Ők maguk. Egyrészt óvják a gyerekeiket, másrészt óvják a környezetüket. Én magam is néha elmorzsolok néhány gondolatot a fogaim között, mikor látom a gyerekek önálló fogmosásának eredményét, és néha kedvem lenne visszavenni az irányítást, centire elmondani, mit és hogyan.

Pedig a gyerekek is – ahogyan mi is – a hibáikon át tanulnak. És nem úgy lesznek egyre jobbak, ha minden eltérést, ami az általunk képviselt vonaltól mérhető, rögtön tudomásukra hozunk, dorgálással fűszerezve.

Minél inkább engedjük részesévé válni őket egy-egy folyamatnak, annál többet kapunk végül belőle mindannyian. Igen, ehhez tudni kell nem beleszólni, nem helyesbíteni. Hogyan tanulnak meg kakaót keverni, mosogatógépet beindítani, hajtogatni, ha nem vehetnek benne részt? Ha minden készen várja őket, tizenévesen nehéz lesz ezt a felőlük érkező elvárást az ő aktivitásukkal helyettesíteni. Inkább kezdjük idejében!

A gyerekek szeretik azt érezni, hogy hatnak a világra, hogy amit tesznek, annak van eredménye, képesek változtatni.

Nincs olyan feladat, amihez ne lehetne egy gyerekverziót, egy részfeladatot találni, amelyben ők is sikerélményeket szerezhetnek.

Az ovis korosztály számára már nincs lehetetlen. Nálunk nagy kedvenc a sütés, a gyerekek nem szűnő lelkesedéssel vetik bele magukat minden konyhai közös produkcióba. És fontos, hogy az elpakolás se csak ránk maradjon!

Vonjuk be minél többféle feladatba őket, és nézzük meg, hol érzik a legjobban magukat. Onnan tudjuk indítani a többit. Ahogy nőnek a gyerekek, úgy gyarapodnak a feléjük támasztott elvárások is. Ám ne feledjük az elismerést is becsempészni közéjük!

Általában minden gyerek megtalálja azt a területet, amelyben lubickol, még ha házimunkáról is van szó. A kislányom például a pizzatészta készítésében, a kisfiam a frissen mosott zoknik hajtogatásában jár élen. Ehhez azonban át kellett jutnunk a „nekem ez nem megy” és a „sosem fogom tudni megcsinálni” szakaszokon. Ma már csak odateszem a zoknikat a kanapéra, szólnom sem kell, én pedig elismerem, amit tesznek.

Ha el tudjuk fogadni a fura formájú zoknigombócokat és a levegőben szálló lisztet, hamarosan a következő szintre léphetünk. Közösen. Örömmel.

Néhány példa:

Szennyes – nálunk nagy divatja van a szennyeskosárba dobálásnak, a próbálkozások száma közelít a végtelenhez, én hamarabb megunom, mint ők. De csak titokban. Mindeközben megtanulják, hogy a szennyes ruhának hol a helye.

Mosogatógép – A gyerekeim kiskoruktól imádják kipakolni a mosogatógépet, és bár kétségkívül hosszabb időbe telt velük kipakolni, ám ez a szokásuk nem múlt el, így örömmel teszik az evőeszközöket a fiókba ma is.

Bögrék és egyebek – Az asztalon bizony néha ottmarad a tányér, bögre. Néha elég annyit mondanom, hogy „bögre” és aki otthagyta, már jön is érte, és viszi a mosogatóba, máskor jön a „mindjárt”. A bögre pedig marad. Én pedig egyre többször bírom ki, hogy nem viszem el helyettük, megvárom a következő étkezést vele, és amikor leülnek, látják, hogy nem fér oda a következő tányér/bögre az előzőtől, és intézkednek.

Sepregetés – Ennek nálunk rituáléja van, elosztják, ki hol seper, énekelnek hozzá… Én pedig nem seprek utánuk, akkor sem, ha láthatólag nem lett sokkal tisztább a járda, mint volt, és közben egyre tisztább lesz.

Összegezve:

Akkor nyerünk a legtöbbet, ha minél korábban bevonjuk őket a ház körüli teendőkbe, minél több feladatba, annál jobb. És kihagyhatunk néhány hosszútávú küzdelmet és egyezkedést a későbbiekben. Ha nem ragaszkodunk az elsőre tökéletes megoldáshoz, mindannyiunk számára új kalandok kezdődnek így.

Ártalmas a röntgenvizsgálat?

Lássuk a számokat!

Egy mellkasfelvétel sugárdózisa az egy év alatt mindnyájunkat érő kozmikus háttérsugárzásnál 10-es nagyságrenddel, a károsító küszöbdózisnál 100-as nagyságrenddel kisebb.

A daganatos betegségek kialakulásánál nincs küszöbdózis, valószínűségüket növeli az ionizáló sugárzás, így a röntgensugár is, de rutinvizsgálatok esetében csak elhanyagolható mértékben. A gyermekek sugárérzékenysége nagyobb, mert az osztódó szövetek, és nagyobb arányban meglévő vörös csontvelő érzékenyek az ionizáló sugárzásra. Emellett a kis méretek miatt a vizsgált szervhez közelebb eshetnek az érzékeny petefészkek és a herék. A fokozott sugárvédelem így hangsúlyosabb szempont, ezért gyermekeknél az ultrahang vagy MR alkalmazását részesítjük előnyben.

Vannak azonban olyan területek, ahol a hagyományos röntgen sokkal többet mutat, így például a traumás csontsérülések esetében és a mellkas diagnosztikájában. Ilyenkor is törekszünk a felvételek számának csökkentésére: mellkasvizsgálatnál gyermekek esetében elegendő információt ad egy jó minőségű egyirányú felvétel, ugyanakkor felnőtteknél elvárt a kétirányú felvétel. Csontsérülés gyanújakor elengedhetetlen, hogy a sérült végtagról kétirányú felvétel készüljön, de az előzetes alapos orvosi vizsgálattal jól behatárolható általában a gyanús terület.

Az ép oldali végtagról csak ritkán kell összehasonlítás céljából felvételt készíteni. A megfelelő blendézéssel és a nem vizsgált testrészek, különösen a petefészkek és a herék ólomköténnyel, ólomgumilappal való takarásával jelentősen csökkenthető a sugárdózis. Csökkenti a felvételek számát a digitális technika is: egyrészt a detektorok érzékenyebbek, másrészt a képminőségen utólag is lehet javítani egy határig, a kérdéses részletet ki lehet nagyítani.

Sajnos az orvosokat egyre többször jelentik fel a betegek, illetve szülők vélt vagy valós mulasztás miatt, ezért sokszor a valóban indokoltnál több felvétel készül, hogy minden lehetséges kifogást elkerüljön a vizsgáló. Ez a gyermekeknek ártalmas!

A CT-vizsgálat során a vizsgált terület sugárterhelése jóval nagyobb ugyan, de a szórt sugárzás elenyésző, és a besugárzott területen egyenletesebben oszlik el a sugárterhelés, ami kedvezőbb.

Helyette általában MR-vizsgálatot lehet végezni, de balesetet szenvedett gyermekeknél a csontos képletek pontosabb megítélése miatt sokszor többet mond a CT. Ráadásul az MR-hez el kell altatni a kicsit, míg a modern, gyors CT-készülékeknél van esély altatás nélkül végezni a vizsgálatot, az MR-vizsgálat sürgős esetben nehezen érhető el.

Az ultrahang a legfontosabb vizsgálómódszer gyermekkorban, mert nem jár káros sugárzással, és altatni sem kell a babákat, elegendő, ha a vizsgálat nyugodt, kedves légkörben zajlik. Könnyen elérhető, a kórházakban, szakrendelőkben is rendelkezésre áll. Korlátlanul ismételhető, ami fontos a betegek gondozásában. Ezért sok területen csaknem teljesen kiszorította a röntgenes technikákat, 6 hónapos korig a csecsemők csípőszűrését csak ultrahanggal végezzük.

Néhány jó tanács:

A röntgenfelvételek ismétlésére legtöbbször azért kerül sor, mert a gyermek elmozdul. Fontos, hogy a szülő készítse fel a gyermeket a vizsgálatra, magyarázza el, hogy mi fog történni, nyugtassa meg.

A gyermeket a szülő bekíséri a vizsgálóhelyiségbe. A beteget a felvétel készítése alatt rögzíteni kell az asszisztens által beállított helyzetben. A nyugtalanabb gyermeket akár mindkét szülő kísérje, hogy stabilabban tudják tartani őt a felvétel néhány másodperce alatt. A kísérők is kapnak ólomvédelmet.

