– Kezdjük rendhagyó témával a beszélgetést: indítsunk a vizsláddal!

– A mostani kutyánk, Jazzy a harmadik vizslánk. Kétéves, és ő az unokapótlék számomra, amíg nem lesz unokám. Mivel közel lakunk az erdőhöz, minden reggel elmegyek vele sétálni egy órát. Kocogunk, közben mindenféle feladatot adok neki, és más kutyákkal ismerkedünk. Szeret rohangálni a bokrok között, de egy sípjelre mindig visszatér. Este a férjem megy vele sétálni. Annak ellenére, hogy rövid szőrű magyar vizsla, nem a lakásban, hanem a kis előkertünkben, kutyaházban lakik, de van egy rituálénk: ha mosogatok, akkor mindig beengedem egy kicsit. Kétszer eszik még naponta, de neki ez így jó, mert rengeteget mozog, és nem kövér, hanem nagyon izmos. A tenyésztő, akihez vissza-visszajárunk, úgy hívja, hogy Schwarzenegger, Schwarzika, mert különlegesen jó felépítésű. Tulajdonképpen sokkal többet kellene vele lennünk, mert nagyon okos állat a vizsla, alig várja, hogy feladatot adjunk neki, folyton ránk figyel.

– A kisgyerekeitek mellett is volt kutyátok?

– Első lányunk, Nóri mellett egy angol pointer élt velünk, Foltosnak hívtuk. Tüneményes kutya volt, úgy tudott kacagni, hogy fölhúzta az ínyét, és röhögött. Zsófi nyolc évvel később született 1989-ben, addigra a mi Foltosunk öreg lett és meghalt. Zsófi is szeretett volna egy kutyát. Akkor került hozzánk egy cseh szálkásszőrű vizsla, de vele a kapcsolatunk nem alakult jól. Nagyon vad volt, oda is kellett adnunk egy regensburgi vadásznak, aki mellett vadászkutya lett. Hosszú évek után a lányok elköltöztek, Nóri férjhez ment, ketten maradtunk, ekkor került hozzánk Jazzy. A kutya nemcsak azért fontos az ember életében, mert feltétel nélkül szeret, hanem mert rendszerességre is szoktat. Annak köszönhetem, hogy két éve nem voltam beteg, hogy hóban-fagyban, esernyővel, gumicsizmában is megyek vele reggelenként. Ahogy egy anya számára sem kérdés, hogy fel kell kelnie a gyerekéhez, az sem kérdés, hogy a kutyával menni kell.

– Amikor a címlapfotózáson voltunk, az jutott eszembe, hogy mennyire furcsa lehet a saját arcképedet viszontlátni újságosoknál, emberek kezében. Bizonyára megszoktad már. Hogyan szembesültél a népszerűséggel kezdő színészként?

– Szerencsés generációhoz tartoztam: 1975-ben végeztem, de már 1973-tól filmeztem, és mindhárom akkori színházas folyóirat címlapján megjelentem. Ez először furcsa volt, de büszkeséggel töltött el. A fiatalság öntudatával és boldogságával figyeltem, hogy az emberek felismernek-e, hogy én vagyok én. Elfogadtam, hogy ez természetes velejárója a szakmámnak, és jólesett, hogy sokak számára idol voltam. Még ma is előfordul, hogy autogramot kérnek a régi képeimre. Nem tartozom azok közé, akik rosszul vannak, ha egy héten valami nem jelenik meg róluk az újságokban. Volt úgy, hogy könyörögtek nekem, hogy meséljek valami „botrányosat”, hadd írjanak már rólam – de engem az ilyen felszínes dolgok nem érdekeltek. Az persze jólesik, ha egy-egy igényes folyóirat vagy újság érdeklődik a munkám iránt.

– Látszik rajtad a harmónia, hogy lélekben folytonos vagy a régi önmagaddal, megőrizted az arcodat. Együtt indultál egy csodálatos színésznő-generációval: Szerencsi Éva, Venczel Vera is veled egyidőben kezdték a pályát, mégis mindhárman meg tudtátok őrizni az egyéniségeteket, és mindhármatok számára maradt hely az emberek szívében.

– Mert egymás mellett tudtunk élni, és nem egymás ellen.

– Én gyerekként azért olvastam el a Beszterce ostromát, mert a tévéfeldolgozásban te játszottad Apolka komoly, mégis légiesen könnyű és szép szerepét.

– Pedig akkoriban még keveset tudtam a színészmesterségről. 1976-ban szerződtem a Madách Színházhoz, ahol az első öt-hat évben csak kis szerepeket kaptam, olyan „szép kislányokat”. Nem is kellett igazán játszanom, mert épp azt szerették bennem, hogy magam voltam a szerep. A tévé- és rádiójátékokban viszont főszerepeket kaptam, ezek hozták meg nekem a népszerűséget, ennek ellenére színpadon szerettem volna nagyot alakítani. 1981-ben megszületett Nórikám, és én attól kezdve számítom magamat igazi színésznőnek. Akkor jött Csukás István Ágacskájából Pösze egér szerepe, amely megmutatta, hogy van karakterizáló képességem, humorom, temperamentumom is. Utána következett 1983-tól a Macskák, a János vitézből Iluska, a Három a kislány Médije, az István, a király – az egy jó korszak volt. Kiderült, hogy naivánál sokkal több van bennem. Például tudok énekelni. Nekem nem kellett elmennem a Madáchból, az akkor még prózai színházból azért, hogy énekelhessek, hanem a musical jött oda! Úgy is felfoghatom, mint a hűségem jutalmát. Rengeteget dolgoztam, a pályámon a szerepek egymásra épültek, és játékban, hangban, mozgásban az évek folyamán sokat fejlődtem. Szép, koloratúr szoprán hangom volt, de a Doctor Herzben például már olyan rockos hangzást tudtam megütni, amire azelőtt nem lettem volna képes.

 

– Szenzációként hatott a nyolcvanas évek közepén, hogy te jól énekelsz, mert akkoriban a prózai és az énekes színész fogalma élesen kettévált. Te ezt a két csoportot felülírtad.

– Valóban, ha a tévé- és rádiójátékokban prózai színészek játszották a zenés szerepeket, akkor helyettük valamelyik opera- vagy operetténekes énekelt. Nagy lépés volt, hogy 1973-ban, a Csínom Palkó c. filmben, Farkas Ferenc zeneszerző jóváhagyásával már én magam énekeltem Éduskát. A Macskák bemutatója után pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a Madách Színháznak remek musicalszínészei vannak, akikre érdemes énekes-táncos szerepeket osztani.

– Sokáig játszottál egy színházban, sokáig játszottál egy-egy szerepet – hogyan lehet ezt nem megunni, hogyan tudsz megújulni?

– A Macskákban Mindlevery szerepét nyolcszázszor játszottam tizenkét év alatt! Azért nem lehetett megunni, mert a mi számunk volt a legnehezebb az egész produkcióban. Gyabronka Józseffel és a későbbi partnereimmel kiköptük a tüdőnket. Úgy fogtam fel, hogy mások sok pénzt fizetnek azért, hogy tornaórákra, edzésre járjanak a kondíciójuk érdekében, nekem megadatott, hogy estéről estére kiugráljam és méregtelenítsem magam. Csak azt sajnálom, hogy akkor még nem élő zenekarral dolgoztunk. Ha a zenei alap mind a nyolcszázszor ugyanúgy szól, akkor te hiába érzed úgy, hogy most szívesebben énekelnéd és táncolnád egy kicsit frissebben, mindig ugyanúgy kell megcsinálni. Ez biztonságot ad, de monoton is. Ma már ahány karmester, annyiféle tempót diktál, tehát sokkal változatosabb a zenészek és a színészek együttműködése.

Alig van olyan színház Budapesten, ahol ne játszanának musicalt, hiszen az bevonzza a fiatalokat és az idősebbeket is. Baj, hogy ma már a fiatal színészgeneráció életéből kimarad Csehov, Shakespeare, Molnár Ferenc, Molière, Móricz Zsigmond – én ezeket játszottam, ők viszont általában csak a stúdiumok során találkoznak velük.

– A „Billy Elliot – a Musical” az Operaház új produkciója, amelyben a Nagyi szerepét játszod. Egy fiúról szól, aki környezete rosszallása ellenére táncos akar lenni. Ez a darab is a fiatalokat csábítja be az Operába?

– A balettművész pálya nem vonzó ma a fiatalok számára, mert nagyon sokat kell érte dolgozni. Harmadik éve tanítok a Táncművészeti Főiskolán 17-18 éves fiúkat és lányokat a színészi játékra. Belőlük lesznek a jövő nagy balett-táncosai. Ez egy nagyon különleges darab, mert azok a tizenkét éves kisfiúk, akik Billy és a barátja, Michael szerepét játsszák majd többszörös szereposztásban, ördögien ügyesek. Leesett az állam, hogyan tudnak táncolni ezek a gyerekek, és micsoda munka ez számukra reggeltől estig! Az előadás tanulsága az, hogy a gyerekeknek a vágyaik után kell menniük. Hiába taníttatja az apja bokszolni Billyt, ha ő táncolni akar. Azzá kell lennünk, amire születtünk!

– Te honnan hozod a tehetségedet, a színjátszás és a zene iránti érdeklődésedet?

– Anyukám tanítónő volt, szépen énekelt, néptánc szakkört vezetett, színdarabokat rendezett. Apám gyönyörűen hegedült. Katinka, a nővérem magyar-ének szakos tanár lett. Én konzervatóriumot végeztem zongora és ének szakon. Velem egy évfolyamba járt Schiff András, fölöttem járt Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Rohmann Imre – láttam, hogy mellettük belőlem nem lesz zongoraművész, ezért a Színművészeti Főiskolára jelentkeztem. Ott leültem a zongorához, és magabiztosan lekísértem magam. Részben ennek köszönhető, hogy rögtön fölvettek.

– Volt lámpalázad? Le tudtad győzni?

– Persze, volt. Ezt nem lehet és nem is kell teljesen kinőni, mert egy kis izgalom jót tesz a szerepnek. De ma már tudom, hogy ha megtettem mindent, próbáltam eleget, és ha figyelek a kollégákra és a közönségre, akkor ez egy nagy játék, ami ugyanolyan öröm nekem, mint a közönségnek. Sok év kellett, hogy erre rájöjjek. Amikor fiatalon egyik iskolapadból átültem a másikba, nem ismertem még az életet. A főiskolán féltem fölmenni a színpadra, és nem értettem, mit miért nem csinálok jól. Úgy éreztem, a többiek szárnyalnak hozzám képest. Mivel azonban engem hívtak a rendezők filmezni mindenhova, lassan elhittem, hogy érek valamit, és ez önbizalmat adott. A filmezésből merítettem az erőmet, amit azután a színpadon kamatoztattam, és a Macskák után tudtam igazán kibontakoztatni.

– Sokan gondolják úgy, hogy a gyerekvállalás visszaveti a pályájukat, ezért nem vagy csak későn mernek gyereket világra hozni. A te pályafutásod viszont arról tanúskodik, hogy a gyerekek születése és nevelése egy megérlelő, kiteljesítő folyamat.

– Nagyon hamar, huszonegy évesen megtaláltam a férjemet, Kisfaludy Andrást, és ez fontos: két fiatal ember találkozott a pályája elején. Nem voltak még kialakult szokásaink, mi együtt tanultuk meg, hogyan lehetünk férj és feleség, mama és papa. 1976-ban összeházasodtunk, negyvenéves házasok leszünk decemberben. András még csak kereste akkoriban az útját: zenélt, animációs filmeket rendezett, rajzolt és írt. Csak később találta meg igazi célját, a dokumentumfilmet. Gondolkodó ember volt, aki sokat ült otthon, én meg jöttem-mentem, intéztem az életünket. Egyszer csak eljött az idő, a vágy, hogy ne csak ketten legyünk, mert már nagyon hiányzott valaki: először jött a kutya, majd 1981-ben megszületett Nórika. Mindaz, ami addig fontos volt – hogy jó vagyok-e egy szerepben vagy kinek kell megfelelni – háttérbe szorult, mert sokkal fontosabb lett, hogy van egy gyermekünk. András nagyon jó apa volt, mert amikor én visszamentem játszani, ő etette, ő fürdette, ő mesélt neki. Ösztönösen és természetesen alakult, hogy mikor melyikünk látja el a szülői feladatokat. Harmincéves korom körül teljesedtem ki színészként, mert ekkorra az anyasággal szerzett tapasztalatok öntudatlanul is beépültek már a személyiségembe. Nagy erőt adott, hogy nem kell féltenem a pályámat, mert odahaza vár engem a családom, ahol boldog vagyok. Amikor később tényleg jöttek hullámvölgyek, és nem jutott nekem szerep a Madách Színházban, akkor a Jóisten küldött nekem más feladatot: a Bartók Rádióban vezettem tíz éven át a Muzsikáló délutánt, sokat szinkronizáltam és rádióztam, összeállítottam a verses estjeimet Reményik Sándor és Weöres Sándor költeményeiből, és tanítottam. 2003-ban megalakult a Turay Ida Színház, ott is játszom. Nem estem kétségbe az idő múlása miatt, inkább hajtott a kíváncsiság, hogy a színészeten kívül még mi mindent adhatok az embereknek. Ezek a váltások olyan harmonikusan következtek be, mintha csak föntről vezéreltek volna.

