– Hogy érzi magát: boldog, büszke vagy már fáradt a sok ünnepléstől?

– Mind a három. Ez olyan esemény volt, aminek a lényege, értéke csak később jut el az ember tudatáig. Most nagyon pörgős az életem, folyamatosan interjúkat adok, és egy új bemutatóra készülök anyaszínházamban, a Katonában. De nem panaszkodom, én ezt szeretem.

– A „Testről és lélekről” forgatása különbözött valamiben más filmekétől?

– Nem volt átlagos, már abból is lehetett érezni, hogy valami különös dolog történik, hogy nagyon koncentráltan folyt a munka, mindenki nagyon figyelt a másikra, nem volt hangos szó. Nem forgattam még sokat életemben. Ami huzamosabb ideig tartott, az a „Hacktion” című tévésorozat volt.

– A „Hacktion” azon ritka tévésorozatok közé tartozott, amit néztem, mert kíváncsi voltam, hogy egy amerikai típusú krimi-akciófilmmel hogyan boldogulunk mi, magyarok. Jól sikerült.

– Én is nagyon szeretem a nyomozós sorozatokat, a „Columbo” a mindenkori kedvencem. Én igazából a „Hacktion” forgatásán tanultam meg a filmezés technikai részét. Anger Zsolt kollégám mindig figyelmeztetett, hogy ne gesztikuláljam túl a jelenetet, mert utána meg kell jegyeznem, hogy melyik mondatnál hol volt a kezem, hiszen több plánból veszik fel ugyanazt a jelenetet. Ez nagy hasznomra vált a „Testről és lélekről” forgatásán, ott ezekre a dolgokra már nem kellett figyelnem, csak befelé koncentráltam.

– „A rajzoló” című filmben volt egy nagyon erőteljes jelenete, ami számomra elképesztő élmény volt. A mostani szerepe, Mária légies, szinte aszexuális, angyali lénye ahhoz képest egy lélektani skálának éppen az ellentétes végén helyezkedik el.

– „A rajzoló”-ban egy vak prostituáltat játszottam, akit előző este megerőszakoltak – nagyon jó szerep volt, igazi feladat. A főiskolán Máté Gábor azt mondta, hogy filmbe általában úgy válogatnak be, hogy az te vagy: a külsőddel és a személyiségeddel megegyezik a szerep. Vagyis a külsődnek stimmelnie kell a karakterrel, ez az első szempont, másra nem nagyon számíthatunk. Mondjuk a színházban Gothár Pétertől megkaptam Jancsó Piroska, az első női sorozatgyilkos szerepét. Nem igazán állt hozzám közel, de nagy ajándék volt (Szandra nevet).

Szerencsésen alakul a pályám, hogy eljátszhatok tőlem nagyon távol álló szerepeket is, nem kell tartanom a skatulyáktól. De most már szívesen kipróbálnám magam velem azonos szerepekben is.

Kép

– Lehet sejteni már a szereplőválogatáskor, a forgatókönyv olvasásakor, hogy egy film jó lesz-e, hogy sikeres lehet-e akár a nemzetközi porondon is?

– Úgy éreztem, hogy mindenki megtett minden tőle telhetőt ebben a munkában. Ildikó írt egy csodálatos forgatókönyvet, és azt gondolom, minden jó film ott kezdődik. Éreztük, hogy itt valami különleges dolog történik, de a díjakat nem lehet előre megjósolni. Ha díjat kap valaki, még az sem jelent garanciát arra, hogy utána elárasztják munkával. A színészlét maga a bizonytalanság. Anyaszínházam, a Katona József Színház háttere nélkül én sem tudnám ezt csinálni. Másfél éve forgattam a filmet, és azóta nem voltam castingon, csak Ildikó hívott egy mellékszerepre a „Terápiá”-ba. Az elmúlt másfél évem kétségek között telt, hogy mi a baj velem, vagy hogy járnak-e a filmrendezők és casting direktorok színházba… Én nem nagyon merek reménykedni, mert később nem szeretnék csalódni. Ildikóval negyven olyan csodálatos forgatási napot éltem át, amiről én addig el se tudtam képzelni, hogy ez ilyen jó lehet. És ha egy ilyen élmény után másfél éves űr következik, akkor az ember visszahúzódik, és elveszítheti az önbizalmát.

– A díj és maga a film még csak most került a közönség elé, és én boldog lennék, ha mostantól ilyen jó, elgondolkodtató, értékes magyar filmek készülhetnének sorban. Hogyan látja a magyar film helyzetét a nagyvilágban? Mik a szubjektív benyomásai?

– Nagyon nagy dolgok történnek mostanában a filmkészítés terén: a „Saul fia” Oscarja és BAFTA-díja, a „Testről és lélekről” Arany Medvéje, a „Mindenki” Oscarja… Ennek nagyon örülök, és bízom benne, hogy ezek a díjak a figyelmet a magyar filmekre irányítják.

Berlinben sokan és sokszor mondták nekünk, hogy „nagyon szeretjük a filmeteket”. Azt éreztem, hogy odafigyelnek ránk, fontosak vagyunk.

Szamosi Zsófival, a „Mindenki” szereplőjével találkoztam éppen tegnap, akivel arról beszélgettünk, hogy szinte hihetetlen: mi is eljuthatunk idáig, kaphatunk első díjat egy nemzetközi versenyen! Azt hittük, hogy ilyen csak a mesében van, nem is reméltük, hogy mi színészként valaha a közelébe lehetünk. Amikor be kellett vonulni a Berlin Palace-ba a vörös szőnyegen, arra gondoltam, hogy ez most tényleg velem történik-e? Remélem, hogy kinyílik számunkra a világ, én drukkolok ennek.

– Értelmes párbeszéd indult a közösségi oldalakon és a médiában a díjak kapcsán kulturális témákról. Igaz, a pártoskodás és az elfogultság ezeket a párbeszédeket is gyakran vitává alakította.

– Elfogadom, hogy a vélemények szubjektívek, és lehet, hogy valakinek nem tetszik egy díjazott film. De dühít, amikor egyesek nemcsak kritizálják, hanem sárba rántják a filmet. Nem szabad hagyni, hogy olyan emberek, akik többnyire csak feltűnést akarnak kelteni a véleményükkel, elvegyék az örömünket! Amikor Berlinben voltunk, csak pozitív kritikát kaptunk a külföldiektől, a szakmától és a közönségtől is. Azt élhettük meg, hogy valami különleges dolgot csináltunk. Hazaérve néhányan feljogosítva érezték magukat, hogy ezt az egészet kétségbe vonják.

– Én úgy érzem minden díjnyertes film kapcsán, hogy a többség örül az elismerésnek, és hosszabb távon a valódi értékek a helyükre kerülnek.

– Tudom, hogy ez majd lecseng, és nem is kellene erre szót fecsérelni, de ki akartam mondani.

– A „Testről és lélekről”-t általában lírai, visszafogott filmnek tartják, holott az éteri, gyönyörű természeti képek váltakoznak a film során a vágóhíd brutális, véres képkockáival. Megviselheti azokat a nézőket, akik nehezen viselik a vért. Valójában kemény film, noha nincs benne durva jelenet.

– A vágóhíd hangulatát, a friss hús és a fertőtlenítő szagának keveredését például nem volt könnyű elviselni. Csöndben voltunk a forgatás során, tisztelettel viseltettünk az ott dolgozók iránt.

– Álomszerű könnyedség és a súlyos, naturális valóság kettőssége jellemzi a filmet, és ez éppen Máriának az alakjában találkozik: csetlő-botló, autisztikus, hétköznapi nehézségekkel küzdő ember, aki közben légies, szinte nem is evilági.

