Egyszer az egyik kedves kolléganőm sírva érkezett munkába, hiába kérdeztük tőle, hogy mi a baja, nem szólt egy szót sem. Beletelt egy kis időbe, amíg összeszedte magát és elárulta, hogy most jön az orvostól, ahol őt szörnyen megalázták. A középkorú orvos ítéletet mondott az egész életéről. Ezt hallván kollégák és kolléganők egymást túllicitálva mesélték el saját történeteiket, amelyekben az orvosok felsőbbrendűen és lekezelő módon viselkedtek velük, páciensekkel. Mindenkinek volt legalább egy ilyen története. Vajon tényleg ilyen szörnyűek lennének a magyar orvosok? Vagy másról van szó?

Az autonóm ember

Ha Marx Károly vagy Engels Frigyes megélhették volna, ámulattal vegyes borzalommal figyelték volna, hogy teóriájukból miként épül ki az, amit a végére úgy ismertünk: létező szocializmus. Sokkal kevésbé köztudott, de a mai ember alapvető liberális beállítódása nem organikus fejlődés eredménye, hanem ugyanúgy ideológiai előzményei vannak, mint az egykori kommunisták meggyőződésének.

A Frankfurti iskola filozófusainak (Max Horkheimer, Theodore W. Adorno, Walter Benjamin, Herbert Marcuse, Jürgen Habermas) ideálja az autonóm ember volt, aki minden pillanatban maga döntheti el, hogy neki mi a jó és abba senkinek semmilyen beleszólása nem lehet. Ez a fajta autonómia aztán szép lassan a szabadság szinonimájává vált, ami ma az egyik legalapvetőbb érték, amit a társadalom elfogad, amit a szülők a gyerekeik elé elsőrendű célként állítanak. Ez a teljes függetlenség szabadsága, ami nem ismer el semmilyen kötöttséget.

Nagyon nehéz ma arról a másik fajta szabadságról beszélni, amelyik önként és szabad döntésből vállalja a kötöttséget.

Mostanra bebizonyosodott, hogy a Frankfurti iskola társadalom-mérnökei által megálmodott tökéletes és racionális társadalom utópia marad csupán, de az elmélet számos eleme beépült a közgondolkodásba. A mai ember például egyre nehezebben fogadja el, hogy bárki bármilyen címen is beleszóljon az életébe. A rendőr, tanár, jogász, katona, vasutas, stb. elvesztette hivatalából fakadó autoritását. Ahogyan az orvos is. A fenti konfliktus forrása is éppen az, hogy egy hierarchikus rendszer képviselője találkozik egy autoritáshoz nem szokott „autonómmal”. A helyzet egyenlőtlen, mert az orvos tudja, hogy ő kicsoda, mit képvisel és hol áll az adott helyzetben, míg a páciens ezt nem tudja, és amikor közlik vele, felháborodik.

A mai „autonóm embernek” ugyanis nincsenek határozott körvonalai. Aki mindig és mindentől teljesen független akar maradni, az semmi mellett nem tudja letenni a voksát, mert akkor abban a pillanatban elkötelezné magát. Így igazi karaktere sem lesz.

Bár a szó azt sugallná, hogy aki „autonóm”, az nem hagyja magát befolyásolni más emberek véleményétől, hanem kitart a saját nézetei és elképzelései mellett, a valóságban viszont ennek éppen az ellenkezője igaz.

A magányos tömeg

David Riesman amerikai szociológus „kívülről-irányított” embernek nevezi azt, a második világháborút követően megjelenő embertípust, aki nem rendelkezik belső hittel, céllal vagy meggyőződéssel, hanem egyszerűen csak alkalmazkodik. Riesmannak a Magányos tömeg című könyve a társadalmi konformitás tanulmányozásának mai napig legjelentősebb alkotása. A szerző a megfelelésre való törekvés példájaként az amerikai kertvárost hozza fel, ahol mindenki a szomszédjai tetszését és elismerését keresi attól való félelmében, hogy kitaszíttatik a közösségből. Az életmódnak olyan kényszerítő ereje van, ami miatt a tagok látszólag önként feladják „belső indíttatásukat”, azaz egyéni vágyaikat és céljaikat, hogy átvehessék a közösség céljait, ideológiáját, értékeit, tetszését vagy nem tetszését. A paradox az egészben az, hogy ezáltal egy rendkívül szorosan zárt csoport jön létre, amelyiknek a tagjai mégsem találják meg azt a valódi közösséget, amire vágynának.

A kívülről irányított emberrel szemben a „belső-indíttatású” ember a saját céljait követi, szilárd hite és meggyőződése van, és ha kell, ki is áll érte. Első pillantásra úgy tűnhetne, hogy a Frankfurti iskola „autonóm embere” azonos Riesman „belső-indíttatású” emberével, de nem így van. Az autonóm ember semmilyen formális autoritást nem fogad el, a „belső-indíttatású” ember viszont nagyon is tudatában van az autoritásnak, legfőképpen azért, mert nemcsak engedelmeskedik neki, hanem maga is gyakorolja. Tisztában van a helyével és a szerepével a hierarchiában, határozott személyisége van, maga is hoz döntéseket és mások döntéseit is elfogadja.

Aki semmilyen autoritást nem fogad el, az kiszolgáltatja magát mindenkori környezete ízlésének és értékítéletének. A teljesen független ember azonos a „kívülről-irányított” emberrel.

Tisztában vannak ezzel a társadalom-mérnökök is, akik a manapság olyan divatosan hangzó „társadalmi tudatformálással” igyekeznek elérni a gondolkodás egységesítését. Ugyanezt a célt szolgálja az úgynevezett mainstreaming (pl. gender mainstreaming) technika, amelyik egy általában marginális társadalmi csoport törekvése, hogy nézeteit általánosan elfogadott, uralkodó nézetként tüntesse fel. Ehhez csak igazodni lehet, de ellentmondani neki nem, mert a társadalomból történő kizáratást kockáztatja az, aki másképp gondolkodik.

Vannak bizonyos dolgok, amelyeknek a belátásához soha nem juthat el az ember, sőt, a világon a legtöbb dolog ilyen. Kénytelenek vagyunk elfogadni, amit mások mondanak nekünk.

Nagyon kevés embernek van lehetősége megbizonyosodni arról, hogy a Föld gömbölyű, a többség mégis elhiszi. Azt is elfogadhatjuk, hogy általában valószínűleg igaza van az orvosnak, amikor valamilyen értékítéletet mond az életmódunk felett. A kérdés az, hogy ezt mennyi irgalommal teszi. Jézusnak sem maradt volna egyetlen tanítványa sem, ha állandóan szembesíti őket az igazsággal, hogy mennyire tökéletlenek is ők. Idővel szemlesütve mindegyik eloldalgott volna, és akkor hol lenne ma a kereszténység?!

Kellenek-e papok?

