunk – egy kicsit másképp

Az idővonal egy egyszerű grafikon, amit mi magunk készíthetünk el magunknak. A vízszintes tengelyen fut az idő fogantatásunktól, vagy születésünktől fogva egészen a máig – de akár a jövőbe is kitekinthetünk. A függőleges irány pedig az életünk valamilyen fontos dimenzióját képviseli. Például felfelé az önállóság/elszakadás, lefelé és az odatartozás/beolvadás párosát. Egy másik szempont (másik rajz) lehet az, ha a „fent” a kihívások vállalását (vagy a változatosságot), a „lent” a biztonságra törekvést (vagy a változatlanságot) jelenti.

Rajzoljuk meg a saját életünk idővonalát, ahogy kanyarog fel, olykor le. Közben figyeljünk a fontos fordulókra, életünk fontos szakaszaira. Merre tart a „repülés”, vannak-e hirtelen váltások? Mi lehet a következő kanyar, a következő kihívás vagy feladat?

Ez a szembesülés önmagában is érdekes és izgalmas lehet. Ha pedig még a jövőbeli lehetőségeket is meglátjuk magunk számára, akkor megtettünk magunkért mindent, amit csak lehet.

A férjem irtózik ettől a hurcolkodástól. Haragszik – megvetése jeléül csak zöldségeknek hívott – szobanövényeinkre. Talán, mert – szerinte – nálam a „meg kell locsolnom a virágokat” gyakori válasz, ha olyasmit kér tőlem, amihez éppen nincs kedvem. Ráadásul felnőtt férfi lévén egyébként is idegenkedik minden olyan akciótól, amely felborítja a megszokott rendet. A gyerekeket viszont – hozzám hasonlóan – ilyenkor elkapja a cselekvési láz, melynek hevében estére többnyire néhány bútordarab is helyet változtat. Kiderül ugyanis, hogy az erkélyeken töltött nyaralás jót tett a „zöldségeknek”, és megnőve, meglombosodva kényelmesebben elférnek, vagy éppenséggel jobban mutatnak egy másik sarokban.

Bár a bútorok mozgatása kétségkívül férfifeladat, tisztában vagyok vele, hogy életem párjában hiába is keresnék harcostársat az én „meggondolatlan ötleteim” megvalósításához. 

Ha nem akarom, hogy megvétózza nagyra törő terveimet, végre kell hajtanunk, mielőtt hazaér.

Először is a pálmát helyeztük át a hálószobánkba. Nemcsak mert ott több nap éri, hanem mert jótékonyan eltakarja a zsúfolt könyvespolcot. Elégedetten nyugtáztam, hogy oly festőien hajlik a franciaágy fölé, mint oltalmat adó fa valami lakatlan sziget fölé. Ez lendületet adott a folytatáshoz. Nem csináltunk nagy átrendezést, csak a telefonasztalt, a kanapét, egy polcot és a zongorát raktuk arrébb. (Ekkor lett a nagyratörő tervekből nagyot törő megvalósítás, sikerült ugyanis összezúzni méretes vázánkat). A nappali mindenesetre (már csak a váza eltűnése miatt is) tágasabb, a hálószoba meghittebb lett, és a növények is teljes szépségükben pompáztak. Minden a lehető legcélszerűbben és legesztétikusabban lett elhelyezve, várva a ház urát.

Amikor férjem belépett a nappaliba, valóban megtorpant. Pár pillanat múlva azonban a homlokára csapott: „Ja, takarítottatok! Akkor jókor érkeztem, hogy helyrehúzzuk a bútorokat.”

Kép

Illusztráció: Szűcs Édua

De amikor ráébredt, hogy ez a helyük, már volt a hangjában némi szemrehányás: „Miért nem szóltatok?” Aztán persze mindenbe belekötött: Hogy a fikusz belelóg a tévé képernyőjébe, hogy a hibiszkusztól nem lehet kimenni az erkélyre, hogy most már az ágyunkat is csak bozótvágóval lehet majd megközelíteni. A dús növényzettel ellentétben én lelombozva feküdtem le a pálmafa árnyékába, annál is inkább, mert a derekam azért igencsak emlékezett a „zongoraversenyre”, vagyis arra a pár méterre, amelyet a zongorának még férjem hazaérkezése előtt meg kellett tennie.

