A lány látszólag Apolló erőszakos, viszonzatlan szerelmének áldozata. Daphné egy erdei nimfa a görög és római mitológiában, Peneos folyóisten leánya. Apolló isten azért üldözte őt, mert Cupido (Ámor), a szerelemisten nyilának hatására belebolondult. Daphné az apjához imádkozott segítségért, ezért amikor Apolló már éppen megérintette, babérfává változott, így szemérmén és becsületén nem esett csorba. A babérfát az isten ezután szentként tisztelte. Innen ered maga a növény és magas rangja a kultúrában: Apolló lantját és tegezét babérral díszítette, és ettől nem őszült meg ragyogó szőke haja; babérlevelet rágcsálva mondta jóslatait Delphoiban Apolló jósnője; a győztesek babérkoszorúja pedig ma is jól ismert.

Ám érdemes kicsit mélyebbre ásnunk a történetben!

Először is gyanús Daphné tartózkodása. Apolló főisten volt, a rend, a költészet, a jóslás, a zene, a tánc, a gyógyítás, a művészetek istene, nem mellékesen ma is a férfiszépség szinonimája. A rómaiak még erről az előkelő rangról is feljebb léptették: kifejezetten ő vált a napistenné is, miután alakját „egybevonták” Héliosszal. Ezenkívül Jupiter kedvenc gyermeke volt.

Igazán nem rossz parti, sem személyében, sem rangjában: tehetséges, gazdag és jóképű „főúri sarj” egy „köznemesi sorból” jövő nimfának, akinek semmije nincs a szépségén kívül, mondhatnánk…

Ám Daphné tartózkodása nem véletlen: Cupido szerelemtaszító (ólom) nyíllal sebesítette meg, míg Apollót szerelembe taszító (arany) nyíllal találta telibe.

Apolló ugyanis korábban gőgösen leszólta Cupido íjásztudományát, miután – négynaposan! – éppen hazatért az anyját üldöző déloszi sárkány legyőzéséből. Apolló nyilai ugyanis mindig célba találtak. Jean Shinoda Bolen „Bennünk élő istenek” c. kultuszművében érdekes módon határozza meg archetípusként: Apolló nagyon távoli célokat is sikeresen elér, sőt, ebben leli legfőbb örömét, mert keze és feje kristálytiszta. A jóslás isteneként meglátja, a rend isteneként megvalósítja a mások számára fel sem ismerhető, jó célokat.

Ám Apollónak van egy kevésbé ismert, sötét oldala is: néha öntelt, epés, időnként bosszúálló. A nőkkel sokszor sikertelen, az őt kikosarazó Cassandrán és Coronis-on kegyetlen bosszút áll, bár ezt mindig hamar megbánja. Saját ikertestvérére, Dianára is féltékeny, amikor ő Orionnal, egy halandó vadásszal esik szerelembe.

Húgát párbajra hívja, amelyben Dianának el kell találnia egy távoli pontot a tengerben. Több se kell a vadászat harcos kedvű istennőjének, tévedhetetlen (ezüst) nyilával azonnal célba talál. Ám túl későn jön rá, hogy bátyja átverte: a célpont nem volt más, mint szerelme, Orion, aki olyan mélyen gázolt a tengerbe, hogy már csak egy kis pontnak látszott.

Apolló, Diana és Cupido nyilainak tehát megvan a maguk jól meghatározott, külön szerepe.

Ráadásul Apolló a legjobb íjász – legalábbis ha a hagyományos sárkányölő, „erőnyerő” szerepet nézzük. Miért kell mégis versengenie a világ legjobb íjászának címéért? S ha már hallgatólagosan elnyerte, miért kell lealázni a többi dobogóst? A történet többször felbukkan az ókori görögöknél, a legismertebb példa Eris „A legszebbnek!” feliratú aranyalmája, ami versengést, viszályt okozott, és a trójai háborúhoz vezetett.

A görögök sokat háborúskodtak, békében pedig az olimpiákon versenyeztek. Ám a káros versengésről – talán pont ezért – mintha többet tudtak volna a modern embernél, aki a versenyt és versenyképességet mindenek felett való jónak, a szabad piacgazdaságot pedig az előre vivő fő természeti erőnek gondolja. Nos, a szerelem istene és a napisten versengésének ártatlan áldozata Daphné lett, haszonélvezői pedig a babérlevelet máig használó költők, háziasszonyok. Vajon megérte?

John William Waterhouse (Róma, 1849 – London, 1917) preraffaelita festő egy képben fogja össze a kritikus jelenetsort: Daphné utolérését, reményvesztését és átváltozását.

További magyarázat helyett olvassuk Ovidius csodálatos sorait az „Átváltozások” első könyvéből!

"Mint ahogyan, ha kalásza üres, fellobban a polyva,
s mint a sövény lángol, ha tüzes fáklyával a vándor
hozzáér, vagy hajnaltájt otthagyja tövében,
úgy lobogott teljes szívéből érte az isten,
és e szerelmét hasztalanul táplálta reménnyel.

… „Kérdezd meg, kinek is tetszel. Nem hegy lakozója,
nem pásztor vagyok én, aki borzasan őrzi a nyájat
és az ökörcsordát. Nem, nem tudsz, esztelen, arról,
hogy ki elől menekülsz, csak azért futsz. Tudd meg, uralnak:
Delphoi földje, Claros, Tenedos, s palotám Patarában.
És az apám Jupiter. S ami lesz, s ami volt, s ami most van,
én mutatom meg; a dalt s lanthúrt én hangolom egybe.
Biztos az én nyilam; egy van csak, mely célba-találóbb,
az, mely az én könnyű kebelem meg tudta sebezni.
Orvosságokat én adtam, tudd, megsegitőnek
hívnak, a gyógyerejű füvek is mind engem uralnak.”

… Most is bájos a lány. Testét a szelek csupaszítják,
szembefuvó szellők raja rezgeti, lengeti leplét,
s fésü-nem-ért fürtjét a futó szél hátrafuvallja:
s míg menekül, még szebb.

…így futtatja reménye az istent, félsze a szűzet.
Ám szerelem-szárnnyal sebesebb mégiscsak az űző,

mert sosem ad pihenést, s most hátát éri kezével,
most a nyakán szétszórt haja fürtjeit éri lehével.
Elsápadt a leány, erejét veszitette a gyötrő
vad rohanásban;

… „Ments meg, apám, … a testem
változtasd mássá: ez okozza az én veszedelmem.”

Így csak alig szólt esdve, merev lett máris a teste,
zsenge leánykebelét tüstént friss kéreg övezte.
Fürtjei lombokká, fordult két karja faággá;
s lába, imént oly gyors, végződik lomha gyökérben;
arcát lomb fedi már, egyedül szép fénye a régi.

… „Lám, nem akartál lenni a nőmmé,
fám léssz hát ezután. Ott díszlesz, tudd meg, örökké,
fürtjeimen, te babér, díszíted a lantom, a tegzem;
s Róma vezérein is, diadalt mikor ünnepi hang zeng
vígan, s nagy menetet szemlél Capitolium orma;
s Augustus palotája előtt, hív őre a háznak,
állsz kapujában, a szent tölgyet körül-óva vigyázod.
S mint ahogyan nyíratlan főm fiatal marad egyre,
így hordozd te a lomb díszét örökös-szakadatlan.”

Szólani szűnt Paean. S a babér új ága e szókra
bólintott: s fejként látszott hajlongani csúcsa."

Csábítás felsőfokon

Hasonló kérdésekkel szembesültek azok a négyévesek is, akik az 1960-as években a Stanford Egyetem alkalmazottainak gyermekeiként az egyetem óvodájába jártak. A „gumicukor-dilemma” néven elhíresült, Walter Mischel nevéhez fűződő kísérlet lényege a vágyak fegyelmezésének képessége, továbbá az önfegyelem hosszú távú hatásainak feltérképezése volt. A gyermekeknek arról kellett dönteniük, hogy várnak-e a kapott gumicukor elfogyasztásával 15–20 percet, amikor mellé még egy gumicukrot kapnak, vagy megeszik idő előtt az édességet, vállalva, hogy így csak egy cukrot ehetnek. A kísérlet nem állt meg ezen a ponton, hanem hosszú ideig nyomon követték a gyermekek pályafutását. A kutatók azt tapasztalták, hogy kamaszkorban igen nagy különbség volt a legtürelmesebb és a legmohóbb gyermekek között.

Azok, akik már gyermekként képesek voltak a vágyteljesítés késleltetésére, serdülőként a szociális kapcsolataikban ügyesebbek voltak, jobban kitartottak a céljaik mellett, felvállalták a kihívásokat, és megbízhatóbbak voltak

– amíg azok, akik nem törődve az ígért cukorral, hamar elfogyasztották azt az egyet, amit kaptak, serdülőként a csalódások vagy a stresszes helyzetek bekövetkezésekor lebénultak, agresszívvá váltak, vagy olyan viselkedésmintákat mutattak, ami a náluk fiatalabb életkorú gyermekekre jellemző.

A fenti kísérletet azóta többször megismételték, a pillecukor csábításával küszködő gyerekekről készült videó a Youtube-on is megtekinthető (The Marshmallow Test). Érdekes élmény látni a picik heroikus küzdelmét, amint igyekeznek az ínycsiklandozó finomságnak ellenállni.

Az önfegyelem titka

Mi különbözteti meg a csábításnak ellenálló gyermekeket azoktól, akik képtelenek késleltetni vágyaikat? David Walsh, egyike azon kutatóknak, akik megismételték a fenti kísérletet, tanulságként a szülők felelősségét emelte ki. Elmélete szerint ahhoz, hogy megküzdjünk a nehéz helyzettel, és a kihívásokban győzedelmeskedjünk, kénytelenek vagyunk némi frusztrációt elhordozni.

Szerinte a szülő ezt úgy tudja megtanítani a gyermekének, ha olykor nemet mond neki, és tartja is magát az adott szavához, hiszen a gyerekek ezáltal sajátítják el a határok jelentését és gyakorolják az önfegyelmet.

