„Muszáj táncolni, mert az élet egy tánc” – hangzik el a fiatal elvált párhoz intézett jó tanács egy bölcs, idős férj szájából a „Páros megváltás” című olasz filmdrámában. Gaetano és Delia tíz év után döntöttek a válás mellett, de gyermekeik miatt nem szakították meg végérvényesen a kapcsolatukat, és az érzelmeik sem múltak el nyomtalanul. A néző előtt kibontakoznak házasságuk boldog és olykor viharos pillanatai. Az idős férfi életbölcsessége rávilágít arra, hogy a párkapcsolatok dinamikája mennyire rímel a társastánc lépéseire, amikor teljes lényünkkel koncentrálunk a saját testünk és a párunk rezdüléseire.

Csak akkor lehet harmonikus a táncunk, ha egységben vagyunk, ha képesek vagyunk ráhangolódni a másik mozdulataira, tudunk vezetni, de követni is, és ami talán a legfontosabb: jelen vagyunk abban a mozdulatban/párbeszédben, ami az adott pillanatban zajlik.

Ez talán az egyik oka annak, hogy a párkapcsolatokkal foglalkozó filmek gyakran használják a tánc motívumát, hogy még kifejezőbbé és szemléletesebbé tegyék a szereplők közti kapcsolatot, a vonzást és taszítást. A párkapcsolatok ugyanis nem statikusak, hanem fejlődésen mennek keresztül, amelynek során szerencsés esetben a pár tagjai a szimbiotikus, összeolvadt mi-tudattól a differenciálódáson és leváláson keresztül újra eljutnak az egyensúly kialakításáig, a meghitt összetartozás érzéséig.

Nehezen találhatnánk erre az érzelmi hullámvasútra, vagyis az elkülönülő, önálló lét, valamint a kapcsolati kötődés közti egyensúly megtalálására jobb művészeti kifejezést a táncnál.

Szerelem a tánc nyelvén

A tánc az ismerkedésben, a szerelmi szenvedély fellángolásában is nagy szerepet játszik. Bizonyára mindnyájan emlékszünk Johnny és Baby, a „Dirty Dancing” híres párosának szerelmére. Filmük sikere nyomán számos hasonlóan szövődő szerelmi kapcsolatot mutattak be a filmvásznon. Bogdán István a „Régi magyar mulatságok” című művében leírja, hogy hasonlóan látták a tánc és csábítás kapcsolatát őseink is: „…házasembernek sem nagyon illett táncolni, a menyecske pedig csak az ura engedelmével rophatta, akkor is módjával. A népi felfogás szerint ugyanis a tánc a fiataloké, és arra való, hogy összeédesedjenek: egy pár legyen belőlük.”

Ugyanakkor Maráz Anikó, aki 451 táncoló ember szokásait és igényeit vizsgálta, arra a következtetésre jutott, hogy nem a párkapcsolat vagy a szexpartner keresése a tánc fő indítéka, hanem a megélt öröm és hangulat.

A fiúknál azért felmerült az ismerkedés igénye is, míg a lányoknál inkább a nőiesség megélése, az önbizalomszerzés, az önkifejezés tartoztak a motiváló tényezők közé.

Tánclépésben az egészség felé

A tánc kedvező hatással van a pszichés egészségre, és javítja az agyműködést is. Depressziós betegeket vizsgáló tanulmány bizonyítja, hogy a kilenchetes salsaoktatás hatására jelentősen javult a betegek hangulata, egy másik kutatás során pedig azt találták, hogy a tangótáncosoknak a tánc után alacsonyabb volt a stressz-, illetve magasabb a tesztoszteronszintjük, szexisebbnek és lazábbnak érezték magukat.

Ugyanakkor a tánc több, mint egyszerű sport vagy mozgás, hiszen képesek vagyunk általa legbelsőbb érzéseinket, vágyainkat és félelmeinket a test nyelvén kifejezni. Gondoljunk csak a „Fekete Hattyú” című filmben főszerepet játszó balerinára, akinek a tánca elemi erővel mutatja be az érzelmek széles skáláját!

Hasonló élményben volt részem akkor is, amikor a Pécsi Balett előadásában a „Hófehérke és a hét törpe” c. darabot néztem a kislányaimmal. Még az egészen kicsi, 2 és 4 éves kislányok is megértették a szavak nélkül játszódó történetet.

Izgalmas tapasztalás, hogy nézőként szinte mi magunk is érezzük a mozdulatokat a testünkben – mások mozgásának megfigyelésekor ugyanis a motoros agykéreg izgalomba kerül. A film vagy a színpadi mű tökéletessége és varázslatossága azonban nem a valóság. Valószínűleg nekünk, hétköznapi embereknek sohasem adatik meg a minden részletében hibátlan tánc. De valójában nem is ez a célunk, hanem a megélt felszabadultság és öröm, és az, hogy képesek legyünk odafigyelni a saját, illetve a másik rezdüléseire. Éppen úgy, mint a párkapcsolatban.

Az arra vetődő járókelők pedig csak ámulnak és bámulnak. Tizenegy nő is feltűnést keltene, hiszen a kötés inkább az otthoni szabadidős tevékenységek körébe tartozik – no de tizenegy férfi? A látvány, mondhatni, provokatív, de hát éppen az a célja, hogy kérdéseket generáljon az emberekben.

Tavaly januárban alakult Chilében az Hombres Tejedores (Kötögető Férfiak) klub, amelynek tizenegy tagja köztereken szervez bemutatókat. A közösségi média segítségével mára mozgalommá avanzsált formáció híre Dél-Amerika partjainál nem állt meg, ma már Haitin vagy Ukrajnában is akadnak szép számmal követőik. A kötést és általában a kézimunkát társadalmunkban a nők kiváltságaként tartják számon, pedig a világ számos pontján találunk férfiakat is, akik örömmel adóznak eme alkotómunkának. A női–férfi szerepkörökről belénk rögzült sztereotípiák feloldásáról, e hobbi szociális üzenetéről is mesélt lapunknak Ricardo Higuera újságíró, a klub egyik alapító tagja.

Kötés és empátia

Talán nem véletlen, hogy e férfiklubot Dél-Amerikában hozták létre, hiszen a latinoknál még mindig erősen érezhető a „machista” felfogás, miszerint a férfiak elsőbbséget élveznek a nőkkel szemben, megkopott kifejezéssel élve: hímsoviniszták.

„A csoportunk egyik legnagyobb kihívása éppen az, hogy azokat szólítsuk meg, akik egy ilyen társadalomban nőttek fel és szocializálódtak – meséli Ricardo. – Szívesen fogadunk bárkit, akit érdekel a kötés, ám különösképpen azokat, akik szeretnék, hogy ezek a berögzült szerepek lefejthetőek legyenek rólunk. A kötés a hobbink, ugyanakkor egyben egy metafora is számunkra, hiszen ahogy haladunk szemről szemre a kézimunka során, ugyanúgy, lépésről lépésre szeretnénk egy sokkal nyitottabb, elfogadóbb és barátibb társadalmat létrehozni, ahol a szociálisan és történelmileg elfogadott férfiasság (miszerint mi machisták, zárkózottak és intoleránsak vagyunk) új formákat ölthet, azaz a nőkhöz hasonlóan mi is ugyanúgy lehetünk érzékenyek és empatikusak is.”

