Az angol elnevezésből származó mozaikszó a túlmozgékonyság és figyelemzavar, az indulat, a külső és belső késztetésekre adott viselkedéses válasz kontrolljának zavarát takarja. Mindez az érzelmek szabályozásának és a célirányos tevékenységek megtervezésének és megvalósításának nehezítettségét is jelenti.

Ezek a gyerekek és felnőttek szétszórtak, szervezetlenek, szertelenek, szórakozottak, sokan közülük nagyon elevenek, indulatosak, türelmetlenek, egyesek kifejezetten érzékenyek. Gyakran nem képesek adottságaikat kibontakoztatni, céljaikat beteljesíteni. 

Ráadásul segítség nélkül, további gondok-bajok ütik fel a fejüket az életükben. Amennyiben nem részesülnek időben megfelelő támogatásban, szükség esetén hatékony kezelésben, elkerülhetetlenül pszichológiai problémák (alacsony önértékelés, motiválatlanság, a kortárskapcsolatok zavara), sokuknál életvezetési zavarok (munkahelyi, párkapcsolati problémák, kriminalitás, balesetek), 80%-nál pszichiátriai kórképek (depresszió, pánik, függőségek), több, mint felüknél testi betegségek (elhízás, szív-érrendszeri betegségek) lépnek fel. Nem elhanyagolható az egyént, a családot és a költségvetést érintő járulékos gazdasági teher sem.

Jó hír az, hogy ma már több hatékony módja is van ezen jellegzetes alkati sajátosságokkal rendelkező gyermekek és felnőttek megsegítésének. A hatékony segítség első feltétele az időben történt felismerés, kivizsgálás és a korán elkezdett és megfelelően ütemezett kezelés. Ennek alapja pedig a gyermekkel és családjával kapcsolatba lépő szakembereknek, ill. maguknak a szülőknek a tájékozottsága.

Mik a szokásos panaszok?

A pedagógus szerint a gyerek nem figyel órán, nem fejezi be a feladatait, rosszul teljesít képességeihez képest, folyton kotyog, nyüzsög, csapong, elhagyja dolgait, álmodozik, nem tartja be a szabályokat, nem vagy alig irányítható. Otthon nem akar sem házi feladatot sem házi munkát csinálni, kerül minden erőfeszítést, halogat, túlérzékeny, mindenen bepöccen, agresszív, durva, feledékeny, dacos, nem vállalja a felelősséget dolgaiért – mindig más a hibás. Kisebb korában nem lehet vele boltba menni, több felnőttet is leköthet, lefáraszthat. Kamaszkortól kezdve sokuk inkább belül pörög, mint kívül, folyton jár az agyuk, a lányoknak a szájuk, de szétszórtságuk, egyenetlen teljesítményük, ingerlékenységük többnyire megmarad, és a másodlagos károsodásokkal együtt életminőségüket, kapcsolataikat negatív irányba befolyásolja.

A fiúk esetében négyszer gyakrabban diagnosztizálnak ADHD-t. Ennek oka, hogy míg a fiúk elevenebbek lesznek, nehezebb kezelni őket, addig a lányok, akik sokszor csak figyelemzavarosak, visszahúzódóbbak, depressziósabbá, magukba fordulóbbá válnak, így sokkal nehezebb náluk felismerni a bajt.

Felnőtt korukra a dignosztizált eseteket tekintve a nemek aránya kiegyenlítődik. Azt, hogy nem gyermekbetegség, mutatja a nehézségek felnőttkorra való áthúzódásának magas aránya: az érintettek több mint 50%-ának okoznak továbbra is komoly nehézségeket az ADHD mögött meghúzódó jellegzetes neurobiológiai működészavarok. A felnőttek nagy részét másodlagos betegségeik (hangulatzavar, szorongás) miatt kezelik, emiatt állapotukban csak részleges javulás következik be.

Az ADHD-s gyermek aktuális állapotát időről időre (3–6 havonta) felül kell vizsgálni. Az ADHD képe az idegrendszer érésével, egyéb külső és belső hatásokkal alakul. A változásokkal együtt a családtagoknak is újabb és újabb kihívásokkal kell szembenézniük, meg kell tanulniuk utánajárni a szakmai segítségeknek és élni velük, folyamatosan gondoskodni arról, hogy legyen energiájuk elfogadni, kezelni, segíteni az érintett gyermeket vagy felnőttet.

A hiperaktív, figyelemzavaros gyerekek kivizsgálása és ellátása komplex, multidiszciplináris, különböző szakemberekből álló teamet, többféle különböző hatásmódú terápiát igényel. A Bethesda Gyermekkórház nemrég felújított és kibővített ADHD Ambulanciáján jelenleg javarészt részmunkaidős szakemberek dolgoznak, köztük gyermekpszichiáter, klinikai gyermekpszichológus, neuropszichológus, gyógypedagógus, családterapeuta, művészet-terápiás foglalkoztatói képzettséggel, alapvetően pedagógiai alapvégzettségű és ráépített mentálhigiénés képzettséggel rendelkező mentálhigiénés asszisztensek. Emellett egy számban és lelkesedésben jelentős önkéntes pszichológus-csapat is támogatja a szakmai munkát. Szeptember 17-én indult az első támogató csoport ADHD-s gyermekek szülei számára. Korábbi ill. külső tapasztalatok alapján ezekből később önsegélyező szülői csoportok is kialakulhatnak.

Általános iskolában még csak az (egyik) legbénább voltam az osztályban minden mozgásban. Ennek megfelelően (oktalan módon) nem merült fel a szüleimben, hogy bármilyen sportot űzzek. (Pedig épp ezért kellett volna.) Gimnáziumban egyenesen fel voltam mentve testnevelésből, gyógytornára jártam, a barátnőim azóta is ezen röhögnek, ha összejövünk. Később a munkámból kifolyólag számos sportszövetséget és élsportolót megismertem (egy nagyvállalat szponzorációs tevékenységét koordináltam). Voltak események – egy Szegeden rendezett kajak-kenu világbajnokság vagy a MOL-kupa első jégkorong mérkőzései, amikor a csíkszeredaiak először játszottak kupamérkőzéseket Magyarországon –, amikor minden sportmúltnélküliségem ellenére lázba hozott a verseny, lelkes szurkolóvá váltam.

A gyerekeinknél aztán első perctől toltuk a rendszeres sportolást. Nem a versenyt, de a mozgást, hogy tombolják ki az energiáikat, és fáradjanak el estére.

A versenysport világát – a gyerekek versenysportjának a világát – a középső gyerekünk kapcsán ismertük meg. Hat-hét sport kipróbálása után vívni kezdett, és egyértelműen látszott az első perctől, hogy ez az ő világa.

Egyrészt alkatilag szerencsés a vívásban, másrészt váratlan módon annyira ambicionálni kezdte a versenyzés, hogy átlépve a saját árnyékát, lerázva magáról a kezdők menetrendszerinti kudarcait, összeszorított foggal kemény munkába kezdett. Ma már állandó helye van a korosztályában az országos ranglista első nyolc helyében. Az egyesülete tavaly nyolc pontszerző helyezést ért el országos bajnokságokon, ebből ötben benne volt – nemcsak a saját korosztályában, hanem a kettővel idősebbek közt is bekerült az első nyolcba, és három csapattal küzdötte be magát hasonlóan értékes helyekre.

Mi meg csak néztünk. Mert ő egy figyelemzavaros, hiperaktív ADHD-s kamaszgyerek. Maga kérte, hogy mindennap járhasson edzésre. És a hatodik osztályt megelőző nyáron, a harmadik edzőtábor után meglepő összeszedettséggel leültetett minket, a szüleit, és megosztotta velünk azt az elhatározását, hogy nem követi apja és bátyja példáját, így nem lesz a Pannonhalmi Bencés Gimnázium tanulója, hanem úgy szeretne gimnáziumot keresni magának, hogy mellette tovább folytathassa a tőrvívást, a versenyzést. Addig nem feltételeztem, hogy egy ilyen gondolatmenethez elegendő koncentrációra képes – de tévedtem. Persze, hogy képes, mivel vív!

A versenysport sikerélményt ad neki. Megtanítja nagyon keményen dolgozni, küzdeni. Megtanítja egyébként az igazságtalanságok elviselésére is. Arra, hogy ha nagyon jó, akkor nagyon nehéz ellene bíráskodni. Ugyanakkor játszani is tanít. Közösségben működni, alkalmazkodni, örülni a sikernek, tanulásnak fogni fel a kudarcot.

