– Mikor is jöttél vissza?

– 2014. június 30. hétfő. Nagyon jó volt egy hosszabb szünetet tartani, de még jobb volt hazajönni. Óriási kaland volt. Hálás is vagyok érte, mert magától soha nem áll meg az ember a hajtással, csak ha van egy ilyen kényszer, de bevallom, nem tudtuk megszokni, hogy olyan távol vagyunk az otthonunktól. Sokkal előbb hazajöttünk, mint terveztük.

– Mire használtad a szünetet?

– Feltöltődtem. Újra megéheztem a színpadra. Mert ha – hála Istennek – van munkád, és hívnak, ha megy a verkli, kicsit veszített a varázsából a színpad is. Egy nagyon sűrű időszakon voltam túl az Eurovízió után, a családom is már nagyon megérdemelte, hogy csak rájuk koncentráljak. Az, hogy a szakmámat tudtam csinálni, nekik is köszönhető. Nemcsak a férjemnek, a nagyszülőknek, hanem a lányoknak is, hogy hagyták, hogy ha kell, este elmenjek, nem nyafogtak, mindig rugalmasan kezelték a helyzeteket. Persze én sem hagytam soha, hogy elbillenjen az egyensúly a munka felé, sokszor mondtam nemet felkérésekre. De aki dolgozik és gyereke van, tudja, hogy ez az állapot mindig együtt jár a lelkiismeret-furdalással.

– Tudatosan nem vállaltál semmiféle munkát Hong Kongban?

– Amikor jött ez a munkalehetőség a férjem számára, azért mondtam igent, mert szerettem volna visszaadni neki azt a hátteret, amit éveken át ő biztosított az én munkámhoz. Tudtam, hogy arra fogom használni azt az időszakot, hogy a gyerekekkel legyek. A nagyobbikkal hároméves koráig otthon voltam, de a kicsivel már nem, amikor kint voltunk, ő négyéves volt. Fantasztikus volt vele sülve-főve együtt lenni. Egy év nem túl sok, ennyit tudtam kibírni színpad nélkül, idegenben. Amikor hazajöttem, már nagyon-nagyon hiányzott. Egyébként nem is lett volna egyszerű és ésszerű kint újrakezdeni, befuttatni valamit, aztán működtetni rengeteg meló, és nem egy emberé, hanem egy csapaté. Egy 39 éves kétgyerekes anyukára különben sem kíváncsiak! A kínaiakat egyébként is az érdekli, ami kínai. Ezért is tartanak ott, ahol tartanak. Van ott is jó zene, mindenféle – kínaiul.

– Nem is asszimilálódtatok? A felhőkarcoló egyik lakásában, mint egy külön szigeten élt a kis családotok?

– Hát, majdnem. Azért azt tudni kell, hogy Hong Kong 150 évig angol terület volt, ezért erősen él az angolszász kultúra is, de nekem mégis minden nagyon kínai volt. Aki külföldre megy, annak persze be kell illeszkednie valamennyire. Ha kilépsz az ajtón, ha le kell menni a piacra, beszélgetni kell, bár a négy fal között úgy éltünk, mintha itthon lennénk, megcsináltam a rántott húst, meg a palacsintát. Akik hosszabb ideig maradtak, tudtak alkalmazkodni, bizonyos szempontból keményebbek nálam, másrészt viszont lazábbak, mint én.

– A lányaitok könnyen vették az akadályt?

– A nagyobbik járt iskolába, neki volt a legnehezebb. Indulás előtt sokat utánaolvastam, azt írták, hogy tíz éves kor alatt viszonylag könnyű a beilleszkedés, de tapasztaltabb külügyes ismerőseink azért felkészítettek, hogy heteken át bőgni fog a gyerek. Nagyon rákészültem, mindenben ilyen felkészülős vagyok, de mégis ott kellett rádöbbennem, milyen hihetetlenül erősek a gyökereink. A nagyszülők, a rokonok, a hely, ahol lakunk, az iskola, a barátok, a tanító néni, mind-mind rettenetesen fontosak, és nagyon hiányoztak. Skype-oltunk mindenkivel, hetente egyszer még a tanító nénivel is, de a tudat is fájt, hogy olyan messze vagyunk. Egy olyan parázós anyuka, mint én, nem tudja könnyen megugrani ezeket az akadályokat. Lehet, hogy ha én lazább lettem volna, és két hét múlva beállok a helyi kórusba kínaiul énekelni, ők is vidámabban veszik az akadályokat, de a gyerekednek nem tudsz hazudni. Amikor már tudtuk, hogy jövünk haza, vágtuk a centit, mint a leszerelésre váró katonák.

– Mivel teltek az első itthoni napok?

– Fejest ugrottunk az itthoni életbe. Akik a munkáimat intézték, kérdezték, mennyit akarok pihenni. Mondtam, hogy semennyit. Egy napot kértem az akklimatizálódásra. Hétfőn este landoltunk, szerdán a reggeli műsorba mentem, aznap stúdió, és szombaton fellépésem volt. A gyerekek meg örömmel engedtek, megvolt a listájuk, hogy mikor találkoznak a barátokkal, rokonokkal.

– A tehetség mellett mi volt a pályád, a sikereid alakulásában a legfontosabb? Az édesapád Wolf Péter zeneszerző szakmai segítsége, a testvéred Wolf Gábor marketinges tapasztalata vagy a tehetségkutatók?

– Gimnazista korom óta énekelek, nagyon jó zenekarokkal dolgoztam együtt és nagyon jó emberekkel. A mai napig onnan vannak a legfontosabb barátságaim is. De énekelni, jól énekelni és befutni, két különböző dolog. Fiatalon azt gondoltam, hogy egyszer az emberek majd automatikusan tudni fogják, hogy aki énekel, az a Wolf Kati, milyen ember, milyen szellemiséget képvisel. Lassan jöttem rá, hogy ez nem Hollywood, itt nem jár klubokba a mindenható zenei producer. A szakmabeliek ismerik egymást, tudják, hogy sok zenész és énekes van, volt, aki nagyon jó, de sosem fut be. Még az első gyerekem születésekor megpróbálkoztam egy tehetségkutatóval, de megtorpantam, nem voltam rá fölkészülve, hogy médiaőrület legyen körülöttem. Gyereket akartam, de azt nagyon. Aztán megszületett és mégiscsak hiányozni kezdett a zene. Csináltam egy lemezt az édesapámmal, de mondhatni nem fogyott sokkal több, mint amit mi megvettünk, meg a szomszéd néni. Marketing nélkül semmi értelme nincs a lemezkiadásnak. A testvérem is adott ötleteket, de a zenei piac egy külön szakma. Amikor a kisebbik lányom megszületett, akkor indult egy vadiúj tehetségkutató, és akkor mint a villám, döntöttem, hogy én most megyek.

– A férjed mit szólt?

– Ó, szerinte én vagyok a világ legszebb nője, legszebb énekesnője, „kissé” elfogult, persze, hogy biztatott. Ugyanakkor nagyon féltett, mert másrészről egy nagyon reális figura, és bár reméli a legjobbat, felkészít a legrosszabb verzióra is. Akkor például arra, hogy lehet, hogy vér ciki lesz, mert a Vukkal fognak élcelődni. A szüleim féltettek a legjobban, hogy két gyerekkel – az egyik csecsemő –, 35 évesen nekiindulok a popszakmának, amikor mások már ebben a korban a búcsúkoncertet tervezik, vagy az elvonóról jönnek haza. Amikor azonban látták, hogy az egész közeg, a csatorna és a közönség is vevő arra, hogy elfogadjon egy kétgyerekes anyukát, megnyugodtak. Azt hiszem, ez sokaknak adott erőt, hogy ha egy ilyen fiatalos szakmában is lehet anyaként eredményt elérni, akkor a legtöbb szakmában nincs vesztett ügy.

– A közelmúltban is részt vettél tévéshow-ban. Hogyan változott a tehetségkutatókhoz és show-khoz való viszonyod?

