Hol foglal helyet az értékrendünkben, a családunkban a pénz? Milyen pénzügyi-etikai elveknek kellene működniük a családtagok, barátok, ismerősök, üzletfelek és idegenek között? Mikor jó anyagi kérdésekről beszélni egy párkapcsolatban? Lehet-e gyereknevelési eszköz a pénz? Ezekre is választ kapott, aki részt vett a Képmás-esten Pál Feri katolikus pappal, mentálhigiénés szakemberrel és dr. Németh Erzsébet szociálpszichológussal.

Összefügg-e az anyagi jólét illetve a szegénység a szenvedélybetegséggel? Lehet-e pénzzel vagy pénzmegvonással segíteni egy szenvedélybetegen? Válhat maga a pénz szenvedélybetegség tárgyává? Minderre választ kaptunk Dr. Zacher Gábor toxikológustól és Orsolics Zoltán Zénó addiktológiai tanácsadótól.

A videót az Igen Média készítette.

Mikor lesz mindennapi függőségeinkből szenvedélybetegség? Hogyan előzhetjük vagy tarthatjuk normális mederben korunk új függőségeit? A gazdagság vagy szegénység milyen hatással van ezek kialakulására és gyógyítására? „Pénzből érték” című Képmás-est sorozatunk ezúttal a szenvedélybetegségekről szólt.

Belső kontroll

Dr. Zacher Gábor toxikológus a már védjegyét jelentő szórakoztató stílusban indított előadásával. Arra biztatott, hogy ismerjük fel mindennapi függőségeinket, amelyek nem szükségszerűen negatív előjelű szenvedélyek. Szerinte az ember ízlésvilága, keretrendszere, értékrendje szabja meg, ki mit tart függőségnek. „Nekem is nagyon nehéz a saját függőségeimmel szembenézni. Nikotinfüggő vagyok, mert 14–15 éves koromban, amikor nagyfiúnak akartam látszani, rászoktam a cigire. És mivel otthon mindig volt pipa és jó dohány, és lassan elfogadták, hogy én is rágyújtok, természetes volt, hogy dohányzom, nem volt külső kontroll.” Az adatok szerint kb. 20 éves kor után már működik egyfajta belső kontrollmechanizmus, így kisebb eséllyel lesz függő, mint akinél az otthoni minta ezt tizenéves korától megerősíti.

A koffein-, nikotin, alkohol-, gyógyszer- vagy az orrcseppfüggőség mellett szó esett a telefonfüggőségről is. Zacher Gábor szerint akinek fölmegy a pulzusa vagy a vérnyomása, amikor a telefonja töltöttségi szintje alacsony, érdemes elgondolkodnia. „Ha kétségbeesik, hogy nincs térerő, nem tud kapcsolatot teremteni, és mondjuk nem a sivatag közepén áll, 500 km-re a lakott területektől, már felmerül a túlzott függőség.”

Alapvetően pozitív hobbik is válhatnak kórossá, például valamilyen gyűjtőszenvedély, a sport, sőt, még az olvasásfüggőség is – bár ez a mai fiatalok túlnyomó többségét nem veszélyezteti. Ha nem foglalkozunk a családunkkal, barátainkkal, elhanyagoljuk magunkat, az már ennek a jele.

A szegényebb rétegeket leginkább érintő szenvedély Zacher doktor szerint a szappanopera. A potenciális szegénység határán élők számára – mintegy 4 millió emberről van szó – ezek a sorozatok a túlélést jelentik: szép környezetben, szép emberek egy kis ármánnyal, egy kis szerelemmel élik az életüket, és a néző eközben elfeledkezhet a saját pszichoszociális gettójáról. Egy átlag magyar napi 5 és fél órát tölt a tévé előtt.

Offline kapcsolat

Az előadást követő beszélgetés harmadik szereplője Orsolics Zénó, a MRE Fiatalok Drogrehabilitációs Központjának szakmai vezetője, aki a ­kamaszszerviz.hu-n, illetve rendelésén kamaszokat nevelő szülőknek is ad tanácsot. Maga is gyógyult szenvedélybeteg: „A heroin, amit annak idején én használtam, már idejétmúlt, de ma is azért lesznek függők a fiatalok, amiért én az lettem. Mert nincs kapcsolat apa és fiú között, mert nincs is apa, nincs család. Rengeteg a családban felnövő árva, akinek a szülei állandóan dolgoznak vagy a tévé előtt ülnek.” Zacher Gábor szerint régen az értékek generációról generációra adódtak tovább, de ma olyan gyors változást élünk át, hogy szinte elképzelhetetlen a nagyszüleink életét és ezzel együtt értékrendjét élni. Orsolics Zénó szerint az emberek mégis alapvetően ugyanarra vágynak: egymásra. Ezért jönnek el egy ilyen előadásra is, vagy ezért mennek terápiára. A technika néha segít, de a mobiltelefon, a chatszoba vagy az online szakmai segítségadás nem pótolja a valós kommunikációt. A toxikológus úgy fogalmaz, a kommunikáció arról szól, hogy megismerem a másikat, és a virtuális világban ez nem könnyű. Ott az lehetsz, aki akarsz.

Arra a kérdésre, hogy hogyan kellene jól kommunikálni gyerekeinkkel, mindkét vendég válasza az, hogy rajtunk múlik, merünk-e egyenrangú félként beszélgetni, nem számon kérni, nem megmondani a tutit, hanem meghallgatni és elmesélni, magunkból adni – elmondani, hogy én is kaptam egyest, voltam részeg, okoztam csalódást. Kérdés persze, hogy mondhatom-e azt a gyereknek, hogy miért nem tudsz várni, ha én sem tudok. Ha az asztalnál én is a híreket böngészem? Papolhatok-e, hogy ne szívj füves cigit, ha alig várom, hogy rágyújtsak.

Pénz és szenvedélybetegség

Mennyire befolyásolja a pénz megléte vagy hiánya a függőségekhez való hozzáállást? Orsolics Zénó szerint alapvetően az értékrend a meghatározó, ennek persze, nyilván része az is, hogy mint gondolunk a pénzről. A szélsőségek ugyanakkor mindig hozzájárulnak a szenvedélybetegség kialakulásához, a nagyon szegény sorsú és hányattatott életű család és a nagyon jómódú környezet is lehet kiváltó tényező. Aki mindent meg tud szerezni pénzért, elveszítheti a kapcsolatát a valódi értékekkel. Zacher Gábor megállapítja, hogy 50 000 Ft átlagjövedelem alatt a magyar populáció 27 százalékában van jelen a kábítószer-fogyasztás. Ez ma már szinte a legolcsóbb „oldószer”. „Amikor egy ilyen fiataltól azt hallom a detoxikálón, hogy figyeljen, doki, végre jól éreztem magam, akkor mit mondhatnék neki?”