És minden óra, amit a szabadidejéből edzéssel tölt el és nem számítógépezéssel, kész haszon…

Az edzőjében valódi szövetségesre leltünk. Többet segít nekünk a gyerekünk nevelésében, mint bármelyik pedagógusa eddig. Tekintélye van a gyerekek előtt, szigorú velük – ugyanakkor meg tudtuk vele beszélni az ADHD-val járó külön eljárást, odafigyel edzőtáborokban és versenyeken, hogy a fiunk betartsa a külön étrendjét (és nem mellesleg vasárnapi versenyek előtt szokta jelezni, hogy menjünk el szombat este misére, mert nem lesz rá alkalom vasárnap). Olykor nagy erőfeszítésekre van szükség a mi részünkről is. Egy figyelemzavaros nem arról híres például, hogy a felszerelés valamennyi darabját hiánytalanul hazahozza. A versenyekre és edzésekre járás pedig nagy logisztikai kihívás valamennyiünknek.

Azt hiszem, nem toljuk túl. Lelkesek vagyunk, de pontosan tudja a gyerek is, hogy nem a sporteredményei miatt szeretjük. Elfogult anyukaként le vagyok tiltva az érdemi versenyeiről, mert túlságosan bevonódom érzelmileg… És titokban persze nagyon szeretném látni, hogy majd egy budapesti olimpián ott lesz a versenyzők között. De ha nem lesz ott, akkor is sokkal többet köszönhetünk a versenysportnak, mint azt valaha is gondoltam volna. Olyan sokat tett hozzá a gyerek személyiségfejlődéséhez, majdani felnőtté válásához, a megküzdési képesség fejlesztéséhez, mint semmi más a mi elvárások nélküli szülői szeretetünkön kívül. Még úton van – de ez egy jól kikövezett, biztos irányba vezető út, amin így, kamaszkorban még mi is elférünk mellette. A mi életünkben – az övében mindenekelőtt – a versenysport nem mumus, hanem a megoldás maga.

A harmadik gyermekünk ma volt élete első vívóedzésén. The beginning of a beautiful friendship.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Az egyházi elöljárók büntetésből helyezték el őket a világ háta mögé, hiszen Father Ted a lourdes-i zarándoklat pénzét Las Vegasban elkaszinózta, illetve további botrányaik voltak, főleg az alkoholizmus miatt. Father Ted már elvesztette a hitét, ami az egyházi pályára hívta, csupán a megszokás tartja papi munkában. A világlátása hasonló a mi Tibi atyánkéhoz: nem akar senkit bántani, békés ember, csupán történik körülötte az élet.

Tibi atyát – Father Ted „kisöccsét” – néhány éve egyetemi bulizós-romkocsmás körök álmodták erre a magyar valóságra. Mivel a fizimiskája erősen hasonlít – nem, nem Father Tedre… hanem egy létező amerikai papra, ezért – a pereskedést megelőzendő – mémjét átalakítva, napszemüvegesen, pohárral a kézben üdvözli olvasóit. Eredetileg Máriakálnokon lakott, de a helyi polgármester asszony tiltakozására, aki a helyi vallásosságot akarta védeni tőle, átköltözött Humbákfalvára. A költözés gyorsan és diszkréten zajlott, mivel a mi szelíd Tibi atyánk nem keresi a konfliktust, és nem akarja a vallásos meggyőződést sérteni, pusztán görbe tükröt tart a világnak. Sőt, néhány kisfröccs után előjön belőle a népnevelő. Mivel érzékeny a világ dolgaira, meg is mondja a véleményét a magyar fociról, a szexizmusról, a húsvéti locsokodásról és egyéb aktuális dolgainkról. Tibi atyának a nyelvezete változatos, valószínűleg a véralkohol szintjének függvénye, hogy mennyire folyamodik alpáribb szókincshez.

Tibi atya szereti az embereket, jószándékú, és meg is bízik mindenkiben. Így kerülhetett arra sor, hogy néhány kiváló üzleti érzékkel bíró ministránsa rávette, hogy bízza rájuk az üzleti ügyeit. Szinte fogságba ejtették: csak élvezze vidéki magányát, igyék kedvére, filozofálgasson, írja le a véleményét a blogjában, írjon alá minden szerződést, bólogasson – de világi, anyagi jellegű ügyekkel ne is foglalkozzék, azokat adja át szakavatott kezekbe. Be is indult a Tibi atya biznisz: rendkívül tehetséges, kreatív csapatok friss mémekkel látják el az olvasókat, kocsmát nyitottak Humbák Művek néven (már Pécsett is létezik ilyen „műintézmény”, nemcsak a fővárosban), fröccs-standokkal jelennek meg a nyári fesztiválokon, de pólót, napszemüveget is árulnak, sőt egy Füveskönyvet is kiadtak. Igaz, hogy Tibi atya Füveskönyve nincs egy kategóriában Máraival vagy Fekete Istvánnal, de a „Minden napra egy feles” alcím sokak érdeklődését felkeltette, és kinyittata pénztárcájukat. A vitatható minőségű kannásbor is jól eladható a címkén mosolygó Tibi atya-mémmel. Az nem tudható, hogy ebből az üzletből mennyi jut Humbákfölde plébániájának, de a jól tervezett marketing akció ügyesen működik, egyre nagyobb a Tibi atya körül kialakult kultusz-biznisz.

Most, hogy elmúlt a fesztiválszezon, Tibi atya erősíti közéleti tevékenységét: a napokban egy áltudományos Facebook poszt miatt durván nekiugrott az egyik magyar fitneszgurunak, aki persze nem hagyta magát, s visszavágott. A cicaharcnak tűnő helyzet végül a facebookos megosztás felelősségéről szóló vitáig élesedett. Ezek után nem lenne meglepő, ha a dörzsölt ministránscsapat már a Kétfarkú Kutya Párttal tárgyalna, előkészítve Tibi atya politikai színrelépését.

S hogy hogyan tovább? Mi lesz Tibi atyával, ha lecseng ez a felfokozott érdeklődés? Amikor már minden bőrt lehúztak róla, magára hagyják-e a minsitránsai, hadd vonuljon az adósok börtönébe? Lehet, hogy egyszercsak „kijózanodik”, s megtér. Rájön, hogy több az Élet annál, mint arra „nevelni”, hogy sör helyett bort igyunk, hogy hogyan állítsunk fesztiválsátrat (még) félrészegen, hogy hogyan káromkodjunk kulturáltan. Hiszen van élet a boron és a fesztiválokon túl is. Sőt, ott kezdődik.

Hajrá Tibi atya! Dícsértessék!

Uzsalyné Dr. Pécsi Rita neveléskutató szerint a kamaszkorban beköszöntő nagy külső-belső átalakulás olyan, mint szüret után a must: először forr, zavarosodik, s csak azután tisztul le. Ha ez elmarad, nem számíthatunk érett felnőttkorra.

– Az a legnehezebb ebben a fázisban, hogy ez nemcsak kívülről látszik így, hanem ő is rendkívül kínosnak és vállalhatatlannak érzi ezt a kusza belső világot, és amint jelentkezik ez az állapot, védekezésként egy erős páncélt von maga köré. Van, aki tüskéket is növeszt nagyképű beszólásokból, visszautasító vagy hallgatag tartózkodásból, bőszítő stílusból vagy mindennek keverékéből. Nehogy mások is észrevegyék, mekkora „gáz” van odabent. Ebből a folyamatból következik az automatikus válaszuk napi érdeklődésünkre: „Semmi! Mondtam már, hagyjál! Ilyenkor a legtöbb, amit tehetünk, hogy nem sértődünk meg, nyitva hagyjuk a lehetőséget a beszélgetésre és ügyesebben érdeklődünk egy kicsit később.

– Hogyan lehet ügyesebben érdeklődni?

– Pontosabb kérdést teszünk fel arról a területről, ami biztosan érdekli. Ott volt-e Pisti? Sanyi bának milyen kedve volt? Nem maradt-e el megint a fizika óra? Egyszóval konkrétumot, röviden, és mindenképpen arról, ami őt érdekelheti, nem csupán engem (ebéd, jegyek, felelés, dolgozat, érettségi tételek, stb.) Ha pedig ilyenkor valami hajmeresztő választ kapunk, hagyjunk egy kis időt magunknak, ne reagáljunk rögtön ugyanabban a stílusban, hanem várjuk meg, mit akar vajon ezzel mondani. A kamaszok – minden egyéb híresztelés ellenére – szeretnek beszélgetni, de közben nagyon kényesen kell vigyázniuk szétesett belső világukra. T. Beller nagy értője volt ennek az életkornak: „A beszélgetés csak akkor ér valamit, ha valóban érdeklődünk gondolatai iránt. Nem reagálunk gyorsan. Mielőtt rutinosan válaszolnánk, azt mondjuk: Ez érdekes, mondj még többet erről! Ha még többet mond, és még mindig nem értjük, megismételjük, amit mond, és megkérdezzük: Jól értettelek? A megértés igazi kemény munka. Csak akkor szóljunk ellene, ha igazán megértettük őt. Gyakran egy ostoba megjegyzéssel kezdi a beszélgetést, pl. „A tanárok mind hülyék” vagy „Egyszer pilóta leszek, így fentről minden embert leköphetek.” Ha egy ilyen mondatra gyorsan reagálok, akkor nem értettem meg jól a fiatalt. Ez csak a nyitány. Egészen nyugodt maradok, és azt mondom: Te még mást is akarsz mondani. Egészen rá figyelek, akkor talán tovább beszél. Fontos, hogy a kamaszok többször megtapasztalják, hogy lehet a szüleikkel beszélni. Így kialakul a bizalom. Nem szabad továbbadnom, amit mond. A személyes beszélgetésnek rejtve kell maradni a szívben. Ez nagyon fontos, különben elvész a bizalom. A fiatalok tesztelik is ezt. Ha úgy tapasztalják, hogy megőrzöm, amit mondanak, akkor újra visszatérnek.”

