Midőn ennek a rovatnak az egyes darabjait írtam nagy pálfordulásokról és valószínűtlen megtérésekről, számtalanszor ütköztem a névbe: Gilbert K. Chesterton. Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem is olyan nagyon régen még egy-két szellemes aforizmán kívül nem sokat olvastam tőle. Még egy Brown atya-történetet sem, és noha már jó ideje beszereztem a könyvespolcomra Az ember, aki csütörtök volt című könyvét, az sokáig ott is maradt port fogni. De mentségemre legyen mondva, hogy noha a bölcsészkaron angol irodalmat (is) tanultam, a tananyagban egyetlen szó sem esett Chestertonról (bár lehet, hogy ez ma már nincs így). Nincs róla magyar nyelvű Wikipédia-szócikk sem, és meglepő módon a rendszerváltás előtt jóval több könyvét adták ki, mint azt követően (összesen kettőt, a Hagyományok és hazugságok, valamint a Brown atya ártatlansága címűt). Ma már nem is értem, hogy a nevén kívül jóformán semmit nem tudtam erről a hihetetlen nagy formátumú, elképesztően termékeny és felmérhetetlenül nagy hatású emberről.

„Ne tedd, Gilbert!”

De ki is volt az az ember, aki azt írta, hogy „A keresztény ideállal nem az a helyzet, hogy kipróbáltatott és könnyűnek találtatott, hanem nehéznek találtatott, ezért ki sem próbálták”? Nos, 1874. május 29-én született egy kényelmesen jómódú londoni családba. Szülei – Edward és Marie (Grosjean) Chesterton – mindketten anglikán vallásúak, ám inkább unitárius szertartásokra jártak (amikor jártak), és ide hordták három gyermeküket, őt, öccsét és húgukat, akit kisgyerekként elvesztettek. Ingatlanügynök édesapja külön tudta választani az üzletet és a magánéletet, számtalan hobbija volt, amelyekbe a gyerekeit is bevonta. Chesterton egy meleg, pezsgő szellemiségű családi közegben nevelkedett, jó iskolákba járt, az egyetemi diplomát nem tartotta fontosnak (a későbbi egyetemi professzori felkéréseket is rendre visszautasította), helyette művészeti képzésben részesült. Írni, rajzolni és vitatkozni (ő volt az iskolai Junior Vitakör elnöke) már egész fiatal kora óta nagyon szeretett, és rajzai, cikkei, versei, műkritikái szintén egészen zsenge korától kezdve jelentek meg. 1900-ban adták ki első és második saját könyvét is (utóbbit édesapja finanszírozásában). Igazán ismertté egy évvel később, az angol-búr háborúról írt zseniális cikkével vált, népszerűvé viszont nem ez tette: írásában ugyanis a búrok pártját fogta. Ezután vált belőle minden idők egyik legtermékenyebb írója.

Száz saját könyvet jegyez, másik kétszáznak a társszerzője volt, többszáz vers fűződik a nevéhez, öt színdarab, öt nagyregény és kétszáznál is több kisregény/novella – ideértve a már említett Brown atya-sorozatot és a Férfi, aki túl sokat tudott című krimit is, amiből a híres film is készült.

Chesterton elsősorban mégis újságírónak tartotta magát. Több mint 4000 esszét, tárcát, publicisztikát írt elsősorban a kor népszerű magazinjaiba, újságjaiba, mint az Illustrated London News vagy a Daily News, illetve G.K.’s Weekly címmel saját lapot is szerkesztett. 32 éves korára már igazi híresség volt, akit mindenhol felismertek. Ezt persze köszönhette nem mindennapi megjelenésének is: 194 cm-es magassága, 120 kg-os termete, oroszlánsörény-szerű haja, szőke harcsabajsza, széles karimájú nemezkalapja, sétapálcája és lobogó köpenye különleges jelenséggé tették.

Anglikánnak keresztelték, de gyerekkorában inkább az unitárius hitben nevelkedett. Ifjúkorában ezoterikus tanok iránt érdeklődött, de ez nem tartott sokáig, és 1901-ben, amikor házasságot kötött, már a keresztény tanítás talaján állt anélkül, hogy bármelyik egyházhoz is tartozott volna. A felesége, Frances Blogg viszont akkorra már anglikánból katolikussá lett, és ezzel megkezdődött Chesterton útja is a katolicizmus felé, 1922-ben lépett be hivatalosan is az egyházba. Az állandó vitapartner és barát G. B. Shaw ezt így kommentálta: „Ne tedd, Gilbert, most túl messzire mégy!” És hogy mégis miért tette?

Miért vagyok katolikus?

Chesterton életművének jelentős része erről az egy dologról szól, de van egy esszéje is 1926-ból, amelynek kifejezetten ez a címe: Miért vagyok katolikus. Ebből idézünk: „Azért nehéz elmagyarázni, hogy ’miért vagyok katolikus’, mert felsorolhatnék tízezer okot is, amelyek mind egyetlen okra vezethetők vissza: a katolicizmus igaz. Minden rendelkezésemre álló felületet megtölthetnék olyan mondatokkal, amelyek úgy kezdődnek, hogy ’Ez az egyetlen, dolog, ami…’ Mint például (1) Ez az egyetlen dolog, ami valóban megakadályozza, hogy a bűn titokban maradjon. (2) Ez az egyetlen dolog, amelyben a felsőbbség nem lehet felsőbbséges, azaz arrogáns. (3) Ez az egyetlen dolog, ami felszabadítja az embert annak a megalázó rabszolgaságából, hogy saját kora gyermeke legyen. (4) Ez az egyetlen dolog, amelyik úgy beszél, mintha maga lenne az igazság; mintha valódi üzenetközvetítő lenne, aki nem hajlandó belepiszkálni az igazi üzenetbe. (5) Ez a kereszténységnek az egyetlen olyan fajtája, amelyik minden típusú embert magába foglal; még a tiszteletre méltó embert is. (6) Ez az egyetlen grandiózus próbálkozás arra, hogy belülről változtassák meg a világot: akaratokon és nem törvényeken keresztül; és így tovább.

De megközelíthetem a kérdést személyes oldalról is, és leírhatom az én személyes megtérésemet is; csakhogy az a sanda gyanúm, hogy ez a módszer az egész ügyet sokkal kisebbnek láttatná, mint amekkora valójában. Számos nálamnál sokkal jobb ember tért meg teljes őszinteséggel ennél sokkal gyatrább vallásokba. Úgyhogy itt most megkísérlem azt az egyetlen dolgot hangsúlyozni a katolikus egyházról, ami még a legtiszteletreméltóbb riválisáról sem mondható el. Röviden a katolikus egyházról elsősorban azt emelném ki, hogy katolikus (egyetemes – a szerk.). Azt próbálnám meg elmondani, hogy az egyház nem pusztán nálam nagyobb, hanem mindennél nagyobb a világon; azaz valójában nagyobb az egész világnál. Helyhiány miatt azonban most csak egyetlen funkciójára szorítkozom: az igazság őrzője.

Tízből kilenc esetben az, amit új eszméknek gondolunk, valójában régi tévedések. A katolikus egyház egyik legfőbb feladata, hogy megakadályozza, hogy az emberek elkövessék a régi tévedéseket, hogy újra és újra elkövessék őket mindörökké, ahogy ezt az emberek tenni szokták, amikor magukra vannak hagyva. … (Az egyház) dogmatikusan védi az emberiséget a legszörnyűbb ellenségeitől, a régi tévedések ősi, borzalmas és elemésztő szörnyetegeitől. Pláne most, amikor ezek a hamis ügyek nagyon friss és új színben tudják feltüntetni magukat főként egy új generáció számára.”

Chesterton szerint az egyház kétezer év alatt felhalmozott tapasztalata már csak emberi léptékkel mérve is páratlan. Nekünk, embereknek pedig elemi szükségünk van arra, hogy valami „egybetartsa a világ négy sarkát”, miközben a nagy társadalmi kísérleteinket folytatjuk.

„Ugyanis semmi sem valószínűbb ma annál, mint hogy a népképviseleti kormányok korrumpálódása nyomán a gazdagok teljes egészében elszabadulnak, és pogány gőggel tapossák szét az egyenlőség minden hagyományát. … Az intellektuális közeget biztonságossá kell tennünk a demokrácia számára. De a modern szellemi anarchia körülményei között sem ez, sem semmilyen más ideál nincs biztonságban. Ahogy a protestánsok nem számoltak azzal, amikor a papoktól elfordulva a Bibliát tették a középpontba, hogy a Bibliát is meg lehet kérdőjelezni, úgy a köztársaságpártiak sem gondoltak azzal, amikor a királyoktól a nép felé fordultak, hogy a népet is félre lehet vezetni.”

Profetikus szavak 1926-ból. Pláne, ha hozzátesszük, hogy írásai nagy részét vasútállomásokon várakozva írta, mert rendre lekéste a vonatait. Bár a felesége is és ő is nagyon szerette volna, mégsem született gyerekük, ezért Chesterton elvállalt minden meghívást, amit csak tudott, így lényegében állandóan úton volt – csak nem mindig tudta, hogy pontosan hova. Legendássá vált az a távirata, amit a feleségének küldött: „Market Harborough-ban vagyok, de hol kellene lennem?”

Sokakra hatott

A neves amerikai Chesterton-szakértő, Dale Ahlquist a következőképpen jellemzi: „Ez a szórakozott, túlméretes kertitörpe, aki szeretett a saját viccein nevetni, és születésnapi zsúrokon azzal szórakoztatta a gyerekeket, hogy zsemléket kapott el a szájával, ez a férfi írta Az örökkévaló ember című könyvet, amely keresztény hitre vezetett egy ifjú ateistát, akit úgy hívtak, hogy C. S. Lewis. Ő volt az az ember, aki megírta a Napoleon of Notting Hill (nincs még magyar fordítás, a szerk.) című regényt, amely arra késztette Michael Collinst, hogy az ír függetlenségi mozgalom élére álljon. És ő volt az az ember, aki azt az esszét írta az Illustrated London News-ba, amely inspirációul szolgált Mohandas Gandhinak, hogy mozgalmat indítson a brit gyarmati uralom felszámolására Indiában.”

Sőt, a modern kereszténydemokrácia is sokat köszönhet(ne) Chestertonnak: ő, az öccse, Cecil és a barátjuk, Hilaire Belloc ugyanis élharcosai voltak a disztribútizmus nevű (szintén nem lelhető fel magyar nyelven még a Wikipédián sem) katolikus politikai gondolatnak. Ez szemben állva mind a kapitalizmussal, mind a szocializmussal, egy harmadik utat hirdetett meg főként XIII. Leó pápa 1891-es Rerum Novarum enciklikájára alapozva. A disztributisták hisznek a magántulajdonban, minél több embert szeretnének tulajdonossá tenni, hisznek a családi vállalkozásokban, a gyárakat és üzemeket dolgozói tulajdonba adnák, a céhekhez hasonló iparkamarákat állítanának fel, átalakítanák a bankok mai, kamatot szedő és abból profitra szert tevő rendszerét, a hatalomelosztásban a szubszidiaritás elvét követik, és így tovább, több olyan elem is van, ami egy kereszténydemokrata politikus szívét megdobogtatja.