Egy másik kutató, Celeste Kidd egészen más irányba indult el a Marshmallow-teszt továbbgondolásában. Véleménye szerint kulcstényező a bizalom. Azok a gyermekek, akik hisznek a felnőttek adott szavában, sokkal inkább képesek ellenállni a kísértésnek. Ezt az elképzelését igazolta is, mégpedig egy olyan kísérleti elrendezéssel, ahol a kísérletvezető szavahihetőségével játszott: vagyis volt egy olyan csoport, akiknek a pillecukor-teszt előtt már megígért olyan dolgokat a felnőtt, amiket nem teljesített, míg a másik csoport esetében teljesítette az ígéreteit.

Tehát nemcsak a „Nem!”-et és a határokat érdemes következetesen betartani, hanem fontos, hogy a pozitív ígéreteink mentén is megbízhatónak bizonyuljunk, hiszen a gyerekek így tanulnak meg bízni, és ez segíti őket ahhoz, hogy ne veszítsék el a reményüket.

Ez az üzenet rímel egy másik kísérlet konklúziójára, amelynek során arra kértek egyetemi hallgatókat, hogy ítéljék meg, mit tennének, ha a céljuk az, hogy összesített jegyként „jó” minősítést szerezzenek, de a vizsga első részben csupán 30 százalékot teljesítenének (ami elégtelennek felel meg). Az eredmény szerint a válaszadókat a remény megléte, illetve hiánya különböztette meg egymástól. Amíg a leginkább reménykedő diákok sok ötletet tudtak kitalálni a jegyük javítása érdekében, addig a reményvesztettek hamar feladták ezt a küzdelmet.

Hogyan tehetnék szert nagyobb önfegyelemre?

 • Legyünk tudatosak!

Kelly McGonigal szerint a fegyelmezett, nagy akaraterővel bíró emberek leghatásosabb fegyvere az éntudatosság. A kudarcaink is a segítségünkre lehetnek, hiszen ha alaposan szemügyre vesszük, hogy pontosan mikor, hol és hogyan szoktunk elbukni, akkor a következő buktatónál már tudatosan odafigyelhetünk arra, hogy talpon maradjunk. Előre bekalkulálhatjuk azt is, hogy hibázás esetén miként fogunk felállni és tovább folytatni, amit elhatároztunk. Amikor tudatosan meghozunk egy döntést, érdemes megfigyelni, hogy a mindennapi, apró rutinjaink mennyire szolgálják a célunkat vagy mennyire ássák alá azok megvalósulását. Ez az apró technika ahhoz is hozzájárulhat, hogy a tudattalanul vagy szórakozottan meghozott apró döntéseinket, amelyek akár a nagy céljainkat is megrengethetik, felügyelet alatt tartsuk.

• Érdemes rangsorolni az állhatatosságban is.

Úgy tűnik, az akaraterő kutatása többnyire ételekhez köthető, legalábbis Roy F. Baumeister retekkísérletének fő alkotóelemei között is megtaláljuk az ízletes süteményeket és természetesen egy tál retket is. A kísérlet során éhes egyetemi hallgatókat süteménnyel vagy egy tál retekkel kínáltak egy olyan szobában, ahol mindkettő étel megtalálható volt, és a sütemény illata belengte a szobát. A hallgatókat egyedül hagyták a szobában, így a „retekcsoport” tagjai még nagyobb csábításnak voltak kitéve, amit hősiesen le is gyűrtek. Természetesen volt egy kontrollcsoport is, akiket nem kínáltak semmilyen étellel. Ezután a hallgatókat egy másik szobába kísérték, ahol különböző (valójában megoldhatatlan) feladatokon kellett töprengniük, s amikről úgy vélték, a gondolkodásukat hivatottak felmérni. Valójában azonban a kutatók arra voltak kíváncsiak, mennyi ideig hajlandóak a problémán dolgozni a vizsgált személyek. Az eredmény egyértelmű volt: azok a diákok, akiket nem kínáltak étellel vagy süteménnyel kínáltak, egyaránt 20 percig dolgoztak a feladaton, míg a retekkel kínált diákok csupán 8 percig.

A kutatók szerint mindez annak köszönhető, hogy a sütemény csábításával való viaskodás kimerítette az éhes diákok minden akaraterejét, így a feladatok végzésére már nem maradt elegendő energiájuk.

A fenti jelenséget „ego-kimerülésnek” nevezték el, amelynek ténye arra int bennünket, hogy érdemes megfontolnunk, hogy mennyi döntéshelyzetet zsúfolunk bele egy napba, mert nemcsak a fizikai erőnk, hanem az akaraterőnk is végesnek bizonyul.

• Kerüljük el a kísértést!

Michel R. Ent és munkatársai 2015-ben íródott tanulmánya szerint azok a személyek, akikre a vasakaratuk miatt felnézünk, valójában nem is abban jeleskednek, hogy a csábításoknak ellenállnak, hanem úgy szervezik az életüket, hogy elkerüljék a kísértést.

• Használjunk különböző vizuális eszközöket a céljaink elérése érdekében!

Segít, ha valódi képeket használunk, diéta esetén például kitesszük a hűtőre a vágyott alakról készült fotót. A gyakorlottabbaknak elegendő a kritikus helyzetben egy olyan képet felidézniük magukban, ami támogatja céljaikat.

• Foglaljuk el magunkat, vagy tereljük el a figyelmünket!

Vegyünk példát a gumicukor csábítását legyűrő gyerekekről! A kísértéssel küzdő gyerekek közt volt olyan, aki énekelt vagy beszélt magában, mások játszottak a kezükkel-lábukkal, de olyanok is akadtak, akik a várokozással töltött negyedórát alvással próbálták kitölteni.

• Térképezzük fel a rossz szokások mögötti valós szükségleteket!

– javasolja Emma Ehrenfeld a Psychology Today oldalán. Tanácsa mögött az az egyszerű megfigyelés húzódik meg, hogy bizonyos dolgokat nem azért teszünk meg, mert valójában arra a dologra vágyunk, hanem azért, mert olyan járulékos haszna van számunkra, amiről nem akarunk lemondani. Lehetséges, hogy a délutánonként a barátaink társaságában elfogyasztott tortaszelet azért olyan fontos számunkra, mert a stresszes munkanap végén szükségünk van arra, hogy a számunkra fontos emberekkel megoszthassuk az aznapi nehézségeinket. Ha így van, a tortaszeletet könnyedén lecserélhetjük egészségesebb alternatívára, anélkül, hogy a feszültségoldó beszélgetésről lemondanánk.

• Alakítsunk ki jó szokásokat! – tanácsolja Denise Cummins.

Mivel stressz esetén hajlamosak vagyunk a már berögzült szokásainkhoz gondolkodás nélkül visszanyúlni, érdemes olyan szokásokat kiépítenünk, amelyek hosszútávon is hasznunkra válnak.

• Találjunk olyan célokat, amelyek mellett elköteleződünk!

Az elkötelezettség biztosítja a talajt az akaraterő számára, hiszen ha meg vagyunk győződve arról, hogy mi a célunk, merre haladunk, sokkal könnyebb a kijelölt úton maradnunk.

– Ha megérzed a víz illatát, mi jut eszedbe?

– A víz lételemem, rengeteg emlék köt hozzá, ha például megyek kocsival a rakparton, a tükörvíz mellett, és meg­érzem az illatát, el tudok gyengülni, hogy milyen jó lenne újra kajakba ülni. De az elmúlt egy évben, amióta abbahagytam a versenyzést, még nem jutottam el odáig, hogy lemenjek. Viszont már negyedik hete járok úszni. Süt a nap, kint vagyok a szabadban, nagyon élvezem. Régebben nem voltam oda az úszásért, jobban szerettem a víz tetején lenni, de amióta nem jelent kényszert, sőt, konkrétan fizikai fájdalmat az úszás, nagyon élvezem. Nemrég a világkupán, ahogy álltunk a parton, szinte éreztem, hogy mennyire fájhat a versenyzőknek az utolsó pár méter – de amikor a fiatalokat néztem, eszembe jutott az is, hogy én is így kezdtem, és hogy mennyi örömet jelentett. Ott voltak régi csapattársaim is, akikkel együtt nyertünk világbajnokságokat. Mindenkinek van már gyermeke, jó volt sztorizgatni, látni, hogyan élnek. Volt bennem nosztalgia is, de amikor tavasszal újra eljött az éveken át megszokott edzőtáborok ideje, azt éreztem, hogy jaj, de jó, hogy most nekem nem kell összepakolni.

Az élsportolói élet állandó hurcolkodás, az ember mindig készül vagy megy valahova. Azt hittem, ez a változatos, dinamikus élet hiányozni fog, de egyáltalán nem. Jólesik kicsit megállapodni.

– Az állandó ütemezés, a folyamatos rövid és hosszú távú tervek hiányoznak, vagy épp megkönnyebbülés nélkülük?

– Nem feltétlenül jó, hogy nincsenek. Kicsit hiányoznak a napi sikerek, amelyek a következő célok kitűzéséhez és teljesítéséhez kellenek. Viszont a kislányomon napról napra látom, hogy egyre okosabb, szebb. Büszkeséggel tölt el a létezése és a fejlődése, ha mond egy-egy mondatot vagy csinál valamit, amit tőlem, az apjától vagy más családtagtól hallott, látott. Jó látni, hogy folyamatosan építkezik a családból.

– A páros versenyzés megtanított olyasmire, ami a civil emberi kapcsolataidban, a családban is segít?

– Amikor valakivel csapatban eveztem, a feltétlen bizalom volt számomra a legfontosabb. Ha nem bíznak benned, az nagyon elgyengít, viszont hihetetlen energiát adhat, ha igen. Mindkettőt megtapasztaltam. A sport ugyanakkor egyirányú dolog, egy céllal, az élet viszont egy sok összetevős projekt, ezer irányba kell döntéseket hozni, állást foglalni. Ezért az életben nehezebb ez a feltétlen bizalom, a párkapcsolatban is. Az élsport emellett megtanít a végletekig küzdeni. Ez nagyon hasznos lehet az életben is, de az is előfordul, hogy akadályoz, mert bennem van reflexből: nehogy már föladjam! Esetleg akkor is, ha már el kellene valamit engedni.