– Én nagyon komolyan vettem Máriát, és irigyeltem tőle azt, hogy lételeme az őszinteség. Azt mondja ki, amit gondol. Nem mérlegel, hogy kit hogy ne bántsunk meg, kinek mit szabad mondanunk, hogyan kell viselkednünk – amivel minekünk a napi energiánk ötven százaléka megy el. A mi létezésünk terhelt, miközben őt szabadnak éreztem belülről. Persze neki mások a vívódásai, kötöttségei, és nagyon zárt világban él – közben viszont kíváncsi. A szerelem beindítja, utánamegy az érintésnek, nekimegy a saját falainak.

– Kedvenc jeleneteim közé tartozik, amikor Mária kis játékfigurákkal játssza el a hétköznapi találkozásait, a helyzeteket, amelyek neki nehézséget okoznak – ez lenyűgöző forgatókönyvi ötlet!

– Mária még mindig a gyerekpszichológusához fordul segítségért. Habár már felnőtt, de a szexualitása megrekedt egy bizonyos szinten. Ő tanítja meg neki, hogyan dolgozzon fel bizonyos helyzeteket. Ezek a játékok már a pincébe kerültek, tehát a múltjához tartoznak. De egy új szituáció, a szerelem arra készteti, hogy lemenjen, felhozza, és a segítségükkel próbál utat keresni.

– Számomra a film csúcsjelenete az öngyilkossági kísérlet. Megerősítette bennem azt, amit én tapasztaltam, hogy a megfelelő időben kimondott szavak néha életet menthetnek.

– Viszont a kimondott szó sajnos az ellenkezőjét is okozhatja: valamit elszakít, lerombol.

„Én belehalok, annyira szeretem magát” – mondja Endre, a vágóhídon dolgozó férfi, akinek nem is igazán illik bele a szókészletébe ez a „belehalok”, de a belső késztetés, hogy kifejezze az érzéseit, olyan erős, hogy ilyen emelkedett mondattal fejezi ki magát.

Ebben is benne van Ildikónak a különleges gondolkodásmódja, és így ez a jelenet gyönyörű lett.

– Hogyan segítik forgatás közben a kollégái, hogy a bensőséges, nagy koncentrációt igénylő jeleneteknél ne zökkenjen ki abból az érzelmi állapotból?

– Egy kis létszámú stáb van csak jelen az ilyen intim jelenetek forgatásakor, mint ebben a filmben az öngyilkosságnál vagy a szeretkezés jelenetnél. Enyedi Ildikó írt egy hosszú e-mailt mindenkinek, mielőtt elkezdődött a forgatás. Mindenkit megkért, hogy iszonyatosan figyeljen arra, mi történik bent. Nekem különösen nehéz feladatom lesz, mert a jelenetek kinézhetnek úgy is, hogy én egy felépített stúdiólakásban tevékenykedem – ételt készítek magamnak, mosogatok, kiteregetem a ruhákat –, vagyis ezek a jelenetek tűnhetnek nagyon egyszerűnek.

De ha nem figyelünk arra, hogy mi zajlik Mária lelkében, miközben ezeket a hétköznapi tevékenységeket végzi, akkor nem jön létre az a csönd, az az odafigyelés és nagyon erős koncentráció, ami végül a filmben megvalósult.

Ildikó kérését mindenki komolyan vette, így tudtam én befelé, magamba figyelni, mert a többiek odafigyeltek rám, hogy én megteremthessem ezt a különös aurát a filmben játszott Mária körül. Ez a forgatás sok-sok ember összmunkájaként valósulhatott meg, mert tudták, hogy nem akárkivel dolgoznak, Enyedi Ildikó csodálatos művész és ember.

– Még sok hasonlóan szép, értékes szerepet és elismerést kívánok!

A Kovács Gábor Művészeti Alapítvány 2017. március 31. és július 2. között rendezi meg Kondor Béla gyűjteményes kiállítását a Várkert Bazár Testőrpalotájában.

Kondor Béla (1931-1972) a magyar képzőművészet II. világháború utáni nemzedékének egyik legfontosabb alkotója, akinek munkássága csak olyan stílusteremtő mesterekhez mérhető, mint Csontváry Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos, Vajda Lajos vagy Tóth Menyhért. Nem kötődött semmilyen irányzathoz vagy iskolához, művészetének ihlető forrása az európai festészet egyetemes öröksége, amelyből saját motívumrendszeren alapuló magánmitológiát teremtett.

Művészete elbeszélő, amely a múlt tradícióihoz kapcsolódik, ám saját korának kérdéseire reflektál. Dürer, Rembrandt és William Blake mellett a szürrealizmus és Hieronymus Bosch vízionárius művészete hatott rá elsősorban, de képes volt a hagyomány vállalásán túl saját korának legegységesebb és egyben leginkább előremutató életművét létrehozni.

Kondor életműve alig több, mint másfél évtizedet tesz ki, így művészetében nem lehet szigorúan vett alkotóperiódusokat, korszakokat vagy stílusokat elkülöníteni. A kiállítás ezért tartalmi szempontok szerint, motívumok, sorozatok és témák alapján épül fel: a klasszikus művészetre visszautaló angyalok, szentek, próféták és történelmi események mellett megjelennek saját korának izgalmas témái is, mint a repülés, a gépmonstrumok vagy az ember fokozatos elidegenedése az egyre inkább széteső világban. A kiállítás külön érdekessége a művész murális munkáit felvonultató terem, ahol az első vázlatoktól a végleges változatig együtt láthatja a közönség Kondor Béla szinte minden jelentős falfestészeti munkáját.

Kondor életművét közel 2000 festmény és grafikai lap alkotja, amelynek nagyobbik része (mintegy 70 százaléka) a halála után néhány évvel állami gyűjteményekbe került (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapesti Történeti Múzeum, Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, Janus Pannonius Múzeum – Modern Magyar Képtár – Pécs, Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum - Győr, Herman Ottó Múzeum – Miskolc, Szent István Király Múzeum – Székesfehérvár, Dornyay Béla Múzeum – Salgótarján, Laczkó Dezső Múzeum – Veszprém, Ferenczy Múzeumi Központ – Szentendre stb.), kisebb része magángyűjtőknél lelhető fel.

A kiállítás kurátorai: Fertőszögi Péter, a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány kuratóriumának elnöke, és Marosvölgyi Gábor, az Alapítvány művészettörténésze

A tárlat az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával, a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria és a Várkert Bazár közös szervezésében jött létre, és 2017. július 2-ig látogatható.

Látogatói információk:

Várkert Bazár Testőrpalota | 1013 Budapest, Ybl Miklós tér 2.

Nyitva tartás: kedd-vasárnap: 10.00-18.00

– Utoljára Pál Feritől hallottam, hogy az emberek egyik legnagyobb hibája ma a rugalmatlanság, pedig ha rugalmasak vagyunk, nagyobb teret engedünk az életnek. Te is azt írod a Csokonai Színház nyitóoldalán, igazgatói beköszöntődben, hogy a színház és a színész halála, ha belemerevedik önmaga sémáiba, ha elveszíti a nyitottságát. Mit jelent ez a rugalmasság és nyitottság a gyakorlatban?

 – Nagyon sok olyan helyzet van, amit az ember elképzel, és aztán minden másképp történik. Ha mereven ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, állandóan konfrontálódunk, és legtöbbször kudarcok érnek.  A vezetői helyzet egyik nagy tanulsága, hogy ha megpróbálunk rugalmasan alkalmazkodni az adott szituációhoz, sokkal hatékonyabban lehet dolgozni. Természetesen vannak helyzetek, döntések, amikor nem érdemes engedni, de a mindennapokban muszáj együttműködnünk.

 – Nagyon sok színházban játszottál, de talán egyikben sem töltöttél annyi időt, mint a debreceniben. Miben különbözik ez a többitől?

 – Sok helyen megfordultam, Budapesten is és vidéken is, de valóban, hét évig voltam itt színészként, és ez most a negyedik évem igazgatóként. Nagyon izgalmas volt az a világ, amit Vidnyánszky Attila színháza jelentett, különleges vendégrendezőket és színészeket hívott meg, nagyon sok érdekes impulzust kaptam. Ahhoz, hogy igazgató legyek, nyilván kellett jó adag önbizalom is, de talán ennél is fontosabb volt a munkatársaim iránti bizalom. Enélkül nem vállaltam volna, hiszen másképp nem is lehet egy ekkora intézményt működtetni.