Az élet felgyorsult, a könnyű örömszerzés került előtérbe. Ha megtanítjuk a gyereket a nehezebben megszerezhető örömszerzési forrásokra, a sportra, a művészetre, ha megismerhetik a valódi emberi kapcsolatokat és élményeket, amelyek versenyezhetnek egy spanglival, van remény.

Milyen kapcsolatban van a pénz a gyógyulási esélyekkel? Segíti vagy gátolja a megléte a függőségből való kikerülést? Pál Feri korábbi Képmás-esten elhangzott példájának felelevenítésére – ebben egy apa akkor tudta drogfüggő fiát megállítani a lejtőn, amikor nem adott neki több pénzt – Orsolics Zénó elmondta, hogy a gyakorlatban sok szülő inkább fizeti a cigit, italt, drogot, nehogy a gyerek elkezdjen lopni, dílerkedni, rabolni. „Én pont fordítva gondolom, a motivációhoz az is hozzátartozik, hogy a függő elkezd gondolkodni azon, hogyan szerzi meg az adagjára a pénzt, ha pedig emiatt belekeveredik valamibe, viselnie kell a következményeit. Ez is észre térítheti. Mindenkinek más az a mélypont, ahonnan fölfelé vezet az út.”  Zacher Gábor szerint azért Pál Feri története nem mondható tipikusnak, az esetek 99 százalékában a gyerek ilyenkor nem megvilágosodik, hanem üvölteni kezd, és ha mást nem talál, elviszi otthonról a tévét, hogy eladja.

És mi a helyzet a játékszenvedéllyel, ahol sokszor látszólag maga a motiváció a pénzszerzés reménye? Zacher Gábor ismét önkritikusan kezdi: „Én magam is belecsúsztam már abba, hogy másfél órát játszottam, mert berántott a rendszer.” Könnyű átélni ezt, de ha a belső kontroll működik, akkor maximum bosszankodunk, hogy elment vele az idő. Ha valaki évente párszor elmegy a kaszinóba, még nem szenvedélybeteg. De a fogadási oldalak – ahol persze minden módon arra ösztökélnek, hogy játsszak tovább, mert „csak itt és most” hihetetlen esélyekkel szerezhetek pénzt – egyenes úton vezetnek a függőséghez. „Olyan ez, mit karácsony előtt a bevásárlási láz… aztán jönnek az első törlesztőrészletek. Becsléseink szerint 150 és 200 ezer játékfüggő van Magyarországon, de mivel legtöbbször ez testi tüneteket nem okoz, csak lelkieket, fel sem tudjuk mérni, hány embert érint. Csak akkor kapunk észbe, ha elfogy a pénz, és elkezd valaki kölcsönkérni. Feltéve, hogy pénzben játszik az illető.” Ugyanakkor valójában a játékfüggőség is a dopaminról szól – figyelmeztet Orsolics Zénó. „Egy negyvenéves ügyfelem online klánban van benne, amelynek tagjai naponta 4–5–6 órát töltenek el ezzel munka mellett. Azt mesélte, hogy ebben a klánban benne van a 16 éves tanuló és a 48 éves közgazdász is. Ők nincsenek benne a statisztikákban, ez egy teljesen rejtőzködő része a játékfüggőknek.”  

Decemberi Képmás-estünk meghívott előadója Pál Feri atya, mentálhigiénés tanácsadó volt, akit arra kértünk, ossza meg tapasztalatait és tanácsait „pénz és család” témakörben a közönséggel.

Pál Feri atya előadása elején két széket kért – hogy ezek segítségével „dramatizálja” mondandóját. Első, életből vett példája egy 16 éves kora óta drogozó fiatalemberről szólt, aki folyton pénzt zsarolt az édesapjától, megfenyegetve őt, hogy ha nem tudja megadni a tartozásait, akkor neki (a fiának) elvágják a torkát. Apja rendszeresen kisegítette ezekből a helyzetekből éveken keresztül, anyagi csődbe sodorva ezzel önmagát és családja többi tagját. A többi gyermeke föllázadt: szembesítették azzal, hogy miközben őket kiforgatja az örökségből, a fia önpusztító szenvedélyét finanszírozza. A pénzkérdés itt már létkérdéssé vált. Az utolsó alkalommal, amikor a fiú ismét pénzt követelt, az apja így sóhajtott: „Hát akkor vágják el a torkod, mert én nem tudok többet adni.” A fiú ekkor ezt gondolta: „Ha nem ad pénzt, akkor tényleg nekem kell valamit csinálnom.” Felismerte azt a felelősséget, amit egészen addig apjára hárított.

Amikor a pénz valóban pénzkérdés

Pénz mindenképpen kell a megélhetésünkhöz. A szubjektív jólét mértéke nagyon eltérő New Yorkban, Budapesten és Kalkuttában – azonban helytől függetlenül a legboldogtalanabbak mindenütt a hajléktalanok, akik nyomorban élnek. Az élet igenis anyagi javak kérdése akkor, amikor valaki nyomorban van, ezért egy pillanatig sem szabad elhessegetni ezt a témát és egy hajléktalannak csupán szépeket mondani, miközben ő megfagy. A nyomor tönkreteszi az emberi lelket. Mikor él egy család tisztes szegénységben? Amikor az alapvető szükségletekhez a javak biztosítottak számukra, és ez tervezhető a jövőre is, és nemcsak az egyik családtag, hanem mindegyikük számára. Ami ez alatt van, azt nyugodtan nevezhetjük nyomornak, és ott igenis szükség lehet arra, hogy egy hajléktalan embertársunknak adjunk ötszáz forintot, hadd vegyen rajta pancsolt kannás bort – annak legalább alacsony az alkoholfoka –, kell az neki éjszakára.

Amikor a pénz nem pénzkérdés

A „jó családban” felnövő fiatal azt tapasztalja és tanulja meg, hogy a vágyait és szükségleteit a hozzátartozói elégítik ki, rájuk mindig számíthat. Alapélménye az lesz, hogy kellenek ugyan anyagi javak – amelyek később a pénzben testesülnek meg –, de a biztos: a személy. Ha van személy, akire számíthat, akkor a bajokat, hiányokat, veszteségeket lehet orvosolni. A tárgy, a pénz jelentősége kisebb lesz számára, mint a személyeké.

