Nagyot néztem a csodálkozástól. „Nem is képzeli, mennyi fertőzésnek oka az utcai gyors étkezés, no meg a húsok helytelen elkészítése!”

Az ügyintéző elmagyarázta, hogy el kell kerülni azokat a giroszosokat, ahol a nagy, forgó hústömeg alá berakják a már megsült, levágott húsdarabokat.

A nyers hús leve ugyanis a tálcára és ezekre a húsdarabokra csöpög, az abban élő kórokozó baktériumok a melegben nagyon hamar elszaporodnak, és aki ebből eszik, azt megbetegítik. A helyes az lenne, ha a megsült darabkákat rögtön a pitába vagy a tálra vagdalnák. Ehhez viszont nagy forgalmú helyen kell vásárolni, ahol az áru gyorsan fogy. Gondolatban a homlokomra csaptam: miért nem jutott ez nekem eszembe? Hiszen tudom, mennyire óvatosan kell kezelni a nyers húst… Sajnos ezeknek a követelményeknek nem mindegyik árus felel meg.

A rendszerváltás után terjedt el Magyarországon is a „street food”, az utcai evés mint a nyugati kapitalista jólét és hajszolt életmód egyik következménye. A szocreál lacikonyhákat háttérbe szorították a nyugatias gyorsétkezdék és látványpékségek. Az emberek menet közben, zacskóból esznek, gyaloglás vagy autóvezetés közben, buszon, mozgólépcsőn. A sietség elveszi az evés élvezetét, és nem túl egészséges: többnyire alig rágjuk meg a gyorsan benyelt ételt, a gyomrunk pedig görcsben van a sietség okozta stressztől. Az ételt koszos kézzel fogjuk meg, rászáll a közlekedő járművek pora – kell folytatnom? Mindennapos ez a tapasztalat.

Megkérdeztem Zoltai Annát, a Nébih (Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal) osztályvezetőjét, aki nap mint nap találkozik ezekkel a problémákkal, hogy mi a véleménye az utcai evésről: „Rohanó életmódunkból és a sok szabadtéri rendezvényből, fesztiválból adódik, hogy egyre több a büfékocsis vagy ablakon keresztül utcára árusító vállalkozás. Ezekre ugyanazok a jogszabályok vonatkoznak, mint az épületben árusítókra. Tehát a vállalkozók felelőssége, hogy felmérjék a lehetőségeiket, és ahhoz igazítsák az árukészletüket és kínálatukat.” Zoltai Anna elmondta, hogy az ellenőrzések során gyakran találnak az árusoknál hiányosságokat, de vannak, akik nagyon jól megfelelnek minden előírásnak. „Ahhoz, hogy élelmiszer-biztonság legyen, szükség van a tudatos fogyasztókra is” – hangsúlyozta a szakértő, aki szerint a vevők tehetik jobbá a piac kínálatát, ha csak igényes eladóktól vásárolnak.

„Koszos, szemetes, rossz küllemű üzletben ne vegyünk semmit! A kézmosás lehetősége is fontos szempont. Figyeljük meg a forgalmat és hogy frissek-e az élelmiszerek!” 

„Ha az áru rosszul néz ki, por és legyek lepik, vagy a könnyen romló termékeket nem hűtőben tárolják, inkább ne vásároljunk! Az árusokat ezzel rászorítjuk az igényességre, másképp nem maradnak talpon. Ma már egyébként Michelin-csillagos éttermek is törekszenek arra, hogy kitelepüljenek az utcára, a vevők közvetlen közelébe” – teszi még hozzá Zoltai Anna.

Tehát nincs más lehetőségünk, mint hogy eladóként és vevőként is legyünk igényesek! A hívogató illatú sütödék és pékségek kínálatának nagyon nehéz éhesen ellenállni a strandokon, utcákon, de vannak intő jelek, amelyekre figyelni kell. A piszkos kiadópult például azt mutatja, hogy onnan jobb továbbállni. Nem jó, ha a kisütött kolbászt, húspogácsát és a többi ételt melegítve tárolják sokáig, miközben alig van vevő. Ha egy giroszosnál reggel azt látjuk, hogy a nyárson sülő hús már félig lefaragott, ez arra utalhat, hogy a tegnapi húst sütik tovább ma. Az se gusztusos, ha a majonézes vagy mustáros flakont a tűző napra kiteszik, és az se, ha a lángost mindenkinek magának kell bekennie „fokhagymaoldattal”, összefogdosva az ecsetet.

Általánosan igaz, hogy ott érdemes vásárolni, ahol az áru gyorsan fogy, és mindig friss, mert nagy a forgalom.

Ez érvényes a jégkrémekre is, amelyektől szintén iszonyú gyomorrontást lehet kapni, ha a hosszú tárolás során kiolvad, majd visszafagyasztják – sajnos ez is saját tapasztalat. 

Túl kényes az, aki igényes? Aligha. Nem mindegy, hogy betegség vagy csak kellemes jóllakottság lesz-e a menet közben elfogyasztott falatok következménye.

A cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.

A történet

A Joy című film történetének főhősnője (Jennifer Lawrence) rögös utat kénytelen bejárni. Az élete látszólag átlagosan indul, a szüleivel, féltestvérével, valamint szeretett nagymamájával él, akit Miminek szólít. Joy legfőbb szórakozása különféle dolgokat kreálni, kézműveskedni és arról álmodozni, hogy egy napon majd sok-sok embert tesznek boldoggá az általa megálmodott tárgyak. Élete azonban nem várt fordulatot vesz, amikor a szülei különválnak.

Édesanyja bezárkózik a saját kis világába, egész nap ki sem mozdul, csak bámulja a szappanoperák végtelenített sorát. Apja (Robert DeNiro) pedig évek múltán visszatér a családi otthonba, mivel éppen nincs hová mennie. Ez idő alatt Joy házassága is tönkremegy, de a leválás itt sem tökéletes, volt férje az alagsorban tanyázik, és leginkább két munka között van. Joynak két gyerekén kívül mindenki másra is ügyelnie kell, nap mint nap felelősséget vállal, miközben álmai és régi önmaga olyan messzire távolodtak tőle, hogy reggelenként már nem is tudja, ki néz vissza rá a tükörből. Mimin kívül senki sem bátorította soha, nagymamája az egyetlen, aki hisz benne, aki elülteti a fejében a gondolatot, hogy sokkal többre képes, és a tehetsége majd kihúzza a bajból. Joy végül feltalál egy újfajta felmosót, és bár ötlete nagyszerű, bizony nem egyik napról a másikra jön a siker.

A sikerhez vezető utak

A ma emberének annyiféle színtéren és szerepben kell megfelelnie, hogy igencsak nehéz meghatározni, ki számít sikeresnek. Lehetséges, hogy valaki a magánéletében vagy a hobbijában ér el sikereket, míg más a munkájában, de akadnak olyanok is, akik az életük szinte minden területén beteljesítik a céljaikat. A pszichológusok szerint a siker azt jelenti, hogy egy fontos helyzetben véghezvisszük a célunkat, és pozitív eredményt érünk el. Olykor azok az emberek, akik külső szemmel sikeresnek tűnnek, valójában nagyon is boldogtalanok, mivel olyan elvárások és célok beteljesítéséért küzdenek, amelyek tőlük távol állnak.

A sikerhez ugyanis csak abban az esetben társul öröm és megelégedettség, ha egybecseng a céljainkkal és értékeinkkel, továbbá képesek vagyunk egy olyan életmódot kialakítani, amelyben teret kapnak a számunkra fontos szerepek. Ehhez viszont nem kevés önismeret szükségeltetik, hiszen tisztába kell jönnünk azzal, hogy milyen lehetőségek szunnyadnak bennünk, miért küzdünk, és mit szeretnénk elérni.

A „királyi út”

Ahogy a történet is mutatja, a tehetség, a kreativitás vagy az affinitás egy bizonyos dolog iránt még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ember képes sikereket elérni. Természetesen a tehetség nagy előny, de azt ki is kell bontakoztatni – önbizalom, elszántság, bátorság és szerencse is kell hozzá. Persze mindig vannak olyan életutak, amelyekről úgy tűnik, hogy a szerencsés kiválasztottnak az ölébe hullott minden, és kudarcok nélkül, akadálymentesen haladt a céljai felé.

Kép

Részlet a Joy c. filmből

Völgyesy Pál, aki kilenc típusba sorolta a különböző életutakat királyi útnak nevezi ezt az életpályát, amelyhez a szerencse mellett az is szükséges, hogy olyan célokat találjunk, amelyek megfelelnek a belső tulajdonságainknak és képességeinknek. Ez nem jelenti azt, hogy kiemelkedően tehetségesnek kell lennünk, csupán azt, hogy jól ismerjük a saját értékeinket és szükségleteinket, és azoknak megfelelően tervezzük és határozzuk meg a céljainkat. Mindemellett a királyi út megvalósításához szükséges a támogató szociális környezet, valamint az optimista, bizakodó életszemlélet is.