Ahogy én mondom zárdafőnökasszonyként A muzsika hangjában a főszereplőnek: „Mária, ha az Isten bezár egy ajtót, valahol ablakot nyit”. És ez így van.

Fontos, hogy ne állandóan a magam léte, az „én” foglalkoztasson. Szeretem az embereket. Gyakran vagyok „figuralesen”, ahogy Dajka Margit mondta: ülök a villamoson, nézem és hallgatom a velem utazókat.

– Hogyan lehet átvészelni, hogy már az idősödő szerepeket osztják rád – miközben a világ, pontosabban a hollywoodi diktátum elvárná, hogy mindig fitt és fiatal legyél?

– Az öregedés engem soha nem érdekelt. Lehet, hogy azért nem, mert férjem és családom van, és ők így szeretnek, ahogy vagyok.

A színpadon meg kimondottan örülök a különböző korombeli karakterszerepeknek, sőt, a Betörő az albérlőmben vagy az Ölj csak meg, lelkem! című török abszurdban ősz parókával vagy szélütötten sokkal idősebb nőket játszom, mint én vagyok. Annyira szeretem ezeket, hogy elmondani nem tudom! Minél messzebb esik egy szerep az én karakteremtől, annál jobban érdekel. Egyébként az alkatomat az anyukámtól örököltem, ő is ilyen filigrán, mosolygós és optimista beállítottságú volt.

– Tehát nem szeretnél újra húszéves lenni?

– Nem, azért sem, mert ez a világ nem az a világ. Annyira sajnálom a mostani fiatal színészeket, hogy a mai nyugati ideáloknak kell megfelelniük… Olyan gyors a világ, hogy nincs idejük megtalálni önmagukat. Fölhígult a szakma, sok a botcsinálta színész, így ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, mi az értékes!

– Kihallom az aggodalmat a hangodból, hiszen kisebbik lányod, Zsófi is színész lett.

– Sokáig nem említette a castingokon, hogy ő, Kisfaludy Zsófia az én lányom, mert nem akart az én „oldalvizemen hajózni”. Most már eljutottunk oda szerencsére, hogy van közös estünk, nekünk írnak darabot, és boldog, ha velem felléphet. Nórit és Zsófit azért nem féltem, mert megkapták tőlünk az igazi családot. Apjukkal is megbeszélhettek mindig mindent, tőle férfi és rendezői szempontú, komoly útmutatást kaptak, tőlem pedig inkább aggodalmaskodó, de szeretetteljes tanácsokat. Hoztam-vittem őket mindenhová. A férjem azt mondta, ez már „majomszeretet”. Én csak így tudtam adni nekik mindent, mert én is így kaptam az anyukámtól. Csak a személyes példa nevelő erejű. Hiába mondod nekik, hogyan cselekedjenek, ha te közben másképp teszel.

– Vannak színész-példaképeid?

– Példaképek nélkül nem lehet élni. Ha nem ismertem volna Tolnay Klárikát és Dajka Margitot, Schütz Ilát, akivel egy öltözőben öltöztem, Psota Irént, aki fergeteges egyéniség volt, akkor én nem lennék ma ez a színésznő. Fölnéztem rájuk, tanultam tőlük, szerettem őket. Bennem élnek, és viszem tovább őket. Nagyon szeretem a színésznőket, a kortársaimat is. Bennem a féltékenységnek nyoma sincs. Nem egymás ellen kell élnünk, hanem egymás mellett, és örülnünk kell annak a sokszínűségnek, amit együtt képviselünk.

– Tele vagy energiával, miközben rengeteget utazol. Honnan meríted az erődet, és hogy töltődsz újra, amikor elfáradsz?
– Nagyon fontos, hogy az ember tudjon egyensúlyt tartani a  dolgok között, hogy tisztában legyünk azzal, mennyit is dolgozunk, mennyit bírunk, és amikor kell, le tudjunk lassulni. Persze lelassulni nem olyan könnyű. Az utóbbi időben rengeteget utaztam, száguldottam, mint egy gyorsvonat, de próbálok egyre inkább új utakat találni, alternatív csatornákat, amiken keresztül eljut az üzenetem még több emberhez, úgy, hogy közben ne kelljen ennyire sokat utaznom. Ahhoz, hogy az ember tudja, mikor kell fékezni, tudatában kell lennie a  saját testi, szellemi és lelki erejének, teherbírásának. Az újratöltődéshez nagyon fontos, hogy minőségi időt szakítsak a  családomra, és olykor magamra is, hogy alkalmat találjak az egyedüllétre, amikor senki sincs körülöttem. Természetesen a  hit a  legnagyobb erőforrásom, annak a  tudata, hogy Istennel együtt járom az utamat. Ebben segít az ima, a  Biblia olvasása, és valamilyen egyéb olvasmány, mindig olvasok valamit.

– Hogyan találtál rá a  hitedre? 

– Gyerekkoromban volt körülbelül nyolc év, amikor – erős kifejezés, tudom, de – gyűlöltem Istent. Őt hibáztattam minden fájdalmamért.

Tízévesen el akartam magamtól dobni az életem. Hogy engedheti meg egy szerető Isten, hogy ilyen tragédia történjen? És ha én kezekért és lábakért imádkozom egyfolytában, hol marad a csoda? Tudni akartam, vajon Isten tudja-e, mit csinál, hiszen a  Biblia azt mondja, Istennek mindenkivel terve van. A mennyország gondolata is csodálattal töltött el: nincs halál, nincs fájdalom, nincs háború, semmilyen rossz dolog – én hinni akartam mindebben. Hinni akartam mindazokban a  dolgokban, amiket Jézus mondott. Tudtam, hogy bűnös vagyok, tudtam, hogy a  pozitív hozzáállás nem elég. De nem tudtam, hogy a reményem igazi-e, mert az csak akkor derül ki, ha próbára teszed. A remény következtében történő átalakulás ugyanis igazi gyógyulást hoz.

Szóval, amikor gyerek voltam, nem gondoltam, hogy valaha is boldog lehetek, azt gondoltam, mindenkinek több adatott, mint nekem. Kerestem, mi lehet Isten terve velem. Körülbelül tizenöt éves voltam, amikor elolvastam János evangéliumának kilencedik fejezetét. Egy olyan emberről szól, aki vaknak született, de senki nem tudta, hogy miért. „Pont mint én” – gondoltam. Jézus tervet adott a a  kezébe? Nem. Sarat rakott a szemére, és a vak látni kezdett. Ekkor jöttem rá, hogy nem a tervre van szükségem, hanem arra, hogy hinni tudjak a létezésében.

Ha Isten egy vakot tud használni, engem is tud használni, és ha engem tud használni, bárkit tud használni. Minden a szívről szól, nem a  karokról vagy lábakról.

A szív fogyatékosságai, mint amilyen a  félelem, jobban megbénítanak, mint a  testi fogyatékosság. Minden egyes ember célt keres az életben. Én megtaláltam az enyémet a  hitben. 

– Milyen az istenképed?
 – Ő az én mennyei Atyám. Sokan azt mondják, „Nick, a  te erőd, kitartásod, motiváltságod, intellektusod…” Nem akarok szerényebbnek tűnni, mint amilyen vagyok, de ezeknek nem sok köze van hozzám. Isten szolgája vagyok, eszköz a  kezében, az életem ajándék, amiben megadatik, hogy másoknak is reményt nyújthassak. Isten nem csupán egy elvont fogalom a  számomra, nem egy vallási identitás, hanem élő kapcsolat. 

– Azt mondtad, a  félelem megbénítja a  lelket. Neked vannak félelmeid? Mihez kezdesz velük?
 – Azt hiszem, én nem bujkálok a  félelmeim elől, hanem szembenézek velük. Mostanában pedig már túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy a  félelmeimmel foglalkozzam: amikor éppen nem utazom, örülök, hogy a  családommal lehetek. Lassítok, nem akarok lemaradni a  legfontosabb évekről a  gyerekeim életében. Nem, azt hiszem, nincsenek nagy félelmeim. Hullámvölgyek, fentek és lentek persze az én életemben is előfordulnak. Van, hogy bőven árad rád az eső, van, hogy átfordul viharba, és van olyan is, hogy úgy érzed, sivatag vesz körül. De mindennap imádkozom, minden vasárnap templomba megyek, tudom, hogy sokan imádkoznak értem, és szeretek a  Szentírás szavain meditálni.

Aktív kapcsolatom van Istennel. Ő az, akivel együtt járom az utamat.

Ezért általában hálás tudok lenni, hálás, hogy még fiatal vagyok, hogy ez csak a  kezdet, és hogy annyi minden áll még előttem.

 – Vajon más ember lennél lábakkal és kezekkel? Akkor is motivációs előadásokat tartanál?
 – Nem valószínű. Igazából, nem tudom, ki lennék. Ugyanazoktól a  szülőktől származnék persze, mégsem hiszem, hogy az lennék, aki most vagyok. Biztosan nem volnék ennyire bátor, és a  hitem sem volna ilyen erős. Azt hiszem, az életemmel járó nehézségek tettek igazán azzá, aki vagyok. 

 – Mikor értetted meg mégis, hogy mi Isten terve veled, hogy másokat kell megszólítanod?
 – Még iskolás voltam, tizenhét éves, amikor az iskolai karbantartó, vagyis az az ember, aki a  vécéket is pucolja, azt mondta nekem: „Fiam, belőled szónok lesz.” Én meg erre azt válaszoltam, hogy „Maga megőrült”. Három hónapig unszolt, hogy menjek el abba a  Biblia-körbe, ahová néhány iskolatársam is járt, és meséljek az életemről. Végül ráálltam, és azt vettem észre, hogy könnyek szöknek a  többiek szemébe, hogy hatással van rájuk, amit mondok. Onnan hívtak máshová, aztán megint máshová, tizenkilenc évesen pedig már háromszáz diáknak tartottam előadást. Ezután odajött hozzám egy lány, és sírva megköszönte az előadást, és hogy azt mondtam, „úgy szép, ahogy van”, és „szeretem”, mert neki ezt még nem mondta soha senki. Akkor értettem meg, hogy ez a  hivatásom, és elhatároztam, hogy minél több embert próbálok majd megszólítani.

 

 – Mi van a  kiábrándult, cél- és reménynélküli emberekkel? Találkozol ilyenekkel?
 – Nagyon sokan vannak, akik nem hisznek abban, hogy Isten velük van, hogy Isten jó, és hogy a  mennyország létezik. Nem tudok meggyőzni mindenkit, csak azt tudom elmondani, hogy velem mit tett a  hitem. Senkit sem lehet erőszakkal meggyőzni, hogy higgyen Istenben, de az biztos, hogy hit nélkül a világ nem túl reményteli hely. 