Várandós édesanyák magzatuk védelme érdekében a röntgen-vizsgálati helyiségben nem tartózkodhatnak. Ebben az esetben más hozzátartozó kísérje be a gyermeket. Szoptató édesanya bejöhet gyermekével, a tejben kóros elváltozás nem képződik röntgensugár hatására.

Hagyományos röntgenvizsgálathoz a gyermek megnyugtatásán kívül más előkészítésre nincs szükség.

Kontrasztanyagos vizsgálatot, például nyeletéses röntgent vagy kontrasztanyagos CT- és MR-vizsgálatokat, éhgyomorra végzik. Ha altatni kell a picit a vizsgálathoz, akkor sem szabad a vizsgálat előtt 6 órával etetni, 4 órával szoptatni és 2 órával vízzel vagy teával itatni.

Ultrahanggal a csecsemőket étkezés után érdemes vizsgálni, hiszen akkor nyugodtabbak. Nagyobb gyermekek könnyű étkezés után 3 órán át ne egyenek, de tiszta vizet bőven fogyasszanak, és a vizsgálat előtt 1 órával már ne vizeljenek.

A vizsgálatokra mindig hozzák magukkal a korábbi vizsgálatok dokumentációját! Nagy segítség lehet, ha van mód a korábbi állapottal való összehasonlításra.

Ha másik intézetbe kerül a gyermek további kezelés céljából, az előző felvételeket kérjék ki CD-n vagy hagyományos filmen. Így egy felesleges vizsgálat elkerülhető.

Jelentősen csökkenthető lenne a várakozási idő, ha a lefoglalt időpontot időben lemondanák, ha valami miatt mégsem tudnak jönni, mert így helyette egy másik gyermeket tudnánk fogadni.

A történet

A Pixar filmje, az Agymanók zseniális leleményességgel mutatja be a belső érzelemvilágot, ebből még a gyerekek is megérthetik, hogyan működünk mi, emberek, az érzelmek hogyan befolyásolják hangulatainkat, végső soron pedig a személyiségünk alakulását. Történetünk főhőse, a kiskamasz Riley megszokott kisvárosi életét éli a szüleivel Minnesotában, mindene a jéghoki és persze, mint a lányoknak általában, neki is van egy testi-lelki jó barátnője, akivel bármit megoszthat. Ezt a családi idillt fenekestül felforgatja, hogy édesapja új állása miatt San Franciscóba kell költözniük, kertvárosi nyugalmukat pedig nagyvárosi zizzent életmódra cserélik.

Egy ilyen élethelyzetbeli változás önmagában is megviseli az ember lányát, de ha ennek tetejében még beköszönt a kamaszkor, a hormonjai is felbolydulnak, akkor a fejhadiszálláson mindenképpen eluralkodik a pánik és a káosz.

Riley fejében ugyanis ott csücsül öt nagyon helyes kis agymanó, akik az alapérzelmeket testesítik meg. Derű, Majré, Bánat, Düh és Undor általában mindent kézben tartanak, és hősiesen levezénylik Riley mindennapi életét, de ez a költözés rendesen összekuszálja az addig olajozottan működő fejhadiszállás működését. Bánat mindenbe beleüti az orrát és megváltoztatja a főemlékeket, Majré kibővíti a félnivalók listáját, Düh mindenen puffog, Undor pedig, nos, ő egyszerűen csak Undor. Derű, akinek Riley pozitív alapbeállítódását köszönheti, képtelen megfékezni a többi elszabadult érzelmet, míg végül egy szerencsétlen baleset folytán Bánattal együtt a hosszú távú memória útvesztőjében reked, ahol találkozik Riley rég nem látott képzeletbeli barátjával, valamint az emléktakarítókkal is. Nincs könnyű dolga, ha vissza akar térni a fejhadiszállásra, mert közben Riley személyiségszigetei (Család, Őszinteség, Dilibogyó, Barátság) folyamatosan összeomlanak, Derűék fogságba esnek a tudatalattiban és az emlékek temetőjében, Rileynak pedig nagy szüksége lenne némi pozitív gondolkodásmódra, amit a többi agymanó képtelen megadni neki.

Érzelmekről érthetően

Neurotranszmitter, ingerületátvivő anyag, idegpálya, rövid és hosszú távú memória? Mennyivel egyszerűbb az alapérzelmeket kis manókként elképzelni, akik mind azért vannak, hogy megkönnyítsék az életünket és egymással együttműködve alakítsák véleményünket, viselkedésünket, végső soron pedig a személyiségünket, az emlékeket pedig kis színes golyókként, amiket a nap végén polcrendszerekbe táraznak be, és ezekből az éppen ügyeletes agymanó generálja az álmokat. A feleslegessé vált emlékeket pedig beszippantják a takarítók és mennek a süllyesztőbe.

A Pixar mesefilmje rámutat arra, hogy a nagy egészben minden érzelemnek helye van, mindegyikre ugyanolyan nagy szükség van, s ha valamelyiket megpróbáljuk eltemetni, akkor az hatalmas energiát emészt fel, és hatásukat a süllyesztőből is ki fogják fejteni.

Minden élethelyzetben más-más érzelem a hasznos, egyikük sem felesleges vagy pótolható.

Olykor talán úgy gondoljuk, hogy jó lenne valahogy megzabolázni a számunkra kellemtelen érzelmeket, például egy kört rajzolni köréjük, oda bezárni őket, s egyedül Derűt hagyni szabadon, mindig örülni, boldognak lenni, tudomást sem venni az élet nehéz dolgairól. Ugyanakkor kénytelenek leszünk ráébredni, hogy Bánat, Majré, Undor és Düh nélkül a felhőtlen boldogságot sem élhetjük át.

Olykor persze már az is enyhítheti a bennünk dúló feszültséget, ha szavakba öntjük az indulatainkat, máskor viszont ez sem hoz enyhülést, sőt ha nem megfelelő módon tesszük, azt a kapcsolataink is megsínylik. Időnként a hisztiző gyerekhez hasonlóan, aki az indulatkitörés után lenyugszik és lecsillapodva, szinte megtisztulva érzi magát, úgy érezhetjük, hogy a zsilip kinyitásával, kiadhatjuk magunkból a frusztrációnkat, s ez csillapítani fogja a bennünk lévő feszültséget. Ugyanakkor ez a fajta válasz valójában nem oldja meg a problémáinkat. Adódik tehát a kérdés: miként fejezhetjük ki egészséges, építő módon a fájdalmunkat, a dühünket és a csalódottságunkat, anélkül hogy tudatosan vagy öntudatlanul verbális, érzelmi vagy fizikai erőszakot alkalmaznánk?

A családi háttér is nagy szerepet játszik abban, hogy miként kezeljük az érzelmeinket. Bizonyára mindannyian találkoztunk már olyan családokkal, ahol soha egyetlen hangos szó nem hangzik el, de a mélyben már szinte kibogozhatatlannak tűnő konfliktusok húzódnak meg. Más családokban folyton vitatkoznak valamin, de ez csupán arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a valódi problémákról. Megint más családoknál mindennaposak a dühkitörések és az indulatos megnyilvánulások, amelyek egyszerűen elviselhetetlenné teszik a családtagok életét.

Érdemes tisztázni, hogy mi magunk milyen szokásokat hozunk az eredeti családunkból, s konfliktusok esetén miként reagálunk: agresszíven, passzívan, manipulatívan vagy képesek vagyunk asszertív módon felvállalni és érvényesíteni az érdekeinket.

Nem kiiktatni, kontrollálni

Fontos tisztában lennünk azzal, hogy a harag és a düh csupán érzések, nem pedig „rossz” dolgok, nem kell őket végérvényesen kiiktatni az életünkből. Az igazságtalan helyzetekben jelentkező düh cselekvésre ösztönöz és segít abban, hogy megvédjük magunkat, illetve mások érdekében harcba szálljunk az igazságosabb megoldásért.

Azok, akik úgy gondolják, hogy a harag átélése vagy kifejezése bűnös dolog, gyakran elfojtják a bennük tomboló feszültséget, amit egy idő után képtelenek kontrollálni és hatalmas károkat okozva kitör belőlük.

Sokan talán pont azért tartanak a haragtól, mert azok a fontos személyek, akiktől gyermekkorukban az érzelmi biztonságot kellett volna megtapasztalniuk, nem jól kezelték az indulataikat, elfojtották és a felgyülemlett feszültséget saját maguk ellen fordították, vagy éppen ellenkezőleg, egyáltalán nem szabályozták indulataikat és másokon (talán épp rajtuk) töltötték ki.