„Az önmagát építő ember útja”

Sok olyan ember van, aki nem a „királyi úton” haladva, hanem göröngyös ösvényen lépegetve találja meg a saját számítását. A felosztás ezt az életpályát az önmagát építő ember útjának nevezi. Akik ezen a nyomvonalon haladnak, történetünk főszereplőjéhez hasonlóan számos gátló tényezővel találkoznak, de a bennük szunnyadó erő mégis elegendő ahhoz, hogy legyőzze ezeket. Ehhez persze egy cseppet egocentrikusnak, makacsnak és önfejűnek is kell lenniük. Joy-nak is számos nehéz döntést kell meghoznia, meg kell alázkodnia a családja és mások előtt, ki kell állnia a véleménye mellett, és meg kell próbálnia a lehetetlent, hogy lerombolja a falakat, amik az útjában állnak. S mindemellett elég bátor is, hogy beismerje, de ne fogadja el a kudarcokat és elakadásokat, ne gondolja azt, hogy megérdemli, ami vele történik, hanem mindig új megoldásokkal tudjon előrukkolni.

A siker mint életérzés

Szilágyi Klára, a pályatanácsadás egyik kiváló szakértője szerint a siker nemcsak egy tevékenység pozitív kimenetele felett érzett megelégedettség, hanem alapvető életérzés is, és mint ilyen együtt jár az optimizmussal és a bizakodással. Tanulmányában leírja, hogy a bizakodó ember tisztában van a felmenői sikereivel, büszke azokra, de a kudarcaikat is elfogadja, feldolgozza. Történetünkben ezt teszi Joy is a családtagjaival, akik nagy gátló tényezőt jelentenek az útja során, ugyanis féltékenyek a tehetségére. Kishitűségükkel egyre kevesebb terepet hagynak Joy-nak a kibontakozásra, „segítő” szándékuk pedig hamar a bajok legfőbb forrásává válik.

Ugyanakkor kétségtelen az is, hogy a szinte emberfelettinek tűnő erőfeszítések megtételéhez szükséges a társas támogatás, mert fontos érezni, hogy hisznek bennünk, bátorítanak minket, ahogyan azt Joy nagymamája is tette. Ez a fajta odafordulás és biztatás jelenti az érzelmi tartalékot azokban az időkben, amikor a sors vagy a tágabb környezet mostohán bánik velünk, és rendre kudarcot vallunk. Oda kell hát figyelnünk a bátorító hangokra, mert sajnos igen gyakori, hogy azokból van a kevesebb, és éppen azok az emberek áskálódnak, rombolják és mérgezik az önbizalmunkat, a saját magunkba vetett hitünket, akiktől pont az ellenkezőjét várnánk.

Pályaválasztási érettség

Az önbizalom a pályaválasztás egyik sarkalatos pontja. A kutatások szerint azok, akik pozitív énképpel rendelkeznek, általában olyan foglakozás felé orientálódnak, ami összhangban van az önmagukról kialakított képpel. Az alacsony önértékeléssel bíróknak viszont számos problémájuk akad a pályaválasztás során. Ahhoz, hogy megtaláljuk a számunkra megfelelő szakmát, tisztában kell lennünk személyes identitásunkkal.

Joy képességei és kreativitása csodálatra méltó, de mivel különbözőek vagyunk, lehetséges, hogy mi egészen másban vagyunk jók. A jó teljesítőkészség három színtéren is megnyilvánulhat. A rátermett ember kiemelkedő színvonalon végzi a munkáját, de nem alkot újat; a produktív ember egy szűk kereten, például egy szakmán belül dolgoz ki új eljárásokat; míg az alkotó ember olyan új produktumot hoz létre, ami szélesebb körben is felhasználható. Mindhárom tehetségre egyaránt szükség van. Super, a fejlődésszempontú életpályamodell megalkotója szerint az emberek különböznek a képességeik, a személyiségük, a szükségleteik, az értékeik, az érdeklődési területeik és az önértékelésük terén, s ezek mentén különböző foglakozásokra alkalmasak. Ugyanakkor a pályaválasztás nem egyszeri döntés, hanem folyamat, amely az idő és a különböző életstádiumok során folyamatosan alakul. Így van lehetőség a különböző lehetőségeket kipróbálni, felfedezni, kísérletezni, hogy megtaláljuk azt a hivatást, amely leginkább harmonizál az önmagunkról kialakított képpel, hogy megelégedett, örömteli életet élhessünk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egyformák lennénk?

Az állandó diétázás az evési viselkedészavarok kapuja. Önmagában nem elegendő, viszont olyan háttérelemekkel együtt, mint az önértékelési problémák, a perfekcionizmus, az érzelmek megélésének és kifejezésének nehézségei, a kontroll érzetének hiánya, már vezethet evési problémákhoz. Manapság a nagy egészségportálok, az egészségszakemberek és egészségkalauzok megmondják, hogy a testednek mire van szüksége, mekkora mennyiségben, mit egyél és mit kerülj. Ez sokszor teremt táptalajt valódi biológiai hiányállapotoknak, hiszen badarság lenne elhinni, hogy mindenki ugyanattól és ugyanannyitól működik jól, a biológiai hiány aztán torkollhat túlevésbe.

Fogyókúra helyett életmódváltás?

A pszichológiai és társas tényezők tovább árnyalják a képet, ezért tartós változáshoz és teljes gyógyuláshoz minden területen dolgozni kell. A nagy életmódprogramok azért nem működnek, mert nem veszik figyelembe a pszichés és társas hiányokat, nehézségeket. Az életmódváltás kezd eggyé válni az életen át tartó fogyókúrával, csak éppen nem mondjuk ki, mert fogyózni ciki, életmódot váltani viszont követendő példa. A legtöbben azt gondolják: „Ha nem csinálom jól a fogyókúrát, én nem vagyok elég jó, hiszen még ehhez sincs akaraterőm”. Pedig nem vagyunk egyedül. Ha felismerjük a környezetben rejlő társas támaszt, és átéljük, hogy ezt is vállalhatjuk, azzal közelebb kerülünk ahhoz, hogy önmagunkat is vállaljuk. Enélkül ritkán sikeres egy tartós és egészséges fogyás és súlymegtartás. Ami nemcsak a visszahízás kiküszöbölését jelenti, hanem azt is, hogy nem esünk át a ló túloldalára, hanem egészséges tartományban tartjuk a súlyunkat.

Nem csak sport

A szülőktől látott minta kulcsfontosságú, ahogy a sportolási szokások esetében is. Ha egy gyermek azt látja, hogy a szülei a konfliktusok elkerülésére használják az evést, azzal oldják feszültségeiket, netán anya egy jó adag főztjével engeszteli ki apát ahelyett, hogy megbeszélnék az érzéseiket, és adekvát megküzdési módokat találnának, valószínűleg hasonló mintákat fog követni. Sokan gondolják azt, hogy ha lefogynának, sikeresebbek lennének az élet minden területén. Ez zsákutca, mélyebbre kell ásni. A problémák legtöbbször abból erednek, hogy az étel és evés feszültségcsökkentő funkciót lát el. A feszültség adódhat szükségleteink felismerésének, felvállalásának hiányából, az érzelemkifejezés nehézségéből, önérvényesítési problémából, önbizalomhiányból, szorongásból. A legtöbb evészavarosnál problémás a negatív érzelmeik (pl. düh, harag) megélése és kommunikálása.

Mit tegyünk?

Legyen az étkezéseknek egy viszonylag jól körülhatárolt kerete: ideje, helye, miliője, amikor lehet a megterített asztalnál jókat és finomakat enni.

Ismerd fel a gyorskaják mögött meghúzódó problémát! Azon túl, hogy ezek mesterséges, egészségre ártalmas ételek és minden utcasarkon korlátlanul elérhetőek, így a túlevéseknek táptalajt szolgáltatnak. Az étel gyorsan és készen érkezik, nem kell törődni vele. „Semmi időm, gyorsan bedobok valamit” – vagyis legalapvetőbb szükségletünket, a táplálkozást hagyjuk figyelmen kívül – mert valójában nem az étellel, önmagunkkal nem törődünk. Váljon fontossá a saját életed, és el fogsz oda jutni, hogy visszakapod a hitet, hogy az életed felett van befolyásod, és könnyebben el tudod fogadni azt, ami felett nincs és nem is kell, hogy legyen.

