„Csak ülj le, és tanuld meg!”, „Jegyzeteld ki!” „Olvasd át még egyszer!” „Koncentrálj jobban!” „Reggel kelj fel korábban, és ismételd át!” „Az esti órákat is szánd a tanulásra!” – záporoznak a különféle jó tanácsok, amikor valaki elakad a tanulási folyamatban. Előszeretettel ajánlgatjuk a számunkra bevált módszereket, pedig lehetséges, hogy mi egészen másképp dolgozzuk fel az információkat. Mindenki más és más módokon juthat el könnyebben a kitűzött célig. A tanulás pszichológiájával foglalkozó kutatók számos különböző felosztást alkottak meg az eltérő tanulási stílusok alapján, amelyek azt mutatják, hogy ha új információk­kal találkozunk, akkor mely érzékszervi csatornánkat használjuk szívesebben.

Látom, hallom, érzem, tudom

A felosztások többsége megegyezik abban, hogy vannak vizuális tanulói típusok, akik szeretnek olvasva tanulni, számos grafikont, képet, ábrát és táblázatot használnak fel az új információ elsajátításához, és nagy segítségükre vannak a különböző jegyzetfecnik vagy színes filcek a lényeg kiemelése során. Gyakran hallhatunk tőlük olyan mondatokat, hogy „Képben vagyok.” „Világos.”

A második típusba az auditív tanulók tartoznak, akik leginkább hallás után szeretnek tanulni. Ők azok, akik a frontális oktatás abszolút nyerteseinek számítanak, mivel képesek arra, hogy a szóban elhangzott információkat megszűrjék, és az emlékezetükben elraktározzák. Nagy segítségükre lehetnek a tanulócsoportok, hiszen így a társaiktól is hallhatják az elsajátítandó anyagot, illetve a különböző videók, hanganyagok, továbbá az, ha a kulcsszavakat kiemelik, és hangosan kimondják. Kedvenc szavuk járása: „Ez így jól hangzik.”

A harmadik típus a kinesztetikus stílus elnevezést kapta, ugyanis ők azok, akik mozgás közben tudják a leghatékonyabban elsajátítani az új információkat, illetve szeretik megérteni a tananyagot azáltal, hogy végigmennek a lépéseken, és a saját tapasztalataikon keresztül szűrik meg, illetve raktározzák el a lényeget. Jelmondatuk ez lehetne: „Erre most ráéreztem.”

Mindnyájan az általunk preferált csatornán keresztül sajátítjuk el a leghatékonyabban a tanulnivalót, így jó, ha tisztába kerülünk azzal, hogy miként kell a tananyaghoz közelítenünk.

Ugyanakkor nem érdemes csupán a kedvenc csatornánkra fókuszálnunk, hívja fel a figyelmet Christian Grüning, az eredményes tanulás szakértője, akinek egy kiváló könyve is megjelent a témában. Ugyanis minél több csatornát bevonunk a tanulási folyamatba, annál több információt sikerül hosszútávra elraktároznunk. Mivel a különböző modalitású ingerek az idegrendszerben eltérő helyeken tárolódnak, sokkal hatékonyabbá válik a felidézés a több helyen elraktározott információk esetében.

A tanulás megtanulása sem mindig egyszerű

Nemcsak azáltal fejleszthetjük a tanulási képességeinket, hogy különbözői tanulási módszereket sajátítunk el, vagy bővítjük a már meglévő repertoárunkat, hanem fejleszthetjük közvetetten azokat a képességeket is, amelyek hozzájárulnak a tananyag hatékonyabb elsajátításhoz.

Előfordulhat, hogy egy-egy tanuló rossz eredményének hátterében a figyelem, a megértés, az emlékezet és a problémamegoldás funkciók nem megfelelő működése húzódik meg.

Az ő esetükben nem elegendő csupán a tanulási módszereken változtatni, hanem először edzeni kell ezeket a területeket, hogy a későbbi tanulástechnikai fortélyok megfelelő talajon tudjanak meggyökerezni. Ennek érdekében érdemes különböző fejlesztő gyakorlatokat, játékokat bevetni, amelyek gyakorlásán keresztül fejlődnek ezek a képességek, így a tanulás is gördülékenyebben megy majd.

Mi? Ki? Miért?

A kutatások szerint a „Mi? /Ki?” és a „Miért?” kérdések nagyban hozzájárulhatnak a sikeres tanuláshoz. Ezen az elven alapszik az ötlépcsős módszer is, amely szerint nem érdemes hússzor elolvasni az elsajátítandó anyagot, elegendő csupán háromszor megtenni ezt, amennyiben okosan tesszük a dolgunkat.

A technika szerint úgy lehet egy hosszú szöveget eredményesen elsajátítani, ha első lépésben csupán átfutjuk a szöveget, hogy átfogó képet kapjunk róla. A második lépésben megfogalmazzuk, hogy milyen kérdésekre szeretnénk válaszokat kapni az adott szövegből. Ezt követően áttanulmányozzuk a szöveget olyan módon, hogy válaszokat kapjunk az előzőleg feltett kérdésekre. A negyedik lépésben a szöveg használata nélkül megválaszoljuk a kérdéseinket, majd az utolsó lépésben a szöveg segítségével ellenőrizzük a válaszainkat. Ez a technika hozzásegít, hogy rendszerezzük az anyagot, kiemeljük a lényeget és a kulcsszavakat, aktívvá tegyük tudásunkat.