Derekam emlékezőtehetsége igen jó volt: még másnap sem tudtam a vízszintestől eltérő pozíciót fölvenni. A gyerekek készségesen ápoltak, előkerült a műanyag orvosi táska, megmérték a lázamat, kb. harmincszor, megnézték a torkomat, kaptam vagy tíz szurit, párszor megoperáltak…és közben azzal biztattak, hogy „ha ügyesen meggyógyulok”, meglepetést is készítenek. Kicsit el is aludtam, és még álmomban is a zongorát húztam-vontam, amely csikorogva össze-vissza karcolta a parkettát. A gyerekek ébresztettek, hogy kész a meglepetés. Miközben arra gondoltam, szerencse, hogy a valóságban legalább a parketta nem karcolódott össze, átsántikáltam velük a szobájukba. Alaposan átrendezték. (Előtte pedig gondosan föltekerték a szőnyeget. Vagyis a csikorgás és a parketta mégsem álom volt.)

Három ágyat összetoltak a szoba közepén, „hogy apa tudja majd egyszerre masszírozni este a talpukat”, a könyveket betették az ágy alá, és a polcokra kipakolták az általam jól eldugott fületlen, törött „kedvenceket”. Az egyik sarkot elkerítették az íróasztalokkal: „Itt lesz a legózó, így nem kell elpakolni minden este.” 

És – nyilván alibiként – a szoba közepén állt egy kaktusz, mint eme felfordulás objektív okozója.

Láthatóan úgy gondolták, hogy mindent a lehető legcélszerűbben és legesztétikusabban sikerült elhelyezniük. „Miért nem szóltatok?”– volt a nyelvemen, de visszaszívtam. Nyilván ugyanazért, amiért tegnap reggel én sem közöltem a férjemmel, hogy átrendezés várható.

Szám Kati Családi karikatúra című sorozatának további részei elérhetőek itt.

Amerikai filmek gyakori szereplője az olyan férfi, aki kevés időt tölt gyermekével, mert elvált vagy rettenetesen fontos elfoglaltságai miatt sokat van távol, rendszeresen az USA másik végébe röpdös különböző konferenciákra. Ha azonban végre módjában áll, kitűnő apaként kosármeccsre viszi a fiát, bálba a lányát és vadkempingezni az egész családot a vízesés zubogója alá, ahol vacsorára a patakban közösen fogott lazacból, tábortűz mellett falatoznak. Hasonlóan tökéletes apákról olvashatunk az újságokban is: ők a napi gürcölés után a fürdetésre mindig hazaérnek, nem mulasztják el a mesélést, és hétvégén megtanítják a fiuknak, miképpen lehet uszadékfából és acéldrótból kutyaólat eszkábálni. Közben pihenésképpen zongorán gyakorolnak a lányukkal a karácsonyi koncertre.

Engem ezek a történetek mindig módfelett nyomasztottak, mert ugyan igazán sok időt töltök a gyerekeimmel (ha csak az óvodába-iskolába elvitel-elhozatalt összeadnánk, valószínűleg évek jönnének ki), de ezt az irigylésre méltó, jófej apát sohasem tudtam prezentálni. Külön fájdalmam, hogy íróemberként keveset meséltem nekik, főleg a kisebbeknek. Szerencsére ők talán mégsem a hollywoodi minta alapján ítélnek meg, és az együtt töltött percek vízesés, biciklitúra és a helyszínen megtekintett Barca-Real meccs híján is kapcsolatépítőnek bizonyulnak.

