Otthonszülés vagy kórház? Állandóan készenlétben álló, ismerős orvos és szülésznő vagy a néha csikorogva működő, kicsit személytelen, nem feltétlenül anya- és gyerekbarát TB-finanszírozott rendszer? Ha pedig az előbbit választjuk, akkor hálapénz vagy magánrendelő? Csak pár dilemma a sok közül, amellyel egy kismama szembesül, ha a lehető legbiztonságosabb és leghumánusabb megoldást szeretné választani. Néha úgy tűnik, nincs igazán jó választás, vagy ha mégis, megfizethetetlen. A Bethesda Gyermekkórház csapata a Budai Irgalmasrendi Kórházzal együttműködve most újfajta szülészet létrehozását tervezi. Dr. Velkey György, a gyermekkórház főigazgatója beszél erről.

– Úgy tudom, három fő újítása van az új szülészettel kapcsolatos terveknek: természetes szülés a kórházban, hálapénz kiváltása és abortuszmentes klinika.

– Igen, nagyjából ezt a három elemet emeljük ki mi is. Olyan szülészetet tervezünk, ahol a kórházi körülmények biztonsága – amelyet a szakemberi és műszeres háttér garantál – együtt jár az otthonszülés komfortérzetével és lelki előnyeivel. Emellett elkezdenénk felszámolni, illetve észszerűsíteni a hálapénz intézményét. A tervezett szülészeti osztályon nem végzünk abortuszt, így végre lehetőségük lesz egy ilyen intézményt választani azoknak, akik lelkiismereti okokból így szeretnének dönteni.

– A kórházi otthonszülés milyen elemeket vesz át a kétféle modellből?

– Az általunk elképzelt természetes szülés hagyná a maga menete szerint zajlani a szülést, csak a szükséges mértékben beavatkozva, a körülmények pedig kényelem és intimitás szempontjából is hasonlítanának az otthoniakra, a család, elsősorban az apa állandó jelenlétével, egy szülésznő segítségével. Ugyanakkor készen állna a szülészorvos, a felkészített műtő teljes személyzettel, ha mégis császármetszés szükséges, ad absurdum intenzív ellátó háttérrel az anya és a gyermek számára. A Szent Imre Kórházban és még néhány helyen vannak már ilyen jellegű kezdeményezések, ezt szeretnénk mi hivatalosan is behozni a szülészeti kultúrába. Ehhez szükséges egy jó szakmai team, és rendelkeznünk kell a műszeres háttér mellett az otthonos kellékekkel.

– Nem tartanak attól, hogy megrohamozzák majd a szülészetet a kismamák?

– Hozzáértők szerint hamar felfuthat az igény évi 3000-es szülésszámra, mi most évi ezerrel számolunk, az napi átlag három, vagyis 5-6 vajúdószobára van szükség. Nyilván egy front vagy a megnövekvő igény kényszermegoldásokat és bővítést is kíván majd. Jól ki kell találni a betegirányítási rendszert, mert nem területi alapon fog működni az ellátás, és elképzelhető, hogy szűk lesz a bemeneti keresztmetszet. Ez egy referenciaintézmény lesz, a modellt a szimpátián túl be kell fogadnia a szülésztársadalomnak is. Már a megnevezésben sincs feltétlen konszenzus, vita folyik például a szülés alatti monitorizálás szükséges mértékéről is.

– Mennyi ideig tartózkodnának itt az anyák?

– Ez is fontos kérdés, és kicsit már finanszírozási dilemma is. Hiszen ha már otthonszülésről beszélünk, az lenne az ideális, ha a kismama minél hamarabb hazamehetne. Szerencsés esetben a tovább maradást csak a szoptatás beindulása indokolja, de ha ezt az otthonokba kijáró tanácsadókkal meg tudnánk oldani, akár egynapos, ambuláns szülészet is lehetne nálunk. A szoptatási háttér megerősítésében egyébként is élen jár a Bethesda Gyermekkórház, ezt próbálnánk meg az ambuláns szüléseknél házhoz vinni. Azonban ez gazdasági kérdéseket is felvet, mert jelenleg a társadalombiztosítás nem finanszíroz három napnál rövidebb bentlétet.

– Hogyan valósulhatna meg a hálapénzmentes szülészet?

– Egy biztos, hogy a jelenlegi egészségügyi rendszerben két dolgot nem lehet kimondani: hogy hálapénz nincs – hiszen be kell vallanunk, jelenleg anélkül nem működik a rendszer – és azt sem, hogy hálapénz van. Ide tartozik a „magánellátás a közkórházban”-dilemma is, a vizitdíj és egyéb kiegészítő díjak – vékony jégen korcsolyázunk. A tervek szerint két lehetősége lesz annak a kismamának, aki szeretne a rendszerbe bekerülni: az egyik, hogy a protokoll szerint aki éppen rendel vagy ügyeletes, az megvizsgálja vagy levezeti a szülést, illetve a személyzet, aki épp dolgozik, segédkezik. Azonban általában nem ezt szokták választani a nők, hanem saját szülészorvost és szülésznőt, aki jelen van, amikor szükség van rá, ez azonban plusz rendelést, soron kívüli ügyeletet jelent a kórházi dolgozóknak. Ennek megnevezhető árat szeretnénk szabni, előre rögzített algoritmus alapján kikalkulálni, mennyibe kerülnek a vizitek és a szülés. Erről számlát adnánk, és ebből mindenki arányosan részesülne az orvostól a kiszolgáló személyzetig, és az általuk használt infrastruktúrához is eljutna a megfelelő összeg, normatív módon.