Szünetről szünetre

Bizonyára mindnyájan megtapasztaltuk már, hogy egy fontos vizsgára készülve vagy egy nagyszabású munkahelyi projekten dolgozva folyton elterelődött a figyelmünk, kizökkentünk az adott tevékenységből, de rövid pihenő beiktatása után annyira sok idő kellett, hogy újra visszarázódjunk a hatékony munkavégzésbe, hogy az szinte minden energiánkat felemésztette, s így mindent kezdhettünk elölről. A tanulás pszichológiájával foglalkozó szakemberek ezt a jelenséget fűrészlap-effektusnak nevezik, mivel a koncentrációnk a fűrész fogaihoz hasonlóan egyszer fent, egyszer lent van, ami iszonyú energiákat emészt fel. Ezért érdemes a tanulás körülményeit alaposan megtervezni.

A pszichológusok szerint a hatékony tanulás egyik kulcsa, hogy legyen egy olyan helyünk, amit csak erre a tevékenységre használunk, így agyunk automatikusan tanulás üzemmódra kapcsol, és semmi nem zökkent ki ebből.

Ezután vizsgáljuk meg, hogy valóban a leghasznosabb órákat töltjük-e a könyvek, füzetek felett görnyedve! A teljesítőképesség napszaki ingadozását érdemes egyénileg megfigyelni, mert bár van általános tendencia, nagyon különbözőek vagyunk aszerint, hogy kinél melyik órák alkalmasak leginkább a tanulásra. Az emberek többségénél reggel 8 és 10 óra között, illetve délután 5 óra környékén a legjobb a teljesítmény. Délután 2 és 3 között van egy mélypont, majd 5 óra után folyamatosan csökken a teljesítőképesség egészen hajnali 2 és 4 óra közöttig.

Érdemes napirendet készíteni és a leginkább hasznos órákra tervezni a tanulást. Az sem lényegtelen, hogy mikor iktatunk be szüneteket. Rückriem és munkatársai négyféle szünettípust különböztetnek meg. A megszakítást igény szerint lehet alkalmazni, és nem jelent többet egyperces rövid lazításnál. Félóránként érdemes ötperces rövid szünetet beiktatni, 2 óra elteltével 15–20 perces szünetet, 4 óra tanulással töltött idő után pedig 1–2 óra szünetet. A fenti javaslatok inkább a már felnőtt vagy az egyetemista korosztályra vonatkoznak, hiszen a kétszer négy óra már egy dolgozó ember munkarendjének felel meg, amelyet a kicsi gyermekektől túlzás lenne elvárni.

A felnőtteknek is szükségük van a félóránkénti szusszanásnyi szünetre, a gyerkőcöknek pedig annál inkább, hiszen életkori sajátosságaikból adódóan még ennél is kevesebb ideig köthető le a figyelmük, és sokkal több játékos, mozgásos pihenésre van szükségük ahhoz, hogy utána újból képesek legyenek a tanulásra figyelni. 

Március 14. és 25. között rendezik meg idén az Észt hetet. Az Észt Intézet és a Szimplafilm közös programsorozata tizedik alkalommal hozza el az észt kultúra legjavát a hazai közönségnek. Magyarország legnagyobb észt összművészeti fesztiválja nem csupán Budapesten, hanem Szegeden és Debrecenben is várja mindazokat, akik szívesen tudnának meg többet Észtországról, az észt kultúráról.

Az utóbbi években gyakran esik szó Észtországról az e-közigazgatás, az e-gazdaság, a startupok vagy éppen az oktatási rendszer sikerei kapcsán, azonban a kultúrára, a művészetekre kisebb figyelem irányul, pedig ezen a téren is kiválóan teljesít a kevesebb, mint másfél millió lakossal rendelkező északi állam. 2017. március 14. és 25. között Budapesten, Szegeden és Debrecenben változatos programokkal várnak mindenkit, aki kellőképpen nyitott és érdeklődő. Az esemény célja, hogy évről évre közelebb hozza, megismertesse és megszerettesse a magyar közönséggel az észt filmeket, irodalmat, építészetet, zenét és gasztronómiát.

A budapesti programok nyitóeseményét március 14-én tartják a FUGÁ-ban, ahol Euroépítészet címmel nyílik kiállítás. Az Észt Építészek Szövetségének tárlata videoanyagok és szépirodalmi szövegek segítségével mutat be tíz uniós támogatással megvalósult projektet, köztük a kreatív örökségvédelem egyik iskolapéldájává vált Kultúrkazánt, valamint a nemzeti identitás részét képező Dalosünnep pärnui helyszínét. A kiállítás március 22-től a debreceni Modemben lesz látható.

Március 16. és 19. között négy vadonatúj játékfilmet és számtalan észt animációs filmet láthatnak a Művész moziba látogatók. Vadul bulizó észtek a 90-es évekből, fokozódó feszültségek a vadregényes északi tengerparton, abszurd kémtörténet szerelmi szállal, bonyodalmak a pólusok körül – erre számíthatnak azok, akik jegyet váltanak a filmekre. Két elsőfilmes rendező, Triin Ruumet és Vallo Toomla, valamint az észt animáció egyik ásza, Ülo Pikkov is a fesztivál vendégei lesznek. Március 16-án és 17-én a filmek után a Kuplungban folytatódik a buli, ahol az I Wear* Experiment masszív északi elektropoppal, majd az Elephants from Neptune karcos rockzenével várja a lazulni vágyókat.