A múltkor például Zsombi (aki lassan hároméves, vagyis eléri azt az életkort, amikor megfigyeléseim szerint legaranyosabbak a gyerekek) rákérdezett, mi az az egyirányú utca. Mint élő KRESZ tankönyv, jobb kezem előre mozgatásával (mintha csak parolázni készülnék) megmutattam, hogy csak „ebbe az irányba lehet haladni”. Ha szembe jönnének, akkor összeütköznének az autók. „És milyen táblát tesznek ki?”, kérdi. Mondom, egyirányú utca táblát, ami kék alapon fehér nyíl. És a másik oldalra, hogy onnan senki se hajtson be, mit gondolsz, milyen táblát tesznek ki? Nem tudta. Mondom, behajtani tilost. Nagyjából ennyi a történet. Azóta azonban minden este, elalvás előtt el kell mesélnem az egyirányú utcát. Pontosan bemutatva jobb és bal kezem szembeállításával, mi lenne, ha valaki betévedne a tiltás ellenére. A kérdésre pedig, hogy az utca másik végén milyen tábla van, már nem magamnak kell felelnem, mert rövid hatásszünet és pajkos mosoly után ő kiáltja a megfejtést: „Behajtani piros!”

Próbálom magam abba az illúzióba ringatni, hogy szép gyerekkoruk lesz így is, hiszen a szeretet, a harmonikus kapcsolat nem a külső csillogáson múlik. Az egyirányú utca méltán népszerű története nem vetekedhet a vadvízi evezéssel, de talán szép emlékeket hagy a fiamban. S ha majd a saját csemetéi kérdik tőle, megtanultad apu a nagypapától, hogyan lehet varsával csukát fogni, vagy hogy miképpen készíthetünk uszadékfából és acéldrótból kutyaólat, mosolyogva azt feleli: nem, fogalmam sincs róla, de szívesen elmesélem nektek, mi az az egyirányú utca.

1990-ben egy amerikai oroszlánszelídítő az Indiana állambeli Garyből, bizonyos Philip Stanic megváltoztatta a nevét ifj. Elvis Presleyre, és bejelentette, hogy ő a rock’n’roll királyának, valamint egy Szent Benedek-rendi apáca, Dolores nővér (szül. Dolores Hicks) szerelemgyereke. A szenzációéhes amerikai bulvársajtó azonnal felkapta a hírt, és valami sötét szerelemi drámát orrontott az ügy mögött. De tényleg, mi köze lehet egy szigorú elvonultságban élő monasztikus rendi apácának a szívtipró Elvishez? Hát, elég sok, ugyanis Dolores nővér volt az első nő, akit Elvis a filmvásznon megcsókolt.

Csók, Biblia, Elvis

Akik valamennyire is ismerik az 1950-es és 60-as évek klasszikus amerikai filmjeit, azok pontosan tudják, hogy ki (volt) Dolores Hart. 1957-ben ő játszotta Elvis Presley szíve hölgyét – akit a Király, mint már említettük, meg is csókol – a Loving you című filmben, amibe kicsit úgy került bele, mint Pilátus a krédóba. „Éppen bájóránk (sic) volt a Marymount College-ban, amikor szóltak, hogy telefonhívásom van a Paramount Studios-tól. Hal Wallis társproducer volt az, aki azt akarta, hogy fél óra múlva legyek bent náluk a stúdióban. Úgy ahogy voltam, melegítőben, zokniban, egy barátom kocsijába vágtam magam, és berobogtunk a Paramountba. Amikor találkoztunk, Mr. Hal Wallis egyből a következőt kérdezte tőlem: „Mit akar kezdeni az életével?” Mire én azt feleltem: „Színésznő akarok lenni.” „Filmet forgatunk Mr. Elvis Presley-vel, folytatta Wallis, és azt szeretnénk, ha már a jövő héten kezdene.” Azt sem tudtam, ki az az Elvis Presley. Nem hallgattam rádiót és így nem jutott el a híre hozzám. ”

A film, talán mondani sem kell, óriási siker lett, és még egy követte ugyanebben a felállásban, úgyhogy igen, valóban volt rá esély, hogy jobban megismerjék egymást a Királlyal. „Amikor a King Creole-t forgattuk, Mr. Presley akkor már annyira népszerű volt, hogy fürtökben vártak rá az emberek New Orleans közterein. Nem tudtunk normálisan végigmenni az utcán, akkora volt a cirkusz. A forgatás szüneteiben szállodai szobákban rejtegettek minket. Erős kísérettel vittek a liftig, majd fel az egyik szobába, ahonnan átjárót építettek egy másik szállodába, ahol lementük a lifttel, és akkor ott volt az igazi szobánk. Ilyenkor hoztak szendvicseket, Mr. Presley pedig felcsapta a Gideon Bibliát, mert a hotelszobákban ez található. És ahol felütötte, hangosan felolvasta a részt, amiről aztán elbeszélgettünk. Tényleg érdekelte, hogy mit gondolok a Szentírásról.”

