Négyféle kommunikációs stílus

A pszichológia szerint négyféle módon fejezhetjük ki az igényeinket, illetve reagálhatunk a felénk irányuló kérésekre.

Az agresszív közlésmód egy olyan domináns és öntelt válasz, amikor haraggal, ellenségesen, fenyegetőzve, durván nyilvánulunk meg, mivel azt gondoljuk, hogy csak így vihetjük keresztül az akaratunkat. Ennek a viselkedésmódnak nem a meggyőzés, hanem a győzelem kivívása a célja, ezáltal azonban a másik fél vesztessé válik. Az agresszív viselkedés hátterében gyakran családi minta figyelhető meg, vagyis annak továbbörökítése, hogy másokon átgázolva győzedelmeskedjünk, hogy mások érzéseinek figyelmen kívül hagyásán, gúnyolódáson, vádaskodáson, megfélemlítésen keresztül jussunk közelebb a céljainkhoz. Mások azért nyúlnak ehhez a közlésmódhoz, mert már annyiszor becsapták és kihasználták őket, hogy úgy érzik, csak így védhetik meg magukat az újabb pofonoktól, ugyanakkor gyakran bűntudatot éreznek a saját reakcióik miatt. Megint mások tehetetlenségükben nyúlnak ehhez a fegyverhez, mivel úgy érzik, már minden eszközüket bevetették, de mégsem értek célt. Az agresszív viselkedés hátterében gyakran alacsony önbizalom figyelhető meg, ugyanis a kiválóság látszata, illetve a többiek alábecsülése a hiányosságok palástolásának eszköze.

A passzív módon reagáló emberek olyan dolgokba mennek bele, amelyekhez egyáltalán nem fűlik a foguk, csupán azért, mert nem mernek vagy tudnak a véleményük és érdekeik mellett kiállni, állást foglalni – így saját magukat teszik vesztessé. A passzív közlésmódot alkalmazó emberek súlyos árat fizetnek a többiek szeretetéért és elfogadásáért, könnyen mártírokká válhatnak, és úgy érezhetik, őket mindenki csak kihasználja, rajtuk mindenki átlép. Ennek a viselkedésmódnak a hátterében is meghatározó szerepet játszanak a gyerekkori élmények, illetve a családi minta. Azok, akiknek gyerekként nem lehetett véleményük, és az igényeiket mindig a szőnyeg alá söpörték, vagy ezt a mintát látták szüleik viszonyában, gyakran számolnak be arról, hogy döntéshelyzetben, vagy amikor felelősséget kell vállalniuk, úgy érzik, valójában nincs befolyásuk az életük történéseire.

A manipulatív emberek nem védik agresszíven a saját érdekeiket, de nem is hunyászkodnak meg a többiek akarata előtt, hanem különböző csalafinta módszerekkel, többek között halogatással, passzív ellenállással, szarkazmussal és mindenféle akadékoskodással igyekeznek a céljukat elérni. Mindeközben pedig semmiféle felelősséget nem vállalnak a döntéseikért. Ennek a viselkedésnek az okai is a múlt tapasztalatiban keresendők. Azok folyamodnak ehhez a közlésmódhoz, akiknek az érzelmeit, illetve azok kifejezését gyerekkorukban elutasították, kinevették vagy büntették, és az ezekből fakadó rossz élmények következtében nem merik a valódi arcukat felvállalni, az esetleges negatív indulataikat megmutatni.

Az asszertív viselkedés, a negyedik közlésmód, a kommunikáció és érdekérvényesítés királyi útja. Asszertíven reagálni valódi művészet, ugyanis azt jelenti, hogy a saját határainkat tiszteletben tartva, az igényeinkért és döntéseinkért felelősséget vállalva, de a másik érdekeit sem sutba vágva fejezzük ki önmagunkat, és kommunikáljuk a céljainkat. Sue Hadfield és Gill Hasson személyiség- és karrierfejlesztéssel foglalkozó tanárok az önérvényesítésről írott könyvükben kifejtik, hogy az asszertív viselkedéshez önbizalom és önbecsülés szükségeltetik. Önbizalom kell az igények kifejezéséhez, illetve a következmények felvállalásához, hogy megtegyük azt is, ami első pillantásra nehéznek tűnik. Önbecsülés pedig ahhoz, hogy a saját értékeinkkel és képességeinkkel kapcsolatban elégedettek legyünk. Az önbizalom és az önbecsülés nem függetlenek egymástól, hanem fokozzák egymás hatását.

Az asszertív kommunikáció titka

• Az asszertív emberek kifejezik az érzéseiket, de nem hagyják, hogy azok irányítsák az életüket. Még ha nehéznek is tűnik az önérvényesítés, nem visszakoznak, mivel tudják, hogy csak az egyértelmű, egyenes, őszinte kommunikáció és a felelősségvállalás vezet célra. Nem csupán az érzelmeiket kommunikálják világosan, hanem az ezekhez kapcsolódó szükségleteiket is. Mindeközben nem feledkeznek meg a másik fél jogairól és szükségleteiről sem.
• Tudatosan használják a metakommunikációt. A testtartásukkal magabiztosságot sugallnak, nem görnyednek össze, nem húzzák be a nyakukat vagy szegezik fenyegetően előre, hanem egyenesen állnak, a fejüket is egyenesen tartják. Olyan távolságra helyezkednek el a beszélgetőpartnerüktől, ami mindkettőjük számára kényelmes, nyugodtan gesztikulálnak, és határozott, nyugodt, meleg hangon fejezik ki magukat, továbbá meghallgatják a másik felet is. Képesek a nehéz érzéseiket is szavakba önteni, illetve azokat a testbeszédükkel hitelesen kommunikálni.
• Szem előtt tartják, hogy a cél a megoldás felé vezető út megtalálása, nem mindenáron győzedelmeskedni. Tisztában vannak azzal, hogy a másik tőlük független, önálló akarattal bíró ember, ezért nem erőltetik rá az akaratukat.
• Mernek időt kérni, hogy átgondolhassák a lehetőségeiket, illetve konfliktus esetén lecsillapodhassanak. Ez segít nekik abban, hogy ne vállaljanak el olyan feladatokat, amelyeket valójában nem akartak megtenni, illetve az indulataik ne sodorják őket olyan parttalan konfliktusokba, amelyeket utólag megbánnának.
• Képesek köntörfalazás, szabadkozás és bűntudat nélkül nemet mondani. Felelősséget vállalnak a saját döntéseikért, kitartanak mellettük, de végighallgatják a másik fél érveit is. Nem ragaszkodnak mereven a véleményükhöz, hanem képesek más szempontból is megvizsgálni a helyzetet. Nem hódolnak be, ha kompromisszumot vagy egyezséget kötnek, hanem azt tudatos döntés eredményeként teszik, amelyért felelősséget is vállalnak. 

Asszertíven a családban

A családtagokkal bonyolult érzelmi szálak fűznek egymáshoz, és számtalan, generáción át öröklődő kommunikációs mintát cipelünk magunkkal. Ezek meghatározzák, hogy miként próbáljuk az érdekeinket érvényesíteni vagy célt érni bizonyos helyzetekben. Egyesek, bár ügyesen használják a különböző asszertív technikákat a kapcsolataikban, a szüleikkel mégsem tudnak még felnőttfejjel sem zöld ágra vergődni, mert beleragadtak az engedelmes gyerek vagy lázadó kamasz szerepébe. Mások a párjukkal való kommunikációjukban vallanak kudarcot, mivel ugyanazt az alárendelt, manipulatív vagy uralkodó szerepet játsszák, ami már a szüleik házasságát is megkeserítette. Megint mások a gyermekeik fegyelmezése kapcsán tanácstalanok, mivel azt veszik észre, hogy nem mernek konfrontálódni és határokat szabni, vagy éppenséggel túlontúl szigorúan igyekeznek az akaratukat érvényre juttatni, és így különböző hatalmi játszmákba keverednek. Bár nagyon egyszerűnek tűnik, hogy harmonikusan éljünk együtt a hozzánk legközelebb állókkal, a családtagjainkkal, mégis gyakran érezzük úgy, hogy túl kemény fába vágtuk a fejszénket. Jane Nelsen pszichológus szerint az együttműködés titka az alábbi négy lépésben rejlik.

• Próbáljuk megérteni a másik fél érzéseit!
• Fejezzük ki a megértésünket ezzel kapcsolatban! Ez nem jelent felmentést vagy a hiba eltussolását, csupán azt, hogy megértjük, hogy mit él át a másik.
• Mondjuk el a másiknak, hogy belőlünk milyen érzéseket váltott ki az adott történés, majd keressünk közösen megoldást a problémára! A gyerekek fegyelmezése kapcsán különösen hatékony, ha nem kész megoldási javaslatokkal állunk elő, hanem biztatjuk őket, hogy ők találják ki, miként lehetne helyrehozni, ami történt, esetleg elkerülni vagy megelőzni a hasonló problémákat.
• A családtagokkal való vitás kérdések során is érdemes szem előtt tartani, hogy senkire nem erőltethetjük rá az akaratunkat, de azt eldönthetjük, hogy mi mit fogunk tenni, és fontos, hogy ehhez következetesen tartsuk magunkat. Jó, ha előre tájékoztatjuk a környezetünket arról, hogy mit tervezünk, és ehhez a beleegyezésüket is megnyerjük. A problémák újbóli felbukkanásakor nem érdemes hosszú prédikációkba belebonyolódni, elegendő, ha kitartunk az eredeti elhatározásunk mellett. Lényeges, hogy ne használjuk ezt az eszközt arra, hogy megszégyenítsük a többieket, vagy bosszút álljunk rajtuk. Főként gyerekeknél hatásos ez a módszer, hiszen így lehetőségük van tanulni a logikus és a természetes következményekből, anélkül, hogy hatalmi harcokba bocsátkoznánk.