 – Miért kamaszokat szólítasz meg elsősorban?
 – Ha összehasonlítasz egy tizennégy éves embert egy negyvenévessel, tapasztalod, hogy a  negyvenévesnek már saját, kiforrott elképzelései vannak. Szűrőkön át szemléli a  világot, ami befolyásolja az életfilozófiáját, és hogy mit von le a  különböző tapasztalataiból. Egy tinédzser viszont még keresi az identitását, az értékrendjét, az életcélját, bennük még sok minden képlékeny. Nem kell még olyan komoly és az életüket alapjaiban befolyásoló döntéseket hozniuk, amelyek meghatározzák, hogy kik is ők valójában, és hogyan tekintenek másokra, az életre, a  kihívásokra. Én azt szeretném megértetni velük, hogy a  boldogság elérhető. Nagyon sokan közülük depressziósak, nagyon sok már megpróbált valahogy véget vetni az életének. Én csak megosztom velük a  saját történetemet, azt, hogy én is követtem el öngyilkossági kísérletet, és képzeljék el, mi lett volna, ha sikerül, ha elhiszem, hogy tényleg nincs remény. Ez csak egy történet, viszont már ebbe belekapaszkodhatnak, mert példát nyújt arra, hogy egy törött szív nemcsak hogy meggyógyult, de ma már képes másoknak is reményt adni.

 – Mik azok a legfontosabb dolgok, amiket a  saját gyerekeidnek is meg szeretnél majd tanítani?

– Az első és legfontosabb a  hála, hogy képesek legyenek hálásak lenni azért, amijük van.

Nem fognak mindent azonnal megkapni, ezért szeretném, ha megtanulnák értékelni a  dolgokat. Második lépésként, amikor már elég érettek rá, elviszem őket olyan helyekre, ahol náluk sokkal nehezebb körülmények között élőkkel találkozhatnak, és olyanokkal, akik mások, mint ők. El fogom vinni őket egy hajléktalanotthonba és kórházban kezelt rákos gyerekek közé, hogy megértsék, mennyire szerencsések, mennyi mindenük van. Harmadik lépésként pedig, ha elmennek a  kórházba, tegyenek is valamit, egy jó dolgot, segítsenek valakinek, hogy értelmet nyerjen az egész. Mindezeket pedig természetesen a  hiten keresztül szeretném átadni és megtanítani. Most még kicsik, egyikük három és fél, a  kisebbik egyéves, de szeretném, ha tizenhárom éves korukig magántanulók lehetnének, és otthon kapnák majd meg tőlünk a  megfelelő felkészítést.

Ennek a világnak az értékrendje és alapelvei egyre inkább károsodnak. Nagyon sok a bizonytalanság a nyugati oktatási rendszerben, és a  gyerekek sok mindennek vannak kitéve. Én alapvetően nem féltem a  fiaimat, mégis tisztában vagyok vele, hogy életük első tíz évében meghatározó, milyen attitűdöt, értékrendet sajátítanak el. Nem akarom őket elrejteni a  világ elől, nagy társasági életet fogunk élni, sok mindent ki fogunk próbálni, de mindezt családként tesszük majd. Életünk első éveiben még nagyon sebezhetőek és befolyásolhatóak vagyunk. Márpedig az iskolában, a  különböző közoktatási intézményekben nagyon sok negatív hatás éri a  gyerekeket. Azzal is tisztában vagyok, hogy hatvan százalékban az fogja befolyásolni a gyerekeim véleményét a dolgokról, hogy milyen barátaik lesznek. Ezért akkor engedem majd, hogy függetlenebbé váljanak, amikor már képesek lesznek különbséget tenni jó és rossz között. Nem utolsósorban az otthoni magántanulás megadja majd számunkra azt a  rugalmasságot, hogy együtt utazhassunk szerte a  világban. A gyerekkorból sok idő elvesztegetődik az iskolában. Én tartalommal akarom megtölteni ezt az időt.

 – Gondolom, nemcsak szülőként, hanem a  házasságodban is igyekszel hasonló tudatossággal élni…
 – Igen, minden héten egyszer elmegyünk randizni a  feleségemmel. Ilyenkor bébiszitter ügyel a  gyerekekre, mi pedig kettesben kimozdulunk. De amikor otthon vagyunk is, igyekszünk naponta időt szakítani egymásra, beszélgetünk, ha nem is mindig tudunk hosszan. Összekovácsolnak minket azok a  lelki élmények is, amikor látjuk, mennyi ember közeledik Istenhez. A feleségem egy álmodozóba szeretett bele annak idején, és én ma is nagyokat álmodom.

 – Kitűnő verbális készségekkel rendelkezel, de a  testbeszédben akadályokba ütközöl. Hogy tudod leküzdeni ezeket a  kapcsolataidban, a  családodban például? 
 – Amikor gyerek voltam, arra gondoltam, még ha találnék is párt magamnak, nem tudnám megfogni a  kezét, és ha lenne is gyerekem, nem tudnám megölelni. Mi értelme így az egésznek? Életem egyik legnagyobb élménye, hogy amikor a  gyerekeimnek vigaszra van szükségük, ők karolnak át engem, a  nyakam köré fonják a  karjaikat, mert tudják, hogy én így ölelek, és ettől meg is nyugszanak. A szeretet a legnagyobb kommunikációs csatornánk, és ezt érzik a  gyerekek is. Helyzettől, személytől is függ, de az, hogy valakivel időt töltök, a  szemébe nézek, megöleljük egymást: a  szeretet nyelve. Amúgy egy ölelőgép vagyok, mindenkinek, aki az utamba kerül, meg kell ölelnie. 

 – Rengeteg nehézséggel kellett megküzdened már az életedben. Küzdesz valamivel a  jelenben?
 – Az édesapámnál tavaly rákot diagnosztizáltak, méghozzá nagyon agresszív hasnyálmirigyrákot. Nyolc hetet jósoltak neki, de már egy év telt el azóta. 
Mivel én vagyok a  családban a  legidősebb gyermek, édesapám rám bízta, hogy elrendezzünk dolgokat. Segítettem rendet rakni a  házban, megírni a  végrendeletet, venni egy parcellát a temetőben… Ezek, talán furcsa kifejezés, de szürreális élményeknek tűntek, úgy éreztem magam, mint egy rossz álomban. Az édesapám hatvanegy éves, tudom, hogy van, aki nála is fiatalabb korú édesapát veszít el. Nyilván imádkozunk együtt, sírunk is együtt, próbáljuk elfogadni a  helyzetet. A hit abban, hogy nem itt érnek véget a dolgok, sokat segít. De nehéz ezeken keresztülmenni, nehéz látni, amikor sírva fakad, miközben mesét olvas az unokáinak, a fiaimnak. 

 – Mi a  jelenlegi turnéd, a  „Stand strong!” vagyis „Maradj erős!” fő üzenete? Hogyan tudnád röviden összefoglalni?
 – Az erőszakoskodás, zsarnokoskodás, mások terrorizálása egy súlyos, világméretű járvány. Gondoljunk csak az emberkereskedelemre, a  mélyszegénységben élőkre vagy azokra, akik nem kapnak megfelelő egészségügyi ellátást, pedig megoldható lenne, hiszen nem az erőforrások hiányoznak, hanem az aránytalanságok nagyok. 

Az álmom az, hogy segítsek megértetni az emberekkel, hogy mindannyian egyenlők vagyunk, egyikünk sem fontosabb a  másiknál, és szükségünk van egymásra.

A legnagyobb problémák a  világon mindig azzal kezdődnek, hogy valaki úgy gondolja, ő fontosabb a  másiknál. Ez a  zsarnokoskodás. És ennek a  gyökere otthon, a családban kezdődik, meg az iskolában. Azt gondolnánk, hogy normális dolog egy kicsit pletykálkodni, rólam is pletykálnak, én is pletykálok másokról, összesúgunk a háta mögött, kicsit viccelődünk. Azt hisszük, ez nem is olyan ártalmas dolog. De én nagyon sok helyen beszéltem, és nagyon sok fiatallal találkoztam, felmérést is végeztem közöttük. Megdöbbentő számok születtek arról, hányan gondoltak már az öngyilkosságra, és hányan kísérelték meg. Ha én tudnám, hogy a  saját iskolámban van akár csak néhány olyan gyerek, aki éppen öngyilkosságon gondolkozik, biztos, hogy soha többé nem beszélnék ki senkit, nem vennék részt semmilyen pletykában vagy heccelésben. Több amerikai iskolából, ahol a  diákok tömegesen hallgatták meg az erről szóló előadásomat, röviddel az előadás után levelet kaptam a  vezetőségtől, hogy az iskolai kultúra és a  diákok viselkedése teljesen megváltozott, hogy nem bántják, zaklatják, csúfolják egymást. Volt olyan iskola, ahonnan négy hónap elteltével újabb levelet kaptam, hogy a  diákok továbbra is szolidárisak egymással, és nyoma sincs egymás bántásának. A felnövekvő generációnak hatalmas eszköz van a  kezében: a  technika – még rá sem döbbent, mit jelent ez valójában. A szó hatalma óriási, pillanatok alatt tönkretehetünk bárkit, de ugyanígy fel is építhetjük őt. Az a  célom, hogy minél több fiatalhoz eljuttassam az üzenetem, és hogy rádöbbentsem őket, milyen sokat tehetnek egymásért.

Európában hamarosan égető kérdéssé válhat minden keresztény számára, hogy mit kezd egy olyan világgal, ahol az erőszaktól való félelem megkeserítheti a mindennapokat. Keleti testvéreinknél ez sajnos a valóság része, és mi, nyugati keresztények borzalommal tekintünk Kelet felé. Pedig elgondolkodtató példát és megerősítést is nyerhetünk onnan, és kifejezhetjük szolidaritásunkat.

„Az igazi hatalom az ember bensőjéből fakad, és sohasem az aktuális körülményektől függ, legyenek azok bármilyenek nehezek. (…Az ilyen embereket) nem lehet elrettenteni semmilyen szörnyűséges fenyegetéssel vagy tettel, eltökélten Istennek ajánlják egész személyes létüket, a vonakodás legkisebb jele nélkül.” (Ermia kopt püspök, a Kopt Kulturális Központ vezetője, a találkozó egyik szervezője.)

2015 februárjában húsz egyiptomi kopt keresztényt és egy ghánai férfit lefejeztek az Iszlám Állam terroristái Líbiában. A kegyetlen kivégzésről videofelvételt tettek közzé. Az áldozatok egyiptomi vendégmunkások voltak, akiket az előző hetekben ejtettek túszul a szélsőségesek. A fekete ruhás és álarcos terroristák a tengerpartra kísérték a guantanamói foglyokra emlékeztető narancssárga színű overallba öltöztetett túszokat. Középen terepszínű öltözéket viselő, szintén álarcos vezetőjük beszédet mondott tört angolsággal: a keresztényekre mért csapásokkal fenyegetőztek, végső mondatként pedig elhangzott: „Allah segítségével leigázzuk Rómát.” A videofelvételen a kamera közvetlenül a vérengzés megkezdése előtt a 21 halálra szánt férfi arcát pásztázza. Ők látszólag rezzenéstelen tekintettel néznek előre, van, aki kissé előre hajtja a fejét, közben úgy látszik, mind mormolnak valamit, egyikük ajkáról mintha Jézus nevét lehetne leolvasni.

A magyar kormány a tragikus eseményt követően támogatást nyújtott az áldozatok családtagjainak. Idén nyár elején pedig egy magyar küldöttség érkezett Egyiptomba Orbán Viktor miniszterelnök vezetésével, amelynek keretében a küldöttség tagjai személyesen találkoztak az érintett családokkal. Az események körülményeiről, a kopt keresztények helyzetéről és a magyar segítségnyújtásról beszélgettünk a küldöttség két tagjával, Kveck Péter nagykövet úrral és Maróth Miklós iszlám orientalista akadémikus professzorral.

– Milyen nemzetközi reakciók születtek a tragikus esemény nyomán?

Kveck Péter: Olyanok, mint más hasonló esetekben Irakban vagy Szíriában: sajtónyilatkozatok, amelyek két-három nap után el is haltak. Magyarország viszont túlment a szavakon. Az egyiptomi kormány teljes mértékben kiállt az áldozatok mellett. Az egyiptomi hadsereg válaszul bombázta az Iszlám Állam líbiai hadállásait. A 21 kivégzett férfit mint nemzeti hőst és keresztény mártírt egyaránt elismerik. A kopt templomokban már láthatunk róluk készült ikonokat, amelyeket az ikonábrázolás jellegzetes szabályai szerint festettek. Úgy emlegetik őket, hogy a „líbiai mártírok”. A brutális felvételeknek, amelyeket az Iszlám Állam a lemészárlásukról elrettentés céljából készített és tett közzé, volt legalább egy haszna: a szakértők rekonstruálni tudták a felvételek alapján, hogy mind a 21 mártír imádkozott a kivégzés előtti pillanatokban. Azonosítani lehetett a konkrét imaszöveget.