A házimunka értéke

A latin-amerikai kontinensen azonban nem csak Chilében gondolják úgy, hogy kötni egy férfinak is jogában áll. Peruban, a Titicaca-tó vidékén például létezik egy szigetecske, Taquile, ahol a mai napig a férfiak feladata a ruhák megkötése.

A kecsua gyökerekkel bíró, ősi kis közösségben a fiúk nyolcévesen sajátítják el a kötési technikákat. Kötőtű és gombolyag nélkül szinte sehová sem mennek, hiszen egész életükben kötnek, otthon és a köztereken egyaránt, a falu egyik legfőbb bevételi forrása ugyanis a kézműves termékek kereskedelméből származik.

A nők feladata viszont – a családi teendők mellett – a fonalak elkészítése.

„A házimunkát leértékelik és folyamatosan diszkriminálják – vélekedik Ricardo –, ezt a nézetet is felülírhatjuk, és népszerűsíthetjük az otthon végzett tevékenységeket, emelhetjük azok értékét. A nők egyébként nagy támogatóink, nem kizárólag a kötés szerelmesei, hanem azok a hölgyek is, akik társadalmi szinten is megvalósítható változásokat látnak abban, hogy a férfiak is kipróbálhatják magukat ilyen típusú munkákban.

Felismerik és értékelik azokat a férfiakat, akik a férfiasság tradicionális kánonjától eltávolodva nagyobb érzékenységet mutatnak, illetve nyitottak olyan, részletgazdagságot igénylő tevékenységek iránt is, mint például a kötés.”

Pulóveres pingvinek

Világhírnevet szerzett magának az az ausztrál, 109 éves férfi is, aki az idősek otthonában nem a televíziót nézve várta hosszúra nyúlt életének utolsó óráját, hanem alkotott, és még e matuzsálemi korban is hasznára akart válni társadalmának: pulóvereket kötött a Fülöp-szigeteken élő pingvinkolónia számára, amelynek fennmaradását az olajszennyezés komolyan veszélyeztette, ám e ruhadaraboknak köszönhetően sikerült megóvni őket a pusztulástól. Alfred Date sajnos tavaly májusban elhunyt, de azóta is sokan követik példáját és környezetvédő hobbiját.

Az amerikai Sam Barsky is kötött ruhadarabjaival szerzett elismerést magának a világhálón, ő is pulóvereket készített, ám ő saját maga számára, amelyeken utazásainak célpontjait és nevezetességeit elevenítette meg.

Kötések és kapcsolatok

A chilei klub tagjai és egyre bővülő szimpatizánsai számára a színek, a hobbik és a különböző tevékenységek nem sorolhatók be nemek szerint.

„Autószerelő nőkből is lehetne csoportot létrehozni, ami a megszokott beidegződésekkel szintén szembe menne" – véli Ricardo, aki a sztereotípiák felszámolásáért vívott küzdelem mellett a klub örömeiről is szívesen mesél.

„Újságíróként számomra ez a projekt kommunikációs szempontból is nagyon magával ragadó. Nemcsak a Chilében, illetve a világ más pontjain elért népszerűsége miatt, hanem azért is, mert sajátos üzenetet hordoz magában a társadalom számára. Magát a kötést nagyon szeretem, hiszen látom a munkám eredményét, a fejlődésemet, folyamatosan új technikákat sajátíthatok el, megnyugtat, és mindemellett boldoggá tesz az a tudat, hogy mennyire fog örülni a személy, akinek éppen kötök valamit."

Az Hombres Tejedores kezdeményezés a közösségi média által vált sikeressé. Mozgalmuknak immár nyolcvanezernél is több követője akad szerte a világon, egy online kampány segítségével elérték a kitűzött, 3000 dolláros támogatást, amelyet nemes célokra fordítanak: népszerűsítik a kézimunkát, ingyenes műhelyfoglalkozásokat tartanak érdeklődő férfiak számára, iskolákban szerveznek előadásokat e tevékenység szépségeiről és hasznosságáról, és folyamatosan hirdetik az előítéletekkel szemben a tolerancia fontosságát, nők és férfiak számára egyaránt.

A 25 és 55 év közötti tizenegy férfiú, akiknek csoportjában táplálkozási tanácsadó, informatikus, színész, házas, egyedülálló, családos és gyermektelen tag ugyanúgy megtalálható, a kötés örömét élvezve, igazi, valós, offline közösségben űzi nagyanyáink otthoni művészetét, ők azonban már kötetlenebb formában kötögetnek elődeiknél.

Persze annyira azért nem hosszan, hiszen júniusban még érettségik, értekezletek, szekrénypakolás, leltározás, függönyleszedés. Augusztusban meg már pótvizsgák, újabb értekezletek, éves menetrendek, tanterempakolás, függönyfeltevés. De ezt mindenki tudja.

Amit viszont nem tud mindenki, az az, hogy a tanárnőnek is vannak nyári vágyai és álmai. Olyasmire vágyik, hogy karcsún és napolajozottan kifeküdhessen a strandra.

Arra is vágyik, hogy ha a négy gyereke után már nem annyira karcsú, akkor is napozhasson egy jót, de ha lehet, ne járjon arra egy diákja sem. Sőt, további álmai, hogy egyáltalán ne járjon arra semmilyen iskoláscsoport, akikre esetleg ellenállhatatlan vágyból rá kellene szólnia. A nyár az maradjon nyár.

Arra is vágyik, hogy hosszan és zavartalanul olvashasson, mondjuk, egy jó regényt – anélkül, hogy szódolgozat – vagy olvasónapló-alapanyagnak tekintené. Hanem csak úgy, az olvasás kedvéért.

Arra is vágyik, hogy a nap végén ne jusson eszébe mindenről egy jópofa diákcsíny, egy ötletes módszertani megoldás vagy egy újabb üresen beadott témazáró. Arra vágyik, hogy a nyárról a nyár jusson eszébe, és semmi más.

Persze, augusztus közepe felé már arra is vágyik, hogy minél hamarabb körvonalazódjon az az érdekes, a maga nemében egyedülálló, mégis a diákokhoz is közelálló élményfoszlány, ami alapján már el tud majd kezdődni a tanév az első angolórája.

Huszadika körül már világosan testet ölt a nyári élménybeszámolója – aminek kellően érdekesnek és rövidnek kell lennie ahhoz, hogy a gyerekek elhiggyék: nem hiába jöttünk ide.

De addig még van idő, még nyár van. És a tanárnő arra is vágyik, hogy ne csak neki jusson egy kis pihenés, hanem a diákjainak is. Hogy aki nem megy Tunéziába vagy Kanadába, az is úgy jöjjön be az iskolakapun azon az első napon, hogy no, már kicsit sok a nyárból!

Ezzel a hozzáállással már jutni lehet majd valameddig. Legalábbis az őszi szünetig. Aztán majd meglátjuk!

