Bocskor Bíborka: „Óvjuk meg magunkat a magánytól”

– Szereted a nevedet?

– Örülök, hogy a szüleim ilyen mesés, nőies nevet választottak nekem, amely a telített, sokat ígérő bíbort idézi, és önmagában is becézve van. Olyan kedves, mint amilyen kedves emberek között nevelkedtem.

– Valaki direkt úgy választ nevet, hogy ne lehessen becézni, mintha félne az érzelmek kinyilvánításától, ezek szerint ez nem jellemző rád.

– Kamaszkoromban nekem is volt olyan időszakom, amikor Bíbornak szólíttattam magam, de már kinőttem ebből – mármint a kamaszkorból.

– Azt mondod, mesés, a mese fontos az életedben?

– Igen, de ez nem afféle romantikus szemléletet jelent, inkább a belemerülést, az alámerülést a fantáziavilágba. Lemerülni a kút mélyére, és ha kell, szembenézni a hibáinkkal, az ürességünkkel is. Ezt a világot aggyal, akarattal megérteni nem lehet, kell, hogy a pillanatba bele merjük engedni magunkat. A nyitottság és a játéklehetőség nagyon fontos számomra, és ehhez néha meg kell engedni magunknak az apró hibákat is.

– Az is ilyen volt, hogy egy időre otthagytad a Magashegyi Undergroundot? Hiszen visszamentél hozzájuk.

– Ha a gőg nem engedi a visszalépést, az nagy problémákat szül. Nagyon jó, hogy újrakezdtük. Alázatosságból volt előttem elég példa, az erdélyi Szentmártonban, ahol születtem, a női alázatosságnak olyan extrém fokozatai is élnek, amelyet már nehezen tudok elfogadni. Ezzel szemben sok fantasztikus családost ismertem meg, aki igazán megéli azt a fajta újraformált családot, amelyben nem az én és te, hanem a mi a fontos, mégsem áldoznak föl mindent. Együtt dobbannak, de teret adnak a saját szellemiségüknek és vágyaiknak is. És ez nem csak annak jó, aki önmaga tud maradni. Olyan ez, mint a tóban a szertegyűrűző esőcsepp, a környezetre is pozitívan hat.

– Az együttesetek neve talányos, benne van a csúcsra jutás, ami ebben a szakmában trendit jelent, és a szubkultúra jelleg is.

– Két ellentétes pontra komponáltuk a nevünket, ez az ars poeticánk is. Magunkat is meg akartuk akadályozni abban, hogy besoroljuk a zenénket, és másokat is. Aluljáróban is játszottunk és a Müpában is. A közönség között vannak gyerekek, fiatalok, idősek. Nem akartunk ízléseket és trendeket kiszolgálni, bár az elvárás az, hogy ma minden egyes dalnak külön slágernek kell lennie. Az emberek türelmetlenek, már arra sincs idejük, hogy egy rövid videót végignézzenek. Képeket lájkolunk, egy filmecske már túl sok időnket elveszi. Nem biztos, hogy ennek mindenáron meg kell felelni. Most kihoztunk egy lemezt egy koncert DVD-melléklettel, de gondolom, csak a fanatikusok fogják megnézni. Ugyanakkor érzem a felelősségét, hogy aki odafigyel ránk, nem mindegy, mit lát. Legutóbb az egyik koncerten felfigyeltem egy nagyon szép kislányra, aki aztán odajött hozzám. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban nekem is mennyire fontos volt, hogy jó tükröket, jó példákat lássak. Mai napig emlékszem, hogy egyszer „Olga néni” azt mondta nekem, hogy „ennek a lánynak micsoda szépérzéke van”. Azóta is fontos ez a mondat. Ez felelősség. Nem akarom ezzel a kreatív gondolatokat fékezni vagy azt a benyomást kelteni, hogy mindent kontrollálni szoktam, mégis fontos gondolni rá, hogy milyen hatása van annak, amit csinálok, mondok. Nemrég a felvi.hu-nak adtam interjút, és elmondtam, hogy nem fejeztem be a színművészet szakot a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Később javasoltam, hogy mégse kellene beleírni, mert nem szeretnék fiatal egyetemistákat arra biztatni, hogy ez így vagány, hiszen a kitartást nagyon fontosnak gondolom.

