Több felmérés is állítja, hogy nem csak a klímakutatók érzékelik az évről évre rekordot döntő nyári hőmérsékleti csúcsokat. A magyar munkavállalók is egyre nehezebben viselik a hőséget. Egyes munkakörökben pedig valójában képtelenség csökkenteni a hőérzetet. A szabadban végzett munkakörökben lehetetlen elkerülni a hőséget, és az általa okozott kockázatokat. A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének adatai szerint ez többségében a férfiakat érinti, hiszen a nyáron is szabadban dolgozó emberek csupán 27 százaléka nő. Az olyan munkakörökben, mint a gépkocsivezetők, mezőgazdasági munkások, építőipari dolgozók teljesen indokolt lenne a legmelegebb órákban a pihenő. Vagyis be kellene vezetni a mediterrán országokban is ismert sziesztát.

A magyarok egy része örülne

Az MTA vizsgálata szerint a megkérdezettek 50 százaléka egyetértene a meleg hónapokban bevezetett napközbeni pihenéssel, hiszen ilyenkor nem csak a meleg, de a fokozott UV sugárzás is egészségügyi kockázatokat jelent. Vagyis úgy lenne érdemes átalakítani a munkaidőt, hogy az a nap folyamán kettéosztva, a délelőtti és késő délutáni órákban jelentsen munkavégzést. Ezt a gyakorlatot a nálunk hagyományosan melegebb éghajlatú országokban történelmi hagyományok okán alkalmazzák. Azonban a sokak által viccesnek, turistaként olykor bosszantónak tartott 2-3 órás ebédszünet nem egyenlő a sziesztával. A szieszta fogalma ugyanis kicsit máshonnan eredeztethető.

A spanyol szieszta szó a latinból ered, és tulajdonképpen szó szerint szunyókálást jelent, amelyre kora délután kerítünk sort a napi főétkezést követően. Igaz, hogy a szó spanyol eredetű, de a jelenség, hogy a nap második részét pihenéssel kezdjük, az egész Földközi-tenger vidékén ismert, ahogy spanyol hatásra alkalmazzák a dél-amerikai országokban, de még a Fülöp-szigeteken is.

Pozitív hatások

Ez tehát nem azonos a meleg elleni védekezésként tartott több órás munkaszünettel. Amellett ugyanis, hogy a hőség elleni védekezés egyértelműen csökkentheti az egészségügyi kockázatokat, a délutáni alvásnak is van ilyen hatása. Spanyol kutatók nemrég bebizonyították, hogy a szieszta egészséges, pontosabban jót tesz, ha jól időzített, és megfelelő hosszúságú délutáni alvást iktatunk a napirendbe. A délutáni pihenő persze nem hosszas alvást jelent, hanem inkább egy gyors szunyókálást az ebéd utáni órákban. Akár 10-15 perci is elég lehet, hogy csökkentsük a nap során felgyülemlett stresszt, javítsuk a vérkeringés állapotát, regeneráljuk az idegrendszert, javítsuk a koncentrációt. De csak akkor, ha ez a szieszta rendszeres, vagyis az önmagában nem segít, ha véletlenszerűen havonta néhány alkalommal beiktatunk egy kis pihenőt kora délután.

Nem mindegy, milyen hosszú a szieszta

Az ebéd utáni szunyókálás a test természetes és ciklikus működése miatt lehet előnyös, és bizonyos típusú embereknél szinte kihagyhatatlan. Pontosabban, ha kihagyjuk, az éppen olyan hátrányokkal jár, mint egy étkezés elmulasztása. A túl hosszú alvás azonban szintén hátrányos nap közben. A sziesztás pihenés nem szabad, hogy fél óránál hosszabb legyen, és inkább érdemes egy kényelmes kanapén, vagy fotelben tölteni, mint vetett ágyban, ahol nagyobb az esélyünk rá, hogy hosszabb időre aludjunk el. A spanyol kutatók nem csak igazolták a délutáni pihenés egészségügyi előnyeit, de egészen pontosan meghatározták, hogy az ideális délutáni szunyókálás időtartama pontosan 26 perc. A kutatás eredményeit az amerikai űrügynökség, a NASA is vizsgálni kezdte, és arra jutott, hogy az űrhajósoknak engedélyezett 26 perces délutáni pihenő harmadával javította a munkájuk hatékonyságát.

A munkaidő kísérleti újraszabása?

A szieszta kulturális jelensége mellett, amikor is a mediterrán országokban dél után minden üzlet és hivatal rövid pihenőt tart és bezár, ismert a délutáni pihenés biológiai szükséglete is. Korábbi kutatások azt igazolták, hogy a délutáni pihenőt tartó országokban általánosan kisebb – mintegy 37 százalékkal – a szívinfarktusok és az érrendszeri betegségek kockázata. Egyetemi kutatások is igazolták, hogy az úgynevezett tudatos délutáni szunyókálás hasznos, ezért az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban is vizsgálják a munkaidő kísérleti újraszabását, amelybe a nap közbeni pihenő is beiktatható.

Érdekes jelenség, hogy éppen a szokás nevét adó spanyoloknál egyre többen adják fel a délutáni pihenő lehetőségét. Igaz, ebben szerepe van a gazdasági válság időszakának is, de 1998 és 2009 között tíz százalékkal csökkent azon felnőttek száma, akik tartják a sziesztát, és a megkérdezett spanyolok 59 százaléka nyilatkozott úgy, hogy nincs szüksége a nap közbeni pihenésre.

Mivé lesz ez a világ?

Olyasféle nyári nap volt, amilyet kora tavasszal még elképzelni is nehéz. Bőrbarnító forróság, puha-zöld fű a csupasz talpak alatt, összetéveszthetetlenül Balaton-illatú víz a testek körül. Maga a bőség. Amikor megláttam a gyerekeket, először nem értettem. A strand bejáratánál mozdulatlanul ültek a betonon és a telefonjukat babrálták. Sokan voltak, kicsik is. Azt hittem, egy tábornyi gyerek vár a Klári nénijére, hogy megvegye a belépőket. De nem. A wifi-zóna volt. Akkor és ott, az az igazság, hogy elkezdtem magamban sápítozni. Hogy ezekamaigyerekek, ahelyetthogy és bezzegmiazőkorukban! A  mivéleszezavilág-ig nem jutottam el, mert valahogy beugrott a dédnagyim a virágos fotelben, ahogy lemondóan végigmér minket, Bud Spencer-film néző véglényeket, és felsóhajt, hogy „Hát, hová lesz a világból a szépség!”

Azóta sok minden alakult. Letettem arról, hogy az erdőbe költözzünk és eltitkoljak a gyerekeim elől mindent, ami Edison után történt. Nemcsak azért, mert akkor mosógépem sem lehetne, hanem mert nincs az az óriási erdő, amiből a gyerekek egyszer ki ne keverednének. És akkor ott állnának védtelenül, egy hazugság peremén.

Nekünk is új

Hát, együtt élünk. A gyerekeink, a kütyük és mi. Ami nem könnyű, mert új jelenséggel állunk szemben. A bőrünkön tapasztaltuk, mit tesz egy szülő, ha a gyerek kivágja a hisztit, bevágja az ajtót, odavágja a házi feladatot. Ehhez képest, a mintát megismételve, tagadva vagy módosítva nevelgetjük saját gyerekeinket. De arról nem szól a fáma, hogy mit tegyünk, ha az utód a fogorvosi váróban egy órán keresztül nem szól hozzánk, mert zombik kergetik. A mi gyerekkorunkban még akkora volt a számítógép, mint egy kellemes méretű pékség, és semmi közünk nem volt hozzá. Nem vagyunk digitális bennszülöttek. Esetleg dzsungel-harcosok vagy pionírok.

Nem tudom, kinek milyen emlékei vannak az úttörőségről, de ez a mostani, ez a szülős-kütyüs, sokunk számára tele van kihívással, bizonytalansággal és kérdésekkel. Milyen mintát mutatunk a gyerekeinknek? Mikortól engedjük gépközelbe? Mennyire kontrolláljuk időben és tartalomban? Mit kezdjünk a kortárs csoportnyomással? Mi a felelősségünk, a feladatunk szülőként egy olyan digitális kultúrában, ami számunkra is novum?