 – Az sem zavart, hogy ami egy vidéki színházban történik, nincs annyira benne a köztudatban?

 – Fájdalmas, de szinte senki nem tud róla, hogy eljutottunk Párizsba, és kilenc estén át játszottuk az Odeon Színházban Valère Novarina Képzeletbeli Operettjét, ami korszakos esemény volt. Vagy hogy Bukarestben és Oroszországban, Jaroszlavlban mutattuk be a Mesés férfiak szárnyakkal című darabot, amikor a város ezeréves fennállását ünnepelték. Jó színházat csináltunk, de erősödött bennem az érzés, hogy ami nem Budapesten történik, az nincs is – legalábbis a médiában. A Fodrásznő kapott egyedül nagyobb sajtóvisszhangot, amely nyert a Pécsi Országos Színházi Találkozón.

 – Hogyan tudnád bemutatni a debreceni Csokonai Színházat?

 – Hosszú évek tapasztalata, hogy ahogyan egy városnak vannak jellegzetes stílusjegyei, minden színháznak is. Fontos megérteni, mi az, ami vonzza a helyi közönséget. Debrecenben nagy hagyománya van az operajátszásnak, a zenés műfajoknak, de szeretik a stúdiódarabokat is, mert amikor Pinczés István volt a főrendező, megalakították a stúdiószínházat, és nagyszerű kortárs darabokat játszottak. Mint egyetlen kőszínháznak a környéken, minden műfajnak meg kell jelennie a műsortervben. A nemzeti státusz is erre predesztinálja az intézményt. Széles skálán mozog a közönség ízlése, ugyanakkor szerintem úgy működik jól egy színház, ha arra buzdítja a nézőt, hogy kóstoljon meg mindenféle műfajt, tanuljon meg minél több színházi nyelvet. El kell találni azt az arányt, amely szolgálja a szakmát, az önmagunkkal szembeni elvárásokat is meg a nézőket is.

Ráckevei Anna – Kép: Emmer László

 – A zenés műfajok, a mozgás közel állnak hozzád? Annak idején a Dienes Valériáról szóló film kapcsán is közel kerültél a mozdulatművészethez.

 – Kiskoromban minden vágyam az volt, hogy balerina lehessek. Aztán – bár eljutottam a harmadik rostáig – nem vettek föl, mert nem voltak jók a testméreteim. De a tánc nagyon közel áll hozzám. Én prózai osztályban végeztem, nincs igazán gyakorlatom a zenés műfajokban, bár előfordult, hogy énekeltem előadásokban. Itt, Debrecenben viszont mindennapos az opera, az operett, a musical, az embernek igazgatóként hozzá kell szoknia az ezekkel járó feladatokhoz is.

 – Befogadóként is közelebb kerültél ezekhez?

 – Az biztos, hogy a szabályait megismertem. Az opera volt az, ami a legtávolabb állt tőlem, de amióta a Csokonaiban vagyok – nem csak igazgatóként –, azóta egyre jobban kibontakozik előttem a gyönyörűsége. Nagyon szép előadás volt például a Borisz Godunov vagy Liszt Krisztus-oratóriuma, ahol egy kis előszínpadi mozgással is megerősítettük a történetet. Hihetetlen érzés, amikor árad a zene, téged is magával visz, és repülhetsz vele! Ebben az évadban túl vagyunk egy Bánk bán bemutatón, s nagy izgalommal várom Rusznyák Gábor Varázsfuvola-rendezését.

 – Színészként változtatott rajtad az, hogy közben egy színház irányítása is a feladatod?

 – Akármilyen pozícióban tölt el az ember egy bizonyos időt a színházban, ugyanúgy megismeri az örömöket és a nehézségeket. Pontosan tudja, mi hogyan működik, függetlenül attól, hogy portásként vagy igazgatókét dolgozik. Tisztában van vele, hogy ez egy különleges munkahely, és mindenkitől igényel valami pluszt, hogy szeressenek bejárni az emberek, és közösen hozzanak létre valami varázslatot.

 – Sokszor mégis intrikával teli, képmutató, élhetetlen világnak látszik a színház. Mitől lesz egyik vagy másik?

 – Mind a kettő jelen van, ahogy az ember életében is benne van a jó is meg a rossz is. Tőled függ, mit tartasz fontosnak, minek engedsz utat. Ha valaki például nem kap meg egy szerepet, és emiatt azt mondja, ez az egész egy rossz évad volt, holott sok más szerep az övé lehetett, akkor nem tudsz rajta segíteni. Van olyan típusú ember, aki azt akarja érezni, hogy neki hihetetlenül nehéz és méltánytalan a helyzete.

 – Vezetőként sem tudsz ez ellen tenni?

 – Sok helyzetben nem vagyunk képesek felnőttként viselkedni, ilyenkor a kívülálló nem sokat tehet, de igyekszem nem gerjeszteni és fokozni az ilyen konfliktusokat. 

 – Azt olvastam egy veled készült interjúban, hogy a színház célja az, hogy jobb emberek legyünk. Hogyan tesz jobb emberré?

 – Segít, hogy jobban megismerjük és megértsük magunkat. Ha pedig jobban megértjük magunkat, közelebb kerülünk ahhoz is, hogy másokat megértsünk, több elfogadással és kevesebb konfliktussal éljünk. Mindenképpen tévút, ha azt gondoljuk, hogy a színpadon ugyanazt kell csinálni, amit az életben tapasztalunk. Hiszen a színpadi létezés az élet sűrített esszenciája, egy absztrakció. Hálás vagyok, hogy találkozhattam Taub Jánossal, aki fantasztikus módon tudott arról beszélni, hogy miért nem jó a hiper-szuper realista irány. A színházban épp az a csodálatos, hogy kiemelve a valóság egyes részleteit olyan megvilágításba helyezi azokat, ahogy az életben soha nem látnánk meg. A színház morális intézmény, ez a lényege.

 – A Pesti Magyar Színházban nemrég mutatták be Visky András Júliáját, amelynek te vagy a szereplője. Egy monodrámában nehézség vagy szabadság a színésztársak hiánya?

 – Ha egyedül vagy, csak a te felelősséged, hogy jó-e az aznapi előadás, a te energiád működteti a pillanatokat, de te is irányítasz, rajtad múlik a tempó, hogy mit tartasz éppen fontosnak abban a percben. Nagyobb teher, de ha végül sikerül végigutaztatni magamat a közönséggel együtt azon az egy óra húsz percen, akkor az nagyon nagy öröm is.

Ráckevei Anna – Kép: Emmer László

 – A Júlia – Párbeszéd a szerelemről nehéz történet egy hétgyerekes, Duna-deltába kitelepített asszonyról, akinek a férje börtönben van. A borzalmas helyzetek átéléséhez volt bármilyen saját tapasztalatod?

 – Ez nem egészen így működik, legalábbis nálam nem. Van az embernek egy érzelmi skálája, ami szerencsés esetben jól elkülöníthető érzelmeket tartalmaz. A próbaidőszak alatt feltérképezzük, honnan hová szeretnénk eljutni, és az úthoz ezeket az érzelmeket használjuk fel. A színész évtizedeken keresztül azt gyakorolja, hogy az adott helyzethez megtalálja a megfelelő érzelmet, amitől az a jelenet életre kel. Függetlenül attól, hogy engem elhurcoltak-e a Duna-deltába vagy megölték-e az anyámat, nekem azokat az érzelmeket kell tudnom mozgósítani, felerősíteni és minél sokrétűbben egymás mellé tenni, amelyek az adott helyzetet hitelessé teszik. Nem kell megfojtani Desdemonát, hogy átélje a színész azt az indulatot, ami a megfojtáshoz kell. Ha érzelemgazdag életet élünk, nyilván gyarapszik az eszköztárunk, és a megfigyelés képessége is elengedhetetlen.