Chestertont 1836-ban szívelégtelenség következtében hirtelen érte a halál. Ronald Knox atya, Chesterton barátja, maga is elismert krimiíró, a következőket mondta gyászbeszédében: „Egész generációnk annyira Chesterton hatása alatt nőtt fel, hogy már azt sem tudjuk, mikor gondolkodunk chestertoniasan.” Íme hát néhány példa:

A születésszabályozást támogató emberekről
„Az eufemizmusra való hajlandóságuk miatt ezeket az embereket könnyen szentimentálisnak nevezhetjük. Az általuk használt kifejezések mindig felpuhítottak és zsurnalisztikusak. Szabad szerelemről beszélnek akkor, amikor valójában valami teljesen mást értenek, amit pontosabb lenne szabad kéjvágynak nevezni. De mivel szentimentálisak, ezért úgy érzik, hogy kötelező vigyorogniuk és gügyögniük a „szeretet” szó hallatán. Kitartanak a ’születésszabályozás’ kifejezés mellett, pedig amit valójában szeretnének, az kevesebb születés és semmi szabályozás. Atomjaikra tudnánk szétszedni őket, ha mi is annyira illetlenek lennénk a szóhasználatunkban, amennyire amorálisak ők a következtetéseikben.”
Az élet egy másik bolygóról származik?
„Azt mondani, hogy az élet egy másik bolygóról származik, ugyanolyan, mintha azt mondanánk, hogy az a szellem, amelyik ebben a sírban tanyázik, egy másik sírból érkezett. Nem magyaráz meg semmit.”
A tabukról és a tabudöntögetésről
„A dolgok megreformálása – ami élesen különbözik a deformálásuktól – kapcsán létezik egy szimpla és közönséges szabály; egy szabály, amit talán paradoxonnak lehet nevezni. Tegyük fel, hogy létezik egy bizonyos intézmény vagy szabály, az egyszerűség kedvéért legyen ez egy kerítés vagy egy kapu, ami egy utat szel keresztül. A modernebb típusú reformer vidáman lép oda, és azt mondja: ’Nem látom ennek az értelmét, romboljuk le!’ Amire az intelligensebb típusú reformer a következőket feleli: ’Ha nem látod az értelmét, úgy természetesen nem fogom hagyni, hogy lerombold. Menj el és gondolkodj! Aztán, amikor visszajössz, és azt mondod, hogy már látod az értelmét, akkor esetleg megengedem, hogy lerombold.” (John F. Kennedy elnök naplójában találtak egy bejegyzést, amelyben Chestertonnak tulajdonítja a következő idézetet: „Sose bonts le egy kerítést addig, amíg nem tudod, miért állították fel.”)
A toleranciáról
„A legfőbb hiba, amit ilyenkor elkövetünk, hogy nem vagyunk tisztában vagy nem is érdekel minket a hitvallás, amiből egyes emberek jó vagy rossz szokásai természetes módon fakadnak. Sokat szónokolunk arról, hogy tisztelnünk kell más emberek meggyőződését. De ahhoz, hogy tisztelni tudjunk egy másik vallást, azt vallásként is kell kezelni: érdeklődni a tanítása felől és a tanítás következményei felől. A modern tolerancia süketebb, mint az intolerancia. A régi vallási hatóságok legalább megnevezték az eretnekséget, mielőtt elítélték volna, és elolvasták a könyveket, mielőtt elégették volna. De mi ma azt mondjuk egy mormonnak vagy egy muzulmánnak: „Sose törődj a vallásoddal, jer’ a keblemre!” Mire ő teljesen természetesen azt fogja felelni, hogy „Hát már hogyne törődnék a vallásommal, és ajánlom, hogy te meg légy óvatos!”
Ugyancsak a toleranciáról:
„A modern tolerancia diktatúra. Diktatúra, mert hallgatásra kényszerít.”
A bigottságról
„A bigottságot nagy vonalakban úgy lehetne meghatározni, hogy azoknak az embereknek a haragja, akiknek nincs saját véleményük.”
A hagyományról
„A hagyomány ápolásával szavazati jogot adunk a legnehezebben megragadható társadalmi osztálynak: az elődeinknek. Ez a holtak demokráciája.”
Amatőrizmusról és profizmusról
„Ha valamit érdemes csinálni, akkor azt még rosszul is érdemes csinálni.”
Hitről és hiszékenységről
„Amikor valaki felhagy a hittel Istenben, akkor nem semmiben fog hinni, hanem bármiben.”
Az angyalokról
„Az angyalok azért repülnek, mert könnyedén veszik magukat.”

Noha fajsúlyos ember volt testben és lélekben, Chesterton is könnyedén vette magát, úgyhogy sokan egészen biztosak benne, hogy mostanság már az angyalokat szórakoztatja vicceivel.

– Az ember kimegy a piacra, körülnéz, szagolgat, tapogat, megszületik a fejében a menü, miközben fecseg az őstermelő kofákkal, a halassal, a húsossal, a káposztással. Nagyon jó időtöltés.

– Főzni is szokott?

– Mifelénk sátoros ünnepekkor a férfiak is forgatták a fakanalat, apám, keresztapám is, ez egy fiúgyereknek annyit jelentett, hogy nem szégyen a főzés. Ma is sok férfiszakács ismerősöm van. Mondhatom, hogy lakásunk még nem volt, de bográcsunk már igen. Amikor beköltöztünk a társasházba, az első nap fölállítottam az állványt a kertben, és főztem a hazai ízeket. Két-három hamisítatlan alföldi étel van a tarsolyomban, az öreglebbencs, aminek legalább ötféle nevét ismerem, öreglacsuha, slambuc, öhöm, handabakáré. Finom és laktató étel, ezzel szoktam villogni. De ilyen az alföldi bográcsgulyás is, amit nyáron sok friss zöldséggel kell készíteni.

A főzés nemcsak hobbi, hanem fontos társaságszervező alkalom, magának az ember nem bográcsozik. Szállnak az illatok, lesi a csapat, mikor lesz kész, mindenkinek van valami feladata, az egyik fát vág, a másik vizet hord vagy fröccsöt készít.

Mi a konyhában is ketten főzünk a feleségemmel, ő a franciás ízeket szereti és főleg a baromfit, az én ízlésem inkább a birka- és sertéspörkölt tartományban mozog.

– Kétféle ebéd készül?

– Valóban kicsit nevetséges, nevetünk is rajta a barátainkkal, de igen. Az időnkbe belefér és a főzés és az evés is az életöröm kifejezése. Régen a szegény ember is örömmel főzött és evett, ma van olyan tehetős barátom, akitől megkérdezem, mit ebédelt, és azt válaszolja, hogy nem tudja. Gyűjtöm a szakácskönyveket is, ha külföldön vagyok mindig elmegyek piacra, pár étterembe, hogy megismerjem, mit eszik a német, a francia, az olasz. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek is ismerjék meg az alapanyagokat, a magyaros recepteket, ezért is írtam gyerekeknek szóló szakácskönyveket, hamarosan újra ki is adják őket.

Csukás István – Kép: Emmer László

– A családjában tehát a főzésnek volt előzménye. A művészetnek is? Először hegedűművésznek készült...

– Semmi előzménye nem volt. Ebből is látszik, hogy minden nyomorúság ellenére az életem döntő fordulataiban szerencsés voltam. Gulyás György, egy nagyszerű Kodály-tanítvány volt, aki elhatározta, hogy elindít egy olyan zeneiskolát, ahol tehetséges szegény tanyasi gyerekeket fog zenére oktatni. Volt Tarhoson egy elhagyott, kirabolt kastély kint a majorságban, a Wenckheim-kastély. Gulyás elérte, hogy megkaphassa, bekerítette, elkezdte a kollégáival saját kezűleg felújítani az épületet, és elküldött felvételiztetni szerte az országba énektanárokat. Az egyikük engem tanított énekre, Törzsök Béla, később ő is bekerült a zeneiskolába tanárként. Kisújszálláson felfedezte, hogy jó hallásom van és tökéletesen megtanított szolmizálni, csodát művelt velem, bekerültem a békés-tarhosi zeneiskolába. Azóta is meg vagyok győződve arról, hogy minden a tanáron múlik. Neki köszönhetem, hogy csodálatosan telt a gyerekkorom és a nehéz kamaszkorom is. Tarhoson megvalósult Kodály álma is, bár a zeneiskola indulásakor ő maga sem hitte, hogy négy év alatt meg lehet tanulni hangszeren játszani. Gulyás bebizonyította, hogy például kürtön vagy furulyán meg lehet. Ezt is szükség szülte, nem volt hangszerünk, vett hát 200 furulyát, és mindenki megtanult furulyázni. Később Kodály is hirdette, hogy furulyázzanak az iskolákban.

Emellett kórust alakítottak belőlünk, ahhoz megvolt a hangszerünk és világhírűek lettünk, úgy szolmizáltunk, ahogy más levegőt vesz. Kodályt mindez rabul ejtette.

A hegedűtanárom Zathureczky Ede volt, aki a Zeneakadémiáról járt le – repülőn! Ahogy a többiek is.

– De mégsem lett hegedűművész.

– Lehettem volna valamilyen hegedűművész, de közben 16 éves koromban megjelent pár versem egy budapesti folyóiratban, és közben azt is éreztem, hogy késésben vagyok a hegedűvel, hiszen 12-13 évesen kezdtem el tanulni, ennyi idősen Zathureczky már koncertezett. De hálás vagyok a hegedűért, mert ma is élvezem a zenét, és mert kinyitotta számomra az érzelem-, az önkifejezés, a bátorság kapuját. Ugyanakkor a verszene egészen más, mint a zene. Babitsról, aki gyönyörű fordításokat készített franciából, angolból, németből, olaszból, nemcsak a magyar nyelv verszenéjében volt otthon, az az anekdota járta, hogy olyan botfüle volt, hogy csak akkor ismerte föl a Himnuszt, amikor a többiek már fölálltak.

Az ember 17-18 évesen nagyon tudatos és határozott tud lenni. Naponta 3-4 verset írtam és az összes pénzemet bélyegre költöttem, mert állandóan küldözgettem őket Pestre különböző folyóiratoknak. Pestre akartam költözni, akkor is, ha nyomorogni fogok.

Megkerestem a Ménesi úton a kollégiumot, bementem az egyik szobába és letettem egy ágyra a motyómat, hogy én ott fogok aludni. Véletlenül a jogászok szobájába mentem, a fiúk kérdezték, hogy hová fogok járni, mondtam, hogy nem tudom, mondták, gyere akkor velünk.