Önsanyargatás helyett

Ne csak a kalóriák számolgatásával és a mérlegelés megszállott kontrolljával akarjunk fogyni! A siker záloga nem az önsanyargatás, a túlzásba vitt edzés, a „tiltott ételek” kerülése, a napi egyszeri, kétszeri vagy akárhányszori étkezés, nem is a paleo vagy a vegán, hanem az, hogy gondolkodunk magunkról, életünk és személyiségünk működéséről.

Álljunk meg a feszültséggel teli és bizonytalan helyzetekben, és kérdezzük meg magunktól: Mi helyett is eszünk? Mire vagyunk kiéhezve? Mitől vagyok üresek? Ezek a tisztázó kérdések segítenek abban, hogy meglássuk a jelenség komplex lelki hátterét. Sokszor a pszichológiai hiány az, ami evésre késztet – az ingerek keresése vagy a másokhoz való kapcsolódás deficitje. Valójában a lelkünk üres, nem a gyomrunk. Egy önismereti folyamat kell, hogy elinduljon, ha úgy érezzük, hogy egyedül nem megy, nem szégyen szakember segítségét kérni. Az evési problémák nagyon komolyan jelzik, hogy változtatás szükséges. Ez az elemi szükséglet kell, hogy jelezzen, mert az evészavarral küzdő személyek pontosan magukat hajlamosak kivenni a képletből – a saját igényeiket, szükségleteiket. Oda kell eljutni, hogy elkezdj fontossá válni önmagadnak.

Bűntudatkeltő csodamódszerek

Ne ostorozd magad, hogy nem jól csinálod, vagy nincs elég akaraterőd! Van, csak másképp kell közelítened magadhoz és az egész problémához. Például ne azon gyötrődj, hogy mit ne! A sok-sok egészségmegszállott ajánlás azt hirdeti, hogy mi az az 5, 6, 10 étel, amit soha ne egyél. Hogy ne egyél szénhidrátot, meg este hat után, meg csak tejterméket ne, de lisztet azt pláne. Arra gondolj, hogy neked mi jó, és ne arra, hogy mit nem szabad. Felejtsd el, hogy „mínusz tíz kiló két hét alatt”. Szemfényvesztés a legtöbb új keletű irányzat, csak úgy, mint anno a kilencvennapos csodadiéta. Ezek mögött az az üzenet, hogy „te nem tudod, mi a jó neked, majd mi megmondjuk, és ha neked nem sikerül, te csináltad rosszul”. És ez máris belerángat a bűntudat, a kudarc, a tehetetlenségérzés gyűrűjébe.

Mit tanítunk a gyereknek?

Az érzelmi biztonság és a világba vetett bizalom hiánya az evési zavarban szenvedő embereknél általános, és jelentősen rontja a megküzdési képességeiket az életük minden területén. Szülőként tudatosítsuk, hogy mi a jó nekünk, hogyan jó élnünk és étkeznünk és tudatos figyelemmel legyünk gyermekünk igényeire, szükségleteire. Ha egy gyermek szükségleteire nem érkezik megfelelő válasz, az az érzelmi biztonság hiányának biztos megalapozója. Tanítsuk meg, hogy a problémákat meg lehet oldani, a feszültséget lehet kezelni, a nemtetszést ki lehet fejezni, az érzelmeket meg lehet élni. Ilyen helyzetekben nyugtassuk meg ahelyett, hogy büntetnénk vagy étellel terelnénk el a figyelmét a számára problémás helyzetről. Így ugyanis nem tanul megfelelő megküzdést, és később is könnyen nyúl az ételhez, ha feszültségoldásra kényszerül. 

Több felmérés is állítja, hogy nem csak a klímakutatók érzékelik az évről évre rekordot döntő nyári hőmérsékleti csúcsokat. A magyar munkavállalók is egyre nehezebben viselik a hőséget. Egyes munkakörökben pedig valójában képtelenség csökkenteni a hőérzetet. A szabadban végzett munkakörökben lehetetlen elkerülni a hőséget, és az általa okozott kockázatokat. A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének adatai szerint ez többségében a férfiakat érinti, hiszen a nyáron is szabadban dolgozó emberek csupán 27 százaléka nő. Az olyan munkakörökben, mint a gépkocsivezetők, mezőgazdasági munkások, építőipari dolgozók teljesen indokolt lenne a legmelegebb órákban a pihenő. Vagyis be kellene vezetni a mediterrán országokban is ismert sziesztát.

A magyarok egy része örülne

Az MTA vizsgálata szerint a megkérdezettek 50 százaléka egyetértene a meleg hónapokban bevezetett napközbeni pihenéssel, hiszen ilyenkor nem csak a meleg, de a fokozott UV sugárzás is egészségügyi kockázatokat jelent. Vagyis úgy lenne érdemes átalakítani a munkaidőt, hogy az a nap folyamán kettéosztva, a délelőtti és késő délutáni órákban jelentsen munkavégzést. Ezt a gyakorlatot a nálunk hagyományosan melegebb éghajlatú országokban történelmi hagyományok okán alkalmazzák. Azonban a sokak által viccesnek, turistaként olykor bosszantónak tartott 2-3 órás ebédszünet nem egyenlő a sziesztával. A szieszta fogalma ugyanis kicsit máshonnan eredeztethető.

A spanyol szieszta szó a latinból ered, és tulajdonképpen szó szerint szunyókálást jelent, amelyre kora délután kerítünk sort a napi főétkezést követően. Igaz, hogy a szó spanyol eredetű, de a jelenség, hogy a nap második részét pihenéssel kezdjük, az egész Földközi-tenger vidékén ismert, ahogy spanyol hatásra alkalmazzák a dél-amerikai országokban, de még a Fülöp-szigeteken is.

Pozitív hatások

Ez tehát nem azonos a meleg elleni védekezésként tartott több órás munkaszünettel. Amellett ugyanis, hogy a hőség elleni védekezés egyértelműen csökkentheti az egészségügyi kockázatokat, a délutáni alvásnak is van ilyen hatása. Spanyol kutatók nemrég bebizonyították, hogy a szieszta egészséges, pontosabban jót tesz, ha jól időzített, és megfelelő hosszúságú délutáni alvást iktatunk a napirendbe. A délutáni pihenő persze nem hosszas alvást jelent, hanem inkább egy gyors szunyókálást az ebéd utáni órákban. Akár 10-15 perci is elég lehet, hogy csökkentsük a nap során felgyülemlett stresszt, javítsuk a vérkeringés állapotát, regeneráljuk az idegrendszert, javítsuk a koncentrációt. De csak akkor, ha ez a szieszta rendszeres, vagyis az önmagában nem segít, ha véletlenszerűen havonta néhány alkalommal beiktatunk egy kis pihenőt kora délután.

Nem mindegy, milyen hosszú a szieszta

Az ebéd utáni szunyókálás a test természetes és ciklikus működése miatt lehet előnyös, és bizonyos típusú embereknél szinte kihagyhatatlan. Pontosabban, ha kihagyjuk, az éppen olyan hátrányokkal jár, mint egy étkezés elmulasztása. A túl hosszú alvás azonban szintén hátrányos nap közben. A sziesztás pihenés nem szabad, hogy fél óránál hosszabb legyen, és inkább érdemes egy kényelmes kanapén, vagy fotelben tölteni, mint vetett ágyban, ahol nagyobb az esélyünk rá, hogy hosszabb időre aludjunk el. A spanyol kutatók nem csak igazolták a délutáni pihenés egészségügyi előnyeit, de egészen pontosan meghatározták, hogy az ideális délutáni szunyókálás időtartama pontosan 26 perc. A kutatás eredményeit az amerikai űrügynökség, a NASA is vizsgálni kezdte, és arra jutott, hogy az űrhajósoknak engedélyezett 26 perces délutáni pihenő harmadával javította a munkájuk hatékonyságát.

A munkaidő kísérleti újraszabása?

A szieszta kulturális jelensége mellett, amikor is a mediterrán országokban dél után minden üzlet és hivatal rövid pihenőt tart és bezár, ismert a délutáni pihenés biológiai szükséglete is. Korábbi kutatások azt igazolták, hogy a délutáni pihenőt tartó országokban általánosan kisebb – mintegy 37 százalékkal – a szívinfarktusok és az érrendszeri betegségek kockázata. Egyetemi kutatások is igazolták, hogy az úgynevezett tudatos délutáni szunyókálás hasznos, ezért az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban is vizsgálják a munkaidő kísérleti újraszabását, amelybe a nap közbeni pihenő is beiktatható.

Érdekes jelenség, hogy éppen a szokás nevét adó spanyoloknál egyre többen adják fel a délutáni pihenő lehetőségét. Igaz, ebben szerepe van a gazdasági válság időszakának is, de 1998 és 2009 között tíz százalékkal csökkent azon felnőttek száma, akik tartják a sziesztát, és a megkérdezett spanyolok 59 százaléka nyilatkozott úgy, hogy nincs szüksége a nap közbeni pihenésre.