– Ennek jelenleg megvan a törvényi háttere?

– Szürkén lehet, de ahhoz, hogy fehér legyen, szükség lehet törvényi átalakításra, hogy ne csak a helyi erők merészségén múljon, mint most.

– Ez a rendszer deklarálja is, hogy a hálapénzt nem támogatja.

– Igen, egyértelműen és világosan kimondjuk, hogy fizetni csak a plusz szolgáltatásért kell, és azt is, hogy a pénzből mire mennyi jut.

– Az új szülészet esetében az is nagy előny lehet, hogy egy gyermekkórházban valósul meg. Így egyrészt szorosabb kapcsolatban lehet a csecsemőellátás a szülészettel, másrészt egy jó gyermeknőgyógyászati szakrendelés nagy segítség lehet a későbbi termékenységi problémák diagnosztizálásában és időben elkezdett kezelésében.

– Valóban, a gyermekintézmények kultúrája eleve kicsit család- és gyerekcentrikusabb, ami nagy előny. Ahogy a tervekről beszélgetünk, sokaknál az is heuréka élmény, hogy a szülészetnek jó helye lenne a gyermekellátásban – nyugaton létezik is ilyen modell. A szülészeten kívüli nőgyógyászat egyértelműen a felnőtt ellátási rendszerbe tartozik, ezért szorosan együttműködünk a Budai Irgalmasrendi Kórházzal, amely szintén az életvédő szemlélet jegyében működik. De a szülészet működése terveink szerint is együtt jár majd a gyermeknőgyógyászat fejlesztésével, amire nagy igény van.

Mi a szövődménymentes szülések ellátására szakosodunk, de ha bármilyen probléma felmerül, szorosan együtt tudunk működni az ellátási térségünkbe tartozó Honvéd Kórházzal, amely rendelkezik olyan háttérrel is, hogy szükség esetén el tudja látni a koraszülött vagy szövődményes eseteket. Úgy képzeljük el, hogy lesz egy módszertani központ, amely egy életvédő szemléletű, természetes szülészeti-nőgyógyászati ellátást biztosít, és szeretnénk egy meddőségi központot is kialakítani.

– Ezekre is kizárólag az Egyház által helyesnek tartott módszerek lesznek jellemzőek?

– Az etikailag kétséges problémákat még szeretnénk átgondolni. Izgalmas párbeszéd lesz, mert a katolikus és protestáns etikában is vannak különbségek. Ez azonban egy később bevezetendő elem, és nem kifejezetten a mi kórházunkat érinti.

– Mikorra lehet a tervekből működő intézmény?

– A minisztériumokkal voltak megbeszéléseink, vannak előzetesen beadott anyagaink, pozitívak a reakciók. Most fogunk leadni egy részletesebb tervet. Ha megkapjuk hozzá a költségvetési támogatást, az optimális megvalósulási idő 2018 eleje lehet.

Az előttünk ülő sorba fiatal család érkezik. Az apukáról folyik a víz, hóna alatt a gyerekek kabátja, kezében bécsi perec és pattogatott kukorica. „Tudtam, hogy nem kellene eljönni. Most jöttünk utoljára!” Suttogja feleségének a kicsik feje fölött, miközben átnyújtja a kocsikulcsot. Micsoda ötlet! Lúdas Matyi a cirkuszban?

Magam is kissé szkeptikusan ülök be a sok szempontból kísérletnek számító összművészeti előadásra, azzal az előfeltevéssel, hogy a cirkusz már csak cirkusz marad. Elég lesz-e a színdarabba csomagolt attrakció a csodára vágyóknak és nem fognak-e csalódni a zenés színházi élményt remélők?

Aztán ahogy benépesül a porond a színház, a zene-, a báb- és táncművészet képviselőivel és elindul a mese, kezdem átengedni magam a szórakozásnak és kíváncsian követem a szokatlanul alakuló sztorit.

Ennek a történetnek a Matyija nem virtusból vagy igazságérzetből nem adja oda a ludakat Döbröginek, hanem, mert nem tudja biztosan, hogy a földesúr háza alkalmas-e arra, hogy befogadja a különös madarakat, a Szelídséget, a Szorgalmat és a Tisztaságot. A légtornász-lúdak mintha a Hattyúk tavából libbentek volna ki, hogy meghódítsák a levegőt. Közülük kerül ki az igazi főszereplő is, a Kegyelem, amely ebben a sztoriban a „három a magyar igazság”-nál is fontosabb. A sajátos értelmezésű történet furcsa szereplői újragondolt népdalokra fakadtak, a – közhiedelem szerint sanyarú sorsú – cirkuszi állatok pedig mintha maguk is élveznék a rájuk osztott szerepeket. Interaktivitásban sincs hiány, Döbrögi építkezésében a közönség is részt vesz: fáradhatatlanul adogatjuk a téglákat. Emellett nemcsak a csodálkozó- és nevető izmainkat dolgoztatják meg a klasszikus cirkuszi gegek. A Lúdas Matyi a cirkuszban című előadás igazi összművészeti produkció, hazavihető üzenettel, egy ember álmairól, a hit fontosságáról, erényekről, bosszúról és megbocsátásról.