Nem voltam fölvéve, nem kaptam ösztöndíjat, de vendéghallgatóként be lehetett járni az előadásokra. A kollégiumban nem törődtek velem, menzajegyet ugyan nem kaptam, de ha a bölcsészkar étterméhez odamentünk nyitás előtt, ehettünk levest és kenyeret, amennyit akartunk. Ott találkoztam először Orbán Ottóval, három tányér leves és öt szelet kenyér után mentünk a dolgunkra. Félévkor levizsgázhattunk, és ha nem bukott meg az ember, folytathatta. Közben jelengettek meg verseim, és pénzt is kaptam értük, 20 éves koromban már az első verseskötetemre is volt szerződés, csak aztán jött az 56-os forradalom. Szerintem nagyon fontos egy költőnek, hogy megjelenjenek a fiatalkori versei. Sokszor a nagyoknak is, például Adynak borzasztó volt az első két kötete, csupa Reviczky utánérzés, de ha ezen túljut az ember, megtalálhatja a saját hangját.

– Nem elég megírni a zsengéket? Ki is kell adni?

– Igen, mert a dolog visszafelé is hat. Csak gyűlnek az ember nyakán a versek és a titkos költők sokszor besavanyodnak alatta. Ebben is nagy szerencsém volt. A Művelt Nép című képes hetilap megjelenésekor jöttem Pestre. Abban a lapban már új hangok is hallatszottak, közöltek verseket, novellákat is. Boldogan láttam 18 évesen, hogy megjelent egy versem a címoldalon, és én rohantam vissza a New York-palotába, ott volt a szerkesztőség, ahhoz a kopasz úrhoz, akinél pár hete otthagytam a kéziratot. Kellér Bandi bácsi volt, fölállt az íróasztaltól és körbecipelt a szerkesztőségben. Akkor nyílt meg az irodalmi kávéház, lehívott, hogy menjek le vele ebédelni, bemutat pár embernek. Életemben nem voltam kávéházban. Egy hosszú asztalnál ott ült mindenki, aki az akkori irodalmat jelentette, aki nem lett szocialista költő, hanem szerkesztésből, ebből-abból élt. Ennél az asztalnál volt az én igazi egyetemem. Sokat ültem ott, mert azt érezhettem, hogy talán az élő magyar irodalom folytatása lehetek.

Déry Tibor mindig azt mondta, ha velem kezet fogsz, még három kézfogás, és ott van Jókai. Ez nagyon nagy önérzetet adott, amire szükség is volt. Verset írni ugyanis vacak állapot. Ülni egy üres papír előtt, és a semmiből alkotni valamit. Nincs is ilyen foglalkozás, hogy költő, ezen mindenki röhög.

– A szülei például mit szóltak ehhez a furcsa munkához?

– Apám haja már a hegedűművészettől is égnek állt, de amikor meghallotta, hogy költő, elállt a szava. Csak akkor akarózott neki megmondani, másoknak is, mit is csinál a fia, amikor már a Szabad Földben is megjelent a nevem. A testvérem viszont marós lett, ezért az apámnak, aki kovácsmester volt, nagy kedvence lett. Amikor látta, hogy egy fotón a fia egy ötméteres fogaskereket mar, elérzékenyült. Mindenesetre a hírnév sokat segített abban, hogy aztán apám is igazi pénzkereső férfiembernek tekintsen. De ennek ellenére mindazt, amire gyerekként szükségem volt megkaptam a szüleimtől.

– Ma is fontos, hogy elismerjék? Vagy csak fiatalként számított?

– A fiatal költőnek nem az a fontos, hogy eszik-e, hanem hogy elfogadják, ismerjék. De akkoriban mindannyian nagyon szegények voltunk, a nagyok is, Weöresékhez jártam ki dolgozni Kodálynak, és amikor meghívtak ebédre, volt olyan, hogy a spenóthoz fél főtt tojás volt. De ezzel senki nem törődött. A költő hiúsága nem olyan, mint a többi emberé, nála ez egy munkahipotézis.

Ha nem kap elismerést, ha nem tudja, hogy jó, amit csinál, nem tudja folytatni a munkát. Ezért fontosak a díjak is, hálás vagyok, hogy ezekben is volt részem. Majd leestem a székről, amikor a Keménykalap és krumpliorr Hollywoodban Emmy-díjat kapott.

Persze ebben része volt annak is, hogy az életem során olyan színészek, rendezők, zeneszerzők, képzőművészek dolgoztak velem, akik sokat hozzátettek a munkámhoz.

Csukás István – Kép: Emmer László

– Hogyan kezdett ifjúsági regényt írni?

– Ezt Kormos Istvánnak köszönhetem, aki az Ifjúsági Könyvkiadónál dolgozott, és amikor azt mondtam, hogy én nem akarok rossz szocialista román meg bolgár költőket fordítani, sajnálom rá az időt, meg a szavaimat, azt javasolta, írjak gyerekeknek. Először nemigen akartam. Persze az elődök magasra tették a mércét, Móricz, Tersánszky, Tamási Áron, Pilinszky, Weöres, Mándy, Nemes Nagy Ágnes. A szocialista realizmus kevés előnye közül az egyik az, hogy sokan a gyerekirodalomban találtak menedéket és megélhetést, ráadásul itt nem nagyon volt cenzúra. Ugyanígy tett szert a cseh irodalom kiváló krimi korszakra, mert ott meg az volt a menekülési útvonal. Kormos abban is bölcs volt, hogy azt mondta, ne gyerekverset írjak, mert Weöres után nem nagyon lehet mit, inkább prózát. Addig soha nem próbálkoztam vele. Isten áldja meg Kormost haló porában is, hihetetlenül kedves, okos, önzetlen ember volt. „Egy szürke kiscsacsi” címmel jelent meg az első meséskönyvem, abban már szerepel Oriza Triznyák, a később elhíresült kandúr meg a többiek. Az is Kormos ötlete volt, hogy Bálint Endre, híres, de mellőzött festőművész illusztrálja, ezzel is egyengette az én utamat. Én is próbáltam, próbálom rávenni a fiatalokat a meseírásra Lackfi Jánostól kezdve sokakat, hál'Istennek sikerült is. Ez nekik is jó, meg a gyerekeknek is.

– A meséi még szinte el sem kezdődnek, már mosolyogni kell a figuráin. Sajdik Ferenc keze alatt fizikailag is életre keltek. Ezek a rajzok alakították a későbbi mesevilágot is?

– Egy kedves szerkesztő hölgy ajánlotta, hogy írjunk olyan meséket, mint amilyenek akkoriban nyugaton divatba jöttek: egy mese – egy könyv. Összehozott Sajdik Ferenccel, akivel hihetetlenül jól szórakoztunk. Volt egy kötete, a Jövő állatai, ami nagyon elindította a fantáziámat, akkor született meg Pom Pom, Gombóc Artúr, a Radírpók és társai. Képzelt lények, ilyen kevés van a magyar irodalomban, de a gyerekek azonnal vevők voltak rá, mi pedig lubickoltunk a játékban.

– Honnan tudta, hogy milyen egy olyan kislány lelkivilága, amilyen Picúr?

– Azért is kedvencem ez a sorozat, mert a főhőse egy kislány, aki nagyon lassan megy az iskolába. A minta, a kincsesbánya a saját gyerekkorom, ma is visszajárok oda. Pontosan emlékszem, hogy viselkedtem hét-nyolc évesen, és arra is, hogyan viselkednek a lányok, hiszen Tarhoson sülve-főve össze voltunk zárva a lányokkal, jó pajtások voltunk ébredéstől alvásig. Én emiatt soha nem is éreztem feszültséget fiúk és lányok között.

– A feleségét mikor ismerte meg?

– 43 éve. Sajnos nem sikerült elsőre megtalálnom.

Nemcsak a szerelem a lényeges, az könnyen kialakul, hanem az is, hogy valakivel igazán együtt szívja az ember a levegőt, hogy érezze, nem üres a tér, ami a háta mögött van.

– Egyik versében azt írja: „Boldogot csak játszani lehet…”

– Ha az ember szerelmes verset ír, nem biztos, hogy szerelmes, de a szerelem állandó költészeti téma. Ilyen a halál vagy a boldogság is. Az ember sok mindent ad magából is, de van egy nagy érzelmi felfogóképessége is, tudhat olyasmit is, amit nem él át. Persze nyersanyagként is használom magam, és ezt is túl lehet hajtani egészen a hullafáradtságig. Az írás el is vesz valamit az emberből, amit aztán pótolni kell.

Mert lehet órákig rutinból, kézügyességből verselni, csilingel is, meg minden, de nem sok értelme van. Weöres, aki a versritmus zsenije volt, sokszor mondta is nekem, hogy vigyázz, mert elvisz a muzsika.

– Mivel lehetséges visszatöltekezni? A többi költő olvasásával?

– Nem.  Én a másik versét is úgy olvasom, akár szemfájdulásig, mint egy ujjgyakorlatot, mert csupán 5-600 szót használunk a hétköznapokban, az összes többit a könyvekben találjuk meg, amiből aztán írni lehet. Bartók, mielőtt nekiült komponálni, órákig játszott Bach etüdöket, fúgákat, én is mozgósítom magamban az alvó szavakat. Töltekezni rengeteg alvással, bográcsozással, kutyasétáltatással, piacozással, baráti sörözéssel, borozással lehet.

– Az előbb úgy adta oda nekem a most megjelent verseskötetét, hogy „bár verset ma nem nagyon olvasnak”. Bánja, hogy költőként kevesebben ismerik?

–  A jó mese is olyan, mint a jó vers, kicsit elemelkedik a földtől. Nekem két szárnyam is van, a mese és a vers. Ha egy film vagy gyerekkönyv megjelenik, akár milliós példányszámot is jelenthet, a verseskötet pár ezret. Nem is kellene erőltetni a versolvasást, hiszen a költészetnek nem feltétlenül az a funkciója, hogy tömegrendezvényeken, reklámokban „teljesítsen”, bár a vers mindent kibír, még a politikát is. A költészet szerintem mégiscsak egy bensőséges műfaj, a lélek fényűzése. Magyarországon a versért nem is nagyon fizetnek, maradjon is csak luxus. Pilinszky azt mondta, még az sem érdekes, hogy elolvassák-e, fő, hogy megszületett. Én is csak pár versemről tudom, hogy népszerű lett, az egyik az, amit anyám halálára írtam, a másik a Szerelmes vers. Nagyon örültem, amikor egy idegen azt mesélte, hogy az egyiket elszavalta az édesanyja sírjánál vagy amikor a másikat esküvői meghívókon látom, de nem ezért írtam, egyszerűen megszülettek bennem. A költészet mindentől független, annak is kell lennie, talán csak a Jóistentől nem.