– Hogyan reagáljunk arra, ha a gyerek igazságtalanságra panaszkodik, vagy ellenséges a pedagógussal, edzővel szemben?

– Először is végig hallgatjuk, nem szólunk közbe az első mondat után, hogy „Fiacskám tanárról ilyen hangon a mi házunkban....” A legjobb kérdés most is: Mi történt? Mialatt kicsit részletezi, hogy is voltak a dolgok, általában valamelyest lehiggad, és tapasztalja, hogy végül is lehet erről beszélni. Ne feledjük, az autonóm, önálló döntésképességhez hozzátartozik, hogy a „hatalom” intézkedéseit is kötelességem megvizsgálni, megkérdőjelezni. Természetesen tiszteletteljes hangnemben. Ezt is tőlünk tudja elsajátítani: odafigyelésünk, higgadt kérdéseink sokat segíthetnek.

Mit ne tegyünk ilyenkor?

Ne fojtsuk belé a szót, hagyjuk nyitva annak a lehetőségét, hogy jól látja a dolgot! Ne adjunk rögtön tanácsot, ne rohanjunk be az iskolába megvédeni „szegényt”!

– Ha igaza van?

– Kiderülhet, hogy tényleg elhamarkodottan ítélt a tanár, hogy tényleg járna a pont a feladatra, legalábbis az elmondásból vagy a dolgozat megtekintéséből ítélve. Ilyenkor tovább beszélgetünk, esetleg közösen elképzelve a szituációt, megfogalmazzuk, hogyan lehetne megbeszélni a pedagógussal. Súlyosabb esetben felajánlhatjuk, hogy kérünk egy időpontot, de ha nem kéri, vagy végül úgy ítéljük meg, hogy nem tenne senkinek jót, akkor is sokat segít, hogy megbeszéltük és elfogadhatóvá tettük a helyzetet. Igazságtalanság történt, átérezhette, hogy „van embere, aki megérti őt”, még ha nem is lehet mindent kigyomlálni. Van, amit egyszerűen el kell viselni.

– És ha nincs igaza?

– Kiderülhet, hogy jogos volt az elmarasztalás, vagy tényleg nem jár a pont a feladatra. Ha időt nyertünk, és kissé lehiggadt már gyermekünk, még füstölög egy kicsit, azután túl tud rajta lépni. Ha olyasmi történt, ami után jó lenne valamilyen jóvátétel vagy bocsánatkérés, akkor ezt is fölvethetjük, néhány tippet adva, hogy próbáljon meg esetleg javítási lehetőséget kérni, vagy keresse meg szünetben, és legalább annyit mondjon, hogy „elnézést kérek a tegnapiért, Tanár úr, nagyon ideges voltam...” És hagyjuk a döntés felelősségét nála. Most sincs szüksége hegyibeszédre, hogy „ha tegnap foci helyett gyakoroltad volna az egyenleteket, ha kialudtad volna magad, ha nem folyton Jucin járna az eszed...”, a tapasztalat lesz a legjobb tanítója. Persze ne várjuk, hogy egyetlen ilyen tapasztalat életre szól. Nekünk is többre volt szükségünk…

Amit mindenki szívesen kihagyna

Bár a fogadóóra hasznos alkalom a problémák megbeszélésére, általában mindenki tart tőle egy kicsit: szülő, pedagógus és diák egyaránt. A kommunikáció ugyanis sokszor félrecsúszhat, félinformációkra épülhetnek állításaink, hiszen a gyerek érzelmein, indulatain átszűrve, hiányos közlésein keresztül ismerjük a tényeket. Ilyenkor egyik, esetleg mindkét fél úgy érezheti, védekezésre kényszerül. A szülő könnyen belecsúszik a mártír szerepbe („Tudom, hogy a gyerekem lusta, figyelmetlen, én sem bírok vele”), vagy előtörhet belőle az anya- vagy apaoroszlán: „Talán a tanárnő/úr is gondolkozhatna, miért nem tudja lekötni a gyerekem”), vagy egyszerűen mentségeket keres a gyerek számára („Elaludt, családi nehézségünk volt, elvesztette a füzetét”). Dr. Pécsi Rita szerint az a jó, ha a szülő a fogadóórán is partner a nevelésben, mint gyermekének első számú „drukkere”.

– Mit jelent ez?

– Szükség lesz a valóságérzékünkre és némileg az elfogultságunkra is. Hagyjunk tehát magunknak egy kis időt, kérdezzünk vissza itt is: Mi történt? Ha valóban úgy látjuk, hogy indokolható, vagy legalábbis magyarázható a helyzet, mondjuk el, segítsünk a tanárnak a másik oldalt is látni. A nehézségeket azonban nem kell tupírozni. Az „én sem bírok vele” nem ide tartozik, csak abban az esetben, ha rájöttünk és önkritikus módon bevalljuk, hogy teljesen tanácstalanok vagyunk az ilyen helyzetben, és őszintén nagyra tartjuk az illető tanárt, akit a nevelési kérdésekben mesternek tekintünk, és ezúttal tanácsot kérünk tőle. Ez nem a mártír szerep már, hanem a nyitott, alakulni vágyó nevelőtárs szerepe. Ne csodálkozzunk azonban, ha ennek a beszélgetésnek önnevelés lesz a következménye, hiszen a minta még most is döntő szerepet játszik, még ha nem is mindig úgy látszik! A tanár is ember azonban, ha úgy látjuk, kritikával szeretnénk vagy kell élni felé, akkor számítsunk arra, hogy ő is csak úgy tudja befogadni azt, ha legalább három elfogadó gesztust is tapasztal részünkről! Keressünk olyan momentumot, amit megköszönhetünk, amit talán jobban csinált, mint mi, amit értékelt a gyermekünk is, stb. Ne csak vádoljuk, és valótlan tényekkel ne indítsunk mentőakciót!

– Minden a kamaszra tartozik, amiről a fogadóórán szó volt? Szövetségesként, cinkosként vagy főnökként beszéljünk vele?

– Nem minden részlet tartozik rá, de egyre több. Érdekes a szülői szerep ilyenkor. Szövetségesek vagyunk, de jó esetben a tanáré is. Mindkét részről, és egyértelműen a gyermek érdekében. Néha, ha sokszor átbeszéltük a gyermek és tanára között feszülő kapcsolatot, előfordulhat, hogy arra a meggyőződésre jutunk, hogy az elviselésnél nem lehet többre jutni. Ilyenkor belefér a jó értelemben vett cinkosság is. Megengedjük, hogy „kieressze” néha a gőzt, persze nem teszünk rá még egy lapáttal, sőt, egyre inkább tiszteletteljes stílusba terelve, mégis megértve őt is. Ezzel segítjük a kordában tartható együttműködést. Néha azzal is, hogy összekacsintva elviselhetőbbé tesszük a helyzetet. Főnökre senkinek sincs szüksége, főleg nem egy kamasznak. A nevelő túlsúlyosságát az ifjú egyszerűen nem tudja elviselni. Az elöljáró, együttérző, határozott vezető azonban változatlanul fontos. És ne felejtsük el, teljesen más a feladat egy kiskamasz 10-11 évessel, és más egy 17-18 évessel kapcsolatban! Utóbbi esetben már egyre inkább a saját döntéseit segítjük érvényre jutni, ha kell, átgondolni.

– Mikor kérjük  egy problémánál a pedagógus segítségét? Ezt mindig megbeszéljük a gyerekkel?

– Szinte minden eset más-más megoldást kíván. Van, hogy a gyermekünk komolyan igyekszik, de nem találja meg a megfelelő eszközöket, ilyenkor érdemes a pedagógust megkeresni, és jelezni, hogy segítse a törekvését. Ebben az esetben nem kell a gyermekkel megbeszélni. Máskor jó, ha együtt keressük a megoldást.