– Legutóbb már szóltam a férjemnek, hogy ha legközelebb látja, hogy egy ilyen jelentkezési lap van a közelemben, ne engedjen oda. Az első X-Faktorban iszonyú nagy volt a tét. Akkor úgy mentem oda, hogy vagy sikerül befutnom vagy… vagy sikerül befutnom. A legutóbbi verseny, a Sztárban sztár egy jó móka volt, izgalmas játék, de távolról sem volt akkora tétje, mint az első tehetségkutatónak. Ugyanakkor lehetővé tett egy olyan megjelenést, amit semmi más nem adhat és ami nélkül egy előadó nagyon nehezen marad szem előtt: hétvégente másfél millió ember hallotta a hangom. Ezt még az Eurovízió sem tudja, mert ott csak kétszer hangzik el a dalod, aztán el is felejthetnek. Ma is úgy megyek neki minden fordulónak, hogy bármikor véget is érhet, ma is embertelenül izgulok a tévés fellépések előtt, de nagyon más, hogy egy hétvégi kimerítő forgatás után a gyerekeidhez mész-e haza, és vár-e otthon egy másik világ. Mások a hangsúlyok. Az ember ugyanakkor anyaként iszonyú összeszedett lesz, nagyon megtanul összpontosítani a feladatra, és ez a munkában is sokat segít. Amíg nem volt családom, addig szinte szétfolyt az időm, az energiám, fiatalon az ember csak magával van elfoglalva, hiszen akkor még erre a képességre nincs annyira szüksége, és ez jól is van így.

– Többféle színpadon megfordulsz, hol énekelsz a legszívesebben?

– Attól függ, milyen hangulatban vagyok. Van, amikor egy klubkoncert esik nagyon jól, ahol érzem, hogy igazán nyitva van a közönség füle, szeme, szíve, máskor egy városi, szabadtéri, sörözős bulizós fellépés. De tudok alkalmazkodni minden helyzethez, ahhoz is, ha 35 000 ember tombol a stadionban, ahhoz is, ha most idehívsz öt embert és a zongora tetején kell énekelnem.

Kép

Kép: Emmer László

– Azért az fontos, hogy ha belépsz valahova érezd, hogy szeretettel, érdeklődéssel, pozitívan fogadnak?

– Nyilván nem hátrány, de szerintem az előadó dolga, hogy megteremtse a hangulatot. Megfordulok céges bulikon is, mondjuk decemberben, amikor tele van a hócipője mindenkinek, fáradtak, sok a munka, mennének haza, és még énekelgetni is jön valaki. Ülnek fancsali képpel az asztaloknál. Meg kell oldani. Beszélek, lemegyek közéjük, melléjük ülök. Nincs rossz közönség. Rá kell jönni, mi az, amire akkor és ott rá tudnak hangolódni. Egyszer láttam egy humoristát fellépni előttem. Az első öt percben elsütött 10 különböző stílusú poént, szóviccet, alpárit, intellektuálisat. És amire látta, hogy vevők, amire megindultak vele, azt folytatta. Puhatolózni kell. Máshogy énekelsz, ha kicsit sznob a közönség, másképp, ha rötyögnek a hátsó sorban.

– Csak nincs benned pedagógus vér is?

– Van. A családban is van bőven és én is szolfézs tanárként végeztem. De ez inkább interakció, odafigyelés a másikra. Egy koncerten sohasem tömeg van, hanem egyes emberek. Ezek emberi játszmák. Makacs vagyok, addig nem jövök le a színpadról, amíg nem történik valami.

– Tanítottál is?

– Nem, mindig azt éreztem, hogy a lexikális tudásom zéró.

– Komolyzenét tanultál. Hogy kerültél a popszakmába?

– Apám azt szerette volna, ha Gildát énekelek a színpadon – őszülő fejjel ő is foglalkozni kezdett a komolyzenével –, de én mindig éreztem, hogy boogie van a lábamban.

– A gyerekeid tanulnak zenét?

– Nem. Néha zongorázgatnak a nagypapával. Tíz és öt évesek. Még fiatalok, másszanak fára!

– Te is másztál?

– Persze, két bátyám van. Mi nem tévét néztünk, hanem mentünk a patakhoz horgászni. Csupa olyat csináltunk, ami jót tesz a gyerekeknek. Fiúsítva voltam, a szabadban rohangáltunk, fociztunk, kidobóztunk, diót törtünk, mindig nagy csapatban, isteni volt.

– Szoktad azt álmodni, hogy színpadon vagy?

– Van egy visszatérő álmom: a Kongresszusi központban vagyok, a zenekar már elkezdte a dalt és én még farmergatyában állok, nem hoztam el a fellépő cipőmet sem, néha vizes is a hajam… Normális koncertes álmaim nincsenek, de legalább éjszaka feloldom ezeket a feszültségeket. Annyi valóság alapja van az álomnak, hogy amikor 16 éven át felléptünk hárman lányok, egyszer egy szállodában valami miatt előbb kezdődött a műsorunk, és mi kint ettük a teraszon a rántott húst, amikor kirohant a trombitás, hogy gyertek, már megy a számunk.

– A szüleid ma is féltenek?

– Ők mindig aggódnak, hogy eszem-e eleget, pihenek-e eleget. Amikor ment a Sztárban sztár, előre kértem, hogy ne olvassanak hozzászólásokat, én sem teszem, mert a kommenthuszárok, akik uralják a netet, soha nem igazságosak. És persze, én is féltem a gyerekeimet és ez mindig így lesz, amíg vagyok.

– Amikor hazaérsz egy fellépésről, tényleg meg is érkezel?

– Én úgy érzem, hogy igen, de a férjem szerint nem. Egy vidéki koncertről hazafelé van idő, hogy leálljon bennem a pörgés, de ha hamar hazaérek, hiába megyek azonnal a konyhába a kakaót csinálni, igazából még nem nyugszom le. De mire a koncertek után hazaérek, a gyerekek már alszanak, úgyhogy van lehetőségem lenyugodni. Inkább csak nekem probléma, hogy ilyenkor nem tudok elaludni. Mielőtt pedig elindulok otthonról egy fellépésre, Ákos azt szokta mondani, na, most már vonulj el, mert kezdesz művésznő lenni.

– Hisztis vagy?

– Inkább szétszórt leszek és nem hallom meg, amit mondanak. Máshol járok már. De nagyon türelmesek.

– Az átlagosnál többet dolgozol egy-egy dalon?

– Nagyon sokat. Szerintem van olyan szövegíró, aki utál, mert rendszeresen visszadobom a szövegeket, hogy tényleg olyan legyen, amit az enyémnek érzek. Nálam ez leginkább lelki, érzelmi őrlődés.

– Mi az, amit leginkább el szeretnél mondani a saját dalaiddal?

– Magamat mutatom meg vele. Gondolatokat, érzelmeket, habitust. A közönség kíváncsi persze arra is, hogy hogy énekel az előadó a színpadon, de főleg a személyiségre kíváncsiak. És megérzik, hogy valaki őszinte, vagy nem.

– A Sztárban sztárban Sia Furler dalát adtad elő – gyönyörűen. Szerintem, én ilyen színesen és érzelemgazdagon talán még nem hallottalak énekelni. Azon gondolkodtam, hogy vajon nem azért volt-e ez a legjobban sikerült, külső szemmel leginkább magadénak érzett „szerepjáték”, mert itt teljesen elhagyhattál minden színpadi sallangot, a feladat az volt, hogy ott állj és mindent a hangoddal mondj el.

– Nagyon-nagyon féltem a Sia daltól, baromi nehéz, az eredeti előadó hangja pedig teljesen egyedi. De olyan eszméletlen erős érzelmi töltet van benne, hogy magával sodor a dal. Mindig azt mondom a közönségnek, hogy élő koncertre kell menni, mert a média sosem mutat valódi képet. 3 perc az semmi, csak show. De ahhoz, hogy kibontakozzon az énekes, több idő kell, pláne nekem. Egy koncertnek van egy íve, sose lehet tudni előre, hogy az első 5 percben lesz meg a katartikus pont, vagy az utolsó dalban. Ezeknél a tv show-knál az a legnehezebb, hogy úgy érd el az „üzemi hőmérsékleted”, hogy abban a 3 percben legyen meg a csúcs. Ez a Sia dalnál megvolt.