– A privát életedbe is magaddal vitted a maximalizmust?

– Igen, és néha kicsit sok nekem is, meg a környezetemnek is, de alapvetően inkább pozitívnak gondolom, mint negatívnak.

Szeretném, ha a kislányom is megtanulná, hogy ahhoz, hogy elérjünk valamit, a tökéletességre kell törekedni, akkor is, ha azt valójában nem érhetjük el. Rosszul vagyok attól a mondattól, hogy „Á, jó lesz az úgy”.

– Az anyaságban milyen plusz erőfeszítést jelent nálad a tökéletességre törekvés?

– Ádámmal, a párommal Luca pici korától kezdve törekedtünk rá, hogy elmagyarázzuk neki, mit miért kérünk tőle. Szerintem egy nemmel nem lehet semmit elintézni. Sokszor kaptunk kritikát, hogy minek magyarázunk egy féléves gyereknek, hisz úgysem érti. De szerintem igenis érti a hangsúlyból, hogy valamit szeretnénk neki elmondani, ami fontos, és hogy partnerként kezeljük, nem csak ráripakodunk, hogy nem. Nálunk ez működik, és most már a szavakat is érti. Persze nem mindig olyan egyszerű megindokolni, hogy miért nem, néha egy-egy válasz megdolgoztatja a szülő agyát is, elgondolkodtat olyasmiken, amik eszedbe sem jutnának. És előfordul, hogy a gyereknek van igaza. Tükröt is tart nekünk.

– Ha élsportoló lenne, mit tanítanál meg neki?

– Először is fontos, hogy ő döntse el, élsportoló akar-e lenni.  Ha amellett dönt, akkor viszont szívvel-lélekkel kell csinálni. Nekem is mindig ezt mondta az édesanyám és az edzőim is, hogy ne csak azért csináljam, hogy jól érezzem magam, hogy elüssem vele az időt, hanem legyen mögötte teljesítmény is.

Kovács Katalin – Kép: Emmer László

– De azért fontos, hogy jól érezd magad közben?

– Persze.

Bizonyos kor fölött célokat kell megfogalmazni, és akkor fontos, hogy merjen nagyot álmodni, de ne túl nagyot.

Kis lépésekkel kell a célokhoz közelíteni, mert a túl nagy pofon eltántoríthat. És soha nem a végső célt kell fölállítani, az mindig a célhoz vezető úton alakul ki. Én sem akartam háromévesen tűzoltó lenni vagy katona…

– …csak olimpiai bajnok?

– De nem azonnal, először szerettem volna bekerülni a serdülő, majd az ifi keretbe. Amikor a felnőtt korosztályt céloztam meg, akkor már éreztem, hogy ez a kemény munkáról szól. Azután következett, hogy milyen jó lenne vb-t nyerni; de jó lenne a legjobbnak lenni egyéniben… Persze ez így elmondva nagyon simának tűnik, de sok nehéz döntés és küzdelem kellett hozzá. Csaták magammal, a többiekkel. Azt is el kellett fogadnom, hogy ha bízom a másikban, akkor nincsenek kérdések, mert akkor nincs hit, és hit nélkül nincs eredmény. Édesanyámtól kemény nevelést kaptunk a nővéreimmel, gyerekként úgy éreztem, hogy soha nem elég, amit csinálok, csak huszonéves fejjel értettem meg, hogy enélkül nem sikerült volna. Amikor elértem valamit, igazi nagy dicséretek helyett az volt a reakció, hogy jó, akkor ez megvan, most lépjük tovább. Maximalisták voltak a szüleim, én is az lettem.

– Lucával is az leszel?

– Erre nehéz válaszolni. Gyerekként nem volt könnyű megélni, de felnőttként hálás vagyok érte.

– Édesanyád egyedül nevelt titeket?

– Tizenegy éves koromban váltak el a szüleim. Mi nagyon hamar önállósodtunk, de otthoni órarendünk is volt, nem mehettünk tizenévesen a játszótérre bandázni a nővéreim­mel. Suli, edzés, tanulás, házimunka – nem is maradt volna idő a csavargásra.

– Lucával mentek játszótérre?

– Persze, de ez még nem az az időszak, amiről az előbb beszéltünk. Hihetetlenül jó érzés átélni az örömöt vele, amikor például lecsúszik a csúszdán. Nekem nagy élmény, hogy főállású anyuka vagyok.

– Fel tudod idézni, hogy mi volt a két legnagyobb öröm az életedben?

– A legnagyobb Luca születése, de amellett minden sportsikerem nagy élmény volt. Akkor el sem hittem, hogy ezeknél lesz nagyobb boldogság, de a lányomban gyönyörködni hihetetlen öröm. Ezért sem nagyon szeretem a legeket, mert az ember mindig változik, új élethelyzeteket él meg, amit el sem tud képzelni, nehéz köztük sorrendet állítani.

– Egerszegi Krisztina többször mesélte, hogy otthon elrakta az érmeit, hogy a fiainak ne ő, hanem a férje legyen a példaképe. Nálatok ez hogy van? A párodnak nagy kihívás, hogy egy sikeres, világhírű sportolónő van mellette?

– Büszke rám, de nem érzem, hogy el lenne ájulva, ez nálunk nem téma. Az érmeim nálunk sincsenek nagyon szem előtt. Persze én nem tudok kibújni a bőrömből, határozott vagyok, és mivel ő is elég határozott, vannak néha vitáink. Szeretek irányítani, de ez nem az eredményeim miatt van, csak mert nehéz eltántorítani, ha valamiről úgy gondolom, hogy úgy lesz jó. Egyszer egy riporter megkérdezte Lucát, hogy: Anya sportol? Erre azt válaszolta, hogy nem. És apa? – kérdezte az újságíró?  Rávágta: Ő sportol!

Kovács Katalin – Kép: Emmer László

– Ha beülnétek egy romantikus csónakázásra, a párodnál lenne az evező?

– Ő nagyon sportos, focizik, kosárlabdázott, vízilabdázott, de egyszer baráti társasággal levittem egy versenykajakot a vízre, és ő szeretett volna megtanulni kajakozni, kérte, hogy tanítsam meg. Ott láttam, hogy mennyire nem érezi magát otthonosan a hajóban. A kajakozás könnyűnek látszik, de valójában elég labilis egy kajak, különösen felnőttként nehéz megszokni. Éreztem, hogy akkor összetört benne valami, mert azt gondolta, három hónap múlva versenyezni fog. De azért megpróbálta. Ez fantasztikus sport, szeretném, ha Luca is megtanulná majd. A szüleim nagyon sokat jártak vízitúrázni kielboattal, mi is mentünk, először a nővéremet, Anitát vitték le a vízi telepre, aztán mindhárman az edzéseken kötöttünk ki. Hihetetlenül jó sport, a vízről egészen más perspektívából látod a világot. Az is nagy élmény volt, amikor a családdal egy indián kenuval áteveztünk a hidak alatt. Az ember ámul és bámul, mennyire más így a város. Amúgy is el vagyunk ájulva Budapesttől.

– A szabadidős mozgáson kívül vannak sporttal kapcsolatos terveid?

– Vannak, de még nem szeretnék erről beszélni, szeretem a sportolói közeget, főképp a gyerekek világa vonz. Szeretném, ha vissza lehetne azt a hangulatot hozni, ami az én időmben volt.

Régen az egyesületek gyerekkorosztályában nem volt az a teljesítmény- és eredménycentrikus világ, ami most jellemző: táborokba jártak, tábortüzet raktak, jó hangulat volt az edzéseken is.

 – Ma már a telefon, az ipad is bekerül az edzésre, van konkurencia.

– Ezt én el sem tudom képzelni. Nem vagyok nagyon jártas az új technikai eszközök és alkalmazások használatában, muszáj is lesz fejlesztenem magam. A lányunk nincs eltiltva az ipadtől, de sokat olvasunk neki. A Boribont és a Bogyó és Babócát már kinőttük, most a Pepa-sorozat a sláger, és szeretjük a képes-böngészős mesekönyveket. Mesélek én, az apja, a nagyanyja, a dadusunk. Ő meg mesél nekünk, és visszahalljuk magunkat az ő előadásában.

– El tudtad volna képzelni magad, amikor még aktív olimpikon voltál, hogy egyszer majd a Pepa-mesékről beszélsz egy interjúban?

– Ahogy érik az ember, mások lesznek a prioritások az életében.

– De azért ez a változás néha elszakadás is, ami nem könnyű.

– Én azt hittem, soha nem fogok tudni elszakadni a kajakozástól. Az egy döntés volt, hogy akarok gyermeket, és ez egy közel 40 éves nőnél már nagyon aktuális, de azért még mindig bennem volt, hogy szeretnék visszatérni, és kimenni a riói olimpiára. Nem tudtam elengedni. Amikor megszületett Luca, már meg tudtam fogalmazni, hogy ha kijutok, ha nem, nekem ott vége lesz. Ez egy másik döntés volt. A Jóisten ezt nem adta meg, de ha őszinte akarok lenni, már nem is tudtam úgy jelen lenni a sportban. Állandóan azon járt az agyam, hogy mikor beszélhetek már a lányommal, mi lehet most vele. Nyomasztott az a tudat, hogy mindent otthagytam Ádámra, mert nem egyszerű ellátni egy ilyen kis csodát. Nemrég Olaszországba mentünk, és mi, Ádámmal kettesben autóval utaztunk, a többiek repülővel. Kérdezte, emlékszem-e a versenyeimre, és én órákon keresztül meséltem a pályafutásomról. Csak mondtam, mondtam… de érdekes módon az első sikerek sokkal pontosabban megmaradtak, az utolsó három-négy év már kezdett összefolyni, hogy mikor, hol is volt ez vagy az a jelenet.

Talán azért, mert a végén már érzelmileg is távolodtam tőle, testben ott voltam, de lélekben már nem.

– Szurkolni szeretsz?