Amikor hetekkel ezelőtt találkoztam a Tükörkép Műhelyről tudósító hírrel, önkéntelenül is felkiáltottam. Az elmúlt években az ország számos területén készítettem riportokat hátrányos helyzetű családokról, közmunkaprogramok résztvevőiről, bántalmazott anyákról. A fényképek válogatása közben minden alkalommal „megüt”, hogy ezek az emberek milyen természetesen, megnyugvással adják arcukat a nyilvánosságnak olyan sztorikhoz, amik nem feltétlenül sikertörténetekről mesélnek. A mosolyok, az élet viszontagságairól mesélő, végtelenbe révedő tekintetek, az elkapott gesztusok azonban szinte kivétel nélkül csorbák: lenőtt haj, lepattant műkörmök, bolyhos pulóver, molyrágta bunda, szigszalaggal foltozott cipő. Ezek mind-mind fotografikus kellékei, inkább velejárói egy hátrányos helyzetet bemutató riportnak – azonban az önéletajzhoz mellékelt igazolványképen vagy az állásinterjún teljesen más kontextusba kerülhetnek.

Elszégyelltem magam, amiért olyan gondolatokra jutottam, hogy ezek az emberek eleve esélytelenül indulnak a munkaerőpiacon, hiszen „hogy néznek ki!” Miért ne lapozna tovább egy munkaadó, ha a jobb felső sarokban szembenéző képmás „csorba”? Van ideje mérlegelni a miértet?

Miért ne riadna vissza az állásinterjún attól, akinek szilárd tüzelésű szaga van, bolyhos a kabátja, lenőtt a haja, letört a körme, ápolatlan az arca?

Elvárható, hogy mérlegelje, hogy az álláskeresési hozzájárulás összegéből miért nem futotta egy kozmetikusra vagy fodrászra?

Magdolna legtöbb vendége olyan élethelyzetben van, amikor minden egyes forintot annyira be kell osztani, hogy a fodrász már megfizethetetlen luxussá válik. Sokan a fűtésszámlájukat is alig tudják kigazdálkodni, néha ételre sem jut pénz. A legtöbben azért kerülnek ilyen helyzetbe, mert elvesztették a munkájukat, de egy rossz válás is végzetes következményeket okozhat. A Tükörkép Műhely nekik segít.

„Állásinterjú előtt például sokan örülnek, ha egy szép frizurát kapnak, és így önbizalommal telten, csinosan mehetnek a megmérettetésre. Mindig beszélgetünk is egy jót, és ha kérnek, akkor igyekszem tanácsokat is adni. Örülök, mert a vendégek általában jókedvűen, mosolyogva mennek el, és jól érzik magukat a bőrükben, én pedig úgy érzem, hogy segíthettem – mondja Magdolna. – Annak örülök a legjobban, hogy az ügyfelek elkezdték megkeresni a családsegítőket.”

A családsegítők pedig Magdolnát keresik, húsz budapesti kerületből érkeznek, miközben ő még a vendég haját festi, és interjút is ad nekem. Aztán átmegy a másik helyiségbe, hogy meséljen a Tükörkép Műhelyről, miközben az egyik önként jelentkező családsegítő arcmasszázst kap. Fontos Magdolna szerint, hogy a szakemberek a saját bőrükön tapasztalják meg, mit is jelent és milyen ez a törődés.

A vendégek többsége egy kozmetikai kezelés során a fizikai közelség miatt jobban megnyílik, őszintébb, míg a családsegítő irodájában gyakran több alkalom is kell, hogy kiépüljön egy ilyen szintű bizalmi kapcsolat.

„Brüsszelben négy évig dolgoztam mint kozmetikus, rengeteg olyan esettel találkoztam, amikkel kezdetben nem tudtam mit kezdeni, csak sajnálkoztam. Ráadásul nem feltétlenül pénz kérdése, hogy valakinek segítségre van szüksége. Ült olyan EU parlamenti képviselő a fodrászszékemben, aki arról panaszkodott, hogy kamasz gyereke nagyon rossz, és nem tudja, hová forduljon. De a zuglói családsegítőben is összefutottam olyan kozmetikussal, akinek Törökországban is van szalonja, politikusok, színészek járnak hozzá, saját márkája van, tehát egy befutott szakember, mégis a kerületi kismamás csoportfoglalkozásokat látogatja, mert annyira jó tippeket kap gyerekneveléssel kapcsolatban” – meséli Magdolna.

A jövőben szépségápolási szakembereket szeretne tanítani arra, hogyan kezeljék a vendégek lelki problémáit. „Ez nagyon fontos kérdés. Az amerikai Illinois államban idén lépett hatályba egy olyan törvény, amely szerint a stílustanácsadók, fodrászok, kozmetikusok és manikűrösök egyórás, bántalmazást megelőző képzésben fognak részt venni a tevékenységük engedélyezéséhez szükséges folyamat részeként. Jelentésre nem kötelezik őket, a képzés lényege, hogy a szakembereket megismertetik azokkal a helyi szolgálatokkal, amelyeket krízishelyzet esetén ajánlhatnak a vendégeknek.”

Magdolna is hasonló kezdeményezést szeretne elindítani Magyarországon, bár törvényi szintre nem emelné. Viszont a közeljövőben egy információs weboldalt fog készíteni kozmetikusoknak, akik segíteni szeretnének az ügyfeleiknek, de nem tudják, hová forduljanak.

Kíváncsi voltam, hogy az elmúlt hetek tükrében hogyan látja magát fél év múlva a mindig vidám, rendkívül energikus kozmetikus. Szinte percre pontosan tudja, hogy egy nemzetközi beauty fórumon lesz, „előadást tartok 300 kozmetikusnak az alap szociális ellátásokról és szolgáltatásokról. Készítek egy információs füzetet, ami ahhoz ad támpontokat, hogy hajvágás közben ne csak meghallgassák a problémákat, hanem hatékonyan segíthessenek.”

Itthon már most is van elég dolga.

A nála jelentkező kozmetikusokat az illetékes önkormányzatokhoz irányítja, a segítséget felajánlókat pedig Facebook-csoportban koordinálja, hogy pontosan kinek és hogyan segíthetnek.

Hogy mikor foglalkozik mindezzel a két gyerek, a családsegítői állás, a diploma és a kozmetika mellett? „Hát éjjel, amikor a gyerekek már jó mélyen alszanak.”

A bátorság nyomában

A pozitív pszichológia a bátorság, a bölcsesség, a sze­re­tet, az igazságosság, a mértékletesség valamint a transzcendencia erényeire olyan erőforrásként tekint, amelyek megélése nagyban hozzájárulhat a pszichés jólléthez. Seligman szerint a fenti hat erény további 24 karaktererősségre bontható, amelyek tanulmányozásával közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy mit is jelentenek valójában ezek a tulajdonságok, és miként fejleszthetjük őket. A bátorság erénye nem azt jelenti, hogy félelmek és szorongások nélkül, vakmerően éljük az életünket, hanem hogy a megpróbáltatások és a kétségek ellenére is a céljainkkal egybehangzóan cselekszünk.

A bátorságot alkotó erősségek közül az első a helytállás és a merészség, vagyis hogy a félelmek, a fájdalom vagy a csalódottságérzés ellenére sem a menekülést választjuk, hanem szembenézünk a kihívást jelentő helyzettel.

Ez lehet fizikai, de morális vagy pszichológiai helytállás is. Ilyen értelemben nemcsak a sárkány legyőzése hősies tett, hanem az is, amikor a mesehős annak ellenére, hogy halaszthatatlan teendői lennének, felvállalja a segítő szerepét, megtisztítja a kutat, megeteti a hangyát vagy megmenti a testvérét.

