Élet a koldusmaffia és a hajléktalanság után

– Szerinted miért lettél alkoholista?
– Az én betegségem valójában az, hogy semmiben nem ismerem a mértéket, ha csokoládét eszem, akkor egész tábla kell, ha sportolok, addig nyomom, amíg szalagszakadásom lesz. Valamit vagy csinálok, vagy nem. Szüleim pedagógusok, intézményigazgatók voltak, én ötösnél rosszabbat nem vihettem, mindenképpen ki akartam tűnni. A főiskolán már nem tudtam a legokosabb lenni, lettem hát a legzsiványabb. Ki kellett lógnom a sorból, lefelé vagy fölfelé.

Amikor már a bűnözők között éltem, akkor lettem köztük a legokosabb. Eszembe nem jutott soha egy pohárral meginni, ha ittam, akkor a berúgásig, a rosszullétig ittam.

A végén három évig egy telefonfülkében laktam és csak az járt az eszemben, hogy jutok hozzá a következő kannás borhoz.

– A munkádat és az otthonodat hogyan vesztetted el?
– Zsámbékra jártam a főiskolára, de abbahagytam, dolgozni kezdtem. Először csak alig vártam, hogy vége legyen a munkaidőnek, mert utána ihatok. Aztán nem bírtam ki munkaidő végéig, becsempésztem az alkoholt, és esténként halálra, reggel meg életre ittam magam. Vagy száz munkahelyről rúgtak ki. Először még öltönyösként gazdasági bűncselekményeket követtem el, autókat lízingeltem, aztán egy oroszul jól beszélő ember kivitte őket Ukrajnába, és bejelentettük, hogy ellopták. Aztán betöréses lopások, végül bolti lopás, aztán már az sem, a tulaj inkább odaadja a két üveg bort, csak ne menj be a boltba, kéregettem a koldusmaffiának is.

– A koldusmaffiában hogyan vettél részt?
– 1000 forintot kellett összekéregetni óránként, de volt szállásunk, ehettünk, ihattunk, amennyit akartunk, megvolt a cigarettánk.

Azt mondtuk, az utca mindent megad és mi szabadok vagyunk, a rendőr nem vitt be, mert tudta, hogy tetves és rühes vagyok és akkor fertőtleníteni kell az autóját meg a fogdát, és akár körbe is karcolhatom a kocsiját egy szöggel, ha nem ad cigarettát.

Olyan igazoltatások voltak, hogy „Ki fekszik ott? Jaj, föl ne ébresszék!” Egyszer kifeküdtünk az úttestre kártyázni hatalmas dugót okozva, és amíg az egyikünk nem kalapozta körbe a pénzt, nem álltunk föl. Társadalmon és törvényen kívül éltünk, de nem szabadon. Az alkohol fogva tartott, de a hajléktalanságot alkohol nélkül nem is lehet elviselni.

– Könnyű ezer forintot összekéregetni?
– Simán megy. Ki kell találni, hogy milyen érzéseket váltasz ki az emberekből. Megdöbbenteni vagy megmosolyogtatni akarsz-e. Az „éhes vagyok”, nem feltétlenül nyerő, ha azt mondod, megdöglök, ha nem ihatok, jobban hat. Vagy a humor: ha például megláttam egy cabriót a pirosnál, odamentem a pasihoz, hogy: „Tiszteletem, szintén fedél nélkül?” Röhögött, és persze adott pénzt.

 Sajnos, ez a társadalom melegágya a hajléktalanságnak. Pár ezer forintért, amit két nap alatt összekéregetek, ehetek, mosakodhatok, moshatok, tévét nézhetek, alhatok, nekem fizetnek, ha tüdőszűrésre megyek. Nem vagyok motiválva, hogy kiugorjak ebből.

Sokan ennek ellenére be se mennek a hajléktalanszállóba, mert nem lehet alkoholt bevinni és egyedül veszélyes is, nincs, aki vigyázzon a ruhádra, amíg bemész fürdeni.