Ez a cikk a Képmás magazin 2015. decemberi számában jelent meg. A lapot előfizetheted itt. 

A többnyire 2-3 éves korban megjelenő és gyakran tizenéves korig is tartó érzelmi viharok nagyon meg tudják keseríteni a család életét. De miért hisztizik a gyerek, és hogyan kezeljük ezeket a váratlan vagy sokszor már nagyon is kiszámítható reakciókat?

„Tehetetlenségi nyomaték”

 Az „akarok akarni, akarok nem akarni” korszak az én tudat kialakulásával függ össze. A gyermek kezdi megtapasztalni önmagát, mint önálló individuumot, a cselekvésein keresztül. Az én teszem, tehát én vagyok kezdeti próbálkozásai gyakran megbicsaklanak még a mozdulatok koordinációján, a tárgyak, ruhadarabok „engedetlenségén”. Ilyenkor jön a kétségbeesett, dühös sírás, csapkodás, a segíteni kész kezek ellökése. A tehetetlenség érzést csak fokozza, ha szidás, negatív ítélet is jár a kudarchoz. A szülőnek ezekben az esetekben elismerően, tapintatosan kell viselkednie, hogy ne törje le a kísérletező kedvet, ne a kudarc épüljön be a gyermek önmagáról kialakított képébe.

A hároméves Marci felöltözve akarta fogadni szüleit a reggeli ébresztésnél. A nyári időszakban ez többször is sikerült neki, de egy hűvösebb napon az atlétatrikó megtréfálta. A szülők tapintatosan vártak egy ideig, hogy „meglepődhessenek”, de mikor bementek a szobába, a kisfiúból kitört a sírás. Ez nem jó! Ez túl bő, ez nem az enyém! Eltartott egy darabig, míg megnyugodott, megengedte, hogy átbújtassák a fejét a trikó nyílásán.

A 2 éves Anna „mantraként” mondogatja tevékenysége közben: „Itó jó, ító jó.” Harmadik gyermek a családban, nővérei önállóságban előtte járnak, ezért szüksége van a megerősítésre: „írtó jól csinálom”.

Gyakran szül konfliktushelyzetet, amikor tevékenységet kell váltani, pl. haza kell indulni a játszótérről, elérkezik a fürdés, a vacsora ideje. Sokat segít ilyenkor, ha a gyermek életében rendszer van, mert egy idő múlva már ő is érzi, később tudatosítja is teste üzeneteit: éhes, fáradt. Azonban egy napirend szerint élő gyermeknél is előfordulnak zökkenők. Még nem lát előre, nem képes elképzelni, hogy 10 perc múlva már holtfáradt lesz, és még haza is kell érni. Ő csak azt tudja, hogy most jó neki, és ebből ki akarják mozdítani. Ilyenkor kell a szülőnek elfogadóan, de határozottan viselkednie. Sokszor a szó igazi értelmében is tartani kell a gyereket! Nem megrémülni az érzelmi vihartól, de nem is túlharsogni azt. Ölbe lehet kapni és megindulni vele, lehet mellette állva kivárni, míg lecseng a dolog. Ezek nagyon fontos helyzetek, mert ha a gyermek megérzi a szülő félelmét, elbizonytalanodását, fegyverként fogja használni a hangját, kontrollvesztett viselkedését, betegséggel való fenyegetését, hogy akaratát érvényesítse.

Állandósult hiszti

Az önállósági törekvések helytelen kezelése a gyermeket manipuláló kis zsarnokká teheti, és ez nagyon megnehezíti kapcsolatainak kialakítását, fenntartását. Fokozott önérvényesítési igényükkel, érzelmi kilengéseikkel, központi szerepre való törekedésükkel kivívják ugyan a figyelmet, de ennek érzelmi színezete negatív, irányultsága a távolodás, elkerülés felé mutat. Az énfejlődés szempontjából is megrekednek, mert nem tanulják meg a decentrálást, az empátiát. Csak úgy tudnak figyelmet kicsikarni, hogy állandóan nyüzsögnek, izgalomra, elismerésre vágynak, megsértődnek, ha ezt nem kapják meg.

Az alig 3 éves Antalt székrekedés problémával hozta el a rendelőbe édesanyja. A pszichológussal való találkozást több orvosi vizsgálat is megelőzte. Szerencsére a gyermek teljesen egészséges volt. Az anyuka szülei játszmarendszerben éltek, ahol az apa volt az alkoholista, az anya a férjét állandóan kontrolláló személy. Ez a magatartásminta tevődött át Antal nevelésére. Önállósági törekvéseit durván gátolták, pl. ébredés után nem vették ki a hálózsákból, hogy a család többi tagja nyugodtan készülődhessen. A piszoktól, a rendetlenségtől való irtózás miatt sokáig nem ehetett önállóan, az ürítési funkciókat is sok „fúj” és fintorgás kísérte. Amikor óvodába akarták adni, a szobatisztaság elvárt feltétel volt. Ekkor a kommunikáció leszűkült a „Nem kell wc-re menned?” típusú mondatokra. A kisfiú székletvisszatartással fejezhette ki önkontroll iránti igényét, ami fájdalmas ürítéshez vezetett, újabb ördögi köröket beindítva.

Sok esetben a hiszti nem múlik el kisgyermekkorban. A nagyobbak habitusuktól, a tanult mintáktól függően vagy vakmerőek és állandóan veszélyeket keresnek, vagy a gyengeségüket, elesettségüket mutatják. Kamaszlányoknál gyakoribb a teátrális jelenet. Általában akkor „kapnak rá” a gyerekek ezekre a viselkedési formákra, ha megérzik a felnőttek reagálása mögötti bűntudatot, félelmet.

A 16 éves Olga földön fetrengve üvöltözött az anyjával, aki figyelmeztette, hogy korábban kéne befejeznie a netezést, hogy másnap fel tudjon kelni időben.

Rebeka gyógyszereket vett be, majd amikor már kezdte érezni a hatásukat, kiment a nappaliban tartózkodó szüleihez és közölte velük, kíváncsi, milyen lehet a túlvilág.

Nagy Generációból nagyszülő

Persze nem minden nagymama felel meg a képeskönyvek és sütőporreklámok nagyanyó-képének. Nem tudnak sütni, reggelente a munkahelyükre sietnek, és nem lesik lélegzetvisszafojtva az unoka minden kívánságát. Talán nehéz elképzelni, de a ma ötvenes-hatvanas éveiben járó generáció ugyanazokból az emberekből áll, akiket annak idején beat-nemzedéknek hívtak, akik a hatvanas években nemre való tekintet nélkül hosszú hajat növesztettek, farmernadrágban jártak és újfajta, botrányos zenékre ringatták magukat. A nyolcvanas-kilencvenes években pedig szülőként húzták az igát. Elvárni nem lehet tőlük, hogy csak azért, mert az ő megkérdezésük nélkül a gyerekük úgy dönt, hogy utódot szeretne, ők mindent és azonnal eldobjanak, ami addig fontos volt az életükben, és hirtelen jóságos nagyanyóvá és nagyapóvá változzanak, ám szerencsés az a család, ahol a nagyszülő már nyugdíjas, de még ereje teljében van, és energiáit nem fél az unokákra „pazarolni”.

„Engem mindenki nagyon irigyel az óvodástársak szülei közül, mert tudják, mennyi segítséget kapok mind a két nagymamától” – mondja a 36 éves, kétgyerekes Anita. „Miközben a saját szüleikre vagy anyósukra panaszkodnak, arra persze nem gondolnak, hogy nálunk se rózsaszín minden, de mindannyian képesek vagyunk a kompromisszumokra. Mi a férjemmel nem szólunk, ha az egyik nagymamánál DVD-t néz a gyerek, ami itthon nem szokás, és nem dorongoljuk le a másikat, ha úgy magyarázza el, miért nincs lába a féllábú bácsinak, hogy azért, mert levágta a doktor néni. A mi gyerekeink még soha nem hallottak tőlünk rosszat a nagyszüleikről, megmagyarázzuk nekik, hogy ott mások a szabályok, néha korrigálunk egy kicsit, például kiegészítjük a történetet azzal, hogy a doktor néni nem vágja le csak úgy bárkinek a lábát, csak akkor, ha ez a legjobb megoldás. Mindkét nagymama bármikor mozgósítható, és mi tisztában vagyunk vele, hogy ez nagy kincs. Így én is tudok dolgozgatni, lelkifurdalás nélkül, sőt, néha még a férjemmel is eltölthetünk egy kis időt kettesben.”

Nem pótszülők

Előfordul olyan helyzet is, ahol a fiatal szülők talán túlságosan is elkényelmesednek, és szinte az egész gyereknevelés súlyát átteszik a segítő szándékú idősebb generációra. Ha az anyuka a gyereke születése után döbben rá, hogy továbbtanulni, „önmegvalósítani” szeretne, ma már megteheti anélkül, hogy a környezete rosszallását váltaná ki, hiszen „boldog gyerek csak egy boldog anyuka mellett létezhet”. Szinte elvárás ilyenkor, hogy a nagymama menjen a kicsiért az óvodába, cipelje különórákra és ácsorogjon mellette a homokozónál, hiszen „úgyis nyugdíjas”. Így volt ez Magdiéknál is, aki nagymamaként egyszer csak azon vette észre magát, hogy szinte anyja helyett anyja az unokájának, nem besegít, hanem kötelességet teljesít, erőn felül is.

Kép: Pxhere

A gyerek kérdez

A XXI. században is nehéz megtalálni az egyensúlyt. Talán segít, ha időnként megállunk egy pillanatra, és odafigyelünk arra, hogyan látnak bennünket a gyerekeink. Mert könnyen lehet, hogy miként mi nem tudtuk elképzelni, hogy folyton gályázó őseink valaha beat koncertekre jártak, a minket figyelő mai kicsik sem hiszik majd el, mire felnőnek, hogy a mi életünk másról is szólt, nemcsak a folytonos rohanásról. Amikor túl sokat követelünk a nagyszülőktől, vajon nem a hajdani gyermek szólal meg bennünk? „Rám nem volt ideje, engem bölcsődébe adott, most leróhatja az adósságát!” S közben ott szuszog a gyerekszobában az, aki egy nap bennünket is szembesít elmulasztott feladainkkal.

A Potsdami Egyetem pszichológia professzorának, Harald Uhlendorffnak a vizsgálatai szerint a mai nagyszülők nagyobb megbecsülésnek örvendenek, mint a néhány évtizeddel korábbiak. Míg régebben túlságosan engedékenynek vagy épp ellenkezőleg, túl konzervatívnak és szigorúnak tartották őket, a kutatások azt mutatják, ma kevesebb a konfliktus. A megkérdezett nagymamák 70%-a jobban élvezi a felelősség nélküli nagyszülőséget az anyaságnál – és esze ágában sincs beavatkozni a nevelési kérdésekbe.