Az előadás végén apuka kisimult vonásokkal szedegeti az ülésre hullott kukoricadarabkákat: „Na, ez jó volt! Máskor is eljövünk?” Aki eddig nem tudta rávenni magát, hogy csemetéit elvigye a Fővárosi Nagycirkuszba, bátorodjon fel az apuka példáján és bátran vágjon bele! De siessen, mert a Lúdas Matyit csak november 6-ig lehet megnézni.

Bővebb információ www.fnc.hu

2016. október 21. és 27. között a Kitchen Budapest és a PLACCC Fesztivál közös szervezésében kerül sor a Reality Research Festivalra. Az eseménysorozat célja, hogy az egyén, a technológia és a város kapcsolatát minél több szempontból mutassa meg.

A programok az új technológiákkal átszőtt vagy azoktól éppen elszakadó valóságérzékelésünk különböző rétegeit igyekeznek láthatóvá tenni, ezen keresztül szeretnék a látogatókat elgondoltatni, kibillenteni a megszokott nézőpontjuk és újakkal megismertetni.

A belga Crew virtuális sétákra invitál a város valós terében:

"Miközben a néző a térben mozog, a külső megfigyelőknek úgy tűnik, mintha egy ember-kiborg különös táncát járná – közben pedig fizikailag is átérzi a tériszony érzését, amikor egy balkon állva, egy magánbeszélgetést kihallgatva tekinthet ki a messziségbe, ahogy azt is megtapasztalhatja, hogy milyen érzés egy kutya bőrébe bújni – közben pedig átéli az emberi lét, az emberi természet és percepció valódi törékenységét."

A magyar Vektor Normal fiatal művészeinek projektje viszont a városi tér folyamatosan változó percepciójának radikálisan fizikális megélését nyújtja

"A műholdak mesterséges objektumok, amelyek a Föld körül keringenek. Gondolkodás nélkül végzik el a rájuk bízott kutatási és kommunikációs feladatokat. Pályára állításuk után útvonaluk elvileg nem változhat, szabályos időközönként ugyanazokat a köröket járják. Egy műhold azonban mégis megszökött. Tudományos válasz egyelőre nem született a végtelen felé távozó műhold közelmúltbeli szökésére. A műhold azonban rádiójeleket sugároz, amelyeket az INTRAVERSE csoport sikeresen bemért. Ez az egyetlen nyom, ami elvezethet az égi mechanikai paradoxon megértéséhez."

A finn Reality Research Center és a német Invisible Playground együttműködésében megvalósuló Centre of Possibilities ötvözi a digitális technika és az urban game formájában rejlő lehetőségeket:

"Mennyi időt vársz egy nap? Mérted már valaha? Vársz valakire. Vársz valamit. Várod, hogy valami elkezdődjön. Vársz arra, hogy végre legyen időd. Gyakran érzed haszontalannak a várakozással töltött perceket, órákat, napokat? De várj csak! Gondoltál már arra, hogy amíg várakozol, a világ semmit sem várhat el tőled? Hiszen ez egy átmeneti állapot, ami valójában egy lehetőség számodra! A várakozás a te időd. Aki sikeresen teljesíti a játékos feladatsort, képes lesz visszaszerezni hatalmát a várakozással töltött idő felett. A saját ideje felett. Így várakozás-jogosítványt szerezhet."

A PLACCCRÓL

A PLACCC 2008-as indulása óta a művészet hagyományos helyszínen kívül születő alkotói kezdeményezéseket támogatja és mutatja be évente megrendezett fesztiválja keretében. Programjaik a művészeti célok mellett tágabb kérdésfelvetésbe is illeszkednek: milyen hatása lehet a helyszínspecifikus és köztéri művészetnek a városra, a városról való gondolkodásra, a köztérhasználatra, hogyan és milyen szerepet játszhat a művészet a várostervezésben, rehabilitációban?

Jelen vannak programválogatásukban az új technológiákat használó projektek, hiszen immár szinte közhely, hogy az internet, a virtuális tér tekinthető az új köztérnek.