Egy másik gyereknek az az alapélménye, hogy „sírok, de nem jön senki, elhanyagolnak, Anya csak akkor jön, amikor kedve van; esténként becsapnak a rácsos ágyba, és büszkélkednek velem a szomszédok előtt, hogy én nem sírok”. Persze hogy nem sír, mert már föladta. Egy hónap elhanyagolás elég egy csecsemő vagy egy kisgyermek számára, hogy egy életre megtanulja: a személyektől nem várhat biztonságot. Helyettük biztonságot adhatnak a tárgyak, amelyekből rövidtávú élvezeteket nyerhet, és amelyek később a pénzben tárgyiasulnak. A tárgyak elérhetők, szükségleteket elégítenek ki, a személyekben viszont nem lehet bízni.

A kétféle alapélményű gyermek egészen másként szocializálódik még az iskoláskor előtt, egészen más van a lelkükben és az eszükben.

Lelki gyökerek a pénzes konfliktusok mélyén

A pénzhez való viszony és az általa megszerezhető élvezetekhez kötődő fantáziák már csecsemőkorban alakulnak, kamaszkorra kiteljesednek, és a párkap­cso­la­tunkba, majdani családunkba ezt visszük tovább. Gyakran előfordul, hogy két teljesen ellentétes pénzszemléletű családból érkezik a két fiatal a házasságba.

Kovácsék „önzetlenek, nagyszívűek, bőkezűek” – a gyere­keiket így tanítják: „Ha kérnek tőled, adj a zsebpénzedből!” A pénz nem számít, sokkal fontosabbak az emberi értékek – mondják. Antalék viszont arra ösztönzik a gyereküket, hogy ossza be zsebpénzét, tanulja meg, mennyi mire elég. „Az életben nem adnak semmit ingyen, meg kell mindenért dolgozni! – hangoztatják. – Mi nem kérünk senkitől semmit, de nem is adunk kölcsön. Mi felelősséget vállalunk a saját sorsunkért, nem szorulunk másra.” A kétféle szemlélet: két homlokegyenest ellentétes életfilozófia. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, de kizárják egymást, és képviselői le is nézik egymást. Az egyik bizalomra építő életfilozófiáját a másik felelőtlenségként, élhetetlenségként értékeli; a másik felelősségvállaló hozzáállását az egyik önzésnek tartja. A gyerekek pedig átveszik a szüleik értékrendjét, hiszen ezzel biztosítják fészekben maradásukat, fizikai életben maradásukat. Amikor összeházasodnak, borítékolhatók a konfliktusok. A pénzhez való viszonyunk nagyon mély lelki gyökerezettségű, a származási családunk hitvallásából ered, a velük való lojalitásunkat fejezi ki.

Hogyan lehet mégis megoldani a látszólag pénz körül forgó, valójában életszemléleti konfliktust a házasságban? Úgy, ha szeretjük a másikat, és vele együtt az álmát, a vágyait, a látásmódját is elfogadjuk és tiszteljük. Ha megértjük a másikat, hogy mit miért gondol és tesz, akkor megnyílik a közös döntésekhez vezető út.

Pál Feri atya előadása után Szám Kati vezetésével be­szélgetés kezdődött, amelybe bekapcsolódott dr. Németh Erzsébet szociálpszichológus egyetemi tanár is.

Mikortól kezdjük tanítani a gyermeknek a pénzügyi kultúrát?

Amikor a kétéves, síró kisgyerek ragacsos tenyeréből kiszedjük az üzletben ellopott gumicukrot, azzal már tanítjuk arra, hogy nem lehet csak úgy elvenni valamit fizetés nélkül. Amikor a kisgyerek szülei elmennek dolgozni, és őt bölcsődébe viszik, megérti, hogy ennek is valami köze van a pénzhez. Itt kezdődik a nevelés. A pénzügyi kultúrában jártasnak általában azt tekintik, aki meg tudja különböztetni egymástól a kötvényt és a részvényt, holott lehet, hogy annak a kisnyugdíjasnak nagyobb a hozzáértése, aki a nagyon kevés pénzéből félretesz a temetésére, és még kuporgat belőle az unokáinak is karácsonyi ajándékra. Az anyagi biztonság az egészségre is hatással van. Ha a férj és feleség vállvetve együtt küzdenek azért, hogy a család anyagi lehetőségeit megteremtsék, akkor a férfinak sokkal jobbak az életkilátásai, mint ha egyedül viseli ezt a terhet. Ehhez társul még pozitívumként, ha a gyerekek nemcsak haszonélvezői a családnak, hanem olyan tagjai, akik hozzá tudnak tenni az egészhez a maguk szintjén.

Jó-e, ha a gyermeket pénzzel jutalmazzuk? Szá­mos kutatás bizonyítja, hogy ha a gyerekek szíve­sen, kedvtelésből vagy más jellegű elismerésért vég­zett tevékenységét pénzzel jutalmazzák, az min­den eset­ben csökkenti a motivációjukat és az örömüket. Ezért semmiképpen nem ajánlott olyan teljesítményt jutalmazni (pl. tanulás, sport, otthoni házi­munka), amelyért az életben se feltétlenül jár anyagi elismerés, viszont fontos az ember számára. A munkával már más a helyzet. Németh Erzsébet egy személyes példával illusztrálta, ho­gyan lehet megízleltetni akár kisiskolás korban is a munkával szerzett zsebpénz örömét. Unokája, aki jól számol, rendszerint segít neki az egyetemi dolgozatok pontszámainak összeadásában, és ezzel egy kis költőpénzhez jut. A zsebpénz beosztását fontos megtanulni már ebben a korban. 

Dr. Velkey György, a Magyar Kórházszövetség elnökhelyettese, a Magyar Gyermekorvosok Társaságának elnöke, a MRE Bethesda Gyermekkórház főigazgatója tartott előadást a magyarországi egészségügy égető kérdéseiről, helyzetéről, kilátásairól a „Pénzből érték” című Képmás-est sorozat keretében. Az általa felvázolt „diagnózist” dr. Gál Péter egészségpolitikai szakértő és Szám Kati, a Képmás főszerkesztője segítségével árnyalták tovább kötetlen beszélgetésben.

Életünk legfőbb erőforrásai között ott van a pénz is és az egészség is, és a társadalom életében is sarkalatos a pénzügy és az egészségügy. Hippokratész szavai szerint: „A beteg üdve a legfőbb törvény” – erre épül az orvosi gondolkodás, ad absurdum korlátok nélkül –, és a közgazdasági tényezők szabnak ennek határt. Két szélsőséges megközelítése lehet tehát az egészségügynek: az orvosi és a közgazdászi nézőpont. Mások a prioritásai a két oldalnak.