– Jaj, nagyon! Látod, ez is megváltozott. Amikor még versenyeztem, szörnyű volt, mert rossz érzés volt látni, hogy valaki nem úgy csinálja, ahogy én gondolom. Lucáért majd nyilván megint más lesz drukkolni.  Vannak emlékeim arról, hogy milyen érzés versenyzőként érezni a szurkolást, bár legtöbbször a verseny alatt ezt nem érzékeltem. Például emlékszem, a szegedi Európa-bajnokságon ahogy közeledett az ember a cél felé, egyre nőtt a tömeg és a morajlás. Az elképesztő érzés volt! Kétszázon már a rajtnál kirázott a libabőr, mert már ott lehetett érzékelni a tömeget. A FINA-eseményeken biztos, hogy kint leszünk, és drukkolni fogunk. Fantasztikus lesz a műugrás a Parlament előtt és a vízilabda! Jó a szurkolói lét, mert akkor mindenki magyar. Én bátran vállalom, hogy nagyon szerettem volna budapesti olimpiát.  

A cikk a Képmás magazin 2017. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Az idén 14. évébe lépett fesztivál az Érseki Palota rekonstrukciója miatt új szabadtéri helyszínre költözik. A fesztivál 4 napon át várja vendégeit Veszprém egyik legszebb helyén, a História Kertben. A Szentháromság tér barokk, szakrális hangulata után a fesztivál új helyszíne is Veszprém történelmi, egyházi gyökereihez kötődik: az egykori érseki pihenőkert, mai nevén História Kert a várhegy alján, annak keleti oldalán, a Séd patak partján terül el. A festői szépségű park északi oldalát az egykori pihenő felújított patinás épülete, nyugati oldalát a vár parapetszerűen a horizontra rajzolódó kontúrjai, míg délről a belváros, az Óváros tér barokk épületeinek látványa határolja. Itt, ezen a helyen állítják fel a szervezők a rendezvény nagyszínpadát és 2-3000 fős nézőtérét.

A nagyszínpad programjai mellett természetesen idén sem marad el a nagy népszerűségnek örvendő Rozé, Rizling és Jazz Napok sem az Óváros téren, ahol július 6. és 17. között ingyenes jazz, illetve jazz-ihlette koncertek mellett a balatoni régió borászatai valamint a kézműves gasztronómia képviselői gondoskodnak a kulináris élményről.

A Rozé, Rizling és Jazz Napokhoz kötődően pedig idén is rajzpályázaton vehetnek részt a veszprémi diákok: Az Én Házam – Én Tornyom – Én Városom pályázat nyertes pályaművei a VeszprémFest ideje alatt kerülnek majd kivetítésre a Tűztorony és a Városháza felületeire.

A nagyszínpad 2017-es fellépői: Richard Bona, Heather Small, Tom Jones, The New Power Generation

A fesztivál nyitónapján, július 12-én Richard Bona lép fel. A művészt rajongói „az afrikai Sting”-nek nevezik, kritikusai profiként emlegetik, valójában azonban egyedi és felvillanyozó stílusa határozza meg őt. Bona született zenész: könnyed énekhangja, lehengerlő basszusgitározó tehetsége, egyedülálló dal- és zeneszerzői hozzáértése és az a képessége, hogy pusztán mások játékát nézve szinte bármilyen hangszeren képes megtanulni játszani, azon kevés afrikai művészek közé emelte őt, akik kulturális határokon átívelő nemzetközi hírnévre tettek szert.

Számos díjjal, előadással és sokéves szaktudással a háta mögött, ma generációjának egyik legkiválóbb és legkeresettebb zenésze. Hangzásvilágának újradefiniálását folytatva jelentette meg Afro-Kubai projektjének, a Mandekan Cubano-nak új albumát, a Heritage-t, 2016 júniusában.

Bona visszatérő előadója a VeszprémFestnek: 2005-ben quintetjével, 2008-ban pedig a kongói Lokua Kanzával és a martinique-ról származó énekes, zeneszerző Gerard Totoval közösen léptek színpadra Veszprémben.

Másnap, július 13-án Heather Small ad koncertet. Small 11 millió eladott lemezzel, 2 Brit Awards és a Mercury Music Prize díjjal és számtalan világturnéval a háta mögött korunk egyik legsikeresebb angol női művésze.

Az M People együttes tagjaként – mialatt világszerte komoly sikereket értek el olyan slágerekkel, mint a „Moving On Up”, „One Night In Heaven” és a „Search For The Hero”, illetve albumaikkal, mint a Northern Soul, az Elegant Slumming, a Bizarre Fruit és a Fresco – Heather a ‘90-es évek egyik meghatározó hangjává vált. Heather azóta is rendszeresen koncertezik, és jól ismert önkéntes és támogató tevékenysége is. 2010-ben Anastacia és Lulu mellett tagja lett az óriási sikerű “Here Comes the Girls” projektnek, szóló albuma, a Proud címadó dala pedig szinte nemzeti himnusszá vált: elhangzott többek között a 2012-es Londoni Olimpia rendezési jogának elnyerése alkalmából tartott ünnepségen, a Győzelem Napjának 60. évfordulóján a Trafalgar téren, és a Rögbi Világkupán megszerzett angliai győzelem ünneplésén is.

Július 14-én egy élő legenda, Tom Jones énekel – a várható nagy érdeklődésre tekintettel – a Veszprém Arénában. Ő azon kevés zenei előadók egyike, akik a modern popzene hajnalán kezdték meg a pályájukat, és a mai napig fontos lemezekkel és fellépésekkel folytatják pályafutásukat. Magával ragadó előadása zenei korszakokon és műfajokon ível át, nincs tekintettel a társadalmi különbségekre, fiataloknak és időseknek, férfiaknak és nőknek, a mainstream és a rétegzene rajongóinak egyaránt szól. Esetében mindig is a dal ereje és a hang ereje számított.

Tom Jones 50 éves karrierjét lenyűgöző módon a szakadatlan fejlődés jellemzi. Amellett, hogy népszerűsége előadóművészként és lemezkészítő művészként öt évtizede töretlen, 75 évesen legutóbbi Long Lost Suitcase, Spirit In The Room és Praise & Blame című albumjairól életpályája eddigi legjobb kritikáit zsebelhette be. A kritikusok világszerte egyöntetű elismerésüket és csodálatukat fejezik ki mind a felvett műveire, mind a koncertelőadásaira vonatkozóan.

Július 15. A legendás művésszel, Prince-szel közösen eltöltött több mint két évtizeddel a hátuk mögött a The New Power Generation (The NPG) kétségkívül az egyik legsikeresebb és legfigyelemreméltóbb kísérő banda a világon. A 2016. októberi minnesotai ”Official Prince Tribute Concert” sikerére való tekintettel elhatározták, hogy újra összeállnak, és a „Celebrating Prince” koncertsorozattal ünnepelik a művészt és zenéjét.

A banda jelenlegi felállása megegyezik az eredeti NPG-vel, kivéve a dobos Michael Blandot, akit Soul Asylum-beli kötelezettségei nem engedtek beszállni a turnéba, valamint az énekes-billentyűs Rosie Gainest, aki évek óta egészségügyi problémákkal küzd. A dobokat így most Kirk Johnson vette át, aki az eredeti NPG tagja volt ütős és táncos minőségben, Rosie helyét pedig – már 1992-es távozása óta - Morris Hayes tölti be. Morris Hayes már a Diamonds and Pearls turnén is részt vett Prince-szel és az NPG-vel, később Prince zenei igazgatója lett, miközben 2012-ig az NPG billentyűseként játszott – így ő volt a leghosszabb ideig tagja az együttesnek. Az NPG többi tagja változatlan az eredeti felállás óta.

A koncerten Prince leghíresebb számai is elhangzanak: Let's Go Crazy, Kiss, U Got the Look, Sexy MF, Sign O The Times, Diamonds & Pearls, Baby I'm a Star, Get Off, Cream, Purple Rain…

Forrás: A rendezvény sajtóközleménye

Az első bemutató a Szentivánéji álom című táncjáték, amelyet július 7-8-án láthatnak a Várszínpadon. A produkciót Kulcsár Noémi koreográfus állítja színpadra. A második bemutató augusztus 4-5-én a várszínpadon az Arany János: A nagyidai cigányok című produkció, amelyet Vecsei H. Miklós alkalmaz színpadra és Beczásy Áron rendezésében lesz látható. A harmadik Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde című drámai költeménye, melyet Balázs Zoltán állít a színpadra augusztus 11-én a Maladype Színház művészeivel.  

Az Arany-évhez kapcsolódóan lesz egy egyedi látványvilágú mozgókiállítás augusztus 3-6-ig „Arany 200 busz” néven, amely versek, képek, különféle dokumentumok, manuális játékok és digitális eszközök, valamint relikviamásolatok segítségével mutatja be Arany János életművét, kapcsolatait és költészetének máig ható jelentőségét.

A Gyulai Várszínházban 2017. július 7-16. között rendezik meg a 13. nemzetközi Shakespeare Fesztivált, ahol a legjobb magyar Shakespeare előadások mellett külföldről is hívnak produkciókat, így látható lesz többek között szlovák, román, izraeli és határon túli magyar színházak produkció is.

Az idei kiemelt külföldi Shakespeare előadás az izraeli Lear király (The Bastard’s Story) annál is inkább, mert a 13 éve tartó fesztiválon még nem szerepelt izraeli produkció. Az előadás 2016-ban a Valis Színházi Fesztiválon díjat is nyert. Látható lesz még a III. Richárd Zsótér Sándor rendezésében, a Harag György Társulattal, a M/Ámor vagy amit akartok a Terminál Workhouse fiatal alkotókból álló csapatának előadásában, a Tévedések Vígjátéka Bocsárdi László rendezésében, valamint a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház legújabb produkciója a Shakespeare, Sonnet 66 Kokan Mladenoovic rendezésében, és Az éjszaka szívében – A Lear történet, amely a nagyváradi Teatrul Regina Maria előadása.

A tíz napos fesztiválon a magyar és nemzetközi előadásokon kívül idén is lesz konferencia, filmvetítések és az elmaradhatatlan gasztronómia.