A bátorságot alkotó erősségek közül a következő a kitartás, az igyekezet és a szorgalom, ami azt jelenti, hogy képesek vagyunk panaszkodás nélkül befejezni, amit elkezdtünk. Nem azon igyekszünk, hogy tökéletesek legyünk, nem elérhetetlen célokat hajszolunk, de felvállaljuk a képességeinkhez és lehetőségeinkhez igazodó kihívást jelentő feladatokat, mint a mesebeli királyfi, aki nem adja fel az első próba után, hanem mindegyik próbát teljesíti, és így a királylány keze, valamint a fele királyság is az övé lehet.

Seligman felosztása szerint a bátorság további alkotóelemei az integritás és az őszinteség, vagyis az, amikor tisztában vagyunk saját személyiségünkkel, az erősségeinkkel és a korlátainkkal, hitelesen éljük az életünket, tehát énazonosak vagyunk.

Ehhez természetesen hozzátartozik az is, hogy felvállaljuk döntéseink következményeit, és nem arra hajlunk, amerre a szél fúj.

Oroszlánok és sárkányok

Gyakran esünk abba a tévedésbe, hogy a bátorság egyet jelent a félelmeink elhessegetésével. Talán ebből a tévhitből ered az az elképzelés, hogy ha a gyerekeknek elmagyarázzuk, hogy alaptalanok a félelmeik, akkor azok egy csapásra el is fognak tűnni.

Egy időben kislányom kedvenc meséje Marék Veronika „Laci és az oroszlán” című története volt, amely egy gyáva kisfiúról szól, aki mindentől fél. Egy nap Laci arra ébred, hogy egy kis piros oroszlán van az ágya mellett, aki szép lassan megtanítja a bátorságra. A kisfiú az oroszlán társaságában olyan dolgokat is meg mer tenni, amiktől régebben rettegett, majd egyszer abban a hitben, hogy a kis oroszlán a zsebében van, olyan bátor tettet hajt végre, amitől mindig is félt. Amikor ráébred, hogy teljesen egyedül sikerült bátran viselkednie, hazaszalad, ahol az oroszlán levele várja, amelyben elköszön tőle, hiszen őt már megtanította a bátorságra, ezért elmegy egy másik kisgyerekhez, akinek szintén segítségre van szüksége.

Háromévesen a kislányom a mandulaműtétére egy kis oroszlánfigurát szorongatva készült, amit aztán fokozatosan elhagyott. Most négy és fél évesen nem tudná megmondani, hogy hol van a régen olyan fontos oroszlánfigura, de ha egy számára félelmetes, kihívást jelentő helyzettel találkozik, akkor odasúgja nekem: „Anya, nem félek, tudod, erős oroszlán van a szívemben.”

A külső segítség fokozatosan belsővé vált, és az oroszlán segítségével valójában saját bátorságát, illetve belső erejét tapasztalhatta meg.

Kézdy Anikó írja a „Vigilia” folyóiratban megjelent, a bátorság pszichológiájáról szóló tanulmányában: külső és belső erőforrásaink számbavétele hozzájárulhat a félelmeink legyőzéséhez, és még az is lehet, hogy ráébredünk, külső segítőink valójában saját bátorságunkat képviselik.

Seligman szerint „a bátorságot alkotó erősségek az akarat tudatos gyakorlását tükrözik, egy olyan méltó cél érdekében, amelyet nem biztos, hogy elér”.

A definíciót olvasva egyértelmű: céltalanul lehetetlen bátornak lenni, a bátorság kulcsa, hogy legyenek olyan álmaink, amelyekért a tudásunk és képességeink legjavával, önmagunkat és döntéseinket felvállalva, kitartóan küzdünk, nem azért, mert meggondolatlanok lennénk, hanem azért, mert úgy döntöttünk: a félelmeink és a bizonytalan kimenetel ellenére is szembenézünk a sárkányokkal. A bátorság nem azt jelenti, hogy félelmek és szorongások nélkül, vakmerően éljük az életünket, hanem hogy a megpróbáltatások és a kétségek ellenére is a céljainkkal egybehangzóan cselekszünk.

A cikk a Képmás magazin 2017. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– A „stand-up” közvetlen nyelvezetű kommunikációt feltételező műfaj. Miben látja az egyházi nyelvezet megújításának lehetőségét?

– Az egyházi nyelvezetnek mindig az igazságot kell kifejeznie. Az üzenet mindig ugyanaz, de a csomagolás, az előadásmód, az átadás módja mindig változik. Nyilván maguknak a szavaknak is vannak jelentésváltozásai, és olyan szavakat kell használnunk, olyan módon kell megfogalmaznunk az igazságot, ami a mai ember számára is érthető.

Gyakran beleeshetünk abba a hibába, hogy katolikus vagy keresztény zsargont használunk, és lehet, hogy egészen mást jelent egy szó a mi, egyházi, belső köreinkben, mint a világ számára.

Gondolok például a kegyelem szóra. A kegyelem: Isten élete bennünk. Lehet, hogy egy egyházon kívül élő ember számára a kegyelem az, amikor valakit mégsem ítélnek halálra – ezeket magyarázni kell tudni, át kell fogalmazni a mondanivalónkat közérthető módon. Mi az, hogy üdvösség vagy megváltás? Nyilván ezt is jó olyan szempontból megnézni, hogy mit jelentett Jézus korában, és mit jelent ma.

A lényeg az, hogy mindenkinek a maga szóhasználatára kell tudnunk áttenni Krisztus üzenetét.

– Hogyan lehet ma közérthetően beszélni a hit dolgairól?

– Az első kiindulási pont, hogy fel kell tenni kérdést: mi az, ami a mai embert érdekli? Olyan alapvető kérdéseket kell megfogalmazni, amelyek mindannyiunknak közös kérdései. Miért vagyunk? Mi van a halál után? Mi az életünk célja? Amint ezek a közös miértek megszületnek, akkor erre már tudjuk közösen keresni a választ. Az igazság felfedezéséhez a közös pontokra kell rávilágítanunk, hiszen mindenkit érdekel az örök sorsa, a halál utáni élet, amiből kiindulva eljutunk egzisztenciális kérdésekig.

Vannak olyan témák, amelyek mindannyiunkat érintenek: legyen az a szenvedés, a jóság, a becsületesség, az örök élet kérdése vagy a hit. Azért fontos ez, mert ki mit hisz, aszerint él. Ki amiben hisz, aszerint alakítja az életét. Ha valaki azzal a tudattal él, hogy a halállal minden véget ér, egészen más értékrendet fog magáénak tudni, mint az, aki tudja, hogy ez a földi élet az örökre megmaradó érdemszerzés ideje is, ami a halállal lezárul. Nagyon fontos, hogy a kérdező szóhasználatát tudjuk mi is átvenni. Ugyanakkor az is fontos, hogy meg tudjuk kérni a kérdezőt, hogy fogalmazza meg, ő miben hisz, és abból kiindulni. Sok esetben nagyon hasonlót mond, mint mi, csak más szavakkal. De ezután máris egy nyelvet tudunk beszélni.