Velkey György autójelképek segítségével világította meg az anyagi és erkölcsi megbecsültség összefüggését: fiatal orvosként, amikor beállt a debreceni klinika parkolójába a Trabantjával, mellé parkolt egy Mercédesz. Amikor Velkey György dolgozott, a Mercédesz tulajdonosa úgy közelített hozzá, mintha az ő emberi-szakemberi értéke „Trabant-érték” lenne, míg a sajátja „Mercédesz-érték”. Ezzel a típusú szakmai „értékeléssel” mindvégig küzdenie kell a beteg üdvét a legfőbb törvénynek tekintő orvosi közegnek – az anyagi megbecsülés elmaradása jelentős társadalmi bizalomvesztéshez vezetett rendszerszinten is.

A statisztikák betegségről árulkodnak

Statisztikák, grafikonok segítségével szemléltette az egyes országok egészségügyre fordított kiadásait, a GDP-arányos, közösségi, illetve egyéni költéseket. Magyarországon nagyon alacsonyak ezek az állami ráfordítások, viszont a magánkiadások ehhez képest meglehetősen nagyok a szomszéd országokhoz képest. Itt nemcsak a paraszolvenciáról, hanem a gyógyszerkiadásokról és egyre inkább a magánellátásért fizetett díjakról van szó.

A 2015-ös „Jó Állam Jelentés” már kritikus megállapításokat is tartalmaz: kimondja, hogy a GDP-arányos egészségügyi közkiadások nagysága alapvetően meghatározza az egészségügyi szolgáltatások minőségét, statisztikailag kimutathatóan egyenes arányban állnak az állampolgárok egészségi állapotával, befolyásolják a várható élettartamot. Magyarország nagyon rosszul áll szív- és érrendszeri, valamint a daganatos betegségek túlélési arányaiban – az egészségügyi állami kiadások csökkentése tehát kritikus állapotokat teremtett. Ugyanaz fogalmazódik meg tehát, amit az orvosok a betegágyak mellett tapasztalnak. A gazdasági válság óta egyre több egészségügyi szolgáltatást finanszíroz magánzsebből a társadalom. Nincs vita afelett egyetlen társadalmi szervezet részéről sem, hogy a magyar állam nagyon keveset költ az egészségügyre. Sajnos nemcsak a nyugati, hanem még a szomszéd országokhoz képest is nagy a lemaradása Magyarországnak a várható élettartam szempontjából is: 75 év a férfiak esetében, míg pl. Szlovéniában 80. „Magyarország nagyon beteg ország, még a közvetlen szomszédainkhoz képest is – sajnos ezzel szembesülnünk kell” – mondta Velkey György.

A rendszerváltás óta az egészségügy folyamatosan vesztett megbecsültségéből és támogatottságából a politikai szereplők részéről. Lehet, hogy abszolút értékükben nőttek az ide fordított támogatások, de valójában arányaikban csökkentek.

A kórházak helyzete – tabuk nélkül

Állandó vitatéma, hogy hol „folyik el” a kórházaknak adott pénz. Velkey György szerint kevés pénzt kapnak a kórházak, tehát nincs nagyon minek „elvesznie” a rendszerből, bár elismeri, hogy lehetne a működésük több területen költséghatékonyabb. Tényleg sok kórház van Magyarországon – ennek megvan a történeti és helyi társadalompolitikai oka –, ezért folyton fölvetődik a számuk csökkentése mint hatékonyságnövelő tényező. De látnunk kell, hogy ez a kórházsűrűség megfelel azoknak az országokénak, ahol az egészségügy az elmúlt évtizedekben megfelelően fejlődött. Az összes egészségügyi kiadás 30 százalékát költi Magyarország a kórházakra – ez se sok a fejlettebb országok példája alapján. Valójában a számok egyáltalán nem bizonyítják, hogy a kórházak kiemelten felelősek lennének az egészségügy „pazarló” működéséért. Velkey György magát a „pazarlás” fogalmát is megkérdőjelezi. Ugyanakkor valóban igaz, hogy túl hosszú a betegek kórházi tartózkodása – amely a szociális ellátórendszer zavarára utal.

Alulfinanszírozott az egészségügy, alulfinanszírozottak a kórházak nagy terheléssel, ezért állandó, súlyos hiánygazdálkodás zajlik a kórházakban.

Mekkora az anyagi megbecsülés, és hányan vannak?

Hogyan állnak az ágazatok bérversenyében az egészségügyi dolgozók? A 18 ágazatból a 16. helyen, a végén állnak, míg Európában máshol általában az első 5 kategóriában vannak jövedelem szempontjából azok, akik embereket gyógyítanak. A magyar társadalom tehát méltánytalanul, súlyosan alulértékeli és alulfizeti őket. 2012-2013 után elindult a bérfelzárkóztatás, de ennek a léptéke alacsony.

A vetített grafikon még 30 000 orvosi pecséthasználót mutat – ez nem valós szám, sokan közülük is már külföldön dolgoznak. Két nagyon kritikus térség van ma munkaerőhiány szempontjából: az észak-közép- és az észak-nyugati térség. Elöregedett az orvosi gárda, és nagyon kevés az ápoló. Ugyanakkor a kezeléseken részt vevők 60 százaléka elégedett a kapott szolgáltatással – ez azt mutatja, hogy az egészségügy, ha döcögősen és egyenetlenül is, de még mindig teljesít. Az enyhébb betegségeknél viszont elfordulnak tőle, már a betegek 20 százaléka a magánegészségügyben kezelteti magát. Az esélyegyenlőtlenséget növeli a sok magánkiadás, amelyet az alulfinanszírozott egészségügy kiprovokál. Sok család emiatt teljesen elszegényedhet. Egy erőteljes pénzügyi beavatkozás az egészségügyben emberéleteket jelenthet.

Racionálisan pénzügyről és egészségügyről beszélünk – de amikor ott vagyunk az ágyban betegként vagy mellette orvosként, akkor egészen más síkon, más fogalmak szerint gondolkodunk. Ott a szeretet és az igazság számít.