Az észt filmek a szegedi Grand Caféban március 20-ától, a debreceni Modemben pedig március 23-tól láthatóak.

Március 21-én a Verbarium lép az Opus Jazzclub színpadára. A kvintett három tagja, Mingo Rajandi, Marek Talts és Eno Kollom már ismerős lehet a Heliotroop zenekar egy évvel ezelőtti koncertjéről. Az együttes repertoárja a múlt század jelentős észt költőpárja, Kersti Merilaas és August Sang verseire épül, zenéjük a jazzből, észt folklórból, világzenéből és rockból egyaránt merít ihletet.

Vajon mi köti össze a prózaíró Mari Saatot Kristiina Ehin költőnővel? Mindkettejüknek tavaly jelent meg magyarul kötete, Jávorszky Béla tolmácsolásában, valamint ők lesznek az Észt hét irodalmi programjának vendégei: Mari Saat legutóbbi regényének főszereplője egy talajt vesztett észtországi orosz nő, Kristiina Ehin költészetének központjában a nőiség különböző aspektusainak megtapasztalása áll. Egyfajta ősi tudás letéteményeseként próbálja őszintén leírni a nő viszonyát a természethez, a férfihoz és gyermekéhez.

Mari Saattal, Kristiina Ehinnel és férjével, Silver Sepp énekes-dalszerzővel, – aki a biciklikerekektől kezdve a fadarabba vert szögekig a legkülönbözőbb tárgyakból képes zenét varázsolni – Budapesten március 24-én a Nyitott Műhelyben, március 25-én pedig Szegeden a Grand Caféban találkozhat a közönség.

Hogy ne csak a lélek lakjon jól, az Észt hét ideje alatt észt fogásokkal, például a speciális észt összetevőből, a kamából készült desszerttel várja a gasztrománokat és a kísérletező kedvűeket a budapesti Kazimír bisztró.

Az Észt hét az Észt Kulturális Alap, az Észt Kulturális Minisztérium és a az Észt Filmintézet támogatásával valósul meg.

Az Észt hét programja >>>

Facebook esemény >>>

A kamaszok énképének alakulásáról februári számunkban már szó volt, érdemes azonban külön témát szentelni annak, vajon hogyan hat önismeretükre a közösségi média.

A tizenévesek gyakran más közösségi oldalakat használnak, és másképp fogadják be az onnan érkező információkat, mint az idősebb korosztályok, például a szüleik. Horváth Anita pszichológus szerint – aki a budapesti Bűvösvölgy médiaértés-oktatója – életkori sajátosságaikból fakadóan a zárt online közösségekben zajló kommunikációt preferálják a nyilvánossággal szemben. Ez azt is jelenti, hogy leggyakrabban a szülő nem tagja a csoportnak, nem ismerőse a gyereknek az online platformon. „A mai kamaszok – a Z-generáció – számára természetes a szinte folyamatos online jelenlét. A digitális kompetenciák meglétéhez azonban nem feltétlenül társul felhasználói óvatosság, illetve tudatosság. Az online és az offline tér nem válik el élesen a kamaszok szemében, így nem egyértelmű számukra, hogy mely tartalmak számítanak személyesnek és melyek nyilvánosnak.”

 

Idealizált profilok

 

Az ember általános törekvése, hogy pozitív képet fessen magáról, az online térben pedig, ahol a személyes tartalmak könnyen nyilvánosakká is válhatnak, ez a törekvés felerősödik. „Az online személyiség ebből fakadóan rendszerint nincs teljes fedésben a valós személyiséggel, mivel az előbbit túlnyomóan pozitív tartalmak generálják. Inkább az önismeret határozza meg azt, hogy ki hogyan alakítja a profilját, visszafelé ez – kiváltképpen a fiatalabbaknál – kevésbé működik” – véli a szakember.

 

Az online profilok azt tükrözik, hogy sokszor a realitástól elrugaszkodó (pl. testképpel kapcsolatos) elvárások válnak meghatározóvá egy virtuális közösségben. Ez a pszichológus szerint nem kis probléma. „A közösségi oldalak használatával elsősorban a kortárs csoport visszajelzéseivel szembesülnek a kamaszok, ami ebben az életkorban meghatározó igazodási pont. A sokszor önbizalomhiányos, bizonytalan identitású kamaszok énképét negatívan befolyásolhatja, ha társaik idealizált online profiljával szembesülnek, saját magukat jelentéktelennek, életüket, lehetőségeiket sivárnak érzik. Mindez frusztrációt vagy akár depressziót is okozhat. A tizenévesek körében az aktív közösségimédia-használat gyakran a népszerűségért folytatott versengés megnyilvánulási formája. A kamaszok úgy vélik, ha sok a lájkjuk, akkor népszerűek, »menők«, vagyis sokan szeretik őket. Ez pozitívan hathat az önértékelésre, ugyanakkor felszínes, »lájkvadász« attitűd felé terelheti őket a mélyebb önismeret helyett.”