Nyugodtan folyamodhatunk az időkérés módszeréhez is, mikor lélekben vagy fizikailag is kivonulunk az érzelmileg nehéz helyzetből. Ha megnyugodtunk, sokkal egyszerűbb a megoldás felé vezető utat is megtalálni. Jó, ha a gyerekeknek is van olyan kuckójuk, ahova szívesen elvonulnak, hogy lecsillapodhassanak. Ezt a helyet nem érdemes a büntetéssel összekapcsolni, sokkal inkább olyan helyként gondolni rá, ahol a gyerek jól érzi magát, és feltöltekezhet, hogy utána konstruktívan tudjon a konfliktus megoldásában részt venni.

Asszertíven a munkahelyen

A munka világában számos olyan szituáció adódhat, amikor hasznát vehetjük az önérvényesítés tudományának. A legtöbb ember talán a kritikától tart leginkább, attól hogy a főnöke vagy a munkatársai bírálni kezdik a munkáját, s ő nem tud erre megfelelően reagálni. Hadfield és Hasson az asszertivitásról írt könyvükben azt javasolják, hogy ezekben az esetekben vessük be a hatástalanító tudakozódás eszközét. A módszer lényege, hogy konkrét példákat kérünk az adott kritikával kapcsolatban, így ha jogosak a vádak, épülni tudunk belőle, de ha jogtalanok, akkor napvilágra kerülhet a másik fél manipulatív szándéka.

Amennyiben jogos a bírálat, élhetünk a hatástalanító helyeselés eszközével, amikor védekezés helyett beismerjük a hibáinkat.

Ugyanakkor a beismerés önmagában nem elegendő, a változás és változtatás irányába tett lépések azok, amelyek további bizalmat ébresztenek velünk és a munkánkkal szemben. Amennyiben nem tudjuk, miként fejlesszük a teljesítményünket vagy milyen konkrét lépéseket várnak el tőlünk, nyugodtan kérhetünk segítséget ezzel kapcsolatban is. Ugyanakkor, ha jogtalannak érezzük a kollégáink vagy a feletteseink felvetéseit, azt sem kell véka alá rejtenünk, de ahelyett, hogy visszatámadnánk, érdemes a véleményünket megfogalmazni a kritikáról.

Előfordulhat az is, hogy nekünk kell elmondanunk a másiknak, hogy valami zavar a munkája kapcsán. A bírálat megfogalmazása során érdemes odafigyelni arra, hogy ne címkézzük a másikat, a kritika a munkájának szóljon, ne a személyiségének. Segíthet, ha először megosztjuk a másikkal, hogy melyek azok a területek, amelyeken kiemelkedően teljesít, majd a kritika elhangzása után alkalmat adunk, hogy elmondhassa ő is a véleményét. Ne feledjük, hogy akkor lesz valódi foganatja a bírálatnak, ha azt is felvázoljuk, hogy milyen konkrét változásokat szeretnénk, és ehhez megnyerjük a másik fél együttműködését. Érdemes elmondani azt is, hogy milyen pozitív, illetve negatív következményei lehetnek annak, ha változtat, illetve nem változtat a viselkedésén.

Suhogó fenyves, csobogó patak, szarvasok bundájára szitáló hópelyhek, ember nélküli tökéletes harmónia – szemben a vágóhíd rideg, fehér csempéivel, a gépek fülsértő csattogásával, a szarvasmarhák szemébe szorult rémülettel, a lefolyóba ömlő vérrel, az ott dolgozó emberek érzéketlenségével, hétköznapi karattyolásával. A vágóhídi menza az emberi kapcsolatok legemberségesebb tere ebben a hideg közegben.

Képi világát és mondanivalóját tekintve erős hatású filmet alkotott Enyedi Ildikó rendező és az elképzeléseit megvalósító stáb. Újabb jó magyar filmmel lettünk gazdagabbak, amelynek az értékét a külföldi filmes szakma is elismeri. Álom és valóság egymást átható teljessége – talán így jellemezhetném leginkább a cselekményét, amely egyetlen pillanatra se válik közhelyessé a humor és a brutális valóság, életszeretet és halni vágyás, a keménység és a gyengédség egymást kiegyensúlyozó kettősségei miatt.

A „Testről és lélekről” főszereplői nem is lehetnének ellentétesebbek: a férfi idős, sokat tapasztalt – a nő fiatal és tapasztalatlan. Összeköti őket mégis a magány, a nehézkes kapcsolatteremtési képesség, ami a férfinél a korából és kiábrándultságából, a nőnél viszont autisztikus személyiségéből fakad. És közös bennük a vágy is, hogy átléphessék a korlátaikat.

„Azt álmodtam, hogy szarvas vagyok…” – kezdik mindketten álmuk meséjét a munkaalkalmasságot vizsgáló doktornőnek, aki először tréfára gyanakszik. Lassan kiderül, hogy ketten párhuzamosan ugyanazt álmodják. A szarvaspár kettőjük álombeli énje. Álmukban összetartoznak, hétköznapi életükben viszont olyanok, mint a tűz és a víz. Csak az egyedüllétük hasonló, aminek a megtörésére botladozó lépéseket tesznek.

 

Borbély Alexandra tökéletesen alakítja az autizmus határán egyensúlyozó, önálló életvitelét hősies erőfeszítéssel fenntartó fiatal lányt.

A férfit Morcsányi Géza alakítja, aki dramaturg és könyvkiadó, vagyis filmes értelemben amatőr. Erős jelenlétét, sugárzó egyéniségét, bölcsességét említette Enyedi Ildikó rendező, amikor főszereplő-választásának indokairól kérdezték. Tapasztalatom szerint a hétköznapi erős egyéniség is ritkán tudja valódi önmagát megmutatni a filmvásznon, ha ehhez színészi eszköztára hiányzik. Ritkán elég, hogy csak „átnyújtja önmagát”: használjatok, itt vagyok. Néhol ebben a filmben is hiányérzetet okozott nekem Morcsányi Géza, lebénult bal karját viszont torokszorító hitelességgel „játszotta el”. Kiváló mellékszereplők is hozzájárulnak a film magas színvonalához: Tenki Réka üzemorvosként, Jordán Tamás gyerekpszichológusként, Békés Itala pedig takarító-kerítőnőként felejthetetlenül remekelnek.

Sorolni tudnám a film gyönyörűen megkomponált, erőteljes jeleneteit, amelyek feledtetik a néhány gyengébbre sikerült mozzanatot. Dicséret illeti Enyedi Ildikó forgatókönyvírói tehetségét is. Néhol zavart, hogy a nagy háttérzaj közepette nem értettem (egyébként jelentéktelen) félmondatokat – bár talán tudatosan volt ez így, közelítve a valóságot, ahol a gépzaj valóban elnyomhatja az emberi beszédet. Telitalálat volt viszont a drámai csúcshoz Laura Marling What He Wrote c. számát választani. A lelki mélységekbe repítő zene és a naturalisztikus képsorok valósággal a székbe szögezték a nézőközönséget. Még ma is visszhangzik az a zene és az a látvány a tudatomban. Ha valaki eddig nem hitte, a filmet látva megerősödhetett abban, hogy a megfelelő időben kimondott, jól irányzott szavak szó szerint ölni és életre kelteni képesek.

A filmet a szép képek szerelmeseinek ajánlom, akikből nem hiányzik a drámaiság és diszharmónia iránti fogékonyság sem. Semmiképp nem ajánlom azoknak, akik nem bírják a vér látványát – mert ebben a szelídnek nevezhető filmben a vér bőségesen árad, és nem mind paradicsomlé, hanem a – cseppet sem mesés – valóság.

Testről és Lélekről, magyar játékfilm, 116 perc. Rendező: Enyedi Ildikó. Operatőr: Herbai Máté. A főbb szerepekben: Borbély Alexandra, Morcsányi Géza, Nagy Ervin, Tenki Réka, Schneider Zoltán, Jordán Tamás, Mácsai Pál.
Bemutató: 2017. március 2. 

– Olyan „igazit” nem fogunk találni, akivel munka és erőfeszítés nélkül boldogok leszünk. Minden házasság sikere attól függ, hogy a házasfelek mennyi energiát fektetnek bele, és hogy hajlandók-e a konfliktusaikkal építő módon megküzdeni. Ugyanakkor vannak olyan egyéni tulajdonságok és tulajdonság-összeillések, melyek befolyásolják az együttélés sikerét. A kutatások és a tapasztalatok többsége azt sugallja, hogy a hasonlóság szerepe tagadhatatlan mind a párválasztás, mind a házastársi kapcsolat zökkenőmentessége szempontjából. Számos vizsgálat kimutatta, hogy ez szükséges a közös identitás (közös világ) megéléséhez. Könnyebb a kommunikáció, ha hasonló kultúrához vagy társadalmi réteghez tartozunk, ha hasonló az érdeklődési körünk, a hitünk. A személyiség és a családi háttér hasonlósága szintén segíti a kölcsönös megértést.