Bővebb információ: www.placcc.hu
www.facebook.com/placccfesztival

Párizsi és vers

Lackfi János bevezetőjében kortárs magyar írók facebookos levelezéséből és egy klasszikus író leveleiből bontakozott ki a jelen és a múlt: hogyan is állnak és álltak az írók és költők a pénzzel. A közösségi média kommentjeiből egyértelműen kiderül, hogy önbecsüléshiányos szakma az irodalmároké, amely pénzhiányt teremt, és viszont. Dilemmát okoz számukra, hogy az államilag támogatott szerzők kérhetnek-e pénzt például előadásaikért. Ha viszont ingyenes egy műsor, az azt sugallja a kapitalizmusban, hogy értéktelen. Mégis fel-felmerül az igény, hogy mindenkinek alanyi jogon kellene részesednie a kultúrából, nem belépőjegyekért. „A párizsit miért nem lehet alanyi jogon kapni? –veti közbe némi iróniával Lackfi János. – Lehetne egy olyan, alanyi jogon járó kulturális egységcsomag, hogy mondjuk, mindenki megkapná reggel a kis versét meg zeneszámát. Kérdés persze, hogy honnan lenne erre anyagi fedezet.” Más szempont, hogy a fizetőssé tett rendezvény a közönséget rendszerint az előadás nagyobb megbecsülésére, a fellépőket pedig minőségibb produkcióra ösztönzi.

Bezzeg régen!

Egykor micsoda rangja volt még a művészetnek! – mondogatjuk. Lackfi siet hozzátenni, hogy Ady Endre két kötetnyi levelezésében a „pénz” szó kétszázötvenkétszer szerepel, a „művészet” szó mindössze hatszor. „Sajna az élet úgy van berendezve, hogy pénz is kell hozzá” – sóhajtja Ady Hatvany Lajoshoz írott levelében. Életét meghatározta a folyamatos „pénzbehajtás”. Lédának írta: nem tud hozzá elutazni, mert az útiköltséget ugyan még csak-csak össze tudná szedni, de azon a napon felolvasást tart pénzért. „Legközelebb a jövő hét végén megküldöm a fogorvos pénzét” – teszi még hozzá.

„Irodalom és pénz – mintha közszemérembe ütköző viszony lenne. A költő lángoljon, vezesse népét, haljon éhen, aztán fedezzék fel”.

A sztárcsinálás költségeiről csak egy kiadó képviselője tudna érdemben nyilatkozni, Lackfi János ezért saját útjáról beszélt. Egy énekesnő ismerőse mondta egyszer – látva, hogy előszedi a dobozból a könyveit, árulja, dedikálja, mosolyogva kezet fog a vásárlóval –, hogy ő „ezt a kofa-tempót nem bírná csinálni”. Valóban van fáradság a könyvárusítással, de a költő bevallotta, ezzel megkeresi még egyszer a gázsiját. Egy másik ismert író így vélekedett: „Nekem nem feladatom a könyveim árusítása”. Valóban véget ér azzal az író feladata, hogy megírja a művét, azután szimbolikusan beteszi egy palackba, bedobja a tengerbe, és várja a társadalom (anyagi) elismerését? A kevesek kincse-e az irodalom, vagy lehet tenni azért, hogy többeké legyen? Lackfi válasza egyértelmű: lehet és kell is tenni azért, hogy az irodalom közkinccsé váljon.

Vonalkódot a kultúrára!

„A hagyományos, életidegen bölcsész mentalitás: zöld a hajunk, nagy a tarisznyánk, a földön ülve spanglizgatunk, és minden más csak kispolgári időtöltés. A kultúra nem árucikk, fúj, kapitalizmus! – figurázta ki Lackfi a művészi életidegenséget. – Vajon ha a rossz zene árucikk, akkor a jó zene ingyenes? Valami attól nem árucikk, hogy jó minőségű? Ilyen logikával a bio dolgokat is ingyen kéne adni” – világít rá az elmélet tarthatatlanságára. „Érdemes lenne onnan elindulni, hogy maga a kultúra legyen árucikk, és ha már beáraztuk, kapott vonalkódot meg mindent, amit kell, akkor elkezdhetünk gondolkodni azon, hogy ez valami több, szellemi üzenet is. De ha még csak nem is tekintjük árucikknek, nem kerül be a forgalomba, a könyvesboltokba, hanem klubszórakozás marad” – summázta véleményét.
Mi a jelentősége az államnak a kultúra fenntartásában? – tette fel a kérdést. Kompenzálás, szolidaritás. Döntse el szakértők bevonásával, ki az, aki rászorul a támogatásra, mert miközben értéket képvisel, nem tud fennmaradni a piaci törvények szerint. Ez természetes, nem kell szégyellni.

Pepecselős meló

„Minden művészeti ágnak van egyetemi szintű képzése (sőt, már középiskolai képzése is), csak az irodalomnak nincs, mintha írónak csak születni lehetne, tanulni nem. Ez egy mítosz, amit szakmabéliek is támogatnak” – állítja Lackfi János. Ő viszont olyan irodalmár családból származik, ahol a felmenőik kétkezi munkások voltak, ezért a szellemi tevékenységüket mindig természetes módon kiegészítették a hétköznapi munkáik. „Szerelőaknából láttam az irodalmat. A legtöbb kezdő irodalmárral szemben, akik lobogó hajjal jönnek be Vereckénél, és azt mondják, ide nekem a grizzly medvét, én láttam, hogy ez egy elég pepecselős munka.”
Lackfi János receptje pénztelenség ellen a sok munka. Dolgozni kell: írni (akár egy napi penzumot), emellett fordítani, szerkeszteni, tárcát írni, interjúzni, kritikát írni, szöveget gondozni, tévézni, rádiózni, tanítani, zsűrizni… „Nem elég otthon ülni és várni a mannát.” Évi száznál több fellépése van, és mindig furcsa visszailleszkednie abba az irodalmi közegbe, ahol mindenki sajnálja magát, a rossz körülményeket, az érvényesülés hiányát, miközben lenézik a „haknizót”.