Mivé lesz ez a világ?

Olyasféle nyári nap volt, amilyet kora tavasszal még elképzelni is nehéz. Bőrbarnító forróság, puha-zöld fű a csupasz talpak alatt, összetéveszthetetlenül Balaton-illatú víz a testek körül. Maga a bőség. Amikor megláttam a gyerekeket, először nem értettem. A strand bejáratánál mozdulatlanul ültek a betonon és a telefonjukat babrálták. Sokan voltak, kicsik is. Azt hittem, egy tábornyi gyerek vár a Klári nénijére, hogy megvegye a belépőket. De nem. A wifi-zóna volt. Akkor és ott, az az igazság, hogy elkezdtem magamban sápítozni. Hogy ezekamaigyerekek, ahelyetthogy és bezzegmiazőkorukban! A  mivéleszezavilág-ig nem jutottam el, mert valahogy beugrott a dédnagyim a virágos fotelben, ahogy lemondóan végigmér minket, Bud Spencer-film néző véglényeket, és felsóhajt, hogy „Hát, hová lesz a világból a szépség!”

Azóta sok minden alakult. Letettem arról, hogy az erdőbe költözzünk és eltitkoljak a gyerekeim elől mindent, ami Edison után történt. Nemcsak azért, mert akkor mosógépem sem lehetne, hanem mert nincs az az óriási erdő, amiből a gyerekek egyszer ki ne keverednének. És akkor ott állnának védtelenül, egy hazugság peremén.

Nekünk is új

Hát, együtt élünk. A gyerekeink, a kütyük és mi. Ami nem könnyű, mert új jelenséggel állunk szemben. A bőrünkön tapasztaltuk, mit tesz egy szülő, ha a gyerek kivágja a hisztit, bevágja az ajtót, odavágja a házi feladatot. Ehhez képest, a mintát megismételve, tagadva vagy módosítva nevelgetjük saját gyerekeinket. De arról nem szól a fáma, hogy mit tegyünk, ha az utód a fogorvosi váróban egy órán keresztül nem szól hozzánk, mert zombik kergetik. A mi gyerekkorunkban még akkora volt a számítógép, mint egy kellemes méretű pékség, és semmi közünk nem volt hozzá. Nem vagyunk digitális bennszülöttek. Esetleg dzsungel-harcosok vagy pionírok.

Nem tudom, kinek milyen emlékei vannak az úttörőségről, de ez a mostani, ez a szülős-kütyüs, sokunk számára tele van kihívással, bizonytalansággal és kérdésekkel. Milyen mintát mutatunk a gyerekeinknek? Mikortól engedjük gépközelbe? Mennyire kontrolláljuk időben és tartalomban? Mit kezdjünk a kortárs csoportnyomással? Mi a felelősségünk, a feladatunk szülőként egy olyan digitális kultúrában, ami számunkra is novum?

Mennyit?

Kicsi korától kezdve érdemes együtt lenni a gyerekkel a digitális világban, később pedig közösen kialakított szabályok mentén, a gyerekünkben és magunkban is bízva már elengedhetjük őket az online térben is – állítja Fülöp Hajnalka, a digitális szülőség kihívásaival is foglalkozó Inforum munkatársa, a biztonságosabb internetezésről is szóló saferinternet.hu program előadója és öt gyermek édesanyja. Az ellenállás nem megoldás többé: az internet és a virtuális világ már nem csupán egy eszköz, hanem életforma, az életvitelünk szerves része. Így is érdemes viszonyulni hozzá. A gyermekeink életének ugyanúgy része a gépezés, mint mondjuk a kirándulás, legózás, együtt sütés-főzés vagy a barátokkal való bandázás. De most már mindezt kiegészítik a digitális eszközök: az online térképek, a virtuális valóság, a letöltött és megosztott receptek, főzős videók, fotózás és videoblogolás.

Kiskorban, ahogy megtanítjuk arra, hogy mikor van alvásidő, mikor eszünk, mikor játszunk vagy dolgozgatunk, természetes, hogy rávezetjük; a gépezésnek is megvan a maga ideje.

A szakértő tehát a digitális világba való belépésnél mindenképpen javasolja az időkorlát bevezetését – kisgyermekkortól kezdve.

Továbbá biztat minket, szülőket, hogy bizony mi is találjuk meg a kütyük helyét az életünkben, hiszen a gyerekek mintakövetőek.

Hogy kinek mit jelent az időkorlát, erősen életkor-, család- és gyerekfüggő. Az időkorlátot következetesen betartó szülők kisebb gyereknek leginkább csak a hétvégén engednek napi fél-, egy vagy két óra kütyüzést. Kamaszoknál ezt nehezebb korlátozni, ilyenkor a korábban megismert kapcsolatokra, motivációkra és értékekre lehet építeni, és békén hagyni, bízni benne, ha átmenetileg fel is rúgja maga körül a világot.

Érdekességképpen, Steve Jobs, amikor gyerekei számítógépes szokásairól kérdezték, a következőket mondta: „Megszabjuk, milyen mennyiségben használhatják a gyerekek az ilyen eszközöket a házban. Ez azért van, mert mi első kézből láttuk, milyen veszélyeket rejt a technológia. Én magam is láttam, és nem akarom, hogy ez történjen a gyerekeimmel.”

Hogyan?

„Először az utcára sem egyedül engedem a kisgyerekemet, hanem együtt megyünk, megmutatom neki a szépségeket és veszélyeket, megtanítom lassan a szabályokat. Hogy a piroson nem kelünk át” – meséli Faragó Judit, az Inforum ügyvezetője. Az időkorlát tehát fontos, de óriási a jelentősége a szülői jelenlétnek is. A digitális világ hatalmas, izgalmas és veszélyes hely. Legyünk együtt a gyerekkel, amikor fölfedezi, megtanulja. Ott voltunk, amikor először átélte, hogyan pereg ujjai közt a homok, és hogy a csiga nyálkás lény. Hasonlóképpen legyünk jelen gyerekeink virtuális életében is, hiszen az ott megélt érzéseik ugyanúgy valósak.

Hajlamosak vagyunk a kanapén gépező gyerekünket zárt világként érzékelni. Pedig igen, gyakran éppen mi, szülők izoláljuk magunkat, mi zárjuk el magunktól idegenkedve a virtuális világban szerzett élményeit. Az első lépés egyszerűbb, mint gondolnánk. Tanuljunk meg kérdezni. Nem nehéz, csak meg kell hallgatni a gyereket, ahogy a vele történt kütyüs élményeiről beszél. Ne becsüljük le annak a jelentőségét például, hogy az utódunk végre megszerezte a hetes tornyot, vagy sikeresen fölnevelt egy egysejtűt. Felejtsük el az „ez csak egy ostoba játék” retorikát, javasolják a szakemberek.

Mit?

A digitális világ olyan, mint egy bánya, sok kincset rejt, amit kibányászni gyönyörűség, de védősisak használata kötelező. A gyerekeinket beengedhetjük üres kézzel, de ha kezükbe adunk egy csákányt, övék a bányák világa. Fülöp Hajnalka a gyerekkel a számítógép előtt töltött időre is úgy gondol, mint például a közös mesélésre, sütésre, színházba járásra. A mesekönyvet ki kell választani, be kell szerezni, ahogy a sütéshez szükséges alapanyagokat és a színházjegyet is. Érdemes készülnie a szülőnek. Ahhoz ugyanis, hogy egy gyerek digitális írástudóvá váljon, meg kell értenie a folyamatokat és hogy mik a rendelkezésére álló eszközök. Akár minden héten mutathatunk a gyereknek egy új alkalmazást, izgalmas programot. Szerencsére, egyre több magyarul is elérhető oldal nyújt ebben segítséget háttéranyagokkal, linkgyűjteményekkel.

Igen, de…

A leggyakoribb, mindennapi élet hozta aggályokra az Inforum munkatársaival és Tóth Dániel pszichológussal kerestük a válaszokat.

„Tizenkét órás műszakon vagyok túl, nincs energiám anyagokat olvasni, érdekfeszítőnek lenni. Csak egy kávét szeretnék.”

Fontos, hogy a kávé elkészüljön. Majd a világháló elé szottyadván a gyerekkel együtt lehet például szörfözgetni, életkorának, érdeklődésének megfelelő cikket, képet keresni. Fölkutatni a kedvenc játéka weboldalát, fórumát, esetleg együtt fölfedezni egy izgalmas alkalmazást, rajzolóprogramot. Vagy egyszerűen csak kérdezzünk tőle, hagyjuk, hogy tanítson arra, amit ő fedezett fel.