Ritka az olyan kapcsolat, ahol minden területen tökéletes az összhang, és a jól működő kapcsolat számukra is csak akkor sikerül, ha megdolgoznak érte.

Azonban, ha nagyon kevés területen értenek egyet, meggondolandó, hogy összekössék-e az életüket. Lehetnek boldogok azok is, akik kevesebb területen illenek össze, de nekik többet kell ezért küzdeni. Ilyen szempontból nem túl előnyös az a gyakorlat, hogy az együtt járó és ismerkedő párok szexuális életet élnek, ugyanis a testi kötődés az összeillés csalóka látszatát kelti, és elfedi a többi terület összhangjának esetleges fejletlenségét.

– Van olyan típus, aki nagy valószínűséggel nem is fog lángoló szerelembe esni? Vagy mindenkire lecsaphat váratlanul a nagy érzelem?

– Vannak olyan egyéni, személyiségbeli tulajdonságok is, melyek befolyásolják mind a szerelembe esés, mind a párkapcsolatban való részvétel módját. A jól működő házassághoz a személyiség megfelelő érettsége szükséges. Az érettség első kritériuma a kialakult identitás, enélkül az intimitás és elköteleződés nehéz. Az elkülönülés és beolvadás állandó feszültségét ugyanis csak az tudja egyensúlyban tartani, aki tudja önmagáról, hogy ő kicsoda, és mit akar az életben. A kapcsolat sikerét nagyban befolyásolja az önértékelés, az érzelmi és társas kompetenciák fejlettsége. Fontos még a felelősségvállalás képessége és az önreflexiós készség, melyek segítségével a személy képes a kapcsolat tudatos alakítására.

A kötődéselmélet párhuzamot von a csecsemőkori kapcsolati élmények és az intim kapcsolatokban való részvételünk módjai között.

Eszerint azok tudnak mély, felelős és elkötelezett szerelmi kapcsolatot kialakítani, akikben kialakult a biztos kötődés képessége.

A bizonytalanul-elkerülő módon kötődő emberek kevésbé hajlamosak lángoló szerelembe esni, és nem szeretik a túl szoros intimitást. A bizonytalanul-ambivalensen kötődők általában könnyen és hevesen szerelembe esnek, de nehezen őrzik meg a kapcsolat stabilitását: vágynak a közelségre, ugyanakkor nem tudják jól kezelni az intimitást.

–Jogos félelem, hogy ha valaki nem érezte még a mindent fölülíró szenvedélyes szerelmet, és mégis házasságot köt, majd akkor lepi meg, amikor már elköteleződött?

– A szenvedélyes szerelem afféle „hormonális ragasztó”, de idővel csökken a mennyisége, és akkor szokott gond lenni, ha semmi más nem köti egymáshoz a párt. Nélküle szegényebb a kapcsolat, de önmagában nem tartja össze a házasságot. A kapcsolat akkor lesz kiegyensúlyozott, ha az alábbi három összetevő: a szenvedély, az intimitás és az elköteleződés együtt van jelen benne. Azonban mindhárom összetevő állandóan fejlesztendő. A szenvedély nélküli házasságkötésnél nagyobb az esélye egy későbbi külső vonzódásnak. Lehetséges az is, hogy azért nincs szenvedély a házasságban, mert annyira kicsi az összeillés. Ilyenkor valóban megvan a veszélye, hogy a ki nem elégült vágy egy házasságon kívüli kapcsolat felé sodorja az embert.

Azonban a szerelem a nem ápolt kapcsolatban is elhamvad, és talán egy harmadik személlyel kapcsolatban lángol fel ismét.

De egy különleges vonzerőt jelentő külső szerelem akkor is meglepheti az embert, ha viszonylag erős az intimitás és az elköteleződés a házasfelek között. A fellobbanó szenvedély olyan sodró erejűnek tűnik, hogy látszólag mindent felülír. Az ember sokszor sorsszerűségként éli meg, és tehetetlennek érzi magát vele szemben: „sajnálom, nem tudok mit tenni”. A szenvedély a valóságban azonban az érzelmek indulati szférájában tombol, hevessége átmeneti, és független a mély érzelemtől és kötődéstől. Lehetőségünk van arra, hogy ne a szenvedély diktálta módon cselekedjünk, hanem a házastársi kapcsolatba kapaszkodva, annak megújításával és megerősítésével vészeljük át azt a próbatételt, melyet az indulataink okoznak számunkra. A házastársi kapcsolat kiállhatja a külső vonzódás nem kis próbáját – ha mindkét fél hajlandó megküzdeni érte.

– Sokan azért nem tudnak elköteleződni, mert nem biztosak benne, hogy nem jöhet jobb, de elszakadni sem mernek a jelenlegi párjuktól. Mikor érdemes mégis dönteni, így vagy úgy?

– Az elköteleződés egyik tipikus akadálya a személyes szabadság elvesztésétől való félelem, amely abban a szorongásban nyilvánul meg, hogy lemaradunk a nem választott emberekről vagy életállapotokról. E félelem egy rossz szabadságfogalomból ered. A szabadság ugyanis nem azt jelenti, hogy vég nélkül, korlátlanul választhatunk. Mindig megvan az esélye annak, hogy jöhet egy ideálisabbnak látszó partner vagy lehetőség. Ha az említett összeillési területeken nagyjából megvan az összhang, jó eséllyel vághatunk bele a házasságkötésbe.

Az elköteleződést azonban nemcsak ez a félelem akadályozhatja. Sokan érzik úgy, hogy még nem állnak készen a döntésre. A párválasztáshoz és házasságkötéshez megfelelő személyiség-érettség szükséges. Stabil identitás hiánya esetén vagy gyermeki dependenciában éli meg a kapcsolatot egyik vagy mindkét fél, vagy az intimitástól, a személyes bevonódástól félve kerüli az elköteleződést.

Ezért a túl fiatal, 20 év alatti életkor még nem ideális házasodási idő. És az sem ideális, ha még csak rövid ideje ismerik egymást, mert akkor még nem látható tisztán az összeillés foka.

A döntés halogatásának hátterében önbizalomhiány is húzódhat. Aki nem értékeli önmagát, az nem tud hinni abban, hogy szerethető, és képes sikeresen működtetni a kapcsolatot. Az is lehet, hogy a személy negatív (szülői) mintákat kapott a párkapcsolatról, melyek elveszik a házasság iránti bizalmát.

– Van-e a házasság tartósságához köze annak, hogy mikor érkezik, érkeznek a gyerekek?

– Az ideális az, ha a gyerekek akkor érkeznek, amikor a pár közös identitása már megszilárdult. Ugyanakkor nem csupán az időzítés, hanem a házaspár felelősségtudata is befolyásolja, hogy a párkapcsolat megsínyli-e a gyermekek születését. Elengedhetetlen feladat a házastársi kapcsolat tudatos ápolása – különösen a gyermekek érkezésével. Fontos, hogy a feleség ne hagyja el házastársi szerepét, amikor anyává válik. Ebben leginkább a férje segítheti, akinek az a feladata, hogy időnként kiemelje a feleségét az anyai teendőkből, ápolva a házasságot. Pl. megszervez egy mozit estére. A párkapcsolat megerősítésében szerepet játszik az is, ha az apa is részt vesz a gyermekek mindennapi gondozásában. Ezáltal a gyermekek nem a házasfelek közé ékelődő akadályként szerepelnek a pár életében, hanem közös örömként és feladatként, amely megerősíti a párkapcsolatot, – és nem utolsó sorban lehetőséget ad arra is, hogy a gyerekek mindkét szülővel jó kapcsolatban legyenek.

Az alábbi területeken érdemes a hasonlóságra figyelni:

- reális elvárások egymással és a házassággal szemben

- egymás személyiségének elfogadása, (és nem megváltoztatási kísérlete)

- jó kommunikáció, a konfliktuskezelés sikere

- a pénzügyekhez való viszony

- szabadidős tevékenységek

- a testi kapcsolat megélése

- egyetértés a házastárs-szerepek értelmezésében

- a szülői szerep megvalósításának módja

- egymás családjának és barátainak elfogadása

- összhang a lelkiségben

Zsák a foltját

Vannak, akik azt hangsúlyozzák, hogy azok a párok lesznek boldogok, akik kiegészítik egymást, pótolva egymás hiányzó tulajdonságait. A másik személy eltérő vonásai vonzók lehetnek, és a leendő család erőforrásait növeli, ha sokféle tulajdonság megjelenik a házasfelek személyiségében. A túl nagy különbözőség azonban sok konfliktus forrását is jelentheti.

Nyereség-veszteség

A csereelméletek feltételezése szerint a házasságból nyerhető nyereségek és a befektetett energia nagyságának aránya lesz a döntő kritérium a megfelelő társ kiválasztásában. E megközelítés szerint az ismerkedés során úgy viselkedünk, mint a gazdasági szakemberek, és itt nincs szó a szerelem sodró erejéről.

Romantikus szerelem

Vannak olyan pszichológiai elképzelések, amelyek szerint a tudattalan vonzódás fogja meghatározni a párválasztásunkat: azokba szeretünk bele, akik emlékeztetnek minket a gyermekkori gondozóinkra, tehát egyfajta otthonosság élményét nyújtják. Az így megkötött házasságok kapcsolati viszonyaiban az ismerősség miatt jól tájékozódunk, ugyanakkor akaratlanul is reprodukálhatjuk a negatív hatásokat, melyeket a gyermekként megtapasztaltunk. 