Magyarország mára missziós területté vált, papokból „behozatalra” szorulunk. Olyan távoli országokból is jönnek már hozzánk atyák szolgálatot teljesíteni, mint Vietnám vagy a Fülöp-szigetek. A klérus és a hívek viszonya átalakulóban van. Akadnak olyanok is, akik azt mondják, nem baj, ha kevés a pap. Az átalakuló egyházban egyre nagyobb szerep hárul majd a laikusokra, a mai ember meg úgyis egyre nehezebben fogadja el, hogy bárki bármilyen alapon beleszóljon az életébe. A pap nem kiváltságos személy az egyház életében, hanem csak egy a hívek sokasága közül.  Jó ha van, de az se baj, ha nincs.

Ezzel a véleménnyel szemben vannak azok, akik úgy gondolják, hogy papokra nagyon is szükség van. Akármennyi (média)kísérlet is történt autoritásuk lejáratására, a papok továbbra is az ország erkölcsi elitjét képviselik.

Minden országnak olyan papjai vannak, amilyet megérdemel, hiszen ők is abból a táradalomból jönnek, ahonnan mindenki.

De nem is erkölcsiségük miatt érdemes a papok autoritását elfogadni, hanem mert Jézus bizonyos dolgokat kizárólag rájuk bízott. A papok szerepének Egyházon belüli elsúlytalanodásával óhatalanul együtt járna például az eukarisztia eljelentéktelenedése is (a gyónásról vagy a betegek szentségéről most nem is beszélve). A közösség szerepe tényleg felértékelődik, de nem úgy, hogy átveszi a pap szerepét, hanem hogy megerősíti és támogatja a papját. Mert nem a birkák szavazzák meg, hogy merre menjen a nyáj, hanem a jó pásztor dönti el. A papi hivatás tényleg szolgálat, ami időnként óhatatlanul azzal jár, hogy bele kell avatkozni más emberek életébe, akármennyire nehéz is ez.

Végezetül hadd meséljek el egy személyes történetet a papi autoritásról...

Mielőtt összeházasodtunk volna, a feleségemmel már egy ideje együtt éltünk, lényegében vadházasságban. Senki nem mondta, hogy ez így nincs rendjén. Amikor végül viszontagságos úton meghoztuk a döntést, hogy össze akarunk házasodni – eleinte ugyanis ez sem volt magától értetődő –, elmentünk egy pap ismerősünkhöz, hogy készítsen fel minket. Ő el is vállalta, de azt kérte, hogy az esküvőig hátra lévő négy hónapban éljünk szexuálisan önmegtartóztató életet. Sem jövendőbeli feleségem, sem én nem nagyon értettük, hogy miért, hiszen már meghoztuk a döntést, elköteleződtünk egymás mellett, a lényeg megtörtént, miért kellene hát az életmódunkon változtatnunk. Nem láttuk ugyan értelmét, de mivel elhittük, hogy az a pap jót akar nekünk, ezért elhatároztuk, hogy teljesítjük, amit kér.

Ma, 15 házasságban töltött évvel és öt gyerekkel a hátunk mögött mind a ketten úgy látjuk, hogy az a négy hónap még kevés is volt, több jobb lett volna.

(Nem tudtunk ugyanis kizökkenni a régi rossz rutinokból, ami megnehezítette a házasságunk első néhány évét, de ez egy másik történet.) Összességében elmondhatjuk, hogy családi életünkben nagyon sokat köszönhetünk a papoknak. Sok dologra nyitották rá a szemünket, amikre magunktól talán soha rá sem jöttünk volna. Eleinte nem feltétlenül értettük, de elfogadtuk tőlük, mert papok és nem bántuk meg.

Az eredeti nagymama-hipotézis még 1966-ból származik, ekkor publikálta William Hamilton brit tudós dolgozatát, melynek célja annak megmagyarázása volt, miért is élnek az emberek olyan sokáig. Az állatvilágra ugyanis az a jellemző, hogy a fogamzóképes kor után már nem számíthatnak hosszú életre az egyedek, hiszen beteljesítették feladatukat, vagyis továbbadták génjeiket. Közeli rokonaink, a csimpánzok is átlagosan ötven éves koruk körül fejezik be földi pályafutásukat a dzsungelben. Az ember azonban általában még több évtizedig is életben marad azután, hogy gyermekei megszülettek. Mi az értelme ennek? – tette fel a kérdést az evolúciós biológus, akinek mindig is másképp járt az agya, mint a többségnek.

Miért élnek olyan sokáig az emberek azután is, hogy beteljesítették életfeladatukat? A férfiak idős korukban is képesek a gyermeknemzésre, na de a nők? Ők miért élnek általában még tovább, mint a férfiak?

Finnországban már a 17. századtól pontosan vezették az anyakönyvi kivonatokat a születésekről, a házasságkötésekről és a halálozásokról. A tudósok így rögzített tényekre hagyatkozva végezhették el vizsgálatukat, amelynek során 537, 1702 és 1823 között született nő adatait elemezték. Számokkal bizonyítható: a hosszú életű asszonyoknak több unokája született, mint a korán elhalálozóknak. Ez két dologgal magyarázható: egyrészt, az idős emberek számára az unokáik jelentik az élet értelmét, szó szerint értük élnek, másrészt, a fiatal generációknak is szükségük van az idősek segítségére. 

A túlélés záloga

Hamilton arra a következtetésre jutott, hogy az emberi faj a nagymamáknak köszönheti az elérhető hosszú életkort. Ők segítettek lányaiknak az unokák felnevelésében, így a fiatal nők részt tudtak venni az élelem gyűjtésében.

A nagymamák védőszárnyai alatt az unokák kis vasgyúrókká növekedtek, egészségesebbek voltak kevésbé szerencsés, nagyszülői segítség nélkül felnövekedett társaiknál, többen érték meg közülük a felnőttkort, és adták tovább a hosszú élet génjét saját utódaiknak.

A nyolcvanas-kilencvenes években Kristen Hawkes amerikai kutatónő Tanzániában a hadza törzsnél végzett megfigyeléseivel támasztotta alá az elméletet. A törzs vadászó-gyűjtögető életmódot folytat, a mindennapi élelem megszerzése 7-8 kemény órába telik az őserdőben. Az első hónapokban a fiatal anyák a kisbaba ellátása mellett nem képesek erre. A hadza törzs szokásrendszere miatt a fiatal anya támogatásra nem a férjétől számíthat, hanem egy idősebb női családtagtól: az anyjától, egy nagynénjétől vagy egy idősebb unokanővérétől. A nagymama vagy pótnagymama az, aki megszerzi a majomkenyérfa gyümölcsét és bogyókat gyűjt a fiatal nő és annak nagyobb gyerekei számára. A nő és gyermekei neki köszönhetik a túlélésüket, számukra életbevágó a nagymama jelenléte.

A hosszú élet titka?

„A nagymama-hipotézis új megvilágításba helyezi, miért vált az emberi faj hirtelen képessé arra, hogy bárhová eljusson és bármit megtegyen – mondja Dr. Hawkes. – Ez a magyarázat arra, miként vehettük birtokunkba az egész bolygót.” A kutatók szerint ugyanis az idősek nem egyszerűen az utódok életben maradását segítették. Azzal, hogy a hosszú élet génje gyakoribbá vált, lehetőség nyílt arra, hogy az idősek tudásukat és tapasztalataikat továbbadják, így segítve a törzset a helyes döntések meghozatalában.