– A fiatalok és az idősek merőben más csatornákon tájékozódnak. Hogyan lehet az Egyházon belül áthidalni ezt a generációs különbséget?

– Az Egyház nagyon színes és átfogó, éppen azért, mert az újszülöttől a legidősebb emberig bárki, férfi és nő, a legkülönbözőbb társadalmi helyzetekből jövő ember egyaránt tagja lehet. Ez az a közösség, ami a legnyitottabb az egész világon. Nyilvánvalóan különböző fórumok vannak, más szól az időseknek, más a fiataloknak, és ezeknek a nyelvezete is kell, hogy ehhez alkalmazkodjon. Természetes, hogy egy nyugdíjasklubban, egy már több évtizede vallását gyakorló közösségben másként tudunk beszélni, mint olyan fiataloknak, akik most találkoznak először a keresztény szóval, a keresztény hittel. Az, hogy egymással is szót értsenek, kölcsönös megértés és elfogadás kérdése. Nagyon fontos, hogy a fiatalok tudjanak tanulni az idősektől, tudják átvenni azokat a pozitív tapasztalatokat, amiket ők már megéltek, illetve, hogy az idősek bízzanak a fiatalokban, és nyitottan fogadják el őket minden különbözőségükkel együtt – eltérő kulturális, zenei és egyéb ízlésükkel.

– Hogyan lehet az evangelizálás eszközévé tenni a különféle kommunikációs csatornákat? Tapasztalata szerint melyik ma a legfontosabb, melyikre kellene nagyobb hangsúlyt fektetni?

– A Szentírás azt mondja, hogy a hit hallásból ered. Ezzel együtt a szociális média, a különböző felületek mind lehetőséget adnak különböző információk átadására.

De a tapasztalat az, hogy a tanúságtétel – mint műfaj – az elmúlt kétezer évben semmit sem vesztett az erejéből.

Nagyon fontos, amit VI. Pál pápa mondott, hogy a mai kor emberének nem tanítókra, hanem tanúságtevőkre van szüksége. Ha ma egy ember találkozik egy másikkal, és elmondja a saját történetét, akkor azt az üzenetet hordozza majd a történet, hogy ha veled megtörtént, akkor velem is megtörténhet – ezért tanúságtétel. Ilyen leírást a hivatásról találunk Pál apostolnak a Galatákhoz írt levelében vagy az Apostolok cselekedeteiben. Történt egy esemény, és azóta valami megváltozott: ez a tanúságtételnek a lényege. Hogy ezt leírjuk-e, hang- vagy videóanyagban tesszük-e közzé, egy közösség előtt mondjuk-e el vagy személyes beszélgetésben, az éppen az adott helyzettől függ. Nagyon fontos, hogy legyenek olyan tárhelyek, ahol az ember, ha tanúságtételt keres, akkor találjon. Még jobb, ha egy-egy elolvasott tanúságtétel után további személyes beszélgetésre is lehetőség nyílik. A szociális média, az internet akkor ér el jelentős eredményt, ha a végeredmény személyes találkozás lesz, illetve az, hogy aki ott olvas a keresztény hitről, az valóságosan is találkozzék Jézus Krisztussal. Ezt keresztények között, valóságos – és nem virtuális – közösségben tudja megélni. Világos, hogy a leghatásosabb a személyes tanúságtétel, de mind a sajtó, mind a rádió, mind a videó, mind az internet, mind a szociális média afelé kell, hogy vezessen bennünket, hogy Krisztussal személyes kapcsolatra lépjünk, és egymással keresztény közösséget alkossunk.

– Hogyan lehet a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus üzenetét egyszerre befelé és kifelé is eljuttatni a célközönséghez? Mit tesznek ezért a szervezők?

– Három év van még hátra a NEK-ig: az első kommunikációs csatornánk a honlapunk, ahol igyekszünk minél több tájékoztató információt közzétenni – ez az iec2020.hu. Az előző kongresszusokról is találunk az interneten számtalan külföldi oldalt, ahol tájékozódhatunk. Az üzenetét egyrészt igyekszünk ezen a magyar honlapon továbbadni, másrészt különböző fórumokon, önkéntesek segítségével, missziós küldöttek segítségével, akik a saját közösségük felé egyfajta nagykövetséget látnak el a kongresszus részéről. Nemrég mutattuk be a logót, annak leírását, üzenetét. Különböző találkozókat szervezünk, igyekszünk meghívásoknak eleget tenni, hogy valóban minél többen, minél szélesebb körben kapjanak tájékoztatást arról, hogy mi is a NEK. Fontos, hogy mindenki a sajátjának érezze: „ott a helyem, engem is várnak”.

– A KATTÁRS-on – a Katolikus Társadalmi Napokon – megjelenő szervezetek egy vágyott víziót tárnak a társadalom elé: hogyan lehetne élhetőbb gazdaságot, világot teremteni. Mennyire érzi ezt utópiának? Lehet-e kis körben elkezdve változást elérni?

– Úgy gondolom, hogy csak kis körben elkezdve lehet változást elérni, ki-ki a maga környezetében kell, hogy ezt megtegye. Nagyon egyszerű példa: Kaposfüreden, plébános koromban a legtisztább utcarész a templom és a plébánia közötti rész volt, mert valahányszor arra mentem, és láttam egy eldobott papírt vagy bármilyen szemetet, felvettem, és a templom előtti vagy a plébániai szemetesbe bedobtam. Ha mindenki ezt a maga területén megteszi, akkor tiszta környezetben élünk.

Ha valaki becsületesen éli a mindennapjait, az ő példája át tud ragadni a környezetére. Mindannyian példakövetők vagyunk, és ez a példa ragadós lehet.

Arra gondolok, hogy ha mi egyszerűen csak nem káromkodunk, ha szeretettel vagyunk a többiek felé, akkor jellé tudunk válni a munkahelyünkön, társaságban, mindennapjainkban egyénileg és csoportban is. Az egyedül levő keresztény veszélyben levő keresztény. De ha egy munkahelyen, egy társadalmi csoportban, egy nyugdíjas klubban, egy sportkörön már ketten vagy hárman vannak keresztények, akik tudnak egymásról, akkor a magaviseletük, szóhasználatuk, kedvességük, szeretetük meg tudja változtatni kovászként azt a közeget, amiben vannak. Kicsiben kell elkezdeni, és ez a kicsi fog szép lassan kisugározni a többiek felé. Talán elérik, hogy az ő környezetükben már nem beszélnek csúnyán, nem pletykálkodnak a többiek sem, az élhetőbb gazdaságban nemcsak a profitot tartják szem előtt, hanem ahogy a keresztény üzletemberek által alapított ÉrMe Üzleti Hálózat mottója hirdeti: az üzlet több, mint profit. Azaz minden gazdasági tevékenységnek a kölcsönös jót, a társadalmi közjót kell szolgálnia elsődlegesen.

A KATTÁRS rendezvényei Győrben, több helyszínen zajlanak június 25. és 27. között.