A szülésznők egészen régi időktől kezdve elismert szaktekintélyei hazánknak: 1151-ben már kriminalisztikai, így szüzességi vizsgálattal is megbízták őket, és feltételezhetően őket láthatjuk a Képes Krónikában a Szent István, illetve Nagy Lajos királyunk születését bemutató képeken. A 16-17. században pedig, mivel az országban működő kevés orvos csak kevés helyre juthatott el, a főnemesek feleségei gyakran foglalkoztak udvarnépük és a jobbágyság gyógyításával. Mégis, amikor a női orvoslás hazai történetére gondolunk, Hugonnai Vilma jut eszünkbe, és az, hogy diplomáját csak évtizedekig tartó küzdelem után tudta elfogadtatni.

Az ő története már egy olyan korszakban játszódik, amikor óriási változásokon ment át a világ. Míg korábban mindenki értett „mindenhez” egy bizonyos szinten, a 19. századtól az élet egyre több területén radikális szakosodás állt be – gondoljunk csak a céheket felváltó manufaktúrákra, majd az azt követő gyári munkásra –, így az emberek inkább azt keresték, mi az az egy, amiben a legjobbak lehetnek.

Egy nemesasszony értett a birtok gazdasági irányításához, a kézimunkához, írt verseket, leveleket vagy önéletrajzot, férje távollétében meg tudta védeni otthonát és a körülötte élőket tudásától függően gyógyítani is tudta. Mivel a sokrétű szerepvállalás mind összeegyeztethető volt a családi élettel, senki sem kifogásolta.

A polgárosodó társadalom viszont mindent a feje tetejére állított. Megjelentek az első költőnők, akik már nem korábbi mintákat utánoztak, hanem saját zsenijüket akarták megmutatni a világnak. Megjelentek a színésznők, akik az egész országot meg akarták hódítani vándortársulatukkal. És megjelent az orvosnő, aki már külföldi egyetemet végzett és a gyógyítást nem időszakos segítségként, hanem teljes állásban kívánta művelni. Ez a korabeli férfiakban gyakran rosszallást váltott ki, hiszen ezek teljes embert kívánó feladatok, s így nehezen összeegyeztethető a korábbi családmodellel. A nők pedig sokszor be is váltották az előítéleteket: a korai családi lap szerkesztő-újságírója, Kánya Emília elvált, ahogy az első színésznők és Hugonnai Vilma is. Ám idővel mindenki megtalálta helyét az új világban.

Rózsadombról a kórházba

Fonó Renée és férje jómódban éltek Budán, egy kétszintes rózsadombi villában. A férj kereskedett, a nő pedig kedves háziasszonya volt a hétvégi társasági eseményeknek. Renée a hétköznapokat azonban Pécsett töltötte, ahol orvosnak tanult. Kezdetben gyermekgyógyászattal foglalkozott, budapesti gyerekkórházakban – az ő irányításával kezdték meg a gümős agyhártyagyulladás antibiotikumos kezelését hazánkban.

Több idegen nyelven tárgyalóképes férje a szocializmusban is utazhatott, így a vele tartó Renée lépést tarthatott a tudomány fejlődésével. Hágában elsajátította a kardiológia akkor legfejlettebb technikai fogásait és új orvosi szakkönyvekkel tért haza. Ennek eredményeképp Kelet-Európában elsőként nálunk indult meg a modern szívgyógyászat. Noha korszerű berendezéseknek híján volt az ország – Fonó New York-i nagynénje vett két katétert, amelyeket hazaküldött, hogy elkezdhessék a beavatkozásokat –, hamarosan megérkeztek az első sikerek a diagnosztika és a beavatkozások területén. Fonó Renée tragikus módon mégis egy orvosi hiba miatt hunyt el: férje betegágya mellett kapott infarktust, amit a segítségére siető orvosok nem ismertek fel.

Kolozsvár szemésznője

Fugulyán Katalin (1888–1969) egyike volt annak az első három női hallgatónak, akik 1906-ban megkezdhették egyetemi tanulmányaikat Kolozsváron. A tudósnő pályája szépen ívelt felfelé, elnöke volt a főiskolát végzett nők kolozsvári szervezetének, cikkeit orvosi szaklapok közölték, 1944-ben a Szemészeti Klinika tanára lett. A társadalom minden rétegéből érkeztek hozzá betegek, kezelte Reményik Sándort és Kós Károlyt, de megfordultak nála szegények, politikai menekültek, háborús sérültek is – utóbbiakat ingyen gyógyította. Előadásokat tartott a Marianumban, a Református Kollégiumban és gyári munkásnőknek.

A kiváló szaktudás emberséggel párosult személyében, a Vöröskereszt kitüntetéssel díjazta szociális tevékenységét. A kommunista Románia persze máshogy viszonyult hozzá: először rendelőjét vették el, majd később szolgálati lakását is, majd egyetlen szobában lakhatott (két másik család mellett), amelynek bejárata a közös fürdőszobán keresztül nyílott.

A júniusi Képmás magazinban egy olyan nőről olvashat, aki férfinak adta ki magát azért, hogy orvosnak tanulhasson. Fizesse elő a lapot! 

Az ünnepi lakomák sokkal nagyobb kihívást jelentenek a szervezetünknek, mint a megszokott étkezések, hiszen nemcsak bőséges a kínálat, de általában zsíros és fűszeres is. Éppen ezért sokkal jobb, ha ez idő tájt megpróbálunk mindenből kevesebbet enni, főleg, ha egyébként is kisebb fogásokhoz vagyunk szokva. Szakértőnk, dr. Harasta Edit gasztroenterológus és sebész főorvos arra figyelmeztet, hogy az ilyen típusú ételek emésztése minden esetben nehéz, de akinek eleve valamilyen gyomorproblémája van, annak különösen vigyáznia kell ezekkel a fogásokkal.

„Az egyik legnehezebb helyzetben az epebetegek vannak. Ha például valakinek epeköve vagy epehomokja van, akkor előfordulhat, hogy a nagy mennyiségű étel hatására megnő az epesav vagy emésztőenzim igénye, emiatt az epehólyagja összehúzódik, az epevezetékbe pedig bejut egy pici epekő vagy epehomok. Ilyenkor akár elzáródásos sárgaság is kialakulhat.

Mivel az emberek egy részénél együtt nyílik az epevezeték a hasnyálmirigy-vezetékkel, akár még hasnyálmirigy-gyulladás is létrejöhet. Ez utóbbi pedig súlyos, életveszélyes állapot”. Az epediétát tartó betegeknek különösen oda kell figyelniük a karácsonyi menüre. Ugyanez igaz a krónikus bélgyulladással küzdőkre, mivel az ő betegségüket ugyancsak fellobbanthatják a zsíros és nehéz ételek. A refluxbetegség tünetei ugyancsak súlyosbodhatnak, viszont ennél a betegségnél általában komoly problémát nem okoz egy rövidtávú megterhelés.

Állandó bűnbakok

A nagyon zsíros, nagyon puffasztó, olajban sült ételek fogyasztását amennyire csak lehet, még az egészséges embereknek is érdemes kerülniük. Akinek pedig érzékeny a gyomra, az jobban jár, ha a töltött káposztát is fehér húsból, például pulykából készíti, a fűszerekkel, zsiradékkal, hozzáadott füstölt hússal pedig csínján bánik. Ezt leszámítva ezzel a fogással semmi probléma nincs, hiszen a káposzta nagyon egészséges, jót tesz az emésztésnek, tele van vitaminnal. Azt viszont tudni kell, hogy puffadást, illetve gázképződést okoz. Gasztroenterológus szakértőnk kiemeli azt is, hogy akinek kényes a gyomra, annak vigyáznia kell a kelt tésztákkal, dióval és mákkal is. „Nem mondom, hogy nem szabad fogyasztani, de a mennyiségre mindenképpen ügyelni kell.

Bejgliből például ne együnk meg egy fél rudat egyszerre, hanem csak egy-két szeletet. Emellett a mák kifejezetten lassítja az emésztést és könnyen okozhat gyomorégést is” – hangsúlyozza dr. Harasta Edit.

A desszertek okoznak problémát a gyerekeknél is, hiszen ők gyakran mértéktelenül fogyasztják. „Náluk abból lehet gond, ha a főétkezések mellett egész nap nassolnak. Ezt célszerű elkerülni, mert egy gyermek pocakfájása napokra megkeserítheti a család életét”.