Később aztán a lipcsei Max Planck Intézet doktori iskolájának hallgatója, Friederike Kachel és csapata irányította a figyelmet újra a témára. Egy matematikai modellel ellenőrizték az elméletet. A számítógépes programmal ezer képzeletbeli ember utódainak lehetséges életét vizsgálták 500 generáción keresztül. Az egyik létrehozott csoportban az idős nők nagy figyelmet szenteltek unokáik gondozásának, a másikban viszont a gyerekek nem számíthattak a nagyszüleikre. A kutatók beszámolója szerint a nagymamával rendelkező családokban szépen fejlődtek a gyerekek, az anyák pedig több gyereket hoztak világra, mint a kontrollcsoportban. A várható életkort azonban nem befolyásolta a nagymamák közelsége.

„Bebizonyosodott a nagymamák pozitív hatása a megszülető unokák számát és azok túlélési esélyeit illetően, de a hosszú életre nem voltak hatással” – állítja Kachel.

A fiatal kutató szerint a számítógépes szimuláció folyamán ugyanaz zajlott le, ami a természetben: az első generációk tagjai átlagosan körülbelül 50 évig éltek. Ezt a tulajdonságot örökítették tovább a virtuális emberkék virtuális utódaikra: aki hosszabb életű volt, annak a gyermekei is hosszabb életre számíthattak. A rövid életűek leszármazottai közül azonban sokan hamar meghaltak.

A nagymama-hipotézis kritikusai szerint, ha az elmélet igaz lenne, egy idő után „túlerőbe” kellett volna kerülnie a hosszú élet génjének, ez azonban nem történt meg. Hogy miért él az ember mégis tovább, mint korábban? Erre nem született újabb tudományos magyarázat, de azt továbbra sem vonja senki kétségbe, hogy az emberiség történelme során a nagymamáknak fontos szerepük volt az unokák jóllétében. S hogy mikor kerül be ez a tény az iskolai történelemkönyvekbe? A választ egyelőre sűrű homály fedi, de egy biztos: a nagymamaság éppúgy ősrégi szerep, mint az anyaság.

Almás charlotte recept

Hozzávalók: 25 dkg babapiskóta, 2 dl (házi) baracklekvár, 75 dkg tisztított, reszelt alma, fahéj, citromlé, 5 evőkanál cukor

Az almát víz nélkül, cukorral megpároljuk, elfőzzük teljesen a levét, ízesítjük kevés citromlével, fahéjjal. Egy mély tálat körberakunk babapiskótával, beletöltjük az almát úgy, hogy közé rétegesen baracklekvárt kenünk. Beborítjuk a maradék piskótával és egy éjszakára mélyhűtőbe tesszük.

Tálalás előtt negyed órával kiborítjuk a formából, ez alatt az idő alatt felolvad annyira, hogy szeletelni tudjuk, de nem esik szét.

Datolyás sült alma  recept

Hozzávalók: személyenként 1 alma, 5 dkg dió, 5 szem datolya, 1 evőkanál méz, egy csipet őrölt gyömbér

Az almát megmossuk, magházát kivájjuk. A gyümölcshúsból is kiszedünk egy keveset, ezt összekeverjük a vékony szálakra vágott datolyával, a durvára vágott dióval és a mézzel. Megtöltjük az almát és forró sütőben 15 percig sütjük.

Göngyölt alma recept

Hozzávalók: személyenként 1 alma, 2 szelet bacon, olíva olaj, ¼ vöröshagyma, 1 gerezd fokhagyma, 10 dkg sütőtök, 5 dkg füstölt sajt, oregánó, majoranna, bors, kevés só

Az almát kivájjuk, a húsát a sütőtökkel együtt apróra vágjuk. A felaprított hagymát és a zúzott fokhagymát megfuttatjuk az olajon, beledobjuk a sütőtököt és az almát, megfűszerezzük és megpároljuk. Ha kész, összekeverjük a reszelt sajttal és visszatöltjük az almába. Az alma héját megolajozzuk és rátekerjük a bacont, fogpiszkálóval két-három helyen rögzítjük. Forró sütőbe toljuk és megsütjük.

Alma-paradicsom chutney recept

A chutney tulajdonképpen egy lekvár állagú krém, édes-savanyú, fűszeres íze jól illik különböző húsokhoz, sült krumplihoz, mártogatós zöldségekhez. A hagyományos receptekben főleg az indiai fűszerek dominálnak, de érdemes más ízekkel is kísérletezni! Ha többet készítünk, forrón üvegekbe rakva télire is eltehetjük, vagy le is fagyaszthatjuk.

Hozzávalók 4 adaghoz: 8 db paradicsom, 2 db nagy savanykás alma , 6 db szegfűszeg, 1 rúd fahéj, 1 kávéskanál római kömény, 2 kávéskanál bazsalikom, 2 kávéskanál oregano, 1 evőkanál cukor,

só, 4 evőkanál olaj

A paradicsom héját lehúzzuk, apróra vágjuk, az almát meghámozzuk, és szintén apróra vágjuk. Az olajat megmelegítjük, kicsit pirítjuk benne a fűszereket, majd beletesszük a paradicsomot és az almát. Kb egy órát főzzük kis lángon.

– Hogyan kerültél a szerzetesrendbe?
– Az első lépés talán fiatal felnőttkoromban történt, akkor átéltem egy újfajta Isten-kapcsolatot. Bébiszitternek mentem Düsseldorfba. Hiányoztak azok az ismerősök és barátok, akik otthon biztos pontot jelentettek, és a friss ismeretségek mellett csak Isten maradt velem. Nem volt semmi különös, misztikus élmény, csak az egyszerű hétköznapok az ő baráti jelenlétében. Amikor hazajöttem, minden jól ment körülöttem, sikeres felvételi, felsőfokú nyelvvizsga, egy nagyon jó fordítási munka lehetősége, szeretettel teli kapcsolatok, semmi okom nem volt, hogy hiányérzetem legyen, mégis, amikor egy barátnőm feltette nekem a mindennapos kérdést, „Hogy vagy?”, elgondolkoztam. Azt kellett volna válaszolnom, hogy kerek a világ – ez a kérdés mégis egy erős keresést és átrendeződést indított el bennem. Vajon minden rendben, a maga helyén van az életemben? Akkor találkoztam a Nyolc Boldogság Közösséggel, a barátnőmet kísértem el, de aztán mégis én maradtam ott. Emlékszem, azt mondták, most nem tudnak foglalkozni velem, ebédig menjek be a kápolnába szentségimádásra. Ott úgy éreztem, megérkeztem. Azért még, emlékszem, felütöttem a Bibliát, hogy kapok-e valami idevágó szentírási idézetet megerősítésképpen. De nem érkezett semmi, két bibliai könyv között nyílt ki. Akkor megértettem, hogy a kérdező és a válaszadó nem ugyanaz. Az én szabadságomban állt, hogy a meghívás élményre felelek-e. Az én válaszom pedig nem az volt, hogy jobban csináljam vagy többet tegyek valamiért, ami jó és fontos, hanem a kizárólagosság: hogy aki vagyok, testestől-lelkestől kizárólag Istennek ajándékozzam. Amikor ezt megértettem, éreztem, hogy tényleg rendben vagyok. A szentségimádás az utam egyik fontos állomása volt.