Az pedig, ha a szabályok egy része más a szülői házban, mint a nagyszülőknél, nemhogy ártana, de valójában nagyon is jó hatással van a gyerekekre: így korán megismerik a világ sokszínűségét, fejlődnek a szociális képességeik, és megtanulnak alkalmazkodni a különböző feltételekhez.

Egy válás következményei

Mickey Rourke-ot tulajdonképpen mindig is három dolog érdekelte igazán: a színészet, a sport és – talán meglepő módon – katolikus hite. 1952-ben katolikus családba született New York-ban, ám alig volt hatéves, amikor szülei elváltak. Ez a trauma nagyon megviselte a kisfiút, annyira, hogy egész életében nem heverte ki. A három gyerek az anyával maradt, és közel három évtizedbe tellett, amíg Rourke újra találkozott az édesapjával. „Az egyházhoz kapcsolódó első emlékeim is az édesapámhoz kötnek. Nagyon szerettem vele templomba járni. Minden mise után megvolt a saját rituálénk, vettünk egy zacskó fánkot és egy doboz tejet, kiültünk vele a kőkerítésre, és ott ettük meg. Láttam az apámat, akire felnéztem, és akit szerettem, térden állva imádkozni a templomban, és én is olyan akartam lenni, mint ő.” Ám Rourke édesanyja nem sokkal a válás után újra férjhez ment egy floridai rendőrhöz, és a család leköltözött Miamiba. A mostohaapa nem szerette a gyerekeket.

„Az anyám elfordult tőlünk, és átadott minket ennek az embernek, aki… aki éveken keresztül kegyetlenkedett velem meg az öcsémmel.

És amikor ez így megy több mint egy évtizeden keresztül, akkor jobb, ha egyikőtök fejébe golyót repítesz, hogy vége legyen, mert ezen nem lehet túllépni. Egy ilyen rémálmot sosem lehet feldolgozni.” Az édesanya a válás után az Episzkopális Egyház tagja lett. Rourke 17 évesen, amikor függetlenedni tudott a családtól, visszatért a katolikus egyházba.

Különösen induló karrier

Az iskoláival nagy szerencséje volt. Kisgyerek volt még, amikor elkezdett bokszolni, de nagyon hamar komoly sikereket ért el. Alig volt 12 éves, amikor első győzelmét aratta harmatsúlyban egy felnőtt ökölvívó ellen. Kiemelkedő eredménylistát tudhatott magáénak, de kétszer is megsérült, és az orvosok azt tanácsolták, hogy pihentesse ökölvívói pályafutását. A végső döntést végül egy nagyon furcsa eset kapcsán hozta meg. „Segítettem néhány rossz embernek begyűjteni szerencsejátékból származó tartozásokat, és egy nap elküldtek, hogy kissé szorongassak meg egy bizonyos személyt. Aztán kiderült, hogy egy törpéről van szó, aki súlyos szerencsejáték-függőségben szenved. Próbálkoztam néhányszor meglökni, de nem bírtam rávenni magam, hogy megverjek egy törpét. Otthagytam ezt a munkát, és elmentem színésznek.” Nem egy szokványos pályafutáskezdet.

Rebellisségét azonban magával vitte választott új hivatásába is. A mai napig legendák keringenek arról, hogy mi mindent engedett meg magának.

Egy alkalommal például a legnagyobb stúdiófőnökökkel volt találkozója, ahova a hírhedt Pokol Angyalai motoros banda tagjaival érkezett. Saját bevallása szerint volt egy évtized, amikor szinte le sem szállt a motorjáról. Előfordult, hogy otthagyott egy forgatást, mert a rendező nem akarta bevenni a filmbe kedvenc kiskutyáját. Bokszolók és valódi gengszterek barátságát kereste, színész kollégáival kapcsolatban pedig sosem fukarkodott a becsmérlő szavakkal. De Hollywoodban eleinte még ezt is elnézték neki. Elárasztották jobbnál jobb filmajánlatokkal, mint a Beverly Hills-i zsaru, a Bárányok hallgatnak, a Hegylakó, az Esőember, a 48 óra, A szakasz, a Top Gun, az Aki legyőzte Al Caponét vagy a Ponyvaregény, de mindre nemet mondott, hogy leforgathasson olyan kétes értékű alkotásokat, mint A test melege, a Rablóhal, Az alvilág pápája, A sárkány éve, a 9 és fél hét, a Vad orchideák vagy az Angyalszív. Ez utóbbival lényegében el is érte filmes karrierje csúcsát, ahonnan már csak lefelé vezetett az út. „Azt hittem, hogy a tehetségem elfeledteti majd a szókimondásomat, de tévedtem.”

Mindenre elszántan

Közben a magánélete is összekuszálódott. 1989-ban válással végződött nyolc évig tartó házassága Debra Feuer színésznővel. Rourke szerint ez nagy mértékben a 9 és fél hét nem éppen „feleség-konform” jeleneteinek volt köszönhető. Filmbéli partnere, Kim Basinger később úgy nyilatkozott róla, hogy Rourke egy „két lábon járó hamutartó”. 1991-ben Rourke eldöntötte, hogy visszatér a profi bokszhoz, mert, mint mondta, „színészként önpusztító életet éltem, és már nem tudtam felnézni magamra”. Nyolc profi mérkőzést vívott, aminek hat győzelem és két döntetlen lett a végeredménye. Az első mérkőzéséért 250 dollárt kapott, az utolsóért már több mint egymilliót. „Magamnál húsz évvel fiatalabb srácokkal öklöztem, és megvertem őket. Aztán agysérülés jelei kezdtek mutatkozni rajtam, például teljesen elfelejtettem, hogy mit csináltam előző este. Az orvosom csak csóválta a fejét. »Mickey, mennyi pénzt is kapsz egy meccsért? Csak mert amikor kijössz a következőről, már nem fogod tudni megszámolni.« Abba kellett hagynom a bokszot.”

Még ugyanebben az évben igazi drámai fordulatot vett Mickey Rourke élete. Már két éve volt házas a szupermodell színésznő Carrie Otisszal, aki eddigre súlyosan heroinfüggővé vált. Aztán egyik este, amikor bekábítószerezett állapotban volt, brutálisan megerőszakolták.

Rourke kiderítette, hogy ki volt az erőszakoló, és elhatározta, hogy megöli. Zsebre vágta a pisztolyát, és egy búcsúlevelet, amiben lemond félresiklott és értelmetlenné vált életéről.

Ám útban a gyilkosság helyszíne felé, teljesen megmagyarázhatatlan módon, valami ismeretlen erő hatására bement New York egyik leghíresebb templomába, a Szent Kereszt-bazilikába a Times Square közelében, és odabent sírva fakadt. Peter Colapietro atya felfigyelt a férfisírásra. „Fordulóponthoz érkeztem. Addigra már túl sok sötét dolgot tettem, hogy úgy érezzem, nincs értelme az életemnek. Nem tudtam, ki ez az atya. Egyszerűen besétáltam a templomába a megfelelő ajtón a megfelelő időben, és megtaláltam a megfelelő embert. Készen álltam életem legsúlyosabb tettét elkövetni, de Peter atya lebeszélt róla. Tudom, hogy igazam volt, és az a fickó megérdemelte volna, amit neki szántam, de Peter atya jól leteremtett. ’Hát, hol van az a Bibliában megírva, hogy »A bosszú az enyém, mondá Mickey Rourke«?!’ Peter atya elvette a fegyveremet, és a búcsúlevelet pedig Szent Júdás-Tádé apostolnak ajánlottuk fel, aki a lehetetlen ügyek védőszentje. Peter atya azt mondta, hogy az eddigi életem véget ért, és most mindent újrakezdhetek." Rourke-nak azóta is Colapietro atya a lelki vezetője, és állítja, hogy sorsa jobbra fordulását neki és az egyháznak köszönheti.

A régi ember agóniája

A fordulat hát megtörtént, lelki békéje megtalálásáig azonban még egy sor megpróbáltatást, megaláztatást és veszteséget kellett elszenvednie. Mindenáron vissza akart térni a filmiparba dolgozni, de Hollywood már nem kért belőle.

Renitens múltjával, hírhedt szókimondásával, szétvert arcával és néhány balul sikerült plasztikai műtéttel a háta mögött nem volt kívánatos személy az álomgyárban.

Bármilyen szerepet elvállalt volna már, de legfeljebb csak B kategóriás filmekben gondoltak rá. Időnként, amikor mégis szóba került a neve egy-egy nagyobb produkció kapcsán, mindig volt valaki, aki kijelentette, hogy nem hajlandó dolgozni vele, mint például Nicole Kidman. „Az ő helyében én sem akartam volna magammal dolgozni. Teljesen le voltam égve akkortájt. A Nyílt seb lett volna az első jelentősebb szerepem. De csak magamat okolhatom, hogy olyan helyzetbe kerültem, hogy mások dönthették el, mikor dolgozhatok és mikor nem.” Az abszolút mélypontra végül akkor jutott el, amikor az öccse, Joey, rákban meghalt. „Elvesztettem azt a három embert, akit tényleg szerettem: a nagymamámat, az öcsémet és az ex-feleségemet. 12 éven keresztül majdnem teljesen egyedül voltam. Nem voltak valódi barátaim. A karrierem megszűnt létezni, a pénzem mind elfogyott. Volt, hogy a hajléktalanság szélére kerültem. Felhívtam régi cimborákat, hogy szerezzenek nekem munkát valami építkezésen, de csak kinevettek. Sosem fogom elfelejteni Sylvester Stallonénak, hogy alkalmazott a Get Carter forgatásán, abból nyolc hónapig legalább ki tudtam fizetni a lakbért.”

Mickey Rourke a Pankrátor című filmben

Az új ember születése

Nagyjából itt tartott 2008-ban is, amikor Darren Aronofsky felkérte A pankrátor című film főszerepére. „Hogy egy karakter ennyire passzoljon egy színészre, az olyan ritka, hogy szinte nincs is rá példa – nyilatkozta egy interjúban a rendező. – Szó szerint nem volt senki más Hollywoodban, akiről el tudtam volna képzelni, hogy eljátssza ezt a szerepet, Mickey pedig mindent megtett, hogy megkapja.” Persze megint jöttek az ellendrukkerek, akik szerint mást kellett volna választani, de Aronofsky hajthatatlan volt. A film egy kiöregedett pankrátorról szól, akinek szívproblémái miatt abba kell hagynia a foglakozását és szembe kell néznie addigi életével, mindazzal, amit magával, a testével, a családjával, és az egyetlen lányával tett. Fantasztikus film bűnről, bűnhődésről, megbánásról és megbocsátásról, amiben Mickey Rourke nem kíméli önmagát, beleviszi a karakterbe teljes élettapasztalatát. „Nagyon komoly megpróbáltatás volt, életem legnehezebb szerepe mind fizikai, mind lelki értelemben. Korábban lenéztem a pankrátorokat, egyszerű csalóknak tartottam őket, de ma őszinte tisztelettel nézek fel ezekre a sportemberekre. Lelkileg pedig, amim csak volt, mindent beletettem ebbe a filmbe.” Meg is lett az eredménye.