Ha ott valaki reggel a konyhában rád köszön, hogy jó reggelt, arra az a helyes válasz, hogy most dobtam el az utolsó cigimet.

– Érzelemmentesen beszélsz minderről. Mire gondolsz ma, ha egy aluljáróban fekvő embert látsz?
– Magamat látom, de azt is, hogy semmit nem tehetek azért, aki ott fekszik. A segítség valójában Isten ajándéka, akkor is, ha a szülői szereteten keresztül, a mélyponton keresztül, ahonnan bármi áron fel akarsz jönni, az A. A-n keresztül kapod. Azt viszont el tudom mondani, hogy amennyi időt, pénzt és energiát fektettem abba, hogy alkoholhoz jussak, annak csak a századrésze kell ahhoz, hogy kijöjjek.

– A családod nem próbált megmenteni?
– Egyedül a szüleim szeretetét nem ittam el sosem, főleg anyámét. Többször megjelent az aluljáróban és sírva könyörgött, hogy menjek haza, de nem mentem, mert ott nem ihattam. A családomat is megloptam, a testvérem gyerekei féltek tőlem. Magányossá váltam. Pedig volt feleségem is, aki megvárt, amíg börtönben voltam. Egy év két hónapot kaptam, mert ittasan vezettem, és karamboloztam egy motorossal, akinek emiatt amputálni kellett a karját. Amikor kijöttem, fél évig nem ittam, aztán az első pohár után beültem az autóba, csak már jogosítvány nélkül. A jogosítvány visszaszerzéséhez egyszer tanfolyamon kellett részt venni, mindenkitől kérdezték, hogy hányszor vezetett ittasan, egyszer, kétszer, háromszor, mondták, és persze, „rossz is volt a szonda”. Én azt feleltem, hogy írjunk egy nyolcast, de fektessük az oldalára. A börtön után még 12 évet lehúzott mellettem a feleségem, született egy fiam is, de aztán a párom meghalt rákban, a fiam meg nevelőszülőkhöz került.

– Hogyan tudod mindezt feldolgozni józanul?
– Nem akarom a múltra rácsukni az ajtót, de a bűntudat, a szégyenérzet, a lelkiismeret-furdalás hajszálnyira van az alkoholizmustól. Ha egy alkoholista biciklitolvaj vagy rablógyilkos nem iszik, attól ő még biciklitolvaj vagy rablógyilkos marad. Meg is kell változnia. Mindenféle jólétet egy erkölcsi, egy spirituális jólétnek kell megelőznie. Ebben segít az Anonim Alkoholisták 12 lépése.

– Hogyan kerültél közéjük?
– Ha egy medencében elmerülsz, le kell menni az aljára, mert csak onnan tudod elrúgni magad. De a személyiségtől is függ, hogy kinek mi a mélypont. Egy üzletembernek elég, ha leeszi a nyakkendőjét egy üzleti vacsorán, egy nagymamának az a mélypont, ha nem kapja az unokáját a kezébe, mert alkoholszagú. Én lementem addig, hogy tetvesen, behugyozva ültem az utcán, megvertek, meggyújtottak, de akkor már csak annyit érzékeltem a külvilágból, hogy nagyon hideg van vagy nagyon meleg, és azonnal kell a kannás borom.

És eljött a medence alja, amikor arra gondoltam: Istenem, bármit, csak ezt ne! Verjenek agyon vagy kelljen érte bármit tennem. Akkor az utolsó 60 forinton felhívtam a szüleimet. 10 buszmegállónyira laktak.