– Hogy lehet a szentségimádást megszerettetni másokkal?
– A gyerekekkel néha nagyon egyszerűen, ők még nem az intellektusukkal közelítik meg, csak hagyják, hogy hasson rájuk.

Egyszer egy táborban egy kisgyerek, akinek semmilyen vallásos múltja nem volt, odajött hozzám, hogy ahhoz a csillaghoz menjünk, mert ott olyan jó. A felnőtteket sokszor a csend szólítja meg, mert az nagyon hiányzik az életükből.

– Éppen ezért talán nem is kis feladat kiüríteni a sok napi gondot.
– A lecsendesedés önmagában valóban nem egyszerű. A gondolatok jönnek mennek, repkednek, mint a legyek – ahogy Avilai Teréz mondja –, és minél inkább el akarjuk hessegeti őket, annál jobban magukkal ragadnak. Miközben valamennyire nyilván szükséges a külvilágot letenni és egy belső összeszedettségre eljutni, az imádság fókuszában nem a csend van, hanem az Istennel való találkozás vágya. Vágyunk megérkezni Annak a jelenlétébe, aki ígérete szerint velünk maradt, velünk van. A lényeg – ahogy az emberi kapcsolatokban is – magában a kapcsolatban van. Nem a teljesítmény a fontos, hanem hogy jelen vagyok a másik számára. A testi jelenlétem segíti és egyben kifejezi azt, hogy a másik személlyel – Istennel vagy emberrel – osztom meg az időm, rá figyelek.

– Test és lélek fontosságát illetően sokszor átesünk a ló túlsó oldalára. Néha a lelket, néha meg a testet hanyagoljuk el. A sport segít abban, hogy ne szakítsuk el egymástól a kettőt?
– Szerintem az a lényegi különbség, hogy használjuk-e a dolgokat, akár a testet, akár a lelket, vagy élünk velük. Ha az a célunk, hogy jó lelkiállapotban legyünk vagy jó testi kondícióban, azért nyilván tennünk kell. Vannak technikák arra, hogy egyensúlyba tartsuk a testet és a lelket, de az igazi egységhez, úgy gondolom, nem elég a technika, hanem szemléletmód kell. Sienai Szent Katalin azt mondja: „Testetek és lelketek a szeretet anyagából van megalkotva”, vagyis a szeretet ajándéka a testünk is, a lelkünk is. A szeretet anyagából van, és szerethető. Ahogyan elkezdem megélni értékes ajándékként testi-lelki valóságomat, úgy lassan alakulni fog bennem az egység.

Törékeny lélekben és testben élek, nem tökéletesben, de mindezt úgy, ahogy van, ajándéknak tekinthetem.

Kép

– A sport neked konkrétan is segített, amikor nehéz időszakot éltél át?
– Volt egy diagnosztizált burnout-szindrómám, kiégésem volt, ez gyakori a segítő szakmákban. Szerencsére a spirituális egyensúlyom nem borult, csak a mentális. Ekkor tapasztaltam meg azt is, amit addig csak tanultam, hogy a kettő nem ugyanaz. A testi egészségem is megrendült. A felépülésemben a mozgásnak nagy szerepe volt, főleg az olyan ritmikus, ciklikus mozgásformáknak, mint a gyaloglás, futás, evezés. A test és a lélek különböző valóságok, de az egységük lehetővé teszi, hogy egymást megerősítsék. A mozgás rengeteget segített abban, hogy mentálisan regenerálódjak. Egyszer a Jézusi gyaloglás lelkigyakorlaton, amely a nordic walkingra épül, egy nyolcvanegynéhány éves néni mondta, hogy amíg tud, addig jön, mert most annyit akar gyalogolni, hogy amikor már nem tud, a lelkében akkor is folytatni tudja az utat.

– Mennyit mozogsz?
– Hetente kétszer sportolok, tornázom, és az Orczy-kertben szoktam futni, és amikor csak lehet, gyalogolok. Van, hogy az agyam a sok tennivaló miatt elfelejtené a mozgást, vagy egyáltalán nincs kedvem, de a testem jelez, hogy szegény nem volt megmozgatva aznap, és akkor muszáj, hogy beleférjen legalább egy esti séta.

A múlt héten cseresznyét szedtünk édesanyáméknál, egy magas létrán ácsorogtam egész nap, és fújt a szél is, az egész testem be kellett feszítenem, nyújtózkodni, csimpaszkodni kellett, hogy ne essek le és leszedjem a termést. Pilates tornának vagy balettnek is beillett volna a gyakorlat. Jó kis izomlázam lett. Ha több természetes fizikai, kerti munkát végeznénk, valószínűleg jobban ki lenne elégítve a testünk mozgásigénye, karban lennének tartva az izmaink.

– Sokan mondják, hogy nincs idejük mozogni, annyi a fontosabb teendő, meg aztán valamibe úgyis bele kell egyszer halni...
– Nem biztos, hogy az a jó út, ha valaki belehal abba, amit csinál. A keresztény felekezetekben is előfordul, hogy idealizáljuk azt, ha valaki belepusztul a szolgálatba, akár az egyház, a szakma vagy a magánélet oltárán. Vajon mitől lesz értékes az életem? Tényleg mindig túl kell teljesíteni, lefőzve elvárásokat, szomszédot, önmagamat?

Élni másokért, életet adni, éltetni másokat, életre hívni dolgokat – mi lenne, ha inkább ebben gondolkodnánk? De hogy ezt tegyük, nekünk magunknak kell élettel telinek lenni, ápolni az életet magunkban és a környezetünkben. Megéri az életre voksolni és még a halálban is az életre nyitni. 

A mai pedagógus pályája egyik legnagyobb kihívása előtt áll: a multitasking jegyében élő fiatalok érdeklődését a hagyományos tanóra keretei között kell fenntartania, úgy, hogy azért a diákok természetesen ne csak jól szórakozzanak, hanem tanuljanak is. Emberpróbáló feladat. Csak az ember képes rá? Vagy némi emberi leleményességgel és befektetéssel pótolható az emberi erőforrás?

2013-ban indult útjára a Videotanár elnevezésű kezdeményezés (www.videotanar.hu), amely a Nemzeti Alaptantervre épülve egyfajta internetes oktatási segédletként készítené fel a felső tagozatos diákokat. A különböző tantárgyakhoz rövid ismertető videók is tartoznak, amelyben tanárok ismertetik az anyagot, hasonló körítéssel, mint a tantermekben. Utána ellenőrizhetik a tanulók a megszerzett tudást; feladatmegoldó tesztekkel. Nagy csapat dolgozott a megvalósításon, 70 tanár és 14 lektor munkája fekszik a videotanárban, 850 oktatóvideó került fel az oldalra 17 000 ellenőrző kérdéssel. És mivel a legtöbb diák pusztán a tudás öröméért nem töltöget teszteket, tanulmányi versenyt hirdettek a szervezők. A megmérettetés 8 hónapon keresztül tart majd, minden héten más-más évfolyam más-más tantárgyai kerülnek sorra. Aki a leggyorsabban és a legkevesebb hibával oldja meg a feladatsorokat, az lesz a győztes.