Ördög a részletekben

Egészséges embereknél a „túlevés” miatti rosszullét csak múló problémát jelent. „Tartsunk mértéket, és segítsünk a gyomrunknak például azzal, hogy savanyúságot is eszünk. Ez utóbbi ugyanis nem csak jólesik, hanem ténylegesen is támogatja az emésztést. Ha alkoholt iszunk, célszerű étkezéshez a vörösbort választani, és abból csak egy-egy pohárral fogyasztani. Ez jót is tehet, ha valakinél nem ellenjavallt az alkoholfogyasztás”.

A röviditalok étkezés utáni fogyasztása azonban a közhiedelemmel ellentétben nem segíti az emésztést, csak átmeneti megoldást jelent. Ennek oka, hogy ezekben az italokban több az alkohol, amely fájdalomcsillapító és érzéstelenítő hatással bír, vagyis érzésteleníti a gyomornyálkahártyát.

A patikában recept nélkül kapható savcsökkentők, emésztést segítő készítmények hasznosak lehetnek, kis mennyiségben – napi egy-két alkalommal fogyasztva – és nem ártanak. Ilyesmire különösen azoknak lehet szüksége, akik egyébként is küzdenek valamilyen gyomorproblémával, esetleg reflux betegséggel. Az átlagembernek azonban jellemzően ilyesmire sincs szüksége, általában elegendő, ha a megterhelő étkezés után kicsit lepihen. Ugyancsak segít az, ha étkezés után könnyű desszertet, például citromfagylaltot fogyasztunk. Persze a tejes, nehéz fagylaltok nem tesznek jót. Ha reggel mégis rosszul ébredünk, segíthet egy csésze hideg kamillatea, egy pohár hideg tej vagy kefir. A gasztroenterológus arra is felhívja a figyelmet, hogy az ünnepek alatt is iktassunk a menetrendbe egy kis mozgást a szabad levegőn, sétát, kocogást, kerékpározást vagy kirándulást.

A gyógyszer csak átmeneti megoldás

Az átmeneti gyomorpanaszokat enyhíthetik a savcsökkentők, az tehát nem gond, ha egy-egy ünnepi lakoma vagy nehezebb főétkezés után ilyesmivel élünk. Az viszont már gond, ha ilyen készítményeket hosszabb távon és rendszeresen, önhatalmúlag szedünk, a folyamatos panasz okát pedig nem vizsgáltatjuk ki.

Ezek a készítmények ugyanis magát a panaszt okozó betegséget nem gyógyítják, csak pillanatnyi megkönnyebbülést okoznak. Ez viszont azt is jelenti, hogy maga az alapprobléma – ami lehet akár egy gyomorfekély vagy egy krónikus gyomorgyulladás – súlyosbodhat. Kezdetben a rosszindulatú betegségek is enyhe tüneteket okoznak. Így ha folyamatosan csak savcsökkentőket szedünk, de nem derítjük ki a panasz okát, könnyen elfedhetjük a tüneteket.

Idén diós-csokis, mogyoróvajas és mézeskalács keksszel tölthetjük meg a hangultos dobozokat.

Diós-csokis keksz

Hozzávalók / 12 adag:

25 dkg finomliszt, 20 dkg vaj (puha), 20 dkg cukor (kristály), 0.5 kk sütőpor, 1 csipet só, 2 db tojás

25 dkg dió (darált), 10 dkg dió (durvára vágott), 20 dkg étcsokoládé (min. 60 %-os, durvára vágva)

Elkészítés:

1. A hozzávalókból tésztát gyúrunk úgy, hogy a csokoládé darabkákat csak a végén dolgozzuk bele.
2. A tésztából diónyi nagyságú gombócokat formálunk, sütőpapírral bélelt tepsire sorakoztatjuk és tetejüket enyhén lelapogatjuk.
3. 180 fokra előmelegített sütőben kb. 15-20 perc alatt megsütjük.

Mogyoróvajas keksz

Kozzávalók / 6 adag:

16 dkg mogyoróvaj (darabos), 12.5 dkg vaj (puha), 18 dkg barna cukor (sötétbarna), 2 ek juharszirup, 1 db tojás, 20 dkg finomliszt, 1 tk szódabikarbóna,1 teáskanál vanília kivonat

Elkészítés:

1. A hozzávalókat fakanállal vagy robotgéppel összedolgozzuk. (A sorrend most lényegtelen, mindent egyszerre a tálba teszünk, és indulhat a keverés.)
2. Sütőpapírral bélelt tepsire, egymástól távol, diónyi nagyágú gombócokat teszünk a tésztából. Tenyerünkkel korongokká laposgatjuk.
3. Légkeverésen 170 fokra előmelegített sütőbe dugjuk 10 percre.
4. A tepsiben hagyjuk kihűlni a kekszeket.

Mézeskalács keksz

Hozzávalók / 6 adag:

250 g finomliszt, 90 g porcukor, 2 ek méz, 125 g vaj (hideg), 1 db tojás, 1 ek mézeskalács fűszerkeverék, 1 csipet só

Elkészítés:

1. A lisztet elmorzsoljuk a hideg vajjal.
2. Hozzáadjuk a porcukrot, a fűszerkeveréket, a tojást, a mézet és egy csipet sót, majd összegyúrjuk a tésztát.
3. Ha a tészta összeállt, akkor fóliába csavarva fél órára a hűtőbe tesszük.
4. A tésztát fél centiméter vastagra nyújtjuk, majd a belisztezett pecséteket belenyomkodjuk.
5. Egy megfelelő méretű pohár segítségével kiszaggatjuk a korongokat, és sütőpapírral bélelt tepsire tesszük.
6. 185 fokra előmelegített sütőben 8-10 perc alatt megsütjük.

Eszerint az Európára délről és keletről rázúduló embertömeg kezelésében, megítélésében különbséget kell tenni a politikai menekültek, a háborús övezetekből érkezők, az életüket féltők, és a gazdasági bevándorlók, a jobb élet reményében új hazát keresők között. Az előbbieknek jár a menedék, a befogadás, az utóbbiakból viszont nem kérünk, hiszen kontinensünk megtelt, féltékenyen óvja az idegenektől jólétét, foszladozó kulturális és morális értékeit.

Hamar kiderül persze, hogy a nélkülözés és a fegyveres konfliktusok édestestvérek, és ember legyen a talpán, aki világos választóvonalat tud húzni az üldözés és a nélkülözés, a háborúk és polgárháborúk, vagy a nyomor és szegénység elől menekülők között. Ha semmi nem változik, már a közeli jövőben egyre többen fognak kopogtatni vagy éppen dörömbölni Európa kapuin, az érkezők között pedig többségbe kerülnek azok a mélyszegénységből jövők, akik a jobb megélhetés vagy a puszta túlélés reményében keresnek új hazát.

E jelenség okait ma is módfelett kínos Amerika és Európa vezetőinek beismerni. A katolikus társadalomelmélet összefoglaló kézikönyve már bő egy évtizeddel ezelőtt kimondta, hogy „világunkban, ahol a gazdag és a szegény országok közötti egyenlőtlenség egyre súlyosbodik, és ahol a kommunikáció fejlődése rohamosan csökkenti a távolságokat, emelkedik a jobb életfeltételeket kereső bevándorlók száma, akik a világ kevésbé szerencsés helyzetben lévő övezeteiből érkeznek”. Ugyanez a szöveg meglepően pontosan jelölte meg a migráció következményeit is, amikor úgy folytatta, hogy „megjelenésüket a fejlett országokban gyakran fogják fel a több évtizedes gazdasági fejlődésnek köszönhetően elért jóléti színvonalat sújtó fenyegetésként.”

A globalizáció örve alatt már-már ellenőrizhetetlen és visszafordíthatalan folyamatoknak vagyunk a szemtanúi. Két emberöltővel ezelőtt, amikor világunkat a szakadatlan és dinamikus gazdasági fejlődés és a régiók közötti fokozatos kiegyenlítődés ígérete nyűgözte le, még alaptalan fenyegetésnek tűnt VI. Pál pápa megállapítása. Eszerint a gazdasági, politikai és erkölcsi szemlélet gyökeres megváltoztatása nélkül olyan világ következik, amelyben „a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek”. Ma már világos, hogy a bőség és pazarlás, valamint a nélkülözés és a nyomor világa között többszörösére növekedett a távolság, a gyakran célt tévesztő vagy sanda szándékokat sejtető felzárkóztatási és segélyprogramok zöme pedig pusztán tüneti kezelés.