 

– A muzulmán többségű környezetben mennyire élnek kiszolgáltatott helyzetben a kopt keresztények?

Kveck Péter: 2012 és 2013 között, amikor a Muzulmán Testvériség kormányozta az országot, nagyon nehéz helyzetbe hozták a koptokat és minden más vallásút, sőt, mindazokat, akik nem az ő szélsőséges nézeteik szerint voltak muzulmánok. Templomokat gyújtottak fel és döntöttek romba, de megtámadták a keresztények házait, boltjait is. 2013 nyarán az egyiptomi keresztények számára egy rémálom ért véget. De nem csak ez a két év jelentett különös nehézséget a számukra. Egész történelmüket végigkíséri az üldöztetés már a kezdetektől, a Római Birodalom korától. Valószínűleg az egyik legtöbb vértanúval rendelkező egyház az övék. Éppen ezért nagyon erős náluk a mártírok tisztelete. Az iszlám megjelenéséig, tehát a 7. századig egész Észak-Afrika keresztény volt. Ez a terület mára nagyrészt muzulmán lett, az egyiptomi keresztények azonban megtartották hitüket. Egyiptom ma közel 100 milliós lakosú ország, ebből több mint 10 millióan keresztények, akik nagyon erősen ragaszkodnak a hitükhöz. Jelenleg az egyiptomi kormányzat minden lehetséges módon igyekszik megvédeni őket, hiszen van egy állandó, látens fenyegetettség. A védelem konkrét intézkedések formájában jelenik meg: minden keresztény templom előtt napi 24 órás szolgálatban, a hét minden napján rendőri védelem van. Január 6-án, amikor a koptok a karácsonyt ünneplik, a kairói Szent Márk kopt székesegyházban Abdel Fattah el-Sisi, Egyiptom köztársasági elnöke már másodszor vett részt a karácsonyi szertartáson, ami példátlan az eddigi gyakorlatban. Ezen alkalommal azt is bejelentette, hogy az iszlamisták által elpusztított templomokat a hadsereg állami pénzen egy éven belül felújítja. Az újjáépítések meg is kezdődtek. Mindez azt az erős üzenetet közvetíti, hogy a kopt keresztények az egyiptomi társadalom megbecsült tagjai.

Maróth Miklós: A kopt keresztények folyamatosan ki vannak téve – mint az iszlám történetében mindig – a muzulmánok részéről atrocitásoknak. Ez nem azt jelenti, hogy a hivatalos iszlám veszélyeztetné őket, mivel a hivatalos tanítás védelmezi az úgynevezett „Könyv birtokosait”, vagyis a zsidóságot és kereszténységet. Ez a védett státusz a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha a fejadót megfizetik, amivel egyszersmind elismerik az iszlám uralmát és felsőbbrendűségét, illetve állampolgári kötelességeiket teljesítik, akkor őket nem érheti bántódás. Az Iszlám Állam tevékenysége nem egyeztethető össze az iszlám hivatalos tanításával. A kairói Azhar mecset nagysejkje, aki komoly vallási tekintély, más vallási vezetőkkel egyetemben szintén elítéli ezeket a csoportokat. Az Iszlám Államot az iszlámra legártalmasabb mozgalomként tartják számon, mivel annak szabályait és hagyományait fölrúgva olyasmiket művel, ami az összes muzulmánt rossz színben tünteti fel. Az iszlám világban, ahol most sorban számolják fel a keresztény kisebbségeket – európai keresztény testvéreik tökéletes hallgatása mellett –, egyedül az egyiptomi kopt kereszténység olyan nagy létszámú, hogy nem lehet nem tudomásul venni.

Amikor az ember keleti keresztényekkel találkozik, azt tapasztalja, hogy ők föltétlen bizalommal vannak irántunk. A testvériség érzését mintha mi nem viszonoznánk.

A régi egyházi hagyományban, ahogy a Bibliában is, megvan a krisztusi felszólítás, hogy arról ismerjenek meg titeket, hogy szeretitek egymást.

Ez a Római Birodalom idejében valóban meg is volt a keresztény közösségek között. Mi, nyugatiak ma is egyfolytában beszélünk a szeretetről, miközben az igazi szolidáris szeretet kiveszett belőlünk. A keleti keresztényekben hajlamosak vagyunk az eretnekeket látni, miközben ők az életveszélyt is vállalják. Egyszer betévedtünk egy kopt ifjúsági fesztiválra valahol vidéken. Magas fallal körülvett területen tartották, hatalmas nagy vasajtókkal, tekintettel arra, hogy körbe vannak véve muzulmánokkal. Ha kell, a vasajtót bármelyik pillanatban be tudják zárni. Luxorban egy apácakolostort látogattunk meg a sivatag szélén, bármelyik pillanatban lerohanhatják őket a muzulmánok, de ők ott vannak, és vállalják a hitüket.

– Mit lehet tudni a terroristákról, a hátterükről, kiket képzeljünk pontosan a maszkok és a megrázó események mögé?

Maróth Miklós: A szociológusok szerint minden társadalomban körülbelül 15 százalék a szélsőségesek aránya, ez a magyar politikai életnek is a hagyományai közé tartozik. A baj az, hogy ha az iszlám világát nézzük, azonnal 300 millió embert jelent ez az arány, vagyis ennyien lehetnek azok, akikről szociológiailag elképzelhető, hogy szélsőséges nézeteket vallanak. Irak és Szíria területén ennél még bonyolultabb a helyzet, mert Irakban az Iszlám Állam hívei között van az elbocsátott légió, amelyik Szaddam Husszein hadseregében szolgált. Mindenki, aki a Szaddam Husszein-féle rendszernek haszonélvezője volt, hirtelenjében egzisztencia nélkül maradt. Ehhez hozzácsapódott egy csomó szélsőséges helyi elem, majd külföldről csatlakozni kezdtek sokan olyanok, akik valamilyen oknál fogva nem elégedtek meg a helyzetükkel. Az iszlámnak a kereszténységgel szemben van egy felsőbbrendűségi tudata. Ezzel a tudattal eljönnek Európába, de nem beszélik a nyelvet, aluliskolázottak, így a társadalom perifériájára szorulnak, a megvetettek közé. Ezt a kettősséget nagyon nehéz földolgozniuk. Másrészt az európai kultúrával azonosulva gyakran elvesztik az iszlám iránti hűségüket, majd egy idő után honvágyat, frusztrációt érezve visszaszerzik, és szélsőségekbe esnek. Az európai muszlimok mellett pedig a csecsen háborúból, tehát a volt szovjet Közép-Ázsiából is ugyanilyen elemek csatlakoztak.

– Miből állt a magyar segítségnyújtás a tragikus eseményt követően? Mi a gyakorlati és elvi jelentősége?

Kveck Péter: Gyors döntés született arról, hogy az áldozatok hozzátartozóinak segítség kell, méghozzá nem egyszeri adományként, hanem olyan formában, ami a mindennapi túlélésben segíti őket. Ezek a családok fenntartó nélkül maradtak. Kétkezi munkásokról beszélünk, akik Líbiába mentek dolgozni, hogy eltartsák az otthon maradt családtagjaikat. A kopt egyház közvetítésével megkérdeztük az áldozatok hozzátartozóit, mire lenne leginkább szükségük, és közös döntés eredményeként mindegyik család egy-egy magyar szarvasmarhát kapott, ez két-három héttel az események után eljutott a családokhoz. Egyiptomba jelentős szarvasmarhaexportunk irányul, és az importőr cég nagylelkűen megtoldotta az állami segítséget azzal, hogy a kifizetettnél jóval nagyobb értékű szarvasmarhákat adtak át. Idén májusban Orbán Viktor miniszterelnök úr egyiptomi látogatása során személyesen is találkozott az áldozatok hozzátartozóival. Tudni kell, hogy a családok Minya tartományban élnek, Kairótól többszáz kilométerre, a Nílus völgyében, vagyis nem olyan egyszerű számukra ilyen nagy utat megtenni. A találkozó megszervezésében a kopt egyház segített, és a Kairói Kopt Kulturális Központban került rá sor. A személyes találkozás célja a szolidaritás kifejezése volt, másrészt üzenet a külvilág felé, hogy Magyarország törődik az üldözött keresztények sorsával, szemben az általában jellemző közönnyel. Magyarország minden egyes nemzetközi fórumon felemeli a hangját az üldözött keresztények ügyében. Az ENSZ felméréseiből tudjuk, hogy világszerte a vallásuk miatt üldözést elszenvedők 80 százaléka keresztény. Ugyanakkor kopt partnereink elszomorító visszajelzéseiből tudjuk, milyen kevés ország nyújt hasonló segítséget.

Maróth Miklós: A találkozóra közvetlenül azután került sor, hogy az Azhar-mecset nagysejkjénél, az iszlám világ egyik legnagyobb tekintélyénél tett látogatást a küldöttség. Komoly kiállás volt a kopt közösség, vagyis az egyiptomi keresztények mellett, hogy közvetlenül a nagysejkkel történt találkozó után ment át a küldöttség a Kopt Patriarchátus területére, ahol találkoztak a kopt családokkal.

Kveck Péter: Idén minden család ajándékcsomagot kapott, amely gyógyszereket, élelmiszereket és gyerekjátékokat tartalmazott. Nehéz leírni szavakkal, amit ott tapasztalt az ember. Nemcsak az asszonyok, hanem a férfiak, apák, fivérek is sírva fakadtak. Méltósággal viselt, de mély fájdalommal találkoztunk.

Maróth Miklós: Megrázott a találkozó. Amikor ezeket a keresztény férfiakat elfogták, fölajánlották nekik, hogy térjenek át az iszlámra. Jellemző a keleti keresztényekre, hogy ők ezt elutasították, miközben tudták, hogy mivel jár. Egy olyan asztalnál álltam meg, ahol egy fiatal nő ült három, tíz év alatti kisgyerekkel, és ott volt az asztalon a megölt férj képe. Beláthatatlan nehézségek elé néz a család, ott maradt támasz nélkül egy fiatalasszony, özvegyen, három gyerekkel, bevétel nélkül.

 

– Mivel lehetne legjobban támogatni nemzetközi részről a kopt és más keresztény kisebbségeket?

Kveck Péter: Először is nagy segítség lenne, ha az európai kormányok egyetlen esetben sem mennének el szó nélkül az ilyen események mellett, illetve ha nemcsak az emberi jogok szempontjából közelítenék meg a helyzetet, hanem konkrétan elhangzana, hogy keresztényüldözésről van szó. Másrészt gyakorlati segítséget jelenthetne például, ha külföldi támogatással részesülhetnének oktatásban, képzésben az itteni fiatalok, hogy versenyképes tudáshoz jussanak. Erre is van jó magyar példa: a kopt egyház és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jelenleg két vonalon is együttműködik. Egyrészt a PPKE régészeti részlege Major Balázs professzor úr vezetésével, akinek egyébként a szíriai ásatásokban komoly része volt, tavaly nyáron négy fiatal egyiptomi restaurátort látott vendégül, akik hazatérve közkinccsé tehették az itt szerzett tudásukat. Másrészt szintén az egyetem tervei közt szerepel, hogy bionika szakon mesterképzést indít Egyiptomban. A bionika az informatika, a biológia és az orvostudomány elegye, és nagyon ígéretes jövő előtt áll. Ezek szép példái annak, hogyan lehet hathatós, hosszú távú segítséget nyújtani távoli keresztény testvéreinknek. 

– Távol áll tőled ez a hasonlat, vagy azért van benne némi igazság?
– Van ilyen állapot, igen, de azért tudok disztingválni. Nem jellemző rám, hogy nyűgös volnék.

– Nem is afféle hisztis művésznő-allűrökre gondolok, inkább arra, hogy kicsit szabadabbnak – óvatosan mondom, hogy öntörvényűbbnek – tűnsz, mint ahogy lányoktól megszokta az ember.
– Igen, kicsit fiús vagyok, ha erre gondolsz, ez igaz, a nővérem is az. Ebben szerepe van annak is, hogy nagyon sok időt apuval töltöttünk, és annak is, hogy anyu is nagyon vagány természet.