Az est dr. Gál Péter egészségpolitikai szakértő bevonásával, beszélgetéssel folytatódott. Velkey György elmondta, hogy a járulékalapú egészségügy önmagában már régen működésképtelen, mivel a járulékbefizetések alig az egészségügyi költségek felét fedezik. Az állam kompenzálja a járulékbefizetési hiányt. Hibrid rendszer: biztosítási alapú és állami finanszírozású egyszerre. Gál Péter kiegészítette azzal, hogy a társadalombiztosítási járulék nagyobbik része a nyugdíj típusú kiadások fedezését szolgálja. Szerinte nincs jelentősége, hogy járulékból vagy adóból finanszírozzák az egészségügyet. Velkey György szerint a magyar társadalom többsége sokkal fontosabbnak érzi az egészségügyet, mint amennyire ezt az igényt a politikai vezetés a finanszírozás formájában megvalósítja. Gál Péter felhívta a figyelmet arra, hogy még új adók árán is hajlandók lennének áldozni erre a szektorra – ez nagyon erős üzenet a lakosság részéről, amit a kormány egyelőre nem vesz figyelembe. Az ún. népegészségügyi adó (chipsadó) is gond nélkül átment, és ez a rendszer tetszőlegesen bővíthető: a dohánytermékekre kivetett adók nagy részét is át lehetne csoportosítani az egészségügyre. Például a vágott dohány adóját is meg lehetne emelni, mert most a csomagolt termékekről a fogyasztók áttértek erre, ami semmiképp nem kívánatos. Velkey György szerint a magyar egészségügyben csak mélyen átgondolt, hosszú távú tervekkel lehetett nagy eredményeket elérni. Meg kell szabadulni a voks szemléletű politikai hozzáállástól, mert ezen a területen gyors javulást nem lehet elérni, csak módszeres, strukturális munkával. Legelső kérdés az emberi erőforrások rendezése: olyan képzés és anyagi megbecsültség kell – elsőként az ápolók tekintetében –, amely a mai óriási hiányt orvosolná. Ehhez azonban társadalmi és politikai konszenzus kell ezen a területen, amely egymás utáni kormányokon is átível – tette hozzá Gál Péter.  

Nagyszabású koncertet ad március 14-én a Marczibányi Téri Művelődési Központban az a Lélekzuhany Gospel Kórus, amely Magyarországon egyedülálló módon kizárólag állami gondozott gyerekekből, és azok nevelőiből áll. Havasi Tibor, a kórus vezetője azt vallja, hogy a művészet, azon belül az éneklés segít eltántorítani a drogok és a bűnözés útjáról. Munkáját egyelőre siker koronázza, tehetséges és különleges gyerekek veszik körül.

A kórus otthonául szolgáló Tapolcsányi Általános Iskolai Kollégium tavaly ősszel vált Európai Tehetségponttá. Az elismerés kapcsolatokat és külföldi fellépéseket hoz, és hozhat. Az intézmény azzal vívta ki az elismerést, hogy rengeteg programot szerveznek az állami gondozott és kollégista gyerekeknek: fazekas, bio-art és egyéb kézműves foglalkozások zajlanak náluk, újságírást és lapszerkesztést tanulhatnak a gyerekek, van labdarúgó csapatuk és gospel kórusuk. Az énekkart Havasi Tibor, az intézmény igazgatója hívta életre, aki szerzői a daloknak, és maga is énekel benne. A kórus bő 30 tagból áll, számos iskola (a Templom utca, a Zirzen Janka, a hűvösvölgyi és a Cseppkő Gyermekotthon, valamint a Tapolcsányi Általános Iskolai Kollégium) diákjai, illetve a nevelőik jönnek össze minden csütörtökön, hogy énekeljenek. Tavaly jelent meg első lemezük Egyszer találkozunk címmel, melynek megalkotásában olyan neves művészek segítettek, mint Pély Barnabás, Cséry Zoltán, Jamie Winchester, Bolyki Balázs, Veres Mónika Nika, Csányi István és Frey György.

- A művészetekkel, köztük az énekléssel az a célunk, hogy a gyerekeket még 30 percre se hagyjuk magukra – mondta Havasi Tibor. – Ha programokat csinálunk nekik, ha megtöltjük az életüket művészettel, akkor nincs esélyük drogozni, bűnözni. Az előző gyermekotthonban, ahol 14 évet dolgoztam, volt olyan diákom, aki 6 évesen cigizett először, 8 évesen szívta az első füves cigit, 12 évesen drogelvonón járt. És ekkor már két lányt futtatott. De van olyan tanítványom is, aki azért nem jár már énekelni hozzánk, mert nem ér rá, nagyon sokat kell tanulnia az orvosi egyetemen.

A kórusban éneklő gyerekek szinte kivétel nélkül különlegesek, tehetségesek. A csapat tagja és lelke Gyémánt Lacika. Ő annak A nagy füzet című filmnek az egyik főszereplője, amely 2013-ban megkapta a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. A kórus másik tagja, Szeba, aki fociban is nagyon erős. Tavaly tagja volt a budapesti gyermekotthonok gyerekei által alkotott válogatottnak. Megnyerték a Danone Nemzetközi Junior Focikupa magyarországi selejtezőjét, és részt vehettek a franciaországi döntőn. Bár Sebastiannak szerződést ajánlott a Puskás Akadémia, most épp szünetelteti a focit, és a tanulásra koncentrál.

A Lélekzuhany Gospel Kórus március 14-én 18 órakor koncertet ad a Marczibányi Téri Művelődési Központban. A fellépést nagy összefogás előzte meg, a II. kerületi polgármesteri hivatal ingyen biztosította a színháztermet. Sok népszerű zenész vállalta a közreműködést, köztük Szakcsi Lakatos Béla, Pákai Petra énekesnő, Veres Mónia Nika énekesnő, Csányi István szaxofonos és Laukó Tibor perkás.

Az esemény facebook-linkje:

https://www.facebook.com/events/1247884011971767/

A Képmás-estek Pénzből érték-sorozatának alapkérdése, hogyan lehet a pénzt valódi értékké tenni, illetve milyen helyet foglal el a mindennapi életünk különböző területein. Az első téma a pénz és irodalom volt. Szeptember 29-én az est első felében Lackfi János "Üzlet-e az irodalom?" címmel tartott előadást, majd a Képmás főszerkesztője, Szám Kati beszélgetett a költővel és Dr. Tóth Péter Benjáminnal, az Artisjus stratégiai és kommunikációs igazgatójával a témáról.
 

Mit tennék?

Mindenképpen mellé ülnék, és beszélgetni kezdenék vele. Megkérdezném, hogy véletlenül akadt-e rá, vagy valakitől tudomást szerzett az ilyen oldalak létezéséről, elérhetőségének módjáról, hogy szokott-e a barátjával, osztálytársaival a szexről beszélgetni, hogyan hatnak rá azok az információk, amelyeket a kortársaitól hall. Meghallgatnám, hogy ő maga mit gondol a témáról, ha nehezen nyílik meg, akkor kivel tudna fesztelenül beszélgetni erről. Van-e olyan kérdés, amit nekem szeretne feltenni, de eddig nem merte, vagy nem volt alkalma rá. Arra is felhívnám a figyelmét, hogy sokféle stílusban hallhat a szexről, kifejezések garmadája áll rendelkezésre, és elmondanám, melyek azok a szavak, amelyekkel egy idegennel, mondjuk egy orvossal is zavar nélkül konzultálhat az őt érdeklő témáról. Kíváncsi lennék arra is, hogy ő milyen kifejezéseket ismer, tudja-e azok pontos jelentését.