Eljöttek értem kocsival, kifürdettek a betegségeimből. A hatodik napon azt vizionáltam, hogy a bútorok betörők és kihívtam a rendőröket, akkor a szüleim megnyugtatták őket, hogy delírium tremensben vagyok, majd két napig ültek mellettem, nehogy hülyeséget csináljak. A 42. napon elvonszoltam magam egy terápiára, ahol kötelező volt az Anonim Alkoholisták gyűléseire való járás. Akkor már sok elvonókúrán voltam addig, úgy néztem az orvosokra, mint az istenekre, ültettek belém olyan anyagot, amire ha ittam, meg is halhatok, szedtem gyógyszereket, de semmi nem használt. Az első évben 700 gyűlésen voltam. Budapesten naponta akár háromra is el lehet menni, de a heti egy mindenképpen ajánlott. A szüleim, akik akkor már milliókat fizettek helyettem és harminc évig mellettem álltak, eltartottak még egy évig, és végre láttam a szemükben a reményt.

– Ez egy amerikai alapítású csoport?
– Két amerikai alkoholista egy orvos meg egy bróker 80 évvel ezelőtt találta ki és szervezte meg az Alcoholics Anonymoust, de azóta a világon százezernél is több csoport létezik. Rájöttek, hogy egy alkoholistának csak az tud segíteni, aki maga is átélte az iváskényszert. Egymás között megosztják az érzéseiket és a gondolataikat, az erejüket és a reményeiket és ezzel elindulhat a felépülés. A nagykönyvünket, a Névtelen alkoholistákat nem egy tolla végét rágicsáló pszichológus írta, az első száz anonim alkoholista első öt éve van benne.

Ennek alapján készült egy 12 lépéses felépülési sor, annak beismerésével kezdődik, hogy az életed irányíthatatlanná vált és a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízod. Aztán jönnek az önismereti lépések és a konkrét cselekedetek.

–  Megkerested a motorost, aki elveszítette a karját?
– Még nem tartok ott, a kilencedik lépés, hogy jóvátegyük, amit elkövettük valaki ellen, feltéve, hogy azzal másoknak nem ártunk. Végig kell gondolnom, hogy készen állok-e a jóvátételre lelkileg, anyagilag, hogy nem tépek-e föl sebeket. Kicsiben már megtettem, 5-6 éve egy iskolában dolgoztunk és én megloptam a rajztanárt, megittam az italokat a szekrényéből a szertárban, és lezuhantam a polcról. El is vittek a mentők. Aztán tavaly nyáron ismét ott dolgoztunk, és odamentem hozzá, kértem tőle húsz percet. Elmondtam, hogy alkoholista vagyok, én voltam, már nem iszom, szeretném jóvá tenni. Ott volt a zsebemben a pénz. Megölelt és könnyes lett a szeme. Az enyém is.

– Mikor ismerted meg a „saját felfogásod szerinti” Istent?
– Isten akkor is vigyázott rám, amikor nem foglalkoztam vele, rengetegszer megúsztam baleseteket és veszélyes helyzeteket. De most már kétirányú köztünk a kapcsolat. Jézust a Nyolc Boldogság közösségben a péliföldszentkereszti kolostorban ismertem meg. Már betörésből éltem és valójában a rendőrök és a bűntársak elől akartam elbújni. Ott nem ittam egy évig, de karácsonykor asztalra került egy üveg vörösbor, egy pohárral megittam, és egy óra múlva gyalog elmenekültem a holmim, a ruháim nélkül, mert alkohol kellett. Érdekes, hogy az ott töltött idő alatt hetente kétszer áldoztam két szín alatt, és mivel hittem, hogy az a bor valóban Krisztus vérévé változott, nem volt rám hasonló hatással.

Amikor eljöttem és újra inni kezdtem, elhanyagoltam a misére járást, az imát, és el is vesztettem a hitemet. Ha nem járnék az A.A. gyűléseire, el tudnám veszíteni a józanságomat is, de ez a csoport is az Ő ajándéka.