„Semmit nem tudok a számítógépről, mit tudnék én mutatni?”

Szakemberek szerint ez egy mítosz. Ugyanis a felnőtt lakosság nagy része rendelkezik profillal valamelyik közösségi oldalon, tölt fel fényképet, használ levelezőprogramot, olvas online híreket, megnézi a répás muffin receptjét, ad absurdum letölt egy filmet. Bár ritkán gondolunk így rá, ez mind tudás, ami átadható.

„Az osztálytársak annyit gépeznek, amennyit akarnak. Ha időkorlátot állítok föl, és nem csak játszani engedem, nem lesz elég menő. Ő lesz a béna gyerek, akinek mindössze egy röhejes kettes vára van a lövöldözősben. Ezt nem tehetem meg vele.”

A csoportnyomás nagy úr. De attól, hogy, tegyük fel, sokan télen egy szál pólóban engednék a gyereküket iskolába, vajon mi sem öltöztetnénk fel a miénket? Világos, hogy rövidtávon, egy saját maga készített, esetleg megvágott filmmel nem lehet úgy villogni, mint a zombis játék nyolcadik szintjével. Hosszútávon azonban már borulhat a hierarchia. Talán ha kevésbé féltenék gyerekeiket a csoportnyomástól, több szülő merne felelős döntéseket hozni.

„A gyerekemet a kütyüs játékokon kívül már semmi nem köti le. Tudom, hogy ez rossz, de mit tehetnék. Csak felnő így is.”

A függőségre hajlamosabb gyerekeknél a korlátlan géphasználat valóban egyfajta beszűküléshez vezethet. „Ilyenkor gyakorlatilag közös haditervet kell kidolgozni a szülőkkel. Ami azért is kihívás, mert eleve a szülők határtartási problémái miatt jutott idáig a helyzet. Tehát a szülők gondolkodását kell újrainstallálni, hogy konzekvens határtartással, stabil jelenléttel és érzelmi háttér biztosításával tudjanak segíteni a gyermeküknek” – véli Tóth Dániel pszichológus, aki többek között számítógép-függőség kezelésével is foglalkozik. Fülöp Hajnalka szerint a gyerek életkörülményeinek negatív változása, a szülők válása, iskolai gondok, bántalmazás is vezethet oda, hogy egy gyerek bezárkózzon a virtuális világba. „Ez esetben nyilván nem a tünettel, hanem az okokkal érdemes foglalkozni. De egy olyan családban, ahol akár csak az egyik szülő is jól van, kiegyensúlyozott és aktívan jelen van a gyereke életében, az efféle izolálódás nem valószínű.”

Ha szülőnek lenni tanulási folyamat, önnevelés, akkor most, a digitális világ hajnalán, többszörösen az. Fizetjük a tanuló­pénzt mi, szülők is, de sajnos egyre több gyerek fizet a személyiségével. Nagyon úgy fest, hogy a gyerekeink digitális felvilágosodását szülőként nem lehet energiabefektetés és önismereti lépések nélkül megúszni. Bár, ha jobban belegondolok, ez egy ilyen műfaj. Már macera volt az olvasással, az első ovis szerelemmel, a kinevetavégénnel, azzal a pókhálóra emlékeztető mászókával, a szobatisztasággal és a szüléssel is. Menni fog ez is.

A köztünk zajló viták tétjét emeli, hogy gyerekeink sosem voltak nagy étvágyúak, ezért míg én törekedtem arra, hogy a bevitt mennyiség minél értékesebb tápanyag legyen, férjem a „legalább valamit egyen” álláspontot képviselte. Párom híreszteléseivel ellentétben nem vagyok egészségmániás – bár tény, hogy lányom teljes kiőrlésű papírnak nevezte rajzórán a félfamentes rajzlapot, – teszek szalonnát a túrós csuszába (alaposan kisütve), használok cukrot a sütikbe (feleannyit), vettem már vattacukrot a gyerekeimnek (egyszer), és vittem már őket a mekibe is (vérvétel vagy fülfelszúrás után). Igaz, nemrég nagylányom megjegyezte, hogy ezáltal különösen felértékelődött a fájdalomdíj, de engem igazol, hogy a salátát ma is jobban szeretik a hamburgernél.

Egészségtudatos módszerem alapköve a reggeli gyümölcs-zöldséglé. Ez az a pillanat, amikor a frissen préselt folyadékot éjszaka megszomjazó, félálomban lévő gyerekeimbe a legkisebb ellenállással tudom bejuttatni. (A cékla arányát azért éberségi állapotukhoz is kell igazítani). 

Többnyire készségesen megisszák, örömmel konstatálva, hogy a hajnali csöndben nem búgatom tovább a gyümölcscentrifugát. 

Férjem persze mindent bevet, hogy megtorpedózza az akciót. Kalkulációkat tesz elém, hogy mennyibe is kerül nekünk ez a reggeli frissítő, és mennyivel gazdaságosabb volna ezeket elrágcsálni, hiszen így a sok egészséges rost a szemétbe kerül. (Mégis, mikor ennének a gyerekeim sárgarépa- vagy sütőtökrostot?) Időről időre megjelenik konkurens dobozos-cukros, rostot is tartalmazó változatokkal, és képtelen sztorikkal áll elő, például, hogy a zöldséges már többször érdeklődött, hogy milyen állatnak lesz ez a sok zöldség.

Kép

Illusztráció: Szűcs Édua

Sokat kell küzdenem a bizonytalan vadászszerencsén edződött ősi férfiösztönnel is, amely folyamatosan arra inspirálja életem párját, hogy egy mamut tömegét megközelítő tartós élelmiszert és mirelit készítményt vonszoljon haza egy átlagos barlangnál sokkal kisebb méretű kamránkba, valamint csupa olyan kalóriadús zsákmányt, amely a jégkorszak emberét is melegen tartotta volna. Még attól sem riad vissza, hogy „összeszűrje a ­leve(s)t” a hentessel, mondván, a szakember szaftosabb húst javasol az én gulyáslevesembe, vagy hogy kétes eredetű lecsókolbászt csempésszen a friss fejtettbablevesbe, mert úgy „tartalmasabb”. Miközben én koleszterinnel, tartósítószerekkel és ízfokozókkal érvelek, ő mindössze annyit tesz hozzá, hogy a múltkor milyen jóízűen ették a gyerekek a dinó alakú „húst” mirelit sültkrumplival, ráadásul most hármat adtak kettő áráért. És hogy honnan tudom, hogy a háztáji csirke nem festéktől sárga, a rozskenyeret nem kávézaccal színezik és az eper tényleg magyar és szabadföldi.

Azért én folytatom heroikus napi küzdelmemet családom egészségéért, néha még azt a kockázatot is vállalva, hogy elfogyasszam az agyonsózott csipszmaradékot, amely rejtélyes módon a biomüzlis csomag mögé került a spájzban.  

Szám Kati Családi karikatúra című sorozatának további részei elérhetőek itt.

The Gambler – a történet

Jim nagyapja Kalifornia 17. leggazdagabb embere, a legjobb iskolákba járhatott, kedvenc hobbiját űzhette gyermekként, s bár apját nem ismerte, azért mégis csak eljutott odáig, hogy egyetemi professzorként modern irodalmat tanítson, és megírjon egy tizenhétezer dollárt érő bestseller regényt. Az egész történet valahogy mégsem kerek, hiszen számos órát tölt el füstös kaszinókban, ahol több százezer dollárnyi pénzt nyer és veszít is el a Black Jack valamint a rulettasztalnál. Egészen hátborzongató nézni, hogy mennyire könnyedén nyer, aztán nem tudja, hogy mikor kell megállni, s az egész egy szemvillanás alatt oda, neki pedig még a szeme se rebben, szinte örömét leli a kudarcban.

Eleve elrendelve

Jim tipikus szerencsejáték-függőként viselkedik, akiben nem működik a fékrendszer, ezért soha nem tud időben leállni. Keresi az azonnali kielégülést, ha úgy tetszik, a nagy zsozsóra hajt, de egy idő után a néző elkezd kételkedni: vajon tényleg csak erről van szó? Annak ellenére, hogy ennyire intelligens, mégis beleeshetett egy ilyen ósdi csapdába? Mintha szándékosan pusztítaná, rombolná önmagát, már-már egy tudós kíváncsiságával, és egy filozófus sztoikus nyugalmával cincálja darabokra a saját életét, csak hogy megtudja, mi következik a nagy semmi után. Rendelkezésére állt, amit csak ember kívánhat, számára mégsem tűnt igazinak ez az előre elrendezett tündérmese. Ami másnak életcél, neki a vállát nyomasztó teher. Nehéz úgy kitalálni magunkat, ha a társadalmi státuszunk már jó előre meghatározza, kivé kellene válnunk, ha minden életcél, amire vágyhatunk, már megvalósult, mielőtt még az első szavunkat ki tudtuk volna mondani. Jim beleszületett a jóba, számára ezzel együtt az élet értelme is elveszett. Az előre megtervezett élet nem tette lehetővé számára, hogy kamaszként, illetve fiatal felnőttként önálló döntést hozzon arról, hogy merre haladjon az élete, így felnőttfejjel kell megtalálnia önmagát, saját identitását.