Mit nem tennék?

Nem szörnyülködnék, minősítenék, büntetnék, nem keltenék benne bűntudatot. Bevallanám, hogy kíváncsisága elfogadható számomra, de a pornó oldalak böngészése szokatlan formája a szexuális érdeklődés kiélésének. Ezek a technikai bemutatók mesterséges helyzetek, megjátszott reakciókkal. Egy sor nagyon lényeges kérdést még csak fel sem vetnek. Például nem adnak útmutatót arra, hogyan kell megszólítani egy lányt, miként lehet randevúra hívni, hogyan kell viselkedni fiúként, hogy a lány is jól érezze magát a saját szerepében.

Azt mindannyian érezzük, hogy beszélnünk kell a gyerekünkkel a kínos témákról is. Az igazi beszélgetéshez azonban az kell, hogy végig megértő, nem megbotránkozó partnerek legyünk, és ha a gyerek megtisztel bennünket a bizalmával – azzal, hogy kérdez – valóban feleljünk őszintén.

Lépésről lépésre

A korai serdülőkorban a másik nem iránt érzett kíváncsiság nem jár együtt törvényszerűen a szexuális tevékenység iránti kíváncsisággal. A nemi szerephez társuló társas viselkedést a kortárs csoportban lehet elsajátítani, fokozatosan. Először egynemű klikkek jönnek létre, ezek a szoros kapcsolatok jelentik azt a társas támogatást, amiben a tizenéves tanácsot kaphat a másik nem iránti érdeklődésének kifejezéséhez. Később a klikkek találkoznak egymással, és kevert nemű csapatokká bővülnek. Kezdetben még az egész banda közösen vesz részt a programokban: lógás a parkban, játszótéren, diszkóban. Később már gyakrabban választanak olyan programokat, amelyek bizalmas érintkezést igényelnek: házibuli, mozi. Majd a késői serdülőkorban következik a párokba rendeződés, és ez a nagy csapat kohéziójának gyengüléséhez, felbomlásához vezet.

A szexuális kezdeményezés képessége kortárs közegben tud fokozatosan kifejlődni, ez sokkal jobban megfelel a tapasztalatlan fiatal teherbíró képességének, mint bármilyen felnőtt minta elsajátítása. Korábban a fiúk és a lányok partnerkeresési vágya nagyon eltérő volt, az utolsó évtizedben azonban a lányok motivációja egyre jobban hasonlít a fiúkéhoz. A fiúkat elsősorban a testek működésének megismerése hajtja a lányok felé, a lányokat a fiúk iránt érzett szeretet. A korai kísérletekben tanítják meg egymásnak, az eltérő motivációk nyomán szerzett tapasztalatok segítségével, az érzelmeken alapuló szexuális vonzalmat.

Azt, hogy mi számít szexuálisan megbotránkoztatónak, a mindenkori kultúra, társadalmi közvélemény határozza meg. Mai világunkban az érzelem nélküli szexualitás és annak propagálása, ha akarjuk, ha nem, elér minket és a gyerekeinket is. Ezt a viselkedésmintát a propaganda a sikeres felnőtt működési modelljének részeként tünteti fel, amelyet a felnőtt világ a fiatalok vonatkozásában még helytelenít, saját maga vonatkozásában azonban már nem kifogásol egyértelműen. Emiatt az ilyen viselkedés sokszor nem feltétlenül életkorhoz köthető deviancia, hanem egy felnőtt magatartás megvalósításának kísérlete. Ezért tapasztalatlanságból eredő félreértések, téves következtetések még inkább megzavarhatják a fiatal valós kapcsolatait. Az a viselkedésminta, amelyet a pornóoldalak sugallnak, megütközést, viszolygást válthat ki a kortársak körében is. A negatív visszajelzések pedig még tanácstalanabbá tehetik, és hamar levonhatja azt a következtetést, hogy vele vannak komoly gondok ezen a téren.

Hasznosak lehetnek a témával foglalkozó művek, pl. a Juno c. film vagy Colette: Zsendülő vetés című kisregénye. Ezek segítséget adhatnak a kérdezőknek és válaszolóknak a beszélgetések elkezdéséhez. Emellett találkozási lehetőségeket adó közösségi programokkal, kulturált szórakozóhelyek működtetésével meg lehet teremteni azokat a kereteket, amelyek között a fiatalok lelki és testi abúzus elszenvedése nélkül ismerkedhetnek egymással, felkészülhetnek felnőtt életükre.

Mostanság meglehetősen leterhelt és intenzív időszakot élek, de a figyelmem peremére így is elért egy jópofa-kisszínes-cuki hír, miszerint néhány fiatal nő Balaton Camino-t végez. Személyes kötődés miatt a Camino volt a varázsszó, ami kihívott a spirituális teológia izgalmas világából, s rávett, hogy nézzek utána, milyen új dolgok kezdődnek kis hazánkban.

A dolog nagyon egyszerű: három fiatal nő most februárban tíz napot azzal tölt, hogy körbegyalogolja a Balatont. 220-230 kilométert tesznek meg a tó körül, ezen kívül egy-egy jó borért, finom ételért, szép kilátásért hajlandóak plusz kilométereket is megtenni. Mivel a hölgyek a PR, a marketing és a kampánymenedzsment világában dolgoznak, így a téli túrának – ahogy kell – nagy feneket kerítenek, mintegy lufit fújnak belőle: a projektet elnevezték Balaton Camino-nak, blogolnak, médiában szerepelnek, szinte élőben lehet követni, hol járnak. Profik.

Első hallásra napirendre tértem az ügy felett. OK. A gyaloglás egészséges. A slow-life szimpatikus. A honismeret értékes. Mindig jól jön holtszezonban egy-egy marketingfogás a balatoni turizmus számára. Talán a programgazda lányoknak is bevételi forrás lehet, ha jövőre már széles közönségnek hirdetik a Balaton téli körbe gyaloglását.

De kis idő elteltével egyre rosszabb érzés fogott el… Balaton Camino… Balaton Camino. Disszonáns így együtt a két szó.