Február 18-án a Duna Palotában a Noir Színház adja elő a Hamupipőkét. 

Hamupipőke, szülei halála után gonosz mostohaanyjával és annak két undok lányával él kiszolgáltatott szolgasorban. Amikor a királyi udvar meghívókat küld szét, hogy a fiatal hercegnek menyasszonyt találjanak, Hamupipőke reménykedni kezd, hogy ő is rátalálhat a boldogságra. Mostohaanyja nem engedi el a bálba, azonban egy varázslatos tündér segítségével a fiatal lány élete örökre megváltozik… Charles Perrault meséje alapján a szövegkönyvet írta és színpadra alkalmazta: Iványi Árpád.

Bővebb információ a Duna Palota weboldalán. 

Mi késztet egy családfőt arra, hogy több száz, sőt, ezer kilométerre dolgozzon a családjától? Legtöbbször nem a karrier, hanem a jobb megélhetés. Persze az anyagi biztonság mindenkinek mást jelent. Az egyiknek zöldövezeti házat, jó autót, egzotikus nyaralást, a másiknak a gyerek taníttatását vagy a villanyszámla kifizetését. A biztonságos megélhetés fogalma kultúránként és családonként változik, ehhez nem is kell olyan nagy távolságokat megtenni sem időben, sem térben. Vannak azonban olyan történelmi helyzetek, amikor a családoknak nincs más választásuk, a családfőnek egy távoli városban vagy külföldön kell munkát vállalnia. Nemcsak Kínában vagy Törökországban ölt tömeges méretet a jelenség, hanem egészen közel is. A Kárpáti Igaz Szó portálon megjelent írás magyar családokról szól.

A riportot, amelyből idézünk, Szabó Sándor készítette a munkácsi járás egyik falujában.

Szernyén a nők nadrágot húztak

Mintha Szernyén az életerős férfiak eltűntek volna a faluból. A magyarázat egyszerű, az erősebbik nem képviselői, a családfenntartók külföldön dolgoznak. Megnőtt a nők családon belüli szerepvállalása, a helyi gyerekeknek Skype-apukáik lettek. Zsidik Sándor polgármester becslései szerint a két községből – Barkaszóról és Szernyéről – több mint félezren, a teljes lakosság 10–15, a férfiak 20–25 százaléka dolgozik a határon túl. (2001-ben a népszámlálási adatok alapján a két település együttes lélekszáma 4200 fő volt – a szerző.)

A külföldi munkavállalás nem új keletű dolog, a Szovjetunió széthullása után sokan keresték külföldön a szerencséjüket. Viszont az elmúlt két évben – a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus, az ezzel összefüggésbe hozható mozgósítás, valamint az egyre mélyülő gazdasági válság miatt – egy újabb hullám indult. Nem ritka, hogy apa és fia is külföldön keresi a betevőt. Akik közelebb, Magyarországon dolgoznak, havonta egy hétvégére látogatnak haza. Akik távolabb, Csehországban, Ausztriában vagy Németországban, három-négy havonta látják a családjukat. A férjek távollétében a gyereknevelés és a háztartás vezetése mellett a férfimunka is a nőkre hárul. A feleségek és az anyák számára komoly kihívást jelent helytállni a mindennapokban, a távkapcsolat pedig gyakran próbára teszi a házasságokat.

Nagy Tímea szernyi óvodavezető férje, Gábor már több mint öt esztendeje külföldön dolgozik. Három évig Magyarországon, az utóbbi években pedig Ausztriában: „Az első időszak volt a legnehezebb, ugyanakkor a mai napig nem sikerült megszokni azt, hogy a férjem távol van. Sajnos nem volt más kiút. A postás 3–4 ezer hrivnyás gáz- és 500–600 hrivnyás villanyszámlát hoz, a gyerekeket öltöztetni, taníttatni kell – mondja széttárt karokkal a kétgyermekes anya. – A fiunk 17, a lányunk 11 éves, számukra volt a legnehezebb elfogadni ezt a felállást. A kisebbik csak 5 éves volt, amikor elment az apja, szinte minden este sírva aludt el, hisz a lányok amúgy is apásak.”

A legnehezebb a ház körüli, többnyire férfierőt igénylő teendők elvégzése, pláne ahol nincs segítség: szülők, nagyszülők. Nagy Tímea a helyzethez képest még szerencsésnek mondja magát, hisz a férj három-négy hetente egy hétre hazalátogat. „Az óvodában a gyerekek között gyakori téma, kinek hol az apukája, olyan is előfordult, hogy valamelyik gyerek behozta az édesapja fotóját, mert olyan ritkán látja. Másnap még legalább tíz gyerek tette ugyanezt, az egyik óvónő még egy sarkot is kialakított a fotóknak. Egymás közt azt szokták mondani, hogy nekem Skype-apukám van. Gyakran halljuk, hogy nem kell semmilyen drága játék vagy ajándék, csak az apukájuk maradjon otthon” – fogalmazott.

Baksa Beatrix gyermekgondozó nővér, férje január közepén vágott bele a külföldi pénzkeresésbe: „Gazdálkodással foglalkozunk, ez biztos megélhetési forrást jelent számunkra, de mivel télen nincs munka, ezért döntött úgy a férjem, hogy kimegy egy kicsit dolgozni, kiegészítve ezzel a családi kasszát. Közös döntés volt, ennek ellenére nehéz szívvel engedtem el, hisz két kicsi gyerekünk van, a fiú hat-, a lányunk még csak négyéves lesz. Igyekszem arra gondolni, hogy nem lesz sokáig távol. Az előzetes tervek szerint húsvétra hazajön, és nem is megy vissza.”

A gyerekek minden este azt várják, hogy végre beszélhessenek az apjukkal. Amíg nem volt webkamera, fátyolos szemmel kérdezgették, miért nem látják az apjukat. Ha nincs wifi, akkor azt kell megmagyarázni, miért nem tudnak vele beszélni.

Becslések szerint a munkaképes lakosság több mint 20 százaléka, minimum ötmillió ukrán ember dolgozik külföldön. 

A Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) ukrajnai felmérése szerint a vendégmunkások számára a leggyakoribb úticél Oroszország, Lengyelország és Csehország, de sokan vannak Olaszországban, Portugáliában, Németországban, Angliában, illetve a skandináv államokban is.

(Szabó Sándor fent idézett teljes cikke a Kárpáti Igaz Szó weboldalán – kiszo.hhrf.org – olvasható.)

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Apu értünk van távol

Sajnos a sok válás miatt nem ritka, hogy egy családból hiányzik az apa. Ha a szülő másik városban vagy országban dolgozik, az otthon maradó felnőtt terhei és problémái nagyon hasonlóak az egyszülős családokéhoz, de ahogy dr. Komlósi Piroska szakpszichológus és családterapeuta is elmondja, mégis nagyon különböző helyzetekről van szó:

– Nagyon nagy a különbség, mert ha a gyerekek tudják, hogy a szülők elváltak, azt érzik, hogy a nem velük élő szülőre már nem számíthatnak biztosan, és ez megerősíti azt a félelmet, hogy elveszítik az apjukat. Ha tudják, hogy apa azért van távol, mert jobb munkát kap külföldön vagy vidéken, akkor azt is érzik, hogy apa értük dolgozik, hogy nekik jobb életkörülményeik legyenek. Mindezt az anya és az apa megerősítheti azzal, hogy érzékeltetik, apának is nehéz ez a helyzet. Ilyenkor a kapcsolat a távolság ellenére még érzelmileg erősödhet is.

– Ilyen szempontból számít, hogy mekkorák a gyerekek?

– Természetesen, hiszen minden életkorban másra van szükségük az apából, másképp lehet nekik elmagyarázni a dolgokat, de a kötődési igény, annak az érzése, hogy fontos vagyok az apámnak, életkortól függetlenül fontos. Ezért kell újra és újra megerősíteni az előbbi üzeneteket, hogy idegenben nem könnyű, hogy a másféle kultúrában elveszett néha az ember, hogy hiányoznak az otthoniak, hogy az ad erőt, hogy értük is dolgozik. 

Nagyon hasznos, ha minderről valós információkat kapnak a gyerekek, az apa respektje is nő azzal, ha megosztja a családdal a kisebb problémákat és örömöket, például nyelvi nehézségeit, a hazai ízek hiányát.

 Ez segít átélni, kézzelfoghatóvá tenni az áldozatot, és mindenképpen szeretetüzenetként jelenik meg.

– Hogyan segíthet az anya, akinek magának is nehéz egyedül a megnövekedett feladatokkal és felelősséggel?

– Az egyik tehát ez, hogy segítsen a gyerekeknek megérteni, hogy apának sem fenékig tejfel az élet, de erős család vagyunk, szeretjük egymást, meg tudjuk oldani. Sok múlik az anyákon, például az, hogy a távkapcsolatot fenntartsák a mai technikai eszközökkel.

– Mennyire lehet az anya őszinte, ha a nehézségekről van szó?

– Mondhatja, hogy „mennyivel jobb és könnyebb volt, amikor apátok itthon volt”, hogy mennyire hiányzik. Ezek nagyon pozitív üzenetek a gyerek számára, akinek fontos, hogy mindkét szülőt jónak lássa. Ezért soha ne hibáztassuk a távol lévő szülőt! A saját felnőtt, például párkapcsolati problémáinkkal ne terheljük a gyereket!