– Mit jelent nőnek lenni egy fiúzenekarban?

– Amikor elváltunk, azt gondoltam, megértem a fiúkat, hogy inkább férfi frontemberrel akarnak dolgozni. Aztán újra összeálltunk, és a szerepek kicsit elsatírozódtak, inkább az emberi minőség került előtérbe. Ma már azt érzem, hogy bátran kiteljesedhetek női mivoltomban, anélkül, hogy ezt a fiúk „be akarnák rámázni”. Sztereotípia, de igaz, hogy egy nő egy fiúcsapatban mindig inkább a lelket képviseli, a materiális dolgoktól például teljesen el tudok szakadni. Egy ideje nagy nyugalom van bennem, nehezen tud bármi is kizökkenteni.

– Nem volt mindig így?

– Amikor kisgyerek voltam, úgy 3-4 éves, nagyon megbetegedtem. Ún. thrombocytopeniám volt, azt mondták valószínűleg a ’86-os csernobili atomkatasztrófa hatására. Hallottam, hogy a felnőttek arról beszélnek, hogy meg is halhatok. Erőt vett rajtam a szorongás. Emlékszem, hogy feküdtem az ágyban és arra gondoltam, hogy a hangyabolyban a hangyák ugyanúgy fognak mozogni, akkor is, amikor én majd nem leszek, és minden ugyanúgy megy tovább – nélkülem. Aztán szerencsésen meggyógyultam, de ez az élményem a létezésről megmaradt. A gyerekkori történések meghatározzák az életünket, minden, ami megtörténik velünk, utakat nyit valamerre. Egész apró dolgok is. Az óvodából például arra emlékszem, hogy alapjáraton szuszogósan vettem a levegőt, mert orrsövényferdülésem volt, de nem akartam, hogy ezt a többiek hallják, ezért megtanultam csendben levegőt venni. Felnőttfejjel jöttem rá, hogy valójában ez a jógalégzés alapja, és nagyon hasznos gyakorlat.

– Mindig új utat kereső, állandó mozgásban lévő személyiségnek látszol. Honnan ered ez a dinamizmus?

– Komoly szabályrendszer volt nálunk mindig, tradicionális családban nőttem föl, de a szüleim fantasztikus emberek. Megfejthetetlen számomra, hogy tudtak minket hármunkat elengedni, és engedni, hogy azok legyünk, amik akarunk. A bátyám is világutazó. Ahhoz, hogy meg tudjak pendülni, nekem sem jó egy helyben ülni. Kívánkozom, hogy otthon legyek, de érzem, hogy nem ennek van most az ideje.

– A szabadságérzés vagy a félelem volt erősebb, amikor eljöttél Budapestre?

– A félelem.

– Akkor mi lökött ide?

– Kezdetben az erdélyi nők sorsát akartam élni, még akkor is, amikor a színművészetit otthagytam. A mai napig úgy érzem, hogy a szolgálatnak, a kisközösségeknek, a lélektől lélekig kapcsolatoknak van csak értelme, akkor mégis fityiszt akartam mutatni az akkori életemnek, talán a marosvásárhelyi egyetemnek is. Szerettem a balettórákat, a színészmesterséget, az osztálytársakat, de erőt vett rajtam egy kritikai szemlélet: nem akartam színésznő-prototípus lenni egy tapétaszínházban. Úgy éreztem, sokkal több emberrel szeretnék közösséget vállalni. A korábbi székely asszonyokkal is, akikhez nagymamám imádkozásokra vitt – nem tagadtam én meg a múltat –, de valahogy mégsem akartam a megszokott kényelemben maradni. Hiányzott a felfedezés öröme. Azt gondoltam: miért mondják meg, hogy hogyan kell egy lánynak viselkedni? Ahogy ma is azt kérdezem: miért mondják meg, hogy kell egy harmincévesnek viselkedni?