A Shakespeare Fesztivál után tovább folytatódik a Gyulai Várszínház összművészeti fesztiváljának színes programsorozata. Július 17-én délután a Kamaragalériában Simándy 100 címmel kiállítás nyílik Simándy József operaénekes munkásságából. Ez a tárlat elnyerte „Az év kiállítása 2016” kitüntető címet, amelyet a Múzeumok Majálisán adtak át. Az érdeklődőknek augusztus 13-ig lesz lehetőségük díjmentesen megtekinteni.

Az összművészeti fesztiválon kiemelt produkciók: június 29-én egy látványos táncelőadás lesz a tószínpadon: az ExperiDance együttes előadásában nézhetik meg a Nostradamus – Világok vándora című produkciót. A darab egy nagy időutazás országokon és korokon át, amelynek idegenvezetője Ganxsta Zolee zenész-színész.

Július 3-án az egyik legismertebb Csehov-darabot a Sirályt tekinthetik meg a Tószínpadon. Az egyéni hangulatú előadást a színészgárda Oszvald Marika, Porogi Ádám, Trokán Nóra, Kaszás Gergő, László Zsolt, Mihályfi Balázs, Orosz Ákos mellett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen nemrég végzett Fehér Balázs Benő rendezése szavatolja.

Július 5-én Molnár Ferenc Egy, kettő, három című darabját nézhetik meg Znamenák István rendezésében Alföldi Róbert főszereplésével, mellette színpadra lép Szatory Dávid, Lénárdt Laura, Lugosi György és Mihályfi Balázs is.

Július 18-án egy örök klasszikus, Paul Blake: Római vakáció című romantikus zenés produkcióját nézhetik meg, olyan művészek előadásában, mint Tenki Réka, Fekete Ernő, Hernádi Judit és Szikszai Rémusz.

Július 19-én öt Virtuóz ad különleges és sajátos hangulatú koncertet a Gyulai Várban. A fellépő ifjú tehetségek, mint Holozsai Eszter, Kökény Tamás, Sándor Zoltán, Szauer Bianka, Szüts Apor a Virtuózok televíziós sorozatában már letették névjegyüket a nagyközönség előtt, nyáron pedig a gyulai komolyzene-kedvelőket kápráztatják el játékukkal. A koncerten a Hegyvidéki Solti György Zenekar nagyszerű zenészei kísérik majd a Virtuózokat. Bolyky Zoltán karmester vezényli a kivételes koncerten a művészeket.

Július 22-én a XXVI. Gyula Vár Jazz Fesztiválon és július 23-án XII. Vár Blues Fesztiválon idén is színes, különleges koncertek szórakoztatják majd a jazz-blues rajongókat, színpadra lép Jojo Mayer’s Nerve, Makrokozmosz – Babos Gyula, Winand Gábor, Orbán György, Czirják Tamás, Vörös Janka e-Series, Gyulai Big Band, Ian Siegal Band, The Dawn Brothers, Borsodi Blues Collective.

Idén 50 éves a kultikus musical a HAIR. Egy korszak, egy életérzés, egy generáció kiáltványa volt. Minden idők talán legismertebb és legkultikusabb musicaljét tekinthetik meg a tószínpadon július 25-26-án a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának előadásában.

Augusztus 6-án a Liliomfi című produkciót a tószínpadon ifj. Vidnyánszky Attila különleges rendezésében tekinthetik meg. Pörgős, vidám és optimista ez a Liliomfi, melynek a szövegét Vecsei H. Miklós dolgozta át, a zenéjét pedig Kovács Adrián jegyzi.

Augusztus 7-én a várszínpadon Udvaros Dorottya ad koncertet Majdnem valaki címmel, a dalok szövegeit Bereményi Géza írta. A koncerten Hrutka Róbert és zenekara működik közre.

Augusztus 9-én a tószínpadon mutatják be Szabó Balázs első rendezését az Apám ablakából az ég című produkciót. Az előadásban közreműködik az Állami Népi Együttes tánckara és zenekara. A különleges produkció igényes kikapcsolódást kínál minden szórakozni vágyó színházlátogatónak.

Ebben az évben is lesz Körös-völgyi sokadalom, humorfesztivál, felolvasó színház, mesejáték, bábelőadások, utcaszínház és workshop a fiataloknak.

Jegyek megvásárolhatók a Gyulai Várszínház jegypénztárában (Várkert-Kapusház) június 1-től. Infó: Tel: 06/66/362-501;

www.gyulaivarszinhaz.hu; www.shakespearefesztival.hu.

– Szerinted miért lettél alkoholista?
– Az én betegségem valójában az, hogy semmiben nem ismerem a mértéket, ha csokoládét eszem, akkor egész tábla kell, ha sportolok, addig nyomom, amíg szalagszakadásom lesz. Valamit vagy csinálok, vagy nem. Szüleim pedagógusok, intézményigazgatók voltak, én ötösnél rosszabbat nem vihettem, mindenképpen ki akartam tűnni. A főiskolán már nem tudtam a legokosabb lenni, lettem hát a legzsiványabb. Ki kellett lógnom a sorból, lefelé vagy fölfelé.

Amikor már a bűnözők között éltem, akkor lettem köztük a legokosabb. Eszembe nem jutott soha egy pohárral meginni, ha ittam, akkor a berúgásig, a rosszullétig ittam.

A végén három évig egy telefonfülkében laktam és csak az járt az eszemben, hogy jutok hozzá a következő kannás borhoz.

– A munkádat és az otthonodat hogyan vesztetted el?
– Zsámbékra jártam a főiskolára, de abbahagytam, dolgozni kezdtem. Először csak alig vártam, hogy vége legyen a munkaidőnek, mert utána ihatok. Aztán nem bírtam ki munkaidő végéig, becsempésztem az alkoholt, és esténként halálra, reggel meg életre ittam magam. Vagy száz munkahelyről rúgtak ki. Először még öltönyösként gazdasági bűncselekményeket követtem el, autókat lízingeltem, aztán egy oroszul jól beszélő ember kivitte őket Ukrajnába, és bejelentettük, hogy ellopták. Aztán betöréses lopások, végül bolti lopás, aztán már az sem, a tulaj inkább odaadja a két üveg bort, csak ne menj be a boltba, kéregettem a koldusmaffiának is.

– A koldusmaffiában hogyan vettél részt?
– 1000 forintot kellett összekéregetni óránként, de volt szállásunk, ehettünk, ihattunk, amennyit akartunk, megvolt a cigarettánk.

Azt mondtuk, az utca mindent megad és mi szabadok vagyunk, a rendőr nem vitt be, mert tudta, hogy tetves és rühes vagyok és akkor fertőtleníteni kell az autóját meg a fogdát, és akár körbe is karcolhatom a kocsiját egy szöggel, ha nem ad cigarettát.

Olyan igazoltatások voltak, hogy „Ki fekszik ott? Jaj, föl ne ébresszék!” Egyszer kifeküdtünk az úttestre kártyázni hatalmas dugót okozva, és amíg az egyikünk nem kalapozta körbe a pénzt, nem álltunk föl. Társadalmon és törvényen kívül éltünk, de nem szabadon. Az alkohol fogva tartott, de a hajléktalanságot alkohol nélkül nem is lehet elviselni.

– Könnyű ezer forintot összekéregetni?
– Simán megy. Ki kell találni, hogy milyen érzéseket váltasz ki az emberekből. Megdöbbenteni vagy megmosolyogtatni akarsz-e. Az „éhes vagyok”, nem feltétlenül nyerő, ha azt mondod, megdöglök, ha nem ihatok, jobban hat. Vagy a humor: ha például megláttam egy cabriót a pirosnál, odamentem a pasihoz, hogy: „Tiszteletem, szintén fedél nélkül?” Röhögött, és persze adott pénzt.

 Sajnos, ez a társadalom melegágya a hajléktalanságnak. Pár ezer forintért, amit két nap alatt összekéregetek, ehetek, mosakodhatok, moshatok, tévét nézhetek, alhatok, nekem fizetnek, ha tüdőszűrésre megyek. Nem vagyok motiválva, hogy kiugorjak ebből.

Sokan ennek ellenére be se mennek a hajléktalanszállóba, mert nem lehet alkoholt bevinni és egyedül veszélyes is, nincs, aki vigyázzon a ruhádra, amíg bemész fürdeni.

Ha ott valaki reggel a konyhában rád köszön, hogy jó reggelt, arra az a helyes válasz, hogy most dobtam el az utolsó cigimet.

– Érzelemmentesen beszélsz minderről. Mire gondolsz ma, ha egy aluljáróban fekvő embert látsz?
– Magamat látom, de azt is, hogy semmit nem tehetek azért, aki ott fekszik. A segítség valójában Isten ajándéka, akkor is, ha a szülői szereteten keresztül, a mélyponton keresztül, ahonnan bármi áron fel akarsz jönni, az A. A-n keresztül kapod. Azt viszont el tudom mondani, hogy amennyi időt, pénzt és energiát fektettem abba, hogy alkoholhoz jussak, annak csak a századrésze kell ahhoz, hogy kijöjjek.

– A családod nem próbált megmenteni?
– Egyedül a szüleim szeretetét nem ittam el sosem, főleg anyámét. Többször megjelent az aluljáróban és sírva könyörgött, hogy menjek haza, de nem mentem, mert ott nem ihattam. A családomat is megloptam, a testvérem gyerekei féltek tőlem. Magányossá váltam. Pedig volt feleségem is, aki megvárt, amíg börtönben voltam. Egy év két hónapot kaptam, mert ittasan vezettem, és karamboloztam egy motorossal, akinek emiatt amputálni kellett a karját. Amikor kijöttem, fél évig nem ittam, aztán az első pohár után beültem az autóba, csak már jogosítvány nélkül. A jogosítvány visszaszerzéséhez egyszer tanfolyamon kellett részt venni, mindenkitől kérdezték, hogy hányszor vezetett ittasan, egyszer, kétszer, háromszor, mondták, és persze, „rossz is volt a szonda”. Én azt feleltem, hogy írjunk egy nyolcast, de fektessük az oldalára. A börtön után még 12 évet lehúzott mellettem a feleségem, született egy fiam is, de aztán a párom meghalt rákban, a fiam meg nevelőszülőkhöz került.