Kép: inkmedia.eu

S ahogyan a vulkánkitörés sem múlik el nyomtalanul, úgy a haragos kitörések lenyomatai is hosszú távú hatással bírnak. Hasonlóan ahhoz, ahogy a láva szétfolyik és megdermed a lejtőn, a bántó szavak és tettek is elraktározódnak az emlékezetben, és hatással vannak a kapcsolat minőségére. Éppen ezért jó, ha újra és újra tudatosítjuk magunkban, hogy az érzelmet követő reakció már választható és tudatosan kontrollálható viselkedés, dönthetünk úgy, hogy nem ezen a módon fejezzük ki az indulatainkat.

Szerencsés esetben a dühkitörések vagy az ingerült megnyilvánulások megfékezése nem egyenlő a harag elfojtásával, sokkal inkább az érzelmeinken való uralkodás képességét jelenti, valamint azt, hogy igyekszünk az indulatainkat konstruktív formában kifejezni.

Éppen ezért fontos, hogy tisztázzuk magunkban az érzelmeinket, illetve ismerjük el saját magunk, illetve a másik fél számára, hogy haragszunk, ugyanakkor tartsuk szem előtt, hogy a kapcsolat értékesebb a saját igazunknál.

Emellett érdemes odafigyelni arra is, hogy az érzéseinkért való felelősséget ne hárítsuk a másikra, „pszichológus nyelven szólva”, a másik hibáztatása helyett énközléseket fogalmazzunk meg.

Mi segíthet a kontrollban?

Bármennyire is szeret bennünket a másik, nem várható el tőle, hogy olvasson a gondolatainkban, így érdemes elmondani:

• mi hogyan észleljük/észleltük a tényeket („Én azt láttam, hogy…”),
• milyen érzelmeket váltott ki belőlünk („Nagyon feldühített, hogy…”),
• mire lenne szükségünk, vagy mit tehetnék közösen azért, hogy jobbá formáljuk a helyzetet („Azt szeretném, hogy…”, „Jólesne, ha...”).

Lényeges, hogy ne okoljuk a másikat az érzéseinkért, így ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy „Nagyon feldühítettél, amikor a gyereknevelésemet kritizáltad”, mondhatjuk azt, hogy „Amikor bírálod a gyereknevelési módszereimet, akkor dühösnek érzem magam.”

Kép: MTSOfan / Flickr

Ahelyett, hogy előre ítélkeznénk, megkérhetjük a másikat, hogy adjon magyarázatot a viselkedésére. Ugyanakkor figyeljünk arra, hogy a kérdésünk őszinte legyen, s valóban meghallgassuk az indokait, ne csupán számon kérjünk!

Az érzelmekről higgadtan beszélni nem is olyan egyszerű, ezért igen hasznos lehet, ha tízig (esetleg százig) számolunk, hogy ne az első indulat vezérelje a tetteinket.

Olykor érdemes lehet időkéréshez folyamodni, és megbeszélni a másik féllel, hogy függesszük fel a vitát, amíg nem nyugodtunk meg. Ennek a kereteit előre is megbeszélhetjük, így egyik fél sem fogja úgy érezni, hogy a másik csupán menekül a konfliktus elől és időkérés címén egyszerűen kisétál a szobából. Az időkérés arra is lehetőséget ad, hogy végiggondoljuk a harag mögött meghúzódó érzelmeinket.

Előfordulhat ugyanis, hogy a haragos megnyilvánulások mögött félelem, szorongás, bánat, illetve szomorúság húzódik meg, vagy az esetleges önbizalomhiányból adódóan szinte minden történést ellenünk irányuló támadásnak értékelünk. Így az önismeret és a helyes önértékelés fejlesztése nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy az indulataink ne ragadjanak el.

Átalakítás igény szerint?

Gyakran fogalmazódik meg a gondolat a házasságkötés előtt – sokszor nem is tudatosan kimondva –, hogy „csak házasodjunk össze és én majd megváltoztatom, egy kicsit még nevelek rajta, hogy alkalmas legyen a közös életre”. Ez a gondolat kétféle veszélyt is rejt magában. Az első az, hogy a tapasztalatok szerint általában nem valószínű, hogy a változtató szándék sikerrel fog járni. Elég nehéz változtatni felnőtt emberek jellemének, személyiségének egy-egy részén.

A másik veszély talán még nagyobb: mi történik, ha mégis sikerül az „átalakítás”? Mi lesz a következő lépés, meddig formálhatunk saját ízlésünk szerint egy másik embert? A művébe beleszerető szobrász, Pygmalion története valójában inkább csak romantikus ábránd, pszichológiai értelemben nem hasznos, nem szerencsés párhuzam, hiszen ha mi is tudtunk alakítani a másik fontos tulajdonságain, akkor még nincs stabil, kialakult személyisége és valószínűleg az élet más hatásaira is könnyen változni fog.

Amikor szakember kell

Sajnos egyre több olyan pszichés probléma létezik, amit önmagában a szeretet és az elfogadás nem képes megoldani. Akármennyire szeretjük is a másikat, nem párkapcsolati feladat a terápia, a másik kigyógyítása a problémájából. Egy alkoholfüggő vagy kötődési nehézséggel küzdő félnek szakember segítségével van esélye arra, hogy előbb-utóbb teljesen szabad résztvevője legyen egy kapcsolatnak. Minden, ami gátol valakit az egyenrangú, befolyástól független részvételben egy párkapcsolatban, túlmutat egy kapcsolat keretein és fejlődési lehetőségein.

Családi örökségek

Mérlegelendő szempont a másik családja. A tág családdal megismerkedünk előbb-utóbb, véleményt formálunk róluk, de ráhatásunk arra, hogy milyenek, nincs. Ilyenkor csupán mérlegelni tudunk, hogy ha összekötjük az életünket kiszemeltünkkel, vajon fogjuk-e tudni tolerálni a házassággal jövő „új család” tagjait és főleg hatásukat a párkapcsolatra. Ki nem sajátíthatjuk a párunkat, de nem megy mindig zökkenőmentesen a mindenki számára egészséges távolság megtalálása. Ezekre a nehézségekre már az ismerkedés során ráláthatunk, ha figyelünk, így mérlegelhetjük, hogy jó szívvel tudjuk-e vállalni.

Ki mit szeret(ne)?

Ha az együttjárás során azt látjuk, hogy áthidalhatatlan különbség van az alapvető értékszemléletünkben, felesleges megpróbálni ezek megváltoztatását. Ha a kapcsolat folytatása mellett döntünk, a markáns különbségek legtöbbször ékként kísérik végig a felek életét, nem tud belőlük összekötő kapocs kialakulni. Ha például az egyik fél nagyon szeretne gyermekeket, a másik pedig határozottan nem, hiába illenének össze az életük összes többi területén. Ha viszont az egyik nagyon szeret kirándulni szabadidejében, a másik pedig szívesebben tölti idejét egyedül egy-két könyv társaságában, ettől még közös programjaik mellett remekül be tudják osztani egyéni, párhuzamosan töltött idejüket.

A párkapcsolat nem mártírság

Erős, intő jel egy párkapcsolat vége felé az enyhébb vagy súlyosabb zsarolás, a lelki terror megjelenése. Amikor az egyik fél elbizonytalanodik a kapcsolatban, azt a másik is gyakran megérzi. Ha ilyenkor a magát „veszélyben érző” fél elkezdi mondogani, hogy elképzelni sem tudja már az életét a másik nélkül, sőt, ha esetleg véget érne a kapcsolat, nem is élné túl – ilyenkor érdemes arra gondolni, hogy mi mindenre lehet képes még ez az ember, hogy a célját elérje. Ilyenkor minél előbb szabadulunk, annál jobban járunk. A jól működő párkapcsolatok kötelező része egy jó értelemben vett, „egészséges önzés”, nem adhatom oda szeretetből, áldozatkészségből, vagy bármilyen okból az életem olyannak, aki mellett garantáltan boldogtalan vagy mártír lennék.

Ha az egyik beelőz

Főleg a házasságokban látható, de már a hosszabb ideje tartó párkapcsolatokban is veszélyforrás lehet az egymás melletti „elfejlődés”. Ha az egyik fél (legtöbbször  a nők, intenzívebb önismereti igényük miatt) jóval több energiát és figyelmet fordít önmaga megismerésére, fejlesztésére, a másik pedig csak robotol a szürke hétköznapokban, könnyen eltávolodhatnak egymástól. Ha ki szeretnénk küszöbölni ezt a problémaforrást, a nagyon fejlődő félnek érdemes megosztania az élményeit, a társának pedig érdemes megpróbálni tartani a lépést. A hangsúly a kommunikáción van, megosztani egymással azokat az élményeket és új impulzusokat, amelyek éppen foglalkoztatnak. 