Talán a nagyapja a lehető legjobbat tette vele, amikor nem hagyott rá pénzt. Ugyanakkor veszélyes alakoknak tartozik, akik újra és újra elverik, mégsem találnak fogást rajta, mert Jim nem a haláltól, hanem az élettől fél. Kétségbeesetten próbál megszabadulni a múltjától, mindentől és mindenkitől, akik ehhez a hamis Jimhez tartoznak. Egyáltalán nem akar öngyilkos lenni, ő csak ezt a hamis létezést szeretné megölni, hogy tiszta lappal indulhasson. A menekülése mögött talán ott lapul a félelem is attól, hogy bárkit is közel engedjen magához, tart az intimitástól, a boldogságtól és a sikertől, hiszen valószínűleg nem tapasztalta meg gyermekkorában azt az elfogadó, biztonságos szeretetet, amely mintául szolgált volna neki, hogy miként lehet egy meghitt kapcsolatban élni, illetve egészséges önbizalommal tekinteni saját magára, így öntudatlanul is inkább a vesztes szerepét választja.

Mi hiányzik?

Úgy tűnik, a függőség nem válogat, lehet az ember bármilyen okos, gazdag és sikeres, ha a belsőjében lévő űrt nem tudja céllal és értelemmel megtölteni, könnyedén magával ragadhatja a szenvedély. Ugyanolyan erős szenvedélybetegség ez, mint a különböző drogoktól, illetve az alkoholtól való függőség, csak itt valamilyen cselekvés hajtja uralma alá az embert, örömérzetet okozva és a viselkedés megismétlésére ösztönözve őt. A mai világban, ahol minden és mindenki az önmegvalósítást helyezi előtérbe, talán még inkább megviseli az embert, amikor úgy érzi, az élete semerre sem halad, semmit sem tud letenni az asztalra. Ilyenkor könnyen beszippanthat egy-egy tevékenység által nyújtott kielégülés, amely ideig-óráig tartó izgalmat és örömet okoz, enyhítve az ember saját magával, a képességeivel, illetve a szerethetőségével kapcsolatos belső szorongását és feszültségét, s még azt is elhiteti, hogy ott és akkor a kontroll valójában az ő kezében van.

Vannak, akik ezt a hamis boldogságot a játékban találják meg, de természetesen sok más viselkedés is a hatalmába kerítheti az embert (pl. munkamánia, internetfüggőség, evészavar vagy testedzésfüggőség), a kontroll és a szabadság illúzióját nyújtva. Ezért a szenvedélyről való leszokáshoz az akaraterő önmagában nem elegendő, hiszen nem magáról a viselkedésről nehéz lemondani, hanem azokról az érzésekről, amelyeket a függő megélhet általa. A játékszenvedély nem akaratgyengeség, hanem betegség, amelyet úgy lehet felszámolni, ha megtaláljuk, hogy mi az a belső pszichológiai hiányérzet, amit kielégít általa a szenvedélybeteg, és így a probléma gyökerét kezeljük. A gyógyulási folyamatot megnehezíti, hogy maga a függő is nehezen ismeri fel, hogy betegségről van szó, azt gondolva, hogy kézben tartja a helyzetet. S ha mégis ráeszmél, hogy mibe is keveredett, továbbra is ragaszkodhat a kontroll érzéséhez, így nem kér segítséget, egyedül igyekszik szorult helyzetéből kikecmeregni. Ugyanakkor mindenképp érdemes szakember segítségét kérni, esetleg önsegítő körhöz csatlakozni, egyedül szinte lehetetlen a szenvedélyt legyőzni. Gyakran a család sem tud megfelelő segítséget nyújtani, ugyanis a függőség kiváló táptalajt biztosít a különböző játszmáknak, olykor maga a tünet is ennek következményeként alakul ki.

Hogy lehet célt találni?

A viselkedési függőségek által szerzett boldogságért a függő súlyos árat fizet. Mivel az élete minden területét a szenvedélyének rendeli alá, így a kapcsolatai, a magánélete, a munkája és a vagyoni helyzete is megsínylik állapotát. Ennek ellenére a szenvedélybetegek gyakran úgy érzik, hogy a függőség nélkül üres és sivár lenne az életük, s eltűnne belőle minden szín és izgalom. Ugyanakkor léteznek olyan tevékenységek, amelyek végzésekor szintén örömet és boldogságot tapasztalunk meg, de közben urai maradunk a helyzetnek. A fogalom megalkotása Csíkszentmihályi Mihály pszichológus nevéhez fűződik, aki így ír erről az általa optimális-élménynek, más néven áramlat-élménynek vagyis flow-nak nevezett állapotról: „A belső tapasztalás optimális állapota az, amikor a tudatban rend uralkodik. Ez akkor jön létre, amikor a pszichikai energia, avagy a figyelem reális célok felé fordul, és a készségek arányban állnak a lehetőségekkel ahhoz, hogy cselekedni lehessen. Egy kitűzött cél követése magával hozza a rendet a tudatban, mert az illetőnek az előtte tornyosuló feladatra kell összpontosítania teljes figyelmét, és el kell feledkeznie minden egyébről.”

Ezen élmény megtapasztalásához elengedhetetlen, hogy különbséget tegyünk a vágyaink és a céljaink között, hogy olyan feladatot találjunk, amelynek a véghezviteléhez minden szükséges képességünk megvan, ugyanakkor kihívást is rejt számunkra. A mondás úgy tartja, hogy az embernek az az igazi társa, aki mellett szabadabbnak érzi magát, mint nélküle. A céljaink megválasztásánál is azon az úton sétáljunk végig, aminek élménye és következménye a lelkünk legmélyebb részének szabadsága, ahol az áldozatvállalás és az elköteleződés szabad akaratunkból történik, pontosan azért, mert megtehetjük, nem pedig azért, mert meg kell tennünk.   

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mit jelent a rend?

Általánosan elfogadott vélekedés, hogy a belső rend visszatükröződik a külső rendben, így akinek rend van a fejében és a lelkében, az a környezetében is képes rendet tartani. S bár ez az állítás rendszerint igaznak tűnik, mégis nehéz általánosítani, és első ránézésre mélyreható következtetést levonni egy-egy lakás rendjét látva a tulajdonos lelkiállapotát illetően.

Maga a rend fogalma is kényes kérdés. Míg egyeseknek a csillogó-villogó konyhapult, az élére vasalt ruhák, a katonásan sorakozó könyvek, a porcicamentes padló jelentik a rendet és a tisztaságot, addig mások kényelmetlenül érzik magukat a lakberendezési újságokba való lakásokban, ahol semmit sem lehet egyetlen centiméterrel sem arrébb mozdítani, nehogy megboruljon a szimmetria.

Polcz Alaine pszichológus a témával foglakozó írásában formai rendnek nevezi ezt a fajta merev rendet, ami a való életben szinte megvalósíthatatlannak tűnik, mivel a tárgyak elhelyezése csupán öncélú esztétikum, és gyakran meg is nehezíti a mindennapi teendők véghezvitelét. A rend másik formáját lényegi rendnek nevezi, amikor a tárgyak elhelyezése a felhasználás és a cselekvés célját szolgálja, ahol minden kézre áll. Ugyanakkor ennek a lényegi rendnek általában igyekszünk formát is adni, így a praktikum és a harmonikus elrendezés egymást kiegészítve hozza létre azt a környezetet, amelyben jól érezzük magunkat és kényelmesen, jó érzéssel tudunk élni, pihenni, dolgozni.

Nagymértékben különbözhetünk aszerint is, hogy mennyi energiát fektetünk a másfajta teendők szorításában a háztartás rendben tartására. Vannak, akik úgy érzik, akkor tudnak jól teljesíteni az életük más területein, ha a környezetükben mindent katonás rendben tartanak, míg másoknak elég, ha olyan rendet alakítanak ki maguk körül, amelyben ők maguk jól eltájékozódnak, de előfordulhat, hogy ez a fajta lényegi rend a kívülálló számára formai rendetlenségnek hat. Amikor nagyon dolgozunk valamin, és a tárgyak használatban vannak, formai rendetlenség lehet, ám ez nem utal semmiféle lelki problémára, hiszen a céljaink megvalósítása érdekében áll fenn az átmeneti rendetlenség.