„Elképesztő áttörés a rosszindulatú daganatoknál, többségüknél kemoterápiára sincs szükség!” – ezzel vagy ehhez hasonló címekkel nap mint nap jelennek meg cikkek, az egyszerű olvasó pedig nem győzi kapkodni a fejét. Most épp a daganatot valósággal elolvasztó mikrohullámú termoablációt kapta fel az ügyeletes álhírportál: mint írják, Olaszországban már végrehajtották az első olyan műtétet, amelynek keretében mikrohullámmal felfűtött tűvel pusztították el a másként nem operálható rosszindulatú, áttétes májrákot. Állításuk szerint a máj-, vese-, csontdaganatoknál és áttéteknél is alkalmazható módszer az esetek többségében a kemoterápiát is kiváltja, teljesen elpusztítja a tumoros sejteket. A hírrel viszont van két gond: egyrészt, hogy ebben a formában nem igaz, másrészt, hogy magát az eljárást már régóta alkalmazzák, egyáltalán nem újdonság.

„A termoabláció régóta használt helyi kezelés, mindig valamilyen fizikailag károsító módszer alkalmazását jelenti. Mikrohullámú változatánál arról van szó, hogy a mikrohullám által gerjesztett hőt vezetik a daganathoz, azt a részét pedig tönkre tudják vele tenni, amelyik a hő hatósugarában van” – magyarázza dr. Lövey József onkológus és sugárterápiás szakorvos.

Az Országos Onkológiai Intézet klinikai igazgatója kiemeli, hogy ugyanez a módszer működhet fagyasztással is, vagy éppen olyan szövetroncsoló anyag befecskendezésével, mint például az alkohol. Ezekkel a módszerekkel bizonyos tumorokat valóban el lehet pusztítani, ki lehet vele váltani sebészeti módszereket, ugyanúgy, ahogyan a sugárkezelés bizonyos formáival is.

Erre való az úgynevezett sztereotaxiás testbesugárzás is, amelynél kicsi pontra nagy sugárdózist adnak, a daganatsejteket pedig a sugárzás pusztítja el. Az onkológus kiemeli, hogy az ilyen és ehhez hasonló módszerek akkor jelenthetnek teljes megoldást, ha valakinek egyetlen, illetve nem túlzottan sok daganatos góc van a szervezetében – ilyenkor azokat valóban el lehet pusztítani ilyen eljárásokkal. A hővel roncsoló módszerek hátránya, hogy alkalmazásukkor a testbe bele kell szúrni valamilyen tűt műtéti körülmények között, vagy oly módon, hogy azt CT-vel vagy MR-el követik, illetve vezérlik. Korlát az is, hogy a nagy erek közelében – például amikor a májdaganat közel van a szerv valamelyik nagyobb eréhez – nem lehet ilyen eljárásokat használni, mert az erek károsodhatnak.

Ugyancsak egyre szélesebb körben alkalmazott eljárás a nagy energiájú fókuszált ultrahang, de az sem alkalmazható minden betegnél és minden daganattípusnál.

Miómánál például használható, alkalmazásához pedig műtétre sincs szükség: az ultrahangot egy testen kívül vezetett eszköz bocsátja ki, az adja le az energiát, méghozzá MR-vezérléssel, a daganatra fókuszáltan.

Csak a szike biztos

Az efféle módszereknek, tehát a fókuszált ultrahangnak, a mikrohullámú termoablációnak és a hasonló eljárásoknak komoly hátulütője, hogy ha a daganat ismeretlen, akkor nem lehet ezeket alkalmazni. „Ez igaz minden olyan esetre, amikor tudjuk, hogy van egy daganatos góc, de nem tudunk belőle mintát venni. Ilyenkor ugyanis nem tudjuk, mit kezelünk. Ha van minta, már lehet mérlegelni a helyi kezelés lehetőségét, de a legtöbb esetben, így például az emlődaganatoknál, ilyenkor is jobb megoldás a tumor eltávolítása” – magyarázza az onkológus.

Mint mondja, ennek oka az, hogy a sebészi beavatkozások után meg lehet arról győződni, hogy a daganatot sikerült-e teljesen kioperálni, hiszen ilyenkor a patológus mindig megnézi, hogy az ép szövetben történt-e a kimetszés, vagy esetleg maradtak vissza daganatos sejtek.

Elmelegítésnél ilyen ellenőrzésre nincs mód, csak remélni lehet, hogy elpusztult a teljes tumor. Ez az oka annak, hogy ilyenkor a betegeket képalkotó vizsgálatokkal, CT-vel, MRI-vel és PET-tel szorosan követni kell.

Fontos az is, hogy a helyi kezeléseket jól megtervezzék. Erre jó példa a már régóta használt sugárkezelés, amelynél az orvosok a képalkotó vizsgálaton, tehát CT-n, MRI-n vagy PET-en berajzolják a daganatot, majd azt kiindulási területnek tekintik. Minden daganattípusnál meg van határozva az is, hogy ezt a területet mennyire kell kiterjeszteni annak érdekében, hogy számoljanak a képalkotó vizsgálaton nem látható daganatterjedéssel és a kezelés geometriai bizonytalanságával. A kezelés mikéntjét számítógépes modellekkel tervezik meg, így pontosan tudható, hogy a sugárzás hova megy, mennyi nyelődik el belőle. A termoablációnál, illetve az ahhoz hasonló helyi daganatpusztító módszereknél ugyancsak használnak hasonló modelleket, bár ezek még nem annyira fejlettek, mint a sugárterápiánál alkalmazottak.

Kiegészítésre tökéletes

Utóbbiból következik, hogy a kiindulási tumorokat, ha csak lehet, műtétileg kell eltávolítani, vagy bizonyos esetekben sugárterápiával kell roncsolni.

„A korai daganatok nagy része jól kezelhető sebészileg, így addig nem szabad elhagyni a járt utat, amíg nincs elegendő adat arról, hogy más helyi megoldás legalább ugyanolyan jó” – emeli ki az onkológus.

Ennek módszere, hogy klinikai vizsgálatok során hasonló adottságú betegeket választanak ki, majd véletlenszerű besorolás után az egyik vagy a másik módszerrel kezelik őket. Jelen esetben a műtétet akkor válthatja ki az alternatív kezelés, ha legalább ugyanolyan hatékony, és nincs több mellékhatása.

Noha önállóan még nem, de kiegészítő kezelésként már régóta alkalmazzák a helyi eljárásokat. Például, ha a májban valakinek van öt áttétje egy vastagbéldaganatból, abból pedig kettőt sikerül kivenni, akkor a maradék hármat – amely sebészileg elérhetetelen helyen van – elmelegíthetik tűszúrásos módszerrel, mikrohullámú vagy rádiófrekvenciás ablációval. Utóbbinál olyan tűt szúrnak be, amely esernyőként kinyílik, az érintett területet azzal melegíti fel. Akárhogy is történjék, ez a megoldás csak kiegészítő helyi kezelést jelent, az áttétképződésből adódó problémát és a teljes szervezet kezelését nem oldja meg. Azaz a gyógyszeres kezelést – ami lehet kemoterápia, hormonterápia, célzott terápia és immunterápia is – nem váltja ki.

Árnyalatnyi különbség

Vannak az onkológiában olyan új eszközök is, amelyek forradalminak tűnnek, viszont daganatpusztító módszerük a korábbiaktól annyira nem különbözik. Ilyen például a „Cyberknife”, amely hamarosan az Országos Onkológiai Intézetben is elérhető lesz. „Ehhez hasonló, nagy erejű, röntgensugárzást kibocsátó részecskegyorsítóink eddig is voltak, ezek is át tudtak hatolni a szervezeten, mélyebb területeket is képesek voltunk velük elérni.