Mérlegeljük, hogy hosszú távon van-e kifutása a párkapcsolatnak, van-e fejlődési lehetőség benne vagy már régóta „állóvíz”. Ha azt érezzük, hogy nem leszünk jobb emberek benne, mint egyedül lennénk, nem érdemes folytatni és elköteleződni.

A meddőség – vélt vagy valós, átmeneti vagy végleges – súlyos téma, amellyel sajnos egyre többen találkozunk, érintsen akár minket, környezetünket vagy távolabbi ismerőseinket. A KSH adatai szerint a ma Magyarországon élő, aktív és nemzőképes korban lévő párok közül mintegy 150 ezer küzd a problémával, a Semmelweis Egyetem ETK Női Klinikája szerint ez a szám 180 ezer. Vagyis minden ötödik pár érintett.

Mi állhat a háttérben?

A meddőségnek számtalan oka lehet. Bár a nőknél fellelhető egészségügyi rendellenességek többfélék lehetnek, a meddőség problémája nagyjából egyenlő a férfiak és a nők között.

A hormonális okok formái nőknél: alacsony progeszteronszint, magas prolaktinszint, policisztás ovárium szindróma (PCOS), ez utóbbi sokszor inzulinrezisztenciával párosul, ami önmagában is problémát okozhat, továbbá magas FSH-szint, a pajzsmirigyműködés zavarai, vagy akár a korai menopauza. Mindezek elsősorban a rendes peteérést akadályozzák meg. Férfiaknál hormonális problémát jelent az alacsony tesztoszteronszint. Mindkét fél esetében fennállhat ösztrogéndominancia, ennek hátterében gyakran a fogamzásgátló gyógyszerek használata áll, a lebontatlan elemek a környezetből a férfiak szervezetébe is bejuthatnak.

Fizikai rendellenességek is állhatnak a háttérben. Nőknél ilyenek a méh fejlődési rendellenességei, fizikai elváltozások (kismedencei összenövések, jóindulatú daganatok a méhfalon, polip, mióma), elzáródott vagy károsodott petevezetők, petefészekciszták, illetve endometriózis (vagyis a méhszövet méhen kívüli beágyazódása). Férfiaknál gyakori ok a heresérv. Bizonyos fertőző betegségek mindkét fél esetében akadályt jelenthetnek, pl. gombás, bakteriális, nemi úton terjedő betegségek. Genetikai (különböző kromoszóma-rendellenességek, kombinációs zavarok, deléciók, mutációk) és immunológiai okok is előfordulnak (autoimmunitás, a spermiumokat érintő immun infertilitás férfiaknál, illetve ellenanyag-termelés a nőknél).

Egyéb betegségek is akadályt jelenthetnek, mint például véralvadási zavarok, cukorbetegség, daganatok (és az ezekkel járó kemoterápia), AIDS, vagy a vese különböző rendellenességei. Szóba jöhet bizonyos gyógyszerek alkalmazása is, életmódbeli okok között szerepelnek a káros szenvedélyek, (cigaretta, alkohol, drogok), túlzott koffeinfogyasztás, a mozgásszegény életmód, a stressz, az elhízás, a kiegyensúlyozatlan étrend, a rossz minőségű, szintetikus ételek fogyasztása, bizonyos kozmetikumok (túlzott) használata, a környezet szennyezettsége, és nem utolsósorban a kitolódott gyermekvállalás.

Ez utóbbival kapcsolatban a KSH honlapján megdöbbentő adatokkal találkozhatunk.

Eszerint a 30 év feletti nők fogamzóképessége kezdetben lassan, majd 35 éves kortól egyre gyorsabb ütemben csökken. Ennek megfelelően nemcsak a megtermékenyülés, de a terhesség kimenetele is egyre bizonytalanabb, vagyis nő a vetélések aránya.

A 2009. évi adatok szerint 30 évesen a terhességek 87%-a végződik szüléssel. Ez az arány 36 évesen 80%-ra, 41 évesen 60%-ra csökken. 42 éves kortól pedig, azt lehet mondani, hogy nagyobb az esélye a vetélésnek, mint az egészséges élveszülésnek. A felsorolt problémák csak elméletben szétválaszthatók, a gyakorlatban sokszor egymásból következnek, összefüggő csoportokat alkotnak.

Honnan jöhet a segítség?

A sokszor bonyolult összefüggések feltárásához az orvosi beavatkozás néha nem elegendő. A szakorvosi segítség gyakran nem az egész emberre és az összes kiváltó ok felkutatására koncentrál, sokkal inkább a fennálló helyzetre, tünetekre. Ez nem azt jelenti, hogy az orvosi vizsgálatok és beavatkozások feleslegesek vagy hatástalanok, hiszen a meddő párok tetemes része szakorvosi beavatkozással jut el végül az áhított eredményig.

Ugyanakkor nagyon sok esetben a vizsgálati eredmények nem egyértelműek, vagy nem feltétlenül zárják ki a megtermékenyítés lehetőségét. Sok leendő szülőt negatív leletek esetén is protokollszerűen végigtaszigálnak a bizonyos esetekben bevált módszereken és beavatkozásokon. Ez többnyire a nők hormonális kezelésével kezdődik, inszeminációk sorozatával folytatódik, és ha az érintettekben nem merül fel morális kétely, akkor a lombikközpontokban végződik.

Ha az sem jön be, maradnak a széttárt karok.

Éppen ezért fontos, hogy minden esetben tájékozódjunk a lehetőségekről, konzultáljunk több szakemberrel is, körültekintően válasszunk orvost, és ne zárkózzunk el másfajta megoldási lehetőségektől sem, legyen az terápiás, mentálhigiénés segítség, életmódbeli változtatás vagy természetes gyógymódok felkutatása.

Vegyük számba, mi az, amit mi tehetünk meg önmagunkért és a várt új élet megfoganásáért, és hagyjunk minderre elégséges időt.

Egy történet, és ami abból „született”

Babiczky-Pfliegel Dóra, az Athenaeum Kiadó gondozásában idén megjelent Ép testben 2 lélek. Problémamegoldó ételek és ötletek a teherbe eséstől a szoptatásig című könyv szerzője ez utóbbi hozzáállást képviseli, méghozzá hitelesen, személyes érintettsége miatt is. „Ez nem egy szakkönyv, ez egy életmódkönyv” – vallja a szerző. „Nem vagyok orvos, sem dietetikus. Újságíró vagyok, aki igyekszik körüljárni a témát, amiben benne vannak a személyes tapasztalataim is. Forrásként természetesen szakkönyvekhez is nyúltam, rendszeresen konzultáltam a nőgyógyászommal és édesanyámmal is, aki gyerekorvos. Minden korábban az Ízek és érzések magazinban megjelent és a könyvben téma szerint csoportosított receptemet dietetikus lektorálta.”

A szakácsművészettel Dóra azután ismerkedett meg, hogy kiderült, életmódváltásra van szükség, méghozzá elsősorban az étkezés terén. „Amikor nekem lett volna szükségem segítségre, többször szembesültem azzal, hogy a különböző források mennyire ugyanazokat az információkat közlik, ugyanabban a száraz és személytelen stílusban. Ráadásul segítséget sem jelentettek a számomra, mert az általában felsorolt problémás tünetek nem illettek rám, a kivizsgálások pedig negatív eredményeket mutattak.” Dóráék csaknem két évig próbálkoztak hiába. Közben átestek az összes ilyenkor szokásos vizsgálaton, de úgy tűnt, mindkettőjüknél minden rendben van.

Kézbe venni a problémát

„Elkezdtem alternatív megoldások után kutatni. Gyógyszerek helyett például gyógyteákat kezdtem inni. Ezen a vonalon jutottam el aztán az Arwen tornára is, Németh Tündéhez, aki nagy hatással volt rám. Odamentem teljesen elveszve ebben az egész témában, ő pedig rám nézett, és közölte, mi a bajom. A PCOS-ról igen, de a lehetséges háttérbetegségéről, az inzulinrezisztenciáról addig még csak nem is hallottam. Mielőtt magamhoz térhettem volna a csodálkozásból, kérte, hogy mondjam el, hogyan is étkezem. Mindent bevallottam: a csokit, édességeket, kólát, kávét, amiket rendszeresen fogyasztottam, de az alkalmi sörözések, szintetikus és gyorsételek is napvilágra kerültek.