Hortobágyiné dr. Nagy Ágnes szerint nagyon érdekes megfigyelni a kamaszokat abban a szerepben, amikor a felnőttek fejével kezdenek el gondolkodni. Így fejleszthetjük a fiatalok empatikus készségét annak érdekében, hogy szüleik, nevelőik feléjük irányuló aggodalmait, félelmeit jobban megértsék, és a pedagógus is megismerheti az ő félelmeiket, kommunikációs nehézségeiket. A következő kérdéseket érdemes föltenni nekik, segítve ezzel ráhangolódásukat is a témára:

1. Mi változott a világban a szüleitek kamaszkora óta? Mi lehet az, amit emiatt nehezebb elfogadniuk, megérteniük?
2. Milyen szülői félelmekkel, aggodalmakkal találkoztok? Melyiknek van ezek közül alapja, és melyiknek nincs?
3. Mit tehetnétek azért, hogy a szüleitek jobban megértsenek benneteket, megbízzanak bennetek?
4. Mi az, amit szeretnétek megosztani a szüleitekkel, ha őszintén tudnátok velük beszélgeti? Mi az, amit magatoknak kell megoldani?

Akkor hát mi is volt a suliban?

Szituációs játék kortás csoportbeli foglalkozáshoz

Osszuk a csoportot két részre, egyikük a Szülő, másik a Gyerek. Tegyük föl, hogy a Gyereknek van valamilyen iskolai problémája. A Gyerek csapat külön beszélje meg, hogy mi az (a pedagógusnak sem kell tudnia, ő nem tartozik a csapatokhoz, csak moderálja, irányítja a játékot). Ez lehet konfliktus valamelyik tanárral, lehet a társakkal, legjobb, ha azok az aktuális események „dolgoznak” a játékban, amelyek a kamaszokat vagy akár az egész közösséget épp foglalkoztatják.

Mindkét csapatból egy Szülő és egy Gyerek önként jelentkező elkezdi a jelenetet, de ha valaki úgy érzi az adott csapatból, hogy szeretné felváltani a szereplőt, fölállhat, és a pedagógus moderálásával helyet cserélhet vele. (Jó, ha minél többen szóhoz jutnak, esetenként vissza-vissza lehet térni egy-egy mondathoz újra és újra, vagy más irányba is el lehet indulni.)

Alaphelyzet: Képzeljük el, hogy a Gyerek mostanában szokatlanul ingerült, csak fekszik a szobájában, nem eszik rendesen, nem találkozik a barátaival. A Szülő aggódik, hogy mi van vele. A szituáció két első mondata természetesen ez:

–  Mi volt a suliban?
– Semmi.

Innen aztán a Szülő feladata, hogy megtudja, mi okozza a gyerek napok óta tartó rossz kedvét, a Gyerek pedig válaszol. Ha szükségesnek látjuk, választhatunk új problémát is, sokszor a második életszerűbb, mert ilyenkor már a gyerekek is jobban értik a szituációt, jobban fölengednek. Esetleg megcserélhetjük a Gyerek–Szülő csapatot. A játék nem feltétlenül addig tart, amíg kiderül az igazság, inkább addig, amíg a pedagógus úgy érzi, értékes és hasznos élményeket ad a gyerekeknek ahhoz, hogy megbeszélhessék a szituációt, és válaszolhassanak arra a kérdésre, miért nehéz a szülőkkel beszélgetni, hogyan lehetne ezen javítani. Mitől félek, amikor nem mondom el, mi bánt? Hogyan lehet megfogalmazni azt, amiről nem szeretnék beszélni, úgy, hogy ne keltsek a szülőben felesleges aggodalmat?

Ma már az iskolaérettség egyik feltétele, hogy a gyermek várja az iskolát, és ne szorongjon a változástól. A lelkesedésük fenntartásához fontos, hogy az óvodában a pedagógusok, otthon pedig a szülők gondoskodjanak a megfelelő pszichés felkészítésről. Ez lesz a záloga az iskolai eredményességnek és kiegyensúlyozottságnak -írja a csalad.hu.

Óvodai, iskolai, szülői segítség

Az iskolára való felkészítés már az óvodában megkezdődik. A készségfejlesztés elindul a kiscsoportban, és folytatódik egészen a nagycsoport végéig. Az utolsó évben azonban célzottabbak az óvodai foglalkozások, hogy megfelelő legyen a szókincs, a beszédértés, a kommunikáció, a kapcsolattartási képesség, az együttműködési hajlandóság, a feladattudat, az elemi számolási készség, a mozgás és az írásmozgás koordinációja, az emlékezet, valamint a koncentráció. Ezekben az években fel is mérik a gyermekek képességeit, így nagy biztonsággal nyomon követhető a fizikai, szellemi és mentális érettség. Az óvodai fejlesztés mellett vannak iskolai előkészítő tanfolyamok is, amelyek segítenek az iskolai légkör elfogadásában, a napirend, a foglalkozások, a tantermek és a tanítók megismertetésében. De van feladata a szülőnek is, mivel a zökkenőmentes iskolakezdés és a tanulmányok sikere a pedagógus és a család együttműködésén, közös munkáján és partneri viszonyán is múlik.

Mások a mai gyerekek

Bár sok szülő elbagatellizálja az iskolára való felkészítést, mondván, hogy azt nem kell túldramatizálni vagy, hogy a gyerek majd „magától” iskolaérett lesz, nem kell fejleszteni, nem volt ez divat 20 éve. Ezek a szülők jó, ha tudják, hogy a mai gyermekek egyáltalán nem olyanok, mint 10-20 éve. Mások a lehetőségeik, a problémáik és az igényeik. A mai nebulók kevésbé koordináltak, sokkal nyugtalanabbak, félősebbek, kevésbé tudnak beilleszkedni, nehezebben figyelnek, szerényebb a fantáziájuk és beszédképességük, több egyéni törődést igényelnek, miközben intellektuálisan előrehaladottabbak. A kutatások szerint a mai gyermekek többsége egyáltalán nem felelne meg a 20 évvel ezelőtti iskolai érettség szempontrendszerének. A mai becslésekből pedig az körvonalazódik, hogy az összes gyerek harmadának lesz majd szüksége 13 éves koráig terápiás segítségre az iskolai évek alatt.

Mentális fejlesztés

A szülők nagyban segíthetik az érési folyamatot. A családnak jelentős szerepe van az érzelmi biztonság megteremtésében. Ha a kicsi kiegyensúlyozott, következetes nevelést kapott, akkor az iskolában jól fog teljesíteni. Ha viszont érzelmileg labilis a szülő, esetleg túl nagyok az elvárásai és még szigorú is, az a gyermekben is instabilitást és iskolafóbiát okoz. A szülői minta tehát mindenképpen példaértékű, és ez igaz a verbális, valamint non-verbális kifejezésmódokra, a viselkedésre, a hozzáállásra.

Fontos a beszéd, a beszélgetés. A gyereknek lehetőséget kell adni, hogy elmondja a napi történéseket, élményeit, problémáit, a szülő pedig meghallgassa, reagáljon, elmondja tapasztalatait, tanácsot adjon vagy közösen keressenek megoldást. Mindenképpen érezzen együtt a szülő, ha öröm, ha kudarc éri a kicsit. Ezek a beszélgetések maradjanak meg az iskolába járás idején is, hiszen ha a gyerek magára marad a tanulással, az új követelmény- és szabályrendszerrel, akkor hamar elbizonytalanodhat, az iskola csalódás lehet számára és lemondhat a sikeres teljesítményről.

Az új, iskolai környezetről is célszerű beszélni. A kicsik számára fontos, hogy tudják, mi vár rájuk a tanintézményben, mitől különbözik az óvoda az iskolától, mik lesznek az új szabályok, feladatok, miket tanulnak majd, ki fog vigyázni rájuk, hogyan alakul a napirendjük. Minden kérdésre adjanak választ a szülők, és fontos, hogy ne misztifikálják túl az iskolát, ugyanúgy beszéljenek a hátrányairól, mint az előnyeiről.

A jó szülő-gyerek kapcsolat elengedhetetlen az iskolai felkészüléshez. Az optimális kapcsolatra törekvést nyilván nem az iskolakezdés előtti hónapokra kell időzíteni, az hosszú évek kemény szülői munkája. Ebben benne van, hogy a szülő akkor teszi a legtöbbet a gyereke sikeréért, önállósodásának kialakításáért, ha kedvesen motiválja, dicséri, biztatja, oldja a feszültséget és nyugodt környezetet teremt. A motiváció az egyik legfontosabb kulcsszó, ugyanis az a gyerek, amelyik nem várja az iskolát és nem kap ösztönző segítséget, lemarad az iskolában.