Ezekben a helyzetekben inkább az anyák szoktak elfáradni, elégedetlenné, zsörtölődővé válhatnak. Sokszor büntetik a hazaérkező férjet a viselkedésükkel. Előfordul, hogy rivalizálás van a szülők között, és át sem gondolják, hogy rosszat tesznek azzal, ha a másikról negatív dolgokat mondanak, sugallnak. Ne felejtsük el, hogy a gyerek mindkét szülőjére föl akar nézni, mert akkor érzi azt, hogy belőle is jó ember lehet.

– Ilyenkor hasznos lehet, ha az apa játékosan a fiára bízza a férfiszerepet, vagy egy vicces megjegyzés is túl nagy terhet jelenthet?

– Egy apa mondhatja viccesen egy ötévesnek, hogy vigyázz anyádra, te vagy itthon a férfi, hiszen ez nyilván nem arról szól, hogy ténylegesen ő lesz a családfő. Ilyenkor főleg az anyának kell tudni disztingválni, hogy a gyerekkor ne vesszen el. Elsősorban az érzelmi terhek jelentenek túl nagy súlyt.

– Az apával való kapcsolattartásnál mire érdemes figyelni?

–Fontos a rendszeres kapcsolat, a telefon, a Skype, az e-mail, hogy a gyerek ne veszítse el annak a biztonságát, hogy apa elérhető. Az apának legyen minőségi ideje, energiája ezekre a beszélgetésekre, levelekre! Jobban oda kell figyelni, mint itthon, hogy minőségi kapcsolat maradhasson köztük.

Ismerek olyan családokat, ahol az apa két-három havonta jön haza, itthon szeretettel várják, és az mindig egy nagy ünnep. Készül a család, tervezik a programokat, főznek, ajándékot adnak egymásnak, hosszasan mesélik, mi történt velük az elmúlt hónapokban.

Egy ilyen helyzet nagyon meg is tudja erősíteni a családi kötelékeket, azt az érzést, hogy fontosak vagyunk egymásnak, és együtt a nehéz helyzeteken is túljutunk.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Apa elérhető?

Amikor befejezem a beszélgetést, két kissrác jut eszembe. Az egyik pár hete huppant mellém a Balaton-parton kihangosított telefonnal, hogy tízméteres körzetben mindenki számára nyilvánvaló legyen, kivel is beszélget: „Apa, azt a gilisztát hogy is hívják, amelyik szívja a vért?” „Pióca, fiam.” „És az van itt a strandon?” „Nem, nincs.” „De, de én itt látok egyet, épp szívja egy hal vérét.” (A víz iszaposan hullámzott, nem lehetett átlátni rajta.) „Kisfiam, nem kamuzol?” „Nem, dehogy!” „Jó, ha te mondod, elhiszem.” „Te, Apa, és tudod, mit kérek a születésnapomra? Egy olyan hálót, amivel kifognám.” „De hát olyan van neked.” „Nem, az nagy, nekem kicsi kellene, tudod, és azt nem szoktam sose megtalálni otthon…” „Este megbeszéljük, most még egy kicsit dolgoznom kell. Anyát is felhívtad?” „Nem. Miért?” „Mert jólesne neki, ha felhívnád.” „Oké, felhívom. Szia, Apa!”

A másik kisfiú a nagymamájának újságolta a buszon, hogy hamarosan neki is lesz számítógépe. „Az azért is jó lesz – magyarázta –, mert akkor majd én is azon játszok, ahogy apa, amikor este hazajön és fáradt velem legózni. Majd megtanulom az ő játékát, és lehet, hogy olyat velem is játszik majd.”

Az élethelyzetek mindenhol mások. Más döntéseket kell meghoznunk. De mindig marad némi szabadságunk. Például a minőségi kapcsolatot választani.  

Öten ültük körbe egy kávézó kis asztalát. Bazsik Ádám, Huszár Domonkos, Major Péter és Farkas Ferenc képviselték a ShoeShine nevű, immár tíz éve működő, különleges közösségi vállalkozást. Arról kérdezgettem őket, hogy milyen út vezetett el a Fülöp-szigetekre tervezett nagy kalandig.

„2006-ban egy gödöllői keresztény kisközösség weboldalaként indultunk – kezdi Ádám, az egyik alapító, a ShoeShine vezetője. – Dr. Farkas László atya Gödöllőn sokat tett az ifjúsági közösségekért, ma ő a Váci Egyházmegye ifjúsági referense. Mi is az ő hatására lettünk csapat, de mára a ShoeShine kinőtte a kisközösségi létformát.”

Domonkos szintén alapító tag, a mozgóképi részleg vezető rendezője. Péter az első nem gödöllői, aki néhány éve bekerült a csapatba rovatvezetőként, és nevéhez fűződik az Anziksz című különös portréműsor. Ferenc több mint két éve tagja a közösségnek, operatőr és vágó. Összesen 30–35 önkéntes dolgozik a 10 fős koordinációs csapattal, a „belső maggal”.

Mi a ShoeShine? – ez a kérdés érdekelt a leginkább, mert weboldalukat nézve nehéz besorolni bármilyen kategóriába. Ádám rutinosan válaszolt: „Egy kortárs blog és videoblog, egy virtuális kultúrtér, amelynek célja: Isten végtelen kreativitását és szeretetét közvetíteni teljesen új nyelven a kortársak, elsősorban a fiatalok felé. Az online missziónk alapvetően a 16–35 év közötti korosztálynak szól, de rendezvényeink, témáink más korosztályhoz is eljutnak. Felekezeteinken belül sok, ma már nehezen érthető szokás és szimbólumrendszer van, amitől a keresztény szubkultúra gyakran érthetetlen a fiatalok számára. Mi azért dolgozunk tíz éve, hogy bemutassuk a kereszténységnek a hétköznapokban is élhető, valóságos arcát, ami nem túldogmatizált, nem túlspiritualizált. Igyekszünk lefordítani a kereszténységet mai nyelvre.”

Domonkos szeretettel emlékezett vissza a kezdeti, gödöllői évek közösségi élményeire: annak hatására született a ShoeShine, abból merítenek ma is. „A kereszténység nem azt jelenti, hogy idős nénik rózsafüzért morzsolnak egy unalmas prédikáció alatt, hanem sokkal inkább azt, hogy tettre kész, életvidám fiatalok találkoznak hétről hétre, megisznak egy-két pohár sört, beszélgetnek az élet dolgairól a keresztény elvek mentén, és próbálnak előrébb jutni.” Péter sietett megnyugtatni: „A 21. századi emberek számára már kiüresedett, régi vallási formákat nem vetjük meg, hanem igyekszünk megtölteni újra tartalommal.” Ádám hozzátette, hogy e közösségi létformának a személyes Isten-kapcsolat adja a hátterét.

Régóta fúrta az oldalamat, mit jelent a „ShoeShine” név. Aligha „cipőtisztítót”. „Ez titok – mosolygott Ádám a bizonyára már nagyon sokszor hallott kérdésen. – Olyan nevet, olyan brandet szerettünk volna, ami teljesen idegen a keresztény szubkultúrától, amire az emberek felkapják a fejüket: ez meg mi lehet?”

Mérföldkövek

Büszkén sorolják az elmúlt tíz év legjelentősebb eseményeit, mérföldköveit. Pál Feri atya rendezvényeinek megörökítésével kezdtek foglalkozni 2010-től – ezzel lépték át a kisközösségi kereteket. Ma már ők közvetítik élőben Pál Feri előadásait, és más nagy, keresztény rendezvényekről is rendszeresen tudósítanak. Portréműsoraik, például a Félúton és az Anzix végigfutottak az országon. A közösségi média és a levelezőlisták mellett leginkább személyes ajánlások által terjednek alkotásaik és híreik. A fiúk időnként nagy bulikat is szerveznek, ahol a kulturált és igényes szórakozás a lényeg. 2011-ben őket kérték fel a madridi Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó promóciós videójának elkészítésére, és videoblog-sorozatot is készítettek a helyszínen. 2013-ban következett a HungaRio, persze ott is forgattak. Nagyon fontos volt bekapcsolódásuk a Rendben vagyunk szerzetesi életformát népszerűsítő kampányba, amelyben ők készítették a teljes filmes palettát.

A Felház iránt is érdeklődnek. Fontos számukra az ökumenikus platform. „Mindenkivel szívesen együttműködünk, akiknél látjuk az Isten munkálkodását. Ha Isten megtart egy gyülekezetet, felekezetet, akkor azért teszi, mert van benne érték – amiből mi tanulhatunk, hiszen távolról se vagyunk tökéletesek” – mondta Ádám.

Irány Manila!

Nagy vállalkozás előtt állnak. Megkereste őket egy magyar származású missziós nővér, Fabian Edith Mirjam, aki Manilában hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik. Megfogta őt a hitelességük és fiatalos formanyelvük. Arra gondolt, hogy az ő munkájukról, az ACAY ifjúsági misszióról is készíthetnének filmet – és ők igent mondtak az újabb, talán eddigi legnagyobb kihívásra. „A filmsorozat manilai célja az, hogy kedvet ébresszen az önkéntes munka és a szerzetesi hivatás iránt a fiatalokban – mondta Ferenc, aki az egyik összekötő a missziós szerzetesek és a ShoeShine között. – A nővérek önkéntesekkel dolgoznak, és szerzetesi utánpótlásra is szükségük van. Az európai és magyar cél: a manilai különleges pedagógiai módszer megismertetése, ami hasznos lehet azok számára, akik hátrányos helyzetű emberekkel foglalkoznak.” Kétéves pedagógiai programjuk szexuálisan bántalmazott fiatal lányoknak és börtönviselt fiúknak segít visszailleszkedni a társadalomba, felkészíti őket arra, hogy anyagi biztonságot teremtsenek maguknak. „Az európai elkényelmesedett életvitelt szeretnénk szembesíteni az ottani élet bemutatásával, hogy ne csak wellnesskeresztények legyünk” – idézte Feri Beer Miklós váci püspök ismert kifejezését.

