Advent: csakazértis nyugalom

„Kedves Katalin, nem akarunk sokkolni, de nyakunkon a karácsonyi őrület.” Természetesen kellőképpen fel vagyok háborodva ezen az e-mailen: mert egyrészt mi az, hogy sokkolni, másrészt mi az, hogy nyakunkon, és milyen szentségtörő ez az őrület kifejezés is! Elhatározom, hogy csakazértis átszellemült nyugalommal fogom megélni az adventet. Kiveszek egy nap szabadságot a nagytakarításhoz, hogy ne kelljen reményvesztve a bevásárlóközpontokban bolyonganom, a rokonság színház- vagy koncertjegyet kap és ínyenc bonbonokat készítek majd hozzá. A lányokat befogom a sütésbe, halászlét rendelek a kedvenc vendéglőnkből.

Dehogy fogok órákon át halat passzírozni, miközben a nappaliban már áll a karácsonyfa! És most azonnal bejelentkezem a fodrászhoz, mert tavaly is dicstelen glóriát viseltem az esedékes hajfestés kiiktatása miatt. Sőt! Kozmetikushoz is.

Úgy képzeltem, hogy színes selyempapírral bélelt, saját készítésű dobozkákba fogom tenni a csokicsodákat. A pénztárnál kezdtem először gyanítani, hogy a bonbon akció mégsem kifizetődő. Egyrészt, mert nekem kell kifizetni, másrészt, mert az élelmezési célokra még alkalmas kategóriájú csokoládé sem éppen pénztárcabarát, és akkor az egyediséget garantáló hozzávalókra még rá se néztem, nem is számolva a méregdrága szilikonformákat.

A konyhában aznap este csak bonbonok készülnek, így a vacsorának becézett virsli után családom kocsányon lógó szemekkel méregeti a tálcán sorakozó prototípusokat. 9 darabot sikerül megmentenem.

Azzal vigasztalom magam, hogy ez a mennyiség egy nem túl édesszájú, egyedülálló nagybácsinak még elegendő lehet. Másnap észreveszem, hogy a bonbonok nemcsak megfogyatkoztak, de rossz színben is vannak, már nem csillognak annyira (nyilván a csokibevonatban lezajlott kémiai reakciók miatt). Kisfiam szeme viszont annál jobban csillog (nyilván a szederpálinkás és pezsgős darabok miatt). Elbizonytalanodom a sorozatgyártást illetően...

Felrémlenek a tavalyi, munka utáni plázatúrák, amikor a 26 fokban, télikabátban, a belépéskor még karácsonyillatnak érzett popcorn-parfüm gőzben nézem az ajándéklistát: hogy létezik, hogy két sor van kipipálva, pedig két órája bolyongok,

a vállam leszakad a szatyroktól, feltörte a lábam a cipő és nem vettem reggelire tejet. Titkon sejtem, hogy a meglepetés nadrág kicsi lesz, a lámpa pedig már az üzletből kijövet is teljesen más színű, mint ahogy az eladó ígérte. És megint nincs jobb ötletem apunak, mint a pulóver, és anyósom hív, hogy megvenném-e a gyerekeknek az ő nevében is (végül is ott a lámpa meg a nadrág, csak az én ajándékozási ügyem áll még rosszabbul). A férjem is hív, hogy kiváltanám-e anyósom gyógyszerét, a lányaim, hogy itt vannak a közelben, nézzem meg, mit vennének a férjemnek, és hogy holnapra nekik is kellene sütni 30 db mézeskalácsot, de ők vizsgára és dolgozatra készülnek...

Akkor már 10 perce méregetek egy táskát az öccsüknek, küldök hát egy képet nekik, de véletlenül a családi csoportba, ezért telefonálnom kell a férjemnek, hogy próbálja meg kitörölni a fiam üzenetei közül…

...és igen, jól emlékszem arra pillanatra is, ahogy hazafelé bandukolok arra gondolva, hogy úgy tűnik, a takarítós napból is vásárlós lesz.

Előttem a heroikus küzdelemmel létrehozott, fényüket vesztett bonbonok. Azt hiszem, mégis feladom a bizonytalan kimenetelű bonbonprojektet. És annak jeléül, hogy döntésem végleges, elmajszolom a maradék hármat, plusz azt a hatot, amit a család elől eldugtam. Közben kikeresek egy jó halászlé receptet, hogy lelkiismeretemet megnyugtassam, és lemondom a fodrászt. A kozmetikust csak másnap, ki tudja, hogy hat rám az emelt dózisú csokoládé...