Milyen skatulyákat használunk?

Amikor gyerekünk gyakrabban mutat egy adott viselkedést, tulajdonságot, hajlamosak vagyunk szóvá tenni, hogy éppen „kedves” vagy „makacs”, esetleg „akaratos”.

Ezzel pedig szépen lassan elindítjuk a doboza felé, hiszen elegendő, ha úgy gondolunk rá, mint aki kedves, makacs vagy akaratos, ez már megerősíti őt ebben a szerepben.

Azért félreértés ne essék, ha heti háromszor makacsnak nevezzük a gyermekünket, mellette azonban kiemeljük egyéb tulajdonságait is, az még nem vezet rögtön ide. De azért óvatosan a jelzőkkel és a skatulyákkal! Furcsa módon minél inkább szeretnénk megszüntetni egy adott viselkedési formát, annál kevéssé szerencsés felhívni rá a figyelmet. Inkább figyeljünk, és keressünk olyan alkalmakat, amelyekben mindazokat a tulajdonságokat megerősíthetjük, amelyek segítségével kinyithatjuk a skatulyát.

Pozitív skatulyák

Remek példaként szolgálnak a szülői skatulyázásra a Jóbarátokból Ross és Monica szülei. Nagyon megmaradt bennem, hogyan viszonyultak Ross döntéseihez, balsikereihez, tetteihez: mindig mindent elnéztek neki, hiszen „orvosi csoda” volt (mivel a szülei úgy tudták, hogy nem lehet gyerekük). Sőt, még a tárgyait is így kezelték: minden dobozát megőrizték, miután elköltözött, míg húga, Monica dobozai a kocsi alatt végezték, hogy elázzanak, egy nagy vihar idején. Monica szülei szemében még vékonyan is megmaradt „szegény kövér kislánynak”. Hogyan érték el ezt a szülők? Ross mindenben a jó példa volt, Monica pedig a „csak ennyi telik tőle”. Szerették-e ezeket a skatulyákat? Könnyű rávágni, hogy Monica biztosan nem! Na de Ross vajon szerette?

Persze, jó dolog a szülők rajongásának tárgya lenni, de csak bizonyos fokig.

Emlékezhetünk arra a jelenetre is, amikor Monica nem meri bevallani a szüleinek, hogy Chandler a barátja, mert a szülők valamiért utálják. Kiderül, hogy azért, mert egy alkalommal meglátogatták Rosst a kollégiumban, ahol épp füves cigit szívott. Ám mivel ő volt a „jófiú”, és mindez nem fért bele ebbe a képbe, nem merte ezt bevallani a szüleinek, inkább azt mondta, hogy Chandler szívta, majd kiugrott az ablakon. Egyetemistaként sem merte felvállalni énjének azt a részét a szülei előtt, ami nem illett volna bele a skatulyába. Minden baklövése további lyukakat ejtett a dobozán, s ezt még nehezebb volt megélnie, mint szembenézni „csak” a saját elvárásaival.

Kép

Kép: Freepik

Mi történik, amikor pozitívan skatulyázunk? Legyen mondjuk a gyermekünk az osztály legokosabb gyereke. Hogyan érzi ő magát ettől? Jó napokon bizonyosan jól, de mi történik a kevéssé jó napokon? Milyen érzés lehet, hogy mindig, minden körülmények között meg kell felelnie ennek a jelzőnek? Emlékszem, volt olyan osztálytársam, aki sírva fakadt egy-egy rossz jegy miatt, és úgy indokolta mindezt, hogy mit fognak ehhez szólni otthon. Pedig mennyivel nagyobb élmény mindenki számára, ha a gyermek azért szerez ötöst, mert magának akar megfelelni, miközben tudja, hogy otthonról csak örömmel figyelik, és nem elvárják azt.

A figyelemért viselt doboz

Tegyük fel, hogy a gyermekünk hajlamos erőszakkal „rendezni” a vitákat. Hamarabb jár el a keze, mintsem át tudná gondolni a dolgokat. Elérünk-e bármit azzal, ha minden este elmondjuk neki, hogy az agresszió sehová sem vezet, nem szeretnénk, ha majd az élet tanítaná meg arra, hogy… Ilyen esetben a gyermek megszokja, hogy „gond van vele”, hogy ő „verekedős”, és egész egyszerűen marad a dobozában. Azért tegyük azt is hozzá, hogy a negatív figyelem is figyelem, foglalkoznak vele. Mi lenne, ha ez is elmaradna? Ha kiderülne, hogy nem is verekedős? Anya talán nem ülne le este az ágya szélére, hogy elmondja neki, mennyire aggódik érte, és nem érti, mégis honnan jön mindez.

Új tükörben

Milyen más lenne, ha ezek a gyerekek megláthatnák önmagukban mindazt, amit a skatulyázással elhomályosítunk: hogy ők is ezerarcúak, kedvesek, bátrak, megnyerők vagy elesettek, dühösek és szeleburdik, anélkül, hogy valaki azt mondaná nekik, „de hát hogy lehet... te nem vagy ilyen!” Vagy még rosszabb, ha azt mondjuk, hogy „egy ilyen okos/szép kislány nem csinál ilyet!”

Adjunk új tükröt a kezükbe, amit mi, szülők komoly munkával súrolunk tisztára, hogy megláthassák önmagukban a sokszínűséget, amely által olyan összetettek, bonyolultak, de egységükben egészek lehetnek.

  Ez a cikk a Képmás magazin 2016. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>