 

Mit szólna anyád, ha látná?

 

Az, hogy a kamaszok életük bizonyos színtereiről kizárhassák a felnőtteket, a felnőtté válás természetes igénye. A szülő nem követheti gyereke minden lépését az online világban – ahogyan a való világban sem, mégis jelen kell lennie a háttérben! „Hasznos, ha az internetezéssel kapcsolatban a család közös szabályrendszert állít fel, a géphasználat időlimithez kötött, a számítógép jól látható helyen található a lakásban. Jó, ha nincs saját korlátlan szélessávú internet-előfizetése a gyereknek. Ideális esetben a szülők és a tizenévesek között bizalmas annyira a kapcsolat, hogy meg tudják beszélni az internetezéssel kapcsolatos problémás helyzeteket; ebbe az is beletartozik, hogy a szülő elfogadja, hogy a gyermekétől tanuljon, ha a gyerek naprakészebb valamiben.”

 

Online tevékenységeink következményeképpen rengeteg információt tárolnak el rólunk különféle adatbázisok. A tizenévesek nemcsak életkori sajátosságaikból következően feledkeznek el erről könnyebben, hanem azért is, mert a magukról szóló információk megosztása a legújabb alkalmazásokkal számukra izgalmas és napi gyakorlat. Bár adott esetben ennek részleteiről sokat tudnak, mégis érdemes figyelmeztetni őket virtuális lábnyomuk kitörölhetetlenségére. Ahogy azt is tudják, hogy fontos a rendszeres alvás vagy kézmosás, mégis a mi feladatunk, hogy ez az ismeret rutin óvatossággá váljon az életükben. „Mivel utólag gyakorlatilag lehetetlen az adatok eltüntetése az online térből, fontos, hogy mérlegeljék, milyen információkat osztanak meg magunkról – figyelmeztet Horváth Anita. – A bizalmas tartalmakat továbbra is célszerű személyesen kommunikálni. A kamaszoknak nehéz előrelátóan cselekedni, mivel ilyenkor az óvatos magatartás szembekerül a kortárs csoport minél több információ megosztását szorgalmazó, »bevállalósságot« preferáló elvárásával. Hasznos, ha a gyerekeknek azt javasoljuk, csak olyan képet tegyenek fel magukról az internetre, amit a szüleik előtt is bevállalnának (vagy például egy későbbi állásinterjún). Sok esetben a szülők sem elég elővigyázatosak, amikor gyermekükről már a születéstől kezdve büszkén osztanak meg képeket, videókat.”

 

Pedagógusok a hálón

 

Mivel a fiatalok elsősorban egymás között használják a virtuális kommunikációs csatornákat, az ezzel kapcsolatos veszélyekről a kortárs közösségekben, az iskolában is szót kell ejteni. A pedagógus már csak azért sem zárkózhat el a témától, mert online térben sokkal gyorsabban és szélesebb körben terjednek és válnak meghatározóvá vélemények, trendek, az, hogy éppen mi számít „menőnek” vagy „cikinek”.

A folytatás a Képmás magazin 2017. márciusi számában olvasható.

Az érzelmek olvasása

Régóta tudjuk, hogy a beszélgetések mennyire fontosak a kapcsolat alakulása szempontjából, ezért igyekszünk gondosan megválogatni a szavainkat, amikor a másik fél tudomására hozzuk az érzéseinket és a véleményünket. Ugyanakkor a mindennapi kommunikáció során a mondanivalónk csupán 7 százaléka verbális, míg 38 százaléka vokális, 55 százaléka pedig nonverbális közlés. Ez azt jelenti, hogy a hangnak, a mimikának, a gesztusoknak, a tekintetnek, a megjelenésnek, valamint a testtartásnak, illetve ezek olvasásának hatalmas szerepe van abban, hogy a másik szándékait, érzéseit és véleményét helyesen ítéljük meg.

Érdemes már óvodáskorban fejleszteni a gyermekek szociális ügyességét, vagyis azt a képességét, hogy a többiek számára elfogadható módon fejezze ki az érzelmeit, valamint pontos információkat szerezzen a másik hangulati állapotával kapcsolatban.

Mivel a kicsi gyerekek gyakran még nem tudnak nevet adni érzéseiknek, szükségük van arra, hogy a szüleik segítségükre legyenek ezek azonosításában. „Képzelem, mennyire örültél, amikor Peti meghívott a szülinapi bulijára.” „Gondolom, milyen dühítő lehetett, hogy elvették a labdát, amivel játszottál.”

Ezzel remek alapot építünk ahhoz, hogy a gyerekek képesek legyenek felismerni a társaik hangulati állapotát is. Mindezt azzal is megtámogathatjuk, ha elbeszélgetünk velük a mesekönyv nézegetése vagy a közösen átélt filmélmények kapcsán arról, hogy a szereplők milyen érzéseket élhettek át, és erre milyen jelzéseikből következtetünk.