Mivel nem voltam hízékony, nem tagadtam meg magamtól semmit, végig sem gondoltam, milyen egészségtelenül élek. Jól éreztem magam a bőrömben, legalábbis akkor azt hittem. Csak utólag jöttem rá például, mennyivel fáradékonyabb voltam mostani magamhoz képest.” Persze az életmódváltáshoz a gyanú beigazolódása is kellett. „Tünde javasolta, hogy menjek el egy részletes és alapos vérvizsgálatra, amely igazolta a diagnózist.” Az életmódváltás alappilléreit Dóra életében a rendszeres torna, a megváltozott étrend (a teherbe esést megelőzően szigorú makrobiotikus diéta követése) és a lelki újrarendeződés jelentették.

„Azt éreztem, hogy ezt most elsősorban önmagamért kell megtennem. A gyermekáldás görcsös akarása helyett az lett a cél, hogy én rendben legyek, testileg-lelkileg. Azt is éreztem valahol, hogy az új bevonzása csak valami régiről való lemondás által valósulhat meg.”

Dóra egészen új világban találta magát: a chipsek és csokis fánkok helyett a reform, elsősorban keleties alapanyagok, ízek és fűszerek világában. Elvégzett egy szakácstanfolyamot is. „Amikor az életmódváltást siker követte, vagyis teherbe estem, a diétán afféle józan paraszti észjárást követve enyhítettem, és próbáltam az itthon könnyebben, egyszerűbben, olcsóbban elérhető, ugyanakkor egészséges alapanyagokhoz nyúlni. Az újról nem mindig tudjuk, biztonsággal felmérni, milyenek a hosszú távú hatásai. Az a biztos, amit már öreganyáink is jóváhagytak. Különösen fontos ez mondjuk a várandós vagy szoptatós kismamák esetében. Jöttek az újabb kihívások, utánajárás és a megfelelő receptötletek. Nyitott vagyok az újdonságokra, egzotikus összetevőkre, eljárási módokra, de a hagyományos dolgoktól sem távolodom el, azokat próbálom egészséges formában tálalni”.

Dóra, aki azóta már két szép kislány édesanyja, a várandósság és a szoptatás témájára is tartogat hasznos tippeket és ínycsiklandó recepteket. Tervei között szerepel egy olyan könyv megjelentetése, ami kizárólag a meddőségre koncentrál, foglalkozik az alternatív kezelési lehetőségekkel és egy pszichológussal karöltve szeretné feltérképezni a jelenség és a vele járó küzdelem lelki hátterét is.

Holisztikus módszerek

Aki hisz a test és a lélek szoros összetartozásában és egymásra hatásában, valójában válogathat a különböző holisztikus szemléletű, alternatív módszerekben. Ezek a meddőséget, illetve az azzal összefüggő problémákat több oldalról kívánják kezelni, akár a hagyományos orvosi beavatkozásokkal párhuzamban, azokat mintegy kiegészítve, akár önmagukban is. A Dóra által már említett Arwen torna honlapjáról például kiderül, hogy nem csupán tornáról, hanem „egy komplex gyógy- és mozgásterápiáról” van szó. A program keretein belül lehetőség van egyéni állapotfelmérésre, személyre szabott étkezési tanácsadás és diéta összeállítására, valamint a mozgásterápia elemeinek elsajátítására. Ugyanakkor a csoportos torna résztvevői is kapnak útmutatót a szükséges és egészséges kísérő étrend betartásához.

Mindezek mellett nagyon fontos a pozitív szemlélet kialakítása. Az Aviva módszer szintén egy mozgásközpontú terápia, amelynek elindítója a magyar származású, Izraelben élő Aviva Gabriella Steiner, tornász és gyógytornász volt. Magyarországon már 1998 óta van jelen, s a képzett oktatóknak és hatékonyságának köszönhetően egyre elterjedtebb a sok esetben meddőséget is okozó nőgyógyászati problémákat célzó gyakorlatsorozat. A Dr. Lux Elvira nevéhez fűződő Lux Baba Program egy integratív technikán alapuló négy hétvégés tréning, amely elsősorban a lélekre, a pszichére irányul, illetve ezen keresztül közelíti meg a testi tüneteket, problémákat.

Páros, illetve csoportos program, központi témái az érzelmek, gondolatok, esetleges párkapcsolati feszültségek és a negatív környezeti tényezők hatásai a testre, illetve a termékenységre.

A cél ezek feltárása és felülírása olyan különböző pszichológiai irányzatokhoz tartozó és hatékonynak bizonyult módszerekkel, mint például a kognitív és viselkedésterápiák, relaxáció, autogén tréning vagy hipnoterápia. A tréningen szerepelnek vendégelőadók is (nőgyógyász, homeopátiás orvos, pszichológus, gyógytornász), akik más-más szempontból közelítik meg a témát.

A fenntarthatósági kongresszusokon régóta ismert jelenség az ún. Észak-Dél vita. Ki felelős a fajok eddigi legnagyobb tempójú kihalási hullámáért, a globális klímaváltozásért és ezzel az emberiség jövőjének feléléséért? A túlnépesedő fejlődő országok („Dél”) vagy a túlfogyasztó fejlettek („Észak”)? A magyar átlagembernek eddig talán teoretikus tűnő probléma fájdalmas aktualitást nyert a hazánkat is elöntő menekültáradattal.

A szavak ereje tetten érhető. A fenti bekezdésben a „felelős” szó automatikusan magával vonja a felelősségre vonást, a büntetést, a megelőző vagy korrigáló intézkedést. Megjeleníti a hatalmat, amely „megtiltja” az afrikaiaknak és ázsiaiaknak a túlnépesedést, az európaiaknak és amerikaiaknak a túlfogyasztást. Persze ezeket a gondolatokat általában az utóbbi helyeken fogalmazzák meg, így „népességszabályozásról” és „tudatos fogyasztásról” beszélünk. Ez implikálja, hogy délen és keleten az erős államnak, az IMF-nek és más nemzetközi szervezeteknek kell kikényszerítenie a jót a tudatlan emberekből, míg az északiak és nyugatiak saját jószántukból térnek a jó útra, s a szabad piacgazdaságban szabad akaratuk van a rosszra is. Ez a régi, gyarmatosító megközelítés. Elméletileg szabad verseny és demokrácia mindenkinek, gyakorlatilag az erősek teremtik az ideológiát, s ezt tükröztetik a szabályok, versenyfeltételek.

A megközelítés három ponton sántít. Az első a túlzott leegyszerűsítés. A vietnami emberek például kevesebbel is beérik, jobban irányíthatóak, s furcsamód boldogabbnak is tűnnek a nyugatiaknál. Ám ez nem jogosít fel bennünket, hogy egy bizonyos határon túl eltulajdonítsuk erőforrásaikat. Márpedig minden ott gyártott póló vagy olcsó iparcikk megvásárlásával erősítjük ezt a bűnstruktúrát. A második hiba a jogok feltételezett egyenrangúsága. Az élethez – születéshez – való jog messze a legerősebb, követi az alapvető szükségletek (egészséges ivóvíz, megfelelő táplálék, ruha, hajlék) kielégítéséhez való jog, ezt követi a szólás-, vélemény-, gyülekezési szabadság. Ám a túlfogyasztáshoz való jog már erősen kérdéses, márpedig Európában már az ingyenes internetelérésról vagy a roaming díjak emberhez méltó mértékéről folyik a párbeszéd.

A harmadik, s legfőbb kérdés a hatalomé. Ki kényszeríti ki a jót, ha egyszer a rossz annyira tombol, hogy egész civilizációnk bukásával fenyeget? A napokban egy régi török kollégámmal leveleztem, s viccessen odabiggyesztettem a levelem végére, hogy ne küldjék már ide ezt a sok szír menekültet. Válasza megdöbbentett: Törökországban 2 millió menekült tartózkodik, egyfajta háborús állapotban élnek, barátom a „disztópia” szót használta. Bevallom, nem ismertem a kifejezést, de – hála az olcsó és korlátlan internetnek – hamar rátaláltam: az utópia ellentéte. Ez azt jelenti, hogy az emberiség fejlett része, akik már megtapasztalták a szabadság és a jólét áldásait, csalódtak benne. Már nem hisz a szép új világban, aki nemcsak megkóstolta, hanem bármikor és bőven fogyaszthat belőle. Olyan hatalomban sem hisz, amely korrigálhatná a rendszerhibákat.