A gyerekek és a zene

Amikor egy belga kollégája felhívta a figyelmét a gyerekirodalomra, először nem tudott vele mit kezdeni, de ahogy megszülettek a gyerekei, egyre nagyobb kedvvel írt gyerekeknek. A magyar irodalomnak nagy hagyománya van ezen a téren, a legszínvonalasabb szerzők írtak gyerekeknek: Weöres Sándor, Kormos István, Szabó Lőrinc, Csukás István, Lázár Ervin… Megtiszteltetés beállni ebbe a sorba.
A zene, amit fiatalon elhagyott (először operaénekes szeretett volna lenni), „visszalopakodott” az életébe a megzenésített versekkel, a Kalákával és Lovasi Andrással közös fellépésekkel. Lackfi János szerint az ő sokféle közelítése az irodalomhoz összeadódik, anyagilag is, és ha az ember szerencsés csillagzat alatt született, akkor meg tud élni az irodalomból. Pedig ő ráadásul nehezített pályán mozog: „Hat gyermekem van, ami luxuskiadás, olyan, mintha lenne egy Jaguárom. Én erre költök.”

Élőhely-e a könyvtár

A Képmás-est második felében beszélgetés következett, amelyben részt vett dr. Tóth Péter Benjámin, az Artisjus (Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület) stratégiai és kommunikációs igazgatója. Segített átláthatóbbá tenni a jogdíjak bonyolult világát, és megtudhattuk tőle, hogy az irodalmi alkotások az oktatásban ingyenesen felhasználhatók. A könyvtárak szerepét szerinte tíz éven belül újra kell gondolni, össze kell egyeztetni a (szinte) ingyenesen nyújtott olvasást – digitális változatban is – a szerzői megélhetést biztosító könyvértékesítéssel. Lackfi pozitív tapasztalata, hogy a könyvtárosok egy része már rájött, hogy „élőhellyé” kell válnia a könyvtárnak, népszerű rendezvényekkel becsalogatva az olvasókat.

A Képmás-estet átszőtte az a gondolat, hogy alapvető fontosságú eljuttatni az irodalmat az emberekhez. A verslavina-jelenség mérföldkőnek számít ebből a szempontból: 330 ezer ember olvasta el Lackfi János válaszversét, amelyet Szabó T. Annának az ő negyvenedik születésnapjára írt (és öt évvel később a Facebookon megosztott) versére szerzett. Ez verslavinát indított el, ami 6-700 ezer embert ért el – így költészettörténeti rekord lett. „Gondoltunk egy nagyot, megkerestük az Athenaeum Kiadót, és egy hónap alatt verseskötet lett belőle.” Meg is kapta egyik kolléganőjétől, hogy az ő verseskötete három éve vár kiadóra… „Még könyveladási sikerlistákra is felkerült a kötet, ami majdnem botrányos” – tette hozzá Lackfi, bár azt is elmondta, a megjelenés gyorsasága vagy lassúsága nem feltétlenül függ össze a versek minőségével.

Itt a videó az estről:

Az innovációról általában technikai újdonságok, műszaki fejlesztések és tudományos kihívások jutnak az eszünkbe, pedig egy marketingmegoldás is lehet innovatív. A PromoBox Kft. a magyar családokat kismamákon és édesanyákon keresztül szólítja meg és éri el sikeresen. Ezzel értéket teremt, minőséget közvetít, eljutva a várandósokhoz és az újszülött kisbabák családjaihoz.

– Mi is az a VárandósCsomag?

 – A VárandósCsomag a PromoBox Kft. információs anyagokat és termékmintákat, apró ajándékokat tartalmazó, ingyenesen átvehető doboza, amely az egész családot segíti információkkal a babavárás időszakában. Kívülről nagyon hasonlít a PromoBox BabaCsomagra, amivel már hatodik éve ajándékozzuk meg a kórházakban az újszülöttek családjait, de belsejében kifejezetten a várandósság időszakában fontos termékújdonságok, ajándékok lapulnak.

– Miért újszerű és innovatív a VárandósCsomag?

 – A PromoBox célja, hogy közvetlen, holtszórás nélküli kommunikációs lehetőséget biztosítson partnereinek. Marketinges szóhasználattal élve: a bevált és évszázados múlttal rendelkező direkt marketing értékeit tettük elérhetővé trendi köntösben. A VárandósCsomag a partnereink igényeit szem előtt tartva, komoly előkészítést követően valósult meg. Olyan megoldást szerettünk volna, amely kihasználja a XXI. század kommunikációs lehetőségeit. Ezért az IOS-re, Androidra és mobilwebre fejlesztett Édes Kisbabám nevű alkalmazáson keresztül regisztrálhatnak az anyukák, és egy egyedi kóddal vehetik át az Alma Patikákhoz tartozó gyógyszertárakban, szerte az országban a VárandósCsomagot. Az Édes Kisbabám applikáció az egyik legtöbbet letöltött magyar nyelvű alkalmazás, amely számos ingyenes funkcióval (például babanapló, fotóalbum, szüléskalkulátor) segíti a várandósokat és a kisbabás családokat.