Az alapítók nem titkolt szándéka, hogy az ország minden területén ugyanolyan feltételekkel tanulhassanak a gyerekek, miközben ugyanolyan nagyszerű tudásbázist kapnak. Akinek nincs meg az anyagi háttere ahhoz, hogy magántanár foglalkozzon vele, annak ingyen magyarázzák el, ami a tanórán nem volt érthető. Az elképzelések szerint, miután a gyerekek végigülték a napi 6-8 órát a saját iskolájukban, ahol mit sem értettek meg az anyagból (reális veszély), majd a videotanártól megtanulják. Igaz, a virtuális oktató csak a kikapcsolható monitoron van jelen, nem kötelező meghallgatni; nem fegyelmez, de türelmesen elmondja ugyanazt, rákattintva akár tízszer is, amíg a nebuló meg nem érti. Életszerű.

A szülő pedig, aki energiát nem sajnálva jelszavakkal védi le az elektronikus kütyüket, és büntetésekkel és/vagy jutalmakkal próbálja csemetéjét rávenni arra, hogy minél kevesebb időt töltsön a számítógép előtt ülve, lelkesen pártolja a netezést, hiszen „tanul a gyerek”.

A magyar oktatásügy valóban problémákkal küzd és a megváltozott helyzetre, körülményekre reagálni kell. A minimális hatékonyságú, 30-35-ös osztálylétszámoknak leadott napi 7-8 órányi monoton foglalkozás helyett ideális lenne egy-egy gyerekkel külön is foglalkozni. Ezt a videotanár meg is teszi, csak hát nincs visszajelzés, nem látja a diák szemvillanásában, érti-e, jól érti-e az anyagot, mit ismételjen el, mit világítson meg. Bár a Honfoglaló nevezetű játékra némileg hajazó forma rejt némi izgalmat, a játék sajnos nem váltja ki a reggeltől délutánig tartó iskolát, hanem az így is fáradt gyereket tovább gyötri, aki félő, hogy a harmadik kémiai feladat megválaszolása után átvált inkább a Facebookra. Pontosabban valami másra, mert valószínűleg közben is fészbukozott.

A katolikus esküvők áldásának szövegében van egy mellbevágó, szép mondat. A pap azt kéri az Úrtól, hogy a házasulandók „fiaiknak fiait mindketten láthassák”.

A nagyapám összesen 45 évet élt. Én most lettem annyi, vagyis utolértem a tudatomba örökre öregemberként beleégett férfit (a nagypapák öregek…), aki valójában sohasem volt öreg. Apámnak bizonyára furcsa (ha töpreng ilyesmin, de ahogy ismerem, biztos töpreng): a fia annyi idős, mint az apja volt akkor, amikor meghalt.

Vajon gondolt-e az unokáira? Én sem gondoltam erre soha; persze, a gyerekeim megnőnek, megházasodnak, gyerekük születik, de nem szoktam elképzelni őket. A  dédunokákat már nagyon valószínű, hogy  nem láthatom (ekkora kegyet még az esküvői áldás sem óhajt). Ahogy ük-ükapáim sem ismertek engem, valószínűleg nem is emésztődtek ezen, bár életük száz-kétszáz év elmúltával is újra értelmet nyer egy újabb leszármazott születésével.

A puszta létünk a bizonyíték arra, hogy száz, ötszáz, ezer és tízezer évvel ezelőtt is éltek felmenőink. Ők végezték azokat a tevékenységeket, amelyekről történelemórán tanulunk: háromnyomásos gazdálkodást folytattak, robotoltak, szántottak, tíz falunként templomot építettek, füstadót fizettek, pestisben meghaltak, Rákóczi vagy Kossuth seregében harcoltak. Akinek megvannak otthon a családfák (általában csak egy-egy jelesebb ága, jóllehet kettő-négy-nyolc-tizenhat majd harminckettő, hatvannégy stb. irányból eredünk), azok lelkesen tanulmányozzák a neveket, s talán elképzelik, hogy ezek mögött valós életek vannak. Akit ez kevésbé izgat, sokszor már a dédszülei nevét sem tudja. A többség a jelenben él, és nem gondol azokra sem, akik egyszer, évszázadokkal később azért születnek meg, mert mi is megszülettünk.

Jézus főpapi imájában egyetlen mondattal íveli át ezeket az évezredeket: „nem csak őérettük” (itt a tanítványaira utal) „könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem”. Vagyis mindannyiunkért, akik keresztényekké lettünk az ókorban, a középkorban, Ázsiában és Európában: a felmenőinkért, értem és a leszármazottaimért. Mert az élet folyamatos a teremtés óta.

Pedig nem volt abban a lakótelepi szárítókból kialakított lakásban semmi különös. Jó dzsessz szólt, mindig volt friss tea, igaz vodka is. Kosarakban perecek és széles nyakú üvegedényekben savanyú uborka. Több ilyen kínáló hely volt a lakásban, asztalon, földön, falmélyedésben.

Nagy beszélgetések zajlottak, Józek olykor mesélt a munkájáról, néha fönt dolgozott a kupola alatt, máskor a műhelyében, de restaurálás közben sose láttuk, akkor nem engedett maga mellé senkit. Engem sem hívott, igaz, én akkoriban egy megszállott lengyel fotósgyerekkel a vidéket jártam – szép, öreg arcokat keresett. Amikor valaki megtetszett neki, leálltunk, beszélgettünk, ő meg fényképezett. Józek hajónyi méretű, öreg Cadillec-jével utaztunk, ő adta kölcsön Jannak. Ha hű akarok lenni az igazsághoz, engem is ő „adott kölcsön”:
– Elzbieta, legyél ennek a gyereknek az őrangyala, Jan béna és tehetetlen földi őrangyalok nélkül.

Egy szóval se tiltakoztam, egyrészt boldog voltam, hogy ott vagyok velük, másrészt akkor úgy éreztem, Józek kedvéért elmegyek a világ végére. Jan ráadásul kellemes társaságnak bizonyult.

A hatvanas évek végi Lengyelország merőben más világ volt, mint az itthoni.

A mélyen hívő lengyelek szabadon gyakorolhatták a vallásukat, könnyebben utazhattak külföldre, munkavállalási engedélyt is lehetett kapni náluk. Józek így dolgozott vagy tíz évet Amerikában. Úgy tervezte, kint marad. Aztán gondolt egyet, hajóra szállt és hazajött. Ha Krakkóba utaztam, hozzá mentem először. De azon az első úton még azt sem tudtam, hogy a világon van.