– Hogyan tudod mindezt feldolgozni józanul?
– Nem akarom a múltra rácsukni az ajtót, de a bűntudat, a szégyenérzet, a lelkiismeret-furdalás hajszálnyira van az alkoholizmustól. Ha egy alkoholista biciklitolvaj vagy rablógyilkos nem iszik, attól ő még biciklitolvaj vagy rablógyilkos marad. Meg is kell változnia. Mindenféle jólétet egy erkölcsi, egy spirituális jólétnek kell megelőznie. Ebben segít az Anonim Alkoholisták 12 lépése.

– Hogyan kerültél közéjük?
– Ha egy medencében elmerülsz, le kell menni az aljára, mert csak onnan tudod elrúgni magad. De a személyiségtől is függ, hogy kinek mi a mélypont. Egy üzletembernek elég, ha leeszi a nyakkendőjét egy üzleti vacsorán, egy nagymamának az a mélypont, ha nem kapja az unokáját a kezébe, mert alkoholszagú. Én lementem addig, hogy tetvesen, behugyozva ültem az utcán, megvertek, meggyújtottak, de akkor már csak annyit érzékeltem a külvilágból, hogy nagyon hideg van vagy nagyon meleg, és azonnal kell a kannás borom.

És eljött a medence alja, amikor arra gondoltam: Istenem, bármit, csak ezt ne! Verjenek agyon vagy kelljen érte bármit tennem. Akkor az utolsó 60 forinton felhívtam a szüleimet. 10 buszmegállónyira laktak.

Eljöttek értem kocsival, kifürdettek a betegségeimből. A hatodik napon azt vizionáltam, hogy a bútorok betörők és kihívtam a rendőröket, akkor a szüleim megnyugtatták őket, hogy delírium tremensben vagyok, majd két napig ültek mellettem, nehogy hülyeséget csináljak. A 42. napon elvonszoltam magam egy terápiára, ahol kötelező volt az Anonim Alkoholisták gyűléseire való járás. Akkor már sok elvonókúrán voltam addig, úgy néztem az orvosokra, mint az istenekre, ültettek belém olyan anyagot, amire ha ittam, meg is halhatok, szedtem gyógyszereket, de semmi nem használt. Az első évben 700 gyűlésen voltam. Budapesten naponta akár háromra is el lehet menni, de a heti egy mindenképpen ajánlott. A szüleim, akik akkor már milliókat fizettek helyettem és harminc évig mellettem álltak, eltartottak még egy évig, és végre láttam a szemükben a reményt.

– Ez egy amerikai alapítású csoport?
– Két amerikai alkoholista egy orvos meg egy bróker 80 évvel ezelőtt találta ki és szervezte meg az Alcoholics Anonymoust, de azóta a világon százezernél is több csoport létezik. Rájöttek, hogy egy alkoholistának csak az tud segíteni, aki maga is átélte az iváskényszert. Egymás között megosztják az érzéseiket és a gondolataikat, az erejüket és a reményeiket és ezzel elindulhat a felépülés. A nagykönyvünket, a Névtelen alkoholistákat nem egy tolla végét rágicsáló pszichológus írta, az első száz anonim alkoholista első öt éve van benne.

Ennek alapján készült egy 12 lépéses felépülési sor, annak beismerésével kezdődik, hogy az életed irányíthatatlanná vált és a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízod. Aztán jönnek az önismereti lépések és a konkrét cselekedetek.

–  Megkerested a motorost, aki elveszítette a karját?
– Még nem tartok ott, a kilencedik lépés, hogy jóvátegyük, amit elkövettük valaki ellen, feltéve, hogy azzal másoknak nem ártunk. Végig kell gondolnom, hogy készen állok-e a jóvátételre lelkileg, anyagilag, hogy nem tépek-e föl sebeket. Kicsiben már megtettem, 5-6 éve egy iskolában dolgoztunk és én megloptam a rajztanárt, megittam az italokat a szekrényéből a szertárban, és lezuhantam a polcról. El is vittek a mentők. Aztán tavaly nyáron ismét ott dolgoztunk, és odamentem hozzá, kértem tőle húsz percet. Elmondtam, hogy alkoholista vagyok, én voltam, már nem iszom, szeretném jóvá tenni. Ott volt a zsebemben a pénz. Megölelt és könnyes lett a szeme. Az enyém is.

– Mikor ismerted meg a „saját felfogásod szerinti” Istent?
– Isten akkor is vigyázott rám, amikor nem foglalkoztam vele, rengetegszer megúsztam baleseteket és veszélyes helyzeteket. De most már kétirányú köztünk a kapcsolat. Jézust a Nyolc Boldogság közösségben a péliföldszentkereszti kolostorban ismertem meg. Már betörésből éltem és valójában a rendőrök és a bűntársak elől akartam elbújni. Ott nem ittam egy évig, de karácsonykor asztalra került egy üveg vörösbor, egy pohárral megittam, és egy óra múlva gyalog elmenekültem a holmim, a ruháim nélkül, mert alkohol kellett. Érdekes, hogy az ott töltött idő alatt hetente kétszer áldoztam két szín alatt, és mivel hittem, hogy az a bor valóban Krisztus vérévé változott, nem volt rám hasonló hatással.

Amikor eljöttem és újra inni kezdtem, elhanyagoltam a misére járást, az imát, és el is vesztettem a hitemet. Ha nem járnék az A.A. gyűléseire, el tudnám veszíteni a józanságomat is, de ez a csoport is az Ő ajándéka.

Két és fél éve még az aluljáróban éltem. Csak ennek az évnek a csodái, hogy megcsináltattam a fogamat, hogy volt rá egyáltalán igényem, hatodszor visszaszereztem a jogosítványomat, méhészkedek, van 90 méhcsaládom, van egy költöztető teherautóm, amivel dolgozni tudok, és életemben először, 54 évesen van saját otthonom. A szüleimnek nem tudok jóvátételt nyújtani, mert ha azt hallják, hogy alkohol, föltépem a sebeiket, de minden este felhívom őket, hogy mi történt velük, eljárok hozzájuk hetente ebédelni és látják, hogy tiszta ruhában vagyok, nincs alkoholszagom, van pénzem, mosolygok. És idén történt még valami. 15 évvel ezelőtt egy betörésből nagyobb összeghez jutottam. Elhatároztam, hogy abbahagyom az ivást, vettem a pénzből 10 köbméter faanyagot és csináltam száz kaptárat. Kész lett, gyönyörű asztalos minőségben, megünnepeltem egy sörrel...másnapra már elittam a maradék pénzt és a kaptárakat bagóért eladtam, hogy ihassak. Idén januárban telefonált az öcsém, hogy meghalt egy méhész, örökölte valaki a méheket, nincs-e kedvem felesben gondozni a méhállományt. Mondtam, „próbáljuk meg”. Aztán fölhívott, hogy vesz nekem hozzá még 18 méhcsaládot az ország másik végében, mert ez kevés lesz, és képzeld, visszakaptam a saját készítésű kaptárjaimat, amelyeket 15 éve elkótyavetyéltem! Járok kórházakba alkoholbetegekhez, erre legalkalmasabb idő számukra a mélypont, a delirium tremens utáni 4-6. nap.

Elmondom, hogy 30 évig ittam, bűnöző voltam, hajléktalan voltam és most van munkám, lakásom, párkapcsolatom, sőt, 60 ezer forintos cipő van a lábamon.

Másfél évvel ezelőtt ugyanis volt valaki, aki visszakapta a családját az A. A. segítségével, és nagyon hálás volt nekem, amiért elvittem oda. Egy olyan cégnél dolgozik, amelyik Olaszországból méretre készített munkás cipőket importál. Nem akartam elfogadni ezt az ajándékot, de nagyon kitartó volt. Megkaptam, és két nap múlva már nagyon örültem neki.

– Két nap múlva?
– Az öröm később jön, az alkohol harminc éven át kilúgozta az érzéseket, örömöt és bánatot. Idő kell, sokszor napok, amíg megélem őket. Amikor visszakaptam a jogosítványomat, hatodszorra, csak zsebre tettem és napokkal később töltött csak el a boldogság. Próbálom visszaépíteni az emberi kapcsolataimat. Először egy virágom volt 3 hónapig élt, aztán a szponzorom, engedélyezte a kutyát, a dogom már másfél-két éves. Aztán lett párkapcsolatom, ő is egy A.A. tag, és nyolc év után most másodszor találkoztam a fiammal. De elittam az apai érzéseimet is, és nem jönnek vissza egy csapásra. Ül velem szemben egy idegen férfi a gyorsétteremben és válaszolgat a kérdéseimre. 9 évesen hagytam el. Ő belőlem olyanokra emlékszik, hogy pl. elindultunk Bécsbe hajóval, de le kellett szállni Esztergomnál, mert elfogyott a kedvenc söröm a kantinból. Ha Isten azt akarja, hogy velem éljen, akkor készen állok rá mentálisan és anyagilag is. De ha ő nem szeretné, akkor nem akarom én se. Sokszor nem tudhatjuk, mi miért történik. Imádkozhatok egy beteg emberért, de nem tudhatom, mi a jobb neki, ha meghal vagy ha évekig szenved.

– Nem tolod el ezzel magadról a felelősséget?
– De, szeretem a felelősséget eltolni, ha egy kiló kenyérért megyek és a boltos visszakérdez, hogy fehéret vagy barnát vagy magvasat, azonnal hívom a páromat. De a viccet félretéve, egy józanodó alkoholistának elsősorban mindig a jelennel kell foglalkoznia, azzal, hogy ma ne igyon. Ezért eljárok a csoportba, és ott másokon is segítek, ahogy ők is rajtam. Imádkozom, hogy felismerjem, mi az, amin változtatni tudok, és mi az, amin nem.