– A természethez és az állatokhoz való kötődés is része ennek a vagányságnak?
– Gyerekkorunktól sok időt töltöttünk tanyán és a természetben. Mindig nagyon fontosak voltak számomra az állatok. Teljesen másképp kommunikálnak, mint ma az emberek, a viselkedésükkel mégis sokat elmondanak a mi kommunikációnkról is. Mostanában különösen sokat foglalkozom a „suttogó” módszerrel, ami egy teljesen erőszakmentes bánásmód, a lovak hatékony testbeszédére alapoz. Ezt használják az állatok az egymással való kommunikációban, ezzel szabnak határokat egymásnak, így mutatják ki a félelmüket vagy a szeretetüket. Teljesen le kell csupaszítani magad, hogy ezt emberként érzékelni és értelmezni tudd. A ló olyan, mint egy jó pszichológus: nem lehet átverni, megérzi rajtad, ha feszült vagy, ha problémád van. Emellett sok-sok türelemre, megértésre tanítanak az állatok.

– Ezt az emberekkel is könnyebb gyakorolni, ha az állatokkal megtanulod a titkát?
– Arra is hatással van, de azt hiszem, alapvetően aputól is sok türelmet örököltem. Az embereknél is létezett egyébként hasonló kommunikáció, de a sok másféle inger, például a telefonból meg mindenféle képernyőkről jövő információ, az azokra való állandó figyelés elnyomja. Szívesen visszamennék pár évtizedet az időben, sőt, akár még többet is, hogy láthassam, hogyan kommunikáltak egymással az emberek például egy ősi törzsben.

 

– A testtartással való kommunikációról eszembe jut az a fotód, amelyik a Képmásban is megjelent. Balla Esztert és a gyerekeit ábrázolja. Ott például sikerült ellesned egyfajta nagyon meghitt testbeszédet. A fotózáshoz kell egy hasonlóan érzékeny „suttogó” attitűd?
– Nem tudom, nem vagyok ennyire tudatos, ezek inkább megtörténnek velem.

– Olvastam, hogy utazni is szeretsz. Gondolom, nem hagyod itthon a fényképezőgépet. Nem vész el az élmény azzal, hogy az ember lefotózza?
– Elválasztanám az élményfotózást attól, amit én szeretek fényképezni utazás közben. Megőrülök attól, hogy az emberek minél jobb képet készítenek szuper helyeken, csak hogy mások csodálatosnak lássák a közösségi oldalakon őt is meg az életét is – ilyenkor az élmény tényleg elvész. Egyre kevesebbet fotózok útközben, és akkor is inkább érdekes arcokat. Most például egy gyimesi faluban, ahol éppen takartak, vagyis betakarították a szénát, végigkísértem a napjukat. Filmre készítettem a képeket. Az érdekelt, hogy hogyan élnek a helyi emberek, mi van egy ottani kislány arcán egy városban élő gyerek arcához képest.

– Ilyenkor te is „betakarítasz”? Hiszen ilyen élményekből és karakterekből is játszik egy színész, nem?
– Biztosan, bár jobban szeretem magamon átszűrni, és megkeresni, hol van bennem elrejtve egy-egy karakter. A most, szeptemberben bemutatott új Gigor Attila-filmben, a Kútban például egy nagyon szélsőséges figurát kellett eljátszanom, egy prostituáltat. Ez az alak jelen van a társadalomban, de ahhoz, hogy hitelesen alakítsam, muszáj volt mélyen megtalálnom magamban valahol magát a személyt, amilyen ő. Azt a teljes gátlástalanságot, ami jellemzi. A szófordulatokat és hangsúlyokat videókból és a hétköznapi életből lestem el. Közben meg is döbbentettek azok a csatornák, amelyeken kommunikálnak egymással az ilyen karakterű lányok, hogy hogyan „oltják”, hogyan kommentelik egymást. Ugyanakkor, azt hiszem, a konkrét szerepen túl is tanultam belőle, hiszen bizonyos lazaság minden színészi alakításhoz kell.

– Ezeket a nehéz sorsokat – annak ellenére, hogy muszáj mélyen belenézned a „kútba” – a civil életedben el tudod távolítani magadtól?
– Akármilyen nehéz élethelyzetet játszol el, alapszabály, hogy nem szabad sajnálni magad, vagyis a figurát, akit játszol. Hisz legtöbbször attól olyan tragikus az egész, hogy aki benne van, észre sem veszi. Hetek óta nem megy ki a fejemből a szíriai kisfiú, aki egy aleppói robbantásban megsérült. Ül egy széken, vérzik a feje, bámul maga köré, megtörli a homlokát, megnézi a véres kezét, és reflexből beledörzsöli a székbe, amin ül. Végtelenül praktikus a létezése (persze biztos sokkos állapotban volt), és ettől igazán rémisztő: neki ez a természetes élethelyzet, hogy lerobbantják a feje fölül a házat. Nem tudok szabadulni tőle. A Kút egyébként valójában nem egy szocioriport, csupán egy szélsőséges környezetben arról akar beszélni, hogy hova tolódnak el a női és férfi szerepek.

– Te mit gondolsz a női-férfi szerepekről?
– Nehéz ma erről jól nyilatkozni, hogy valamilyen „izmust” ne süssenek rád. Úgy gondolom, hogy a férfinek férfiasnak, a nőnek nőiesnek kell maradnia, de egyiknek sem szabad visszaélnie a helyzetével és számon kérni ezt a másikon. Ha a férfi nem gyűri maga alá a nőt, és komolyan gondolja az egyenjogúságot, akkor a hagyományos szerepek is jól működnek. Én szeretem gyengébb nemnek érezni magam, de szükségem van arra, hogy egyenrangú legyek egy párkapcsolatban. Ugyanakkor az sem tetszik, ha egy nő akar a férfi fölé kerekedni. Nekem szerencsém van, hogy azt csinálhatom, amit szeretek: színész vagyok, fotózhatok, lovagolhatok, de az az igazság, hogy szeretek mosni, főzni is, ha van időm, szeretem az élet fizikai részét is rendezgetni, szeretem támogatni a férfit abban, ami fontos számára. És erre a támogatásra nekem is szükségem van. A nőkön egy picit több a teher, de nyilván nem véletlenül. Megint egy lovas példa jut eszembe: egy ménesben van fő csődör, aki mindenkinek az apukája, de az abszolút főnök egy idős, domináns kanca. Ha ő azt mondja, hogy tíz kilométerrel arrébb van a király jó fű, hát akkor mindenki megy tíz kilométert. Ő az, aki leosztja a szerepeket. Ha egy csikó rakoncátlankodik, addig tartja távol a ménestől, amíg be nem hódol. Az állatvilágban is nagyon erősek a női szerepek.

– A hagyományos gondolkodásban a házasság egy életre szól. Sokszor nehéz áldozatok árán. Az, hogy a szüleid házassága véget ért, ijesztő a számodra?
– Ma akármerre nézel, szétment kapcsolatokat látsz, de nem szabad félelmekkel nekimenni a házasságnak. Akkor kell igent mondani, amikor az ember tényleg úgy érzi, hogy holtomiglan-holtodiglan. A döntés után pedig bátran kell élni, és ha jön egy probléma, meg kell próbálni megoldani. Persze egy férfinek is tudnia kell, mikor lehet feltenni a házassági kérdést, mert két hónap felhőtlen boldogság még nem indokolja azt. Mindkét fél részéről nagy józanságra van szükség ebben a döntésben. Nem lehet túl jó megtapasztalni, hogy milyen nemet mondani egy ilyen kérdésre – nem tudom, hogyan telik el egy ilyen válasz után az első perc vagy nap. Olyankor nyilván van egy bizalmi törés. Ugyanakkor attól sem szabad persze elszaladni, ha egy kapcsolatban jön egy nehezebb időszak. Nem tudom, hogy milyen 50 évig együtt élni, de azt gondolom, hogy újra és újra bele lehet szerelmesedni valakibe. Persze fontos, hogy ne adjuk föl teljesen önmagunkat, de nem szabad engedni annak a tendenciának, hogy „hát, ez most nem sikerült, majd a következő”.

 

– Most a Vízkereszt próbájáról jöttél ki. Milyen másodszor játszani Violát?
– Másodszor játszom, de ez egy átirat, Mohácsi János rendező és Mohácsi István dramaturg darabjában alig lehet ráismerni az eredeti Shakespeare-re. Megint a férfi-női szerepeknél vagyunk, hiszen kicsit arról is szól a darab, hogy összezavarodnak a szerepek. Érdekes, hogy Shakespeare ezt a problémát a saját korában beleágyazta egy vígjátékba. Remélem, szeretni fogják, és a kecskeméti közönség befogadó lesz.

– Milyen szerepek várnak rád az évadban, vagy inkább te milyenekre vársz?
– Itt Hedda Gabler, a Nemzetiben pedig Euripidész Hippolütosza. Nagyon régóta vágyom rá, hogy görög drámát játsszak. Nehéz, de nagyon bízom Zsótér Sándorban. A görög dráma annyira örökérvényű és olyan pontos, mint egy pszichológiai tanulmány. Ijesztő, hogy az ember semmit nem változott évszázadok, évezredek alatt. Az antik hősök ösztönei, az érzelmek hihetetlenül maiak.

– Az életben is érzékeny vagy a drámára?
– Ha író lennék, füzettel ülnék a villamoson, és írnám a szövegeket.

– Meglepett, amikor nyáron a „Macska a forró bádogtetőn”-ben nyújtott alakításodért megkaptad a „Legjobb női főszereplő” díját a Poszton?
– Nagyon. Van egy „Legjobb 30 év alatti színészi alakítás” díja is, bevallom, eljátszottam a gondolattal, hogy mivel nyáron leszek harminc, ez még pont beleférne, szerettem is nagyon a darabot… Amikor bejelentették, hogy a legjobb női főszereplőnek járó díjat kaptam meg, sokkolt. Nagyon jó belegondolni, hogy egy egész évad tizenkét darabjába kerültünk bele, és azok közül is téged választottak. Sok embernek hálás vagyok ezért, sosem kaptam volna meg sem Cseke Péter nélkül, aki lehetőséget adott a színházban, sem Zsótér Sándor nélkül, aki mellett olyan színésznő lehettem, amilyen mindig is szerettem volna lenni.

– Az milyen?
– Szeretem, ha egy színész letisztult, egyszerű, emberi, őszinte. Zsótér ezt követeli, és úgy hozza ki belőlem, hogy észre sem veszem. Gondolkodtat, folyamatosan jár az agyam, közben mégis önmagam tudok lenni. Például észre sem vettem, és eljátszottam egy hatvanéves, morfiumfüggő nőt.

– Mit szól a díjhoz a családod, akik színészként igazán tudják, mit jelent egy ilyen elismerés? A szüleid, Papadimitriu Athina és Trokán Péter, a testvéred, Trokán Anna?
– Anyukám sikított a telefonban, ahogy szokott, apukám is nagyon örült, meg is lepett a díjátadón. A színpadról vettem észre, hogy ott bujkál valamelyik asztalnál, és felkiáltottam, mint egy ovis – ez volt az első szavam a mikrofonban –, hogy „Itt az apukám!” A nővérem is nagyon boldog volt, de ő nem tudott ott lenni, éppen utazott valamerre.

– Játszottatok már együtt a nővéreddel?
– Nem, jó volna, csak félő, hogy állandóan elnevetnénk magunkat munka közben. Annyira hasonló a humorérzékünk, hogy veszélyes lenne, de remélem, azért egyszer valakinek eszébe jut, és kipróbálhatjuk.

– Természetben is hasonlítotok egymáshoz?
– Én nyugodt vagyok, inkább apu, ő anyura jobban hasonlít.

– Van egy állandó társad, aki egy éve szinte állandóan melletted van: Bogyó. Mennyire fontos része ő az életednek?
– Minden pillanat boldogság vele. Annyira odaadó és türelmes, olyan okos! Mindenki szereti. Ha valahol megjelenek, és nincs velem, már kérdezik: „Bogyó?” A puli az puli, nem kutya. Mindenhol szemmel tart, vigyáz rám és mindenkire, aki velem van. Terelget, körbeszaladgál, nehogy szétszéledjen a nyáj. Mindenhová viszem magammal. Kell neki a szabadság, a tér, ha nem kertes házban laknék, nem is jutott volna eszembe, hogy pulim legyen. És fontos, hogy szocializálódjon az emberek között is, mert a magányos puli könnyen hamis lesz.