Mindig a Keletiből indult a vonat. Ha tél volt, az öreg katonai sílécemet is cipeltem, mert Józeknek Zakopanéban a Dom Turistban is voltak barátai. Hát mentem, amikor csak lehetett.

Pompás hajnalban fürge szerelvény vágtat, robog velünk.
Úgy, mint régen, újra Krakkóba szól a vonatjegyünk.
Szemedben tükröződik az étkezőkocsi.
Sörfoltos asztalunkon hatvanöt zlotyi.

Emlékszel? Hatvanöt zlotyiból már jót lehetett ebédelni, még maradt is pénzed. Krakkó tele volt dzsesszkocsmákkal, Riby feliratú talponállókkal, lázadó grafikák a pinceklubok falán, kísérletező színházak egymás nyomában. Hogy mi hol van, melyik a legjobb hely, azt persze csak a bennfentes krakkóiak tudták.

Itt, a Ryneken szagoltam életemben először könnygázt, rózsaszín volt, a szememet csípte, kaparta a torkom.

Aznap reggel a Jagello egyetem falán hatalmas fekete betűk virítottak, „Ne pravda! Ne pravda!” Utána tele lett a tér emberekkel, főleg diákokkal, beszéltek, nevetgéltek, tudták, valami készül. Nemsokára az árkádok alól áradni kezdett a rózsaszín köd, mögötte maszkos rendőrök. A turisták és a galambok azon a délelőttön elbújtak, pár perc múlva csak rohanó fiatalokat lehetett látni. Már nem emlékszem a nevére, melyik kávézóba menekültünk, egy pince volt, csak a megsárgult századeleji képek vannak előttem, meg hogy később, libasorba tudtunk felmenni és kijutni, vissza a Rynekre. A bejáratnál két rendőr csépelte a kifelé tolongók hátát. Akkor terítette hátulról rám Józek a kabátját. Egy háborút megjárt vastag, kopott bőrdzsekit. A nagyapjáét. Azokban az időkben abban járt. Így ismerkedtünk meg.

Estére egy külvárosi blokkház szárítóhelyiségeiből kialakított zegzugos lakásába nagy társaságot hívott. Akkor voltam ott először. Mustáros fasolkát ettünk, nagy teafőzőben herbatát forráztak, valaki vodkát hozott.

Ott hallottam először a strófát: „Polak, Wegier, dwa bratanki, I do sabli, i do szklanki – Lengyel, magyar két jóbarát, együtt harcol, s issza borát.” Valahogy így van…

Józeknak kerek ábrázata volt, oldalt már őszülő tüskére nyírt rövid haja, feketekeretes szemüvege, mint Zbigniew Cybulskynak a Hamu és gyémántban. A rojtos bőrmellénye terpentinszagú volt. Belőle erő sugárzott és végtelen kedvesség. Bődületes humorral próbálta álcázni ezt a figyelmes gyöngédséget, ami nem csak a nők, de gyerekek és minden nála gyengébb lény láttán elöntötte. Az álcázás nyomán dőltek belőle a viccek, az adomák, lehetetlennél lehetetlenebb történeteket mesélt, amelyekről sorban kiderült, mind igaz. Ismerte a fél várost, ha végigmentünk a Bulecskaján, egyfolytában köszöntek neki.
 – Hello, Józek, co jes?

Ő, akinek akart, visszaintett, ha nem, beszélt tovább, karon fogott és vitt, vitt, én meg röpültem vele, pedig tudtam, csak egy vendéglőig megyünk, ahol hosszan fog válogatni, a végén halat kér, friss tengeri halat. Bármit is ettünk, pezsgőt bontatott. Mást nem ivott, csak pezsgőt. Szárazat. Ha a pincér nem hozott magától, akkor mindig kért bele egy szem málnát vagy epret. Télen, nyáron ez volt a rend. És bárhol voltunk, bőkezű borravalót adott. Az étkezés elején meg végén mókásan rám mosolygott és kezet csókolt.

Egyik évben Zakopanéban szilvesztereztünk. A Dom Turistban kaptunk szállást, én a női hálóban, egy emeletes ágy emeletén, Józek a férfiaknál elcsípett egy matracot.

Emlékszem, a piacon eladtam a Sokol rádiómat, egy bőrsarut, és füstölt hegyi sajtot vettem az árán.

Nagy társasággal voltunk, egész nap csúszkáltunk egy lankás lejtőn. Korán sötétedett. Lepakoltunk a szálláson, Józek intett: gyere, megszökünk! Értett a meglepetésekhez, ezt is hogy szerettem! Semmi felhajtás, nem szólt most sem, csak kézen fogott: gyere! Egy lovas szán állt a sarkon, az ülésén meleg báránybőr takarók. Beburkolóztunk és elindultunk. Bele, a füstillatú téli estébe. A hóval borított faházak ablakainak meleg fénye nemsokára elmaradt, hó világította erdei úton, hatalmas fenyők közt suhan a szánunk. A lovak patáinak dobbanása elhal a vastag hóban, csak a rudas nyakán csilingel egy rézcsengő.

Nem beszélünk. Nem merek megmozdulni se, nehogy fölébredjek és meglássam, álmodom.

Mert álom volt. Józek egyszer csak eltűnt. Mesélték, volt valami zűrös ügye. Gyönyörű, kora középkori, meg még előbbi ikonokat festett százados öreg deszkákra. Értett hozzá. Aztán jó pénzért eladta. A becsüs nem gyanakodott, a festék alatt csak a fát vizsgálta, az meg… valódi volt. Aztán valaki rájött. Józek nem várta meg, míg megtalálják. Otthagyta Jannak az öreg Cadillec-et, és visszament Amerikába.

Néha töltök magamnak egy pohár pezsgőt, beleejtek egy szem málnát… Egészségedre, kedves Juzek, bárhol is vagy!

A cikk Schäffer Erzsébet Mesék férfiakról sorozatában jelent meg. „Milyen jó lenne elmesélni egyszer a férfiakat. Akikkel találkoztam, akiket megszerettem, akiket elkerültem, azokat, akiket elveszítettem, akikhez ragaszkodtam, akikkel éltem és élek. S közben jó lenne megfejteni titkokat. Annak az örök vágyódásnak, harcnak és kiegyezésnek a titkát, ami a férfit a nő, a nőt a férfi mellé rendeli. S ami elválasztja, ha nincsenek résen."

Manapság divatos minél gyakrabban minél újabb dolgokat beszerezni. A mobiltelefonok újabb verziói sorra jelennek meg, a számítógépünket folyamatosan bővíteni, cserélni kell. Ha egy hajszárító, vagy vízforraló elromlik, kidobjuk és újat veszünk, hiszen viszonylag olcsó, ez a legegyszerűbb megoldás.

Azt látjuk, hogy ez a tendencia sajnos a párkapcsolatokra is egyre jellemzőbbé válik. Ha valami éppen nem megy könnyen a kapcsolatban, hamar fel is adjuk, hiszen van még elég férfi és nő, majd egy másikkal biztosan könnyebb lesz, kevesebb küzdelemmel fog járni.