Ez a viharvert, már-már ijesztően megcsúnyult arcú, sok szenvedésen keresztülment férfi leforgatta élete legjobb filmjét, amiért végre a filmes világ elismerését is begyűjthette.

Többek között Golden Globe-díjat és a brit filmipar BAFTA-díját is megkapta az alakításért, valamint Oscar-díjra is jelölték, amit végül nem neki, hanem Sean Penn-nek ítéltek oda. De Hollywood újra felkapta.

A tékozló fiú hát visszatért, és újra beléphetett atyja örömébe. Nem valószínű, hogy lenne kedve innen még egyszer elmenni. „Ma Isten útján járok, de jobban tettem volna, ha húsz évvel ezelőtt is ezt követem, és nem a magam feje után megyek. Az az út befuccsolt.” Rourke teljesen nyíltan beszél a hitéről, arról, hogy miként szokott gyónni, és hogyan morzsolgatja a rózsafűzéreket.

„Te lehetsz a leghíresebb ember a világon, a tiéd lehet minden siker, gazdagság és vagyon, de ebből semmit sem vihetsz magaddal. Hiszem, hogy Isten megjutalmaz minket már itt a Földön, de abban nem hiszek, hogy büntetne is. A fájdalmas sebhelyek a lelkedben azoknak a leckéknek a nyomai, amelyeket meg kellett tanulnod.”

A tini lányok mindig is szívesen kutattak a nagymama ruhásszekrényében, egy-egy reneszánszát élő darab után. Manapság a régi dolgok iránti rajongás nem csak öltözködésünket jellemzi. Terjed a retró-láz. Ami pár éve még cikinek vagy ódivatúnak számított, az most a legkeresettebb, nem baj, ha kicsit kopott, attól csak eredetibb lesz.

Ócskásból retró butik

Ma már nemcsak a családi gardróbban és a bolhapiacon bukkanhatunk trendi öreg cuccokra, betérhetünk valamelyik speciális ruhaboltba, ahol az 50-estől a 80-as évekig találhatunk érdekességeket. Az elnyűtt kardigánok, nejlon ingek és békebeli nadrágok árát igencsak megkérik a kereskedők. Átlagosan 1500 forintba kerül egy régi ing, de a különlegesebb darabokért 8–10 000 forintot is képesek kiadni a vásárlók. A hegyes orrú cipők is újra elegánssá váltak. A ruhákhoz természetesen övek, táskák, kitűzők, ékszerek, kiegészítők dukálnak, a woodstockos oldaltáskától a nagyszemű gyöngyökből álló nyakláncig.

Régiúj zenék

Hatalmas keletje van a retró zenének is. Sorra szervezik a 70-es, 80-as, és 90-es éveket idéző party-sorozatokat, ahol a kor „házibuli hangulatában” táncolhatunk. A divathullám a legjobbkor jött a 90-es évek sztárjainak is, akik gyakran csak egyetlen örökérvényű slágerrel írták be magukat a zenetörténetbe. A csápolók soraiban pedig sok tinédzserrel is találkozunk, akik nem nosztalgiázni mennek, hanem az újdonságot keresik. A sokadik búcsúkoncertek is a terítéken vannak. Idén már koncertezett a V-Tech és a TNT is.

Élet a romokon

A romkocsmák szintén a retróhoz tartoznak. A pincehelyiségekből, lelakott épületrészekből kialakított szórakozóhelyek hatalmas népszerűségnek örvendenek. A jelenség hungarikumnak számít, így sok külföldi fiatal kifejezetten eme sörözők miatt látogat el hazánkba. A berendezés mindehol egyedi: van, ahol az omladozó téglafalra szerelnek könyvespolcokat, és egy-egy lomtalanításnál talált kiegészítőt. Az, hogy hatalmas gázcsövek csúfoskodnak a vendégsereg feje felett, sokak szemében csak még dizájnosabbá teszi a helyet. Az elsőre lepukkant lakás benyomását keltő vendéglátóhelyek nem csak az itallappal, de programokkal is csábítják a vendégeket. Vetítések, felolvasások teszik színesebbé a hetvenes-nyolcvanas évek letűnt bútorai közt töltött estéket. Az árakkal persze nem szégyenlősek: egy pohár bor vagy narancslé ugyanannyiba kerül, mint egy felkapott diszkóban.

Go Trabi, go

A nosztalgiázásnak nincsenek határai. Egy budapesti cég például Trabantbérlésre specializálódott. A fővároson belül sofőrrel kalauzolják el a kíváncsi turistát a szocializmus emlékhelyeire. Elsődleges célpontjaik a Terror Háza múzeum és a Memento Park. A járgányok az NDK aranykorából valók, 601-es, kétütemű, már-már múzeumi darabok. A cég széles járműparkja jóvoltából akár Trabant-konvojt is tud biztosítani. Ez azonban nem olcsó mulatság. Egy Trabi bérlése 70 euró, az idegenvezetés pedig plusz 20–25 euróba kerül. Elsősorban külföldiek keresik meg a céget, magyarok inkább esküvő, vagy leánybúcsú alkalmával veszik igénybe a szolgáltatást. A Trabantokat akár magunk is vezethetjük rutin pályán, vagy egy vidékre szervezett kiruccanás alkalmával, Szentendrén. Sőt, a speciális igényeket is kielégítő társaság még mini Trabant versenyeket is szervez nekünk.

A trendi műanyag

A régi lakberendezési tárgyak is reneszánszukat élik. Most aztán igazán érdemes elővenni a spájzból vagy a padlásról az NDK-s székeket. A futurisztikus ülőalkalmatosságok, a letisztult, egyszerű formájú asztalkák ismét lakásunk díszei lehetnek. A praktikusan, fiókkal ellátott dohányzóasztal és az alumínium lapocskás függöny újra hódít. A retróban alig találkozunk természetes alapanyagú bútorokkal. A hatvanas évektől kezdve a legkedveltebb anyag a műanyag volt, amely formálhatósága miatt vívta ki első helyét a tervezőknél. Ennek köszönhetően a székek gyakran egyetlen tölcsérlábon állnak, a fotelek kagyló alakúak. Színekben egyértelműen a piros, a fehér, a babarózsaszín és a királykék dominál.

És az összes jelenség közül a legjobb: újra kiadták Janikovszky Éva műveit, a Pöttyös Pannit és a Mosó Masa mosodáját. Így az anyukák azokkal a mesékkel ringathatják álomba csemetéiket, amelyeken egykor ők is felnőttek.

Stresszes világban élünk, a betegségek, a számtalan haláleset híre akaratlanul is belénk ivódik. Egyre inkább félünk, sőt, rettegünk, hátha egyszer minket is elér egy gyilkos kór, amiből sose épülünk fel. Bár a hipochondria viszonylag újkeletű betegség, mára megszületett gyermeke, a cyberhondria is.

Az internet hatalmas segítség: az információkhoz gyorsabban jutunk hozzá, mint valaha, szinte bármit megtudhatunk másodperceken belül. Viszont mindez veszélyeket is rejt. Igaz, hogy utánanézhetünk különféle betegségeknek és tüneteknek, de egyáltalán nem biztos, hogy helyesen is diagnosztizáljuk magunkat. Azt hisszük, teljes kórképet vagyunk képesek felállítani és válogatni a legjobb kezelési módszerek közül, de a bővebb ismeretekhez való hozzáférhetőség komoly aggodalmakat is szül.

Akik amúgy is túlzottan aggódnak az egészségükért, azoknak az internet csak ront az állapotukon. A tünetek utáni böngészés eredménye nem minden esetben fedi a valóságot, ugyanis többnyire a komolyabb betegségekkel foglalkozó irományok jelennek meg a képernyőn.

Miután felütötte a fejét a cyberhondria, egy internetes cég felmérést végzett ez ügyben. A kutatás célja az volt, hogy megállapítsák, mennyire megnyugtató, illetve pánikkeltő a netes öndiagnosztizálás. Kiderült, hogy a megkérdezettek több mint 90%-a egy-egy apróbb tünetből kiindulva pár kattintás után eljutott valamilyen súlyos kórig.

Ma már kijelenthetjük, a cyberhondria betegség, csakúgy, mint a hipochondria, amit kezelni is kell, hiszen a halálos kóroktól való állandó rettegés megmérgezheti a beteg mindennapjait, lelki és közvetve testi egészségét.

„Betegesen rettegtem”

Zsuzsanna huszonhét éves, tördelőként dolgozik egy rejtvényújság kiadónál. Ma már tudatosan kerüli az internetes tünetböngészést. „Már kisgyermekként szorongásra hajlamos voltam, viszont a betegségektől való rettegés csak később jelentkezett, amikor már tisztában voltam azzal, hogy azok mivel járhatnak. Leginkább a ráktól félek, így természetesen mindig azt beszéltem be magamnak először. Régebben bármit is mondtak az orvosok, nem hittem nekik, végig úgy gondoltam, hogy daganatom van. Szerencsére ma már könnyebben kezelem a dolgokat.”

Szakemberek azt állítják, hogy a betegséget valami trauma, illetve életmódbeli váltás hozza elő az arra hajlamosaknál, így üzenve a külvilág felé: figyeljetek rám, segítsetek! Zsuzsanna esetében is ez történt. „5-6 éve kezdődött nálam azzal, hogy jobban féltem a szűréseken, mint az átlag, de a mindennapjaimban akkor ez még nem okozott különösebb problémát. Két éve fordultak rosszabbra a dolgok, amikor elköltöztem otthonról. Az életritmusom teljes egészében átszerveződött, amit nehezen dolgoztam fel. Állandóan súlyos betegségeket fedeztem fel magamon, bújtam a netet és orvosokhoz rohangáltam. Volt, hogy egy héten többször is a rendelőben találtam magam, és akkor felismerve a valódi problémámat, azt tanácsolta a doktor, hogy forduljak pszichológushoz vagy pszichiáterhez.”

„Féltem mindentől, ami az egészségemet veszélyezteti. Például nálunk a családban hajlam van egy bizonyos ciszta kialakulására. Persze ez a betegség engem sem került el… Elmentem a doktorhoz a tüneteimmel, rákérdeztem, hogy ez az, amire gondolok, de ő mást diagnosztizált. Miután hazaértem, már kapcsoltam is be a számítógépet, és rákerestem a családi „örökségre”, valamint arra, amit az orvos mondott. Sajnos a ciszta nyert teljesen egyértelműen, nem hittem a doki szakvéleményében. Szörnyű volt azt érezni, hogy nálam is kialakult a ciszta, szinte betegesen rettegtem tőle. Volt olyan is, hogy ótvart állapítottam meg magamnál, és a végén kiderült, csupán szőrtüszőgyulladásom volt.”