A Fülöp-szigeteken a lakosság 80 százaléka a nyomor szintjén él, a mindennapi betevőért küzd – és a közöttük élő missziós nővérek velük együtt és értük küzdenek.

„Egyébként mi, a ShoeShine tagjai is nyitottak vagyunk, szívesen fogadjuk azokat, akiket érdekel a média és a misszió” – tette hozzá Ádám, mert az új önkéntesek hoznak új színt, új ötleteket közösségi munkájukba.

Az utazás költségeit firtató kérdésemre elmondták, hogy közösségi finanszírozású kampánnyal próbálják megteremteni az anyagi hátteret. „Annyi már összejött, hogy megvehetjük a repülőjegyet” – mondta Ádám. „Hárman megyünk. Hogy mit fogunk enni, azt még nem tudjuk, tehát a pénzgyűjtő kampány továbbra is él” – tette hozzá Domonkos. Szeptember 28-án indulnak, és október 17-ig, három héten át forgatnak majd, igyekeznek keresztmetszetet adni a misszió életéről. „Ott nem lehet a sarki üzletben megvenni az ételt, mert nincs; a csapból nem ihatunk vizet, mert megbetegednénk. Hamarosan kezdődik a védőoltás-programunk, és tartunk a maláriától.” A Fülöp-szigetek a végletek országa: hatalmas a gazdagság és a szegénység is.

Az egyik legsúlyosabb probléma a gyermekbűnözés: a prostitúció, a gyermekbűnözők, sokszor bérgyilkosok kiképzése és a kábítószer...

Ádám így összegezte várakozásaikat: „Nagy kihívás ez számunkra. Ilyen témával még soha nem foglalkoztunk. Az országon belül több helyszínen is forgatunk, a települések között repülővel utazunk. A technikai felszerelés szállítását is meg kell oldanunk. Januárra készülnek majd el a manilai filmjeink. Fontos mérföldkő, nagy lehetőség lesz a ShoeShine számára, emberileg és szakmai szempontból egyaránt. Ha szerencsésen hazaérünk.”  

Tagadhatatlan, ilyen is van. Az új médiumoktól még több hírnevet remélő celebek nem egyszer lepődnek meg azon, hogy az ismertségük és önkritikátlanságuk arányában nő gyűlölködőik száma is.

Valóban vannak, akik csak arra használjak a netet, hogy elfojtott haragjuknak célpontot találjanak. A digitális világban mindenki adat, és bárki lehet valaki, így nehéz utolérni a mocskolódót.

Ráadásul, a digilétezés maga a kommunikáció, itt mindig közölni kell, ahhoz, hogy „legyünk”.

Aki pedig rosszat szeretne valakinek, az az interneten sokkal több nézőt találhat akciójához, mint bárhol a valós világban.

Azonban a helyzet mégsem ilyen egysíkúan rossz. Mert sehol annyi segítőkészséggel nem találkozunk, mint épp az interneten. Aki már botlott meg szatyrokkal a buszlépcsőn, akit zsebeltek már ki, aki lett már rosszul közterületen, az tudja, milyen az érzéketlenség.

A nagyvárosok megteremtették az ’élni és élni hagyni’ mintájára a ’félni és félni hagyni’ gyanakvó világát, amelyben mindenkitől tartunk, mert tudjuk, hogy senkire nem számíthatunk. Mindig hiányzik a jó időben jött mosoly, az érdekmentes odafordulás. Például nem azért kérdezi meg, hogy vagyok, hogy gyümölcsprést kínáljon eladásra.

Aki viszont írt már internetes felületre számára fontos témában kérdést vagy kérést, aki remélt már sürgős tanácsot, nyugalomszerző választ a névtelen tömegtől, az tudja, milyen meglepő gyorsasággal és készségességgel érkeznek a bejegyzések.

„Mitől lesz boldog a párkapcsolatom?” – olvashatjuk a gyakori kérdések között. Alatta pedig sorjáznak a válaszok arról, mit remélhet. Nem egy, nem kettő: sok. Így segítettek egymásnak a netre felkapcsolódott emberek azon a bizonyos hókatasztrófás márciusi ünnepen, irányítva kisgyerekkel és betegekkel utazókat a megfelelő irányba, és leleplezve a helyzettel visszaélőket. Így támogatják, megosztással, a bajban levőket, azokat, akiknek veszteségük vagy problémájuk van.

A neten altruisták leszünk, ezt vették észre a pszichológusok. Hogy mégis van bennem gyanakvás az anonim segítséggel kapcsolatban, az egy kora hajnali élményemhez kötődik. Akkor még kiskölyök kutyánk rosszul lett. Mint később kiderült, múló baj volt, de igen aggasztó tünetekkel. A napkelte előtti reménytelenségben a nethez fordultam, és bepötyögve a tüneteket (pedig tudom, hogy a netről tájékozódó páciens minden orvos rémálma) rögvest egy, a sajátommal szinte azonos kérdést találtam: „Mit kell ilyenkor tenni?” Mohón kezdtem a válaszok olvasásába. A második így szólt: „Ezek a tünetei? Öld meg.”

Azóta biztosan tudom, hogy az igazi segítségnek nemcsak arca, hanem felelőssége is van.

Huszonéves bölcsek

Amikor a tizenévesek testképéről olyan fiatalokat kérdeztem, akik épphogy beléptek a második x-be, meglepően érett véleményeket hallottam. „Úgy látom, hogy a fiatalok többségének nincs reális testképe, énképük meg pláne nincs – mondja Luca, aki az Iparművészeti Egyetem hallgatója. – Kimegyek az utcára, és rengeteg egyforma fiatalt látok. Miben nyilvánul meg az egyéniségük? Más feliratos fekete atléta? Más formájú hatalmas bizsu? Más színű ombre festés? Persze ez nyilván általánosítás, és rengeteg kivétel van. Tisztelet a kivételnek. És persze tisztelet a nem kivételnek is, de vegyék észre, hogy milyen jó, hogy különbözőek vagyunk!” Jenny pályakezdő tanítónő. Ha a közösségi oldalak egyre fiatalodó táborát nézzük, pedagógusként talán maga is hamarosan szembesülhet a Facebook-gyerekek testkép-zavaraival. „Nem csoda, ha minden lány úgy festi ki magát, hogy tíz évvel idősebbnek néz ki – mondja –, hiszen a filmekben, a buszmegállók reklámfelületein túlsminkelt, túl kevés ruhába öltözött nők néznek ránk, azt sugallva, hogy ilyennek kell kinézned, hiszen engem néznek a férfiak, én vagyok a szép. Akármennyire is tagadjuk, a férfiakban van ilyen elvárás, hisz az ő szemük is ennek van kitéve nap mint nap, ez formálja az ízlésüket. Ők maguk is kiteszik a kigyúrt, félmeztelen képeiket, ma ez teljesen elfogadott a közösségi oldalakon.

A lány annál vagányabb, annál több lájkot kap, minél kihívóbb, minél több a smink és kevesebb a ruha. Márpedig a lájkok száma a népszerűség mércéje a szemükben.

Talán a tinédzserek azok, akiket a legjobban befolyásol a média, akik egymást is beleviszik ebbe a külsőségekkel teli látszatéletbe, és akármennyire is próbálunk ellenállni, szépen lassan mi is részei leszünk.” Furcsa jelenség, hogy a felnőttkor küszöbén álló fiatalok ennyire másképp látják a világot, mit a pár évvel fiatalabb tizenévesek. Eszter, aki andragógiát hallgat a PPKE-n, meg is fogalmazza ezt: „Huszonkét éves vagyok, és ha a nálam 4–8 évvel fiatalabbakat nézem, úgy érzem, mintha generációs szakadék lenne köztünk. Mindenki a médiát és az internetet hibáztatja azért, hogy a legtöbb tizenéves lány a média által mutatott szépségideál képére szeretné formálni magát. Egyrészről természetes, hogy egy 14–15 éves lány próbálgatja, mi áll jól neki, és ötletet a környezetéből merít, hiszen nincs még teljesen szilárd, kialakult stílusa. Más részről viszont felmerül a kérdés, hogy elég-e ez az reális testkép kialakulásához, kap-e kellő visszajelzést családjától, barátaitól. A pozitív megerősítés nagyon fontos ahhoz, hogy legyen kellő önbizalma, és ne kényszerüljön arra, hogy másokat másoljon. A gyerekek problémáinak okát az őket körülvevő felnőttekben kell keresni.”

Kamasz panasz?