A tapasztalatok szerint viszont a megfelelő, gondos párválasztás mellett a legfontosabb titka egy boldog házasságnak a folyamatos, közös párkapcsolati munka.

Az autókat is – ezek még mindig nagy értékek ahhoz, hogy ne cserélgessük havonta – rendszeresen szervizbe kell vinni, különben elvész a garancia, vagy egyszer csak leáll alattunk.

Rendszeres szerviz

A házasságunkban is érdemes kialakítani ilyen „szervizeléseket“, mert ha rendszeressé, magától értetődővé válik, sokkal könnyebb beilleszteni ezeket hétköznapi teendőink közé. Ilyen fontos „szerviz“ a pár számára a szigorúan kettesben eltöltött idő, amikor sem gyerekek, sem munkahelyi telefonok, sem más nem zavarja a feleket abban, hogy egymással, magukkal foglalkozzanak.

Bár nem könnyű kiszakítani heti legalább egyetlen közös órát, havonta minimum négy egybefüggő órát, főleg nem évente egy elvonulós hétvégét, mégis azt látjuk, hogy ha sikerül megoldani, az hatalmas „védettséget ad“ a kapcsolatnak.

A gyerekeket nagyszülőkre, baráti házaspárra lehet bízni ezekre az időkre, előbbiek általában nagyon örülnek, ha az unokákkal lehetnek, utóbbiaknak lehet viszonozni a kölcsönt egy másik alkalommal, mondjuk az ő elvonulós alkalmukkor. Bár minden család más, így vagy úgy meg lehet találni a magunk lehetőségét a rövidebb-hosszabb elvonulásra, kapcsolati minőségi időre, aktuális élethelyzet szerint.

Figyelmeztető jelek

Milyen figyelmeztető jelei lehetnek, ha a kapcsolatunk komoly veszélyben forog? Mik a kapcsolat veszélyt jelző piros lámpái? Erre a kérdésre egy amerikai párterapeuta, John M. Gottman nagyon egyértelmű választ ad. Szerinte azt, hogy a párkapcsolat súlyos válságban van és egyértelműen az elválás irányába tart, a párnak egy sajátos kommunikációs mintázata jelzi. Gottman talált négy speciális jellemzőt, melyek azonnali intő jelek.

1. Több mint kritika

Az első a kritikaazon fajtája, ahol nem társunk egy tettéről, vagy közelmúltbeli viselkedéséről mondjuk el a véleményünket, hanem az egész személyiségét kritizáljuk, oda nem is közvetlenül tartozó összefüggésben. Például ha a másik elfelejtette befizetni a számlákat, akkor a párja nem úgy reagál, hogy „lecsúsztunk a befizetési határidőről, kicsit aggódom a bírság miatt”, hanem úgy, hogy „ez is azért van, mert semmit nem kérhetek tőled, mert mindig csak azzal foglalkozol, ami neked jó és kényelmes”.

2. Megvetés, a gúnyos kritika

A megvetés a kritika túlburjánzása. A másik kinevetése, gúnyos megmosolygása, karikírozása tartozik ide, amik a legnagyobb kárt okozzák valamennyi szempont közül, mert azt jelzik, a másik iránti tiszteletünket olyannyira elveszítettük, hogy lenézésünket már nem is rejtjük véka alá. Sőt, minden alkalmat megragadunk, hogy a párunkat kigúnyoljuk. Ilyenkor a kapcsolat már régóta nem a szeretetről szól, inkább arról, ki tudja kreatívabban gyötörni a másikat. Sokszor kívülállóként is kellemetlen tanúja lenni egy-egy ilyen jelenetnek, hát még benne élni.

3. Mentegetőző védekezés

A védekezés szintén rombolja a kapcsolatot, és fontos jelzőértéke van. A vitában védekező ember nem arra törekszik, hogy megértse társa üzenetét, hanem mindenáron a saját igazát akarja hangsúlyozni. Még akkor is, ha olyan tényekre és érvekre van ehhez szüksége, amik az adott helyzetben teljesen lényegtelenek. Aki konfliktushelyzetben arra kényszerül, hogy mentegetőzzön, az általában olyan feszültséget él át, hogy nem képes odafigyelni a másik szavaira. A felelősség elhárítása, a magyarázkodás, majd az ellentámadásba lendülés jellemző az ilyen helyzetre.

4. Elzárkózás

Ez arról szól, hogy a támadásban visszavonulok, nem veszem tudomásul a másik jelenlétét és mondanivalóját. A némaságba burkolózás egyaránt jellemző nőkre és férfiakra, ilyenkor képesek a jeges csendből olyan vastag falat építeni, amin szinte lehetetlen áthatolni. A visszahúzódás olykor lehet jó taktika, mert megakadályozhatja a vita elmérgesedését. Ha azonban egy házasságban az egyik vagy mindkét fél rendszeresen elzárkózik saját, nyugalmas „birodalmába”, melyet nem veszélyeztet a vita, a zsörtölődés, akkor könnyen elhidegült lakótársakká válhatnak.

Gottman szerint sokszor egészséges vita hevében, nagyon jól működő házaspároknál is előfordulhat egyik vagy másik kommunikációs hiba.

Ám azt nagyon komolyan kell venni, ha ezek a jellegzetességek állandósulnak, mert alapvetően megrengetik a felekben azt az érzést, hogy mi barátok vagyunk és összetartozunk. És pont ez az a tudat, ami a párterapeuta szerint a legfontosabb jellemzője a boldog házasságban élőknek.

Hová fordulhatunk?

Szerencsések azok a párok, akiket baj esetén támogató légkör, közösség, család vesz körül, olyanok, akik valóban segíteni akarnak nekik. Jó, ha van a közelben olyan jól működő baráti házaspár, akikhez fordulhatnak. Azonban vannak olyan mély, elmérgesedett házassági konfliktusok és sebek, amelyeknek a gyógyítását érdemes szakemberekre bízni. Olyan hiteles segítségnyújtókra, akik képesek lesznek felidézni a pár „régi szép időit”, a problémák gyökereit orvosolni és felvértezni őket a hétköznapi nehézségekre. Azonban egy ilyen szakember felkereséséhez bátorságra és elkötelezettségre van szükség egy jobb házasság mellett.

Sokszor észrevétlen, ám jelentős szerepünk van abban, ami velünk történik, még akkor is, ha azt hisszük, inkább csak megélői, mint alakítói vagyunk napjainknak. Az agyunk ugyanis csoda egy szerkezet. Pontosan arra találja meg a választ, amit kérdezünk tőle. Így, ha arra keressük a választ, hogy „mi jöhet még”, hát arra kapjuk meg a feleletet, és hamarosan kiderül, mi minden jöhet még... Ám ha azt kérdezzük, mit tehetnénk, hogy mindez megváltozzon, hát erre keresi – és találja meg – nagy erőkkel a választ.

A kérem és köszönöm használatára minden kicsi gyereket elkezdünk megtanítani, ám talán csak az egyik dimenzióban megfelelő indíttatásból. Persze, legyünk udvariasak. Azonban van egy másik ok is: jó érzés, ha hálásak lehetünk, és ezt ki is fejezhetjük.