A föld javainak és a világgazdaság nyereségének négyötödét a népesség kevesebb, mint tizede birtokolja, az egyes régiók és országok közötti jövedelemkülönbség pedig már több százszoros és exponenciálisan növekszik. A fogyasztási javak és a természeti erőforrások zöme, aránytalanul nagy hányada jut a fejlett euro-amerikai régiónak, amely ugyanakkor egyre kisebb szerepet vállal az új értékek előállításában, ám szorosra fogja a pénzügyi, politikai és katonai erőfölény gyeplőjét, közben pedig felháborodva figyeli azt a népvándorlást, amelyet Latin-Amerika, Dél-Ázsia közelít feléje a demográfiai robbanással is küzdő Fekete-Afrika felől.

A gazdasági igazságtalanság mellett a mai válság másik oka a megélhetési esélyek gyors fogyatkozása, az ökológiai krízis. Ezek hatása politikai, természet- és gazdaságföldrajzi okokból főleg azokban az egyre nagyobb népességnek otthont adó térségekben érezhető, amelyek amúgy is a szegénység melegágyai. A válság harmadik oka a globális média, az okostelefon, az internet, az információs társadalom hatása, hiszen ez adja meg a nyomorban élő számára is a gazdagság ígéretét és illúzióját, az irigységet, sóvárgást, a szebb, jobb, könnyebb élet valóságban elérhetetlen reményét, sokakat indítva útnak a délibábok felé.

A harmadik világban nincs víz, és lehet, hogy a jövőben még ennyire sem lesz, nincs élelem, munka és fedél – de van a média, reklám, a csábítás trükkjei, amelyek az embercsempészek és a nyomor hiénái közreműködésével milliókat bátorítanak arra, hogy útra keljenek. Ebben a helyzetben nem lehet elég a folyamatok tüneti kezlése, legyen az segély, baksis, béketeremtés, szögesdrót, fal vagy tűzparancs – csak egy új, globális, gazdagokat és szegényeket is érintő életstílus-váltás segíthet.

Ha nem a javak igazságosabb újraelosztása, a nyereség helyett az értékre ügyelő gazdasági modell ideje jön el, akkor a föld, az élőhely újraelosztása következik és a migrációból honfoglalás lesz. A kereszténység ebben a helyzetben nem tehet mást, mint hogy a valóban rászorulók befogadását, tágra nyitott kapukat és gondoskodást követeljen, és ahol lehet, segítsen abban, hogy a reménytelen helyzetben lévő régiók természeti környezete, gazdasági állapota ne romoljon tovább. Hosszú távon azonban ez nem elegendő; a keresztény értékekhez igazodó emberbarát gazdasági doktrinát és erkölcsi világrendet kell követelnie, a világméretű szolidáris szeretet civilizációját. Ebben nem a haszon, az önzés, a pazarlás, az erőfölénnyel való visszaélés, mások lenézése, a mának élés, hanem a javak méltányos elosztása és másokkal való megosztása, az egész emberi közösség jó és szép élethez való jogának tisztelete, minden ember saját hazájában való boldogulásának lehetővé tétele a meghatározó és természetes.

Minden család életében eljön az a pillanat, amikor rábízzák gyermeküket valakire. Akár azért, mert rákényszerülnek, akár azért, mert szükségük van egy kis kikapcsolódásra, gyermekmentes órákra. Természetesen az emberek ebben is különböznek egymástól: van, aki már szülés után igen korán igénybe vesz efféle segítséget, de vannak olyan szülők is, akiknél később jön el az a pillanat, mikor szükségét érzik, hogy elszakadjanak gyermeküktől pár órára, esetleg egy éjszakára is. Ebben leginkább a tágabb családnak kell elfogadónak és megértőnek lennie.

Érdemes már szülés előtt a (leendő) nagyszülőkkel beszélgetni arról, hogy a fiatal pár mit ért a „segítség” szó alatt, így elkerülhetők az esetleges jövőbeli konfliktusok. Például: lehet, hogy a nagyszülők úgy gondolják, hogy azzal segítenek, ha elviszik sétálni az unokájukat, „addig is szusszan egyet a megfáradt anya”. Ezzel szemben az édesanyának teljesen mást jelenthet a segítség: besegítés a házimunkába, egy jó beszélgetés, együtt töltött idő…

Kit válasszunk tehát gyerekvigyázónak? Akiben meg tudunk bízni és ez a bizalom viszonzott. Egy édesanyának, aki a szeretett, féltett gyermekét „elengedi”, rendkívül fontos az, hogy tudja: jó kezekben van csemetéje. Nem baj, ha elesett és sírdogált utána, vagy nem ette meg az ebédet, összevesztek valamin a vigyázójával, hisztizett vagy véletlen bepisilt a lassan-lassan szobatiszta kis lurkó, lényeg, hogy tudjon róla a szülő és ne csak azt hallja vissza: minden a lehető legnagyobb rendben volt.

Amikre érdemes odafigyelni…

1. Bárkit is választunk gyermekünk felügyelete céljából, mindenképp határozzuk meg  és osszuk meg vele kulcsfontosságú nevelési elveinket. (pl.: ha mi nem engedjük tévézni, számítógéppel játszani gyermekünket és elvárjuk tőle, hogy vigyázzon a játékaira … stb., akkor ezen elvek mentén vigyázzon rá más is!)

2. Beszélgessünk a leendő bébiszitterrel: milyen tapasztalatai voltak eddig gyerekfelügyelet terén; ő milyennek tartja magát; hogy kezelne egy-egy szituációt; mi motiválta őt, hogy gyerekfelügyeletet vállaljon stb.

3. Célszerű (különösen kisebb gyermekeknél) a napi rutint és a megszokott rituálékat leírni egy papírra, vagy átbeszélni. Így könnyebb mindenkinek: a gyermek kevésbé zökken ki a megszokott napi ritmusból, a gyerekvigyázónak is biztonságos ad, ha egyfajta „használati utasítást” kap a kicsihez, és a szülők is nyugodtabbak, hogy nagy körvonalakban ugyan, de hasonló módon zajlik minden, mint mikor velük van a gyermek.

4. A szülőknek el kell fogadni, hogy soha senki nem fogja úgy csinálni a dolgokat a porontyukkal, ahogy azt ők teszik. De ez nem baj, csak szülőként nehéz az elején tudomásul venni (legkésőbb óvodakezdésnél), hogy innentől kezdve lesz olyan időszak, mikor nem tudjuk mit csinál a gyermekünk… de bízni kell abban, hogy szeretve van, és nekünk sem szabad lelkifurdalást érezni amiatt, ha néhanapján adunk magunknak pár óra kikapcsolódást. Így újult erővel feltöltekezett, türelmesebb anyát és apát kap vissza a gyermek.

Az idő tehát, Benjamin Franklin híres mondásával ellentétben valójában sokkal többet ér a pénznél, hiszen nincs az a vagyon, vagy más érték, amivel kicsit több időt vehetnénk magunkat és az eltelt pillanatokat sem tudjuk soha visszaszerezni. Való igaz azonban, hogy az ember az idejének nagy részét pénzzé teszi, vagy éppen annak megkeresésére fordítja, a két fogalom tehát kéz a kézben jár. Ugyanakkor míg a pénzünk elköltésével kapcsolatban igencsak megfontoljuk döntéseinket, az időnk felhasználásával kapcsolatban elsődlegesen nem annak értékét vesszük tekintetbe.

A történet

Mostani történetünk szereplői, a Lopott idő című film főhősei, egy antiutópisztikus társadalom tagjai, ahol az idő az új pénznem. Az emberek csupán csak 25 éves korukig öregszenek, s meghaladván ezt a mérföldkövet, egy évet kapnak ajándékba, ezt követően azonban minden egyes percért meg kell dolgozniuk. Egy ilyen rendszer természetesen magával hordozza a társadalmi egyenlőtlenségeket is: az emberek úgynevezett zónákba tömörülnek aszerint, hogy ki mennyire időmilliomos, vagy éppen hajszolt, a másodpercekkel küszködő szegény flótás. Akinek elfogy az ideje, az utolsó másodperc lejártával megáll a szíve, így aztán míg a gazdagok lusta mámorral tobzódhatnak az örök élet paradicsomában, addig a szegények élete állandó sietség és harc az idővel szemben, hogy még több időhöz jussanak.