 – Mik az első év tapasztalatai?

 – Mi is meglepődünk néha, mennyi érdeklődést és köszönetet kapunk a várandós anyukáktól e-mailben, a közösségi médián vagy a www.promobox.hu weboldalon keresztül. A visszajelzések alapján úgy tűnik, az átvevők alaposan tanulmányozzák is a VárandósCsomag tartalmát: kipróbálják a termékmintákat, elolvassák az információs anyagokat. Partnereink a magyar piac kiemelkedő vállalatai, intézményei, akik elsősorban hasznos ajándékokkal szeretnék köszönteni a babavárás időszakában a magyar családokat. A jó fogadtatást annak köszönhetjük, hogy kifejezetten igényes összeállításra törekszünk. (x)

A júliusi szörnyűséges nizzai terrortámadást követően francia tengerparti strandokon merült fel probléma azokkal a muszlim nőkkel, akik az egész testüket fedő, lebernyegszerű ruhában, a burkiniben strandolnak. Először a cannes-i polgármester tiltotta be az ilyen fürdőruha viselését, arra hivatkozva, hogy a francia embereket a gyilkosságokra emlékezteti és félelmet kelt a muszlim nők egész testét elfedő fürdőruha. Folytathatnánk a gondolkodást a migrációs válság megtárgyalásával, a terrorral, az iszlám kulturális szokásaival, a francia liberalizmussal(?) is, de mivel a sorok írója egyik kérdésnek sem szakértője, ezért engedje meg az Olvasó, hogy inkább egy személyes emléket idézzek ide.

Néhány éve Franciaországban, Lyonban töltöttem egy bő évet rendi képzésen. Augusztus volt, Jane-nel, egy derék amerikai rendtársammal az Alliance Française nyelviskola padját koptattuk, s tele volt a fejünk zsongó szavakkal, bonyolult nyelvtani szerkezetekkel. Úgy gondoltuk, egy kiadós úszás frissítő lesz, ezért délután fogtuk a holminkat, s elmentünk a Piscine de Vaise uszodába. Jane sötét úszódressze rendkívül szolid volt: felül zárt, alul kis rövidnadrággal. Az úszómester nem is engedte be a vízbe, arra hivatkozva, hogy Franciaországban tilos az uszodába lépés olyan ruházatban, aminek van „szára” (felül nem lehet póló, alul nem lehet rövidnadrág). Arra szólította fel, hogy a bejáratnál kihelyezett (amúgy olcsó) fürdőruha-automatából vegyen magának korrekt ruházatot. Amíg én – jól nevelt kelet-közép európaiként – elfogadtam a helyzetet, az amerikai Jane nagy patáliát csapott, hivatkozott az Emberi Jogokra, az ENSZ-re, végül hívatta az uszoda igazgatóját, hogy ő adjon magyarázatot.

Az okot firtató kérdésre egyszerre válaszolt az igazgató és az úszómester. A válaszok azonban eltértek. Az igazgató higiéniai okokra hivatkozott, az úszómester egyszerűen rávágta: „az arabok miatt”. Akkor még nem nagyon értettem a helyzetet (most sem sokkal jobban), de magamban azzal zártam le a dolgot, hogy tisztább marad a víz kisebb fürdőruhával.

A történetet azért mesélem el, mert ebből látható, hogy a fürdőruha kérdése nem új keletű. A burkini a francia uszodákból már rég ki van tiltva.

A burkini tengerparti betiltása persze erőszakos ellenreakciókat is okozott, például szeptember elején fiatalkorú migránsok Toulonban megtámadtak két kerékpározó családot, mert a nőkön rövidnadrág volt.

Ebben a kérdésben nyilvánvalóan kialakult egy sehová nem vezető, feszült adok-kapok helyzet. A hideg időjárás (a strandszezon elmúlta és a sokat takaró nagykabátok) „befagyasztják” egy időre ezt a frontvonalat – de mi lesz a megoldás? Képes-e az érintett két kulturális oldal félretenni az erős érzelmeit és valódi párbeszédre lépni?

Amíg nem oldódik meg a helyzet, nem tisztul a víz, addig maradnak a burkini-kérdés valódi áldozatai: a nők. Minden oldalon: a muszlim, aki burkiniben szeretne fürdőzni, az amerikai, aki felvenné a megszokott úszódresszét és a francia, aki rövidnadrágban kerékpározna.

Van személyes tapasztalatotok olyan helyzetről, ahol „állóháború” alakult ki, ahol megszűnt a párbeszéd, ahol egyre csak növekedett a gyűlölet és erőszak? Mi lehet a megoldás ezekben a helyzetekben?