– Veled is másképp bánnak, ha Bogyó veled van?
– Mindenki mosolyogni kezd. Az is, akin látszik, hogy nem igazán kutyabarát.

– Hasonlít a gazdájára?
– Nem tudom… A hajszíne talán.  

 

A 16. században már a legromantikusabb középkorrajongók sem találnak sok csodálnivalót. Ebben a korban a háború semmiben nem hasonlított a kamaszok álmaiban szereplő lovagi küzdelmekre. A lőfegyverek egyre hatékonyabbak és pusztítóbbak lettek, a háborúk egyre szakszerűbbek, a sebesülések egyre súlyosabbak. Ugyanakkor az orvostudomány nem sokat tudott segíteni a sérülteken; ami azt illeti, általában többet ártott, mint használt. Érzéstelenítésről, fertőtlenítésről nem sok szó esett. Az orvosok státusza és megítélése is egészen más volt, mint ma. A legtöbben Arisztotelész kétezer éves doktrínái alapján már a jelenségek fizikai vizsgálatára sem voltak hajlandók. Mint mondták, a nagy ókori bölcs iránymutatása szerint elég csak gondolkodni, és vak bizalommal alkalmazni a megkérdőjelezhetetlen eljárásokat.

A harctéri sebeket általában forró olajjal, esetleg tüzes vassal égették ki. Azoknak, akiket végleg menthetetlennek ítéltek, sokszor egyszerűen elvágták a torkát. Mint mondták, így legalább megkímélik őket a fölösleges szenvedéstől. Ebben a közegben kezdett el Ambroise Paré seborvosként dolgozni különböző franciaországi harctereken. A saját szemével nézte végig, hogy a seb kiégetése ugyan csökkenti a vérzést, de ugyanakkor csak súlyosbítja a fertőzést.

Amikor egy különösen pusztító csatában elfogyott a sebekre öntendő olaj, Paré kénytelen volt kitalálni valamit. Jobb híján felelevenített egy ókori római módszert: tojásfehérjéből, rózsaolajból és terpentinből kenőcsöt készített, majd azt kente a sebekre. Amikor másnap reggel meglátogatta a sérülteket, megdöbbenve látta, hogy még mindig sokan életben vannak. Ő még nem tudhatta, hogy a terpentin fertőtlenítő hatása miatt kaptak néhányan még egy esélyt az életre.

Ettől kezdve tudatosan, tudományos igénnyel fejlesztette az ismereteit. Kísérletei során egyértelművé vált, hogy a hagyományos eljárások többsége nem működik, így aztán újakat dolgozott ki. A vérzés elállítására feltalálta például a mai érfogó csipeszek ősét, amit varjúcsőrnek nevezett. Ezzel elérte, hogy az elkerülhetetlen amputálásokba kevesebben haljanak bele, mint addig.

Alaposan megelőzte a korát a nőgyógyászatban is: pontosította és leírta azt az eljárást, amelynek során meg tudta fordítani a farfekvéses magzatokat még a szülés kezdeti szakaszában. Tulajdonképpen ő találta fel a törvényszéki orvostant is: részletes leírásokat adott a különböző erőszakos halálnemek belső szervekre gyakorolt hatásáról. Valószínűleg a világtörténelemben először ő alkalmazta ezt a tudást a bíróságon történő tanúskodás segítésére.

Munkamódszere alapvető változást jelentett az addigi babonás, tekintélyelvű orvoslásban. Tapasztalatait – legtöbb kollégájával ellentétben – a való világban, a harctér lőporfüstjében, valódi sérülések borzalmai között szerezte, és alkalmazta azokat a gyógyításban.

Kifejezetten ellenezte az áltudományos, misztikus szemfényvesztést, híressé vált például az úgynevezett bezoárköves kísérlete, amellyel a kuruzslás ostobaságát bizonyította be. A 16. században elterjedt volt az a nézet, hogy a mérgezéseket valamiféle titokzatos úton gyógyítja a bezoárkő, ez a kérődző állatok gyomrában, emészthetetlen anyagokból kialakuló képződmény. Egy tolvajlásért halálra ítélt rab azt kérte, hogy akasztás helyett inkább mérgezzék meg, majd kezeljék bezoárkővel, és ha életben marad, engedjék szabadon. Paré támogatta ezt az ötletet, majd szemtanúk jelenlétében figyelte és dokumentálta az eseményt. Amikor a megmérgezett tolvaj borzalmas kínok között meghalt, nehezen lehetett tovább azt álltani, hogy a varázslat működik.

Ambroise Paré hosszú élete alatt annyi királyt kiszolgált, hogy végigkísérhette a Valois-ház kihalását. Először II. Henrik fogadta szolgálatába mint királyi sebészorvost, de ironikus módon éppen őt nem tudta megmenteni. 1559-ben egy lovagi tornán ugyanis ellenfele kopjája eltörött, és a király sisakrostélyán keresztül a szemébe fúródott. Paré minden erőfeszítése ellenére Henrik meghalt.

Később maga is majdnem erőszakos halált halt az ­1572-es Szent Bertalan-éj eszelős mészárlása közben. Mivel elterjedt róla, hogy hugenotta, azaz a francia protestantizmus híve, ő is könnyedén a Szajnába dobált áldozatok közé kerülhetett volna. Állítólag a király, IX. Károly maga bújtatta el egy ruhásszekrényben, hogy megmentse. Károly egyike volt II. Henrik három fiának, akiket Paré gyógyított: előtte II. Ferencet, utána III. Henriket is ő kezelte. Hosszú, termékeny élet után, 1590-ben, nyolcvanévesen halt meg.

Tapasztalatait, összegyűjtött tudását rendszeresen lejegyezte, és az élete során többször, több kötetben ki is adatta. Más nyelvekre is lefordították, ma is tanulságos olvasmány. A 21. században, amikor csúcstechnológiával edzett olimpikonok hátán ország-világ láthatja a köpölyözés nyomait, érdemes elgondolkodni egy 450 évvel ezelőtt praktizáló seborvos józanságán.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egyedül a világhálón

A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat 2013-ban sokadik alkalommal készítette el a gyerekek média- és internethasználati szokásait vizsgáló kutatását. A felmérés alapsokaságát 12–13, illetve 16–17 éves magyarországi diákok képezték, mindkét csoportból 1000–1000 főt kérdeztek meg 2x70 oktatási intézményben.

Aggályos tanulság volt, hogy mindkét korosztályban a gyerekek felével sohasem beszélnek a szülők az internetezésről, tehát nem korlátozzák őket abban, hogy napi hány órát töltenek a világhálón, illetve hogy pontosan mit csinálnak.

A maradék 50 százalék nagy részének szülei csak azt a maximális időt határozzák meg, amit a gyerek a számítógép előtt tölthet. Jóval kevesebben vannak azok, akiknek szülei beszélgetnek is velük az internetes tevékenységeikről. (Az adatok a „Kihívások és megoldások – A média hatása a gyermekekre és fiatalokra” című, 2015-ben megjelent könyvből valók.) A Gemius 2016-os felmérése szerint a 15–24 év közötti magyar internetezők körében a Google, a Facebook és a YouTube a legnépszerűbb weboldalak.

Az agresszió agressziót szül

Daruné Oláh Dorottya gyermekpszichológus, a pszichoszoba.hu szerzője eddigi praxisa alapján az agresszív tartalmak nézését tartja az egyik leggyakoribb veszélyforrásnak. Nemrég például azzal a problémával keresték fel a rendelésen, hogy a gyermek nem tudja feldolgozni azt a horrorisztikus jelenetet, amit egy videomegosztón látott. „A gyerekek sajnos nem mindig az életkoruknak megfelelő tartalmakkal találkoznak, olyan jeleneteket is láthatnak a világhálón, amelyekben valakit bántalmaznak. Egy ilyen videó a számítógép előtt ülő kiskorúra kifejezetten ártalmas. A gyerkőc ilyenkor kiszolgáltatottnak érzi magát, mert mindez akár vele is megtörténhet. Azonosul az áldozattal, és átéli vele a szenvedését” – mondja a pszichológus. Fontos tudnunk, hogy minél több agresszív tartalmat néz a gyerek, annál elfogadottabb lesz számára az agresszió mint megoldás.

Igaz vagy hamis?

A másik probléma a pszichológus szerint, hogy a gyerekek nem tudják megítélni, valósak-e az információk. Olykor még a felnőttek is nehezen képesek eldönteni, hogy a rengeteg egymással ellentétes információ közül melyik a hiteles. A gyerekek pedig még könnyebben elhiszik azt, amit a világhálón látnak.

Nem menekülhetsz!

Aggodalomra ad okot az a tény is, hogy egyes diákok internetes zaklatás áldozataivá válnak. „Az egyik gyerek, aki hozzám járt, arra panaszkodott, hogy megosztott egy képet magáról, és a kép alá több osztálytársa is gúnyos kommentet írt. Az általános iskolás kislánynak ez az eset súlyos gondokat okozott az önértékelésében. A gyerekek sokszor igaznak érzik azt, amivel csúfolják őket, mindemellett a netes csúfolódáshoz egy erős szégyenérzet is kapcsolódik, mert nemcsak az fáj, hogy gúnyolódnak a többiek, hanem az is, hogy ezt mindenki láthatja” – idézi fel a szakember. Sajnos ilyen esetben az sem segít, ha a gyerek iskolát vált, hiszen az interneten továbbra is bombázhatják a sértő üzenetekkel.

Az internetes zaklatás áldozatának leginkább azzal segíthetünk, ha az alábbi tanácsokkal látjuk el:

1. Ne válaszolj, ne reagálj a sértő üzenetekre!

2. Minden üzenetről és képről készíts másolatot, mentsd el az SMS-eket és a hangüzeneteket!

3. Tiltsd le, töröld a zaklatót, vagy blokkold a tőle érkező üzeneteket!

4. Mondd el egy felnőttnek, mi történt!

(A tanácsokat a „Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak” című, 2014-ben megjelent könyvből idézzük, a kiadványban további javaslatokat találhatnak.)

Offline beszélgetésre fel!

Szülőként azzal tehetünk a legtöbbet gyermekünk biztonságos internethasználatáért, ha rendszeresen beszélgetünk vele a netes tevékenységeiről. „Ha a gyerek azt érzi, hogy minket tényleg érdekel, hogy miért szereti az adott oldalt vagy játékot, akkor szívesen beszél róla. Ha viszont azt érzékeli, hogy csak számonkérés céljából kérdezzük, akkor sokkal kevésbé lesz hajlandó válaszolni. A beszélgetéssel segíthetünk neki feldolgozni azt a rengeteg információt, amit a neten kapott" – tájékoztat a pszichológus. „Mint sok minden más, a világháló is használható jó és rossz dolgokra is. Szülőként az a feladatunk, hogy megtanítsuk gyermekünket arra, hogyan használja hasznos dolgokra” – teszi hozzá Daruné Oláh Dorottya.

Ha sokat internetezik a gyerek, de a család jól működik, a családtagok odafigyelnek egymásra, tudnak beszélgetni, akkor a netezés is a közös programok részévé válhat. Így jóval kevesebb veszélyt hordoz, mint akkor, amikor a gyerekkel nem kommunikálnak eleget, vagy amikor nem érzi jól magát, nem találja a helyét, és az internetezést feszültségoldásra, figyelemelterelésre használja.  

Dobó Mátyás, a Magyar Telekom termékfejlesztési igazgatója szerint komoly probléma, hogy a gyerekek könnyen hozzáférhetnek a koruknak nem megfelelő tartalmakhoz is, amelyek torzíthatják világlátásukat. „Fontos, hogy a szülők tájékoztassák gyermeküket arról, hogy milyen veszélyeknek van kitéve az interneten, elengedhetetlen, hogy beállítsák a megfelelő tartalomszűrőt, illetve hogy rendszeresen kommunikáljanak a netes tevékenységekről” – mondja az igazgató.