Egészségügyi fejlesztés

A szülő segítheti a gyerek biológiai fejlesztését is. Ennek egyik része a megfelelő táplálkozás biztosítása, ami jelenti a sok zöldség és gyümölcs, napi fél liter tej vagy ennek megfelelő mennyiségű tejtermék, és 10-15 dkg hús fogyasztását. Fontos, hogy legyen mód napi legalább másfél óra játékra a szabad levegőn. Maradjon meg az eddig megszokott napi rutin, de ebből már kimaradhat a délutáni alvás. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az éjjeli alvás időtartama is lerövidül és kevesebb lesz 10-11 óránál. A szülő törekedjen arra, hogy a felkelés, az étkezés, a játék, a pihenés, a fürdés és a lefekvés mindig ugyanabban az időpontban történjen, így lesz a rendszerességből szokás, életritmus, amely segít az iskolai rend elfogadásában is.

Pedagógiai fejlesztés

Az óvodás korosztály mindennapjait a játék határozza meg. Természetes, hogy játékkal fejlesztjük a szókincsét, a koncentrációt, a figyelmet, az emlékezetet, a finom motoros mozgást és a beszédet. Ezt mind egyszerre is lehet a különféle készségfejlesztő kiskönyvek révén, de kifejezetten az írás és olvasás tanulására való ráhangolódást segítő füzetek és színezők is elérhetők.

Sok szülő fél az iskolai teljesítmény kudarcától, ezért a gyereket jó előre megtanítja írni és olvasni. A szakemberek szerint erre semmi szükség, elég a játékos feladatokon keresztül megismertetni a betűk és a számok világát. Meséljünk sokat a kicsinek, és ő is meséljen a képek alapján. Ez jól előkészíti az olvasástanulást, de fejlődik a fantázia, a szókincs, az észlelés és a megfigyelés képessége egyaránt.

A kockajátékokkal a különféle színek, formák, méretek, mennyiségfogalmak tanulhatók meg, a kirakókkal a rész-egész viszonya ismertethető meg, míg a társas- és kártyajátékokkal a logikai készség, a stratégiai és az előre gondolkodás képessége kerül a fókuszba.

A mozgás és a kézügyesség fejlesztéséhez kiválóak a labdajátékok (kicsi és nagyobb labdákkal), a finom motoros mozgás erősítése pedig gyöngyfűzéssel, gyurmázással, festéssel, zsírkrétázással történhet. A foglalkozás közben arról is meggyőződhet a szülő, hogy milyen a gyerek koncentrációja, megfigyelő képessége, feladattudata, monotónia tűrése, kitartása.

Munka és rend

A különféle kisebb házimunkák, otthoni feladatok elvégzésére tökéletesen alkalmas egy 6 éves gyerek. Önállóságát segíthetjük, ha megengedjük, hogy meglocsolja a növényeket, lemossa a kerti játékokat, letakarítsa az asztalt a székekkel együtt. Dicsérjük – de ne értékeljük túl –, ha jól végezte el a munkát vagy ha rendet rakott, mert a sikerélmény újabb tennivalókra ösztökéli. Ha figyel a környezetére, akkor rendben tartja majd az iskolatáskáját, könyveit, felszerelését, miközben fejlődik megfigyelőképessége és emlékezete.

Glutén, gliadin

A gluténérzékenység a vékonybél nyálkahártya súlyos elváltozásával járó betegség, amely egész életre szól. A leggyakrabban fogyasztott négy gabonafajta, a búza, a rozs, az árpa,és a zab glutén nevű fehérjéje tartalmazza a cöliákiás szervezet számára toxikus alkotórészt, a gliadint. Ezt a beteg szervezete nem tudja megfelelően feldolgozni, vele szemben az immunrendszer védekezni kezd úgy, hogy ellenanyagokat termel, ami egy autoimmun folyamatot indít el. Sajnos a mai napig nem tudni, miért van ez az immunválasz a gluténnal való első találkozáskor. E folyamat révén a vékonybél szakaszán a bélbolyhok károsodnak, később pedig teljesen elhalnak.

Egy 2002-ben készült felmérés szerint minden 344. ember lisztérzékeny Magyarországon. A gyermekeknél pedig még nagyobb az előfordulási gyakoriság.

Nem mindig a glutén az ok

Vass Noémi gyermek-gasztroenterológus tapasztalatait összegezve közölte: sok édesanya felkeresi, akik a gyermekük átlagtól eltérő súlyfejlődése miatt aggódnak A Budai Allergiaközpont orvosa szerint az interneten elérhető – valójában tájékoztató jellegű – kalkulátorok és egymás gyermekeinek összehasonlítása csak további stresszhelyzetet jelent, de az sem ritka, hogy a szülők a rokonok, védőnő vagy gyermekorvos megjegyzése miatt esnek kétségbe. Hangsúlyozta: a szülőknek érdemes szem előtt tartaniuk, hogy minden gyermek eltérő ütemben fejlődik, emellett pedig az egyéni és öröklött tulajdonságok is meghatározhatják a súlygyarapodást.

A növekedésre általában jellemző, hogy egy-egy stagnáló időszakot hirtelen kiugrás követ. A nagyobb gyermekeknél megfigyelhető, hogy ilyenkor szinte egyik napról a másikra megnyúlnak, vagy rövid idő alatt változik a cipő- és ruhaméretük. Ezzel párhuzamosan az étvágyuk is ingadozó. Betegségek idején a gyermekek étvágya általában csökken, a gyógyulás jele, hogy újra a kedvenc ételeit kéri. A csökkent étvágy – gyakran más egyéb tünet nélkül – lehet a betegség kezdeti jele is, de például húgyúti fertőzést, vérszegénységet vagy középfülgyulladást is jelezhet.

Mikor gyanakodjunk gluténérzékenységre?

Aggodalomra ad okot, ha a gyermek hosszabb ideje étvágytalan, a súlya csökken, fáradékony, hasmenés, hányás, haspuffadás jelentkezik. A glutén bevezetését a szakirodalom a hetedik hónapban javasolja. Az egyelőre még vitatott, hogy a szoptatás csak késlelteti a tünetek megjelenését vagy maradandó védelmet nyújt a betegséggel szemben. Ami biztos, hogy az érintettek 80 százalékánál hasmenéssel, fogyással és gyengeséggel jár. Persze, van, akinél székrekedéssel, vashiánnyal, kalciumhiánnyal vagy puffadással jelentkezik. Előfordul, hogy a tünetek a gluténtartalmú ételek bevezetése után csak több hónappal, akár évekkel később jelennek meg.

Vass Noémi kitért arra, hogy a szervezetben a fel nem szívódott zsírok miatt a széklet lazább, jellegzetes zsírfényű lesz. A rossz felszívódás miatt a tápanyagok nem tudnak megfelelően hasznosulni, ezért a súly stagnálása, csökkenése jelentkezik. A soványság mellett azonban feltűnő az elődomborodó has is.

Súlyos szövődmények

A kezeletlen gluténérzékenység vagy egy rosszul meghatározott diéta komoly szövődményeket okozhat, például vérszegénységet, laktózérzékenységet, cukorbetegséget, pajzsmirigy problémákat, koszorúér betegséget, meddőséget, csontritkulást és a gyermekkori súlyfejlődés elmaradását. Ezért is fontos a mielőbbi diagnózis. Ma már vérvizsgálattal és vékonybél-biopsziával könnyen igazolható a gluténérzékenység. Persze az út hosszú lehet a gyanú igazolásáig, ezért gyermekek esetében akkor forduljunk mindenképpen orvoshoz, ha a glutén tartalmú ételek bevezetését követően, többnyire 2 éves kor után a gyermeknek hosszabb ideje hasfájása, hasmenése van.

Kezelés

A gluténérzékenység egy életre szól, ezt nem lehet kinőni. Az étrendből tehát száműzni kell minden glutént tartalmazó élelmiszert, azokat is, amelyek csak nyomokban tartalmaznak lisztet. Ha búzaliszt kerül a szervezetbe, akkor a tünetek újra fellángolnak. A diéta elején fogyasztható banán, alma, aludttej, túró, főzelék, sovány hús, amelyek mellé a fennálló tápanyag-hiány miatt vitamin- és nyomelem-készítményt kell szedni. Mivel a glutén elhagyásával kevesebb rost jut a szervezetbe, érdemes azt sok zöldséggel, gyümölccsel, rosttablettával pótolni. A diéta első fél-egy évében látványos a javulás, elmúlik a rossz közérzet, a testsúly-csökkenés, az emésztési panaszok és a gyengeség.

A gyermekeknél fontos biztosítani a gluténmentes étrendet nemcsak otthon, hanem a közétkeztetésben, családi és baráti körben is. Hívjuk fel a figyelmüket, hogy semmilyen esetben se fogadjanak el óvodában, iskolában, barátoktól olyan élelmiszert, amiben van liszt. Ezt egyébként a tapasztalatok szerint hamar megtanulják, ha pedig már olvasni tudnak és a vásárlásban is szívesen besegítenek, akkor önállóan is megkereshetik a boltban, melyek azok a termékek, amelyeket biztonsággal fogyaszthatnak.