Természetesen számos metakommunikációs megnyilvánulás utalhat a hangulatra, de talán az arckifejezés az egyik leggazdagabb információforrás, ha a másik érzelmi állapotát szeretnénk megítélni. Mimikánkkal képesek vagyunk kifejezni az örömöt, a meglepetést, a félelmet, a szomorúságot, a haragot, az undort és az érdeklődést, sőt, úgy tűnik, ezek velünk született arcjátékok, ugyanis a különböző kultúrákban élő emberek nagyon hasonlóan fejezik ki ezeket az érzéseket. Erre a következtetésre jutottak azok a tudósok is, akik süket és vak csecsemők arckifejezését vizsgálva megállapították, hogy a mosolygó arckifejezés utánzástól függetlenül megjelenik a babáknál.

A lélek tükre

A pókerjátszmák alkalmával szinte mindig van az asztalnál olyan játékos, aki napszemüvegben vagy a szemét takaró kapucniban ül az asztalnál. Nem csoda, hiszen a tekintetünkből számos dolog kiolvasható, izgalom hatására pupillánk akár a négyszeresére is tágulhat, míg a düh következtében egészen összeszűkül a szembogarunk. A kapcsolat szempontjából az sem elhanyagolható szempont, hogy az idő mekkora részében létesítünk szemkontaktust a beszélgetőpartnerünkkel.

Gyakorta előfordul, hogy azok, akik úgy érzik, nehezen fogadják el őket, a beszélgetések alatt is félnek, szoronganak ettől az érzéstől, így nem is mernek a másik szemébe nézni.

Ez viszont azt az érzést kelti a másikban, hogy elhallgatnak előle valamit, vagy nem kedvelik túlságosan, ami természetesen ahhoz fog vezetni, hogy beigazolódjon a félelme, s tényleg elutasítsák a társaságát. Ha szeretnénk megnyerőnek tűnni a beszélgetőtársunk szemében, az idő 60–70 százalékában érdemes szemkontaktust teremtenünk vele.

Kézzel-lábbal

Allan Pease könyvében, amelyben részletesen elemzi a különböző gesztusok jelentéseit, leírja, hogy a kézfogásunkkal három fő üzenetet közvetíthetünk. Ha szeretnénk a másik tudtára adni, hogy a kapcsolatban mi akarunk irányítani, érdemes a kézfogás során arra törekedni, hogy a mi kezünk helyezkedjen el felül, és a tenyerünk a föld felé forduljon. Ha szimbolikusan átadjuk az irányítást, a kézfejünk lefelé fordul. Egyenrangú kapcsolatban a tenyerek egymással szemben vannak. Érdemes figyelmet fordítani arra, hogy miként nyújtjuk a találkozáskor a kezünket a másik félnek, ugyanis sokféle következtetést levonhatnak velünk kapcsolatban ezen információ alapján. Segíthet, ha egy őszinte baráttal elpróbáljuk a kézfogás ceremóniáját, a véleményét kérjük, és begyakoroljuk azt a módot, amely bizalomkeltő, és rokonszenvet ébreszt a másikban. Kézmozdulataink más helyzetekben is „beszélnek helyettünk”.

Általános elképzelés, hogy ha beszéd közben nyitott tenyérrel gesztikulálunk, akkor őszinték vagyunk, míg azok, akik elrejtik a tenyerüket, titkolnak valamit.

Kezünk, tenyerünk és karunk mozgása jól észrevehető, így sokan igyekeznek kontrollálni azt, hogy leplezzék lelkiállapotukat, viszont elfeledkezhetnek arról, hogy a lábak is hasonlóan kifejezik az érzéseket, és elárulják érzelmeinket.

A test beszél, mi „olvashatjuk”

Azok, akik jól értik a testbeszéd nyelvét, számos következtetést levonnak nemcsak a tekintetünkkel, kézgesztusainkkal és az arcjátékunkkal kapcsolatban, hanem odafigyelnek láb- és fejgesztusainkra, csuklónk és ujjaink mozgására, a csípőnk mozdulataira, de még a szemüveggel kapcsolatos vagy dohányzási gesztusainkból is képesek olvasni. Ugyanakkor a testbeszéd nem értelmezhető elszigetelten, mindig figyelembe kell venni a kontextust is, amelyben történik. Éppen ezért nem érdemes szándékosan elváltoztatni testbeszédünket, hiszen akkor válunk hitelessé, ha ugyanazt kommunikáljuk verbálisan illetve nonverbálisan is.

Az avatott szakértőknek pedig nem árt emlékezetükbe idézni Jézusnak a vámszedőről és a farizeusról szóló példázatát, amelynek az az üzenete, hogy nem az az ember ment haza a templomból megigazult, megtisztult lélekkel, aki szavaival és testbeszédével is vonzónak és magabiztosnak tűnt, hanem az, aki még szemét sem merte az égre emelni. A külső látszat tehát nem mindig árulja el a belső értékeket.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az R-time mérése szerint 2016. szeptember 6-án 43.150, 4 és 14 év közötti gyerek nézte az „Alex és bandája” aktuális epizódját a Disney Csatornán. A sorozat egy középiskolát éppen elkezdő baráti társaságról szól, a tévénézők jelenleg a 3. évad szinkronjára várnak, a csatorna addig is műsoron tartja a korábbi részek ismétlését. Megnéztem néhány epizódot, érdekes dolgokat láttam.