Will Salas (Justin Timberlake) az utóbbiak táborát erősíti, minden napja percre pontosan ki van centizve, és kicsi a valószínűsége, hogy ez bármikor megváltozzon. Egy nap azonban egy egész évszázadnyi időt kap ajándékba egy idegentől, ám a nem várt kegy csak bajt hoz Will fejére, mert rögtön gyilkossággal és időlopással gyanúsítják, és körözni kezdi őt az időrendőrség. Menekülés közben túszul ejti a gazdag és csinos Sylvia Weist (Amanda Seyfried), akinek még kapóra is jön a dolog, mert így kiszabadulhat az elefántcsonttoronyból, ahová az apja zárta. Ők ketten csak a pillanatnak élnek, és nemcsak egymás életét forgatják fel, de az egész rendszert a feje tetejére állítják.

A mi világunkban a pénz utáni hajsza, ami igazán elragadja az embert: vagy azért, mert nincs belőle elég és a létbizonytalanság szélén egyensúlyozunk, vagy azért, mert egyre több és több kell, mivel a megelégedettség érzés, amit okoz, csupán csak rövidtávú.

Mindeközben elfeledkezünk arról, hogy ha nincs elég időnk, akkor tulajdonképpen nem is élünk. Az eredmények eléréséhez, kapcsolataink ápolásához idő kell, ahhoz is időre van szükség, hogy valami számunkra örömet jelentő dologgal foglalkozhassunk. Még a boldogság megélésére is időt kell áldoznunk. Ahogy a film szereplőinek életét és jelenét a múltban megszerzett percek határozzák meg, úgy nekünk is csak a jelenben van lehetőségünk arra, hogy megéljük a pillanatot, de a múlt értékei itt és most is boldoggá tehetnek bennünket, amikor rájuk gondolunk és kifejezzük a hálánkat értük. Ugyanígy örömet okozhat, amikor a reményteljes jövőnkre gondolunk, illetve arra, hogy az álmaink teljesülni fognak.

Kinek mire van ideje?

Zimbardo és munkatársai, akik több évtizeden keresztül vizsgálták az idő és az idővel kapcsolatos attitűdök viselkedésre gyakorolt hatását, 2008-ban végeztek egy felmérést, ahol a megkérdezettek 69%-a gondolta úgy, hogy élete elfoglalt/zsúfolt vagy nagyon elfoglalt/zsúfolt, és a válaszadók fele válaszolta azt, hogy az élettempója egyre gyorsul, ezért elfoglaltabb, mint a tavalyi évben. Ugyanakkor a kérdőívet kitöltők fele arról is beszámolt, hogy szeretne kevésbé elfoglalt lenni.

Amikor túl sok dolgunk van, súlyos döntéseket kell meghoznunk. Mire szánjunk kevesebb időt? A munkára, a családra, a barátokra, a hobbinkra, a másoknak való segítségnyújtásra, esetleg önmagunkra? Sajnos igen gyakori, hogy pont azoktól a dolgoktól veszünk el időt, amikre már amúgy sem szánunk elég figyelmet.

A fenti vizsgálat résztvevői közül a válaszadók több mint fele a hobbijáról, az alvásról vagy a szórakozásról mondott le, de sokan voltak olyanok is, akik a barátaiktól és a családjuktól vettek el időt. Lényeges azt is megemlítenünk, hogy élettempónk hatással van arra is, hogy mennyire vagyunk készek másokon segíteni. Egy nagyszabású kutatás során 36 amerikai város élettempóját, illetve az emberek segítőkészségét térképezték fel. Az eredmények szerint a gyorsabb élettempójú városok lakói (gyorsabban beszélnek, a bankpénztárak gyorsabban működnek, sokan viselnek órát) a legkevésbé segítőkészek (kevésbé valószínű, hogy visszaadják a tollat, amit valaki leejtett, vagy átkísérjenek egy vakot az úton, esetleg feladjanak egy elveszett levelet).

Igen gyakori, hogy úgy próbálunk meg időt spórolni, hogy még inkább felgyorsítjuk az életünket (pl. a technológia használatával), ami tovább súlyosbíthatja a problémát. A fenti kísérlet tanulsága szerint, a gyorsabb élettempó nem eredményez több időt, sőt, emiatt még inkább az idő szorításába kerülünk. A megoldás megtalálása nem is olyan egyszerű, de sokat segíthet, ha tisztában vagyunk/kerülünk céljainkkal és tudatosítjuk magunkban azokat a normákat és értékeket, amelyek fontosak az életünkben. Így már könnyebb megállni és végiggondolni: valóban a céljaim felé haladok, illetve amit teszek, mennyire összeegyeztethető a számomra fontos értékekkel?

Szegény gazdagok

A filmbéli történet azért üt szíven, mert a megmaradt percek száma ténylegesen élet-halál kérdése. A halál lehetősége állandóan ott ólálkodik a szegények körül, soha nem lehetne biztosan tudni, hogy látják-e egymást a következő napon is. Ezzel szemben a gazdagok elveszítik az élet sóját, a halál hiányával minden tevékenység, öröm, vágy, boldogság, fájdalom, veszteség időtlenné és így értéktelenné válik. Az izgalom eltűnik, életük furcsa álmos, megszokott, fényűző monotonitásba torkollik. Mindezt elnézve megfogalmazódik bennünk a kérdés, hogy kik is itt az igazi szegények? Mintha a gazdagok az élet sava-borsát veszítenék el azzal, amikor az idő szorítása elveszik az életükből. A kezdet mindig magával hordozza a végesség lehetőségét, minden örömben van egy kis üröm és fordítva. Az idő könyörtelen rohanása hozzájárul ahhoz, hogy nagy dolgokat vigyünk véghez, elvégezzük a feladatainkat és betartsuk a határidőket. A tény, hogy az időnk elfogyhat, arra sarkall, hogy próbálkozzunk, menjünk előre az úton, aminek egyszer vége lesz, de azt – a mi világunkban legalábbis – nem tudjuk, hogy mikor, és pont ettől válnak fontossá életünk történései és hagynak lenyomatot bennünk, mert nem tudjuk pontosan, még hány ilyen élményünk lehet.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Szegfűszeges vérnarancs lekvár

Hozzávalók:

• 2 kg kezeletlen héjú vérnarancs
• néhány szem szegfűszeg
• 1 kg cukor

Elkészítés:
A vérnarancsokat facsarjuk ki, öntsük egy nagyobb lábosba, adjuk hozzá a cukrot és a mozsárban összetört szegfűszeget! Ha sikerült beszereznünk kezeletlen héjú vérnarancsot, akkor adjunk hozzá a héjából is valamennyit! Addig főzzük, míg sűrűbb, lekvárállagú lesz! Forrón töltsük üvegekbe, dunsztoljuk! Díszítsük fel: egy szép, karácsonyi hangulatú anyagból vágjunk ki nagyobb köralakot, majd raffiával vagy szép spárgával kötözzük rá az üvegekre. Készíthetünk hozzá egyedi címkét is.

Zöldfűszeres citrusvaj

Hozzávalók:

• 2 citrom
• 2 narancs
• 2 mandarin
• 30 dkg teavaj olvasztva
• néhány szárított rozmaringág
• só
• bors

Elkészítés:
Vékonyan reszeljük le a citrusfélék héját, keverjük hozzá a vajhoz, szórjuk meg a rozmaringgal, sózzuk, borsozzuk, dolgozzuk össze, szedjük szép üvegekbe, majd hűtsük ki! Teasüteményekhez és sültekhez egyaránt jól illik.

Kandírozott gyömbér

Hozzávalók:

• 30 dkg gyömbér (hámozott súly)
• 15 dkg cukor
• víz
• 1 csipet só

Elkészítés:
A gyömbért hámozzuk meg, daraboljuk fel (kocka, hasáb, akármilyen forma), majd tegyük bele a forrásban lévő vízbe (nem kell sok, amennyi ellepi), és adjunk hozzá egy csipet sót. Kb. negyed órán át főzzük, majd szűrjük le!