Mennyit?

Kicsi korától kezdve érdemes együtt lenni a gyerekkel a digitális világban, később pedig közösen kialakított szabályok mentén, a gyerekünkben és magunkban is bízva már elengedhetjük őket az online térben is – állítja Fülöp Hajnalka, a digitális szülőség kihívásaival is foglalkozó Inforum munkatársa, a biztonságosabb internetezésről is szóló saferinternet.hu program előadója és öt gyermek édesanyja. Az ellenállás nem megoldás többé: az internet és a virtuális világ már nem csupán egy eszköz, hanem életforma, az életvitelünk szerves része. Így is érdemes viszonyulni hozzá. A gyermekeink életének ugyanúgy része a gépezés, mint mondjuk a kirándulás, legózás, együtt sütés-főzés vagy a barátokkal való bandázás. De most már mindezt kiegészítik a digitális eszközök: az online térképek, a virtuális valóság, a letöltött és megosztott receptek, főzős videók, fotózás és videoblogolás.

Kiskorban, ahogy megtanítjuk arra, hogy mikor van alvásidő, mikor eszünk, mikor játszunk vagy dolgozgatunk, természetes, hogy rávezetjük; a gépezésnek is megvan a maga ideje.

A szakértő tehát a digitális világba való belépésnél mindenképpen javasolja az időkorlát bevezetését – kisgyermekkortól kezdve.

Továbbá biztat minket, szülőket, hogy bizony mi is találjuk meg a kütyük helyét az életünkben, hiszen a gyerekek mintakövetőek.

Hogy kinek mit jelent az időkorlát, erősen életkor-, család- és gyerekfüggő. Az időkorlátot következetesen betartó szülők kisebb gyereknek leginkább csak a hétvégén engednek napi fél-, egy vagy két óra kütyüzést. Kamaszoknál ezt nehezebb korlátozni, ilyenkor a korábban megismert kapcsolatokra, motivációkra és értékekre lehet építeni, és békén hagyni, bízni benne, ha átmenetileg fel is rúgja maga körül a világot.

Érdekességképpen, Steve Jobs, amikor gyerekei számítógépes szokásairól kérdezték, a következőket mondta: „Megszabjuk, milyen mennyiségben használhatják a gyerekek az ilyen eszközöket a házban. Ez azért van, mert mi első kézből láttuk, milyen veszélyeket rejt a technológia. Én magam is láttam, és nem akarom, hogy ez történjen a gyerekeimmel.”

Hogyan?

„Először az utcára sem egyedül engedem a kisgyerekemet, hanem együtt megyünk, megmutatom neki a szépségeket és veszélyeket, megtanítom lassan a szabályokat. Hogy a piroson nem kelünk át” – meséli Faragó Judit, az Inforum ügyvezetője. Az időkorlát tehát fontos, de óriási a jelentősége a szülői jelenlétnek is. A digitális világ hatalmas, izgalmas és veszélyes hely. Legyünk együtt a gyerekkel, amikor fölfedezi, megtanulja. Ott voltunk, amikor először átélte, hogyan pereg ujjai közt a homok, és hogy a csiga nyálkás lény. Hasonlóképpen legyünk jelen gyerekeink virtuális életében is, hiszen az ott megélt érzéseik ugyanúgy valósak.

Hajlamosak vagyunk a kanapén gépező gyerekünket zárt világként érzékelni. Pedig igen, gyakran éppen mi, szülők izoláljuk magunkat, mi zárjuk el magunktól idegenkedve a virtuális világban szerzett élményeit. Az első lépés egyszerűbb, mint gondolnánk. Tanuljunk meg kérdezni. Nem nehéz, csak meg kell hallgatni a gyereket, ahogy a vele történt kütyüs élményeiről beszél. Ne becsüljük le annak a jelentőségét például, hogy az utódunk végre megszerezte a hetes tornyot, vagy sikeresen fölnevelt egy egysejtűt. Felejtsük el az „ez csak egy ostoba játék” retorikát, javasolják a szakemberek.

Mit?

A digitális világ olyan, mint egy bánya, sok kincset rejt, amit kibányászni gyönyörűség, de védősisak használata kötelező. A gyerekeinket beengedhetjük üres kézzel, de ha kezükbe adunk egy csákányt, övék a bányák világa. Fülöp Hajnalka a gyerekkel a számítógép előtt töltött időre is úgy gondol, mint például a közös mesélésre, sütésre, színházba járásra. A mesekönyvet ki kell választani, be kell szerezni, ahogy a sütéshez szükséges alapanyagokat és a színházjegyet is. Érdemes készülnie a szülőnek. Ahhoz ugyanis, hogy egy gyerek digitális írástudóvá váljon, meg kell értenie a folyamatokat és hogy mik a rendelkezésére álló eszközök. Akár minden héten mutathatunk a gyereknek egy új alkalmazást, izgalmas programot. Szerencsére, egyre több magyarul is elérhető oldal nyújt ebben segítséget háttéranyagokkal, linkgyűjteményekkel.

Igen, de…

A leggyakoribb, mindennapi élet hozta aggályokra az Inforum munkatársaival és Tóth Dániel pszichológussal kerestük a válaszokat.

„Tizenkét órás műszakon vagyok túl, nincs energiám anyagokat olvasni, érdekfeszítőnek lenni. Csak egy kávét szeretnék.”

Fontos, hogy a kávé elkészüljön. Majd a világháló elé szottyadván a gyerekkel együtt lehet például szörfözgetni, életkorának, érdeklődésének megfelelő cikket, képet keresni. Fölkutatni a kedvenc játéka weboldalát, fórumát, esetleg együtt fölfedezni egy izgalmas alkalmazást, rajzolóprogramot. Vagy egyszerűen csak kérdezzünk tőle, hagyjuk, hogy tanítson arra, amit ő fedezett fel.

„Semmit nem tudok a számítógépről, mit tudnék én mutatni?”

Szakemberek szerint ez egy mítosz. Ugyanis a felnőtt lakosság nagy része rendelkezik profillal valamelyik közösségi oldalon, tölt fel fényképet, használ levelezőprogramot, olvas online híreket, megnézi a répás muffin receptjét, ad absurdum letölt egy filmet. Bár ritkán gondolunk így rá, ez mind tudás, ami átadható.

„Az osztálytársak annyit gépeznek, amennyit akarnak. Ha időkorlátot állítok föl, és nem csak játszani engedem, nem lesz elég menő. Ő lesz a béna gyerek, akinek mindössze egy röhejes kettes vára van a lövöldözősben. Ezt nem tehetem meg vele.”

A csoportnyomás nagy úr. De attól, hogy, tegyük fel, sokan télen egy szál pólóban engednék a gyereküket iskolába, vajon mi sem öltöztetnénk fel a miénket? Világos, hogy rövidtávon, egy saját maga készített, esetleg megvágott filmmel nem lehet úgy villogni, mint a zombis játék nyolcadik szintjével. Hosszútávon azonban már borulhat a hierarchia. Talán ha kevésbé féltenék gyerekeiket a csoportnyomástól, több szülő merne felelős döntéseket hozni.

„A gyerekemet a kütyüs játékokon kívül már semmi nem köti le. Tudom, hogy ez rossz, de mit tehetnék. Csak felnő így is.”

A függőségre hajlamosabb gyerekeknél a korlátlan géphasználat valóban egyfajta beszűküléshez vezethet. „Ilyenkor gyakorlatilag közös haditervet kell kidolgozni a szülőkkel. Ami azért is kihívás, mert eleve a szülők határtartási problémái miatt jutott idáig a helyzet. Tehát a szülők gondolkodását kell újrainstallálni, hogy konzekvens határtartással, stabil jelenléttel és érzelmi háttér biztosításával tudjanak segíteni a gyermeküknek” – véli Tóth Dániel pszichológus, aki többek között számítógép-függőség kezelésével is foglalkozik. Fülöp Hajnalka szerint a gyerek életkörülményeinek negatív változása, a szülők válása, iskolai gondok, bántalmazás is vezethet oda, hogy egy gyerek bezárkózzon a virtuális világba. „Ez esetben nyilván nem a tünettel, hanem az okokkal érdemes foglalkozni. De egy olyan családban, ahol akár csak az egyik szülő is jól van, kiegyensúlyozott és aktívan jelen van a gyereke életében, az efféle izolálódás nem valószínű.”