A köszönömöt eddig talán csak annak a nézőpontjából vizsgáltuk, akit „megilletett” és nem annak a szemszögéből, aki megköszönte. Remek érzés megtapasztalni, hogy van miért hálásnak lennünk, van mit megköszönnünk. Másoknak, és önmagunknak is. Ezzel már ott is állunk a köszönöm üzenetének két oldalán, és nem azon morfondírozunk, vajon melyik oldalról szebb a kilátás, hanem megéljük az ott-létet magát.

Ahhoz, hogy ez érzelmi és társas készségeinket valóban ki tudjuk bontakoztatni, érdemes megismerkednünk azzal, mekkora változást hordozunk mi magunk. Ha rámosolygunk a morózus közértes bácsira, vagy a de-én-nem-akarom hangulatban lévő kisgyerekre, talán sikerül kibillentenünk a szekeret, amellyel a napjuk haladt, és ők is észreveszik a szépséget benne, nem csak azt, ami miatt panaszkodniuk érdemes.

Elgondolkodtató, hogy a gyerekeink növekedésével el-elmaradnak a dicséretek, egyre több lesz az elvárás, amelyeknek a megfelelés úgymond természetes, szinte észrevétlen.

Az első bicsaklásnál azonban ott termünk, és remekbe szabott letorkolást hajtunk végre – még ha ez itt és most rosszul is hangzik, és nem is rossz szándékkal tesszük. Azt hisszük, a hibák úgy korrigálhatóak a leginkább és legjobb módszerrel, ha felhívjuk rájuk a figyelmet. Ezzel szemben egészen más hatása van annak, ha azt keressük meg, amiben jók, és elismerjük az erőfeszítést, amelyet bármilyen céljukért vagy a feladatuk elvégzése érdekében tettek.

A túl sok kritika egy idő után fásulttá teszi a másikat, érdektelenné a változásra – gondoljunk csak bármilyen, akár munkahelyi, akár otthoni szituációra. Ha hajlamosabbak vagyunk azt meglátni, amivel nem vagyunk elégedettek, egy idő után a másik fél feladja, mondván „úgysem tudok elég jó lenni neki”, a kritika pedig egyre csak aláássa azt, amit elméletben olyan fontosnak tartunk: gyerekünk önbecsülését.

Kamaszkorban van a legnehezebb dolga mindkét félnek. Valóban, nem könnyű dicséretre méltó dolgot tenni kamaszként; hiszen az elvárások szintje már elég magas, és legtöbbször azért kapnak megjegyzést, ha valami nem úgy megy, ahogyan elvárjuk tőlük. Szülőként sem egyszerű a gyakori ellenállásba ütközni, vagy a folyamatos megkérdőjelezésbe, és a szájbiggyesztős, vállvonogatós válaszok sem adnak túl sok lehetőséget erre.

Furcsa paradox helyzet, ám a gyerekeinknek nem csak akkor van ránk szükségük, amikor harcba szállnak a figyelmünkért, amelyet – jól tudják – leghamarabb a „rosszalkodással” nyerhetnek el, hanem akkor is, amikor csak teszik a dolgukat, kész a lecke, üres a tányér. A figyelmünk külön kincs számukra, hosszú távra elraktározzák. Egy újabb betét az érzelmi bankba, ahol sosem kell aggódnunk a túlcsordulás miatt.

A kamaszoknak is akkor segíthetünk a legtöbbet, ha hagyjuk őket önmaguk lenni, és bízunk abban, hogy az első napoktól beléjük plántált elvek, értékek, rendszerek átnőnek majd azokon a falakon is, amelyeket éppen maguk köré húznak.

Vegyük észre, ha jól csinálnak valamit, és felejtsük el, hogy „végre”, vagy „már épp ideje volt”, hogy így történjen. És ismerjük el, jelezzük, ha örömet okoztak, mert így megtanítjuk őket az érzéseikről beszélni egy-egy kérem vagy köszönöm mellett. Ami, legalább olyan fontos, mint az udvariasság.

Ahogy minden másban, a nátha legyőzésében is nehezítő körülmény az egygyerekes szülő, aki még nincs birtokában a megnyugtató tapasztalatnak, hogy van, aki már túlélte gondoskodását. Például nem teljesen biztos abban, hogy nem távozik-e a fölösleges dolgokon kívül valami létfontosságú is a gyerek fejéből, amikor teljes erővel bekapcsolja az orrszívó-porszívót, és alapos kutatómunkával sem tudja felderíteni, hogy a hosszas rábeszélés után egyszer csak eltűnő pirula végül tényleg a gyerek gyomrában, vagy esetleg apa sörében, netán a négylábú házikedvencben fejti ki klinikailag igazolt hatását. Kellő összeszokottság híján még egy egyszerű orrfújás is problémás. Az apróságok ugyanis késleltetve reagálnak utasításainkra, és akkor adnak bele apait-anyait, amikor a hiábavalónak tűnő "fújd erősen" felszólítás után már elvettük a zsebkendőt.

Ha orvoshoz indulunk, szembesülhetünk az Anya evolúciójával: az újdonsült anyuka még a váróterem minden tüsszentő-köhögő-nyáladzó porontyát veszélyforrásnak látja, s igyekszik távol tartani magzatától, attól sem riadva vissza, hogy antiszociálisnak minősítik. A tapasztalt már azzal is megelégszik, ha a gyerekek nem nyalják végig az összes padot, és nem egyszerre akarnak pisilni. 

Az ifjonc hosszasan győzködi csemetéjét, hogy a rendelőben majd nyissa nagyra a száját, a veterán anya már tudja, hogy az sem árt, ha csak akkor csukja be, amikor a doktor néni már kivette a kezét. 

Kép

Illusztráció: Szűcs Édua

Egy gyerekkel a gyógyszertárban csak az hozhat minket zavarba, ha el kell magyaráznunk neki, mi az a hüvelygomba (a patika képernyőjén ugyanis folyamatosan megy a reklám). Hárommal már arra sem árt figyelni, hogy amíg kiszedjük a kicsi kezéből az összecsócsált receptet, felelgetünk a kitartó nagyobbnak, hogy mit miért nem veszünk meg, húgocskája ne öntögesse vissza a kancsóba a félig megivott vizeket.

Ha a szokásos fül- és szembajok miatt felnőtt rendelésre kerülünk, előny is lehet, hogy kisgyerekkel vagyunk. Egyszer a szemészeten soron kívül behívtak, s odabent a kedves doktor néni, hogy elűzze csemetém gyanakvását, először a velünk hurcolt macit vizsgálta meg. A két órája odakint várakozók már gyors bejutásunkat is ferde szemmel nézték (szemészeti panaszaiktól függetlenül), hát még, amikor kijöttünk, és látták, milyen sürgős ügyben hívtak be: Mackó Marci szemén ugyanis, akit kétéves fiam diadalmasan tartott magasra, egy jókora kötés virított.

Szám Kati Családi karikatúra című sorozatának további részei elérhetőek itt.