Alex és barátai popegyüttest alapítanak, és rendkívül jól megy nekik az éneklés – annak ellenére, hogy sosem gyakorolják. Alex kap néhány énekléssel kapcsolatos könyvet a tanárától, a banda maradék négy tagja pedig nyilván eredendően tud énekelni és hangszeren játszani – gondolom, ezért van, hogy a próbákon már csak az előadásmódot gyakorolják. Az előadóművészetnek tehát nincsenek kellemetlen, unásig gyakorolt, szöszölős részei. A próba csupa móka és… zokogás – a szerelmi csalódások ugyanis még a született tehetségeket sem kerülik el.

A főszereplők az iskola sztárjai lesznek abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy popegyüttesük van. Menő csak az lehet, akinek bandája van – mondhatnánk persze, hogy ez a valódi iskolákban (itt Magyarországon) is így van, de ne felejtsük el, hogy az ehhez hasonló művészi próbálkozások gyakran gúnyolódás tárgyává is teszik a diákot kortársai körében. Itt a siker egyetlen definíciója a popzenei életben elért eredmény, az fel sem merül, hogy valamely tudományágban, más művészeti területen vagy egyéb tevékenységben is ki lehet teljesedni.

Az első amatőr(!) videójuk elkészülte után rögtön megkeresi a szereplőket egy lemezkiadó cég képviselője. Nem kell tehát évekig kitartóan próbálkozni, hogy a csapat hangja kihallatszódjon az együttesek hatalmas kórusából, a siker első nekifutásra elérhető távolságba kerül, sőt, tálcán kínálja magát. A tehetségkutatós válogató is hasonló diadalmenet: a banda elsőre bekerül az élő show-ba, majd meg is nyeri a versenyt.

A sorozatot Olaszországban gyártják, ahol olyannyira közkedvelt, hogy nemrég film is készült belőle, amelyet 2016. novemberében kezdtek játszani az olasz mozik. A 3. évad éppen a napokban ért véget, nemsokára Magyarországon is látható lesz. Az Egyesült Államokban pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb sorozatsikere volt a „Glee”, amely egy középiskolai show-kórus mindennapjait mutatja be – énekelni itt sem tanulnak, csak tudnak a szereplők.

George Gerbner társadalomtudós szerint veszélyesebb helynek látják a világot azok az emberek, akik tévét néznek, mint nem tévéző társaik. Vajon milyen helynek látják a világot azok a 4 és 14 év közötti gyerekek, akik a fent leírtakból vonják le a tanulságokat?

A fotózás szervezésekor sokat töprengtünk, szüksége lesz-e Varró Daninak fodrászra. Végül stylistünk, Domán Melinda rendezte el Dani fürtjeit, „mintha mindig szélben állna”. Címlapunk fotósa, Emmer László nem mosolygós arcképet választott – így Dani vidám énjét inkább Páczai Tamás werkfotói örökítik meg, amelyekből egy csokornyit átnyújtunk most a kulisszatitkok iránt érdeklődő olvasóknak.

 

 

 

 

 

 

 

– Manapság divatos kivesézni a szexualitást házasságon kívül és belül. Fontos-e, és ha igen, miért fontos beszélni erről?
– Fontos, egyrészt azért, hogy egymással is őszintén tudjunk beszélni róla, másrészt, hogy tájékozottak legyünk, és tudjunk választani, hogy mit engedünk be a házasságunkba, és mit nem. Amit ma a világ a szexualitással kapcsolatban ont magából, annak a többsége téveszme, csapda. Azért kell beszélnünk róla, hogy válogatni tudjunk a helyes és helytelen információ közt. Ugyanakkor fontos a titok, a misztikus faktor is, hiszen egy férfinak és egy nőnek az intim zónájáról van szó, a hálószobájáról, ami egy szent terület. Ezt nem teregetjük ki csak úgy. Legfeljebb annak beszélünk róla, akitől ebben konkrét segítséget várunk vagy szakszerű információhoz juthatunk.

– Milyen tipikus problémákkal keresik fel a házaspárok?
– Bár léteznek sablonok, minden házasság és pár egyedi. Sokfélék lehetnek a problémák kiinduló okai, de a meg nem oldott konfliktusok miatt keresnek fel a leggyakrabban. Ezek sok elnyomott, visszafojtott, lenyelt problémát jelentenek, felgyülemlett haragot, megbántottságot és meg nem bocsátást. Olyan ez, mint a jól felrázott kólásüveg, ami a legkisebb pöccintésre is robbanhat, és a párok ilyenkor úgy jönnek el hozzám, hogy „Emőke, most már minden apróságra elszáll az agyunk”.

– Milyen hatással van ez az intimitásra?
– Mivel az érzelmi intimitásban távolodnak, általában a fizikaiban is, vagyis egyre ritkábban szeretkeznek. A ritka szeretkezés kevés feltöltődést, kevés bensőségességet jelent. Ezáltal tovább nő a sebzettség, hisz mindketten elutasítottságot élnek meg. Amikor már nincsen rendszeres szexuális élet, nincsenek őszintén átbeszélt problémák, csak felgyülemlett sérelmek, jön az eltávolodás, az elhidegülés, és végül a házasságon belüli magány.