Két és fél éve még az aluljáróban éltem. Csak ennek az évnek a csodái, hogy megcsináltattam a fogamat, hogy volt rá egyáltalán igényem, hatodszor visszaszereztem a jogosítványomat, méhészkedek, van 90 méhcsaládom, van egy költöztető teherautóm, amivel dolgozni tudok, és életemben először, 54 évesen van saját otthonom. A szüleimnek nem tudok jóvátételt nyújtani, mert ha azt hallják, hogy alkohol, föltépem a sebeiket, de minden este felhívom őket, hogy mi történt velük, eljárok hozzájuk hetente ebédelni és látják, hogy tiszta ruhában vagyok, nincs alkoholszagom, van pénzem, mosolygok. És idén történt még valami. 15 évvel ezelőtt egy betörésből nagyobb összeghez jutottam. Elhatároztam, hogy abbahagyom az ivást, vettem a pénzből 10 köbméter faanyagot és csináltam száz kaptárat. Kész lett, gyönyörű asztalos minőségben, megünnepeltem egy sörrel...másnapra már elittam a maradék pénzt és a kaptárakat bagóért eladtam, hogy ihassak. Idén januárban telefonált az öcsém, hogy meghalt egy méhész, örökölte valaki a méheket, nincs-e kedvem felesben gondozni a méhállományt. Mondtam, „próbáljuk meg”. Aztán fölhívott, hogy vesz nekem hozzá még 18 méhcsaládot az ország másik végében, mert ez kevés lesz, és képzeld, visszakaptam a saját készítésű kaptárjaimat, amelyeket 15 éve elkótyavetyéltem! Járok kórházakba alkoholbetegekhez, erre legalkalmasabb idő számukra a mélypont, a delirium tremens utáni 4-6. nap.

Elmondom, hogy 30 évig ittam, bűnöző voltam, hajléktalan voltam és most van munkám, lakásom, párkapcsolatom, sőt, 60 ezer forintos cipő van a lábamon.

Másfél évvel ezelőtt ugyanis volt valaki, aki visszakapta a családját az A. A. segítségével, és nagyon hálás volt nekem, amiért elvittem oda. Egy olyan cégnél dolgozik, amelyik Olaszországból méretre készített munkás cipőket importál. Nem akartam elfogadni ezt az ajándékot, de nagyon kitartó volt. Megkaptam, és két nap múlva már nagyon örültem neki.

– Két nap múlva?
– Az öröm később jön, az alkohol harminc éven át kilúgozta az érzéseket, örömöt és bánatot. Idő kell, sokszor napok, amíg megélem őket. Amikor visszakaptam a jogosítványomat, hatodszorra, csak zsebre tettem és napokkal később töltött csak el a boldogság. Próbálom visszaépíteni az emberi kapcsolataimat. Először egy virágom volt 3 hónapig élt, aztán a szponzorom, engedélyezte a kutyát, a dogom már másfél-két éves. Aztán lett párkapcsolatom, ő is egy A.A. tag, és nyolc év után most másodszor találkoztam a fiammal. De elittam az apai érzéseimet is, és nem jönnek vissza egy csapásra. Ül velem szemben egy idegen férfi a gyorsétteremben és válaszolgat a kérdéseimre. 9 évesen hagytam el. Ő belőlem olyanokra emlékszik, hogy pl. elindultunk Bécsbe hajóval, de le kellett szállni Esztergomnál, mert elfogyott a kedvenc söröm a kantinból. Ha Isten azt akarja, hogy velem éljen, akkor készen állok rá mentálisan és anyagilag is. De ha ő nem szeretné, akkor nem akarom én se. Sokszor nem tudhatjuk, mi miért történik. Imádkozhatok egy beteg emberért, de nem tudhatom, mi a jobb neki, ha meghal vagy ha évekig szenved.

– Nem tolod el ezzel magadról a felelősséget?
– De, szeretem a felelősséget eltolni, ha egy kiló kenyérért megyek és a boltos visszakérdez, hogy fehéret vagy barnát vagy magvasat, azonnal hívom a páromat. De a viccet félretéve, egy józanodó alkoholistának elsősorban mindig a jelennel kell foglalkoznia, azzal, hogy ma ne igyon. Ezért eljárok a csoportba, és ott másokon is segítek, ahogy ők is rajtam. Imádkozom, hogy felismerjem, mi az, amin változtatni tudok, és mi az, amin nem.

Az interjú a Képmás magazin 2015. októberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>