Ha szülőnek lenni tanulási folyamat, önnevelés, akkor most, a digitális világ hajnalán, többszörösen az. Fizetjük a tanuló­pénzt mi, szülők is, de sajnos egyre több gyerek fizet a személyiségével. Nagyon úgy fest, hogy a gyerekeink digitális felvilágosodását szülőként nem lehet energiabefektetés és önismereti lépések nélkül megúszni. Bár, ha jobban belegondolok, ez egy ilyen műfaj. Már macera volt az olvasással, az első ovis szerelemmel, a kinevetavégénnel, azzal a pókhálóra emlékeztető mászókával, a szobatisztasággal és a szüléssel is. Menni fog ez is.

A köztünk zajló viták tétjét emeli, hogy gyerekeink sosem voltak nagy étvágyúak, ezért míg én törekedtem arra, hogy a bevitt mennyiség minél értékesebb tápanyag legyen, férjem a „legalább valamit egyen” álláspontot képviselte. Párom híreszteléseivel ellentétben nem vagyok egészségmániás – bár tény, hogy lányom teljes kiőrlésű papírnak nevezte rajzórán a félfamentes rajzlapot, – teszek szalonnát a túrós csuszába (alaposan kisütve), használok cukrot a sütikbe (feleannyit), vettem már vattacukrot a gyerekeimnek (egyszer), és vittem már őket a mekibe is (vérvétel vagy fülfelszúrás után). Igaz, nemrég nagylányom megjegyezte, hogy ezáltal különösen felértékelődött a fájdalomdíj, de engem igazol, hogy a salátát ma is jobban szeretik a hamburgernél.

Egészségtudatos módszerem alapköve a reggeli gyümölcs-zöldséglé. Ez az a pillanat, amikor a frissen préselt folyadékot éjszaka megszomjazó, félálomban lévő gyerekeimbe a legkisebb ellenállással tudom bejuttatni. (A cékla arányát azért éberségi állapotukhoz is kell igazítani). 

Többnyire készségesen megisszák, örömmel konstatálva, hogy a hajnali csöndben nem búgatom tovább a gyümölcscentrifugát. 

Férjem persze mindent bevet, hogy megtorpedózza az akciót. Kalkulációkat tesz elém, hogy mennyibe is kerül nekünk ez a reggeli frissítő, és mennyivel gazdaságosabb volna ezeket elrágcsálni, hiszen így a sok egészséges rost a szemétbe kerül. (Mégis, mikor ennének a gyerekeim sárgarépa- vagy sütőtökrostot?) Időről időre megjelenik konkurens dobozos-cukros, rostot is tartalmazó változatokkal, és képtelen sztorikkal áll elő, például, hogy a zöldséges már többször érdeklődött, hogy milyen állatnak lesz ez a sok zöldség.

Kép

Illusztráció: Szűcs Édua

Sokat kell küzdenem a bizonytalan vadászszerencsén edződött ősi férfiösztönnel is, amely folyamatosan arra inspirálja életem párját, hogy egy mamut tömegét megközelítő tartós élelmiszert és mirelit készítményt vonszoljon haza egy átlagos barlangnál sokkal kisebb méretű kamránkba, valamint csupa olyan kalóriadús zsákmányt, amely a jégkorszak emberét is melegen tartotta volna. Még attól sem riad vissza, hogy „összeszűrje a ­leve(s)t” a hentessel, mondván, a szakember szaftosabb húst javasol az én gulyáslevesembe, vagy hogy kétes eredetű lecsókolbászt csempésszen a friss fejtettbablevesbe, mert úgy „tartalmasabb”. Miközben én koleszterinnel, tartósítószerekkel és ízfokozókkal érvelek, ő mindössze annyit tesz hozzá, hogy a múltkor milyen jóízűen ették a gyerekek a dinó alakú „húst” mirelit sültkrumplival, ráadásul most hármat adtak kettő áráért. És hogy honnan tudom, hogy a háztáji csirke nem festéktől sárga, a rozskenyeret nem kávézaccal színezik és az eper tényleg magyar és szabadföldi.

Azért én folytatom heroikus napi küzdelmemet családom egészségéért, néha még azt a kockázatot is vállalva, hogy elfogyasszam az agyonsózott csipszmaradékot, amely rejtélyes módon a biomüzlis csomag mögé került a spájzban.  

Szám Kati Családi karikatúra című sorozatának további részei elérhetőek itt.

The Gambler – a történet

Jim nagyapja Kalifornia 17. leggazdagabb embere, a legjobb iskolákba járhatott, kedvenc hobbiját űzhette gyermekként, s bár apját nem ismerte, azért mégis csak eljutott odáig, hogy egyetemi professzorként modern irodalmat tanítson, és megírjon egy tizenhétezer dollárt érő bestseller regényt. Az egész történet valahogy mégsem kerek, hiszen számos órát tölt el füstös kaszinókban, ahol több százezer dollárnyi pénzt nyer és veszít is el a Black Jack valamint a rulettasztalnál. Egészen hátborzongató nézni, hogy mennyire könnyedén nyer, aztán nem tudja, hogy mikor kell megállni, s az egész egy szemvillanás alatt oda, neki pedig még a szeme se rebben, szinte örömét leli a kudarcban.

Eleve elrendelve

Jim tipikus szerencsejáték-függőként viselkedik, akiben nem működik a fékrendszer, ezért soha nem tud időben leállni. Keresi az azonnali kielégülést, ha úgy tetszik, a nagy zsozsóra hajt, de egy idő után a néző elkezd kételkedni: vajon tényleg csak erről van szó? Annak ellenére, hogy ennyire intelligens, mégis beleeshetett egy ilyen ósdi csapdába? Mintha szándékosan pusztítaná, rombolná önmagát, már-már egy tudós kíváncsiságával, és egy filozófus sztoikus nyugalmával cincálja darabokra a saját életét, csak hogy megtudja, mi következik a nagy semmi után. Rendelkezésére állt, amit csak ember kívánhat, számára mégsem tűnt igazinak ez az előre elrendezett tündérmese. Ami másnak életcél, neki a vállát nyomasztó teher. Nehéz úgy kitalálni magunkat, ha a társadalmi státuszunk már jó előre meghatározza, kivé kellene válnunk, ha minden életcél, amire vágyhatunk, már megvalósult, mielőtt még az első szavunkat ki tudtuk volna mondani. Jim beleszületett a jóba, számára ezzel együtt az élet értelme is elveszett. Az előre megtervezett élet nem tette lehetővé számára, hogy kamaszként, illetve fiatal felnőttként önálló döntést hozzon arról, hogy merre haladjon az élete, így felnőttfejjel kell megtalálnia önmagát, saját identitását.

Talán a nagyapja a lehető legjobbat tette vele, amikor nem hagyott rá pénzt. Ugyanakkor veszélyes alakoknak tartozik, akik újra és újra elverik, mégsem találnak fogást rajta, mert Jim nem a haláltól, hanem az élettől fél. Kétségbeesetten próbál megszabadulni a múltjától, mindentől és mindenkitől, akik ehhez a hamis Jimhez tartoznak. Egyáltalán nem akar öngyilkos lenni, ő csak ezt a hamis létezést szeretné megölni, hogy tiszta lappal indulhasson. A menekülése mögött talán ott lapul a félelem is attól, hogy bárkit is közel engedjen magához, tart az intimitástól, a boldogságtól és a sikertől, hiszen valószínűleg nem tapasztalta meg gyermekkorában azt az elfogadó, biztonságos szeretetet, amely mintául szolgált volna neki, hogy miként lehet egy meghitt kapcsolatban élni, illetve egészséges önbizalommal tekinteni saját magára, így öntudatlanul is inkább a vesztes szerepét választja.

Mi hiányzik?