S most nyomjuk be a kuplungot, s kapcsoljunk gyorsan másik fokozatba! A sajnálkozás, világfájdalom és az ebből eredő cinizmus vagy összeesküvés-elméletek helyett a tudomány, józan ész, az erkölcs és vallás fokozatába. Mert működik! A modern boldogságkutatás, az ún. pozitív pszichológia kétféle boldogságmérést ismer. A szubjektív boldogságkutatásban – kissé leegyszerűsítve – szimplán megkérdezzük a polgárt, 1–10-ig tartó skálán mennyire érzi magát boldognak. Mennyire jókedvű aznap, elégedett egész életével stb. Az objektív boldogságkutatásban személyes megkérdezés nélkül, objektív mérőszámokkal próbáljuk közelíteni az emberek jóllétét. Ebben benne van a gazdagság (átlagjövedelem vagy GDP), az iskolázottság, az egészségben eltöltött évek száma, a várható életkor stb. A legismertebb ilyen mutató a HDI, az emberi fejlődés indexe.

A kétféle mérésből talán tágabb következtetést is levonhatunk! A szegény és instabil országokban az alapfeltételeket kell biztosítani (objektív boldogságmutatók), ám a gazdag országokban talán a legnagyobb stratégiai hiba ezeket mindenekfelett fokozni. Az anyagi paraméterekkel ugyanis csak egy bizonyos mértékig nő egyenes arányban a boldogság. Furcsamód meglepően alacsony ez a szint, Magyarországon kutatások szerint például 65 000 Ft/hó/fő nettó jövedelem, egy főre jutó GDP-ben pedig a különböző kutatások 10 000-40 000 USD közé teszik a küszöböt. A tudomány igazolni látszik az ősi bölcsességet: a pénz nem boldogít.

Persze nem arról van szó, hogy ennél több jövedelemmel nem tudnánk mit kezdeni, hanem hogy innen belépnek a meg nem vásárolható, ún. relációs javak. Kissé leegyszerűsítve, ha anyagi alapszükségleteimben nem szenvedek hiányt, immár az tesz boldoggá, ha másokat boldoggá tehetek, boldognak látok. Amerikai kutatók – talán kissé túlkvantifikált – megállapítása szerint a boldogság fele részben genetikailag meghatározott, tizedrészben függ az anyagi és egyéb külső adottságoktól, a maradék 40% viszont az önkéntesen végzett tevékenységben rejlik.

Innentől a világproblémák megoldásának képlete majdnem olyan egyszerű, mint a Galaxis útikalauz 42-je: nem kell bajuszos vagy kopasz világdiktátor, nagyszakállú főideológus vagy még erősebb Világbank és ENSZ a jó kikényszerítéséhez, egyszerűen meg kell értenünk a boldogsághatékonyság működését. A közgazdaságtanban régóta használatos a határhaszon fogalma, minél többet fogyasztok valamiből, annál kevésbé élvezetes, fontos. A pénz boldogságnövelő-hatékonysága hasonló módon csökken. Akinek tehát több van belőle, az csak egy módon tud jól sáfárkodni vele: ha másokat boldogít. A fejlett országoknak tehát a fejlődőket kell segíteni, nem pedig betokosodni saját kis vívmányaik megóvásába. Középtávon ez élhető feltételeket teremt minden embernek a lakhelyén, s megóvja a mi lakhelyünket is a nincstelenek bevándorlásától. Ha önként megtesszük ezt, mindnyájan boldogabbak leszünk! Másképp Isten „összetöri – vizsgálat nélkül – a hatalmasokat, és másokat ültet a helyükre.” (Jób 34,24)

Érzékeny téma

A büntetés érzékeny téma. Érzékeny, mert mindenkit érint, és mindenkinek megvan a véleménye róla. Amikor egy-egy képzés alkalmával felteszem a kérdést a résztvevőknek, hogy mit gondolnak a büntetésről, a legmeghatározóbb válasz ez: „szükséges rossz.” A büntetéssel általában az a célunk, hogy a gyerekünk tanulja meg, hogy nem helyes, amit tett. Bevalljuk vagy sem, a büntetés segít levezetni a tehetetlenségünk miatt érzett frusztrációnkat is. Végre tettünk valamit! Szinte hallom, ahogy felcsattan néhány hang: de hát elmondtam neki, szépen, értelmesen hatszor. És csakazértis megcsinálja! Hát mit tehetnék, ha nem ért a szép szóból?

Több mint 5 év alatt több mint 500 szülővel és majd 300 pedagógussal találkoztunk és beszélgettünk a témáról. Minden alkalommal érzem, hogy nem a szándék hiányzik a változtatásra, bár voltak nehéz csatáink és vesztes küldetések is. Az elmúlt évek tapasztalatának esszenciája mégis az, hogy szívesen tennék máshogyan, de nem tudják, hogyan.

A legfőbb tapasztalatunk abból származik, ahogyan bennünket neveltek. És ez nem mindenki számára ismétlésre csábító vagy elégséges választ adó módszer.

A „szülőnek mindig igaza van”-viszonyulás, és a feltétlen engedelmeskedés elvárása a másik figyelembevétele nélkül nehezen valósítható meg – károk okozása nélkül. Álltam már értetlenül, amikor egy szülő azt mondta, hogy a gyereke tudja, hogy szereti, annak ellenére, hogy fakanállal fenekeli el, ha „rossz volt”. Elsősorban azért fordulunk a büntetéshez, hogy a gyerekünk tanulja meg… a gond csak az, hogy ebből nem tanulja meg.

Mi jár a megbüntetett gyerek fejében?

Nagyon szeretem idézni azt a kutatást, amelynek eredményei szerint a gyerekek a büntetésben leggyakrabban arra gondolnak a büntetés alatt, hogy ők maguk milyen rosszak – következmény: ha rossz vagyok, rosszul is viselkedem, amiért meg kell, hogy büntessenek. De ettől még rossz maradok, és újra rosszul viselkedem majd… Nem jön el a változás, amit várunk.

A másik leggyakoribb gondolat pedig az, hogyan fogják mindezt legközelebb okosabban elkövetni, hogy ne kapják el őket. Mindaz, amit szeretnénk elérni: hogy a következő alkalommal ne tegyen meg valamit, amiről mi úgy véljük, hogy nem helyes (vagy más szabályt szeg meg, vagy veszélyes) a büntetéssel nem valósítható meg. Ám gyakran mégis alkalmazzuk, mert nem tudjuk, mit tehetnénk helyette.

Mi a baj a büntetéssel?

• A gyerek rossznak érzi magát tőle és ellenségessé válhat a szülővel szemben.
• Csökkenő önbizalom, elnyomott érzelmek és elvárások.
• A szülő-gyerek kapcsolatban csökken a bizalom.
• A gyerek nem mond igazat, nem vállalja a véleményét.
• A szülő által belátott felületen és ideig hatásos visszatartó erő, ám e körön kívül ez megszűnik.
• Bár arról képet ad, mit ne kövessen el többé a gyerek, a lehetőségek felé nem segíti továbblépni.
• Nem ad módot a jóvátételre, az fel sem merül.
• Bűntudatot vagy ellenkező pólusként hamis kontroll-érzetet kelt a szülőben.

Ha nem büntetjük a gyerekeinket, azzal nem egyezünk bele minden cselekedetükbe, és nem hagyjuk őket magukra szabályok nélkül. Egyszerűen más rendszert helyezünk a viselkedéseink köré. Amelyben a cselekedeteinknek következménye van.

Az önfegyelem fegyvere

A büntetést mellőző nevelésben is vannak szabályok. Megkérdőjelezhetetlen szabályok is. A lényeg azonban nem a megtorláson van, hanem ott, hogy bár minden cselekedetnek vannak következményei, mindig tehetünk valamit, amivel segíthetünk jóvátenni. Ha a gyerek nem abban kap megerősítést, hogy ő maga rossz, hanem abban, hogy mindenki hibázik néha, és minden jóvátételért tett lépés értékelendő, másként látja önmagát is.

Aki pedig elhiszi magáról, hogy képes jobbá válni, jobbá is válhat.