Most jöhet a szirup elkészítése: 2-3 dl vízhez adjuk hozzá a cukrot, majd főzzük szirupos állagúra (sűrű, kissé nyúlós). Keverjük bele a gyömbérdarabokat, és forraljuk őket kb. 45 percen keresztül. Sűrűsödés esetén cukorral és vízzel higíthatunk.

Ha elkészült, szűrjük le a gyömbért, és terítsük szét egy sütőpapírral bélelt tálcán. 1-2 nap alatt kiszárad. Tegyük celofánba, kössük át színes selyemszalaggal, és készítsünk hozzá ültető kártyát az ünnepi asztalhoz! A megmaradt szirupot felhasználhatjuk teába, süteménybe, szörpbe.

Mi az oka, hogy a férfiak nem tanúsítanak különösebb érdeklődést a ruhaneműk beszerzése iránt? Hogy reggelente az éppen soron következő inget párosítják össze a kezükbe akadó zoknival vagy nadrággal, semmibe véve a szín-, fazon- vagy anyagbeli jellemzőket, sőt néha még a tisztasági faktort is? Mondhatnánk, hogy a lustaság, de aki látott már férfiembert egy bizonyos méretű, formájú, színű pecatartozékért, autós kütyüért vagy más férfiasnak titulált kacatért időt és fáradságot nem sajnálva bebarangolni a valóságos és virtuális piacot, az ilyet nem állít.

Nagyjából ezek a gondolatok forogtak a fejemben, miközben a próbafülke függönye előtt 15 perce vártam, hogy férjem végre lerántsa a leplet és megpillanthassak rajta egyet a behordott 9 nadrágból. Hónapok óta próbálom kikönyörögni ezt a vásárlást, s mivel semmilyen más módszerrel nem sikerült rávennem, cselhez folyamodtam: vettem neki egy akármilyen nadrágot, tudva, hogy nem lesz jó, de muszáj lesz egy héten belül kicserélnünk. Bíztam benne, hogy ennyi idő elég lesz, bár ahogy itt ülök…

Bekukkantok:

– Na?

Már a cipőjét veszi:

– Á, egyik sem jó, nem is kell nadrág, teljesen jók azok, amik vannak. Hátha visszaadják a pénzt.

– De hát az a kopott, ódivatú…

Na, erre ugrik:

– Azért én nem veszek egy kényelmetlen nadrágot, hogy divatos legyen! A divat a legnagyobb baromság.

Kép

Illusztráció: Szűcs Édua

És tényleg elintézi, hogy visszaadják a pénzt! Én meg morgok. És eszembe jut, hogy a fiamnak is hónapokig könyörögtem, hogy menjünk pólókat venni, aztán vettem neki egyedül, kértem, hogy próbálja fel, mert egy héten belül vissza lehet cserélni. „Jaj, anya, biztos jó, csak egy póló.” Aztán két hét múlva közölte, hogy de hát v-nyakú, az pávás, ki van zárva, hogy fölvegye. Na ez a „pávás” jelző végleg igazolta tudományos megfigyeléseimet, vagyis a férfinem elhatárolódását az evolúciós hagyományoktól.

Hazaérve aztán antropológiai megfigyeléseimnek ellentmondó tényre derül fény: fiunk elment cipőt vásárolni. Hamarosan egy titokzatos esti program derített fényt a rejtélyre, és azt is eszembe juttatta, hogy életem párja, amikor még csak szeretett volna az lenni, valójában igen fessül mutatott a vacsorarandin kézzel varrott nyári öltönyében és a hozzá keresetlen eleganciával illeszkedő ingben. És eszembe jutottak a felduzzasztott színes tollazattal, hatalmas sörénnyel vagy díszes agancskoronával ékesített hímek, amelyek násztáncukat lejtik vagy nőstényekért csatáznak...

Szóval valójában nem is a férfi emelkedett ki az állatvilág ösztönszférájából, sokkal inkább a nő evolúciójáról van szó?

Akkor hát mi készteti a nőt arra, hogy a párválasztáson kívül eső időszakban is pénzt, fáradságot nem kímélve, férfi megjegyzésekre és szőkenős poénokra fittyet hányva újra és újra nekiinduljon a boltok őserdejébe, aztán otthon mosson, vasaljon, tervezgessen? Miért reagál a nő másképp a divat vezényszóra, mint a férfi?

Azt hiszem, ehhez a válaszhoz már tényleg képzett antropológus szükségeltetik.

Szám Kati Családi karikatúra című sorozatának további részei elérhetőek itt.

Az élet nagy kérdése, hogy kik is vagyunk valójában, s melyek azok a legbensőbb tulajdonságaink, amelyek azzá tesznek bennünket, akik vagyunk. Miért van az, hogy míg egyeseket maga alá gyűr az élet, addig mások bármilyen és bármekkora nehézségen (akár súlyos tragédiákon is) képesek felülkerekedni? Számos személyiségelmélet igyekezett választ adni a fenti kérdésekre, és bizonyos vonások mentén vagy különböző kategóriákba, illetve típusokba sorolva meghatározni az emberi természetet. Philip Zimbardo, akit a híres, számos filmadaptációt is megért börtönkísérlet atyjaként is szokás emlegetni, John Boyddal közösen írt könyvében, az Időparadoxonban, egy merőben más dimenzió, az idő mentén vizsgálja a fenti kérdést. Elmélete szerint az időhöz való viszonyunk nagyban meghatározza, hogy miként hozunk döntéseket, milyen módon viselkedünk a kapcsolatainkban, hogyan kezeljük problémáinkat, és miképpen éljük az életünket.

A 20. század első felében lezajlott szörnyűségek arra sarkallták a tudósakat, hogy feltérképezzék, mi állhatott a borzalmakat elkövető emberek cselekedetei mögött. Miért tesznek meg „jó emberek” olyan dolgokat, amikről ők maguk sem hinnék, hogy képesek lennének rá? Zimbardo hírhedt börtönkísérlete az intézményes normák és a csoportfolyamatok egyénekre gyakorolt hatását vizsgálta, vagyis azt, hogy a börtön szabályai,  illetve a börtönőri vagy a fogvatartotti szerep miként hat az emberek viselkedésére. A kutatás során a Stanfordi Egyetem pincéjében egy álbörtönt alakítottak ki, majd a 24 „pszichológiai kísérletre” jelentkező egyetemista fiú közül pénzfeldobással 12 személyt fogolynak, 12-t börtönőrnek osztottak be. 

A kísérlet két hétig tartott volna, de az események túlságosan eldurvultak, az „őrök” annyira hihetetlenül gonosz és kegyetlen módon bántak a „fogvatartottakkal”, hogy 6 nap után leállították.

 Ezt a kísérletet a szociálpszichológia úgy tartja számon, mint annak a bizonyítékát, hogy bizonyos (társadalmi) helyzetek képesek teljes mértékben eltorzítani az emberek viselkedését, s bárkit szörnyeteggé változtatni. A fenti sorokat olvasva valóban logikus következtésnek tűnik, hogy a külső környezet nagymértékben befolyásolja viselkedésünket.

A börtönkísérlet után

Kevésbé ismert tény azonban, hogy a későbbiekben maga Zimbardo fordította meg a kérdést, és azt kezdte vizsgálni, hogy mi lehet azon kevesek titka, akik másképp reagálnak az ilyen vagy az ehhez hasonló helyzetekben. Leginkább a fogvatartottak viselkedése gondolkodtatta el, illetve az, hogy mennyire hatalmába kerítette őket a nehéz helyzetük, s szinte másra sem tudtak gondolni, mint megalázó fogolyszerepükre. Ez a felismerés igencsak meglepő volt számára, hiszen egy szicíliai bevándorló család gyermekeként ő maga is kénytelen volt megtapasztalni a nélkülözést, a szegénységet, sőt még a betegséget is, ám ez nem tette őt tönkre, hanem inkább arra motiválta, hogy egy szebb jövőt képzeljen el magának és küzdjön is ezért, sőt mi több, megtanulja felismerni és élvezni az élet apró örömeit a nehézségek között is.

Mi a titka azoknak, akik a legnagyobb nehézségek közepette sem adják fel és a legnagyobb nyomás ellenére sem hajlandóak gonosszá válni?