Úgy tűnik, a függőség nem válogat, lehet az ember bármilyen okos, gazdag és sikeres, ha a belsőjében lévő űrt nem tudja céllal és értelemmel megtölteni, könnyedén magával ragadhatja a szenvedély. Ugyanolyan erős szenvedélybetegség ez, mint a különböző drogoktól, illetve az alkoholtól való függőség, csak itt valamilyen cselekvés hajtja uralma alá az embert, örömérzetet okozva és a viselkedés megismétlésére ösztönözve őt. A mai világban, ahol minden és mindenki az önmegvalósítást helyezi előtérbe, talán még inkább megviseli az embert, amikor úgy érzi, az élete semerre sem halad, semmit sem tud letenni az asztalra. Ilyenkor könnyen beszippanthat egy-egy tevékenység által nyújtott kielégülés, amely ideig-óráig tartó izgalmat és örömet okoz, enyhítve az ember saját magával, a képességeivel, illetve a szerethetőségével kapcsolatos belső szorongását és feszültségét, s még azt is elhiteti, hogy ott és akkor a kontroll valójában az ő kezében van.

Vannak, akik ezt a hamis boldogságot a játékban találják meg, de természetesen sok más viselkedés is a hatalmába kerítheti az embert (pl. munkamánia, internetfüggőség, evészavar vagy testedzésfüggőség), a kontroll és a szabadság illúzióját nyújtva. Ezért a szenvedélyről való leszokáshoz az akaraterő önmagában nem elegendő, hiszen nem magáról a viselkedésről nehéz lemondani, hanem azokról az érzésekről, amelyeket a függő megélhet általa. A játékszenvedély nem akaratgyengeség, hanem betegség, amelyet úgy lehet felszámolni, ha megtaláljuk, hogy mi az a belső pszichológiai hiányérzet, amit kielégít általa a szenvedélybeteg, és így a probléma gyökerét kezeljük. A gyógyulási folyamatot megnehezíti, hogy maga a függő is nehezen ismeri fel, hogy betegségről van szó, azt gondolva, hogy kézben tartja a helyzetet. S ha mégis ráeszmél, hogy mibe is keveredett, továbbra is ragaszkodhat a kontroll érzéséhez, így nem kér segítséget, egyedül igyekszik szorult helyzetéből kikecmeregni. Ugyanakkor mindenképp érdemes szakember segítségét kérni, esetleg önsegítő körhöz csatlakozni, egyedül szinte lehetetlen a szenvedélyt legyőzni. Gyakran a család sem tud megfelelő segítséget nyújtani, ugyanis a függőség kiváló táptalajt biztosít a különböző játszmáknak, olykor maga a tünet is ennek következményeként alakul ki.

Hogy lehet célt találni?

A viselkedési függőségek által szerzett boldogságért a függő súlyos árat fizet. Mivel az élete minden területét a szenvedélyének rendeli alá, így a kapcsolatai, a magánélete, a munkája és a vagyoni helyzete is megsínylik állapotát. Ennek ellenére a szenvedélybetegek gyakran úgy érzik, hogy a függőség nélkül üres és sivár lenne az életük, s eltűnne belőle minden szín és izgalom. Ugyanakkor léteznek olyan tevékenységek, amelyek végzésekor szintén örömet és boldogságot tapasztalunk meg, de közben urai maradunk a helyzetnek. A fogalom megalkotása Csíkszentmihályi Mihály pszichológus nevéhez fűződik, aki így ír erről az általa optimális-élménynek, más néven áramlat-élménynek vagyis flow-nak nevezett állapotról: „A belső tapasztalás optimális állapota az, amikor a tudatban rend uralkodik. Ez akkor jön létre, amikor a pszichikai energia, avagy a figyelem reális célok felé fordul, és a készségek arányban állnak a lehetőségekkel ahhoz, hogy cselekedni lehessen. Egy kitűzött cél követése magával hozza a rendet a tudatban, mert az illetőnek az előtte tornyosuló feladatra kell összpontosítania teljes figyelmét, és el kell feledkeznie minden egyébről.”

Ezen élmény megtapasztalásához elengedhetetlen, hogy különbséget tegyünk a vágyaink és a céljaink között, hogy olyan feladatot találjunk, amelynek a véghezviteléhez minden szükséges képességünk megvan, ugyanakkor kihívást is rejt számunkra. A mondás úgy tartja, hogy az embernek az az igazi társa, aki mellett szabadabbnak érzi magát, mint nélküle. A céljaink megválasztásánál is azon az úton sétáljunk végig, aminek élménye és következménye a lelkünk legmélyebb részének szabadsága, ahol az áldozatvállalás és az elköteleződés szabad akaratunkból történik, pontosan azért, mert megtehetjük, nem pedig azért, mert meg kell tennünk.   

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mit jelent a rend?

Általánosan elfogadott vélekedés, hogy a belső rend visszatükröződik a külső rendben, így akinek rend van a fejében és a lelkében, az a környezetében is képes rendet tartani. S bár ez az állítás rendszerint igaznak tűnik, mégis nehéz általánosítani, és első ránézésre mélyreható következtetést levonni egy-egy lakás rendjét látva a tulajdonos lelkiállapotát illetően.

Maga a rend fogalma is kényes kérdés. Míg egyeseknek a csillogó-villogó konyhapult, az élére vasalt ruhák, a katonásan sorakozó könyvek, a porcicamentes padló jelentik a rendet és a tisztaságot, addig mások kényelmetlenül érzik magukat a lakberendezési újságokba való lakásokban, ahol semmit sem lehet egyetlen centiméterrel sem arrébb mozdítani, nehogy megboruljon a szimmetria.

Polcz Alaine pszichológus a témával foglakozó írásában formai rendnek nevezi ezt a fajta merev rendet, ami a való életben szinte megvalósíthatatlannak tűnik, mivel a tárgyak elhelyezése csupán öncélú esztétikum, és gyakran meg is nehezíti a mindennapi teendők véghezvitelét. A rend másik formáját lényegi rendnek nevezi, amikor a tárgyak elhelyezése a felhasználás és a cselekvés célját szolgálja, ahol minden kézre áll. Ugyanakkor ennek a lényegi rendnek általában igyekszünk formát is adni, így a praktikum és a harmonikus elrendezés egymást kiegészítve hozza létre azt a környezetet, amelyben jól érezzük magunkat és kényelmesen, jó érzéssel tudunk élni, pihenni, dolgozni.

Nagymértékben különbözhetünk aszerint is, hogy mennyi energiát fektetünk a másfajta teendők szorításában a háztartás rendben tartására. Vannak, akik úgy érzik, akkor tudnak jól teljesíteni az életük más területein, ha a környezetükben mindent katonás rendben tartanak, míg másoknak elég, ha olyan rendet alakítanak ki maguk körül, amelyben ők maguk jól eltájékozódnak, de előfordulhat, hogy ez a fajta lényegi rend a kívülálló számára formai rendetlenségnek hat. Amikor nagyon dolgozunk valamin, és a tárgyak használatban vannak, formai rendetlenség lehet, ám ez nem utal semmiféle lelki problémára, hiszen a céljaink megvalósítása érdekében áll fenn az átmeneti rendetlenség.

A látványon túl

A lelki egyensúly vagy kiegyensúlyozatlanság jelei tehát nem annyira a formai rendben keresendők, hanem abban, hogy egy-egy lakás, munkahelyi szoba, íróasztal, számítógép, fiók vagy szekrény rendje mennyire alkalmazkodik a felhasználójának szükségleteihez, s hogyan szolgálja a kényelmét. Amikor elborít a rendetlenség, vagy úgy érezzük, hogy a kialakított (formai) rend inkább a terhünkre van és fenntartása túl sok energiánkat emészti fel, érdemes megvizsgálni, hogy merre haladunk életünk egy-egy területén, esetleg lehetnek-e olyan elakadások, amelyek ilyen formában jelennek meg.

Különösen árulkodó lehet, ha az életünk egy-egy színterén képtelenek vagyunk rendet tartani, és szinte folyamatosan küzdünk a káosz és a zűrzavar érzésével. Ezen területek felismerése és tudatosítása segíthet annak felismerésében, hogy hol kerültünk zsákutcába.