Ha megerősítjük abban, hogy képes az önfegyelemre, egyre gyakrabban fogja ő maga is használni ezt a képességét. Na, nem mintha a büntetés nélküli nevelés nem okozna fejtörést a szülőknek. (Köztük nekem.) Ám nem ébreszt bűntudatot vagy a téves teljes kontroll érzetét. Aki gyerekként akár csak egyetlen alkalommal is volt büntetésben, pontosan tudja, hogy a büntetés megerősíti az igazságtalanság érzetét és növeli a haragot. Innen pedig nem egyszerű építő megoldást találni, ahol nem az a legfontosabb, hogy a szülőnek igaza legyen, hanem az, hogy a gyerek tudja, hogy ő maga is képes a szabályok betartására szankciók és fenyegetések nélkül. Mert tudja, hogy azok fontosak.

Igaz, hogy ha megkérdezzük a gyereket, hogy miért tette azt, amiért épp büntetni készülünk, ritkán kapunk elfogadható választ. De van-e helyes válasz egyáltalán? Meg lehet megmagyarázni egy hirtelen indulatból összetört vázát? Egy fél órás késést? Ha őszinték akarunk lenni, az „ott és akkor jó ötletnek tűnt” a válasz. Ha logikus magyarázatot szeretnénk, a feltáró beszélgetés könnyen eljuthat egy olyan pontra, ahonnan nincs tovább. Ahonnan végső megoldásként a büntetés felé hajlunk…

Ehelyett nézzük meg, milyen lehet a másik fél bőrében lenni! Mit érezhet az a gyerek, aki épp most tört össze valamit? Aki megütötte a társát a játszótéren? Aki a földön fekve sikít a hipermarketben? Mi vezethetett el idáig? Biztos, hogy csak ő tehet róla? 

Mi is az a diszlexia?

A diszlexia az olvasási képesség súlyos zavara. A diszlexiás gyermek vagy felnőtt olvasási képessége jelentősen elmarad kortársaihoz, iskolázottsági szintjéhez képest. Nehézséget okoz számára a betűk, szavak, számok felismerése és leírása, olvasása.

Diszlexiára utaló tünetek óvodáskorban

A diszlexiaveszélyeztetettség tünetei már óvodáskorban megmutatkoznak. Ezek a tünetek enyhébb és súlyosabb formában is jelentkezhetnek. Ha közülük több is ráillik gyermekünkre, kérjünk tanácsot szakembertől!

Mozgás területén:

• motoros ügyetlenség (pl. labdadobásnál, elkapásnál)
• koordinálatlan nagymozgások (pl.: nem váltott lábbal lépcsőzik; hátrafelé nem tud járni)
• koordinálatlan finommozgások (pl.: a ceruzafogása görcsös vagy réveteg; rajza kortársaihoz képest kevésbé részletezett és arányos; ügyetlenül fűz; cipőjét nem képes bekötni; ruhát nem tud begombolni),
• koordinálatlan beszédmozgások
• az egyensúly-érzékelés zavara, (pl.: tyúklépésben kibillen egyensúlyából)

Irány- és téri, idői tájékozódás területén:

• jobb-bal irányok tévesztése,
• lateralitás probléma (lateralitás=a test egyik oldalának előnyben részesítése: az egyik kéz, láb, szem, fül domináns a másikkal szemben), keresztezett dominancia,
• testséma zavar (nehézséget okoz testrészeinek megnevezése; nem is tudja megmutatni magán testrészeit; emberrajza életkorához képest kevésbé kidolgozott és arányos),
• jobbról balra végzett soralkotás,
• téri orientációs zavarok (nem tudja megnevezni és alkalmazni az irányt jelölő fogalmakat: jobbra, balra, fölfelé, lefelé, alatta, fölötte stb.; fejletlen a téri emlékezete)
•  időbeli tájékozódás (nehéz az események sorrendjét követnie; nem tudja a napszakok, napok, hónapok, évszakok neveit; helytelenül használja a ma, tegnap, holnap, előtte, utána fogalmakat; mondókákat nehezen tanul meg; ritmusérzéke fejletlen.

Beszéd területén:

• megkésett, akadályozott beszédfejlődés,
• elmosódott artikuláció,
• zöngétlenítés,
• általános pöszeség,
• szegényes szókincs,
• beszédészlelés és beszédmegértés zavara

Emlékezet területén:

• vizuális (látási),
• akusztikus (hallási),
• verbális (beszéd) emlékezet zavara

Figyelem területén:

• tartós figyelemre nem képesek,
• figyelmük könnyen elterelhető,
• megosztott figyelem nehézséget jelent,
• többnyire csak néhány percre tudnak bizonyos dolgokra koncentrálni.

Egyéb területeken:

• látással kapcsolatos észlelés: bizonytalan az alak, a forma, a nagyság, a szín felismerése, megkülönböztetése; nehézséget okoz a lényeges vizuális inger kiemelése, a hasonlóságok, különbségek meglátása formák, ábrák között,
• hallással kapcsolatos észlelés: nehézséget okoz a lényeges hangingereknek a háttérzajból való kihallása, vagy a hangok megkülönböztetésének képessége
• rész és egész viszonyának felismerése, gyengesége,
• lassabb vagy kapkodó munkatempó,
• magatartás, viselkedés agresszív vagy visszahúzódó

Ha fennáll a diszlexiaveszélyeztetettség, a gyermeket diszlexiaprevenció terápiában részesítik. Kiegészítő terápiák alkalmazása is sok esetben javasolt (mozgásterápia, pszichoterápia).

A diszlexiaprevenciós terápia

A diszlexiaprevenciós terápia legfontosabb pillére a fent említett részképességek fejlesztése, amellyel megalapozzuk az olvasás-írástanulás folyamatát már óvodáskorban. A diszlexiaprevenciós terápia segítségével a diszlexiaveszélyeztetett gyermekek olyan tudással kerülnek iskolába, ami megkönnyíti a tanulást és az ismeretek egymásra épülését.

Az optimista/pesszimista gondolkodásnak a tesztje – hogy egy poharat, amely félig van vízzel, félig üresnek vagy félig telinek mondunk – ma már közhely. Az a kísérlet viszont sokkal kevésbé ismert, amit az agykutató Reza Habib végzett el 2010-ben nyerőgépekkel. A kísérleti alanyok agyi aktivitását MRI-vel figyelték, miközben a kísérletvezető egy nyerőgépen vesztes, nyertes és majdnem nyertes állásokat mutatott nekik. Az egyértelműen vesztes és nyertes állásokra az alanyok agya hasonlóan reagált, ugyanazok a régiók „izzottak fel”.

A nagy vízválasztó a majdnem nyertes állásoknál volt: a kísérleti személyek egyik csoportjának az agya ezekre úgy reagált, mint veszteségre, a másik csoportnak pedig úgy, mint nyereségre. Most azt gondolhatnánk, hogy az előbbiek a pesszimisták, míg az utóbbiak az optimisták voltak, ami lehetséges, de a kísérletet végzők nem ezt vizsgálták. Hanem azt, hogy a két csoportnak milyen a viszonya a szerencsejátékhoz. Az előbbi csoportot a normális, hétköznapi emberek alkották, az utóbbit pedig – akik a majdnem nyertes állapotokat nyertesnek érzékelték – a szerencsejáték-függők.

A szerencsejáték függőséget okozó hatására hivatkozott a bíróság előtt Angie Bachman, aki összesen 1 millió dollárt veszített el Las Vegas kaszinóiban. A hölgy azt állította, hogy nem ő a felelős a veszteségért, mert a kaszinók fondorlatos módon kihasználták, hogy ő nyerőgépek közelében elveszíti minden önkontrollját – és a bíróság végül igazat is adott neki. A kaszinó (Harrah’s Entertainment) ugyanis, ahol Bachman játszott, híres kifinomult közönségcsalogató módszereiről. Egyrészről tisztában vannak a fentebb ismertetett hatással, és ezért nyerőgépeiken megnövelték a majdnem nyertes állások sűrűségét. (A nyerőgépeknél ugyanis nem a véletlen „dönt” nyereségről vagy veszteségről, hanem egy bármikor átállítható program.) Továbbá részletes felhasználói profilokat készítettek és egy algoritmus segítségével mindenkihez hozzárendeltek egy potenciálisan megszerezhető pénzösszeget. A csábítás eszközei a hűségkártyától kezdve az ingyen ebéden/vacsorán és ingyen hotelszobán keresztül a direkt készpénz „ajándékig” terjednek.

De nem csak Angie Bachman érzi úgy, hogy bizonyos körülmények között képtelen uralkodni magán. Mindannyiunk mindennapos élménye, hogy nem vagyunk saját magunk feltétlen urai, hogy valamit nagyon szeretnénk – lefogyni, teherbe esni, leszokni a dohányzásról, kigyógyulni egy betegségből, gyorsabban növeszteni a hajunkat, és így tovább –, mégsem tudjuk elérni. Vagy mégis lenne rá esély?