A névvel van baj. Miért Camino?! Hogy kerül a magyar tenger köré a legendás zarándokútvonal elnevezése? Hiszen egy zarándokútnak mindig célja, iránya van. A-ból B-be visz. Soha nem körút. Ezen kívül a Balaton Camino egy – mostanában divatos – gasztroprojekt, lássuk be. Teljesen mentes a magasabb eszméktől, a spiritualitástól, Istentől. Igaz, hogy az eredeti El Camino is divatos, ott is lehet gyalogolni, enni-inni, szép helyeket látni, de a zarándokok motivációja valami több. Valami hiányzik az életükből, teljességre, egységre vágynak, s ezért hajlandóak felkerekedni, hogy a hétköznapi élet keretein kívül keressék életük teljességét. A Balaton Camino szervezői valószínűleg kikérnék maguknak, ha zarándoknak neveznénk őket. Legfeljebb gasztrozarándokok, akiknek a nap csúcspontja (a blog tanúsága szerint), ha pattogós Milka-csokit esznek.

Ezen megfontolások után elmúlik a rossz érzésem. OK. Ilyenek vagyunk. Ilyen is lehet egy Camino magyar módra. Hogy maradjunk a gasztrozarándoklat keretei között, a szervezőknek azért ajánlanék egy stílusos desszertet a Balaton Camino remek ételei-borai mellé: egyenek magyar narancsot is! Kicsit savanyú, kicsit sárga, de a miénk.

A történet

A történet valamikor a boldog jövőben játszódik, amikor ragadozó és préda békességben él egymás mellett az állatok jól megszervezett társadalmában. Judy Hopps egy édes nyuszilány, akinek kis nyuszi kora óta az az álma, hogy rendőr lehessen, és kacifántos bűnügyekben tegyen igazságot. Szülei egyszerű gazdálkodók, akik a répaföldön és a piacon töltötték az egész életüket, s bár nagyon szeretik Judyt, de a táplálékláncban elfoglalt helyük apropóján nem sok jóval kecsegtetik a tervét illetően. Igaz, nem is akadályozzák, de sokat aggodalmaskodnak fura pályaválasztásával kapcsolatban. Judy végül sikeresen elvégzi az akadémiát, és Zootropolisban kap állást, ami az emlősök hatalmas és modern fővárosa. Minden rendű és rangú állat él itt a földkerekség minden tájáról, természetesen békében és boldogságban, ám ahogy az lenni szokott, a nyugalom állóvizét különös bűncselekmények és váratlan eltűnések forgatják fel.

Judynak számos nehézséggel kell megküzdenie, hiszen nem elég, hogy alacsony termetű, ráadásul régi mérce szerint prédaállatnak számít, ezért termetes, nagydarab kollégái között eltörpül lelkes, nyitott személyisége. A fizikai korlátokon kívül nagy adag előítélettel és lekicsinylő szemlélettel találja szemben magát. Judyt azonban nem olyan fából faragták, hogy ezek az akadályok eltántorítsák őt, nem törődik bele abba, hogy őt csak parkolási bírságok kiszabására lehet alkalmazni, hanem beleveti magát a nyomozásba. Egyetlen segítsége Nick, a ravasz róka, akiről elsőre nem igazán lehet megmondani, hogy a törvény melyik oldalán áll. Vajon sikerül nekik fényt deríteni az elkövető kilétére?

A kitartás fejlesztése

Ez a mese, még ha állatbőrbe bújtatva is, de számos napjainkban zajló társadalmi jelenségre hívja fel a figyelmünket.

Hány és hány ember gondolja vagy érzi úgy, hogy ő nem képes az életben előrelépni, vagy éppenséggel szeretne valamit elérni, valakivé válni, de ez rengeteg akadályba ütközik, egyéni korlátokba, cselekvőképtelenségbe, önbizalomhiányba.

Továbbá a külvilág felől érkező elutasítás és negatív reakciók halmaza, illetve a nem megfelelő pozitív megerősítés szintén eltántorítja őket a cselekvéstől. Judy arra mutat rá, hogy a hit és a befektetett energia mindig meghozza a gyümölcsét. Ha kitartóak és elszántak vagyunk, akkor pedig jön a segítség is, csak nem biztos, hogy épp onnan, ahonnan reméltük. Különösen izgalmas a kis nyuszilány töretlen optimizmusa, ismerve gyermekkorát és szülei félénk, aggodalmaskodó természetét. A mesebeli Judy természetesen könnyedén felülemelkedik ezeken, és minden hátráltató tényező ellenére olyan sziklaszilárd akaratról és kitartásról tesz tanúbizonyságot, amit bármelyikünk megirigyelhetne tőle. A valóságban azonban kicsit bonyolultabb szert tenni arra az önbecsülésre és optimizmusra, ami felruház bennünket azzal a lelki tartással, hogy minden nehézség ellenére is tegyük a dolgunkat, és ne torpanjunk meg még a legnagyobb akadályok előtt sem.

Az önbecsülés-mozgalom árnyoldalai

Martin Seligman, a téma egyik legjelesebb szakértője „önbecsülés-mozgalomnak” nevezi, hogy az optimizmus fejlesztése érdekében az önbecsülést helyeztük mindennek a középpontjába, és különböző hangzatos, ámde sekélyes szlogenekkel („Különleges vagy!” „Szeresd önmagad!” „Te vagy a legügyesebb!”) szeretnénk a gyermekek küzdeni akarását támogatni. Annyira tartunk attól, hogy a gyermek rosszkedvű lesz, és emiatt az önbecsülése darabjaira hullik, hogy vigasztalás gyanánt megalapozatlan dicséretekkel halmozzuk el, vagy elvégezzük helyette a munkát, hogy megóvjuk a kudarctól. Ezzel viszont éppen ellenkező hatást érünk el, és megakadályozzuk, hogy a gyermek átélje a jól végzett munka örömét, és megtapasztalja cselekvőképességét. Ezt a tényt a statisztika is egyértelműen alátámasztja: azok között, akik 1955 után, vagyis az „érezd magad jól” korszak környékén vagy utána születtek, tízszeresére nőtt a depressziót átélők száma az 1925 körül születettekhez viszonyítva.

Tehát, ha azt gondoljuk, hogy a pozitív érzések biztosításával, a gyermek kudarctól való megvédésével, illetve a rossz érzések kiiktatásával fogjuk az önbecsülést megalapozni, sajnos fordítva ülünk a lovon.