Az esküvői készülődés fontos mozzanata, amikor a pár kiválasztja, hogy milyen idézet szerepeljen a meghívón. Mi a Tárkány Művek dalának egy sorát választottuk: „Arcomba az arcod vésted”. Tapasztalataink szerint nemcsak simogató elfogadásra van szükség, hanem olykor kemény munkára is, hogy a gondolatainkat, világlátásunkat a másik „arcába véssük”. Ekkor már nem tudom csak az én szememmel látni a világot. Nagyon érdekes és mély élmény ez, amely már túlmutat a lángoló szerelem érzésen. Sokan azt gondolják, hogy az együttjárás csak a jóleső érzésekről, szerelmes pillantásokról, mindenben egyetértésről szól, és ha ez mégsem így van, rögtön azt gondolják, hogy „valami nem működik”. Holott ez izgalmas, de olykor kemény munka, amelyet tanulnunk kell, és épp ez az együtt tanulás ad biztos gyökereket a közös élethez.

Az első, legfontosabb tapasztalatot a házasságról a szüleinktől kapjuk. Ez egy olyan meghatározó „örökség”, amellyel meg kell tanulnunk bánni.  Manapság egyre kevesebb az olyan szerencsés fiatal, aki teljes családban nő föl, és a szülei kapcsolatát követendő példának tartja.

Gyakran halljuk azt a mondatot, hogy „nem érdemes megházasodni… nézz körül, hány olyan párt látsz még, akik boldogok együtt?”

Mivel egyre kevesebb olyan házasságot látunk, amelyet érdemes követni, a kapcsolatban élést, a házasságot ma még inkább tanulni kell. Sokan a sodródást választják. Sodródást egyik kapcsolatból a következőbe, egyik érzésből a másikba, egyik hibából az újabba. A társadalom igyekszik a fiatalokat felkészíteni az életre: „egy nyelvvizsgával még nem mész semmire! Tanulj keményen! Légy hatékony!” Egyre gyakrabban hallunk a tudatosság, a következetes döntések fontosságáról. Energiatakarékos izzót veszünk, biciklivel járunk autó helyett, listát írunk a bevásárláshoz – miért ne tennénk hasonlóan a párkapcsolatunkban is? Hiszen ez a döntésünk életünk talán legfontosabb döntése.

Egy kapcsolat elején vágyunk arra, hogy valami jelet kapjunk: igen, ő az az ember, akire eddig vártunk! Állj meg, ne keress tovább! Ez azonban valójában a kapcsolat halálát jelentené. Kihunyna belőle a láng, amely képes éltetni, és fizikai, érzelmi tespedés venné át a helyét.

Nemrégiben egy 22 éves lány párkapcsolati problémáival fordult hozzánk. Egyik kapcsolata jön a másik után, így képtelen valódi, mély elköteleződést kialakítani. Kértük, meséljen a szüleiről, csodálkozva kérdezett vissza, hogy ez miért fontos. Elmondta, hogy neki a legfontosabb a párválasztásban, hogy azt érezze, szerelmes a választottba. Ám úgy tűnik, a szerelem bármennyire nagyszerű és felemelő érzés, önmagában nem elég a boldog társkapcsolathoz. Sőt, gyakran tévútra vihet! Fontos, hogy megtaláljuk „mesterünket”, aki vezet minket az úton. A mestereink lehetnek a szüleink, egy jó könyv, bölcs élettapasztalatok, vagy nagyon határozott sziklaszilárd értékrend, amelyet mint vezérfonalat követhetünk.

Tévhitek a tartós kapcsolatról

1. A legnagyobb hiba, amit egyedülálló elkövethet, hogy siet, mert például nehezen viseli a magányt, vagy mert körülötte már mindenkinek van kapcsolata. A legfrissebb párkapcsolattal foglalkozó pszichológiai irodalom szerint 70%-nál nagyobb az esélye, hogy nem fognak elválni azok a párok, akiknek a házasságát legalább két év ismerkedés, és 6–10 hónapos jegyesség előzi meg. Persze nem csak az idő függvénye, hogy a házasság mennyire lesz sikeres, és a benne élők mennyire érzik magukat elégedettnek, hanem hogy ez alatt az idő alatt minőségi időt töltöttek-e együtt, vagyis fontos élethelyzetekben megismerték-e egymást.

2. A megismerés nem együttélést jelent. Sok pár a házassági elköteleződés előtt összeköltözik, mondván, hogy ebben a „majdnem-házasságban“ lehull a lepel, és valódi arcát mutatja a másik. A fontosabb, modern pszichológiai kutatások azonban egyetértenek abban, hogy az együttélés jelentősen csökkenti az esélyét, hogy a házasság sikeres lesz. A két fajta együttélés csak látszólag ugyanaz, valójában a kapcsolat dinamikája, a tudattalan motivációk és érzelmek teljesen mások.

3. A párok sokszor becsapják önmagukat és egymást azzal, hogy kapcsolatuk már olyan mély, hogy eljött az ideje a szexualitásnak is. Fontos megérteni, hogy házasság előtti szexualitás egészen mást jelent a nő és mást a férfi számára. A nő számára a szex visszajelzés a kapcsolatról, mely azt a látszatot tükrüzi, hogy ebben a kapcsolatban már helye van a szexualitásnak, vagy arra vágyik, hogy helye legyen. A férfi számára ellenben a szex bizonyíték önmaga számára, hogy sikert ért el a kapcsolat intimitásában, és ezt a nőt „megnyerte”. A házasság előtti szexuális élet igazán nehéz próbája a valódi társ megtalálásának.

4. Sokat hallunk róla, a gyakorlatban mégis ritkán vesszük tudomásul, hogy a megismert hibák nem fognak eltűnni. Sőt, ezek a házasságban felerősödnek. Ráadásul olykor az egyik fél elhiszi, hogy alapjaiban meg tudja változtatni a másikat, és szinte biztosan csalódik.

5. Az is megfontolandó, ha a családunk, barátaink óva intenek a kapcsolattól. Természetesen gondosan meg kell válogatni, hogy melyek azok a tanácsok, melyekben valóban bízhatunk, de az esetek döntő többségében szüleink és közeli barátaink ismernek minket, és a legjobbat akarják nekünk.

A Képmás-est új sorozata egy-egy művészi élmény katarzisával szeretné bevezetni a tematikus esteket, ezzel is vonzóbbá, szórakoztatóvá téve a fontos témákat. A „Család és művészet” címet viselő esteket a Képmás magazin és a Várkert Bazár közti hosszú távú együttműködés teszi lehetővé. Minden témához előadás vagy filmvetítés kapcsolódik, amely után Szám Kati beszélget az alkotások által felvetett kérdésekről szakértő vendégekkel. A Képmás-estek ingyenesek.

Március 16. csütörtök, 19 óra

ÉN CSALÁDOM, TE CSALÁDOD, MI CSALÁDUNK

Mikor jön el az ideje egy párkapcsolatban a másik családjával való megismerkedésnek? Milyen problémák adódhatnak abból, ha a két fél nagyon különböző környezetből, érték- és szokásrendszerből jön? Hogyan lehet viszonylag zökkenőmentesen egy fedél alatt élni a szülőkkel? Számíthatunk-e arra, hogy olyan lesz, mint az anyja és úgy viselkedik, mint az apja? Tipikus konfliktusok és élethelyzetek körbejárása improvizáló művészekkel és pszichológus szakemberrel.

A szituációkat a MOMENTÁN Társulat művészei, Boldoghy Borbála és Kiskovács Attila adják elő.

 

 

Szakértő vendég: Dr. Mihalec Gábor pár- és családterapeuta

 

Április 6. csütörtök 18 óra

TÁRSAK A MAGÁNYBAN

Hosszú az út lefelé
magyarul beszélő, angol romantikus film, 92 perc, 2014

A film tartalma: Négy elveszett lélek - egy kegyvesztett TV bemondó, egy mocskos szájú tinédzser, egy egyedülálló anya és egy zenészből pizzafutárrá avanzsált fiú - ugyanazon a napon akar véget vetni az életének, méghozzá éppen Szilveszter éjszaka. Amikor a kiábrándult idegenekből álló csapat véletlenül összetalálkozik az öngyilkosság helyszínéül választott Toppers Torony tetején, megállapodnak abban, hogy hat héttel elhalasztják tervüket és mint egy szokatlan, furcsa család, együtt keresik tovább az élet értelmét.

Rendező: Pascal Chaumeil, Szereplők: Pierce Brosnan, Toni Collette, Aaron Paul, Imogen Poots, Tuppence Middleton, Sam Neill, Rosamund Pike, Joe Cole, Diana Kent  

 

Van-e különbség magány és egyedüllét között? Lehetünk-e magányosak párkapcsolatban, családban, közösségben? Hogyan köthető a magány a depresszióhoz? Létezik-e magányra termett lelki alkat vagy megtanulható a magánytól való szabadulás? Mikor jó egy közösség, egy kapcsolat?

 

Szakértő vendég: Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus

 

 

Május 26. péntek 19 óra

ELÉG JÓ ANYA VAGYOK?

Anyajegy c. előadás

"Döbbentem tapasztalom, hogy hiába vagyok a közepén az életemnek, hiába vagyok én a Mama, mégsem vagyok az a nagy és mindenható lény, akinek annak idején az éppen ennyi idős szüleimet láttam. Felnőtt vagyok, de nem vagyok eléggé erős." Előadás születésről és halálról, anyákról és gyerekekről, férfiakról és nőkről. Az élet legapróbb és legfontosabb kérdéseiről.

Szöveg: Szabó T. Anna, Báb: Emőd Kriszta, Rendezte és játssza: Markó-Valentyik Anna

 

Mit jelent éretté válni az anyaságra? Fel lehet készülni a kihívásokra? Hogyan folytatódik az önismeret útja anyaként? Könnyebb vagy nehezebb megküzdeni a lét nagy kérdéseivel, ha gyermekünk van? Léteznek-e ősanyák és nem anyának termett nők? Hogyan küzdjünk meg a legapróbb és legnagyobb kérdésekkel a hétköznapokban?

Szakértő vendég: Csáky-Pallavicini Zsófia, klinikai szakpszichológus és családterapeuta

 

 

A sorozat támogatója: Szerencsejáték Zrt.
 

Rendező: Képmás
 

Közreműködő: Média a Családért Alapítvány, Várkert Bazár

 

 

 

A Képmás-estekről

A Képmás családi magazin és a Média a Családért Alapítvány által szervezett Képmás-esteknek már több éves hagyománya és gyakorlata van. Kilenc éve kezdődött: több beszélgetést és előadást szerveztünk a budapesti Szent Margit Gimnáziumban előadásokkal, beszélgetésekkel, filmvetítéssel.

2014-ben felújítottuk a rendezvénysorozatot az újpalotai lakótelep rehabilitáció keretében, a környék lakóit érintő témákra fókuszálva, ez a ami napig működő programunk.

2015 őszétől, havonta egyszer a Várkert Bazárban is megrendeztük a Képmás-esteket. A márciusban véget érő hat alkalom témája a pénz és mai életünk, kultúránk kapcsolata volt. Meghívott vendégeink között volt Dr. Bagdy Emőke, Pál Feri, Dr. Velkey György és Lackfi János. Márciusban ezt váltja fel új, Család és művészet című sorozatunk, amelyet a Várkert Bazárral közösen szervezünk.

Korábbi Képmás-estjeinkről írásos és videóbeszámolót is olvashatnak itt: www.kepmas.hu/kepmas-estek

 

Febuár 26-án Szalóki Ági lép fel az Óbudai Kulturális Központban.

A Körforgás családi zenés könyv, olyan útravaló, amit sokan és sokáig hallgathatnak, forgathatnak, és mindig találnak benne újat. A koncert zenei anyagát énekelt versek alkotják, többek között József Attila, Tamkó Sirató Károly, Szabó T. Anna, Erdős Virág, Jónás Tamás és Garaczi László költeményei. Színes, izgalmas zenei világot hoztak létre: a dalok a magyar, a cigány, az afrikai mali és pigmeus, az indiai zenei hagyományok mellett a jazz és a könnyűzene világából is merítenek. A Körforgás szövegei is sokfélék: a gyerekek és felnőttek számára ismerős élethelyzetekről szólnak (utazás a 4-es és a 6-os villamoson, mi történik, ha lefagy a számítógép), de lehetőséget adnak a szerelemről, a születésről, a családról és az elmúlásról való beszélgetésekre is.

Bővebb információ ITT. 
 