– Lehet számszerűsíteni a házasságon belüli szexualitásban az egészséges gyakoriságot?
– Én Lux Elvirától tanultam, aki azt mondta, hogy egy férfi heti hétszer szeretkezne, a nő pedig egyszer sem, válasszuk tehát a kompromisszumos megoldást, legyen minden második nap. Én azt mondom, heti két-három alkalom. Mondjuk egy hétköznap este és egy hétvégén két alkalom bele kéne férjen a házaséletbe, akkor is, ha két ember dolgozik, és akkor is, ha gyerekeik vannak. A tapasztalatom azonban nem az, hogy a házaspárok hetente kétszer-háromszor szeretkeznének, hanem inkább két-három hetente egyszer. Persze vannak a házasságon belüli intimitásnak különböző fázisai, a fiatal párok egymásra találása a házasság kezdetekor lehet intenzívebb, a terhesség bizonyos szakaszaiban kevésbé. Vagy ott vannak a szülés utáni hónapok, amikor este, mire a gyerek is alszik, olyan fáradtak vagyunk, hogy örülünk, ha megtaláljuk az ágyat. Vagyis vannak egészségesnek nevezhető eltávolodások, de ezeknek a hosszabb távú fenntartása már probléma. Ha ezt megszokjuk, és ezzel megelégszünk, az nem jó.

– Mitől jó, mikor nevezhető egészségesnek a házasságon belüli szex?
– A házasság elsősorban elköteleződés, ami válasz a biztonságkeresésünkre. A kapott biztonságérzet pedig felszabadít minket a kreativitásra. Felszabadít egy olyan őszinteségre, amit másképpen nem tapasztalhatunk meg. Az intimitásban teljes önzéssel és teljes önzetlenséggel kell és lehet egyszerre részt venni. Ez sehol máshol nem valósul meg igazán.

A teljes önzés azt jelenteni, hogy mindent kérek, amit szeretnék. Nem kell ragaszkodnom hozzá, hogy meg is kapjam, de merek kérni, ki merem mondani mindazt, ami az én fantáziámban, vágyamban, testemben megfogalmazódott. A teljes önzetlenség pedig, amikor megpróbálok mindent megadni, amire a másik vágyik, és ugyanakkor elfogadni a nemet. Tehát egyrészt le is tudok mondani bármiről, amit kértem, hogyha az a másiknak nem jó, ugyanakkor meg is tudok adni mindent a másiknak, ami rám nézve nem ártó.

– Hol csúszhatnak el ebben a legkönnyebben a párok?
– Ha folyamatos őszinteségben vagyunk egymással, akkor az azt is jelenti, hogy folyamatos intimitásban, bensőséges viszonyban vagyunk, aminek természetes következménye, hogy szeretkezünk. A lelkünk már egymásra talált, találkozni szeretnénk egy másik dimenzióban is. Vagy ha most épp nem is adódik rá alkalom, már vágyunk egymásra. Ha két ember nem beszélget egymással rendszeresen, nem beszélik meg nyíltan a konfliktusaikat, akkor minden szinten eltávolodnak egymástól. Itt megemlítenék még egy harmadik dolgot is, a rendszeres, közös élményeket. Ez utóbbi nagyon elhanyagolt része a házasságoknak, elhanyagoltabb, mint a beszélgetés. Rengetegszer tapasztalom, hogy amikor megkérdezem a hozzám forduló párokat, mi a közös játékuk, szórakozásuk, nem tudnak válaszolni. Lehet az egy kávézgatás kettesben, éttermi vacsorák, bowlingozás, kirándulás, kártyázás, igazából teljesen mindegy, csak ne valami passzív dolog legyen. Az ugyanis nem közös játék, hogy egymás mellett bámulunk egy filmet. A párok sokszor nem tudnak játszani. És utána nem értik, hogy miért nem tudnak beszélgetni, és miért nem kívánják a szexet.

Ha tudunk játszani, akkor tudunk szeretkezni is. Ha tudunk egymással beszélgetni, akkor az ágyban is tudunk kommunikálni, és figyelni egymás rezgéseit. A szeretkezés alapvetően kommunikáció és játék.

– Mondhatjuk, hogy egy jó házasság alappillérei az őszinte kommunikáció és a közös élmények?
– Mindenképpen. Hozzátenném még a közös hitet. A közös céloknak, reményeknek, a hasonlóan értelmezett és rangsorolt értékeknek rendkívül nagy az összetartó ereje.

– Ha már itt tartunk, mi a létjogosultsága a keresztény értelemben vett házasságnak más kapcsolati formákkal szemben?
– A keresztény házassági eskük a legmélyebb alapvágyainkat fejezik ki, és erre adnak igenlő választ. Az egyik legnagyobb félelme az embernek, hogy elhagyják. A valahová, valakihez tartozás vágya egy egyetemes vágy, minden ember vágya. Tévhit, hogy csak a nők keresik a biztonságot, a férfiak is.

A házasság azt jelenti, hogy magam előtt, te előtted és a világ előtt deklaráltam, hogy bármi jöjjön, veled megelégszem, hozzád hű leszek, téged el nem hagylak. A házassági eskü tartást is ad, elköteleződést fejez ki, azt jelenti, hogy én merek önfegyelmet gyakorolni.