 – Bár egy monodrámáról beszélünk, amely a szerelem erejéről szól, az egyoldalú párbeszéd mégsem a férjjel, hanem Istennel zajlik.

 – Ő ennek a szerelemnek a harmadik szereplője. A történet jó példa arra, hogy anélkül a mélységes bizalom és hit nélkül, amellyel Júlia bízott a férjében, nem bírta volna végigcsinálni mindazt, amit az élet rámért. A darab végén azt mondja: „Csupán egynek nem elég hűséget fogadni, kell még egy harmadik, hogy az adott szónak értelme legyen.” A harmadik „személy” mint tanú megerősíti két ember szövetségét.

 – A fizikai távollét nagy erőpróbája a kapcsolatoknak. A Budapest és Debrecen közti ingázást mennyire volt könnyű elfogadnod?

 – Elég nagy áldozat mindannyiunk részéről, de nem tudok olyan időre visszaemlékezni, amikor nem így éltünk, csak most én vagyok az ingázó. Biztos lelki háttér kell ahhoz, hogy ez így működhessen. Szerintem nem az ingázás létén áll vagy bukik egy kapcsolat, hanem azon, hogy megvan-e köztünk a kölcsönös odafigyelés, a szeretet, a tisztelet, a hűség, a közös célok és az elköteleződés.

 – Melyik az otthonod?

 – A színházi otthonom itt van Debrecenben, de a családom Budapesthez köt.

 – Két gyermeked van. Épp hívott a fiad, miközben beszélgetünk. A társalgásotokat hallva úgy tűnik, nem vagy egy „túlaggódó” anyuka. Veled is ilyenek voltak a szüleid?

 – Ők sem voltak szigorúak. A két bátyám viszont szigorúbb volt, mert úgy érezték, hogy engem jobban elkényeztetnek. Velem a szüleimnek könnyebb dolga volt, de a mostani fiatal generációnak nagyon megváltozott a világgal való kapcsolata. Ennek felnőttként általában csak a negatív oldalát érzékeljük. Lehet, hogy ez egy olyanfajta forradalmi változás, mint amikor az emberek a földművelő életmódból átköltöztek a városokba, és elfelejtették, hogyan lesz a gabonából kenyér. Vagy épp az írásbeliségbe való átmenet a szájhagyományozás korából. Nyilván ott is elveszett sok minden, a személyes előadás ereje, romlott az emlékezőtehetség. Ma is zajlik egy nagy átalakulás, a közös történeteink, a családi és közösségi hagyományaink elvesznek, van viszont helyettük rengeteg olyan történet, amelyhez valójában nincs személyes kötődésünk, és ezek párhuzamosan, egyszerre áramolnak át az agyunkon.

 – Az ehhez szokott fiatalok számára adhat élményalternatívát a színház?

 – Nekünk csak pozitív tapasztalataink vannak. A tantermi előadásaink beváltak. Tavaly a Szikszai Rémusz-rendezte nagyszínpadi Rómeó és Júlia mellett Verona 1301 címmel vittük el a szerelmi történetet az osztálytermekbe, idén pedig a – Lessing Bölcs Náthánjából írt – Jeruzsálem a vallásháborúról, a vallási toleranciáról, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám konfliktusairól szól.  A fiatalok természetes közege a játék, így a színház olyan varázslattá tud válni, ami mindig képes vonzani őket. Nincs csodálatosabb, mint amikor a gyerekek szerepjátékot játszanak! Ez az igény mindenkiben ott van: belebújni valakinek a bőrébe, azonosulni vele. Nem véletlenül használja a pszichológia, a pedagógia is a drámajátékot mint eszközt.

 – Szinkronszínészként is sokat dolgoztál. Ilyenkor fontos, hogy a színészt jól ismerd, vagy elég, ha a szerepre koncentrálsz és arra, hogy ő hogyan formálja meg? Vagy akár változtathat is a hang az alakításon?

 – A szinkronizálás alkalmazott műfaj. Akkor csinálom jól, ha teljes alázattal és odafigyeléssel megpróbálom visszaadni az utolsó kis hangsúlyt is. A nagy színészelődök amellett, hogy a hangjukkal képesek voltak hiánytalanul megteremteni az adott karaktert, azt is tudták, hogy a saját egyéniségüket beleadva telítettebbé, sűrűbbé, gazdagabbá tegyék a vásznon látható színész jelenlétét.

 – Legtöbbször te vagy Meryl Streep magyar hangja. Azt mondtad, nagyon szereted, és jó színésznőnek tartod. Miért?

 – Nagyon érzékeny művésznek tartom, hitelesen tud eljátszani szinte mindent, egészen szélsőséges karaktereket is, úgy, hogy közben mindig önmaga marad. Rengeteg szerepet kap, és látszik, hogy komolyan meggondolja, melyiket játssza el.

 – Van olyan szerep, amit te nem vállalnál vagy vállaltál el?

 – A szerep, a karakter miatt talán nem volt ilyen, csak a darab miatt. Van olyan téma, ami nem izgat, mert nem tartom fontosnak a kérdés fölvetését. Ilyet már utasítottam vissza.

 – Számodra mi most a legnagyobb szakmai kihívás?

 – Talán az, hogy elő kell készítenünk a Csokonai Színház felújítását. A következő évadot még az épületben töltjük, és jövő nyáron ki kell költözködnünk.

 – Az ilyen praktikus dolgokban való részvétel mennyire idegen tőled?

 – A színház gyakorlati működtetése olyan emberi találkozásokkal jár együtt, amikre egyébként nem lenne szükségem. Meg kellett tapasztalnom ezt is, közben erősödött az emberismeretem, és magamról is sokat tanultam. Ez is a rugalmasságról szól, azt hiszem.  

Az interjú a Képmás magazin 2017. áprilisi számában jelent meg.

A Képmás magazinra előfizethet itt.

Irodalom havi adagokban

Nem csak jelenleg büszkélkedhetünk kortárs költő- és írómunkatársakkal! Korábban például Fésűs Éva, Gyurkovics Tibor és Czakó Gábor is sorozatot írt a Képmásba. Ahogyan Szabó T. Anna és Lackfi János is évek óta szerzőink.

Popzenész és operaénekes

Sikerült olyan ismert művészeket is rávennünk, hogy írjanak a Képmásba, akik érdekes kirándulásként fogták föl, hogy lapunkban publikálnak. Például Ákos, aki filmekről írt szubjektív kritikákat és Ókovács Szilveszter, aki művészinterjúkat készített, elsősorban az opera világából.

Tudományról magazinosan

A 15 év során számos tudományterület képviselője volt szerzőnk, köztük közgazdász, jogász, filozófus, filológus, zoológus, kertészmérnök, orvos, pszichiáter, pszichológus. Sokszor egy-egy velük készített interjú apropóján ismerkedtünk meg velük, és csábítottuk el őket szerzőnek. Így dr. Lux Elvirát is, aki párkapcsolatról, szexualitásról vezetett nálunk rovatot.

Nem olvasott bele áprilisi magazinunkba? Nézze meg a "Képmás15" oldalt virtuálisan itt:

– Nehéz volt 15 évesen eljönni otthonról, a családi fészekből?

– Valahogy fel sem fogtam… A szüleim támogattak, bíztak bennem. Drámatagozatos gimnáziumba jártam, úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. Most, 31 évesen döbbentem rá, hogy milyen korán eljöttem otthonról. Valahogy úgy látom az utam, mint egy hegymászó, aki amikor felér a csúcsra – nem mintha én már felértem volna, csak a hasonlat miatt mondom –, és visszanéz, meglátja, milyen hosszú utat tett meg. Egy 15 éves kamasz még gyerek, viszont én akkor egyáltalán nem éreztem magam kicsinek, csak mentem előre.