„Muszáj utánanéznem”

A cyberhondriások az esetek nagy részében nem ismerik be, hogy nem testileg, hanem pszichésen betegek, ezért elutasítanak mindenféle segítséget. A magánéletük gyorsan romba dőlhet, mivel az állandó aggodalom és a számítógép előtt ülés felszámolhatja a társas kapcsolatokat, ugyanis ez tölti ki az idejük nagy részét. „Mivel tisztában vagyok az állapotommal, ha valami szörnyű betegségre gyanakodom, akkor már tudatosan kerülöm az internetet, viszont ha például az egyik szúnyogcsípésem nagyobb, mint a másik, már keresem is, vajon mitől lehet. A családom szerencsére jól kezeli a helyzetet, támogatnak és segítenek, amiben csak tudnak. Édesanyám és a nővérem folyton helyrebillent, de sajnos anyu gyakran magát hibáztatja, hogy így alakultak a dolgok. Hogy oldjam a szorongást, folyamatosan kezelésre járok pszichiáterhez. Nagyon nagy segítség, de önmagában nem megoldás. Útmutatót tud nyújtani, de nem varázsló, a gyógyszer pedig csupán katalizátor. Az embernek magának kell akarnia, hogy ezen felülkerekedjen.”  A betegek legtöbbször azzal magyarázzák az internetes böngészés fontosságát, hogy mi van, ha tényleg rábukkanunk egy-egy kórra, amit az orvos esetleg nem vesz észre.

Ez is kényszerbetegség

„Akkor beszélünk már betegségről, amikor az egyén tudatvilágát teljesen eluralja az, hogy a saját testét és tüneteit figyeli, valamint ezzel egyidejűleg elkezdi az internetet böngészni” – mondja Szántó Regina pszichológus. Az, hogy olvassák az orvosi oldalakat, nemhogy oldaná a szorongásukat, de egyre inkább erősíti, hiszen mindig a legrosszabbat szűrik le.

A cyberchondria gyakran fordul elő kényszerbetegeknél, mivel valamilyen fokon ez is egy kényszer, mivel nem bírja a beteg abbahagyni a kutakodást, nem tud ellenállni, hogy utánaolvasson a tüneteknek. Az is ebbe a kategóriába tartozik, amikor valakinek mindig csak az egészségén jár az esze: ezt ugyanúgy gyógyítani kell.”

Sajnos igen csekély azoknak a száma, akik egyedül, szakember segítsége nélkül is vissza tudják fordítani a folyamatot. Lehet azt tanácsolni az elején a betegnek, hogy fektesse valami másba az energiáját, ami leköti: például menjen el futni, keressen valamilyen hobbit. Persze ez csak a tüneti kezelés, hosszú munkába kerül, míg teljesen megszabadul a betegségtől a cyberchondriás. Első körben fel kell deríteni annak az okát, hogy miért vizsgálja magát állandóan, illetve miért van benne ilyen fokú szorongás.

A pszichológus szerint „a nárcisztikus típusú emberekre jellemző leginkább ez a fajta kényszerbetegség, aki túl sokat foglalkozik önmagával, az egészségével, s ha ez erős szorongással is párosul, könnyen kialakulhat a cyberhondria.”

A család úgy tud legjobban segíteni, hogy szakemberhez küldi a beteget. Nem jó megoldás, ha csak legyintenek a problémára, mert a szorongást valami kiváltotta, ennek okát fel kell deríteni.

A diagnózisban nagy szerepe van az orvosoknak, akiknél vissza-visszatérő vendég a szervi elváltozások nélküli hipochondriás.

A Dévai Szent Ferenc Alapítvány 83 intézményében jelenleg több, mint 2800 gyereket nevelnek. A szerzetes előadásában több általa gondozott gyerek történetét is megosztotta a közönséggel. Elmesélte például egy kislány történetét, aki egészen kicsiként került hozzá, leérettségizett, majd a Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik házában kezdett dolgozni. 20 éves korában a Facebookon megtalálta az apját, a férfi el is jött hozzá és felajánlotta Böjte Csabának, hogy kifizeti a nevelés költségeit. A ferences szerzetes erre azt mondta, ő viszont nem tudja odaadni azt a sok szép percet, amit a kislánytól kapott, arról az apa végérvényesen lemaradt, viszont lehet még rengeteg évük, amit együtt tölthetnek, fontos, hogy azokat ne mulassza el.

Egy másik történet szerint a szerzetes egy stoppos nőt vett fel, és beszélgetés közben megdöbbenve vette észre, hogy utasa nem ismer olyan fogalmakat, amelyek számunkra természetesek. A városok kivilágított tereit látva megkérdezte például, hogy mit jelentenek a karácsonyfán lógó dobozok. Kiderült, hogy az ajándék szót sem ismeri. Erre Csaba testvér leállította az autót, bement az egyik boltba, és vett néhány bizsu ékszert. Becsomagoltatta, majd átadta a nőnek. Amikor látta az örömöt a nő arcán, újra megértette, hogy mennyire jó jónak lenni. „Nem tapasztaltam még tisztább örömöt a jóság öröménél.” - mondta.

Isten mindenkinek ad hivatást, Böjte Csaba például határozottan emlékszik, hogy gyerekként is arra vágyott, hogy sok gyerek vegye körül, legyen kire vigyázni, legyen kiről gondoskodni. Mindig elérzékenyül, amikor tanév végén megtelik a dévai nagy ebédlő, a sok gyerek nevetgél, zsibong, neki pedig mindig az jut eszébe: „Milyen jó, hogy mertem az asztalfőre ülni, és most törődhetek velük.” Sok embernek az a hivatása, hogy gyerekeket oktasson, és nagyon szomorú, hogy Afrikában rengeteg gyereknek nincs lehetősége a tanulásra. Szerinte itt Magyarországon is képezhetnénk afrikai tanárokat, akik aztán szülőföldjükre visszatérve az ottani csemetéket taníthatnák.

„A legszebb vágyad Isten akarata.” - zárta mondandóját.

Cikkünk archív, 2015-ben jelent meg.

A bababőr vagy a babapopsi a köznyelvben a hibátlan bőrfelszín szinonimája. Ezért ha fiatal anyukaként azzal szembesülünk, hogy csecsemőnk bőrén foltok, elszíneződések, kiütések jelennek meg, hajlamosak vagyunk megijedni. Pedig az újszülöttek kétharmadának van bőrgyógyászati eltérése, de ezek az esetek többségében ártalmatlanok és jól kezelhetők, vagy maguktól elmúlnak.

Bőrünk köztudottan fontos szerepet kap a hőszabályozásban, a fertőzésekkel szembeni védelemben és a külvilághoz való alkalmazkodásban. Az alkalmazkodás bonyolult folyamat, az újszülött bőre pedig még éretlen, ezért működésében könnyen kialakulhat zavar. Még az érett újszülött sem képes verítékezni életének első heteiben, így nem tudja testhőmérsékletét ilyen módon csökkenteni. A koraszülött csak 3-4 hetesen képes izzadni, a verejtékmirigyek teljes érettségüket a kicsi 7-8 hónapos korára érik el. Az egészséges újszülött bőre puha, bársonyos, vörös színű, a bőr alatti zsírszövet jól fejlett. A koraszülötté vékony, feszes és élénkvörös, a bőr alatti zsírpárna még nem fejlődött ki. Születéskor a bőrt szürkés, faggyúszerű, sűrű anyag borítja (vernix caseosa). Ez levált hámsejtekből és zsírszerű anyagokból áll, védő szerepe van. Ezért csak az arcról távolítják el, a test többi részéről az első napok óvatos, kíméletes fürdetése, tisztítása kapcsán válik le.                                      

Az újszülött bőre a felnőtténél vékonyabb, a szaruréteg keskenyebb, a hám és a kötőszövet kapcsolata lazább, vagyis a bőr sokkal sérülékenyebb. A verejtékmirigyek még nem fejlődtek ki, könnyen elzáródnak; a fejletlen hőszabályozásnak köszönhetően az újszülött gyakran fázhat, ilyenkor bőre márványossá, kékes színűvé válik. Bőrük a kórokozókkal szemben védtelenebb, mivel még nem alakult ki az ún. „védő baktériumréteg". A bőrön keresztüli felszívódás is hatékonyabb a babáknál, egyrészt mert testsúlyhoz viszonyítva nagyobb a testfelszín, másrészt vékonyabb a szaruréteg, vízdúsabb a bőr. Ezért a fertőtlenítőszerek, egyes gyógyszerek (salicyl, jód, borax, hexachlorophen stb.) használatával elővigyázatosnak kell lenni.

Ártalmatlan szépséghibák

Bőrhámlás

A túlhordott csecsemőknél természetes jelenség a felületi bőrhámlás. A hámlás legkifejezettebb a csuklókon, a kezeken, a bokán, a lábakon, de gyakran az egész testen megfigyelhető. Két hetes korra általában megszűnik.

Sárga pöttyöcskék

A pici fehér vagy sárga fejű kiütések, az újszülött életének első három hetében jelenhetnek meg az orron és az arcon, a verejtékmirigyek fejletlensége okozza őket. Nem viszketnek, és kb. 2-3 hónapos korra elmúlnak. Ezen apró kiütések teendőt nem igényelnek, ne nyomkodjuk őket, mert akkor felülfertőződnek!

A serdülőkorihoz hasonló pattanások előfordulhatnak az újszülöttek arcán, általában fiúknál. A sárga, tűszúrásnyi pontok az anyai hormon hatására alakulnak ki, és néhány hét, esetleg hónap alatt fertőtlenítő-szárító kezelés mellett meggyógyulnak.

Melegkiütés

Láz vagy párás, meleg környezet hatására a mirigyek kivezető nyílásában a szaru megduzzad, és akadályozza a váladék elfolyását. Ilyenkor vörösudvarú, néhány milliméteres hólyagocskák keletkeznek, főként az újszülött arcán, hátán, esetleg popsiján, néha nagy számban. Ártatlan, mégis ijesztő betegség, különösen, ha ezekből gennyes csomók, furunkulusszerű göbök keletkeznek. A kezdeti időszakban hintőpor, szellős ruházat, valamint a babaszoba túlfűtésének, túlpárásításának megszüntetése megoldja a problémát. Amennyiben azonban a melegkiütés elfertőződik, antibiotikum kezelés is szükségessé válhat.