Barát Józsi nem tud úgy végigmenni a falun, hogy valaki ne köszönne neki oda, veregetné hátba vagy ne viccelődne vele. Alkalmi idegenvezetőnkként, a falut járva, mindenhol tárt kapukkal vártak minket. Az emberek büszkén mutogatták kertjüket, virágzó fáikat vagy épp régi parasztbútoraikat. Boldogságos Nagykörű, olvastam egy helyi közmunkás pólóján. Milyen is lehetne az a hely, amely az ország legnagyobb cseresznyéskertje?

– Miért boldogságos Nagykörű?

– Középiskolás korunkban, amikor jöttünk haza az iskolából, volt egy buszvezető, aki mindig így szólt bele a mikrofonba, hogy „A következő megálló: Boldogságos Nagykörű!” Azt hittük, hogy ez csak az ő poénja volt, de különféle falutörténeti kutatások során kiderült, hogy a húszas években valóban ez volt az állandó jelzője Nagykörűnek. Nagykörű egy sziget, és nemcsak azért, mert a Tisza szabályozása előtt szinte teljes egészében körbefolyta a folyó, hanem azért is, mert ilyen különleges település az Alföld ezen részén nincs még egy. Körülötte kockaházas, sík, kukoricatáblás területek, puszta. Itt viszont dimbes-dombos, homokos részek váltják az ártéri gyümölcsöst. Rengeteg parasztház maradt meg, szerencsére a helyiek, és a betelepülők féltve őrzik, igyekeznek azokat korhűen felújítani, berendezni. Rengeteg legenda is kötődik ehhez a vidékhez, amelyeket őrzünk, és évről évre megünneplünk.

– Most épp a cseresznyevirágzást ünneplitek. Ezzel kezdődik az egész évet felölelő ünnepléssorozat, amely leginkább e gyümölcs körül forog. Hogy lett Nagykörű az ország cseresznyéskertje?

– Orczy Lőrinc báró, katonaköltő már 1751-ben telepített errefelé szőlőt, de a vidék felvirágoztatását elsősorban Petrovay György földbirtokosnak köszönheti, aki a XIX. század második felétől egy olyan gazdaságot hozott létre, amely kora egyik legmodernebbike volt. Rózsanemesítéssel, méhészettel, állattenyésztéssel foglalkozott, 30 holdas faiskolája volt, körtéből 556, almából 547, cseresznyéből több mint 100 félét gyűjtött össze. A cseresznye lassan kiszorította a szőlőt, és más gyümölcsfajtákat is, jólétet és függetlenséget adott a parasztoknak. Petrovay György húsz-harminc év alatt olyan tudást adott át a nála dolgozó ötven családnak, amelynek köszönhetően az emberek a mai napig kötődnek és értenek a gyümölcshöz. Százötven évre visszamenőleg nincs olyan család, amelyiknek ne lenne köze a cseresznyéhez.

 – Az őszi Nagy befőzés nevű rendezvényeteken viszont azt láttam, hogy a faluban szinte mindenki foglalkozik valamilyen kézműves mesterséggel. A gyönyörűen feldíszített standok betöltötték a főteret, a szappantól kezdve a sajtokon át a kerámiákig bezárólag mindent a helybeliek készítettek. Hogy jött létre ez az igény?

– A vidék túlélte a kommunizmust, túlélte a téeszesítést is. Volt egy olyan alku, hogy aki belépett a téeszbe, annak nem vették el a cseresznyését. Így megmaradt a cseresznyésünk, bár az akkori fajgazdagság nem maradhatott fönt. A rendszerváltás után a cseresznyések visszakerültek az emberekhez. ’91-ben meg is rendeztük az eső cseresznyefesztiválunkat, és ebből szép lassan hagyomány lett. Közel tíz év után azonban új igények jelentkeztek. Minden adottságunk megvolt hozzá, de akkor még nem volt helyi termékünk, és éreztük, meg kellene újulnunk. Ezért szerveztünk egy több állomásból álló tanulmányutat a helyieknek a környék farmjaira, gazdaságaiba, ahol már helyi termékeket állítottak elő. De a legnagyobb élmény a torinói Slow Food fesztivál volt. A fesztivál története 1986-ban kezdődött, amikor is Carlo Petrini egy barátjával kávézgatott a Spanyol lépcsőnél, rálátással a legnagyobb gyorsétteremre. Ők már akkor érezték, hogy ez a fajta étkezési kultúra nem vezet jó irányba, ezért elhatározták, hogy új irányokat jelölnek ki a gasztronómiában. Így jött létre a kétévente megrendezett gigatalálkozó, ahol négy csarnokban, a világ minden tájáról összegyűlnek a termelők. A négyből három csarnok az olaszoké, egy pedig nemzetközi. Láttunk tollas indiánokat Dél-Amerikából, akik mindenféle furcsa bogyót, növényt hoztak, izlandi halászokat ezerféle szárított halakkal, afrikaiakat szárított bogarakkal. A magyar stand messze a leggyengébb és legfantáziátlanabb volt, de mi teljesen beleszerettünk az egészbe, és elhatároztuk, hogy ki fogjuk használni a vidék minden adottságát, mert az nem lehet, hogy ezen a gazdag tiszai tájon mi ne tudnánk saját lekvárt, sajtot, savanyúságot, szörpöt készíteni.

– Hogy lehetett a falut bevonni ebbe a kezdeményezésbe?

– Az emberekben még él ez a fajta tudás, tehát nem kellett teljesen a nulláról kezdenünk az egészet, falun még van kitől megkérdezni. A tanulmányutakon kívül azonban hívtunk előadókat is, gyógynövénytanfolyamokat indítottunk, és létrehoztuk a virágzástól befőzésig tartó programsorozatunkat, amely a teljes nagykörűi évet átfogja. Megrendeztük az ország első fesztiválját, ahol csak helyi termékeket árulunk. Ma már négy-öt ember megél abból, hogy kistermelőként dolgozik. Sajtos Gyuri például alaposan elmerült a sajtkészítésben. 5-10 évvel ezelőtt itt alig volt állat, pedig azok nélkül nincs normális élet. Ma meg már ott tartunk, hogy néha tejhiány van. Szent István ideje alatt az volt a jelszó, hogy minden tíz falu építsen templomot. Én ennek mintájára amondó vagyok, hogy a 80/20-as nagybirtok/kisbirtok arányt fordítsuk meg, és minden tíz falu építsen sajtüzemet, szappankészítő műhelyt, pékséget és így tovább. Ha sokszínű gazdaságot akarunk, akkor a helyben maradó gazdaságok adhatnak igazi biztonságot.  

– Köze lehet a gyerekeknél elért sikernek ahhoz, hogy kerekesszékből tanít?

– Köze van, de nem közvetlenül. A motorbaleset után nemcsak fizikai értelemben kezdtem másképp élni, hanem lelkileg is. Előtte arról szólt a tánctanítás, hogy élveztem a talentumaimat, hogy az Isten vidámnak, jópofának, vagánynak teremtett. Nem gondoltam, hogy ez nemcsak azért van, hogy élvezzem, hanem a szolgálat eszköze is, hogy az élet értelme a hazatalálás, és nekem mint tanárnak az az egyetlen feladatom, hogy hazafelé igazítsam a gyerekeket. A tánc ehhez csak egy kommunikációs eszköz, éppúgy, mint például a matematika vagy a biológia.

– Olyan gyerekek is vevők erre, akik nem egyházi iskolába járnak?

– Sőt! Ki vannak éhezve rá, hogy ne csak arra kapjanak választ, mennyi kétszer kettő, hanem arra is, hogy miért és hogyan érdemes élni. Ez nem vallási kérdés, hanem boldogság és életforma kérdése.

– Hogy lehet a táncon keresztül mindezt átadni?

– Kulcskérdés például a férfi-nő szerep. Sok fiú nem meri vállalni a teremtő eredeti terve szerinti vezető szerepet. Félnek a döntéstől, a felelősségtől, az irányítástól. Szívesebben sodródnak, ez látszik a mozgásukon, a kommunikációjukon.

– Azért, mert ma gyakran egy nő néha magasabb beosztásban van, esetenként jobban keres? Vagy nem látnak egyáltalán férfimintát, mert elváltak a szülők?

– Nem a szerepeltolódásokkal van az alapvető probléma, hanem a válásokkal. A férfi és női tudat egymástól való függetlenedése a gond, hogy nem egyenrangúan és egymást kiegészítve, meghatározva jelennek meg mintaként, ahogy az isteni tervben voltak.