– Ha egy 15-16 éves kamaszlány azzal keresne meg, hogy színésznő szeretne lenni, lebeszélnéd vagy rábeszélnéd?

– Szerintem nem lehet semmit mondani, ha valaki ellenállhatatlan kényszert érez, úgysem lehet visszatartani. Nekem jól alakultak eddig a dolgaim, és ebben nagyon sok munka, szorgalom, kitartás, elhivatottság van. Jó, tehetség is!

– Te jól viseled a kiszámíthatatlanságot?

– Az, hogy valaki ebben a pillanatban sokat dolgozik, számítanak rá, egyáltalán nem garancia arra, hogy pár év múlva is így lesz.

A színésznőknél a 40 és 50 közötti időszak extrán nehéz… Azt hiszem, nem érdemes ezen stresszelni. Az ember csak annyit tud csinálni, hogy nap mint nap teszi a dolgát.

– Olvastam tőled egy olyan mondatot, hogy „gyűlölöm magamban azt, hogy mindent kibírok”. Ezt megmagyaráznád?

– Ez egy évekkel ezelőtti interjú volt, még sokkal fiatalabb voltam! Azóta már nem is akarok mindent kibírni. Az ember a pályája elején mindennek aláveti magát, nem kíméli az idegrendszerét, testét-lelkét… Nem szeretnék megkeseredetté, cinikussá válni, és arra jutottam, hogy lehet nemeket is mondani, és nem kell mindenbe belehalni, csak amikbe igazán érdemes, mert különben elég az ember. Most már szeretnék vigyázni magamra.

– Van olyan jelző, amit ha használnak veled kapcsolatban, örülsz neki? Mert rólad mindig azt hallom: kemény, erős, határozott, tudatos…

– Igen, ezek jó dolgok, de kicsit máshonnan indulnék el: ez pont olyan, mint a szerepek, amiket kapok. „Nagy nőket”, végzet asszonyait játszom a leggyakrabban, és borzasztóan örülök neki, amikor ennek épp az ellenkezője talál meg, például egy finom és lágy karakter, líra és költészet. Amit még nagyon szeretek: az „ezerarcú”.

– Nagyon sokat dolgozol, a kezdetektől fogva. Tudsz lazítani?

– Akkor vagyok jól, ha dolgozom, különben elkezdek szorongani. Szeretem hasznosnak érezni magam. Volt olyan, hogy hónapokig nem próbáltam, azt nagyon rosszul éltem meg. Ez a pálya ilyen szempontból kiszámíthatatlan, és ezt meg kell tanulni kezelni.

Nyáron például volt egy hónap, amikor nem volt dolgom, nagyon élveztem, és már nem „bántottam magam” amiatt, hogy ezalatt nem tanultam nyelvet, nem olvastam el egy halom könyvet, és nem sportoltam őrült módon.

Hajlamos vagyok az önostorozásra, ha valami nem úgy sikerül – a munkában és a magánéletben is. De az ember nem tud mindig jól próbálni, nem tud minden pillanatban tehetséges és tökéletes lenni!

– És mit kezdesz a kudarccal?

– Hát, szenvedek tőle… (nevet)

– Hosszan?

– Muszáj túltennem magam rajta. Az a jó ebben a pályában, hogy jönnek az újabb és újabb lehetőségek, mindig lehet javítani. Egyébként pedig mi az a „bukás”? Mert van úgy, hogy mindenki szereti, amit csinálsz – a közönség, a kritika, a kollégák, de te nem vagy elégedett magaddal, és fordítva ugyanúgy: te nagyon szeretsz valamit, minden tőled telhetőt megtettél, mégsem olyan a visszahangja – sem a nézői, sem a kritikai. Nem mindig térül meg a befektetett munka. Vagy nem a sikerben…

– Mennyire vagy kiszolgáltatott az emberek véleményének?

– Ez egy szubjektív szakma, nem mérhető úgy, mint egy mérnöké vagy orvosé. Egy színész jóval nagyobb dózisban kap jót és rosszat is. Már a felvételin szembesülsz ezzel: lelkiismeretesen felkészülsz, tökéletesen tudsz mindent, és mégsem kellesz. És akkor azt érzed, hogy a „személyiséged” nem kell, mert amúgy maximálisan felkészült voltál. Ezzel mit kezdesz? A színpadon is pont így van, teljes erőbedobással dolgozom, mégsem sikerül mindig. Ilyenkor azt érzem, nem a munkámat kritizálják, hanem engem, a lényemet, a családomat, a hitvallásomat, a vonásaimat, a hangomat… mindent, ami én vagyok. Ezt meg kell tanulni kezelni, ami szintén nehéz. De idővel kialakult már, hogy ki az a pár ember, akinek a véleménye fontos számomra.

– Szükséged van valami fészekre, egy helyre, ahol igazán otthon vagy, vagy a színpad az igazi otthonod?

– Egyedüllétre mindenképpen szükségem van. A munkámból kifolyólag hosszú ideig vagyok összezárva emberekkel, és akkor tudok jól kijönni mindenkivel, ha egyedül is lehetek néha. Bár olyan is volt már, hogy túl sokáig nem kerestem más emberek társaságát, átestem a ló túloldalára. Ebben is a mérték az, amit meg kell találnom.

– Szerbiai magyarként érzel bármilyen különbséget – lelki alkatban, habitusodban – az anyaországi kollégák és közötted?

– Nem, ilyesmit nem, azt viszont érzem, hogy egy kicsit mindig „hontalan” leszek és vagyok. Ez drámai, de nem tragikus. Szerbiából jöttem, a gyökereim nagyon fontosak, de nem akarok ott élni. Ezt cipelem a batyumban, viszont ez nem jó.

– A Kincsem-film kapcsán gondolkodtam el ezen: ha egy nép, egy ország, egy nemzet megfogalmazza, esetleg filmbe is önti a saját „kincseit”, ünnepli a kiválóságait, a sportsikereket – ez növeli egy nemzet öntudatát?

– Igen.

Viszont sajnos itt, Magyarországon, ha te büszke vagy egy magyar sikerre és a magyarságodra bizonyos helyzetekben, mindjárt van egy távolságtartás, és jönnek a vizslató tekintetek, mert politikai elköteleződést látnak a válasz mögött.

Bőven van mire büszkének lennünk. De talán nem is a büszkeség a jó szó, hanem vállalni, szeretni, hinni.

– A Kincsem c. filmben Klara von Oettingent játszod. Szeretted?

– Nagyon szerettem, bár nehéz feladat volt. Folyamatos készenlétet igényelt hosszú hónapokig, nem lehetett lazítani sem lelkileg, sem fizikailag. De nagyszerű munka volt ezzel a stábbal együtt dolgozni. Ez egy romantikus kalandfilm, nagyon jó!

Hunorka még nincs egyéves, de máris rákapott a felnőttek játékaira. Minden érdekli, amit Apa és Anya használ.

Ha a kezükben meglát valamit, az neki is kell, ő is ki akarja próbálni. Apa persze kétségbeesetten próbálja védeni felségterületét, elrakni szem elől a szóba jöhető tárgyakat, ám egyre kevesebb sikerrel. Hunorka előtt nincs lehetetlen. Egyre magasabbra emelkedik, egyre több szekrényajtó és fiók megnyílik előtte. Néha oda is csípi a kezét, és olyankor sír, Apa szabadítsa ki. Apa ilyenkor nevet, de persze kiszabadítja.