Gazdag Enikő pszichológus szerint a testképzavarok egyre korábbi életszakaszban jelentkeznek. „Ma már sokszor a prepubertás alatt kialakulnak a testképpel összefüggő problémák, akár 9-10 éves korban. Ennek nyilván az is az oka, hogy már ebben a korban is használják a gyerekek a közösségi oldalakat, amelyek sokszor közvetítenek egészségtelen mintákat. Mindezt azonban nem lehet elválasztani a család működésének zavarától, sokszor az anya vagy az apa is önértékelési zavarokkal küzd, általában jellemző a túlkontrolláló attitűd, amely miatt a gyerekben szorongás alakul ki. A túlzott elvárás természetesen nem csupán, sőt, nem elsősorban a külső megjelenésre vonatkozik – bár ilyen is előfordulhat, például az anya azt mondja a kislánynak, hogy ne egyen édességet, mert kövér – , hanem gyakran az iskolai vagy sportteljesítményre. Sokszor ez az alapprobléma áll az anorexia vagy a későbbi bulimia nervosa hátterében.

A közösségi oldalakon megjelenő énkép kettős személyiségtudatot okozhat, ha a Facebook- és a valós arc jelentősen eltér egymástól.

Itt nem egyszerűen arra gondolok, hogy valaki igyekszik magáról előnyös képet fölrakni a netre. Gyakran előfordul, hogy a képernyőről sejtelmesen mosolygó szexi, vagány csaj az életben sokkal fiatalabb, és egy szürke egérke, aki társaságban megszólalni sem mer. Ez a hasítás kettős személyiséghez vezet, ami súlyosan akadályozhatja a reális önkép és önértékelés kialakulását.”
Persze a tizenévesek számára mindig fontos volt a külső. Mi is álltunk kétségbeesve a ruhásszekrény előtt, és hívtuk a barátnőnket telefonon, hogy ő mit is vesz fel a bulira. Dörömböltek már a mi szüleink is a fürdőszobaajtón, hogy miért tart ennyi ideig egy fogmosás. (Mert hát beletelt egy kis időbe, amíg anya sminkkészletét visszapakoltuk a fürdőszobaszekrénybe, és kipróbáltuk a tegnap esti filmben látott frizurát.) Böjte Csaba ferences szerzetes egyszer azt mondta nekem egy interjúban: „Valaki azt hiszi, ha tetováltatja magát vagy piercinget rakat magába vagy kifesti magát, akkor szebb lesz, jobban odafigyelnek rá. Mindennek egy üzenete van: foglalkozzatok velem, szeressetek, én is szeretnék közétek tartozni.” A kamaszok számára a tükör előtt töltött idő, a különböző hajviseletek, ruhák és sminkek kipróbálása egyik módja annak, hogy megbarátkozzanak megváltozott énjükkel, ez az önmegismerés egyik fontos eszköze. És mindez persze kinyilatkoztatás is, hiszen a megjelenés ízlésük, érdeklődésük, egyéniségük, önállóságuk kifejezése. Ráadásul a csoporthoz tartozást is jelzi, és a tinédzsereknek különösen fontos, hogy egy közösség vagy klikk tagjának érezhessék magukat. 

A szépség katonái

Domán Melinda stylist úgy látja, hogy nem csak a közösségi oldalakon esnek túlzásba a tizenévesek. „Már egy jó ideje figyelem ezt a jelenséget. Fiatal lányok az utcán, villamoson úgy vannak felöltözve, sminkelve, mint akik címlapfotózásra igyekeznek. Még a mozgásuk is az a bizonyos ’catwalk’, manökenjárás: vonulnak, billegnek, mint egy hajó, vagy inkább sodorja őket az ár. Számomra fájdalmas látni ezt a versengést. Igen, versengés, önmagukat szeretnék a lehető legelőnyösebb külsővel megmutatni. De miért? Hiszen így a legkülönlegesebbet takarják el a klón jelmezzel. ’Díszszázad’ lesz belőlük, nincs arcuk, egyéniségük, csak a szépség katonái. Legalábbis így tűnik.”

„Egyforma haj, smink, öltözék, és az arcukra is az van írva, ami a legelszántabb katonáknak, akik bevetésre indulnak.” 

A pszichológus szerint muszáj közbelépnünk, ha mindez akadályozza a napi normális életvitelt. Ha a fiatal rendszeresen elkésik emiatt az iskolából, vagy mondjuk naponta háromszor is zuhanyozik. Ilyenkor segíthet a szülői megerősítés, hogy a lányunk smink nélkül is szép, hogy nem csak a frissen belőtt frizura áll jól a fiunknak. De semmiképpen nem szabad a jelenséget gyengeségnek vagy nevetségesnek minősíteni, szidni a gyereket.
Sajnos a testképzavar sokszor nem csupán a felnőtté válás és az énkép megszilárdulásának szükséges állomása. Aki önmagával elégedetlenül folyamatosan a plakátokon és reklámspotokban hibátlannak látszó modellekhez méri magát, állandó versenyfutásban él. Versenyt fut a génjeivel, az idővel, a divattal és sokszor a szűkre szabott anyagi keretekkel. Az ádáz hajsza újabb divatos termékekhez és szépítő szolgáltatásokhoz, végső esetben pedig plasztikai beavatkozások sorához vezet. Al Ghaoui Hesna "Bábel" című műsorában például néhány hónapja megszólalt a 33 éves Justin Jedlica, aki több mint százhúsz plasztikai beavatkozáson esett át az utóbbi években. A férfi(!) orrának, homlokának, ajkainak átszabása után izmokat szimuláló szilikon implantátumokat ültetett be a felsőtestébe, a karjába, és elmeséli, hogy további beavatkozásokat tervez.

Tükörarc és fényképtest

Az énkép és az ezzel összefüggő testkép persze nemcsak a kamaszok és az evészavarokkal küzdők problémája. Valamilyen szinten mindannyian küzdünk, küzdöttünk (vagy küzdeni fogunk) ezzel a problémával, még ha nem is ez lesz a legfontosabb kérdése életünknek. Talán a kedves olvasó is átélte már, hogy egy fényképen vagy akár egy alattomosan elhelyezkedő kirakatüvegben megpillantotta magát, és a látvány igencsak lelombozta, mert valahogy úgy emlékeztünk, hogy szebbek, karcsúbbak vagyunk. 
Somogyvári Dóra sminkes mindezt érdekes jelenséggel magyarázza „Mindannyiunknak van úgynevezett tükörarca. Vagyis, amikor reggel belepillantunk a tükörbe, akaratlanul is úgy fordítjuk az arcunkat, hogy a nekünk tetsző legelőnyösebb arc nézzen vissza. Van, aki a száját csücsöríti, ha úgy gondolja, nem elég dús, más az orrár szippantja be.” Persze másokon mindezt még könnyebb észrevenni, biztosan láttuk már otthon indulás előtt pózoló családtagunkat vagy akár próbafülke előtt pózoló idegeneket a boltokban: hasat be, mellet ki, a nők sokszor lábujjhegyre is állnak. Utána pedig csodálkozunk, hogy a napi teendők közben mégsem áll úgy az a ruha, mint az üzletben. Nem kell mindezt az eladásban érdekelt plázák rafinált tükreire és világítására fognunk, hisz megteszünk mi magunk is mindent az illúzióért. Somogyvári Dóra mosolyogva meséli személyes tapasztalatát is: „Sportoló voltam, ezért rajtam egy deka fölösleg sem volt, aztán ahogy idősebb és anya lettem az évek alatt, lassan rakódtak rám a kilók. 20 év alatt az bizony 20 kiló. Sokkal több időt töltöttem el ebben a testben, mint a légies alakomban, mégis mindig kicsit meghökkenek, amikor meglátom magamat. Valahogy a testkép sokkal lassabban változik, mint a test.” 
Amikor Gazdag Enikőt arról kérdezem, általában hány éves korra ismeri meg az ember az reális testképét, nevetve jegyzi meg: nem fog örülni annak, amit mondok. „Több olyan páciensem van, aki az életközépi krízis idején is ezzel küzd. Ilyenkor újra előtérbe kerül a testkép, hiszen meg kell szokni, hogy a külsőnk – többnyire nem előnyösen – változik. Ugyanakkor ez az időszak, amikor már túl vagyunk a párválasztáson, a családalapításon, a karrier elindításán, sokkal jobban kedvez a reális test- és énkép kialakulásának, mint a korábbi életszakaszok.”

Amikor az ember valami izgalmasat lát (nemcsak pornográfiát, hanem bármi mást), az agyában dopamin termelődik. Ez egy rendkívül erőteljes hormon, ami képessé teszi az agyat a koncentráltságra, a fókuszálásra, az emlékezésre, hogy egy bizonyos ingerre mi a megfelelő válasz. A dopamin jelenti a motivációt, ez nógatja az embert arra, hogy adott vágyát beteljesítse. A dopamin a hormonháztartásunk Nike-ja, az üzenete mindig az, hogy „Just do it!” A másik fontos hormon a tesztoszteron, amely a nemi vágyért felelős a férfiakban és a nőkben. A pornográf anyagok nézése megnöveli az agyban a tesztoszteron-szintet, ami valamilyen szexuális cselekedet után kiált. A tesztoszteron-szint csak lassan csökken, ezért aki rendszeresen néz pornót, az folyamatos szexuális izgalomban tartja az agyát, így az kész lesz bármilyen ingert szexuális stimulációként értékelni. Ezért van az, hogy a pornófüggők minden nőre úgy tekintenek, mint pornósztárra, sőt, szexuálisként érzékelnek különböző, valójában aszexuális tárgyat – így alakul ki a fétis. (A fétistárgyak rendkívül nagy változatosságot mutatnak, ez is az emberi agy hihetetlen szexuális plaszticitását bizonyítja.) 
A szexuális tapasztalatok rögzülésében további hormonok és neurotranszmitterek is nagyon fontos szerepet játszanak, mint a noradrenalin, az oxitocin, a vazopresszin, a szerotonin és a belsőelválasztású opiátok, az endorfinok. Ezeknek köszönhető a szexuális kielégüléskor bekövetkező örömérzés, eufória, majd az azt követő kielégültség, elernyedtség, nyugalmi állapot, ami megváltoztatja az ember kedélyállapotát, megszünteti a fájdalom-, a stressz-, a feszültség- és szorongásérzést. 