Hogy Dolores Hart mit gondolt a Bibliáról, az nem volt mindig egyértelmű.

Apja lánya

Egészen kicsi korától kezdve színészettel akart foglalkozni, akárcsak az édesapja, Bert Hicks, aki egy Chicago-i moziban volt jegyszedő, amíg a Twentieth Century Fox egyik producere fel nem fedezte, hogy úgy néz ki, mint Clark Gable. Szerződést kapott, és a családjával együtt 1942-ben Hollywoodba költözött. Igazán sokra sose vitte, általában kisebb szerepeket osztottak rá, de ez éppen elég volt a kis Dolores-nek, hogy feltétel nélkül csodálja.

Az Álomgyárban azonban nagy ára van az álmoknak, Dolores szülei elváltak, amikor a kislány mindössze hat éves volt. Bár egyikük sem volt katolikus, mégis a St. Gregory katolikus iskolába íratták be Chichago-ban, ahová az iskolaév idejére visszaköltözött a nagyszüleihez. 10 éves korában aztán itt keresztelkedett meg katolikusnak az iskolát vezető kedvesnővérek vigyázó szemei előtt. Két évvel később végleg áttelepült Los Angeles-be, ahol a cikk elején említett gimnáziumba kezdett járni dráma tagozatra. Az iskola egyik Szent Johanna-előadásán szúrta ki őt a Paramount ügynöke, és utána jött az az ominózus telefon. De hiába élt a közelében, édesapját csak ritkán látta. „Nagyon nagyra tartottam az édesapámat, még akkor is, ha nem sokat találkoztunk. Nagyon jóképű és vonzó férfi volt, és minden kislány arra vágyik, hogy az apukája szeresse.”

Dolores végül sokkal nagyobb sztár lett, mint amilyen az édesapja volt. 

Tíz nagy hollywoodi szuperprodukcióban és több tévésorozatban kapott szerepet, és olyan nagyságok mellett játszott, mint Anthony Quinn, Ernie Kovacs vagy Montgomery Clift. Utolsó filmjét, aminek Repülj velem! volt a címe, Hugh O’Brian oldalán 1963-ban forgatta, abban az évben, amikor belépett a Regina Laudis bencés kolostorba.

De mégis, milyen dráma hatására tehette meg a karrierje csúcsához közeledő ifjú színésznő ezt a radikális lépést?

Kép

Nem minden szerelem

Nos, kedves bulvár hírekre kihegyezett fülű olvasó, nem volt semmilyen dráma. Illetve egy picike mégis. Dolores Hart ugyanis addigra már el volt jegyezve egy bizonyos Donald Robinson Los Angeles-i ügyvéddel. Az esküvő 1963. február 23-ára volt kitűzve, és éppen egy eljegyzési partin voltak még az előző év végén, amikor a vőlegény odalépett menyasszonyához, és a következőket mondta: „Dolores, te fizikailag ugyan itt vagy a partin, de lélekben valahol nagyon máshol jársz. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha elmennél a kedvenc apácáidhoz, hogy elgondolkozhass az életedről.” Dolores kapcsolata ugyanis a Connecticut állambeli Betlehemben található Regina Laudis kolostorral addigra már nem volt új keletű.

1959-ben, amikor a Pleasure of His Company című Broadway-darabban játszott (hetente nyolcszor!), ez a húszéves kislány a teljes kiégés közelébe került. A szobatársa azt tanácsolta, hogy menjen el vele Connecticutba, az apácákhoz. „Erre én azt mondtam neki,»Szó sem lehet róla! Semmilyen helyre nem megyek, ahol apácák vannak. Az általános iskolában egy életre végeztem velük!«”

Aztán mégis elment. „Senki nem kérdezett tőlem semmit, egyszerűen csak hagytak létezni. Aludtam, felkeltem kicsit sétálni, majd megint aludtam.” Dolores ezután egyre sűrűbben kezdett lejárni Connecticutba. „Egyszer személyes meghallgatást kértem Placid anyától, aki a kolostor elöljárója volt akkoriban. Megkérdeztem tőle, hogy nem kellene-e nekem apácának mennem. »Nem, menj csak vissza Hollywoodba, és tedd, ami a dolgod.« - mondta erre határozottan.”