A Cyberknife is ezt tudja, de annak sugárzást kibocsátó gyorsítócsöve egy olyan robotkarra van rögzítve, amely azt minden irányba tudja mozgatni, illetve a beteg mozgását (például légzését) is tudja követni.

Fontos az is, hogy a kezelés alatt a beteg egy olyan robotikus asztalon fekszik, amelyet dönteni és forgatni is lehet, így a kezelést ez is rendkívül pontossá teszi. Bár az igaz, hogy a lefedett terület csak viszonylag korlátozott méretű lehet. Ebből az is következik, hogy az eljárás általában nem alkalmazható mezoteliómánál, azaz a mellhártya rosszindulatú daganatánál, ugyanis az jellemzően a mellhártya nagy területére terjed ki – ennek kezelésére így a Cyberknife sem alkalmas, annak ellenére sem, hogy egyes külföldi magánklinikák ezzel próbálnak betegeket csalogatni. Az eljárás viszont segíthet azon betegek kezelésében, akiknek kezdeti tüdődaganatuk van, de légzésfunkciójuk már nagyon rossz, ezért altatni, műteni nem lehet őket. Ha ilyenkor tüdődaganatukat fókuszáltan besugarazzák, akkor meggyógyulhatnak, mert a sugár elpusztítja a tumort.”

Az új, egyre modernebb eszközök tehát inkább jelentenek ilyen jellegű, apró lépéseket, mintsem nagy áttöréseket. A kemoterápiát pedig nem váltják ki, már csak azért sem, mert teljesen másra való: azok a teljes szervezetre vonatkozó terápiák, míg a daganatokat fizikai módszerekkel károsító eljárások helyi kezelést jelentenek. Ebből adódóan nem egymásnak versenytársai, hanem kiegészítik egymást.

Hová tűntek napjainkra eleink intelmei? Többek között erre a kérdésre keres választ és szembesít a megoldással a Médiaunió idei kampánya, ami a „4-ből 3” kijózanító címet viseli. Az elszomorító adat maga a valóság, hiszen a vezető halálokokból bekövetkezett halálesetek háromnegyede korai stádiumban felismerhető, így nagyrészt gyógyítható. Lenne!

Ehhez azonban mi is kellünk; férfiak és nők, teltek és vékonyak, fél- és egészségesek, idősek és fiatalok egyaránt. Meglepő, hogy ez utóbbi, felnövekvő generációk leginkább. Minél hamarabb tudatosítjuk a prevenció fontosságát, annál korábban lesz mindennapjaink része a felelős tudatosság önmagunkkal szemben.

Genetikai sajátosságok, vírusfertőzések, de a táplálkozás, a mozgásszegény életmód, különböző függőségeink is hozzájárulnak szervezetünk leépüléséhez.

Kevesen tudják, hogy a rendszeresen ajánlott szűrővizsgálatok általában ingyenesek, bizonyos típusaik az egészségügyi központok mellett patikákban is elérhetőek, ahol mindemellett a védőoltásokkal, gyógyszeres megelőzéssel kapcsolatos tanácsadással is rendelkezésre állnak.

A Médiaunió Alapítvány tagjai, a felkért civilek és más szervezetekből érkező szakértők, orvosok, egészségügyi dolgozók, kutatók, illetve nem utolsó sorban a Richter Gedeon Nyrt. mint szakmai partner összefogásával június 5-én országos méretű, többlépcsős médiakampány indult.

A 2017-es társadalmi célú reklámfilm koncepciója a Springer & Jacoby Budapest reklámügynökség kreatív ötlete, amit Spáh Dávid – több, korábbi kampányfilm rendezője – álmodott filmre. „Nagyon jó érzés, ha valaki azt mondja az embernek, hogy nyugodjon meg, még nem tette magát teljesen tönkre! A film arról szól, hogy milyen hirtelen tud egy egyébként szűrhető betegség véget vetni mindennek… Amikor egy egész család roppan bele a veszteségbe.”

Az ügynökség szövegírója, Szántó Dénes szerint a film komor hangulata ellentmondást nem tűrően szembesít a magunkkal és környezetünkkel szembeni felelősségünkkel.

A kezdeményezésben résztvevők mindegyikéhez hasonlóan a Kultúrpart Csoport is pro bono vállalta a közreműködést, mint PR és kommunikációs ügynökség. Hamarosan debütál kampányszerverük, ahol a szűrés témakörében folyamatosan frissülő tartalmakat érhetnek el a sajtó képviselői és a felhasználók. Emellett elindult egy microsite, mely a szűrések fontosságról és a vizsgálatokról nyújt információt. A honlap nem és kor szerinti bontásban ad eligazítást a javasolt szűrővizsgálatokról.

Ma Magyarországon az Európai Unió átlagához képest kétszer annyian halnak meg 65 éves koruk előtt olyan egészségügyi okok miatt, amelyek szűréssel, védőoltással megelőzhetők lennének.

A tudomány exponenciális fejlődése okán egészségügyeink előtt is új távlatok nyílhatnak hamarosan, amikor nanotechnológiai berendezések vizsgálják majd szervezetünket, s hívják fel a figyelmet okos telefonjainkon keresztül: eddig, és ne tovább!

De addig? Csak egy keveset tegyünk meg magunkért és szeretteinkért, hogy testünk lehessen a lélek temploma, amíg megadatott. Ehhez bizony kellenek az adatok, mint a számok a lottó ötöshöz…

Filmek: https://youtu.be/7hb7H8vwUwE és https://youtu.be/P0I_P_WMFZ4

(x)

Jean Etienne Fougerole egyetemi tanár Tárt karokkal című könyvében fejti ki, hogy milyen fontos segíteni a rászorulókon, illetve hogy a romák integrálása a francia társadalomba alapvető feladat. Egy tévévita során egy újságíró cselekvésre szólítja fel, azt kéri, ne csak szavakkal, tettekkel is mutasson példát. Fougerole erre a vita hevében kijelenti, hogy ha nézi rászoruló család ezt az adást, jöjjön el hozzá, szívesen befogadja őket. Az „invitáláson” felbuzdulva másnap egy roma család jelenik meg Fougerole villája előtt, az író pedig nem küldheti el őket.

A szituációk egy része attól lesz nagyon szórakoztató, hogy az értelmiségi család nem képes az előszeretettel hangoztatott nyitottságát és befogadó hozzáállását gyakorolni a roma családdal szemben – erre számos dialógus épül, amelyet a színészek jó érzékkel, a bohózatszerű jelenetek ritmusát szigorúan megtartva játszanak.

Poénforrás ezen kívül a főhős író hiúsága, illetve az a mindenek feletti és képmutató törekvés, hogy a média rózsaszínnek mutassa azt az együttélést, amely valójában konfliktusokkal teli. A vicces szituációk nagy része nem közönséges, a készítők igyekeznek inkább a fenti elemekből kihozni minél több helyzetkomikumot.

Sajnos vannak kivételek, nyilván az alpári poénokra vevő közönséget is ki akarták szolgálni – ennek érdekében még egy-két karakteridegen cselekményszálat is bevetettek. Az előzmények fényében például nehezen tudom elképzelni, hogy az elegáns, sznob francia feleség viszonyt kezdeményezzen az egyik beköltözővel.