A futás közben jelentkező eksztázisok, misztikus egységélmények a ’70-es évek kocogómozgalmai óta nem számítanak újdonságnak; ahogyan azt is tudhatjuk, hogy egyelőre bizony nem született olyan tudományos magyarázat, amelyből az efféle jelenségeket maradéktalanul le lehetne vezetni. Nem számítva persze a mindenható endorfinokat.

Tornai Szabolcs mint gyakorló (táj)futó ezen a kvázi-misztikus nyomvonalon halad előre Eksztázis – futás és önmegvalósítás című aforizmagyűjteményében. Határozott és impulzív, néhány mondatos gondolatokat és megfigyeléseket ad elénk, összesen 450 darabot. Az ötletből kiváló könyv is születhetett volna. Csakhogy az egyszerűségükben is erős bekezdések mellett („Egyre csak futok – önmagam felé”) sajnos komoly „túlészlelések” is bőven becsúsztak a válogatásba. Így például nehéz belátni, hogyan lehetne a futás – horribile dictu – „visszalopakodás a Paradicsomba”. Ez persze óriási (s ezért haszontalan) túlzás. Az olyan megjegyzésekkel pedig, mint például: „Egy szép nő meghódítása és egy fontos verseny megnyerése között csupán egy árnyalatnyi a különbség” – már tényleg alig-alig lehet mit kezdeni. Hacsak ez a bizonyos kis „árnyalat” nem a szabad személy valósága volna – amelynek egyébként tudvalevőleg nemcsak a férfiú, hanem a nő is büszke birtokosa. Szemben, mondjuk, a közértig feszülő három lassú kilométerrel… Mindezek ellenére biztos, hogy a könyv jó pár mondata jelenthet sokat a futást szerető, a futásban lelkesen „elmélyedő” olvasók számára. Monspart Sarolta mindenesetre elégedett a gyűjteménnyel. Mint az előszóban írja: „Azt hittem, hetvenévesen már majdnem mindent tudok a futásról és a tájfutásról. Tévedtem”. 

Tornai Szabolcs: Eksztázis. Futás és önmegvalósítás,  Athenaeum Kiadó, 2015

Heló, nincs drogmentes iskola! Sokáig csak azt hittük, drogmentes középiskola nincs, de ma már nyugodtan mondhatjuk: nincs drogmentes iskola. A ti gyerekeitek, amikor a kortárs csoportok és különféle online tartalmak felkeltik a kíváncsiságukat – szóval simán 14 éves koruk alatt –, oda fognak fordulni, ahová minden másért is fordulnak: az internethez. Beírják a Google keresőjébe, hogy ’herbál rendelése’ – és a keresőmotor azonnal kidob nekik több magyar nyelvű weboldalt is. Ezeken az oldalakon „legális füvet”, „bombaerős füstölőt” – vagyis egy ismeretlen eredetű és tartalmú, vegyszerrel átitatott növényi törmeléket, tudatmódosító szert árulnak a gyerekek által is elérhető, párszáz forintos áron.

Megnyílik egy űrlap, beírják a nevüket és a lakcímüket – nem gondolva arra, hogy ezzel széles nyomot hagynak maguk után a virtuális valóságban –, és két nap múlva, utánvéttel meg is érkezik a saját otthonotokba a gyerek nevére és lakcímére egy ismeretlen, rendkívül veszélyes szutyok tudatmódosító, amit a zsebpénzéből simán kifizet. A gyereknek azt az egyet kell tudnia elintézni, hogy ő legyen otthon, amikor jön a postás. (Oké, ez nem magától értetődő – de ahol a gyerek ér haza először délután, ott a postaládába bedobott értesítést is ő látja először, és másnap szépen besétál vele a postára. A kollégista pedig átveszi a kollégium portáján.)

Szóval ilyen egyszerű. Ha nem hiszed, próbáld ki!

A herbál nem egy jól definiált valami – ezért nem is szerepel a droglistán. Ellenőrizhetetlen, hogy mi kerül a vásárlók kezébe – éppen ezért potenciálisan jóval veszélyesebb, mint bármi más. Míg a jól körülírt, droglistán szereplő drogoknak ismerjük a hatásait, a herbálról sosem tudjuk, micsoda. Minden dílernél más, valami, ami előidézi a tudatmódosított állapotot, de ennél persze sokkal veszélyesebb állapotokat is előidézhet. Mivel sokkal egyszerűbb megszerezni, mint bármi mást, a gyerekek nagy része ezzel találkozik először.

Olyan, mint az orosz rulett: mivel nem tudja, mit vesz, az sem kiszámítható, hogy milyen hatása lesz. Ha rosszul lesz tőle, annyira, hogy kórházba kerül, a kórház nem tesz hivatalból feljelentést, mint a droglistán szereplő szereket használók esetében – hiszen ez nem szerepel a droglistán, mert nem is tudjuk, mi van benne, és az is mindig változik. (Aki eddig nem értette, hogy mégis mivel érvelnek a droghasználat legalizálása mellett, akik mellette érvelnek – például ezzel, hogy egy hatásait tekintve jól ismert könnyű drog kisebb kárt tesz, mint egy teljesen ismeretlen szutyok. És ez tényleg így van. Ettől még persze nem szeretnék a legalizálás mellett érvelni, sőt, ellene vagyok, félreértések elkerülése végett.)