Így is történt. Hogy, hogy nem, Dolores következő filmje az Assissi Szent Ferenc volt, amiben Klárát alakította, és aminek forgatására Rómába kellett repülnie. „Ott találkoztam XXIII. János pápával, ami meghatározó élmény lett hivatásomra nézve.

Amikor bemutattak a pápának, mondtam a nevemet, hogy »Dolores Hart vagyok, a színésznő, aki Klárát alakítja.« Mire ő azt mondta »Nem, te Klára vagy.« Azt hittem, nem értettem jól, és megismételtem: »Nem, én Dolores Hart vagyok, aki Klárát játssza.« XXIII. János pápa erre egyenesen a szemembe nézett, és kijelentette: »Nem. Te Klára vagy.« Szavai sokáig visszhangoztak az fülemben.”

Azután a nevezetes eljegyzési buli után Dolores megfogadta vőlegénye tanácsát. Hajnali egykor ért haza a partiról, és öt órával később már repülőn ült a Connecticuti Betlehem felé. „Amikor megérkeztem ide, és már bent jártam az erdőben, a hóesés hirtelen abbamaradt, és felragyogott előttem az erdő közepén egy gyönyörűséges kőoltár. »Vajon ez most tényleg az én meghívásom jele?« kérdeztem magamtól.” Nos, a rendfőnöknő szerint azt volt, mert elfogadta Dolores jelentkezését, csak azt kérte, hogy júniusig ne szóljanak senkinek, természetesen a vőlegényét leszámítva.

„Amikor legközelebb Donnal beszéltem, már tudta. Együtt vacsoráztunk, és én nem viseltem az eljegyzési gyűrűmet. »Biztos voltam benne, hogy ez lesz, mondta. Ez az, amit tenned kell, és én ezt is együtt akarom veled csinálni.« Ez egy fantasztikus nagy ajándék volt tőle, és azóta is megmaradt ugyanilyennek. »Nem kell minden szerelemnek az oltár elé jutnia«, mondta nekem egyszer. Don sosem nősült meg. Minden évben karácsonykor és húsvétkor eljön ide hozzánk, és megtesz mindent a közösségért, amit csak tud.”

Magammal vittem Hollywoodot

És hogy milyen volt hátat fordítani Hollywoodnak? „Sosem azt éreztem, hogy hátat fordítok valaminek, sokkal inkább azt, hogy valami nagyobb és jelentősebb felé fordulok. Magammal vittem Hollywoodot. Őszintén szerettem a munkámat és az embereket, akikkel együtt dolgoztam.”

És Dolores nővér valóban nem fordított hátat Hollywoodnak, olyannyira nem, hogy tagja is volt az Academy Awards szavazóbizottságának, az ő szavazatától is függött, hogy kik kapnak Oscar-díjat. Minden évben nagy csomag DVD-film érkezik a Regina Laudis kolostorba, Dolores nővér pedig a kis társalgóban egy 20 cm képátmérőjű, vízözön előtti tévékészüléken nézi az alkotásokat.

Amikor valami nagyon jót talál, azt megbeszéli a rendfőnöknővel, és megmutatja a nővéreinek is. „Nem hiszem, hogy a vér, a szex meg az erőszak különösebben sokkolná őket, inkább úgy éreznék, hogy elpocsékolták az idejüket. A filmek a kort tükrözik. Általában nem maguk a filmek gonoszak, hanem a kor, amiről szólnak. Sokszor belőlük merítek ötletet, hogy miért kell imádkozni. Ami igazán zavar egy filmben, az az, ha az embert remény nélkül hagyja. Segítenünk kell az embereknek megérteni, hogy a fájdalomból és a szomorúságból van kiút.”

Ui.: Na, de mi a helyzet ifjabb Elvisszel? „Nincs semmi igazság abban, amit az a fiatalember állít. Szerencsére már elcsendesedett ez az ügy. A fiatalembert pedig keresi az édesanyja, aki egyszer ide is telefonált. Elmondta, hogy a fia menekül előle, mert ő tudja az igazságot, hogy nem Elvis az édesapja.”