Hunorka kínai játék okostelefont kapott, hátha így az Apáé kevésbé fogja érdekelni. Ő azonban, úgy tűnik, nem szereti a bóvlit, meg azt sem, ha már ilyen kicsi gyerekként manipulálják a felnőttek, sőt, a tulajdon szeretett szülei, ezért nyomkodás és simogatás helyett határozottan földhöz vágja a kínai vackot, valahányszor csak Apa a kezébe adja. Ellenben kábelbarát, és rájön, hogy egy kattintással be lehet kapcsolni a tévét. De a hosszabbító is csak addig érdekli, amíg áram alatt van. Kapcsolgat, és közben félszemmel a képernyőt lesi, lesz-e benne mese. Hunorkával nem tudnak kibabrálni a felnőttek, hiába kap saját hosszabbítót, az úgy már nem érdekes. Apa közben naponta hátratolja a tévét, magasra rakja az újságjait, áramtalanít, és folyton el- és visszapakol. Apa ugyanis rendmániás, de Hunorka egyelőre nem az, így aztán nevetve szórja szét Apa legkülönfélébb ruhadarabjait. Mert Hunorkát minden érdekli, amit Apa és Anya használ. Az orvosságtól a távirányítóig, a számítógéptől a ceruzáig. Mindent kézbe vesz, mindent megkóstol. Mindenre feni a hét tejfogát.

Vagyis a Nő volt, van és lesz, azaz örök – mondanám, ha merném, ha ez a „lesz” nem válna kissé bizonytalanná a gender-törekvések fényében. De legalább abban még genderaktivista ismerőseimmel is egyetértünk, hogy biológiailag leszünk még nők a jövőben is.

Ha egy régész-történész ötszáz év múlva előássa az online dzsungelből ennek a korszaknak a médiatörmelékeit, és lesz türelme összerakni a mozaikokat, valószínűleg egy elégedetlen, érzelmileg túlfűtött, megkeseredett, lázadó nőkép bontakozik majd ki előtte az írásokból. A 21. század tízes éveinek Minta Értelmiségi Nője frusztrált, mert úgy érzi, nem tud kibontakozni, nem tud helytállni a munkahelyén és a családjában egyszerre, emiatt mindkét területen gátlásokkal küzd. Nem esik azonban abba a hibába, mint anyja korosztálya, hogy önmagát hibáztassa a saját nehézségeiért (holott anyjának még tényleg a rendszerszintű társadalmi elnyomás „darálta be” az életét). Minta Értelmiségi Nő már részt vesz tréningeken, ahol azt sulykolják belé, hogy vegye kezébe sorsát, képzelje el, írja le, és akkor a vágyott dolog megvalósul. Ugyanakkor azt is megértették vele, hogy úgy tökéletes, ahogy van, nem kell senkinek megfelelnie, hibái nem az ő hibái, hanem a rendszeréi, amely folyamatosan be akarja darálni, mert fáj neki az ő nagy szabadsága. Minta Értelmiségi Nő ennek fényében úgy küzdi le a saját magával szemben támasztott elvárásokat és a lelke mélyén feltámadó lelkiismeretfurdalást (nemvagyokjóanya, képtelenvagyokjólnevelniagyerekem, akarrieremegykalapizétsemér), hogy azokat mások elvárásaiként tünteti föl, és ráadásul megkérdőjelezi azoknak az intézményeknek a létjogosultságát, amelyekben ő nem jól teljesít. Például a családét. Állítja, hogy ami neki nem sikerült, az másnak se mehet jól. Akinek sikerül, az hazudik. Mintanő szétszórja maga körül a saját rosszkedvét, így lesz körülötte egy – szerinte – élhetetlen ország.

Itt van a sokat kárhoztatott „nukleáris család”. Már a neve is visszataszító. „Képtelen vagyok arra, hogy ebben az idejétmúlt, családnak nevezett izében éljek, én beleőrülök! És tudom, hogy mások is, csak még van, aki úgy tesz, mintha menne neki. De az hazudik. Találjunk ki valami mást: közösségi gyereknevelést vagy valami ilyesmit” – olvastam nemrég az egyik véleményvezér hölgy írásában. A megoldási javaslatnál persze nem áll meg, mert akkor mi lenne azzal a sok felgyülemlett indulattal, amit valahol ki kellene élni! Előkapja a mindig kéznél lévő bűnbakot, az éppen regnáló kormányt, amelyik az ő egész válságának fő oka, mert szóban mennybe meneszti, miközben éhen dögleszti a családokat. Mindenki vegye tudomásul: a család mint intézmény egy lejárt lemez, egy buta babona, egy változtatásért kiáltó hagymázas blabla…

A 21. század tízes éveinek Mintanője remekül bánik az indulatos szavakkal, meg kell hagyni! Nem véletlenül magasan képzett értelmiségi, bölcsész. Újságíró. Azt tartaná modernnek, ha más többet nevelné az ő gyerekét, mint ő maga, mert a gyerek érdeke az első, és ő nem önző. Hát igen.

Nem irigylem az eljövendő századok régészeit és történészeit, ha hiteles képet akarnak majd összerakni a régmúltról. Csak remélem, hogy a Mintanők, a hangadók alakja mögött észreveszik majd a csöndes tömeget, az Átlagnőket, akik nem mondják, hogy a gyereknevelés egy borzalom, egy leküzdhetetlen megpróbáltatás, hanem csak csöndben csinálják, jól vagy rosszul, anélkül, hogy mártírnak tekintenék magukat. És életük végén úgy emlékeznek majd vissza az anyaságukra, hogy „ez jó mulatság, női munka volt!” És azt is remélem, hogy a jövőbeli régész – akár férfi, akár nő – a kutatómunka után majd szépen hazamegy a családjához, és felveszi azt a fordulatszámot, azt a testi-lelki hozzáállást, ami a család tagjaihoz kell – mert az élete így teljesedik ki.

A családot kínnak tekintők ugyanis elfogynak. A családot lehetőségnek, örömnek, megtartó fészeknek tekintők szaporodnak. A 26. században akkor kutakodhatnak majd régészek, ha addig megmaradnak, sőt, virágzásnak indulnak a természetes családok.

Az 1935-ben induló napló a közös élet programszerű, aprólékosan tárgyilagos jegyzeteivel indul, a pontosság, az őszinteség igényével és szándékával, és némi fiatalos fontoskodással – Mik és Fifi naplója talán nem is az utókornak készül, inkább későbbi önmaguk számára. Fanni ekkor 23 éves, egy reménybeli nagy költő szerelme, társa, menyasszonya, első kritikusa és titkárnője, aki öntudatosan és elszántan veszi magára mindezeken túl a krónikás szerepét is.

Hamarosan össze is házasodnak, Fifi gépelést vállal, tanít, agilisan őrzi és építi Radnóti pályáját, ahogy később, haláláig szigorú örzője az életműnek és az emlékének is.

1935 a közös élet napfényes kezdeteinek ideje, a kirándulásoké, evezéseké, esténként társasági összejövetelekre járnak, vacsorázni a barátokkal és a távolabbi ismerősökkel, irodalmi és egyéb vitákba bonyolódnak – minden a naplóba kerül. Beszélgetések, vélemények, szerelmi cívódások, békülések, síelések, séták a havas vagy a tavaszi Normafán, utazások, családi látogatások, a munka és a napi rutin szinte túlzsúfolt rögzítése. A korai bejegyzések rendszeresebbek, de felületesebbek, később a pokolraszállás stációiban egyre több lesz az értelmezés és a reflexió, az összevonás, a visszatekintés. A napló akár egyhangúvá is válhatna, ha nem volna annyira intim, nem ütne át rajta már itt is elemi erővel az élet, a valóság és a kor, és ha Fanni ez alatt az idő alatt nem érett volna íróvá.

Kép

„1945. október 1. Itt van megint egy ősz, kísérteties visszaemlékezésekkel a tavalyira. Itt vagyok a legváltozatosabb és mindig ugyanazon kínok közepette, állandó fájdalommal, hol tompult elfojtásban, hol erős, rá összpontosult figyelemmel, csontokig, idegekig, velőig hatoló fájdalommal, és közben a szokott, könyörtelen, erősen cinikus magamfigyeléssel. Mintha a vergődésemet az adott megváltoztathatatlan tények rácsai között kívülről nézné egy hideg, érdeklődő tekintet.”