Az interjú a Képmás magazin 2015. októberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>

A varázsszó! „Kihúzható.” Az egész más. Mert ami kihúzható, az már tulajdonképpen nincs is ott. Azt a meg nem írt leckét csak meg kell gyorsan írni, és már húzódik is ki az érte kapott – pusztán ideiglenesen ott állomásozó – kisegyes. Két kattintás, és már röpül is az e-naplóból. Igaz, a napló a hónap végén „lezár”, de hol van még a hónap vége?

Ez tényleg annyira jó ezekben a meg nem írt házi feladatokban, hogy ha túl nagy a strapa, akkor megírod legközelebb. Nem kell rágörcsölni, nem kell hazudozni, hogy nem is tudtad; meg hogy nem is tetszett feladni semmit! Nem kell a becsöngetés előtti pillanatban gyorsan lemásolni, nem kell éjszaka a sorozat után még fent maradni, nem kell a többieknek könyörögni, hogy mondják már meg, mi volt a lecke. Mert megírod majd a következő órára.

Igaz, persze, hogy a következő órára megint lesz egy lecke, így az már egy kis torlódás, keddre amúgy sem szoktad sosem megírni, mert előtte van a meccs. Nem baj, akkor majd azután, bár az már két kisegyes.

De két kisegyes még kezelhető, bár bosszantó, mert közben felelés is lesz, aztán dolgozat.

Nem baj, legfeljebb bent marad.

Viszont a múltkor mondták otthon – gondolod tovább –, hogy ha ki lehet húzni, akkor minek maradjon bent? Ha oda van mellé írva, és tisztán látszik az elektronikus naplóban, hogy „Nincs házi, ha bemutatod, kihúzom. Munkafüz. 28/1,2”, akkor leszek szíves megírni és bemutatni. Azért ez így tényleg bosszantó, hol van már az a tananyag, nincs is kedvem megírni, akkor sem volt, minek! Erre elkezdik otthon mondogatni, hogy ha kihúzható, akkor, mondjuk, addig nem kapom meg a zsebpénzemet, amíg bent van az a két kisegyes. Hát ez tényleg nem ér! Az akkor volt, az e havi zsebpénz meg most van, vagyis kellene lennie, és mi köze egyiknek a másikhoz? Hogy jön ez most ide? Ezt egyáltalán nem értem, minek kellett ezt most ide behozni. Persze, a zsebpénzem, az kell, az nem jön szóba, hogy azt ne kapjam meg, de ezt nem hiszem el, hogy most keresgélhetem ki a régi leckéket, és mehetek oda a tanárnőhöz!

A nyavalyás kihúzhatósága! Miért nem adja azt a kisegyest örökre, aztán nem kellene foglalkozni vele többet. Béna egy rendszer…

A Tanárnő fejében pedig úgy van, hogy igaz, hogy egy kicsit macerás, hiszen a leckét is ki kell találni, fel is kell adni, aztán fel kell írni, hogy mit is találtam ki, és mit is adtam fel (huszonkettővel beszorozva ez már egész komoly heti agytorna), aztán újból adminisztrálhatom papír alapon, hogy ki mit nem írt meg, aztán mindezzel oda a számítógéphez, és már csak egy felhasználónév és egy jelszó, és már pötyöghetem is. Hogy aztán mindenki lássa, akit csak érdekel – diák, szülő, tanár –, hogy miért is éktelenkedik ott az a kihúzható kisegyes!

Persze macerás, mert még a késésért is itt van ez a kisegyes, amit egy vicces kis vers megtanulásával lehet eltüntetni. No, meg a felszereléshiányt is. Abból nézzük meg, hány is van! Nagy macera, az biztos, beírogatni, kihúzogatni, oda-vissza, újra és újra.

Megéri a szöszözést, molyolást?

Meg, hát! Hiszen így megvalósul az egyik legszebb tanári álom: a diák, a maga mulasztásaiért saját maga – is – bosszankodik! Mennyire más ez, mint amikor csak a Tanárnő bosszankodik!

Itt volt például a nyár, a nagy lehetőség, hogy a diákra bőven ontott drága tudás végre kamatozhasson! Hiszen ott vannak a turisták a Hősök terén (nyelvóra), hullócsillagok a cserkésztáborban (csillagász szakkör), a megújuló várak a Zemplénben (történelemóra), a tehéncsordák Erdélyben (biológiaóra) vagy a vályogházak valamelyik skanzenben (nép- és honismeret).

Felcsillan hát a remény, hogy megérik a vetés. Hogy nem hiába kapja a tanárnő a fizetését.

Mert például a tehenek. Mint nyaraló szülő fiaimmal a Nyárád mentén szemléltem a legelésző tehéncsordát, és felvetődött a kérdés: hogyan tudnak ezek az állatok tizenkét órán át enni? A tehénemésztési témához azonban a leendő tizedikes nagyfiú azt merészelte mondani, hogy ők ezt már túl régen tanulták, és akkor sem kötötte le annyira, bár ötösre felelt belőle. Persze ez a szöveg, hogy már régen tanulta, abszurdnak tűnt az ötven körüli felnőttek társaságában, de azt azért összeraktuk, hogy a felelés kb. ugyanúgy zajlott 1978-ban is, mint 2011-ben.

Logikusan a másik fiú 2014-es felelésének lehetett volna a legnagyobb esélye, hogy hozzon valami hasznot a helyzetben, de ő, noha lényegében a tehenet most tanulta hatodikban, úgy nyilatkozott, hogy a kutya és a vaddisznó emésztése jobban lekötötte, azt nagyjából el tudná mondani, ha igényeljük.

Én pontosan emlékszem Piroska nénire, a biológiatanárra: 1978-ban a budai általános iskola második emeletén, a délnyugatra néző szárnyon, ha jól emlékszem, barna szoknyában feleltetett a tehénből. A blúzára azért nem emlékszem, mert a köpenye alól nem látszott ki. A köpenye csinos volt, rövid ujjú, derékban szűkített fazon, nagy zsebekkel, vékony, kék passzéval. Piroska néni dús fekete haja a szokásos kontyban, nyakán az elmaradhatatlan szolid, de piros gyöngysor.

A mosolygós, lágyszívű tanárnőt és a biológiaóráit nagyon szerettem, a hangulat jó volt, érdeklődve figyeltük őt, persze magát a tananyagot inkább csak nagyobb vonalakban követtük. Egy délnyugati, nagy ablakos, szűk utcára néző, hagyományosan berendezett tanteremben nem csak a tananyag az, ami figyelmet követel hatodikban…

Tegnap zöld szoknyában, fehér pólóban, de gyöngysor nélkül feleltettem a hatodikosokat, és ma azon tűnődöm, hogy holnap vagy majd a nyáron ki mire emlékszik mindebből? És hogy majd negyven év múlva feleltet-e közülük is valaki?

– A Keresztény Múzeum azért különleges, mert többféle gyűjteménytípus megtalálható itt, és mindegyiket kiemelkedő értékű tárgyak képviselik.
A középkori, magyar–osztrák–német táblaképek több mint száz darabból álló csoportja önmagában is nagyon jelentős, ahogy az itáliai anyaghoz fogható sincsen vidéki múzeumokban. Iparművészeti gyűjteményünkből tudunk kiállítani a legkevesebbet, pedig értékes kerámiák, textilek, porcelánok, ötvöstárgyak várják még, hogy egyszer a nagyközönség elé kerülhessenek. Cséfalvay Pál atya, múzeumigazgató elődöm mindig azt mondta, „ez a nagy múzeumok anyaga kicsiben”. Rövid betekintést kaphatunk itt az európai és magyar képző- és iparművészet történetébe.

– A Múzeum a nagy európai múzeumalapítási hullám idején jött létre.
– Igen, a műtárgyak gyűjtését Simor János érsek indította el, aki 1867-ben került Esztergomba, és előbb kortárs, vagyis az ő korában divatos historizáló – a középkorihoz és reneszánszhoz hasonló – műalkotásokat kezdett gyűjteni. Hamarosan azonban több száz éves történeti tárgyak is a birtokába kerültek.

– Korábban még nem működtek a mai értelemben vett, a múlt emlékeit megőrizni akaró múzeumok, csak érdekesség-gyűjtemények léteztek.
– Jellemzően a 19. században indult meg a szisztematikus műgyűjtés, amikor már nemcsak az érdekes és különleges tárgyakat gyűjtötték, hanem a régmúltból fennmaradt kifejezetten művészeti emlékeket is. Simor támogatásával kezdték el begyűjteni a középkori oltárképeket az Esztergomi Egyházmegye területéről, azzal a céllal, hogy megismerjék ezeket, és egyúttal megóvják az enyészettől. A behozott tárgyak többsége akkorra már használaton kívül valahol porosodott a templomok környékén.

1882-re elkészült érseki palotáját a főpap már eleve úgy terveztette, hogy múzeumi szárnynak is helye legyen benne.

Az egyéb műalkotások vásárlására fordítható kiadásait viszont behatárolta, hogy időközben neki kellett befejeznie az esztergomi bazilika és az érseki székház építését, a műpártolás mellett pedig rengeteget költött oktatási intézményekre, valamint kórházat és árvaházat is alapított. Mecenatúráját ugyanaz a törekvés ösztönözte, amely sok elődjét is a török hódoltság óta: megmutatni Esztergom jelentőségét. Szent István itt született, itt koronázták, itt alapította meg az első érsekséget, és a királyi székhelyek közül is Esztergom volt a legbefolyásosabb IV. Béla uralkodásáig. A török háborúk, az elnéptelenedés miatt viszont nem maradtak fenn az ásatási leleteken kívül középkori emlékek ezen a környéken. A főpapi reprezentáció elsődleges mintája Simor számára Róma és Bécs volt, a maguk építészeti és műgyűjteményi gazdagságával. A galéria mellett a levéltári és könyvtári intézményeket is támogatta.