Ami az egyiknek jutalom, a másiknak néha a legkíméletlenebb büntetés. Így míg engem kellemes bizsergéssel tölt el belépni egy ruhaüzletbe, életem párját talán semmi sem frusztrálja jobban, mint az, ha ruhát veszünk neki. Úgy tűnik, ezzel kapcsolatos nemre jellemző tulajdonságainkat sokkal hatékonyabban sikerült gyermekeinkre örökítenünk, mint egyéb – társadalmilag valószínűleg hasznosabb – sztereotípiákat.

Családunk feje hadilábon áll azokkal a ruhákkal, amelyek nem találhatóak meg a szekrénye bizonyos polcán, valamint nem vehetők ki és föl félkézzel, kávézás és híradónézés közben. Ebből következően kizárólag a fölülre helyezett ruhadarabnak van esélye arra, hogy férjem magára öltse. Csoda-e, ha az áruházi választék (ráadásul kávé, félhomály és híradó nélkül) feldolgozhatatlan és sokkoló ingereket jelent számára?

Néhány emlékezetes eset a csemetékkel kapcsolatos öltöztetési ambícióit is derékba törte. Pár hónapos lányunkra úgy sikerült feladnia a rugdalózót, hogy annak egyik kimeneti nyílásán sem az a testrész bukkant ki, amelyet a ruhácska tervezője megálmodott, és olyan figyelemreméltó alapossággal tűrte be a trikót a pelenkába, hogy az minden nedvességet kivezetett belőle. Mivel kisfiúként sem a babaöltöztetés volt kedvenc elfoglaltsága, ma sem sok értelmét látja a ruhadarabok fölösleges differenciálásának, például szerinte fölösleges különbséget tenni a melegítőnadrág, a jégeralsó és a pizsama között. Így amikor kisfiunkat egyik reggel ő öltöztette, aznap a gyerek pizsamaalsóban játszott az oviban. Persze nem állítom, hogy nem igyekszik figyelmesnek mutatkozni. Amikor legutóbb megkérdeztem tőle, nem vesz-e észre rajtam valamit, lelkesen húzta csodálkozásra a szemöldökét:

– Új ruha? Nagyon csinos! A ruha új volt, de körülbelül két évvel azelőtt. A hajamat vágattam le.

Lányaink számára a ruhák mindig is a világ megismerésének eszközei voltak. Színek, anyagok, formák, sőt funkciók (úgy mint pörgős szoknya vagy kopogós cipő) és bonyolult kapcsolatrendszerek (kitől örökölte, kitől kapta ajándékba, kinek van ugyanilyen az osztályban vagy valamelyik filmben) megnyilvánulását jelentették. Kisfiamnak ezzel szemben mindössze annyi volt lényeges, hogy ne legyen rajta gomb, cipzár, és semmi olyasmi, ami bonyodalmakat jelenthet, ha sürgősen le vagy föl kell venni, mondjuk egy nadrágot. Esetleg még az játszott szerepet a nadrágválasztásban, hogy jól csússzon a csúszdán, és a zsebébe beleférjenek a katonái. A jelzőkkel nemigen bajlódott, számára az altestét takaró ruhát úgy hívták „a nadrágom”. Persze azért szókészlete és differenciálási képessége nem maradt el nővérei mögött, az autók dísztárcsáihoz és a csavarhúzókészlet darabjaihoz legalább olyan gyengéd és figyelmes kapcsolat fűzte, mint nővéreit a hajcsat arzenálhoz.

Amikor anya lettem, bennem is feléledt a kislánykori babázások emléke. Nagy élvezettel válogattam össze csemetéim öltözetét, lelkesen kreáltam a lányok frizurakölteményeit. Arra persze nem gondoltam, hogy néhány év múlva a velük való foglalatossággal arányosan fog nőni az az idő, amit ruhaválogatással, később frizura- és sminkkészítéssel töltenek majd el a fürdőszobában, míg a család többi tagja az ajtó előtt toporog. És arra sem, hogy milyen makacs következetességgel fognak majd ragaszkodni az általuk választott darabokhoz. Nagylányomnál két éven át minden jeles alkalomra egyetlen szoknya jöhetett szóba, fittyet hányva nemcsak az évszakra és az anyai érvekre, hanem arra a nyilvánvaló tényre is, hogy kinőtte. A darabból először szoknyácska, majd lassan inkább már egy szélesebb öv lett, és a helyzetet az is súlyosbította, hogy húga már nagyon fente rá a fogát. Végül azzal sikerült meggyőznöm, hogy nagycsoportosok már nem hordanak ilyet.