Számos variáció adódhat: lehetséges, hogy a munka világában nem találjuk a helyünket, a szülői szerepünkben vannak nehézségeink, a párkapcsolatunkban küzdünk problémákkal, a háziasszonyi szerepünket nem érezzük magunkénak vagy ezek összehangolásakor futottunk vakvágányra. Lehetséges, hogy azokon a helyeken vagyunk képtelenek rendet tartani, ahol ezek a szerepeink összeérnek (tipikusan ilyenek a női táskák, amelyben a saját személyes tárgyaink, a munkahelyi dokumentumok és a gyerekek kacatjai is helyet kaphatnak), de az is előfordulhat, hogy a saját, intim szféránkban, eldugott fiókjainkban növekszik a káosz, ami jelezheti, hogy nincsen időnk saját magunkkal foglalkozni.

A rend és a párkapcsolat

A fentiek tükrében nyilvánvaló, hogy a házastársak akkor tudnak harmóniában együtt élni, ha hasonlóak a céljaik, így hasonló rendre van szükségük a kiegyensúlyozott élethez.

Az otthon berendezése, a bútorok elhelyezése ideális esetben nem öncélú esztétikum, hanem a mindennapok gördülékenységét elősegítő tényező. Ha a párnak közös tervei vannak, amelyekért együtt küzdenek, akkor ezeket szem előtt tartva tudják otthonukat is megtervezni és berendezni, illetve az életciklusváltások időszakában újratervezni és átrendezni. Ehhez bizonyos fokú rugalmasság is szükségeltetik, hiszen olykor bizony át kell nézni a felhalmozott tárgyakat, és amire nincs többé szükség, azt továbbadni, lecserélni.

Külön nehézséget jelenthet a renddel és takarítással kapcsolatos eltérő szokásrendszer. Gyakran hosszú és fáradságos folyamat, amíg a férj és a feleség kialakítják azt a közös rendet (és a fenntartásának folyamatát), ami mindkettőjük számára élhető és elfogadható. Ennek sikeres megvalósítása rendkívül fontos a kapcsolat szempontjából, hiszen a külső környezetünk rendje a belső állapotunk, a céljaink és a szándékaink kivetülése, így ha nem találjuk meg a közös nevezőt, akkor az konfliktusokat hozhat magával. Nem véletlenül annyira húsba vágó kérdés, hogy ki és miért dobta le a földre a koszos alsóneműjét és miért nem dobta ki a WC-papír gurigáját.

Állandó hadszíntér

Ha az egyik fél kényszeresen rendmániás, a másik viszont „a zseni átlát a káoszon” elv szerint éli az életét, bőven akad súrlódási felület, amelyeken a végtelenségig lehet vitatkozni (s más kapcsolati konfliktusok elől is ezen kérdések megvitatásához vissza-visszatérni).

Érdemes ilyenkor a viselkedés mögé nézni és feltárni az okait. Lehetséges, hogy a rend utáni túlzott igény maximalizmusból vagy megfelelési vágyból adódik, de az is lehet, hogy valaki a takarítást és rendrakást használja arra, hogy elmeneküljön a számára nehéz kérdések és feladatok elől.

Olykor az is előfordulhat, hogy az állandó rendrakás mögött a másik kontrollálásának és ellenőrzésének a vágya jelenik meg, hiszen ez kiváló eszköz arra, hogy a másik szabadidejét (amit természetesen nem takarításra használ), a személyes tárgyait, fiókjait (ahol mindig kupi van), vagy a teljesítményét (mert hiába próbál segíteni, nem elég alapos) ellenőrizzük és minősítsük. Az ellenkező véglet, vagyis a túlzott rendetlenség vagy trehányság is lehet hozott minta, ami a kapcsolat dinamikájában egészen más jelentéseket kaphat, s olyan üzeneteket közvetíthet a házastárs számára, hogy nem becsülik eléggé a munkáját, vagy a másiknak nem elég fontos az otthon és annak a karbantartása. Mivel az otthonunk belső lelkiállapotunk és céljaink kivetülése is, így nem csodálkozhatunk azon, ha ez a fajta közönyösség érzékenyen érinti életünk párját. Érdemes tehát a parttalan veszekedések helyett a konfliktus mögé nézni, könnyen kiderülhet ugyanis, hogy a vita rég nem a lakás rendjéről, hanem a kapcsolat rendjéről szól.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Mikor és hogyan lett hajléktalan?

– Valahol mindig is hajléktalan voltam. A hajléktalan egy eléggé tág fogalom. Inkább otthon nélkülinek nevezném magam.

– Eredetileg mi a foglalkozása?

– Nincs semmilyen foglalkozásom. Voltam ugyan konzervgyártó, majd szerkezetlakatos szakmunkás-tanuló, végeztem toronydaru-kezelő tanfolyamot is, de végül egyiket se fejeztem be.

– Hogyan emlékszik a gyerekkorára?

– Édesapám részt vett az ’56-os forradalomban. 1963-ban szabadult amnesztiával. Időközben édesanyám elvált tőle.

– Emiatt?

– Gondolom igen. Édesanyám ’64-től különböző nevelőintézetekben dolgozott nevelőként. Később egy szakmunkásképző intézetben kötöttünk ki Zircen, részben ott, részben Szegeden végeztem az általános iskola nyolcadik osztályát. Tizennégy éves koromban állami gondozásba vettek, édesanyámat nem tartották alkalmasnak a nevelésemre. Később apám értesült erről, pert indított, és csodák csodája megnyerte. Megszöktem tőle, túl szigorú volt. Nem sokkal ezután egy aszódi javítóintézetbe kerültem. Utána munkásszállókon éltem, az építőiparban dolgoztam segédmunkásként. Debrecenben összejöttem egy cigánylánnyal, szerelmes voltam, kisebb dolgok miatt a szegedi börtönben is ültem. Nem voltam komoly bűnöző, inkább csellengő és gyökértelen, amolyan Villon-féle lázadó. Tagadóan viszonyultam az akkori rendszerhez és a rendszer kínálta életformákhoz. Igazából egyetlen pálya sem érdekelt.

– Semmilyen elképzelése nem volt?

– Kicsit az álomvilág, kicsit a befelé fordulás határán éltem. Gyerekkoromban sokat olvastam, könyvtárból könyvtárba jártam. Budapest–Debrecen és Budapest–Veszprém között vonaton utazgattam jegy nélkül a szerelmemhez, emiatt már húszéves koromban komoly tartozásaim keletkeztek.

– Mikor kezdett el festeni?

– Sorkatonaként. Szép volt a kézírásom, apámtól tanultam. A seregben a KISZ-titkár felfigyelt erre. Utána megbíztak a szocialista brigádnapló vezetésével. Elkezdtem karikatúrákat rajzolni, sikerem volt. Leszerelés után képzőművészeti szakkörökbe jártam. Egy-két év múlva a saját szakkörömet vezettem egy munkásszállón, másodállásban, havi hatszáz forintért, Bálványos Huba grafikusművész szakmai támogatásával. A munkásszállások a rendszerváltás után megszűntek. Egy ideig ismerősöknél húztam meg magam, majd különböző hajléktalanszállókon tengődtem. Cirka 7 éve, hogy egy normális, térítésmentes bentlakásos szállón élek, ahol még egy műteremnek használható helyiség is a rendelkezésemre áll.

– Enni hol tud?

– Elsősorban ingyenkonyhán és egy nappali melegedőben.

– Adott már el képet?

– Igen, persze, de nem nagy árakra kell gondolni. A vakkeret, a vászon és a minőségi festék nem túl olcsó dolog, ritkán is juthattam hozzájuk. Többnyire szakadozott-gyűrött csomagolópapírokra, dekorkartonra festhettem. Az ilyen képeket maximum 20-30 ezer forintért lehet eladni, és akkor még nem volt szó arról, hol és kinek. Számomra nem ez a fontos. Csontváry és Vincent van Gogh művei sem voltak kelendőek az életükben, de a két nagyszerű művész mégis tette a dolgát.

– Miért csinálja?

– Olyan belső kényszer motivál, aminek nem tudok ellenállni. Hány olyan ember lehetett már a világtörténelemben, akinek nem volt semmi lehetősége arra, hogy megmutassa magát, és sikereket érjen el, mégsem hagyta abba!