A látványon túl

A lelki egyensúly vagy kiegyensúlyozatlanság jelei tehát nem annyira a formai rendben keresendők, hanem abban, hogy egy-egy lakás, munkahelyi szoba, íróasztal, számítógép, fiók vagy szekrény rendje mennyire alkalmazkodik a felhasználójának szükségleteihez, s hogyan szolgálja a kényelmét. Amikor elborít a rendetlenség, vagy úgy érezzük, hogy a kialakított (formai) rend inkább a terhünkre van és fenntartása túl sok energiánkat emészti fel, érdemes megvizsgálni, hogy merre haladunk életünk egy-egy területén, esetleg lehetnek-e olyan elakadások, amelyek ilyen formában jelennek meg.

Különösen árulkodó lehet, ha az életünk egy-egy színterén képtelenek vagyunk rendet tartani, és szinte folyamatosan küzdünk a káosz és a zűrzavar érzésével. Ezen területek felismerése és tudatosítása segíthet annak felismerésében, hogy hol kerültünk zsákutcába.

Számos variáció adódhat: lehetséges, hogy a munka világában nem találjuk a helyünket, a szülői szerepünkben vannak nehézségeink, a párkapcsolatunkban küzdünk problémákkal, a háziasszonyi szerepünket nem érezzük magunkénak vagy ezek összehangolásakor futottunk vakvágányra. Lehetséges, hogy azokon a helyeken vagyunk képtelenek rendet tartani, ahol ezek a szerepeink összeérnek (tipikusan ilyenek a női táskák, amelyben a saját személyes tárgyaink, a munkahelyi dokumentumok és a gyerekek kacatjai is helyet kaphatnak), de az is előfordulhat, hogy a saját, intim szféránkban, eldugott fiókjainkban növekszik a káosz, ami jelezheti, hogy nincsen időnk saját magunkkal foglalkozni.

A rend és a párkapcsolat

A fentiek tükrében nyilvánvaló, hogy a házastársak akkor tudnak harmóniában együtt élni, ha hasonlóak a céljaik, így hasonló rendre van szükségük a kiegyensúlyozott élethez.

Az otthon berendezése, a bútorok elhelyezése ideális esetben nem öncélú esztétikum, hanem a mindennapok gördülékenységét elősegítő tényező. Ha a párnak közös tervei vannak, amelyekért együtt küzdenek, akkor ezeket szem előtt tartva tudják otthonukat is megtervezni és berendezni, illetve az életciklusváltások időszakában újratervezni és átrendezni. Ehhez bizonyos fokú rugalmasság is szükségeltetik, hiszen olykor bizony át kell nézni a felhalmozott tárgyakat, és amire nincs többé szükség, azt továbbadni, lecserélni.

Külön nehézséget jelenthet a renddel és takarítással kapcsolatos eltérő szokásrendszer. Gyakran hosszú és fáradságos folyamat, amíg a férj és a feleség kialakítják azt a közös rendet (és a fenntartásának folyamatát), ami mindkettőjük számára élhető és elfogadható. Ennek sikeres megvalósítása rendkívül fontos a kapcsolat szempontjából, hiszen a külső környezetünk rendje a belső állapotunk, a céljaink és a szándékaink kivetülése, így ha nem találjuk meg a közös nevezőt, akkor az konfliktusokat hozhat magával. Nem véletlenül annyira húsba vágó kérdés, hogy ki és miért dobta le a földre a koszos alsóneműjét és miért nem dobta ki a WC-papír gurigáját.

Állandó hadszíntér

Ha az egyik fél kényszeresen rendmániás, a másik viszont „a zseni átlát a káoszon” elv szerint éli az életét, bőven akad súrlódási felület, amelyeken a végtelenségig lehet vitatkozni (s más kapcsolati konfliktusok elől is ezen kérdések megvitatásához vissza-visszatérni).

Érdemes ilyenkor a viselkedés mögé nézni és feltárni az okait. Lehetséges, hogy a rend utáni túlzott igény maximalizmusból vagy megfelelési vágyból adódik, de az is lehet, hogy valaki a takarítást és rendrakást használja arra, hogy elmeneküljön a számára nehéz kérdések és feladatok elől.

Olykor az is előfordulhat, hogy az állandó rendrakás mögött a másik kontrollálásának és ellenőrzésének a vágya jelenik meg, hiszen ez kiváló eszköz arra, hogy a másik szabadidejét (amit természetesen nem takarításra használ), a személyes tárgyait, fiókjait (ahol mindig kupi van), vagy a teljesítményét (mert hiába próbál segíteni, nem elég alapos) ellenőrizzük és minősítsük. Az ellenkező véglet, vagyis a túlzott rendetlenség vagy trehányság is lehet hozott minta, ami a kapcsolat dinamikájában egészen más jelentéseket kaphat, s olyan üzeneteket közvetíthet a házastárs számára, hogy nem becsülik eléggé a munkáját, vagy a másiknak nem elég fontos az otthon és annak a karbantartása. Mivel az otthonunk belső lelkiállapotunk és céljaink kivetülése is, így nem csodálkozhatunk azon, ha ez a fajta közönyösség érzékenyen érinti életünk párját. Érdemes tehát a parttalan veszekedések helyett a konfliktus mögé nézni, könnyen kiderülhet ugyanis, hogy a vita rég nem a lakás rendjéről, hanem a kapcsolat rendjéről szól.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Mikor és hogyan lett hajléktalan?

– Valahol mindig is hajléktalan voltam. A hajléktalan egy eléggé tág fogalom. Inkább otthon nélkülinek nevezném magam.

– Eredetileg mi a foglalkozása?

– Nincs semmilyen foglalkozásom. Voltam ugyan konzervgyártó, majd szerkezetlakatos szakmunkás-tanuló, végeztem toronydaru-kezelő tanfolyamot is, de végül egyiket se fejeztem be.

– Hogyan emlékszik a gyerekkorára?

– Édesapám részt vett az ’56-os forradalomban. 1963-ban szabadult amnesztiával. Időközben édesanyám elvált tőle.

– Emiatt?

– Gondolom igen. Édesanyám ’64-től különböző nevelőintézetekben dolgozott nevelőként. Később egy szakmunkásképző intézetben kötöttünk ki Zircen, részben ott, részben Szegeden végeztem az általános iskola nyolcadik osztályát. Tizennégy éves koromban állami gondozásba vettek, édesanyámat nem tartották alkalmasnak a nevelésemre. Később apám értesült erről, pert indított, és csodák csodája megnyerte. Megszöktem tőle, túl szigorú volt. Nem sokkal ezután egy aszódi javítóintézetbe kerültem. Utána munkásszállókon éltem, az építőiparban dolgoztam segédmunkásként. Debrecenben összejöttem egy cigánylánnyal, szerelmes voltam, kisebb dolgok miatt a szegedi börtönben is ültem. Nem voltam komoly bűnöző, inkább csellengő és gyökértelen, amolyan Villon-féle lázadó. Tagadóan viszonyultam az akkori rendszerhez és a rendszer kínálta életformákhoz. Igazából egyetlen pálya sem érdekelt.

– Semmilyen elképzelése nem volt?

– Kicsit az álomvilág, kicsit a befelé fordulás határán éltem. Gyerekkoromban sokat olvastam, könyvtárból könyvtárba jártam. Budapest–Debrecen és Budapest–Veszprém között vonaton utazgattam jegy nélkül a szerelmemhez, emiatt már húszéves koromban komoly tartozásaim keletkeztek.

– Mikor kezdett el festeni?

– Sorkatonaként. Szép volt a kézírásom, apámtól tanultam. A seregben a KISZ-titkár felfigyelt erre. Utána megbíztak a szocialista brigádnapló vezetésével. Elkezdtem karikatúrákat rajzolni, sikerem volt. Leszerelés után képzőművészeti szakkörökbe jártam. Egy-két év múlva a saját szakkörömet vezettem egy munkásszállón, másodállásban, havi hatszáz forintért, Bálványos Huba grafikusművész szakmai támogatásával. A munkásszállások a rendszerváltás után megszűntek. Egy ideig ismerősöknél húztam meg magam, majd különböző hajléktalanszállókon tengődtem. Cirka 7 éve, hogy egy normális, térítésmentes bentlakásos szállón élek, ahol még egy műteremnek használható helyiség is a rendelkezésemre áll.

– Enni hol tud?

– Elsősorban ingyenkonyhán és egy nappali melegedőben.

– Adott már el képet?