Bonyodalmak a köldökcsonk körül

A köldökcsonk ápolása különösen fontos. Születéskor a köldökzsinór kis csonkja fehéres, kocsonyás anyag, amikor száradni kezd, néhány órán belül sötétebb lesz, megbarnul, elszürkül, és 5-10 nap múlva leesik. Ezután a sebfelületet tisztán és mindenekelőtt szárazon kell tartani. Ne érje fürdővíz, és a pelenka se dörzsölje!

A születés után néhány nappal előfordulhat a köldökcsonk gennykeltő bacillusok okozta gyulladása, emiatt nedvedzeni kezd, a környező bőr vörös, duzzadt. Ha a gennykeltő bacillusok a mélyebb rétegekbe is bejutnak, akkor általános gyulladásos tünetek jelentkeznek. Az újszülött lázas, étvágytalan, hasa puffadt. Előfordulhat még a köldök sarjszövetes burjánzása, más néven köldökgomba. A gombás eredetű fertőzéshez semmi köze sincs, nevét gomba alakú alakjáról kapta. A köldök granuloma nevű elváltozás egyszerű vadhús. A seb ebben az esetben az a 2-3 milliméteres terület, ahol a köldökzsinór lógott, felszíne bársonyos, vöröses, időnként nedvedzik. A kezelés során az orvos lápiszos pálcával megecseteli, vagy nyelénél fogva leköti.

Foltok a bababőrön

Mongolfolt

A mongolfolt egy anyajegyféleség, azoknál fordul elő gyakrabban, akiknek sötétebben pigmentált a bőrük. Barnás, szürkés, kékes foltok formájában jelentkeznek. Leggyakrabban az ágyék- és keresztcsonttájon észlelhetők. Ártalmatlan bőrjelenség 1-2 éves korra spontán elhalványulnak, kezelés nem szükséges.

Gólyacsípés

A tűzfoltok a bőr szintjében elhelyezkedő, veleszületett, kisebb-nagyobb felületű piros foltok, a kis erek ártalmatlan tágulatai. Népiesen gólyacsípésnek is nevezik. Síráskor, erőlködéskor jobban látszanak, nyugalomban alig észrevehetőek. Ha a homlokon, szemhéjakon, szemöldöktájon vagy a tarkó közepén szimmetrikusan helyezkednek el, legtöbbször az első év végéig eltűnnek, teendőt nem igényelnek.

Ha az értágulatok egyoldaliak, általában egy életen át megmaradnak, a korral színük mélyül, felszínűkön apró, vörös csomók jelenhetnek meg. Leggyakrabban az arcon és a nyakon fordulnak elő. Mivel az egyoldali tűzfoltok különböző betegségek tünetei is lehetnek, ez esetben keressük fel a gyermek háziorvosát.

Tejeskávé folt

A tejeskávé foltok általában alig észrevehetőek, néhány centiméter nagyságúak, egyenetlen körvonalúak, alig változnak. Amennyiben 4-5-nél több van belőlük, a leírtaknál nagyobbak vagy számuk szaporodik, orvosi vizsgálat szükséges.

Nem sárgaság, egészség

Azoknak a csecsemőknek, kisdedeknek, akik sok sárgarépát, sütőtököt (vagy ilyen tartalmú italt, bébiételt) fogyasztanak, bőrük – különösen a tenyerük, talpuk – sárgásan elszíneződhet (karotinaemiás bőr). Ennek oka, hogy az ezekben a zöldségekben található karotin pirosas-sárgára festi a bőrt. Emiatt nincs ok aggodalomra. Gyermeke egészséges, változatlanul fogyasszon sok sárgarépát, sütőtököt, ezáltal szervezete megfelelő mennyiségű A-vitaminhoz is jut. Ez a jelenség nem tévesztendő össze a sárgasággal, amely komoly betegség, fellépésekor más jellegű a bőr színe, a szemfehérje is besárgul, illetve megváltozik a széklet, a vizelet színe is.

Előfordul, hogy nem múlik el a kisgyermekkorban természetes, szeparációtól való szorongás.

A 6 éves Albert egy percre sem hajlandó egyedül maradni a szobájában. Nem játszik, ha otthon van, egyre anyukáját lesi, mindenhová követi. A 9 éves Daniellát még altatja az édesanyja. Éjszakánként átvándorol a szülői ágyba.

Csecsemőkorban az ún. „veleszületett félelmek” kísérik a kicsiket. A kisbaba hevesen reagál a váratlan, erős zajokra, hirtelen mozgásra, zuhanásra, fájdalomra. Az idegenektől vagy az anya távollététől való félelem 8 hónapos kor táján alakul ki, az állatoktól való félelem az önálló járás kezdetén figyelhető meg. Kiválthatja az állat kiszámíthatatlan mozgása, az erős hangja, de lehet kondicionált félelem is. Ennek oka az is lehet, hogy a gyermek tanúja lesz a számára fontos személy heves reakciójának: például határozottan elhúzzák az állat mellől, vagy verbálisan is figyelmeztetik: „Vigyázz, meg ne harapjon!”

Előfordul, hogy nehezen deríthetők ki a valódi okok, például a székeléstől való félelem, sok esetben ez az első tiltakozási reakció az anya távollétére, később mindez átalakul a fájdalomtól való félelemmé, a szorulás, beöntés, kúp okozta kényelmetlenség miatt.

Az 5 éves Ildikóval át kellett menni az utca túloldalára, ha útjavítás volt, mert képtelen volt elhaladni a forró kátrányt, aszfaltot tartalmazó gép mellett. Félt az áramló hőtől, a megégés lehetőségétől.

Óvodás korra – a fájdalomtól való félelem kivételével – a veleszületett félelmek elhalványodnak. A gyerekek eltávolodnak a szituációktól és megjelenik az előre vetített félelem. Leggyakrabban az orvostól, a tűztől, balesettől félnek az ovisok. Ennek kialakulásában is jelentős szerepet játszanak a szülők óvó intelmei. Erős félelmi reakciókat válthat ki az intézménybe kerülés is, akkor is, ha az előzmények ezt nem indokolják.

Ervin boldogan kísérte nővérét az óvodába. Ismerte a házat kívül-belül, tudta az óvó nénik nevét. Mindenki arra gondol, hogy zökkenőmentes lesz az óvodai beilleszkedése. Az első napok után tiltakozni kezdett: már előző este kérdezgette, hogy másnap lesz-e óvoda, nehezen aludt el, reggel, amikor anyukája bekísérte, öklendezett, hányt. Nem játszott a gyerekekkel, az óvó néni ölében kuporgott. Nehezen tanult meg tájékozódni a nagyközösségben, nehezen alakult ki nála a „távolba szeretni tudás” képessége. Megszenvedték az első hónapot.

Ebben a korszakban kezdi elválasztani a gyermek a fantáziáját a realitástól. A fantáziaképeket már a fájdalom átélésének lehetséges módjaként alkalmazza. „Jön egy óriás, egy tigris és megesz.” Az óvodás és kisiskolás kor határán a betörőktől, rablóktól, ufóktól, sötéttől, szellemektől félnek a gyerekek, ezek mögött szintén a fájdalom vagy a szeparáció lehetősége miatti rossz érzés húzódik. Iskolás korban ritkulhatnak az irreális állatoktól való félelmek, de megjelenhet helyettük az apró, ártalmatlan lényektől való rettegés.

A 8 éves Edit takarójának, lepedőjének ráncaiban vélt lényektől való félelmében, nem mert elaludni. Fantáziaképeiben benne volt a kígyótól való félelem is. Erről, és a magasságtól való félelemről a tudósok azt tartják, hogy a túlélést, a fennmaradást biztosította, generációkon keresztül öröklődött. Edit fantáziavilága az elhagyástól való félelmét jelenítette meg. A kislány édesapja gyakran utazott külföldre.

Az iskoláskor masszív félelmei közé tartoznak a kortársak elutasításától, az elvárásoknak való nem megfeleléstől, a megszégyenüléstől való rettegés.

A 10 éves Gabi azt álmodta, hogy nyilvánosan több társa előtt kell székelnie. Andrea álmában pedig az jelenik meg, hogy nem találja a ruháit, de már hallja közeledő osztálytársai beszélgetését. A 16 éves Dénes megtiltotta a családjának, hogy apja haláláról az iskolában beszéljenek. Addig is nagyon sebezhetőnek érezte magát. Társai, ha nem is bántották, de csodabogárnak tartották. Apa elvesztését olyan eseményként kezelte, mint egy számlájára írható mulasztást, ügyetlenségének újabb bizonyítékát.

A serdülőkorban a szociális félelmek gazdag tárháza nyomasztja a fiatalokat. Félnek a háborútól, mint globális veszteségtől. A nemi identitással, szereppel kapcsolatos félelmek is felerősödnek. „Normális vagyok? Heteroszexuális vagy homoszexuális vagyok?” Lányoknál megjelenhet a szüléstől, a várandóságtól való félelem. Manapság nem ritka a felnőttségtől, a felnőtt élettől való rettegés. A különböző formában megjelenő félelmek mögött legtöbbször a szeretett személytől való elszakadás kivetítése húzódik. Ez megjelenhet halálfélelemként, ami vonatkozhat az egyénre, vagy a szülő halálára is.

A félelmek legtöbbje a gyermek növekedésével, tapasztalatainak kiszélesedésével spontán oldódik. A gyermek lassan hozzászokik félelme tárgyához, közvetlen kapcsolatba kerül vele, kialakul egészséges önbizalma. Legtöbbször ösztönösen keresi azokat a helyzeteket melyekben félelmet érez, hogy megtanulja azt legyőzni: nagy visítások közepette szívesen játszanak sötét bújócskát, vesznek részt bátorságpróbán. Nagy segítség az is, ha megtanulja a cselekvő védekezést, mondjuk, lerajzolja az őt álmában üldöző lényt, majd rácsokat tesz elé hatalmas lakattal és eldobja a kulcsot, vagy eltépi a papírt.

A 11 éves Adrienn a vele gorombán beszélő pedagógusát lerajzolta, amint börtönben ül és börtönfőzeléket eszik (melynek leglényegesebb alkotóeleme a csípős paprika).

Már azzal, hogy megfogalmazza a félelmét, sokat segít magán. Megismerheti a félelme tárgyát, az eseményekben szereplő személyeket, a helyszínt. Ennek nagy jelentősége van, amikor orvosi beavatkozás, műtét előtt áll valaki. A beavatott gyermek együttműködőbb, kevésbé szorong, energiáit jobban tudja hasznosítani a gyógyulásban.

A félelem énvédő funkcióját könnyű belátni. Aki nem fél, nem érzékeli a külső veszélyt, hamar elpusztul. Félelmeink akkor erősödhetnek fel, amikor nem találjuk a kiutat. Ahhoz, hogy félelmeinket megtanuljuk kontrollálni, sok segítséget nyújthat a megértő környezet, ahol kimondhatóak az érzelmek, megbeszélhetőek életünk dolgai, félelmeink.