– Kimarad a mai fiatalok életéből a lelki, érzelmi tartalommal megtöltött mozgás is. Sem a képernyő előtt ülés, sem a konditerem nem kedvez ennek. De 18 évesen a középiskolások mégis belecsöppennek egy szalagavató erejéig. Hogy veszik az akadályt?

– Sokan ilyenkor találkoznak azzal, hogy a kart meg lehet emelni egyenes könyökkel a fej fölé. A másik gond az, hogy borzasztóan sok gátlással küzdenek. A test is akkor tud szabadon mozogni, ha a lélek szabad. Ezek a srácok rengeteg görccsel küszködnek, látok olyan 17-18 éves gyerekeket, akik olyan szinten be vannak zárva, hogy erről beszélgetni sem lehet velük. Ilyenkor kevés a három hónap, hogy megnyissam őket, pedig 26 éve tanítok. El sem tudom képzelni, milyen emberi kapcsolataik lehetnek.

Másrészt szerintem a szalagavató mára már elvesztette régi fényét. Sokszor a kötelesség, a megfelelés terhe nehezedik rá, ezért nehéz lelkesedésre bírni a fiatalokat. Mindig elmondom a srácoknak, hogy ez nem a produkció­ról szól. Arra ott lesz az érettségi. A három hónap felkészülés a lényeg, hogy elfogadják, szeressék egymást, érzékenyek legyenek egymásra, megértsék a másikat. Ez nem könnyű! Arról szól, hogyan tudnak közösségben együttműködni. Ha mégis vizsgának tekintenénk, úgy fogalmazhatnánk, ha valaki kimarad a táncból a szalagavatón, akkor az az osztályközösség megbukott.

– Sosem késő elkezdeni?

– Én 19 évesen kezdtem! Addig a lányok is megszóltak a bulikon, hogy rossz mozgásom van. Amikor leszereltem a katonaságtól, az unokahúgom vett rá, hogy menjek el a tánciskolába, mert kevés a fiú. Mondtam, hogy ha a többi unokatesót is beszervezi, elmegyek. Nem gondoltam, hogy mind a hetünket rávesz. Már az első órán éreztem, hogy ez nem az a bulikon való lötyögés, hanem egy csodálatos létforma. Azóta nem telt el nap, hogy ne táncoltam volna, a baleset óta – fejben.

– Hogy szánta el magát arra, hogy kerekesszékből is tanítani fog?

– A diákok egyfolytában nyaggattak, amíg két éven át kórházban voltam, nem telt el nap, hogy négyen-öten ne jöttek volna be. Beszélgettünk, voltak, akik otthon gyakoroltak, hívtak, biztattak. Ez maga volt a kegyelem.

– Ha ennyire ragaszkodtak a tanárukhoz, mégiscsak adott nekik valamit a balesete előtt is.

– Mindent, ami azelőtt volt, Pál apostollal együtt mondva szemétnek tekintek, mert nem az eredeti célt szolgálta. Vagy legalábbis ahhoz nekem nem volt közöm. A kórházban nagyon gyorsan megértettem, hogy nem babra megy a játék. Azt hiszem, ez hatott rájuk is. A baleset előtt olyan voltam, mint egy mágnes. Ha bementem egy táncterembe, a fiatalokat, mint egyes vasgolyókat magamhoz rántottam. Egész addig, amíg jelen voltam jó közösségben voltunk, de ma már tudom nem az a cél, hogy magamhoz, hanem a forráshoz vezessem őket.

– Azt tudja, hogy a vasat át is lehet mágnesezni?

– Tudom. Egy ideig. De nem én vagyok az összetartó erő. Magam is bemágnesezett vasgolyó vagyok.

– Mindig sikerül?

– Az visel meg, ha csak táncot tanítok, és nem tudok a gyerekek lelkéhez közel férkőzni. Az már nekem kevés. Kötöttek az eszközeim, kerekesszékből meg pláne, és nem rajtam múlik, hogy elfogadnak-e, hogy megnyílnak-e. Ezért minden alkalommal imával készülök és el akarom fogadni a helyzetet akkor is, ha valami nem sikerül jól. Meglepő módon az én tánciskoláimban több a fiú, kitartóbbak és ragaszkodóbbak is, mint a lányok.

– Melyik a kedvenc tánca?

– Ha táncolhatnék, swingelnék és salsáznék. A salsában a határtalan gazdagság vonz, az improvizatív szabadság, hogy nincs benne semmi művi, mint a cha-cha-chában vagy a szambában, és abszolút helyén van benne a női-férfi szerep. A férfi hódol, a hölgy meg ebben lubickol. A swing pedig vidámság, pörgés, életenergia, humor.

– A magyar emberhez milyen tánc illik?

– Biztosan sokan hallanák szívesen, hogy csakis a magyar néptánc, de nem feltétlenül gondolom ezt. Pedig szeretem, táncoltam a néptáncot, bár nyilván nem ismerem mindet. A hagyományaink őrzését és tiszteletét nagyon fontosnak tartom, de nem gondolom, hogy ez kellene legyen magyarságtudatunk mércéje. Egyáltalában nem baj, ha emellett a fiataljaink más kultúrák ajándékait is élvezik és azokban tudják jobban megélni a teljességet.  

A történet

A picinyke szoba a bezárt sufni közepén Jack számára a világmindenség középpontja. Anya mindig vele van, folyamatosan új dolgokra tanítja, játszanak, mókáznak, Anya néha szomorú és fáradt, időnként pedig el kell rejtőzni a szekrényben, mert kopogtat a Vén Patás, aki vasárnaponként meglepetést is szokott hozni, például új nadrágot, vagy vitaminokat, bár Jack jobban örülne igazi gyertyáknak az ötödik születésnapi tortájára. A csöpp kis tetőablakon kilátni a világűrbe, ami hatalmas, a tévédobozban pedig csupa hihetetlen dolog történik, így aztán Jack egyáltalán nem unatkozik.

Jack édesanyja 17 évesen került a Vén Patás fogságába és 19 évesen szülte meg Jacket. Hét év után, talán a kisfia miatt is, de elég erőt és bátorságot érzett ahhoz, hogy megpróbáljanak megszökni. Amikor Jack betölti az ötödik életévét, Anya döntő elhatározásra jut, próbálja Jackkel megértetni, hogy a Kinti világ igazi és nem kitaláció, hogy sokkal nagyobb, mint az ő világuk, mindenki kényelmesen elfér benne, vannak igazi fák, más emberek rajtuk kívül, és a Szoba tulajdonképpen börtön, ahová a Vén Patás zárta be Anyát. Jacket először sokkolja a rengeteg új információ, végül mégis segít Anyának kimenekülni ebből a borzalomból, ám az igazán nehéz feladat még csak eztán következik. Emberek maradtak az embertelenségben, és most emberré kell válniuk Kint, amit Jack még nem, Anya pedig már nem ismer.

A megtartó anya

Hihetetlen lelkierőről tesz tanúbizonyságot, ahogyan az édesanya nap mint nap terelgeti Jacket, érzelmi biztonságot nyújt neki, a lehetőségekhez mérten igyekszik megóvni a csalódásoktól, illetve fogvatartójától. A kisfiúnak ő a mindene és fiatal kora ellenére Jack édesanyja jól megfelel ennek a szerepnek. Pontosan tudja, mikor mennyit bír el a fia, és igyekszik ehhez alkalmazkodni.

Szoros közelségben, szimbiózisban éltek ők ketten, Jack számára az Én és Te szinte nem is létezik, csak a Mi. Csodálatos kincs ez a megtartó anyai odafordulás, s a képzelet erejének a segítségül hívása, annak érdekében, hogy Jack normális gyerekként nőhessen fel.

Elszigetelve

A tudomány régóta tisztában van azzal, hogy a korai elszigeteltség milyen romboló hatást gyakorol a normál fejlődésmenetre. Bár szerencsére igen ritkán fordul elő, hogy egy gyermek más emberektől elszigetelten kénytelen felnevelkedni, de a történelem során feljegyeztek néhány ilyen esetet. Ilyen az 1900-as évek második felében Csehszlovákiában született ikrek története, akiket édesapjuk és mostohaanyjuk egy üres kamrában nevelt 6 éves korukig, nem beszéltek hozzájuk, nem táplálták őket megfelelően és a napfényre sem vitték ki őket.