 

Sokat hallunk manapság „családon belüli erőszakról”, de arról keveset, hogy a különböző típusú együttélésekben mennyire vannak a gyerekek a bántalmazás veszélyének kitéve. A „családon belüli erőszak” kifejezés ugyanakkor azt sugallja, mintha ez a probléma főként az ún. hagyományos, házasságra épülő családokban jelenne meg. Pedig éppen az ellenkezője igaz.

Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) 2011–2012-ben az egész EU-ra kiterjedő felmérést készített a nők elleni erőszakról. Ennek az eredményét 2014 márciusában publikálták. Eszerint európai uniós átlagban a 15 évnél idősebb nők 33 százaléka szenved el valamilyen szexuális vagy fizikai bántalmazást az élete során. A legrosszabb a helyzet a skandináv államokban, ahol a nők közel fele (Dániában 52%, Finnországban 47%, Svédországban 46%) lesz fizikai agresszió áldozata, de Hollandia, továbbá Nagy-Britannia és Franciaország sem büszkélkedhet a maga 45 illetve 44-44%-ával. Magyarország 28%-os bántalmazási arányával az EU-s átlag alatt volt. Összehasonlításképpen az Egyesült Államokban 51,9% szenved el fizikai erőszakot valamikor az élete során.

Sajnos, vannak olyan férfiak, akik hajlamosak nőket bántalmazni, ezért fontos, hogy erre a tényre megfelelő figyelem irányuljon.

Arról viszont alig esik szó, hogy a férfiak sokkal többször jelentenek védelmet a nők számára a rájuk leselkedő erőszakkal szemben. Egy nő és egy gyerek számára a legbiztonságosabb életterep a házasság és a család.

A „családon belüli erőszak” kifejezés azért félrevezető, mert akik használják, általában nem tesznek különbséget az együttélések különböző típusai között, és családnak neveznek olyan formációkat is, amelyek a közgondolkodásban (még) nem számítanak annak. Pedig veszélyeztetettség szempontjából nagyon is számít, hogy ki milyen együttéléstípusból jön.

 

Apánál, biztonságban

Az Egyesült Államokban már régebb óta kutatják, hogy a különböző típusú párkapcsolatok mellett a gyermekek mennyire vannak kitéve a bántalmazásnak. Legutóbb a Fourth National Incidence Study of Child Abuse and Neglect / Negyedik nemzeti kutatás a gyermekbántalmazás és -elhanyagolás előfordulási gyakoriságáról címmel látott napvilágot az Amerikai Kongresszusnak benyújtott jelentés, amely a 2004–2009 között felvett adatok kiértékelését tartalmazza.

A jelentésből az derül ki, hogy egy gyerek a legnagyobb biztonságban a házasságban élő biológiai szüleinél van, a legkevésbé pedig az olyan élettársi kapcsolatokban, ahol az anya olyan férfival él együtt, akivel nincsenek összeházasodva, és aki nem a gyerek biológiai apja.

Az előbbihez képest az utóbbiban 17-szer akkora esélye van egy gyereknek, hogy például szexuális erőszak áldozatává váljon. (Magyarországhoz hasonlóan az Egyesült Államokban is az egyszülős háztartások túlnyomó többségében a nők nevelik a gyereket.) A fizikai és az érzelmi bántalmazás esélye is akkor a legnagyobb, ha az anya az új barátjával él együtt, aki nem a gyerek apja, míg akkor a legkisebb, ha a gyerek a biológiai szüleinél nevelkedik, akik össze vannak házasodva.

Egy az amerikai Pediatrics szaklapban 2005-ben megjelent kutatás szerint pedig az idegen felnőttel egy fedél alatt élő gyerekek csaknem 50-szer(!) nagyobb eséllyel halnak meg fizikai bántalmazás következtében.

 

Táblázat: Gyermekbántalmazások száma az együttélések típusai szerint

(1000 gyerekre eső bántalmazottak száma)

 

A házasság és a biológiai szülők jelenléte egyértelműen gyerekvédő faktorok bármilyen más típusú együttélésben. A kutatások ugyanis arra az eredményre jutottak, hogy az intakt családban felnövekvő gyerekek a kívülről, idegenektől származó erőszakos cselekedetektől is jobban védve vannak. „A biológia apa jelenléte a gyerek életében az abúzus bármely fajtájának az esélyét csökkenti”, mondja a Pennsylvania Egyetem pszichológusa, Joseph B. Sheris. Mégpedig azért, mert az apák fontos szerepet játszanak abban, hogy a gyerekek felismerjék, amikor problémás helyzetbe kerülnek. A szeretetteli apa–gyerek kapcsolat mintául szolgál más kapcsolatokhoz, az apák felkészíthetik a gyerekeiket a várható veszélyekre, és ha nyílt, kommunikatív a légkör otthon, akkor a veszélyesnek induló viszonyokat már az elején ki lehet szűrni. „Az apák feladata, hogy tiszta határokat szabjanak és figyelemmel kísérjék gyermekük tevékenységét – folytatja Sheris. – Ebbe beletartozik, hogy a gyereknek mikorra kell legkésőbb otthon lennie, és annak nyomon követése, hogy kikkel barátkozik. Egyszóval érdeklődni kell, hogy mit csinál, mi történik vele… A szülőség két legfontosabb aspektusa az érzelmi támogatás és a felügyelet.”

 

Férjnél, biztonságban

2012-ben jelent meg az Amerikai Igazságügyi Minisztériumnak az 1993–2010 között végzett kutatása (itt olvasható), amelyből az derül ki, hogy a házasságban élő nők válnak a legkevésbé párkapcsolati erőszak áldozatául. Sőt, ők vannak a legkevésbé kitéve bármilyen fajta erőszakos bűncselekménynek.

A tanulmány szerint a soha férjhez nem ment nőknek négyszer akkora az esélyük arra, hogy fizikai bántalmazás áldozatai legyenek, ilyen szempontból a gyerekkel egyedül élő nők vannak a leghátrányosabb helyzetben. A Chicago-i Egyetem szociológia professzora, Linda J. Waite és az újságíró Maggie Gallagher a The Case for Marriage: Why Married People Are Happier, Healthier and Better off Financially / A házas emberek miért boldogabbak, egészségesebbek és jobbmódúak? című könyvükben pedig azt az adatot közlik, hogy 1992–93-ban a nemi erőszakok csupán 5%-át követték el férjek, míg 21%-át volt férjek, élettársak vagy volt élettársak. Ha feltételezzük, hogy ezek a válások épp az agresszív férj miatt történtek, és a két adatot összeadjuk, ez akkor is alig fele az ismerősök, barátok vagy rokonok számlájára írható 56%-nak.

Az amerikai Igazságügy Minisztérium által megrendelt tanulmány szerint a házasságban élő férfiak elkötelezettebbek a családtagjaik iránt, sokkal figyelmesebbek, mert arra számítanak, hogy a kapcsolatuk hosszú távú lesz. A házasságot követően a férfiak hajlamosabbak lecsillapodni, odafigyelőbbé válni a rokonaik, barátaik és a környezetük igényeire, hűségesebbek lesznek és elkötelezettebbek a feleségük mellett, mindezek pedig csökkentik az erőszak veszélyét.

Az amerikai Nemzeti Házasság Projekt nemrég kiadott jelentésében David Popenoe és Barbara Dafoe Whitehead ezt a következőképpen foglalta össze: „A házasság alapvető társadalmi intézmény. Központi szerepet játszik a gyerekek fejlődésében és nevelésében. Ez az a „szociális ragasztó”, ami megbízhatóan köti hozzá az apákat a gyerekeikhez. A házasság hozzájárul férfiak, nők és gyerekek testi, lelki és anyagi jólétéhez.”

 

Tényleg tovább élünk manapság?

„Szép dolog ez a házasság – mondhatná most valaki –, dehát hogyan maradhatnának egyben a házasságok, amikor ez az intézmény akkor élte virágkorát, amikor az emberek még sokkal rövidebb ideig éltek? A házasság nem arra lett kitalálva, hogy az emberek a megnövekedett átlagéletkor mellett egy életen át együtt éljenek.” A monogámiát nyűgnek érző emberek szájából gyakorta lehet hallani ezt az érvelést. A várható élettartam meredek emelkedése azonban a csecsemőhalandóság drámai csökkenésének köszönhető, és nem annak, hogy sokkal tovább élünk. Több évszázaddal ezelőtt valóban rövidebb ideig éltek az emberek, ám nagyapáinknál és a dédapáinknál csak kicsivel élünk tovább. Ugyanakkor mára az első házasság megkötésének az ideje is kitolódott, úgyhogy az elmúlt fél–egy évszázadban a válásmentes házasságok élettartama nem sokat változott. Továbbá manapság a válások fele már az első hét évben bekövetkezik, tehát még azelőtt, hogy bármi komolyabb évfordulót elértek volna.

A várható élettartam-növekedés tehát nem magyarázat a válások nagy számára.

 

Rossz házasság, jó válás?

A szeretetteli, elfogadó, meleg családi légkör biztonsági hálót jelent a gyerek körül. De mi van akkor, ha nem ilyen békés a közeg, ha a családi élet a folyamatos veszekedések színtere? A neves pszichológus, Ranschburg Jenő mondta egyszer, hogy egy rossz házasságnál valóban jobb egy jó válás, ugyanakkor ő jó válást még nem látott. Magyar kutatások nincsenek arra, hogy a válással végződött házasságoknak hány százaléka volt az az erősen konfliktusos fajta, ami már káros stresszt jelent egy gyerekre nézve, de a gyerek vágya legtöbbször egyértelműen az, hogy a szülei együtt maradjanak, még némi konfliktus és veszekedések árán is. Egy kutatás értelmében Amerikában a válások kevesebb mint 30 százaléka vet véget egy erősen konfliktusos házasságnak.

Az esetek túlnyomó többségében a válással csak a házasság ér véget, a konfliktus nem, az ugyanolyan hevesen – ha nem hevesebben – tombol tovább a gyerekelhelyezés, láthatás, tartásdíj, stb. kérdések miatt. A válásoknak csak kis százaléka van valóban a gyerekek hasznára.

Minden kutatás arról számol be, hogy az intakt családban felnövő gyerekek jobban teljesítenek az iskolában, kevésbé válnak bűncselekmény elkövetőivé, később kezdik el a szexuális életüket, szorosabban kötődnek a szüleikhez, jobb általános testi és lelki egészségi állapotnak örvendenek, kevésbé esnek erőszakos bűncselekmények áldozatául, kevésbé fenyegeti őket a szegénység veszélye.) Az esetek túlnyomó többségében a válás okaként a felek a „boldogtalanságot” jelölik meg. Ugyanakkor egy kutatás arról számolt be, hogy azoknak a házaspároknak a 86 százaléka, akik eljutottak a válás elhatározásáig, ám mégis együtt maradtak, öt éven belül jelentős javulásról számoltak be, és jóval boldogabbnak érezték magukat.

 

Boldogabb vagyok-e, mint a nagyanyám?

Egy népszerű vélemény szerint ugyanis anyáinkat és nagyanyáinkat a társadalom még belekényszerítette a házasságba, amiből nem tudtak szabadulni, bármilyen boldogtalanok is voltak. Ma viszont könnyű elválni, szól az érvelés, ezért csak az igazán boldog házasságok maradnak meg. (Ma Magyarországon a válások 70%-át kezdeményezik a nők, és 30%-át a férfiak.) Ismételten amerikai kutatásokra vagyunk kénytelenek hivatkozni, amelyek azt találták, hogy az elmúlt 40–50 évben a nem válással végződő házasságok boldogságszintje alapvetően nem változott, talán egy kicsit csökkent. Ugyanakkor azt is kimutatták, hogy az elmúlt 3–4 évtizedben jelentősen megnőtt a családtagokra nehezedő munkahelyi stressz, több lett a konfliktus a házastársak között, akik viszont kevesebbet beszélgetnek egymással.

A nyugati világban az általános társadalmi környezet egyre kevésbé családbarát, amit csak megerősítenek a házasságról terjesztett tévhitek. De a házasság olyan – minden kultúrában előforduló – emberi alapintézmény, ami nagy valószínűséggel nem fog eltűnni sosem. Az a társadalom azonban, amelyik megszűnik házasodni, nem biztos, hogy hosszú életű lesz.

A sorozat előző része:

Tévhitek a házasságról – Mindent szabad, de nem minden használ