– Igen, persze, de nem nagy árakra kell gondolni. A vakkeret, a vászon és a minőségi festék nem túl olcsó dolog, ritkán is juthattam hozzájuk. Többnyire szakadozott-gyűrött csomagolópapírokra, dekorkartonra festhettem. Az ilyen képeket maximum 20-30 ezer forintért lehet eladni, és akkor még nem volt szó arról, hol és kinek. Számomra nem ez a fontos. Csontváry és Vincent van Gogh művei sem voltak kelendőek az életükben, de a két nagyszerű művész mégis tette a dolgát.

– Miért csinálja?

– Olyan belső kényszer motivál, aminek nem tudok ellenállni. Hány olyan ember lehetett már a világtörténelemben, akinek nem volt semmi lehetősége arra, hogy megmutassa magát, és sikereket érjen el, mégsem hagyta abba!

– Mindennap ír és fest?

– Általában igen. Sokszor csak vázlatokat, apró töredékeket készítek, később visszatérek hozzájuk. Néha zsúfolt villamoson, buszon villan belém egy-egy sor, egész versszak akár, de nincs módom leírni és elfelejtem, mire előkerül a toll és a papír.

– Honnan tudja, hogy kész van egy verssel vagy egy képpel?

– Soha nem gondolom, hogy kész vagyok. Ritkán érzem magam elégedettnek. Vas István, akinek Browning „Egy Galuppi-toccata” című verse legalább hat különböző fordításában jelent meg, – gondolom – nem volt elégedett vele, emiatt időközönként kicsit változtatott rajta.

– Köszönhet valamit a művészetnek?

– Szerintem a világban bárminek a megértéséhez nélkülözhetetlen a művészet. Vagy úgy, hogy átéljük, vagy hogy műveljük, de lehetőleg mindkettő szükséges ehhez.

– A képeiben és a verseiben feldolgozza a személyes életét?

– Munka közben a belső és a külső világ is meghatároz, emellett nagyon fontos a játék.

– Az életét is fel tudja fogni játékként?

– Hol igen, hol nem. Nagyban függ a körülmények alakulásától is.

– Körülmények alatt az Önt ért igazságtalanságokat is érti? Ezek megjelennek az írásaiban?

– Nem igazán. Vastag bőröm van, másképp dolgozom fel a rossz eseteket. A másokat ért sérelmek, a világ sérelmei jobban megérintenek és foglalkoztatnak, mint a sajátjaim.

– A rendszerváltás előtt és azután is hajléktalanként élt. Az emberek hozzáállása hogyan változott a hajléktalanokhoz, ha változott egyáltalán?

– Romlott a helyzet, nemcsak a hajléktalanság, a „normál” szegénység megítélése is. Minden emberi viszony tele van sérüléssel és hiánnyal. Az emberek egymáshoz való viszonya változott negatívan. Az emberek mára türelmetlenebbek, kirekesztőbbek lettek. Régen nem éreztem azt a nemtörődöm lenézést. A lelki-szellemi élet valahol átalakult, s ezek minősége nem az anyagi jólét függvénye. Mindenképpen tudatosítani kell, hogy nagyon fenyeget a lelki javak elvesztése, ennek következménye a természeti kincsek pusztítása, a környezetszennyezés is.

– Ha végiggondolja az életét, neheztel valakire azért, mert hajléktalan?

– Nem. Elfogadom a körülményeket úgy, ahogy vannak. Benne vagyok ebben a helyzetben, és még nem adtam fel. Bármi megtörténhet. Igyekszem nyitott lenni és csinálni tovább a dolgom.  

Mindennapi babacsomag

Nem praktikus éjfélkor cumisüvegért és tápszerért az ügyeletes patikába vagy szupermarketbe indulni, ezért inkább legyen a csomagban egy doboz tápszer rendkívüli esetekre, szem előtt tartva természetesen, hogy az anyatejes táplálás a csecsemőknek és édesanyjuknak mindig is a legoptimálisabb marad.

Az úgynevezett „kezdő csomag” tartalmaz D- és K-vitamint, bőrápoló fürdető- és popsi krémet, láz- és fájdalomcsillapító kúpot. A kalcium anyagcserét is szabályozó D-vitamin pótlása egy éves korig naponta szükséges, majd ezt követően három éves korig a téli időszakra korlátozva javasolt adni. A véralvadást segítő K-vitamint a többségében anyatejjel tápláltak havonta kapják.

Láz- és fájdalomcsillapítók

Hatóanyaguk szerint a paracetamol, az ibuprofen (és aminophenazon) tartalmú készítmények a javasolt láz- és fájdalomcsillapítók, nem szteroid gyulladáscsökkentők. Ezek egy része nem vényköteles. Fontos, hogy hányás vagy hasmenéses fertőzés esetén kombináltan kell alkalmazni a szájon át adható és a végbélben felszívódó hatóanyagú lázcsillapítókat, ezért mindkét hatóanyagúból legyen szirup és kúp is az útipatikában. Ezeket testsúly szerint kell adagolni, másképp hatástalanok maradhatnak. Az adagoláshoz a gyógyszerleírásban vagy gyermekkórházak honlapján kaphatunk segítséget.

Tüneti kezeléshez

Az első találkozás a különféle kórokozókkal csecsemő- és kisdedkorban következik be. Ezek szinte minden esetben lázzal, légúti megbetegedésben orrfolyással, köhögéssel, illetve hányás- hasmenéses megbetegedésben hasi panaszokkal jelentkeznek.

Elhúzódó köhögésre köptetőt adhatunk több napig, a kínzó és száraz ingerköhögésre átmenetileg pár napig köhögéscsillapítót. Asztmaszerű tünetek hajlama esetén légzési nehézséget is okozhat a betegség. A kifejezett mellkasi behúzódás, szapora légzésszám és szabad füllel is hallható sípolás a fokozott légzési munka jele, ami a szülő számára is megállapítható. 

A hirtelen kezdődő, és elesett általános állapottal, folyamatos öklendezéssel járó hányás-hasmenés esetén legtöbbször vírusos megbetegedésre kell gondolni. A gyermek átmenetileg nem ehet, nem ihat, majd 20-40 perccel a legutolsó hányást követően 3-5 percenként, fokozatosan, kortyonként tiszta, hideg vizet ihat csak. Pár óra után rehidráló oldattal próbálkozhatunk, ami gyógyszertári készítményként megvehető, vagy otthon is elkészíthető a WHO ajánlása szerint (1 liter víz + 6 teáskanál cukor + ½ teáskanál só). Nem kell kenyérre és vízre szorítkozni, de pár nap könnyű diéta, majd a szokásos étrend folytatása javasolt.

Ismert alapbetegség (asztma, epilepszia, rovarcsípéses allergia, cukorbetegség) esetén az állandóan alkalmazott gyógyszerek megfelelő mennyisége legyen nálunk a nyaralás idején, főleg külföldi utazáson, ahol hiányuk nehezen vagy egyáltalán nem pótolható. A hosszú utazások előtt feltétlenül számoljuk át, akár többször is az állandóan alkalmazott gyógyszerkészletet!

Nyári sebkezelés

A bizonytalan járás, majd a kis motorral vagy biciklivel bekövetkezett balesetek miatt a gyerekek térde-könyöke szinte mindig „kék-zöld”. Felületes bőrsérüléseiket bő vízzel kell lemosni, majd betadinos (jódbázisú) gézzel (mull lappal) fedjük, ezzel elkerülve a seb fertőződését. A fedőkötést nyáron izzadás miatt naponta cserélni kell. Ha a kötés véletlenül homokos vagy vizes lenne, cseréljük, mert a víztől felázott seb nehezebben gyógyul, felülfertőződve pedig a bőr alatti kötőszövet gyulladásával járhat, és orbánc is kialakulhat.

Hasznos tippek

Nyaralások alatt ritkábban nyílik lehetőség kézmosásra, emiatt is gyakrabban fordul elő kötőhártya gyulladás, így szemcseppet is érdemes magunkkal vinni.

Nem kell megszakítanunk nyaralásunkat, ha van nálunk egy előre elkészített gyógyszeres utazócsomag.

Mivel több gyógyszer hűtőben tárolandó (kúpok, szemcsepp, orrcsepp, lázcsillapítók), így egyszerűbb a megérkezéskor bepakolni mindent a hűtőszekrénybe vagy a leghűvösebb helyre. Lejárt gyógyszert ne vigyünk magunkkal! Az orvosságokat gyermekeinktől gondosan zárjuk el!

Lakóhelyünk- és utazásunk helyszíne szerint lehetőleg mindig rendelkezzünk kellő információval az egészségügyi ellátás telefonos elérhetőségéről, rendjéről és helyéről.

A területi ügyelettől telefonon vagy személyesen kérhetünk szakszerű segítséget. Az online tájékozódással legyünk óvatosak, csak a hivatalos egészségügyi intézmények honlapján olvasott tanácsok az elfogadhatók!

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>