– Mi maradt meg benned a színésznőből?

– Főként az, hogy több oldalról látom magam a színpadon, hogy szeretnék kreatívabban dolgozni a testemmel, ezt fontosabbnak tartom, mint a díszletet vagy a grandiózus színpadi elemeket.

– A besorolhatatlanság rád is jellemző és az együttesre is. Nem válhat ez a szabadságszeretet észrevétlenül öncélúvá, ha úgy tetszik, egy skatulyává?

– Nem. Nem csinálok én mindent másképpen. Ha eljön az ősz, mint egy falusi nő, megdagasztom és megsütöm a kenyeret, azért elmegyek templomba is, mindennap szkájpolok a szüleimmel, tavasztól őszig biciklivel járok. Borzasztóan konfliktuskerülő ember vagyok. Bizonyos szempontból taoista is, mert nem vonz a pénz, ezért annak sincs veszélye, hogy trendivé akarjam tenni ezt a hozzáállást.

– A mások pénzére viszont érzékeny vagy. Amikor a Fonogram-díjra jelöltek titeket, nem tetszett, hogy emelt díjas SMS-ben kellett szavazni, és visszautasítottátok a jelölést.

– Ez az egész zenekar gesztusa volt. Egy kora tavaszi délutánon épp kritikus hangulatban voltunk, és egyetértettünk abban, hogy nem akarjuk. Másnap az autóban mondja Máriusz, hogy címlapra kerültünk, és a kiadó is hívott minket, hogy ez nem volt szép tőlünk. El kellett azért mennünk mégis a díjátadóra, részt kellett vennünk a cirkuszban.

– Azért ezt a logikus, egyszerű gondolkodást bevinni a zenei életbe és a médiába, nem is olyan kis feladat.

– Ezekben a dolgokban egyetértünk, a zenekar összes tagja nagyon emberi, mindenkinek nagyon rendben van az értékrendje. Szerencsés vagyok, hogy velük lehetek. Hat-hét évvel ezelőtt azt mondta nekem valaki, akinek nagyon bíztam az ízlésében és az értékrendjében, hogy „Bíborka, nem lehet a színpadon templomot csinálni”. Nem is válaszoltam, de nem felejtettem el. Azt gondolom, hogy de, igen. Maximum, ha elveszik a kedvemet, akkor majd megint visszakeresem. A médiával kapcsolatban is meg lehet és kell őrizni az emberi értékeket. Egyszer egy bulvárlap megkért, hogy nyilatkozzak valamiről. Amikor megláttam az aznapi címlapjukat, azt mondtam, ne haragudjanak, de én ezt nem szeretném támogatni. Egy nagyon beteg műsorvezető meggyötört arca nézett vissza rám, akin látszott, hogy a szemei már a túlvilágon vannak.

– A budapesti utcán is olyan könnyű lélektől lélekig jutni, mint a színpadon?

– Nagyon könnyű. Egyszer megláttam a 93 éves Márti nénit cigarettázni a ház előtt, ahol régebben laktam. Paróka nélkül, nem úgy, ahogy megszoktam, olyan volt így, mint egy francia hölgy, megálltam, hogy elmondjam, milyen szép tetszik lenni így. Olyan boldog volt, és olyan kedves. Aztán találkoztam az idős fogorvosommal, vele is elbeszélgettem, és ahogy jöttem tovább, egy félig lebontott templom előtt állt öt részeg ember. Nem is tudom már, milyen szavakkal, de megállítottak. Elkezdtünk beszélgetni, azt mondták, hogy ők nekem kibontanak egy sört, mert elhiszik, hogy nem akarok utánuk inni, ittam hát két kortyot, bár nem vagyok egy nagy piás. Azt mondta az egyik, akinek elöl egy foga volt, és az orra, mint egy bokszolóé, hogy mennyire hasonlítok a Magashegyi Underground énekesnőjére, akit a munkahelyén szoktak hallgatni. Mondtam, hogy de hát én vagyok az! Mind az öten végigpuszilgattak. Akkor úgy éreztem, annyira határtalan a lelkem.