– Mindennap ír és fest?

– Általában igen. Sokszor csak vázlatokat, apró töredékeket készítek, később visszatérek hozzájuk. Néha zsúfolt villamoson, buszon villan belém egy-egy sor, egész versszak akár, de nincs módom leírni és elfelejtem, mire előkerül a toll és a papír.

– Honnan tudja, hogy kész van egy verssel vagy egy képpel?

– Soha nem gondolom, hogy kész vagyok. Ritkán érzem magam elégedettnek. Vas István, akinek Browning „Egy Galuppi-toccata” című verse legalább hat különböző fordításában jelent meg, – gondolom – nem volt elégedett vele, emiatt időközönként kicsit változtatott rajta.

– Köszönhet valamit a művészetnek?

– Szerintem a világban bárminek a megértéséhez nélkülözhetetlen a művészet. Vagy úgy, hogy átéljük, vagy hogy műveljük, de lehetőleg mindkettő szükséges ehhez.

– A képeiben és a verseiben feldolgozza a személyes életét?

– Munka közben a belső és a külső világ is meghatároz, emellett nagyon fontos a játék.

– Az életét is fel tudja fogni játékként?

– Hol igen, hol nem. Nagyban függ a körülmények alakulásától is.

– Körülmények alatt az Önt ért igazságtalanságokat is érti? Ezek megjelennek az írásaiban?

– Nem igazán. Vastag bőröm van, másképp dolgozom fel a rossz eseteket. A másokat ért sérelmek, a világ sérelmei jobban megérintenek és foglalkoztatnak, mint a sajátjaim.

– A rendszerváltás előtt és azután is hajléktalanként élt. Az emberek hozzáállása hogyan változott a hajléktalanokhoz, ha változott egyáltalán?

– Romlott a helyzet, nemcsak a hajléktalanság, a „normál” szegénység megítélése is. Minden emberi viszony tele van sérüléssel és hiánnyal. Az emberek egymáshoz való viszonya változott negatívan. Az emberek mára türelmetlenebbek, kirekesztőbbek lettek. Régen nem éreztem azt a nemtörődöm lenézést. A lelki-szellemi élet valahol átalakult, s ezek minősége nem az anyagi jólét függvénye. Mindenképpen tudatosítani kell, hogy nagyon fenyeget a lelki javak elvesztése, ennek következménye a természeti kincsek pusztítása, a környezetszennyezés is.

– Ha végiggondolja az életét, neheztel valakire azért, mert hajléktalan?

– Nem. Elfogadom a körülményeket úgy, ahogy vannak. Benne vagyok ebben a helyzetben, és még nem adtam fel. Bármi megtörténhet. Igyekszem nyitott lenni és csinálni tovább a dolgom.  

Mindennapi babacsomag

Nem praktikus éjfélkor cumisüvegért és tápszerért az ügyeletes patikába vagy szupermarketbe indulni, ezért inkább legyen a csomagban egy doboz tápszer rendkívüli esetekre, szem előtt tartva természetesen, hogy az anyatejes táplálás a csecsemőknek és édesanyjuknak mindig is a legoptimálisabb marad.

Az úgynevezett „kezdő csomag” tartalmaz D- és K-vitamint, bőrápoló fürdető- és popsi krémet, láz- és fájdalomcsillapító kúpot. A kalcium anyagcserét is szabályozó D-vitamin pótlása egy éves korig naponta szükséges, majd ezt követően három éves korig a téli időszakra korlátozva javasolt adni. A véralvadást segítő K-vitamint a többségében anyatejjel tápláltak havonta kapják.

Láz- és fájdalomcsillapítók

Hatóanyaguk szerint a paracetamol, az ibuprofen (és aminophenazon) tartalmú készítmények a javasolt láz- és fájdalomcsillapítók, nem szteroid gyulladáscsökkentők. Ezek egy része nem vényköteles. Fontos, hogy hányás vagy hasmenéses fertőzés esetén kombináltan kell alkalmazni a szájon át adható és a végbélben felszívódó hatóanyagú lázcsillapítókat, ezért mindkét hatóanyagúból legyen szirup és kúp is az útipatikában. Ezeket testsúly szerint kell adagolni, másképp hatástalanok maradhatnak. Az adagoláshoz a gyógyszerleírásban vagy gyermekkórházak honlapján kaphatunk segítséget.

Tüneti kezeléshez

Az első találkozás a különféle kórokozókkal csecsemő- és kisdedkorban következik be. Ezek szinte minden esetben lázzal, légúti megbetegedésben orrfolyással, köhögéssel, illetve hányás- hasmenéses megbetegedésben hasi panaszokkal jelentkeznek.

Elhúzódó köhögésre köptetőt adhatunk több napig, a kínzó és száraz ingerköhögésre átmenetileg pár napig köhögéscsillapítót. Asztmaszerű tünetek hajlama esetén légzési nehézséget is okozhat a betegség. A kifejezett mellkasi behúzódás, szapora légzésszám és szabad füllel is hallható sípolás a fokozott légzési munka jele, ami a szülő számára is megállapítható. 

A hirtelen kezdődő, és elesett általános állapottal, folyamatos öklendezéssel járó hányás-hasmenés esetén legtöbbször vírusos megbetegedésre kell gondolni. A gyermek átmenetileg nem ehet, nem ihat, majd 20-40 perccel a legutolsó hányást követően 3-5 percenként, fokozatosan, kortyonként tiszta, hideg vizet ihat csak. Pár óra után rehidráló oldattal próbálkozhatunk, ami gyógyszertári készítményként megvehető, vagy otthon is elkészíthető a WHO ajánlása szerint (1 liter víz + 6 teáskanál cukor + ½ teáskanál só). Nem kell kenyérre és vízre szorítkozni, de pár nap könnyű diéta, majd a szokásos étrend folytatása javasolt.

Ismert alapbetegség (asztma, epilepszia, rovarcsípéses allergia, cukorbetegség) esetén az állandóan alkalmazott gyógyszerek megfelelő mennyisége legyen nálunk a nyaralás idején, főleg külföldi utazáson, ahol hiányuk nehezen vagy egyáltalán nem pótolható. A hosszú utazások előtt feltétlenül számoljuk át, akár többször is az állandóan alkalmazott gyógyszerkészletet!

Nyári sebkezelés

A bizonytalan járás, majd a kis motorral vagy biciklivel bekövetkezett balesetek miatt a gyerekek térde-könyöke szinte mindig „kék-zöld”. Felületes bőrsérüléseiket bő vízzel kell lemosni, majd betadinos (jódbázisú) gézzel (mull lappal) fedjük, ezzel elkerülve a seb fertőződését. A fedőkötést nyáron izzadás miatt naponta cserélni kell. Ha a kötés véletlenül homokos vagy vizes lenne, cseréljük, mert a víztől felázott seb nehezebben gyógyul, felülfertőződve pedig a bőr alatti kötőszövet gyulladásával járhat, és orbánc is kialakulhat.

Hasznos tippek

Nyaralások alatt ritkábban nyílik lehetőség kézmosásra, emiatt is gyakrabban fordul elő kötőhártya gyulladás, így szemcseppet is érdemes magunkkal vinni.

Nem kell megszakítanunk nyaralásunkat, ha van nálunk egy előre elkészített gyógyszeres utazócsomag.

Mivel több gyógyszer hűtőben tárolandó (kúpok, szemcsepp, orrcsepp, lázcsillapítók), így egyszerűbb a megérkezéskor bepakolni mindent a hűtőszekrénybe vagy a leghűvösebb helyre. Lejárt gyógyszert ne vigyünk magunkkal! Az orvosságokat gyermekeinktől gondosan zárjuk el!

Lakóhelyünk- és utazásunk helyszíne szerint lehetőleg mindig rendelkezzünk kellő információval az egészségügyi ellátás telefonos elérhetőségéről, rendjéről és helyéről.

A területi ügyelettől telefonon vagy személyesen kérhetünk szakszerű segítséget. Az online tájékozódással legyünk óvatosak, csak a hivatalos egészségügyi intézmények honlapján olvasott tanácsok az elfogadhatók!