Ne számítsunk arra, hogy a romák integrálásáról vagy a különböző kultúrák együttéléséről nagy tanulságot kapunk, de ez nem is feladata egy komédiának. Az biztos, hogy nem lesz belőle „évente egyszer meg kell nézni” típusú, klasszikus vígjáték, mint amilyen az Életrevalók lett, de egy fárasztó munkanap után kikapcsolódásnak jó lehet.

Itt a nyár. Az iskolába járó kamaszokra rázúdul a szabadság, hiszen az önállóságnak már olyan fokán állnak, amikor a határokat tiszteletben tartva – és persze feszegetve is – többé-kevésbé szabadon dönthetik el, mit kezdenek a vakációval. Csak az a fránya pénz ne lenne! Mert az azért erősen korlátozza az elképzeléseket. Hogyan lehet gyerekeinknek megtanítani, hogy jól bánjanak a pénzzel?

A gyerek és a családi kassza

A pénz nem küszöbölhető ki az életünkből, de nem a legfontosabb érték. Hogyan lehet ezt nemcsak elméletben, hanem a mindennapi gyakorlatban is megmutatni? Orsolics Zoltán Zénó ifjúsági és családi tanácsadó szerint – aki a kamaszszerviz.hu-n ad tanácsot szülőknek a fiatalokat érintő problémákkal kapcsolatban – „fontos, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy a gyerek velünk él, mindent hall és lát, a pénzügyeket is. Ehhez való viszonyát meghatározza, hogy hogy állunk ezzel mi, szülők: mire költünk és mennyit, vagy mit tekintünk fontosabbnak, a gyermekünk is látja, érzékeli.”

„Amikor a hároméves gyermeknek nem engedjük meg, hogy mindent, amit megkíván, belepakoljon a bevásárlókosárba, máris szembesült a pénzügyi korlátokkal” – mondja Németh Erzsébet szociálpszichológus. „Ha kikötjük, hogy csak egy édességet választhat, amit csak fizetés után bonthat ki, túl vagyunk az első, gyakran sírással kísért leckén. Később megismerkedik a család kiadásaival, bevételeivel, lehetőségeivel és azzal, hogy ő ennek a költségvetésnek része, nem csupán haszonélvezője. Minden botlás, túlzott követelés lehetőség a tanulásra. Beszélgetni kell a gyerekekkel ezekről a kérdésekről, segíteni nekik a reális célkitűzések és tervek kidolgozásában. Persze a kamasszal már nem könnyű beszélgetni, főleg a prédikációt nem szeretik, de ez ne tántorítson el minket! Jó, ha tudunk gyermekeink vágyairól, félelmeiről, miként gondolkodnak az életről, a boldogságról, a gazdagságról.”

A kamasszerviz.hu szakértője is figyelmeztet arra, hogy kamaszkorban a tinédzser reakciója felerősödik, miközben szeretné befolyásolni, hogy mi legyen a családi prioritás. „Van, hogy másokhoz, a kortársai szüleihez hasonlítja saját szüleit és azok anyagi helyzetét is. Emiatt néha lehet szüleivel szemben degradáló, szemtelen, de hosszú távon érvényes, hogy ahogy a szülő súlyoz, kalkulál, gondolkodik a pénzről, úgy fog gyermeke is.” A kamaszokat érdemes bevonni a család pénzügyeibe, de nem megterhelve őket. Fontos, hogy ne legyen tabu, és a pénzügyi korlátainkra ne csak a viták hevében hivatkozzunk. Orsolics Zénó úgy látja, amennyiben a fiatal tud a család aktuális anyagi helyzetéről, érzékenyítjük arra, hogy ne kérjen olyan dolgot, amit éppen nem kaphat meg. „A mai családok egyik nagy problémája, hogy mindent meg akarnak adni gyermeküknek, ami pénzen megvehető, és nem tanulja meg a gyermek a határokat, a »nem«-eket.”

Ajándék és zsebpénz

Adjunk-e pénzt ajándékba, és ha igen, mikor? Az ifjúsági tanácsadó szerint ezt próbáljuk időben kitolni, amíg lehet. Amikor már azt látjuk, hogy a tinédzser gyűjt valamire, akkor léphet be a pénz mint ajándék, tudva, hogy a pénz akkor okozhat örömöt, ha megvan a célja és helye az életben. A zsebpénzzel kapcsolatos kérdésemre pedig ezt válaszolja: „Szinte minden praktikus, kézzel fogható szükségletünk pénzhez kötődik valamilyen formában, ezért nem lehet elég korán elkezdeni. Annál is inkább, mert érdemes nem tabuként vagy valamiféle misztikus dologként kezelni, inkább egy egyszerű eszközként, amely sok mindent könnyebbé tehet. Éppen ezért óvodás vagy kisiskolás korban már adhatunk zsebpénzt. Sokkal kényesebb kérdés a zsebpénz mértéke. Minden család más-más anyagi lehetőségekkel és pénzköltési szokásokkal él. 100 Ft is zsebpénz lehet egy nagycsoportos ovisnak, de egy kisiskolás ne »rohangáljon« több tízezer forinttal, ez nem reális, sőt, veszélyes lehet. Ebben az életkorban néhány száz vagy ezer forint is lehetőséget ad a gyűjtésre, tervezésre, beosztásra, és ez a lényege a zsebpénznek, hogy ezeket a készségeket elsajátítsa.” Németh Erzsébet figyelmeztet arra, hogy kockázat nélkül nincs tanulás. „Fontos, hogy egy tizenévesnek legyen olyan pénze, amit szabadon felhasználhat. Lehet, hogy rosszul költi el, de ez is a tanulás része. Ha elköltötte a gyűjtögetett pénzét valami menő cuccra, és most itt áll egy fitying nélkül, legyünk megértők és segítőkészek, de ne pótoljuk a veszteséget! Viszont segíthetünk, hogy hamar összegyűljön a pénz, amit például egy nyári koncertre gyűjt, azzal, hogy megduplázzuk minden hónap végén azt, amit félretett, vagy valamilyen munkát ajánlunk, amivel pénzt kereshet.”

Kössük-e a zsebpénzt feltételhez, és meghatározhatjuk-e, hogy gyermekünk mire nem költheti: például szeszesitalra vagy cigarettára? A szülők gyakran panaszkodnak, hogy nincs mivel megfogni a kamasz gyermeküket – végső esetben a zsebpénz lehet motivációs kellék. „Viszonylag könnyű meghatározni, hogy melyik érdemjegyért, esetleg tevékenységért mennyi pénz jár, illetve mennyi vonódik le a zsebpénzből. Ilyenkor világos, egyértelmű keretek fogalmazódnak meg. És bár a kamasz nehezen viseli a következményeket, ettől még érdemes kitartani. Ha a szülő szeretné, hogy egészséges és hasznos dolgokat vásároljon gyermeke, viszont az édesapa minden hónapban nagyobb mennyiségű alkoholt vagy cigarettát vásárol magának, akkor nem tudja hitelesen kérni tinédzser gyermekét arra, hogy ne költsön ezekre.”

A cikk folytatása a 2017. júniusi Képmásban olvasható.