Kezdetben van a fiatalság és az élet, az irodalmi élet is, a jóbarátok, Ortutay és Vas István, ismerősök, irodalmi figurák, költők és képzőművészek örvénylése, a munka, a fordítások, a tervek, a gyanútlanság, aztán a növekvő szorongás, majd a kiszolgáltatottság, a gyötrelmek és a pokol.

A háborús hírek, a hátország szűkülő hétköznapjai, a munkaszolgálat, ahonnan eleinte haza lehet jönni, és percekre megpihenni egy normális világ illúziójában. A leghátborzongatóbb a folyamat, ahogy a dolgok kisodródnak megszokott pályájukról. Ami addig elképzelhetetlen volt, az napról-napra megtörténik, a szereplők reménykedő és vélekedő nézői és áldozatai lesznek a létezés botrányának. A világ lépésről-lépésre zárul rájuk, sokasodnak a jelek, sokasodnak a reflexiók. A napló 1946. szeptember elején ér véget az exhumálás aktusa és Radnóti budapesti temetése után. Fanni 34 éves, béke van, Füst Milán habilitálni készül az egyetemen, az újra induló irodalmi lapok közlik az életben maradt kortársak verseit. „Most Eurüdiké maradt egyedül, és Orpheuszt nem engedik fel többé Hádészből egyetlen pillantásra sem.”

„1943. március 16.
Elmarad a hittanóra. Frida néni beteg, influenzás. Nem megyek hozzá, készülök hazajönni órák után, és megelőz Mik telefonálása. Igen ijesztő nyugtalansággal sürget, hogy jöjjek haza, majd megmondja miért. Rohanok izgulva, remegve, mi érhette megint? Szívdobogva jövök fel a lépcsőn, bejövök a saját kulcsommal, és itt ül Mik a lámpa alatt, magába esve, felöltözve, a bőrbekecsben, sapkában, és felém se fordul, mikor kérdezem, hogy mi történt, magamon kívül már. Feltekint, leveszi a sapkáját és látom, egészen kopaszra nyírták, és rettenetesen elgyötört arccal azt feleli: megkínoztak. De kik és hogyan? – tör ki belőlem, és szinte levegő után kapkodom már, eléje térdelek és lassan hámozom ki belőle a szavakat, a történetet. – Átszállt az Aréna út sarkán, éppen olvasott a megállónál, mikor hátba vágja egy baka, hogy miért nem szalutál? Nem láttam – feleli ő, és mutatni akarja a szolgálati jegyét, amivel kiengedték fogorvoshoz. Jöjjön csak velem – mondja az, és cipeli magával a szemközti Albrecht laktanyába, ahol már zászlós, hadnagy, hadapród őrmester meg más katonák fogadják, rárivallnak: na, koszos zsidó, majd megtanítunk. Vigyétek! Erre belökik egy sötét zárkába, ahol csak pár percig marad, de előzőleg mindent elvettek tőle, holmiját, cipőfűzőt, nadrágtartót stb. Két munkást talál bent, akik gyorsan elmondják, hogy hadiüzemben béremelést kértek, azért kerültek ide, tulajdonképpen a Margit körúton kellene lenniük, de ott már nincs hely, azért hozták ide őket. Aztán kiviszik egy másik szobába, ahol egy borbéllyal kopaszra nyíratják, mondván, hogy tetves zsidó, úgy kell neked. Guggolva kell tűrnie a műveletet, aztán saját magának kell elsöpörni, eltakarítani a levágott hajat, sőt még 60 fillért is fizetnie a borbélynak. Aztán kivezénylik az udvarra, hátulról fejbe verik, és jó óra hosszat vagy még tovább a legszörnyűbb gyakorlatoztatást csinálják, főleg bukfencezést a puszta földön, aztán hason csúszást, feküdj-öt, mikor már nem bírja, akkor megrugdossák és közben hoznak be másik kettőt, azzal a felkiáltással: megint fogtunk kettőt!”

A Napló nemcsak dokumentum, hanem műalkotás. Gyarmati Fanni mégsem akarta felvállalni az írói szerepet, inkább tanított. Az ötvenes években orosztanárrá képezte át magát, francia szakot is végzett, a Színművészeti Főiskola nyelvtanáraként vonult nyugállományba. Visszahúzódva, begubózva élt, csak kivételes esetekben és mindig az életmű kapcsán szólalt meg a nyilvánosság előtt. Alakja felbukkan a pályatársak és barátok visszaemlékezéseiben, az Ortutay-naplóban, Vas István memoárjaiban (Azután, Elveszett otthonok), talán Szántó Piroskánál is a Bálám szamarában. Tegyük ezek mellé Radnóti sokkal karcsúbb, de nem kevésbé súlyos naplóját is. Nem értem, miért nem kötelező olvasmány a középiskolákban.

Számtalan babona, hiedelem kötődik az állatokhoz, illetve számtalanszor igyekszik az ember saját jó vagy rossz tulajdonságait egy-egy állatra ráruházni, s rajta keresztül megjeleníteni. Vajon van-e közük ezeknek a valósághoz? Néha igen, néha nem, de a valóság sokszor érdekesebb, mint a mesék…

Ritka, mint a fehér holló, mondja a szólás. Persze ma már nálunk a fekete holló is ritka. Hogy akkor mik azok az erős csőrű, koromfekete madarak, amelyek télen csapatostul megszállják a várost, és ilyenkor, február tájékán már indulni készülnek hazafelé a költőhelyükre? Vetési varjak, amelyek Kelet-Magyarországról, vagy még messzebbről, a kelet-európai síkságról érkeznek hozzánk telelni. Az ő létszámuk is megfogyatkozott, de azért jóval többet látni belőlük, mint hollóból. Ma már a vetési varjú is védett madár, már csak azért is, mert fiókáinak kirepülése után elhagyott fészkei más, még ritkább madaraknak, mint például a kék vércsének vagy az erdei fülesbagolynak szolgálnak költőhelyül.

A rekedt énekes

Az igazi holló is koromfekete, de hajlottabb a csőre, álla alatt a tollak kis szakállfélét képeznek, a farktollai pedig, ha röptében látjuk, nem egyenes vonalat alkotnak, hanem középen kicsúcsosodó képet mutatnak. Ennél is feltűnőbb azonban, hogy kétszer akkora, mint a varjú – persze ez csak közelről tűnik fel, amikor a magasban látjuk repülni, akkor nem. Testhossza 60-70 centiméter, szárnyfesztávolsága másfél méter is lehet, tömege pedig 1-2 kg, vagyis nagyjából akkora, mint egy csirke. Hatalmas termetével kiérdemelte a legnagyobb énekesmadár megtisztelő címét. Ez nem vicc, a varjúféléket – s köztük a hollót – rekedt, károgó hangjuk ellenére a rendszertan az énekesmadarak közé sorolja. Nem is téved tehát olyan nagyot Aesopus rókája, amikor a hollót éneklésre akarja bírni, hogy hiúságát kihasználva kicsalja tőle a csőrében tartott sajtot. A buta madár elkárogja magát, és csőréből kiesik a sajt a ravasz róka elé.

Professzor feketében

Pedig a holló egyáltalán nem buta, sőt, egyike a legintelligensebb madaraknak! Remek a problémamegoldó-képessége, kiváló a memóriája, és fejlett a kommunikációja. A varjúfélék képesek hangokat, az emberi beszédet is utánozni. Konrad Lorenz professzor beszámol egy mesterségesen felnevelt hollóról, amely a tőle kapott hívónevet használta arra, hogy felhívja magára gazdája figyelmét: a Nobel-díjas tudós ezt úgy értékelte, hogy a madár tudatosan megpróbált az emberrel a saját nyelvén kommunikálni. A holló azon kevés állatok közé tartozik, amelyeknek feltételezhetően van fogalmuk a tárgyállandóságról, vagyis tudatában vannak annak, hogy a dolgok akkor is léteznek, ha épp nem láthatók. A hollók olykor kifigyelik egymás rejtekhelyeit, és elcsórják az elraktározott élelmet. Hogy társaikat megtévesszék, időnként csak úgy tesznek, mintha elrejtenének valamit, de végül máshova dugják.