Tinédzser korban alakul ki

Amikor pedig valaki a pornográfiát és az ahhoz kapcsolódó önkielégítést eszközként kezdi el használni rosszkedv ellen, feszültségoldásra, a valóságtól való menekülésre, a testi, lelki vagy pszichés sebek kezelésére, akkor az agyban olyan neurális „szuperpályák” épülnek ki és rögzülnek, amelyek függőséghez vezetnek – ahhoz hasonlóan, amikor alkoholt vagy kábítószereket használ hasonló célra. Ennek tükrében valóban komoly aggodalomra ad okot az a tény, hogy egy nemzetközi felmérés szerint a nyugati kultúrában 18 éves korukig a lányok 60%-a, a fiúknak pedig 90%-a találkozik az interneten pornográfiával. Sőt, az online pornó legnagyobb fogyasztója a 12–17 éves korosztály. A tinédzser agya eleve „úszik” a dopaminban. Ha izgalmának tárgyat talál a pornográfiában, és ezt sorozatos önkielégítésekkel alaposan az agyába is „égeti”, egy idő múlva már akkor sem tud szabadulni tőle, ha akar. A pornófüggőség fiatal korban alakul ki. Ha valakinek sikerül elkerülni tinédzserként, az jó eséllyel egész életére mentes marad tőle. Persze nem árt az óvatosság, agyunk ugyanis életünk végéig formálódik, alakul, és bármikor ki lehet alakítani rossz beidegződéseket. De ugyanez a tény csillantja fel a reményt, hogy a pornófüggőségből is van kiút. 

Nagy üzlet

De miért is kellene „lejönni a szerről”, megszabadulni a pornófüggőségtől, ha valaki jól érzi magát benne? Nos, mert valójában senki nem érzi jól magát benne. A valláserkölcsi megfontolásokon túl, a pornófelhasználó fejében is megfordulhat, hogy az, akit ő a képernyőn néz, valakinek a lánya vagy éppen anyukája, és nem biztos, hogy önszántából teszi, amit tesz. A pornográfiaipar szoros kapcsolatban áll a prostitúcióval és az emberkereskedelemmel. Becslések szerint évente 14.500–17.500 között van azoknak az illegálisan az USA-ba csempészett rabszolgáknak a száma, akiket szexuális célokra használnak fel, és a pornóipar sokakat használ fel közülük a videóihoz. 2006-ban 13 milliárd dollár bevételt hozott a szexipar csak az Egyesült Államokban. Egy rendkívül jövedelmező üzletágról van szó, amelynek egyre növekvő része az online pornográfia. 2002-ben 11.200 egész estés pornófilmet jelentettek meg, míg az álomgyárban, Hollywoodban mindössze 470 film készült. A pornófilmek egyre több erőszakot tartalmaznak, egy 2010-es felmérés szerint az ilyen jellegű filmek 88%-a tartalmazott valamilyen agresszív jelenetet. Ami 30 évvel ezelőtt hard core pornónak számított, az ma alatta marad az ingerküszöbnek. (A filmkészítők csak a közönségigényt igyekszenek kielégíteni az egyre durvább videókkal. Az egyre jobban aberrálódó ízlés okai egyébként ugyancsak az agyban keresendők. Az újdonságélmény ugyanis egy idő után csökken, és az agy úgy dönt, hogy ez már nem ér meg annyi dopamint. Ezért a függőnek, hogy a kellő felajzottsági szintet fenn tudja tartani, egyre extrémebb stimulusra van szüksége. Szinte kivétel nélkül minden elítélt gyerekpornó-felhasználó azt vallotta, hogy egyszerű pornófüggőként kezdte, majd egyre durvább anyagokra volt szüksége ahhoz, hogy a megszokott élvezeti szintet fenntarthassa.)

Súlyos következmények

Nem mindenki érez bűntudatot a pornográfiahasználat és az önkielégítés miatt, és lehet, hogy a pornóiparhoz fűződő egyéb morális problémák sem foglalkoztatják, ahogy az sem zavarja, hogy amit évekkel ezelőtt gusztustalannak és visszataszítónak tartott, az került szexuális érdeklődése középpontjába. Ám előbb vagy utóbb ezek az emberek is találkozni fognak a pornográfia áldatlan hatásaival. A rendszeres pornófogyasztás például rendkívül káros hatással van a párkapcsolatokra. Az Amerikai Válóperes Ügyvédek Akadémiájának felmérése szerint a válások 56%-ában jelentős szerepet játszik a túlzott érdeklődés az internetes pornográfia iránt. A pornó a szexuális hűségre sincsen jó hatással. Az amerikai Social Science Quarterlyben 2004-ben közölt kutatás szerint a pornóhasználat 300%-kal növelte meg a hűtlenség esélyét. Továbbá a nők többsége úgy nyilatkozott, hogy ugyanúgy megcsalásként élik meg az online pornókalandot, mint ami a való életben esik meg, és hogy az önértékelésük is csorbát szenved, mert folyamatosan összehasonlítják magukat az online „szeretőkkel”. Az internetet rendszeresen szexre használók több mint felének csökkent az érdeklődése a valódi szex iránt, és érdekes módon ugyanez történt partnereik egyharmadának esetében is. Sokaknál potenciazavarok lépnek fel, és a képi stimulusnak folyamatosan jelen kell lennie, hogy szexuálisan egyáltalán funkcionálni tudjanak. A pornófüggésnek nagyon súlyos konzekvenciái lehetnek az egyén egész életére nézve, 40%-uktól elválik a házastársa, 58%-uk jelentős anyagi veszteségeket szenved, egyharmaduk pedig még a munkájának is búcsút inthet, továbbá a depresszió tünetei is kétszer olyan gyakran jelentkeznek náluk, mint a nem függőknél. 
A pornográfia lehet a felelős azért is, hogy sok férfi nem talál magának társat, nem tudják ugyanis, hogyan kell a nőkkel bánni. Az ellenkező nemhez fűződő viszonyukat a pornográfia alakította ki, mást nem is ismernek. A nők a képernyőn csak pixelekből és képpontokból állnak, és nincsenek saját igényeik, valódi személyiségük. Ide kívánkozik, amit II. János Pál pápa mondott a pornográfiáról, hogy ugyanis nem az vele a baj, hogy túl sokat mutat meg, hanem éppen hogy túl keveset. Az ember az egyetlen lény a teremtésben, aki nemcsak a testével, hanem a lelkével, a szellemével, a teljes személyiségének a beleadásával képes szeretkezni. Arra vagyunk tervezve, hogy fantasztikus szexuális élményeket éljünk át egy intim és szeretetteli kapcsolatban. Több kutatás által is bizonyított tény, hogy a legkielégítőbbnek a hosszan tartó, hűségre alapuló kapcsolatban élő párok tartják a szexuális életüket. Nincs olyan pornófilm, amely ezzel versenyezni tudna. 

Az interneten már több önszerveződő csoport is létrejött olyan – főként – férfiakból, akik szabadulni szeretnének pornófüggőségükből. Ilyen például a http://pornofuggoseg.blog.hu/ oldal, ahol erkölcsi és gyakorlati támogatást is kaphat az, aki elszánta magát a változásra. A http://www.covenanteyes.com/science-of-porn-addiction-ebook/ címen pedig elérhető egy 90 napos program, sajnos még csak angol nyelven, amelyik segítséget nyújthat a leszokásban. 

Lackfi János 2015-ben adott nekünk interjút, a Házasság hete alkalmából idézzük a feleségéről szóló részt: 

„A feleségem nyugodt, türelmes nő, akinek meg kellett tanulnia kijönni lobbanékony, nagyszájú férje árnyékából. Szinte gyerekek voltunk, amikor összeházasodtunk, ő tizennyolc, én húsz. Mindent váltásban csináltunk, egyikünk délelőtt, másikunk délután járt egyetemre. Jöttek a gyerekek, mindketten pelenkáztunk, segítség nem nagyon volt, mert az én író-költő szüleim a második ifjúkorukat élték, az ő szülei teljes állásban tanítottak.

Azt hittük, teljesen egyformák vagyunk, mert közös birodalmat építettünk. Aztán egyszer csak megjelentek a gyerekkori megvalósítatlan álmok.

Engem újra egyre jobban kezdett érdekelni a foci, őt a kutyaidomítás. Ő nem szerette a focit, engem meg hidegen hagytak a kutyák, és lassan úgy éreztük, ahogy igazán felnőtté váltunk, hogy a házastársunk egy idegen. Még szép, mi más lenne! Nehéz időszak volt, de az addiginál hatalmasabb eksztázisokat tartogatott, csak ki kellett küzdeni. Sokat olvastunk és próbáltunk, párkapcsolattal foglalkozó előadásokra jártunk. A korábbi szimbiózis helyett létrejött egy olyan viszony, amelyben két szuverén lény él együtt borul össze.”