– A 20. századi háborúk mennyire viselték meg a gyűjteményt?
– Sem pusztító bombatámadás, sem kifosztás nem érte az épületet. Nem csupán anekdota, hogy az orosz csapatok esztergomi bevonulásakor Serédi Jusztinián érsek éppen meghalt, s a palotában ravatalozták fel. Félelemteljes tiszteletből a katonák nem léptek be a kapun. Az első három napot, a szabad rablás időszakát így az érseki palota sértetlenül megúszta. A bazilika kincstárát, az aranytárgyakat idejében elfalazták, így ahhoz sem férhettek hozzá a győzelemittas hódítók.

– Mikor nyílt meg a Múzeum a nagyközönség számára?
– 1875-ben nyílt meg az első kiállítás a Főszékesegyházi Könyvtár termeiben. A mai helyét 1882-ben, a neoreneszánsz székház átadásakor foglalhatta el a gyűjtemény. Az utóbbi 15 év fejleménye, hogy egy másik épületben, a régi szemináriumban, újabb nevén a Szent Adalbert Központban is kiállíthatunk. Legutóbb odaköltözött a népi vallásosság tárgyainak gyűjteménye.

– Ez is kuriózum, ilyen nagy és átfogó tárlat nincs Magyarországon a népi vallásosság emlékeiből, csak kegyhelyek mellett nyíltak eddig kisebb gyűjtemények.
– Az alapítók – Lékai László bíboros érsek, boldog emlékű Bálint Sándor és Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós – 1980-ban felhívást tettek közzé, hogy a hívek adományozzák régi kegytárgyaikat egy alapítás előtt álló új, tematikus múzeum javára.

Változatos tárgyak érkeztek: a műanyag szobrocskáktól az olajnyomatokon át a művészeti szempontból is értékes barokk kori alkotásokig nagyon széles a paletta.

Az adományozók gyakran írtak a csomagok mellé leveleket is történetekkel, imákkal. A gyűjtemény anyaga az 1970-es és 1980-as évek falusi, városi vallásos tárgyi kultúrájáról tanúskodik. Soós Sándor néprajzos kollégám kezeli az anyagot, de több vonatkozásban már magam is kezdek beletanulni ebbe a sajátos szemléletmódú kulturális világba. Sokáig nem kapta meg ez a gyűjtemény azokat a tárolási, bemutatási, kutatási körülményeket, amelyeket megérdemelt volna. Az új kiállítóterem és a raktár révén viszont hosszabb időre megoldódni látszik a hozzáférhetőség problémája, még a több ezres darabszám mellett is.

– Amikor legutóbb a Keresztény Múzeumban jártam, döbbenten láttam, hogy a pincétől a padlásig szinte minden falat beborítanak az értékes, ám az állandó kiállításból kimaradó műalkotások. Sok minden van még raktáron, amit szíved szerint bemutatnál a közönségnek?
– Az alapgyűjtemény leghíresebb tárgyai – például M. S. mester, Kolozsvári Tamás festményei, Gianpietrino Madonnája, Maulbertsch Utolsó vacsorája – állandóan szerepelnek a kiállításon, ezeket sosem cserélgetjük. Számos értékes alkotás van még raktáron, amelyeket csak akkor tudunk bemutatni, ha időszaki kiállítást rendezünk. A külső hatásokra érzékeny tárgyainkat eleve ritkán lehet kiállítani, ilyen a 6000 darabos grafikai gyűjteményünk vagy a népi hímzések köre. Az utóbbi években sokat áldozunk arra, hogy korszerűsítsük a tárolási rendszereket. Reméljük, hogy hamarosan felújíttathatjuk a múzeum nyilvános tereit is. Ígéretünk van rá, hogy lesz liftünk, korszerűsödik a világítás, az épülethez méltó, elegáns belsőépítészeti megoldásokhoz jutunk: szebbek, jobban használhatók lesznek a szociális helyiségek. Ami a legfontosabb: szeretnénk több tárgyat bemutatni az állandó kiállításon.

– A múzeum egyházi tulajdonban van, de finanszírozásába az állam is beszáll?
– Igen, ahogy az egyházi iskolák esetében is, mert közhasznú, kulturális, értékmegőrző és értékteremtő tevékenységet végzünk. A kiszámítható támogatásra erősen rászorulunk, de bízunk abban, hogy a felújítás után a saját bevételeinket, a látogatottságunkat is növelni tudjuk majd.

– Régóta a Keresztény Múzeumban dolgozol, itt jártad végig a művészettörténész-szakma és az intézményvezetés lépcsőfokait.
– Esztergomban születtem és nőttem fel, és már gyerekként is sok szállal kötődtem ehhez az intézményhez: Cséfalvay Pál atya keresztelt, édesanyám tagja volt a Múzeum baráti körének, gyakran elhozott kiállításokra, előadásokra. Engem eleinte az idegen nyelvek érdekeltek, s mivel elsőre nem vettek fel egyetemre, kaptam egy állást a múzeumban tárlatvezetőként és könyvtárosként. Mindkettőt nagy örömmel és lelkesedéssel igyekeztem kitanulni. Pál atya aztán felvetette, hogy az egyik nyelv helyett a művészettörténet szakot válasszam. Így öt év múlva már szakalkalmazottként dolgozhattam a múzeumban, bár addig is mindig bejártam szabadidőmben segíteni a kiállítások rendezésében, tárlatvezetésben és minden egyéb munkában. Lassan beletanultam a gyakorlati muzeológiába. A diploma megszerzése után még két évig a munka mellett ösztöndíjasként Bécsbe is jártam, egy múzeumi és kiállításszervezési menedzsmentet oktató posztgraduális kurzust végeztem el. Később a négyéves levelező hittanári szakon is diplomát szereztem a Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd újra az ELTÉ-n kezdtem a doktori fokozat megszerzéséhez szükséges tanulmányokat. 1994 óta négy és nyolc órában dolgoztam folyamatosan, mert időközben férjhez mentem, és három gyermekünk született.

Kép

– Nehéz volt a szakmádat és a családot összeegyeztetned?
– Szerencsére a múzeumi közeg, a megértő igazgató elviselte az én időben kötetlen munkavégzésemet. Amikor csak tudtam, akár hétvégén is bementem dolgozni, de szükség esetén otthon is tudtam maradni a gyerekekkel, vagy tanulhattam. A férjem és a nagyszülők is rengeteget segítettek.

Úgy vélem, akkor várhatjuk el, hogy rugalmas és gyerekbarát legyen egy munkahely, ha ugyanolyan készségesek és alkalmazkodók vagyunk mi, anyák is.

De – és ezt hangsúlyoznom kell – mindez nem ment volna egyedül, a folyamatosan jelenlévő, támogató családi háttér nélkül. Viccesen hangzik, de igaz a megállapítás: „Sokak segítsége kellett ahhoz, hogy egyedül boldoguljak!”

– Sok év múlva pedig te lettél a Múzeum igazgatója.
– Amikor a művészettörténész végzettséggel is rendelkező Cséfalvay Pál atya súlyos beteg lett, fokozatosan vettem át tőle a vezetési feladatokat. 2010-ben bekövetkezett halála után előbb megbízott igazgatóként vittem az ügyeket, ma pedig már mint kinevezett igazgató végzem a muzeológiai munkák egy részét. Újabb kollégák bevonásával múzeumi tevékenységünk a mai szakmai elvárásoknak megfelelően folyik tovább.

– Nehéz egyházi közegben, sok férfi között a kevés nő csoportjába tartozni?
– Megszoktam ezt a környezetet és alkalmazkodtam hozzá. Tisztelettel fordulok az egyházi hierarchia tagjai felé, és a megbecsülés lassan kölcsönössé vált. Kifejezetten a szakmai oldalt próbálom képviselni a munkám során, de el kell hogy fogadjam a sajátos egyházi elvárásokat, a teológiai, a missziós szempontokat is.

– Úgy tudom, tanítasz kispapoknak művészettörténetet.
– Igen, 1999-től tartok órákat az Esztergomi Hittudományi Főiskolán. Nappalin tanulnak a papnövendékek, levelezőn pedig a világi hallgatók. A több félévet átívelő tárgyam neve mindkét tagozaton ars sacra. Ez lényegében bevezetés a szakrális művészet történetébe, gyakorlati ismeretekkel kiegészítve. A tanítás mellett hivatalomból adódóan a főegyházmegye egyházművészeti bizottságának alelnöki tisztét is betöltöm. A bizottság feladata tanácsadás, véleményezés, templomi építkezések, díszítési feladatok szakmai kísérése.

– Említetted, hogy kezdő művészettörténész korodban szinte egymást érték a látogatói csoportok a Múzeumban. Ma, amikor túlkínálat van már a vizuális kultúrából, amikor már minden interaktív, az interneten szinte beléphetsz a világ legnagyobb múzeumi gyűjteményeibe – van-e még varázsa annak, hogy személyesen elmész egy múzeumba?
– Nagyon sokat kell tenni a Múzeum népszerűsítéséért, a honlaptól kezdve a kiadványokon át a múzeumpedagógiáig minden közvetítő felületet igyekszünk kihasználni. A minőségi propagandának persze személyi és anyagi feltételei is vannak. A múzeumpedagógusunk emberközelivé, diákközelivé tudja tenni a művészettörténeti témákat. A tárlatvezetők, meghívott előadók közreműködésével a felnőtteket is újszerűen akarjuk megszólítani, például minden évben a Múzeumok Éjszakáján, a Szakrális Művészetek Hetében vagy adventben.

Az emberközeliséget, a felkészültséget szokták dicsérni a programjainkon résztvevők.

Az új, népi vallásossággal foglalkozó kiállításunkhoz illesztettünk audiovizuális prezentációkat is, hogy az érdeklődők elmélyíthessék ismereteiket egyes témákkal kapcsolatban. Így mutatjuk be például Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós fotóalbumát, néhány eredeti hangfelvételét. Egy búcsúvezető emlékkönyvét virtuálisan lapozhatóvá tettük, miközben a búcsúsok énekét is hallhatjuk. A kimondottan digitális múzeum irányába viszont nem akarunk elmenni, továbbra is szeretnénk megőrizni az emberi kéz alkotta tárgyakkal való közvetlen kapcsolat varázsát. A reprodukciók, filmek, online élmények célja, hogy felébresszék az igényt: ezt eredetiben is látnom kell!