Tetemre hívás

Irigynek mégsem mondható a holló, ha dögöt talál, értesíti a társait, és megosztozik velük a terített asztalon. Kifizetődő stratégia ez, hiszen egy-egy nagyobb állat teteme úgyis sok volna egy madárnak, ugyanakkor így kölcsönösen számíthatnak egymás „meghívására”. Gyakran követi a nagy ragadozókat, zsákmányuk maradékára pályázva, de az ember hulladéka közt is szívesen keresgél, ehető maradékok után kutatva. Mint általában a varjúfélék, a holló is vegyes táplálkozású madár, és igen alkalmazkodóképes: igazi opportunistaként azt az élelemforrást igyekszik kiaknázni, amely a legkönnyebben és a legnagyobb mennyiségben hozzáférhető. A tetemeken túl a gerinctelen állatokat – sáskákat, férgeket vagy akár épp a dögben fejlődő légynyüveket – éppúgy elfogyasztja, mint a gyümölcsöt, bogyókat vagy magvakat, és nem habozik kirabolni más madarak fészkét, akár más hollókét is.

Fényes holmik bűvöletében

A mondás tehát, mely szerint „holló a hollónak nem vájja ki a szemét”, nem teljesen állja meg a helyét – igaz, ez nem is valódi hollókról szól, hanem a hasonszőrű emberek közti összetartásra utal. A szemkivájás képzete azért kötődik a hollóhoz, mert rokonához, a szarkához hasonlóan ez a madár is vonzódik a fényes holmikhoz. Nyilván innen ered a megfigyelés, hogy ha teheti, a friss tetemet is a még csillogó szeménél kezdi meg, ahogy azt Arany János is megénekelte a hollóvá változni képes boszorkányról szóló, Vörös Rébék című balladájában. Az apró, fényes fémtárgyak sem kerülik el e madarak figyelmét, bár a közhiedelemmel ellentétben az ellopott kincseket nem a fészkükbe, hanem egyéb rejtekhelyekre, például faodvakba dugják el. Éppen a fényes tárgyak lopkodása az a tulajdonság, amelynek köszönhetően a holló kiemelt szerepet kapott a magyar kultúrában.

A posta és a holló

Míg ugyanis a hollóhoz sötét tollazata, károgó hangja és dögevő szokása miatt Európa-szerte baljós képzetek tapadnak (halál, boszorkányság stb.), addig mi, magyarok, egyik leghíresebb királyunk, Hunyadi Mátyás címermadarát tiszteljük benne, s innen származik a Corvin előnév is (corvus latinul hollót jelent). Máig homály fedi, hogyan került a madár a címerbe: a Sziléziai krónika szerint magától Mátyástól, egy másik monda szerint még apjától, az akkor még gyermek Hunyadi Jánostól ragadta el a Zsigmond királytól ajándékba kapott gyűrűt, s így került vele együtt a későbbi törökverő címerpajzsára. Itt azonban még nem ér véget a történet, ugyanis Arany János életre keltette ezt a hollót is, Mátyás anyja című versében, hogy minden lovas futárnál sebesebben kézbesítse Szilágyi Erzsébet levelét Prágában raboskodó fiának. Így lett Magyarországon egy időben a holló – a galamb helyett, a világon minden bizonnyal egyedülálló módon – a posta jelképe is.

Az utóbbi évtizedekben egyre több helyen fészkel újra a holló, például a Budai-hegyekben is.

A holló tollazata koromfekete, de a napfényben bizonyos szögből megvilágítva kékesnek látszik. Ezt a kék csillogást nem színanyag okozza, hanem a tollak szerkezete által előidézett fénytörés.

Edgar Allan Poe egyik leghíresebb költeményének is ő a főszereplője. Az angol, az ír és a skandináv mitológiában egyaránt fontos szerepet kap ez a madár.

Fészkét sziklás csúcsokon, kőfejtőkben rakja. Szoros kapcsolata a sziklákkal olyan névadásokat ihletett, mint a magyar Hollókőé, vagy az angliai Leicestershire-ben is található Ravenstone (szintén Hollókó) nevű falu.

Én, egykori diákkorom iránti boldog nosztalgiával melegszendvicset és igazi, cukorban főtt menzateát. Ő egészen mást. Egy gusztusosan adjusztált dobozból először kést vett elő, majd egy csöpp, enyhén összeaszott, szőrös, vagy annak látszó gumót (amelyből, nagy megrendülésemre, egyébként kettő volt).

Szertartásosan fogott a földszínű valami meghámozásához, és ez már tényleg reszelős hang volt. Ekkor vettem észre – mert már szinte leplezetlen kíváncsisággal bámultam a dzsungelbe importált celebek hernyóevős-rekordos mutatványaihoz hasonló jelenetet –, hogy ez egy nyers (nem sütött vagy főzött) cékla. Szégyelltem, hogy csak a lány kezére folyó lilás léből jöttem rá. Attól kezdve azonban minden céklás lett, leginkább a hámozó kéz, az asztal és a nett dobozka.

Amikor az első kis biogumó hámozásával végzett, harsogó rágásokkal eltűntette az első, majd az elsővel mindenben megegyező módon a másodikat is. Az én majonézes, sajttal megrakott húskrémes melegszendvicsem ekkor hűlt ki. Velem együtt. Röstelltem tovább enni az asztalszomszédom egész éves kalóriabevitelét meghaladó ételeket. Pláne úgy, hogy nem volt vitás: mindkettőnk étkezési döntése láthatóan „ránk van írva”.

Lehet, hogy ő egy szétválasztó diétát csinált, egyébként sikeresen, hiszen minket szétválasztott.

Hirtelen átfutott rajtam a „Rómában, ahogy a rómaiak” gondolata, mert a „büfében-céklát” jelensége valamiképpen bizarrnak tűnt. Persze, lehet, hogy csak a kés zavart. És a koppanós, reccsenő hangok.

Képzeletben eljátszottam azzal, milyen lenne, ha megkínálna vele: szeretem a céklát. Leginkább a rántott húshoz és a sült kolbászokhoz.

De aztán inkább felálltam, hogy végre elszakadjak ettől a különös jelenettől és a sürgető érzéstől, hogy segítenem kellene rajta. Annyira lila volt a keze. Elsiettemben néhány vele egykorú, valószínűtlenül karcsú lány jött szembe, mindegyikük kezében másfél literes szénsavmentes ásványvíz.

Másnap reggel, már a folyosón, két ifjú egyetemista lányt láttam reggelizni. Az egyik földszínű göröngyöket falatozott egy uzsonnásdobozból. Szemben a másikkal, aki porszínűeket. Nem mertem tovább odanézni.

Már-már provokációnak éreztem mindezt. Figyelmeztetésnek, hogy számoljak már én is végre. Számoljam meg a tápértéket, a savszázalékot, a testtömeg-hányadosaimat, és végül, minden bűnömet az ételekkel kapcsolatban. Lenne mit.

De aztán rájöttem, hogy talán én provokálom őket. Azzal, hogy nem hiszem, hogy „az vagyok, amit megeszem”. És, ha mégis, nem szeretnék cékla lenni, vagy, idő előtt, por.

És talán azzal is, hogy nem legfőbb célom az egészség, mert a boldogság feltételének egészen mást tartok. És nyilván azzal is, hogy az élet „vitaminjait” elsősorban nem betűkkel, hanem arcokkal és találkozásokkal tudom leírni.

És talán azzal is, hogy amikor egy hét múlva újra láttam a lányt a büfében, ezúttal egy zellerrel, megkínáltam a melegszendvicsemmel.

Mit gondolnak, elfogadta?