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– A falusi gyerekkor momentumai megjelennek a dalszövegeidben is. Milyen volt Tetétlenen felnőni?
– Igen, elég sok minden van elbújtatva, vagy éppen nem elbújtatva a dalokban. Ott laktunk a falu „belvárosában”, a templom mellett – édesanyám ma is ott él. Apukám traktorral meg kombájnnal elvitt mindenfelé, bejártunk ungot-berket, aztán mentünk horgászni vagy csavarogni a határba – ez volt a hétvége. Akkor nem is gondoltam, hogy ilyen mély nyomot hagy bennem. Most meg már szeretem vegyíteni a városi meg a falusi létet. Jólesik a nyüzsgés meg a koncertek, de olyan jó néha találni egy diófát, ami mellé le lehet ülni egy jó könyvvel.

– Mi motivált arra, hogy teológiára jelentkezz? Hogy ért véget ez a történet?
– Tudom, hogy a mai 18 évesek egy része nem tudja, hogy merre kellene indulnia az életben, nekem ilyen szempontból hálás volt a sorsom, tudtam, hogy mi érdekel. Azért mentem oda, mert nagyon szerettem nálam fiatalabbakkal foglalkozni. Segíteni akartam nekik ebben a viharos, gimis időszakban, meg abban is, ami utána következik. Ott lenni, átsegíteni, alkalmakat teremteni találkozásra, beszélgetésre – ez vonzott, tulajdonképpen úgy képzeltem, hogy ifis lelkész leszek.

Fél év után viszont úgy éreztem, hogy távolodom az eredeti célomtól, és átmentem a tanítóképzőbe kántor- és tanítószakra. Ott írtam egy színdarabot, és addig szerveztem a művészeti életet, hogy végül nem szereztem diplomát. A Csokonai Színházban viszont egyre jobb lehetőségeket kaptam, aztán jött a Vojtina Bábszínház, sokáig gólyalábaztam is egy utcaszínházi társulattal.

A zenéléssel meg úgy volt, hogy tanítottak zongorázni, de nem szerettem az iskolai formát, mindig jobban haladtam olyankor, amikor egyedül kísérleteztem a szobámban. Aztán persze nagyon sok minden múlt azon, hogy kihez csapódtam, milyen zenészektől tudtam tanulni vagy épp ellesni dolgokat. Szóval amikor végképp művészpályára léptem, még nem tudtam, hogy milyen nehéz, és hogy milyen szép és nagy kaland veszi kezdetét.

– A Radnóti-, Pilinszky- és egyéb megzenésítések mellett saját szövegekre és zenékre is épülnek a zenekar dalai. Hogyan születnek ezek a lírai hangvételű alkotások?
– Ez változó. Néha leülök, és nem tudok olyan gyorsan írni, ahogy jönnek a gondolatok, máskor sokat kell farigcsálnom. Néha meg szoktam mutatni másoknak is, mert egy idő után nem jó, ha az ember a saját gondolatai körül kering, meg ki kell derülnie, hogy ami nekem evidens, az másnak is az-e. Szóval időnként jó érzés megcsobbanni mások gondolataiban. És hát persze van olyan is, hogy annyira belebonyolódok, hogy pár napra el kell engednem a szöveget. A zenéket pedig először otthon szoktam felvenni, egyedül, utána megmutatom a zenésztársaknak, ők is átrágják, aztán jöhet a közös munka.

Szabó Balázs – Kép: Páczai Tamás

– Korábban azt nyilatkoztad, hogy nem szeretsz arról beszélni, milyen jó és fontos verset olvasni, inkább eljátszotok egy verset – a konkrét tett többet jelent. Persze ez így is egy misszió.
– Mi csak felmutatunk egy lehetőséget, és ha valaki úgy dönt, hogy velünk tart ezen az utazáson, akkor persze nagyon boldogok vagyunk. Együtt jobb csinálni, akármiről is legyen szó. Egyre többen tudnak rólunk, és persze mindenki eldöntheti, hogy ez a zene, a versfeldolgozásaink, az, ahogy nyúlunk az irodalomhoz, tetszik-e neki vagy sem. Tudom, hogy rám is annyi miden hatott. Emlékszem, minél többet olvastam, annál éhesebb lettem, pedig nem nagyon volt körülöttem olyan ember, aki sokat olvasott.

– Most úgy tűnik, mintha például az egyetemisták megint érdeklődéssel fordulnának az irodalomhoz. Nagy népszerűségnek örvend a slam poetry (még ha ez amatőr is), néhány kortárs költő pedig egyre szélesebb körben ismert. Mit gondolsz, miért kezd a fiatalok egy része ismét az irodalom felé fordulni?
– Egy időben a népzene is háttérbe szorult egy kicsit, aztán mégiscsak kinőtt belőle egy táncházmozgalom, ami most szerintem tovább alakul. Ezt gondolom az irodalomról is. Mindig változik, alkalmazkodik, teremt, az adott kor szókincséhez és lehetőségeihez mérten. Az iskolában azt szoktuk meg, hogy ez valami távoli, régi dolog, a költő mindig máshogy értette. Most talán jobban észrevesszük, hogy a költők is köztük vannak, bejelentkeznek a közösségi oldalakon, arról is írnak, ami az utcán zajlik, ami velünk történik, akár éppen ma. Ízzel és fordulatokkal írnak, humorosak és tükröt is tartanak, mint rég.

Úgy érzem, mostanság kicsit több figyelmet kap az irodalom ilyen-olyan formája, bízom benne, hogy ez egy folyamat, nem pedig egy divathullám. Az életvitelünk is olyan, hogy alig van idő olvasni, de mi döntjük el, hogy mit kezdünk ezzel a hajszolt életmóddal – vele rohanunk vagy lassítunk egy kicsit. Talán jobban elkezdtünk figyelni arra, hogy a feltöltődés is fontos, hogy néha jó olvasni, elmenni egy kiállításra, színházba, hiszen más élményt ad, mint a tévé vagy a mozi. 

– Végülis más formában, de megvalósult az a terv is, hogy a fiatalokkal lépj párbeszédre, hiszen hozzájuk is eljutnak a dalok.
Igen, és néha sikerül eljutni középiskolákba is rendhagyó irodalomórát tartani. Máskor meg koncert után beszélgetünk egy nagyot, és netes felületeken is diskurálunk. Tényleg ezt szerettem volna, csak másik úton jutottam el ide, nem azon, amelyiken először indultam.

– Az említett beszélgetések alkalmával mit tudtok meg a szövegeitek és a zenétek hatásáról?
– Olyan nyílt sisakkal megyünk ilyenkor egymásnak, hogy az emberekből nem kell semmit kihúzni, örömmel mondják. Mindig azzal szembesülök, hogy amit leírtam, az mások története is. Hogy ami velem történik, az megtörténik mással is. Így nekem van kivel megosztani, ők meg örömmel hallgatják, mert valaki arról zenél, amit ők is éreznek. 

A cikk a Képmás magazin 2016. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Az elmúlt években gyakran találkozhattunk népművészeti motívumokkal ruhán, táskán, cipőn, olimpiai formaruhán, és többször szerveztek divatbemutatót is e téma köré. Az ötlet persze nem új, igazi hőskorát a 19. századra és a 20. század első felére tehetjük. Utóbbi időszak azért is izgalmas, mert ekkor fordult igazán nagyot a világ, s így már olyan tervezőnők léptek színre, akik egyszerre voltak hallatlanul modernek és formabontók, mégis, munkáikban a magyar tradícióhoz nyúltak vissza.

Harangszoknya és legyező

A 19. században – hosszú idő után ismét – rájöttek arra, hogy a ruha a nemzeti identitás kifejezőeszköze lehet, Barabás Miklós például „Nemzeti Divatképek” címen rajzolta le a korabeli, historizáló ruhadarabokat. Egyre nagyobb lett az érdeklődés tehát a magyar ruhák iránt, az 1860-as évekre lendületet vett a hazai szabóipar.