A fiúk angolkórban szenvedtek, alig beszéltek és rettegtek az új ingerektől. Hasonló történet annak a kislánynak a tragédiája, akit 2 évesen zártak egy szobába és láncoltak egy bilihez a szülei, majd 11 évig tartották ott, miközben a kapcsolattartás kimerült abban, hogy apja esténként élelmet vitt neki és belekötözte egy hálózsákba. Mikor 13 évesen kiszabadították, csontsovány volt, nem beszélt, nem volt szobatiszta, nem mutatott érzelmeket és járni sem tudott rendesen. A tudósok részletesen dokumentálták a fenti eseteket, illetve az utánuk következő rehabilitációt is, hogy feltérképezzék, visszafordítható folyamatról van-e szó. Az ikrek fiatalabb korú gyermekek társaságába kerültek, egy otthonba, ahol fejlődni kezdtek, és 14 éves korukra elérték a normál intelligenciaszintet. A kislány sajnos soha nem épült fel teljesen, soha nem tanult meg rendesen beszélni, de szobatiszta lett, megtanult járni, és kötődni kezdett a gondozóihoz is.

Gyógyító kicsik

Harlow híres majmokkal végzett kísérletében mesterségesen alakították ki az elszigeteltséget. Az eredmény szerint azok a majmok, akik az életük első hat hónapjában így nevelkedtek, később képtelenek voltak a normális társas kapcsolatokra. A kutatók eleinte bíztak a spontán felépülés lehetőségében, de ez nem vezetett sikerre, mint ahogy a nem kívánt viselkedés büntetése, valamint a fokozatos bevezetés a társas életbe sem. A korábban elszigetelt majmokat mesterségesen termékenyítették meg, de sajnos a megszületett kicsinyeikkel sem tudtak egészséges kapcsolatot kialakítani, bántalmazták őket. Ugyanakkor, ha a kölyöknek sikerült ezt az első időszakot túlélnie, a későbbiekben az anyja normális anya-kölyök kapcsolatot alakított ki vele.

Ezeket a gyógyító kapcsolatokat megfigyelve a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az elszigetelt és ezáltal társas kapcsolataiban sérült majmoknak hatékony terápia, ha náluk fiatalabb, de már megerősödött, nem teljesen kiszolgáltatott kölykökkel zárják össze őket, hogy az ő segítségükkel sajátítsák el a megfelelő társas viselkedést. Később óvodai környezetben is igazolták az elméletet. Azoknak a gyerekeknek, akik szociálisan elszigeteltek voltak, lehetőséget teremtettek, hogy náluk fiatalabb gyerekekkel játszanak 10 alkalommal 20 percet. A kutatás eredménye szerint ezeknél a gyerekeknél a későbbiekben megkétszereződött a társas kapcsolatokban való részvétel gyakorisága, míg azon gyerekek esetében, akik velük egyidős társaikkal töltötték ezt az időt, vagy egyáltalán nem kaptak semmiféle különleges segítséget, nem történt jelentős változás.

Allan Schore amerikai neuropszichológus nagyszabású kutatásaiban azt is kimutatta, hogy a korai traumatizáció idegrendszeri elváltozásokkal is együtt jár. Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan, hiszen erről tanúskodnak a fent említett kutatások, illetve azok a terápiás tapasztalatok is, amikor a szüleikkel együtt élő, de korai érzelmi elhanyagolást (például az anya depressziója miatt) átélt, magatartászavaros gyermekeknél értek el eredményeket. Ilyenkor különösen hatékony, ha a terapeuta a szülőkkel is együtt tud dolgozni, egyrészt azért, hogy tudással lássa el őket a fejlődéslélektani alapelvekkel és a gyermek lelki fejlődésével kapcsolatban, másrészt, hogy támogassa őket a gyermekükre való ráhangolódásban.

A szoba anya-gyermek párosát talán azért is olyan felemelően torokszorító érzés nézni, mert arról az emberfeletti, mindent felülíró anyai szeretetről tanúskodik, amely a környezettől függetlenül képes megadni azt az érzelmi melegséget és biztonságot, amelyek a fent leírt hatásokat csökkentik és amennyire az az adott körülmények között lehetséges, a lelki egészség felé terelgetnek.

Túl a szenvedésen?

A film főszereplőinek a kinti világban szembesülniük kell azzal, hogy mindketten önálló lények, Jack rájön, hogy Anya azelőtt is létezett, hogy ő megszületett, Anyának pedig rá kell ébrednie, hogy nem abba a világba tért vissza, amelyikből elragadták. Nagyon hamar szembesülnek a társadalom kimondott és kimondatlan elvárásaival, reakcióival, és ezek a reakciók nem mindig egyeznek azzal, amit Anya a világ, illetve saját családja odafordulásáról elképzelt. A szoba falain belül sajátos ráció és logika működött, az ott meghozott döntések akkor megalapozottak és helyesek voltak, de kint minden megkérdőjeleződik Anya számára, teljesen elbizonytalanodik és az összeomlás elkerülhetetlenül a hatalmába keríti őt. Miközben Anya újraépíti magát, Jack is sokat tanul a kintről, ő próbál most Anya helyett erős lenni, mindent megtesz, hogy alkalmazkodni tudjon és rendületlenül várja, hogy Anya jobban legyen.

Trauma után

A történet megmutatja, hogy az áldozatok milyen történéseken mennek keresztül a szabadulás után. Bár a környezet gyakran elvárja, hogy egy-egy súlyosan traumatikus élmény átélői a nehézségeket követően felhőtlenül boldogok legyenek, s örüljenek annak, hogy vége a borzalmaknak, érdemes tisztában lennünk azzal, hogy a szörnyű élményeket feldolgozni egyáltalán nem egyszerű. A szakirodalom poszttraumatikus stresszzavarnak nevezi ezt az állapotot, amelyben az egyén egy fenyegető élmény hatására intenzív félelemmel, tehetetlenségérzéssel vagy rémülettel reagál, és ennek hatására a jövőben ismételten újra- és újraéli a traumát a kényszerű, ismétlődő emlékezés, a kínzó álmok vagy a hallucinációk, esetleg illúziók révén. Gyakorta előfordul az is, hogy az áldozatok kerülik a visszaemlékezést, illetve az arról történő beszélgetést, de az is megeshet, hogy egyszerűen képtelenek felidézni a szörnyűséggel kapcsolatos emlékeiket és mindeközben depressziósnak érzik magukat, nem bírnak aludni, bezárkóznak, nem mutatják ki az érzéseiket, a jövőt túlontúl borúsnak gondolják. A dühkitörések és a koncentrálási nehézség is megkeseríthetik a hétköznapjaikat.

A környezet biztatása, a „fel a fejjel, már túl vagy rajta” típusú hozzáállás még tovább nehezítheti a helyzetet, de hozzátartozóként sem könnyű megbirkózni a kialakult szituációval. Érzelmileg igen megterhelő megélni, hogy bár nagyon szeretnénk segíteni a szenvedő családtagnak vagy barátnak, ő képtelen megnyílni. Ezekben az esetekben nagyon fontos szakszerű segítséget kérni és egyéni pszichoterápia során feldolgozni a történteket. Mindemellett sokat segíthet a családterápia is, ahol a családtagok és az áldozat együttesen kapnak segítséget, illetve a csoportterápia, ahol az áldozatok közösen indulhatnak el a gyógyulás útján, erősítve önmagukat és egymást is.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A heti rohanásban van egy biztos nyugvópont, egyfajta menedék, ahol kiléphetek az időből, a kapkodásból és ezerfelé figyelésből. Tamási Teri Dob utcai szövőműhelye egyre több embernek nyújt menedéket: belvárosi hipszterektől kezdve a turistákon át egészen a nagymamákig. Van, aki csak pár órát vesz, van, aki ajándékokat készít, és van, aki újra és újra visszatér az alkotás öröméért. Csak mert jó.

Sokféle meditációs gyakorlatot és iskolát kipróbáltam már, mégis hosszú idő óta először érzem azt, hogy valami olyan technikára találtam rá, amely ismeretlenül is ismerős, amelyben valahogy már a kezdetektől fogva otthonosan mozgok. Ketten vagyunk Terinél. Velem szemben Barnabás ül, nálam valamivel előrébb tart, épp a kelim technikával ismerkedik. Most találkozunk először, de mivel a szövöde nemcsak üzlet, szövőműhely, hanem bensőséges közösségi tér is, könnyedén beszélgetésbe elegyedünk. Barnabás informatikus, de velem együtt ő is arról álmodozik, hogy egyszer lesz majd egy vidéki háza, nagy diófával, kutyával, egy-két szövőszékkel. Addig azonban marad a nagyváros, a heti pár óra flow Terinél, és persze az álmok egy nyugodtabb életről. „Ha nem szövök egy hétig, egyszerűen én is megőrülök – mondja nevetve Teri. – Amikor bejönnek ide az emberek, többségük ideges, minden bajuk van. Azután leülnek, és egy idő után felveszik a szövés ritmusát, légzésük, mozgásuk és gondolkodásuk szép finoman összehangolódik, megnyugszanak, a gondjaik távolra kerülnek, és csak a szövésre koncentrálnak. Sokféle ember jár ide, és meglepő módon elég sok fiatal is.”

Folytatás a Képmás magazin augusztusi számában.