Ugyanis a jó érzés, a boldogság és az elégedettség a kihívásokon való győzedelmeskedés mellékterméke. Ha csupán ezeket a jó érzéseket hajszoljuk, valódi teljesítmény nélkül, akkor tehetetlennek, valamint sikertelennek és paradox módon boldogtalannak fogjuk érezni magunkat. Ezt támasztja alá Stanley Coopersmith kutatásának az eredménye is, amely szerint a gyermekek önbecsülése attól függ, hogy a szüleik mennyire világos és következetes határokat és szabályokat szabtak számukra. Minél világosabbak a szabályok, annál nagyobb a gyermekek önbecsülése, míg az engedékenység alacsonyabb önbecsüléssel jár együtt.

A képlet egyszerű: kénytelenek vagyunk némi frusztrációt eltűrni, hogy utána győzedelmeskedhessünk, és ez fog boldogsággal eltölteni bennünket.

Az átélt sikerek és pozitív érzések pedig további küzdésre és kitartásra fognak motiválni, ezzel alapozva meg önbecsülésünket. Sokkal jobban járunk tehát, ha az erőfeszítést jutalmazzuk, és olyan módszereket tanítunk a gyerekeknek, amik segítenek, hogy a kudarcok esetén is kitartsanak, és a nehézségek ellenére is továbbhaladjanak a céljaik felé.

Előítéletek mentén

Ez a történet a csoportközi ellentétekről is szól, amikor egy közös nevező mentén kialakult csoport ellenszenvesnek tart egy másik egyént vagy csoportot. Zootropolisban burkoltan ott feszülnek az ellentétek a prédaállatok és a ragadozók között: láthatjuk, hogy mennyire nem várnak mást a rókától, mint azt, hogy lop, csal, hazudik, semmiképpen sem becsületes, és Judyból sem néznek ki többet a gyáva nyúlnál. Ezek a tulajdonítások, bevésődött alapsémák sokszor megakadályozzák az állatokat, és persze a való életben az embereket is abban, hogy tisztán lássanak, és helyesen értelmezzenek egy adott helyzetet/jelenséget. Bár a címkézés, illetve a különböző kategóriák mentén gondolkodás többnyire hasznos, mert segítségével a rengeteg információ halmazából kiszűrjük az igazán fontosakat, és egészen rövid idő alatt ítéletet hozzunk a lépten-nyomon változó helyzetekben. De olykor tévútra vihetnek bennünket. Ebben nagy szerepet játszik az a tény is, hogy az erős érzelmekkel kísért gondolatok gyakran felülírják az objektív adatokat, így például a gyűlölet, a szorongás vagy a félelem miatt előfordulhat, hogy nem hozunk észszerű ítéletet. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy igencsak nehéz a már kialakult kategóriákat felülírni, így ha valami ellentmond a meggyőződésünknek, azt egyszerűen sutba vágjuk, nem veszünk róla tudomást, vagy a véletlen számlájára írjuk. Az elképzelésünket támogató érveket viszont előszeretettel gyűjtjük össze, hogy alátámasszák gondolataink érvényességét.

Beteljesítő jóslatok

Még a mesében sem könnyű olyan várost létrehozni, ahol a különböző fajú állatok békességben élnek, hiszen az ismerős kedvesebb számunkra, mint az idegen, ami furcsának, abszurdnak, sőt, veszélyesnek tűnhet. Mindemellett természetesen valódi konfliktusok, akár értékbeli és társadalmi különbözőségek is meghúzódhatnak az ellenségeskedés hátterében, de ilyenkor is érdemes vigyázni, mert a valós és gyakorta racionális ellentétekre könnyen rátapadhatnak a különböző rémhírek és előítéletek. Csepeli György a „megismerés szögesdrótjának” nevezi az előítéletesség folyamatát, mivel a leegyszerűsítő gondolkodás és a feltételezések megakadályozzák, hogy valóban megismerhessük a másikat. Így van ezzel a mese számos szereplője is, akik nem veszik a fáradságot arra, hogy valóban megismerjék a másik fajba tartozó társukat, hanem az előre kialakított kategóriák mentén hoznak sommás ítéletet róluk.

A mesebeli róka, akit mindenki csalónak és ravaszkodónak tart, úgy gondolja, hogy úgysem lehet más, mint amit a többiek hisznek róla, ezért még inkább rájátszik a róla kialakított elképzelésekre.

A beteljesítő jóslat fogalma Merton szociológus nevéhez fűződik, amikor a másikról kialakított sztereotípiáink és az ebből fakadó viselkedésünk beindítanak egy spirált, és a másik úgy kezd viselkedni, ahogy elvártuk tőle. Ezt a jelenséget kitűnően példázza egy amerikai tanárnő, Jane Elliot híres kísérlete, ami ma már etikai akadályokba ütközne, mivel lelkileg túlságosan megterhelő a részt vevő gyermekek számára. A történet szerint amikor a tanárnő az osztályával Martin Luther King meggyilkolásáról beszélgetett, a gyerekek igencsak negatív jelzőkkel illették az afroamerikaiakat, többek között piszkosnak, csúnyának és megbízhatatlannak címkézték őket. A tanárnő, hogy megmutassa diákjainak az előítélet következményeit, szemszín szerint két csoportba osztotta a gyerekeket.

A barna szemű diákok alkották az alárendelt csoportot, ők negatív jelzőket kaptak, és egy megkülönböztető gallért kellett viselniük, ami jelezte, hogy kevesebb dolgot tehetnek meg, mint kék szemű társaik.

A kék szemű tanulók pozitív tulajdonságokkal lettek felruházva, és parancsolgathattak a többieknek. Az eredmény meghökkentő volt: az amúgy talpraesett barna szemű gyerekeknek leromlott a teljesítménye, visszahúzódóvá és félénkké váltak, míg kék szemű társaik kegyetlenkedni kezdtek velük, és jóval a képességeik felett teljesítettek. Amikor a tanárnő megcserélte a szerepeket, azt tapasztalata, hogy a gallér és a jelzők cseréjével a gyerekek viselkedése is megváltozott, és a barna szeműek váltak kegyetlenné, illetve javult a teljesítményük. A kísérlet végén a tanárnő természetesen feloldotta a helyzetet, és átbeszélte a gyerekekkel a történteket.

Egy szó, mint száz, azt, hogy kik vagyunk és mivé válhatunk, mi magunk és a környezetünk egyformán alakítja. Belső sémáink, viszonyulásaink, valamint a környezetünk felől érkező elvárások megalapozhatnak egyfajta utat, ám ha tudatosítjuk ezeket az ingereket és reakciókat, helyretesszük önbecsülésünket, illetve képesek vagyunk hinni önmagunkban és a kitűzött céljaink helyességében, akkor elegendő energiaráfordítással elérhetjük azokat.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>