Zimbardo kérdéseire a választ az időperspektíva kutatásai adták meg. Elmélete szerint az idővel kapcsolatos attitűdjeink, meggyőződéseink és értékeink meghatározzák a gondolkodásunkat és ezen keresztül a viselkedésünket is. Kutatása alapján hatféle időperspektívát különített el aszerint, hogy a múlttal, a jelennel vagy a jövővel foglakozunk-e többet, illetve az adott idősíkkal kapcsolatos gondolataink milyen irányultságúak.

A múlttal foglalkozók

A múltunk hatással van a jelenünkre és a jövőnkre is. Ugyanakkor vannak, akik jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a régmúlt történéseinek másoknál. Nem mindegy azonban, hogy milyen múltra emlékszünk vissza, s ez nem feltétlen azon múlik, hogy valójában milyen élményeink voltak, sokkal inkább azon, hogy miként értékeltük a velünk történteket. Objektív múlt ugyanis nem létezik, így a valódi tényeknél a múltunkhoz való hozzáállásunk jóval többet nyom a latban. Sőt számos pozitív példát találhatunk arra, hogy azok, akik igazán nagy tragédiákat éltek át (pl. a holokauszt túlélők egy része) képesek pozitívan, esetleg humorral viszonyulni a velük történtekhez.

Múltnegatív: gyakran jutnak eszükbe azok a rossz és fájdalmas emlékek, melyek a múltban történtek velük. A meg nem bocsátás, a bűntudat, a régi sérelmek újra és újra átélése megkeseríti életüket és negatív hatással van a testi-lelki egészségükre, illetve az életminőségükre is.

Múltpozitív: gyakran nosztalgiáznak és el-elidőznek a múlt emlékeinél, nem szívesen változtatnak kialakult szokásaikon, ragaszkodnak a hagyományokhoz és a családi rituálékhoz. Azok az emberek, akik magas pontszámot érnek el ezen a skálán, boldogabbak és egészségesebbek, sőt a kutatások tanúsága szerint türelmesebbek is másoknál.

A jelennel foglalkozók

Ma, amikor a jövő gyakran igencsak bizonytalannak tűnik, felértékelődik a jelen fontossága. Ugyanakkor nem mindegy, hogy miként tekintünk a jelenre: passzívan elfogadjuk a sorsszerűségét vagy kiélvezzük minden pillanatát.

Jelenhedonista: energikusak és keresik azokat az új élményeket, amelyek kielégülést, élvezetet és gyönyörűséget okozhatnak nekik. Sok barátjuk van, izgalmas a társaságuk, ugyanakkor gyakran elmulasztanak a tetteik következményeire gondolni, s a függősségek is könnyen a hatalmukba keríthetik őket, így túl sok kockázatot vállalnak, amivel számos veszélynek teszik ki magukat.

Jelenfatalista: reménytelenül és cinikusan, egyfajta tanult tehetetlenséggel tekintenek az életükre és úgy gondolják, nem sok befolyásuk van az életük alakulásra. Ez a fajta időperspektíva igencsak megnehezíti a boldogság megélését, az egészség megőrzését, de a jövő építését is.

A jövővel foglalkozók

A jövőre irányultság nincs belénk oltva. Már kisbabaként is arra koncentrálunk, hogy az éppen aktuális igényeinket kielégítsük. Szocializációnk során azonban megtanuljuk, hogy az élet nem csupán a jelen pillanatának gondtalan élvezetéről szól, hanem a ma tettei hatással vannak a holnapunkra.

Jövőorientált: fegyelmezett, tervező, felelősségteljes nagybetűs felnőttek, akik az időhöz való viszonyulásuknak köszönhetően építkeznek a kudarcaikból, sikeresek a munkahelyünkön és az egészségük megőrzésével is sokat foglalkoznak. Ugyanakkor hajlamosak feláldozni a kapcsolataikat a siker és a karrier oltárán, az idő szűke olykor türelmetlenséget és stresszt vált ki belőlük, így az ebben az időperspektívában élőknek nem árt tudatosan figyelmet fordítani az élet napfényes oldalára is és néhány fortélyt ellesni hedonista társaktól, hogy élvezni is tudják munkájuk gyümölcsét.

Transzcendentális jövő: ez a jövő a halál pillanatában kezdődik és az örökkévalóságig tart. 

A pszichológiai kutatások tanúsága szerint a transzcendentális időperspektíván magas pontszámot elérő személyek a legboldogabbak és legegészségesebbek, ritkán dühösek vagy türelmetlenek.

Lényeges megjegyezni, hogy a fenti dimenziók függetlenek egymástól, így a különböző időperspektívákon elért pontszámok alapján mindenkire egy adott időperspektíva-profil érvényes.

Zimbardo könyvében arra is választ ad, hogy melyik az ideális időperspektíva profil. Nézete szerint akkor járunk a legjobban, ha kiegyensúlyozott időprofillal bírunk és az idő mindhárom dimenziójában (múlt, jelen, jövő) megtaláljuk azokat a pontokat, amelyeket élvezni tudunk. Vagyis egy pozitív múlt birtokában a jelen pillanatait is kiélvezve, de a jövőről sem megfeledkezve éljük az életünket.

Elméletének talán legvonzóbb pontja az az üzenet, hogy az időhöz, s így az élethez való viszonyunk nem kőbe vésett, bármikor hatalmunkban áll változtatni rajta, és kitörni abból az időperspektívából, amibe esetleg benneragadtunk.

Zimbardo kísérlete Magyarországon

Mi is lehetünk azok, akik nemet mondanak a társadalmi nyomásra, mi magunk is válhatunk (hétköznapi) hősökké. És ez nem csupán szlogen, hanem egy jelenleg is zajló „pszichológiai kísérlet”, amely Zimbardo professzor vezetésével zajlik hazánkban. A 2014-ben indult Hősök Tere program jelmondata: „Az vagy, amit teszel”, a fő célkitűzése pedig, hogy minél több embernek legyen bátorsága kiállni és tenni másokért a mindennapok során. A mozgalom idén nyáron érkezett el az egyik fontos állomásához, a 30 napos kihíváshoz, amelyben művészek, ismert emberek és hétköznapi emberek vállalták, hogy egy olyan új szokást kezdenek el az életükben, amely pozitívan hat másokra és ezt 30 napon keresztül folytatják.

A program résztvevői hisznek abban, hogy amennyiben pozitív irányba változnak, az a környezetünkre is hatással lesz, így szép lassan átformálhatják az egész világot. A mozgalom valódi pozitív történeteket, mintákat mutat be a közösségi médiában, ezzel inspirálva másokat is a változásra, változtatásra. Apró dolgok ezek, de a történetek tanúsága szerint hatalmas segítséget jelentenek, mind a kihívásban résztvevőknek, mind a környezetüknek, a pozitív változás felé vezető úton. Harcsa Veronika dzsesszénekesnő például arra vállalkozott, hogy beszélgetni fog idegenekkel, ezzel is erősítve a nyitottságot, illetve az egymásra figyelést, Nyáry Krisztán arra, hogy olyan emberekkel is kedves lesz, akikkel mások esetleg nem szimpatizálnak (pl. ellenőrök, parkolóőrök), Szervét Tibor színművész pedig a mások iránti empatikus hozzáállásra helyezte a hangsúlyt, így a mottója az lett, hogy „Képzeld magad a helyébe”. Azok, akik többet szeretnének tudni a Hősök Tere projektről, számos történetet olvashatnak a program oldalán, illetve a közösségi médiában, de idén nyártól az érdeklődök részt vehetnek egy fél napos tréningen is, ahol megtanulhatják miként válhatnak passzív szemlélődőkből aktív hősökké.

A program közvetve az ideális időprofil kialakulását is elősegíti, hiszen amikor önzetlenül segítünk valakinek, kizökkenünk a negatív múlt rabságából, emellett megkérdőjeleződik fatalista nézőpontunk, hiszen megtapasztaljuk, hogy élhetünk tudatosan, illetve a körülményeinktől függetlenül hatással lehetünk mások és a saját életünkre, s már nem csupán a saját élvezetükkel törődünk, hanem a következmények figyelembevételével, igazi jövőorientáltként egy pozitívabb Magyarországért, egy szebb világért dolgozunk