– Nem sokan álltak volna meg, azt hiszem, én sem.

– A keresetlen magánytól meg kell, hogy óvjuk magunkat. Én Budapesten megtaláltam a vidéki létet is.

– Sohasem bántad meg, hogy ilyen nyitott és őszinte voltál?

– Ha az ember nem keresi vissza magában a gyermeki naivságot, beesik egy kényelmi zónába, amitől én annyira tartok, amit annyira szeretnék elkerülni. Nem szeretnék kényelmes ruhákban járni, praktikus dolgok után vágyódni.

– Miért félsz annyira ettől?

– Mert úgy érzem, túlságosan dominál ebben a világban a megszokás, a trendek. Szomorú látni, ha ötvenéves emberek már csak arra készülnek, hogy meg fognak öregedni és meghalnak. Nem küzdenek. Én például mindig utáltam a sportot, azt gondoltam, milyen hülyék, akik egy labda után is futkosnak, nemhogy csak úgy. Ma az egyik legfontosabb a sport, rendszeresen futok. Mert lett a környezetemben egy köszvényes beteg. A kedvéért a húsról is lemondtam, bár sohasem tetszett igazán, hogy megeszem az állatokat. Úgy éreztem, fontos, hogy megmutassam magamnak is, hogy lehet a fizikai határainkat feszegetni. Hogy ha lefutok 3 kilométert, nem fog megállni a szívem, nem esek össze. Önuralom és hit ez is.

– Azért valószínűleg az is eljön, hogy ha családod lesz, gyerekeid lesznek, sok kisebb-nagyobb unalmas és monoton dolgot is csinálnod kell.

– Menni fog. Nem megyek én a formák és szerepek ellen, csak meg kell ezeket tölteni a saját lényegünkkel. Persze ez nem mindig sikerül, most például egy reform szilvás gombóccal kísérleteztem, megették, de nem volt olyan jó, a tradicionális paprikás krumplinak nagyobb sikere volt.

– Kinek főzöl?

– A barátaimnak. Gyerekkori barátok, akikkel egymás köré gyűltünk, mint a vasak a mágnes köré. Az egyik zeneszerző, a másik építész, a harmadik játékfejlesztő, a negyedik életművész. Evés-ivás, hajnalig tartó világmegváltó beszélgetések…

– A beszélgetésekben hallgató, szemlélődő vagy harcias típus vagy?

– Amikor szükség van rá, meg kell gyújtani a gyufát odabent, ha úgy érzem, van dolgom, tudok erőszakos lenni. Ha igazságtalanságról van szó, ki tud jönni belőlem egy kicsi sárkányka.

– Amellett, hogy néha kicsit öntörvényűnek tűnsz, van benned valami rendíthetetlen, amiért akkor is kiállsz, amikor más már inkább hagyná annyiban…

– Látod, épp ez a jelenlegi problémám és küszködésem is.

– És mi mindent érint a mozdíthatatlanság?

– Vannak a nyilvánvaló értékek, amelyek úgy jók, ahogy vannak: a lelkek szabadsága, a szeretet. Ezek könnyűnek titulált dolgok, de nagyon nehéz elfogadni és megélni őket. A harcos énem olyankor küld csatába, ha olyan embereket kell megvédeni, akik mernek alázatosak lenni, akik ki merik engedni a lelkület, akár egy dzsinnt a palackból.