Ha egy újság azt akarta, hogy az akkor újonnan megjelenő vásárlóréteg, a polgárosodó nő megvegye termékét, divatképekkel, szabásmintákkal tette a lapot vonzóbbá.

Aztán feltűnt a színen Csepreghyné Rákosi Ida, aki piacra dobta a Divatújságot. Ez volt az első olyan magyar lap, amelyet valóban szakmabeli készített, Rákosi Ida ugyanis foglalkoztatott színházi jelmeztervező és szabó volt, dolgozott az Operának, a Nemzetinek, a Király Színháznak, a Népszínháznak. „Ő igen nagy fáradságot vesz magának. Nem azon van, hogy cifra ruhákat készíttessen, hanem hogy az helyes és korszerű legyen. Egy-egy operettnél, ha egy kicsit idealizálta is a ruhákat, azért alig tért el az igazitól” – írta róla igencsak megengedően Blaha Lujza.

Az 1880-as évekre már az „igaziról” is egyre több embernek lehetett fogalma, hiszen budapesti kiállításokon láthatták Gyarmathy Zsigáné remek pénzügyi érzékének köszönhetően a kalotaszegi, Hollósy Mária gyűjtése alapján a felvidéki hímzéseket, de a század végére már a matyó is híressé vált. Viszont, ahogy egyre keresettebb lett ez a divatirányzat, úgy egyre inkább tömegtermékké is vált: sokszor eltúlzottan, a lényeget elfelejtve, egy-egy külsőség felnagyításával próbálták mutatni, hogy ezek magyar viseletek. Fábián Gyula 1934-es mondata jellemzi legjobban ezt a jelenséget:

„A másik hiba ott volt, hogy valahányszor kiadták a jelszót: teremtsünk magyaros divatot!, a tervezők mindig beérték egy kis felszínes, mézesbábos hímvarrással.”

Tunika és zsákruha

Változás akkor következett, amikor már nem vaskos, színpadi jelmezre hasonlító ruhákban gondolkoztak, hanem a korabeli, nemzetközi divattal próbálták összehozni a népviselet formáit és díszítéseit. Körösfői Kriesh Aladár festőművész szorgalmazta, hogy az egyre kényelmetlenebb és egészségtelenebb öltözködési stílust éppen a hagyományokkal reformálják meg. Ennek legkiemelkedőbb megvalósítója Undi Mariska (1877–1959) lett, aki emellett grafikus, festő, meseillusztrátor, játék- és bútortervező is volt. Hatgyermekes győri családból származott, édesanyja az összes vagyonát (beleértve a házukat) eladta azért, hogy gyermekeit taníttathassa. Így került Mariska Budapestre, ahol Székely Bertalan tanítványaként a Képzőművészeti Akadémia hallgatója lett – itt ismerte meg Kriesh testvérét, és így lépett kapcsolatba előbb a gödöllői művészteleppel, majd a népművészettel, gyűjtőutakon járt a Sárközben, Matyóföldön, Kalotaszegen.

Életével a modern nő megtestesítője volt: önálló, saját magát eltartani képes személyiség, aki kibontakoztatja tehetségét, és aki műtermében a maga tervezte bútorok között, egészen újszerű, maga tervezte ruhákban dolgozik. Fűző nélkül.

Mégis, a hagyomány útját járva, hiszen mindehhez gazdag népművészeti formakincsünkből merített ihletet. Nem tagadta meg a múltat, sőt, gyűjtéseit több kötetben ki is adta, rajzokkal, fényképekkel, elemzésekkel egészítette ki.

Teniszruha és estélyi

A modern és a magyar tradíció ötvözéséből létrejött divatirányzat az 1930-as években virágzott igazán, Ferenczy Ferenc és Tüdős Klára (1895–1980) munkájának köszönhetően.

Tüdős már nemcsak az Iparművészeti Iskolában tanult, néprajz szakot is végzett, így szakmailag megalapozott módon vett részt a falukutató mozgalomban. Továbbá tanított, táncolt és jelmeztervező is volt az Operaházban – ő is az új nőtípus képviselője. 1937-ben nyílt belvárosi divatszalonjában paraszthímzéssel, szőttesekkel díszített ruhákat árult, amelyek egyszerre voltak autentikus és modern darabok. „A ruha vagy anyagban, vagy vonalban, vagy dekorációban legyen magyaros, de sohasem mindháromban egyszerre” – vallotta.

A sorozatos pályázatoknak, divatbemutatóknak köszönhetően, egyre több tervezőnő tűnt fel (Edvi Illés Panni, Tedesco Juci, Csernák Anna Réka, M. Konkoly-Thege Ilona, Fries Erzsébet, Haranghy Erzsébet, Nagyajtai Teréz), a divat minden területén ott volt a magyar hagyomány, még teniszruhát is lehetett kapni népművészeti díszítéssel, az új divatirányzatra pedig sorra érkeztek az elismerések külföldről. A sikertörténetnek, amely a hagyományos értékeket emelte be a modern világba, a történelem további alakulása vetett véget.

Porcsin

Porcsint (Portulaca oleracea) alighanem mindenki látott már, legfeljebb nem tudta róla, hogy ehető. Pedig jótékony hatással van a gyomorra, segíti az emésztést – túlzásba vitt fogyasztása ugyanakkor hashajtó lehet –, savanykás levelei bármilyen nyári csemegét feldobnak. Ha tehát gazolás közben szembekerülünk ezzel a növénnyel (kertekben, homokos talajon találhatunk rá), a különleges étel reményében érdemes felszednünk. Kivétel, ha trágyázott talajban nőtt vagy permetszert tartalmazhat. Zsenge levele és magja salátákba, szendvicsek tetejére kerülhet, illetve megpárolhatjuk fokhagymás vajon. De készíthetünk belőle főzeléket/levest is Czifray (Czövek) István 19. századi receptje alapján: „végy  […] sóskát, portsint, petrezselymet, olasz salátát. Adj hozzá egy kevés mogyoróhagymát, egynehány levél bazsalikomot, majorannát és kakukkfüvet. Törd öszve kő vagy fa mozsárban.” Ezután egy kis ecettel és vízzel tegyük tűzhelyre és főzzük addig, míg forrni nem kezd. Ekkor sózzuk, és sűrítsük: „mint a szükség kívánja, faolajjal [olívaolaj], tojásszékével [tojássárgája], vagy aludt marhahús-lével.”

Boszorkánykása

A harmatkását (vízi: Glyceria maxima, réti: Glyceria fluitans) június végétől szokták régen gyűjteni, méghozzá csónakon. Ez a barnássárga, fénylő magvú vízinövény ma már a vízi szárnyasok eledele, de egykor része volt a népi táplálkozásnak. Megszárított szemtermését meghántolva készítették el kásának, gombócnak főzve pedig gyógyítási célokra használták.

Vaddesszert

Vadszedret (Rubus fruticosus), húsos somot (Cornus mas) és fekete bodzát (Sambucus nigra) már nagyobb valószínűséggel ettünk. A nyári kirándulásaink során gyűjthető gyümölcsök ugyanúgy felhasználhatók, mint termesztett társaik, készíthetünk belőlük lekvárt, zselét vagy süteményt: tehetjük lepény tetejére, piskóta vagy rétes belsejébe, vagy morzsasütibe is. Mézzel és zsályával átmelegítve vadhúsok mellé kínálhatjuk mártásként. Mindhárom gyümölcs nagy arányban tartalmaz C-vitamint.

Virágos italok

Régi kalendáriumokban és gyógynövényekről szóló írásokban gyakran találkozhatunk valamilyen italban (vízben vagy még inkább: borban) ázó virággal, fűszerrel. Nyáron mi is készíthetünk hasonlót. Bort, vodkát, likőrt (pl. limoncello) vagy limonádét, turmixot színesíthetünk így. Használhatjuk a piros és lila színben is pompázó méhbalzsamot (Monarda dydima), amely fűszeres aromája mellett gyulladáscsökkentő volta miatt ajánlható. Szintén ilyen hatású a körömvirág (Calendula officinalis), a mályva pedig (Malva sylvestris) száj- és torokbetegségeken is segít. Szedhetünk kakukkfüvet, rózsát, árvácskát, kankalint is a pohárba, kancsóba.