A placebo-hatás

Ma már nem vitatja senki, hogy a lelki folyamatok nagy hatással vannak a testi működésre. A pszichoszomatikus betegségek egész sora ismert, és van, aki minden betegséget (még egy lábtörést is) lelki eredetűnek tart. De pszichénk nemcsak negatív, hanem pozitív hatással is lehet a testünkre. Közismert az ún. placebo-hatás (és ellentéte, a nocebo-hatás), amit már sokféleképpen magyaráztak, de abban mindenki egyetért, hogy a hitnek nagyon nagy szerepe van benne. Az amerikai Science Daily adta hírül, hogy egy tudóscsoport 160 ilyen témájú kutatást nézett át, de még a vizsgálat végzőit is meglepte az eredmények egyöntetűsége.

Valóban minden jel arra mutat, hogy amit hiszünk, az óriási hatással van az egészségünkre.

A Stanford Egyetem pszichológus doktorai, Beverly Potter és Mark Estren a Heal Yourself!: How to Harness Placebo Power című könyvükben több évtized placebo-hatás kutatásainak eredményeit ismertetik. Minden onnan indul ki, hogy mi mint emberek, a testi érzeteinken keresztül folyamatosan teszteljük a környezetünket, hogy ha valami változás történik, arra megfelelően reagálhassunk. Ha például lehűl a levegő, a bőrünk receptorai ezt érzékelik és a vérereink összehúzódnak, hogy kevesebb legyen a hőveszteség, ha viszont felmelegszik az idő, elkezdünk izzadni. „Ugyanakkor nem minden érzékelésünk helytálló”, írja a szerzőpáros. „Gyerekkorunkban és felnőtt hétköznapjaink során olyan érzékelésekhez szokhatunk hozzá, amelyek tévesek vagy valamilyen irányban eltúlzottak. Mivel a testünk az érzékeléseket biológiai reakciókká alakítja, ha ezek az érzékelések tévesek, az hibás biológiai válaszokat eredményez – ami megnyitja az utat a testi vagy a lelki megbetegedések előtt.”

A betegségek lelki eredete

A szervezetünknek kétféle védelmi rendszere van. Az egyik az immunrendszer, ami a belső fenyegetésekkel – baktérium- vagy vírusfertőzés, rákos burjánzás stb. – veszi fel a harcot.  Előfordul azonban, hogy a szervezet védelmi rendszere önmaga ellen támad, mert tévesen idegen elemként, veszélyforrásként érzékeli a saját sejteket.

A másik védelmi rendszer az adrenális rendszer, amelyik a külső fenyegetésekre válaszol – pl. mérges kígyó vagy agresszív részeg –, mégpedig olyan stresszhormonok kiválasztásával, amelyek az „üss vagy fuss” reakcióért felelősek. Ezek a hormonok összehúzzák a belső szervek vérereit, aminek következtében a vér a végtagokba áramlik, előidézve ezzel a harcot vagy a menekülést. A növekedési és az immunfunkciók az „üss vagy fuss” helyzetekben gátolva vannak, hogy ne akadályozzák a testet a cselekvésben.

A mindennapos stressz állandósuló „üss vagy fuss” helyzetet eredményezhet, ami folyamatosan blokkolja az immunműködést és a sejtszaporodást, ami odáig fajulhat, hogy több sejt hal el, mint amennyi termelődik, és ezáltal károsodik az adott szövet vagy szerv. A csökkent immunrendszer pedig védtelenebbé tesz bennünket a kórokozókkal szemben. A stressz csökkenti a vér mennyiségét, ami az előagyba jut, ahol a tudatunk és a tudatos döntéshozó képességünk található, és inkább a hátsóagyba áramlik, ahol a gondolkodást nem igénylő megszokásaink, automatikus reflexreakcióink laknak.

Stresszhelyzetben sajnos az ember nem a legjobb eszét veszi elő, hanem az ilyenkor szokásos reakcióit, ami könnyen lehet, hogy abszolút téves helyzetértékelésen alapul.

„Hogy kihasználhassuk a placebo-hatást, tudatosan olyan viselkedésmintákat kell elsajátítanunk, amelyek ráveszik a szervezetünket, hogy a nem tudatos folyamatain keresztül olyan sejtkörnyezetet alakítson ki, ami egészségre és jó közérzetre vezet. Ez többféleképpen is elérhető”, állítják a szakemberek. A lényeg az, hogy bizonyos kívánatos válaszreakciót rutinná, automatizmussá változtassunk folyamatos gyakorlás által – azaz rossz szokásainkat és beidegződéseinket jó szokásokkal és beidegződésekkel váltsuk fel.

Az ima nemesít

Íme egy példa, hogy miként is működik ez. A University of Wisconsin-Madison’s Center for Investigating Healthy Minds kutatásvezetője, Helen Weng Együttérzés Meditációs Tréningnek (Compassion Meditation Training) nevezte a kutatócsapata által kidolgozott módszert, amelynek legelső fázisában arra voltak kíváncsiak, hogy az együttérzés, az egymás iránti szolidaritás képessége egyáltalán alakítható-e.

A 2013-ban elvégzett kísérletekben a résztvevőket arra kérték, hogy először önmagunk iránt ébresszék fel az együttérzésüket, majd egy szerettük iránt, ezt követően egy vadidegen iránt, végül pedig egy olyan személy iránt, akivel szemben negatív érzéseik vannak. A résztvevőknek olyan mondatokat kellett imaszerűen ismételgetniük, mint „Kívánom, hogy szabadulj meg a fájdalomtól!” vagy „Szeretném, hogy béke költözzön a szívedbe!” A kontrollcsoporthoz képest – akik egy egyszerű problémaátértékelő tréningen vettek részt – a tesztcsoport tagjainak agya az együttérzésért felelős területeken nagyobb aktivitást mutatott (MRI-vel figyelték), és sokkal cselekvőképesebbé váltak, ha szorult helyzetbe került felebarátjuk megsegítésére volt szükség.

2014 áprilisa óta a tréning programja ingyenesen elérhető (angol nyelven), sok ezren le is töltötték már. „Az átlagemberek pozitív hatásokról számoltak be”, mondja Wang. „Olyasmiket írtak, hogy ’Az együttérzés meditáció tréning gyakorlása után úgy érzem, jobban uralni tudom az érzelmeimet, jobban együtt tudok érezni másokkal, és kevesebbszer jövök ki a sodromból.’ És az embereknek önmagukkal kapcsolatban is jobb érzéseik lettek. Valaki például így nyilatkozott: ’Az együttérzés tréning után nagyobb elfogadással és jóindulattal tudok önmagam felé fordulni. A bennem élő kőkemény kritikus lassan lenyugszik.”

Az önmagamról alkotott kép, hogy én jó ember vagyok, a legnagyobb gyógyító erő. Ha másért imádkozom, attól én leszek jobb ember – és arról még egy szót sem ejtettünk, hogy az ima meghallgatásra is találhat…

A jóra törekszem…

Összefoglalva tehát, hogy valaki milyen ember – arról nem (csak) a környezete tehet, abban magának is döntő szerepe van. Noha nagyon sok rossz szokás és téves reakció valódi okai egész életünk során rejtve maradnak a tudatos énünk előtt, mégis képesek lehetünk megváltoztatni őket. Hogy hogyan? Nos, úgy, hogy az ember tudatosan a jót és a helyeset cselekszi, még akkor is, ha nem is hisz benne, vagy ha az érzései mást diktálnának. Kicsit úgy, ahogy azzal az anekdotabeli kis szerzetessel történt, aki egy nap panasszal állt rendi elöljárója elé.

– Apát uram, én akármennyit imádkozom, akárhogyan elmélkedek, soha nem érzek semmit, az egész üresnek és értelmetlennek tűnik számomra.
– Jól van, fiam, itt ez a kosár, menj le a folyóra és hordjál föl benne vizet ebbe a dézsába.
A kis szerzetes nagyot nézett, de teljesítette az utasítást, hónapokig minden nap lement a folyóhoz, megmerítette a kosarat, de mire felért a kolostorhoz, mindig minden víz kifolyt belőle. Ekkor hívatta az apát.
– Nos, mennyi vizet sikerült felhordanod ide a dézsába?
–  Semennyit, teljes kudarc az egész vállalkozás.
– Igazad van, de nézd meg, hogy közben milyen tiszta lett a kosár.