Pár nap múlva a buszon egy élénkvörös hajú, miniszoknyához kissé túlsúlyos és túlkoros hölgy utazott mellettünk. Lányom komolyan végigmérte.

– De szép színű haja van valakinek! –mondta. Bár vérbeli nőként mindig is tisztában volt vele, hogy a kapcsolatteremtés leghatékonyabb eszköze megdicsérni a másik külsejét, kissé meglepett a közvetlensége. Kisvártatva a vaskos csípőn feszülő ruhadarabra mutatott, és így szólt:

– Ugye, anyu, én már nem hordok ilyet, mert nagycsoportos vagyok. A néni még kiscsoportos?

Feleségem mondogatja mindig a csemetéknek, milyen jó nekik, hiszen egy sor nagyszerű könyvet még nem olvastak, és ezek öröme vár rájuk. Fantasztikus élmény volt, amikor először hoztunk haza nekik gázos lufit, és elengedtük a madzagokat a négy méter belmagasságú szobában. Ujjongva kaptak utánuk, visongtak a gyönyörűségtől. Mondhatnám az állatkertet, ahol az elsőként megpillantott szurikáta már lenyűgözte őket, és csak azután következett az elefánt, a zsiráf vagy az oroszlán. Ugyanakkor mennyi konfliktust és bosszúságot okozhat, ha valamit nem értünk.

A múltkor Zsombi éppen homokozott, és dühöngött, mert a szél a szemébe fújta a homokot, szétdúlta az összekészített kis kupacokat (történetesen kávét főzött; általában kávét főz…), még azt a néhány szál haját is tépte, amit a születése óta nem kellett levágni, annyira lassan növekszik. (Aggodalomra azonban nincs ok, én és a nagyobbik fiam egyéves korunkig kopaszok voltunk, a középső kétéves koráig, most mégis erős és dús hajunk van mindannyiunknak, nem is tudom, honnan örököltük. Talán Bálint bátyától, ha elég figyelmesen hallgattam annak idején nagyanyám családi történeteit.)

Szóval, Zsombi nagy hangon veszekedett a közelben hajladozó fenyőfával, mert azt hitte, az a felelős a szélért. Feleségem a fejét fogta, nem is mertem bevallani, hogy még emlékszem azokra az időkre, amikor én is úgy hittem, a fák fújják a szelet, s ahol nincsen fa, ott légmozgás sem lehet… De hát sok mindenről gondoltam butaságot; hét éves lehettem, amikor sor került a szovjet-amerikai Szojuz-Apolló programra, amelynek keretében két űrhajó összekapcsolódott a kozmoszban, és az asztronauták meglátogatták egymást. Én szentül meg voltam róla győződve, hogy véletlenül találkoztak. Még fogadtam is a nővéremmel. Apám döntött, mint megfellebbezhetetlen tekintély, és persze vesztettem.

Most rám mint megfellebbezhetetlen tekintélyre várt a feladat, hogy a két és fél éves gyereknek hideg és meleg levegő áramlásáról, ciklonokról és légköri frontokról magyarázzak, amit meglepő figyelemmel hallgatott. Az anyja tamáskodva figyelt, vajon mennyit érthet meg mindebből az apróság. Miután befejeztem, azért a saját szavaival ő is igyekezett felvilágosítani a kis oktondit.

– Zsombi, nem az a fenyőfa okozza a szelet – foglalta össze röviden akadémiai értekezésem lényegét. A fiam szemezett egy darabig a fával, talán bólogatott is, aztán félrebillent fejjel fölnézett (szegényeknek mindig fölfelé kell nézniük ránk), és komolyan azt kérdezte:

– Hát akkor melyik?