Mivel nem tudjuk, mi ez, hozzászokni sem lehet – állítólag. Az idegrendszert érő roncsoló hatása azonban egyértelmű.

Gondold el, tulajdonképpen arról van szó, hogy szárított fűvel, növényi törmelékkel valami vegyszert itatnak fel, patkánymérget, hypót, bármit – a te gyereked meg kíváncsiságból megrendeli, megkapja, összeeszkábál egy pipát magának, és az ismeretlen vegyszer gőzeit már szipákolja is befelé.

Ha egy vegyszer használata általánossá válik, analizálják és leírhatóvá, definiálhatóvá válik, felkerülhet a droglistára. Ekkor Kínában (vagy valahol máshol) azonnal továbbfejlesztik, kis módosítás a kémiai képleten, máris megfoghatatlan jogilag, hosszú procedúra, míg ezt is beazonosítják, és felkerül a droglistára. Kelet-Magyarországon egész falvak herbált fogyasztanak: a kocsmák már bezártak, a herbál olcsóbb és erősebb tudatmódosító, mint az alkohol. Keresd vissza a januári kunszentmiklósi esetet, és az ezzel kapcsolatos cikkeket.

A herbált fogyasztó gyerek tehát nem büntethető – de büntethető, akitől kapja. Például a másik gyerek, aki megkínálta. Vagy lehet, hogy épp a tiéd kínálta meg a barátját?

Lehet, hogy ő volt kíváncsibb a kettőből? És mondta neki, amikor átadta neki a pipát, hogy „csak füstölőnek alkalmas, egyéb fogyasztásra nem”, ahogy az internetes oldal gondosan leírta, ahonnan eredetileg a gyerek a szutykot rendelte? Nem mondta? – Ebben az esetben máris ott tornyosul fölöttetek a fiatalkorúak tököli büntetésvégrehajtó intézetének a réme… Így aztán a valódi bűnösöket sosem fogják elkapni, mert nincs az a szülő, aki a saját gyerekét kitenné egy ilyen eljárásnak, annak reményében, hogy majd a rendőrség felgöngyölíti a szálat a valódi terjesztőig. Túl sokat lehet veszteni, kettőtől négy év a fiatalkorúak börtönében – ellenérdekeltek vagyunk mind.

Beszélj a gyerekeddel erről, ez a tanulság!

Beszélj vele róla, mert minél védettebb környezetben nő fel, annál kiszolgáltatottabb, annál felkészületlenebb – mert bizalommal van a világ iránt. „Ha valami ilyen simán megrendelhető az interneten, miért lenne az illegális vagy veszélyes?” – gondolja egy Z generációs gyerek. „Ha ennyien élnek vele, miért lenne nekem bajom tőle?” Mire a középiskolákban drogprevenciós előadásokat hallanak, már rég túl vannak az első kísértéseken. Mire te azt hiszed, aktuális, ő már többet tud, mint te. Ha most például újat mondtam neked, pedig kiskamasz gyerekeid vannak – vedd intő jelnek!

Hát majd elküld a fenébe persze, rád legyint – „jól van, fater, hagyjál már” – nem baj. Ha eddig tényleg jól nevelted (végülis ebből indultunk ki), akkor azért eljut az üzenet a tudatáig.
Mert hát nem elvetemült drogdíler, meg nem is „kis drogos köcsög” – ahogy a jó Zacher doktor szokta mondani –, hanem keresi a helyét, nyugtalan, kíváncsi, feszegeti a határait, szorong, figyelemre és szeretetre vágyik, lázad, értékválsággal küzd. Pont mint mi, amikor ekkorák voltunk. Csak akkor még nem volt herbál, és nem volt internet.

Olvasónk, Gyulai Zsuzsa kiegészítései, pontosításai a cikkhez (Köszönjük szépen!):

„A herbál másik neve biofű, pedig ugye se nem bio, se nem fű. A hatóanyag az oldószerként használt hipón és egyebeken túl egy szintetikus cannabinoid, ennek változtatják a kémiai képletét, ha az egyik molekula már felkerült a droglistára. A kiszámíthatatlan direkt mérgező hatáson túl sajnos hozzá lehet szokni, sőt, sokkal gyorsabban, mint más szerekhez. Sokkal gyorsabb a függés kialakulása.
Ha valakit elkapnak, hogy adott a társának, azt szerencsére nem automatikusan Tököl fenyegeti, bár kizárni nyilván nem lehet, de tipikusabb az elterelésre ítélés. Sajnos az sem segítene, ha a dílert elkapnák, mert azonnal tíz nő ki helyette. A nagyterjesztők meg valahogy mindig elkerülik.
Hatalmas probléma, hogy míg a kipróbálók lassan a 10-11 éves gyerekek, 16 év alattiakat alig fogadnak a terápiás intézmények, sőt, ennek a korosztálynak rehabilitációs terápia mindössze két helyen van, kb. 45 férőhellyel. Az egész országban."

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.