A mai világban állandóan arról beszélünk, hogy nem szabad semmit elfojtani, miközben nem tisztázzuk a különbséget az elfojtás és az önfegyelem között. Az előbbi a tudattalan része, védekező mechanizmus. Védekezésből elfojtok  valamit, amit a valóságban nem bírok elviselni, de számomra ez nem nyilvánvaló, nincs a tudatos szinten. Ezzel ellentétben, önfegyelem az, amikor tudom, hogy valamire vágyom, de meggyőződésből úgy döntök, hogy nem teszem. Míg az egyik egy önvédelem, menekülés saját fájdalmaimból, addig a másik egy elhatározás, amely meggyőződésekre, tudatos belső identitásra épül. Az önfegyelem erény, ahogy a megelégedettség is. Aki nem képes megelégedni, gyakran depressziótól vagy neurózistól szenved. A házasság ezzel szemben a szeretetre alapozott önfegyelem melletti döntést deklarálja.

– Mi a helyzet az együttéléssel?
– Ott igazából felmerül a kérdés, hogy meddig. Mit kell tennie a másiknak ahhoz, hogy már ne legyünk együtt. Mit kell tennem nekem, hogy már ne éljünk együtt. Legtöbbször ezek a párok a pillanatban gondolkodnak. Bár távlatokban fogalmaznak, nagyon hamar kiderül, hogy a távlat számukra megfoghatatlan időkép. A bizonytalanság pedig minden kapcsolatban romboló tényező. A házasságban, ezzel szemben tudjuk, hogy merre tartunk. Seneca, ókori filozófus mondta, hogy „semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart”. A házasság az én kikötőm. Kiválasztottam, hogy együtt, és innentől kezdve be tudom fogni a jó szeleket, és ki tudom kerülni a kedvezőtlen szeleket. Az irány megtartó erő, megóv attól, hogy a hajó felboruljon.

– Mit kellene a leginkább tudatosítani a házasságon belüli intimitással kapcsolatban a mai pároknak?
– A házasságon belüli szex Istennek egy csodálatos ajándéka. Ebben teljes mértékben felszabadulhatnak a párok. A szex azonkívül, hogy öröm és élvezet, a leghatékonyabb stresszoldó is. Olyan hormonokat szabadít fel, amik a test számára teljes feltöltődést jelentenek, mint a mobilnak az akkumulátor, csak még élmény is társul hozzá. Azok a párok, akik kerülik az intimitást, egy gyönyörű játéktól fosztják meg magukat, és lemerülnek. Mindez miért? Mert fontosabb az életvitelük. Fontosabb a feladatokat letudni. Fontosabb a főnöknek megfelelni, a Facebookon lájkolni, a konyhát felmosni. Kinek mi. De hány és hány dolog jön közbe, ami fontosabb, mint mi! Ráálltunk arra, hogy már nem a pénz van az emberért, hanem az ember van a pénzért. Már nem a feladatok szolgálnak ki minket, hanem mi szolgáljuk ki a feladatokat. Igazából ez egy teljesen életellenes viszonyulás. Annyira az életvitellel vagyunk elfoglalva, hogy közben észre sem vesszük, hogy igazából nem élünk.

– Milyen tanácsot adna a fásult vagy elhidegült pároknak, akik beleestek ebbe a csapdába?

– Minden nálam megforduló párnak rögtön az elején feladom kötelező házi feladatként a heti egy randit, amikor nem problémát oldunk meg, nem konfliktust kezelünk, nem csak bámulunk valamit egymás mellett, nem is a munkáról társalgunk, hanem elmegyünk együtt játszani, kikapcsolódni, nevetni.

Ugyanígy fontos, hogy rendszeresen, legalább negyedévente, ez ugye a gyerekek korától is függ, elmenjünk egy hosszú hétvégére. A lényeg a rendszeresség. Aztán legyenek rituáléink. Hogy a házassági évfordulón mindig eltűnünk valahová kettesben, hogy visszajárunk oda, ahol először találkoztunk. Igazából mindegy mi, csak legyen, ami a miénk, a saját hagyományunk. Az eskü csak a kezdet. Utána fel is kell építeni, hogy mit jelent a mi kettősünk, a közös identitásunk, hogy mi együtt kik vagyunk.

– Mi a célod azzal, hogy a verseidbe beemelsz olyan kifejezéseket, mint a taggelés, a posztolás és a csetbox?

– Természetesnek tartom, hogy az ember arról ír, ami körülveszi. Hiteltelen lenne, ha a madárcsicsergésről írnék, amihez nincs viszonyom, miközben a számítógép pittyegéséhez meg van. Az olvasónak ez szokatlan lehet, mert az iskolában régi versekről tanulunk, azok még nem szólhattak a közösségi médiáról, de egyébként sok költőt lelkesítettek a technikai vívmányok, Petőfi a vasútról írt rajongó verset, Kosztolányit a telefon, Tóth Árpádot meg a Zeppelin ihlette meg. Engem a mai világ hétköznapi témái érdekelnek, és szeretek egy úgymond költőietlen témát klasszikus költői módon, mondjuk szonettben megfogalmazni, ennek van valami izgalmas feszültsége. Vagy például ebben a legfrissebb, „Feleségem ha felmegy a Facebookra” című versben a modern tartalomhoz a magyar nótás forma társul.

– Regisztráltál már az Instagramra és a Twitterre is? Számíthatunk arra, hogy a következő versek már ezeknek az oldalaknak a jellemző kifejezéseit fogják tartalmazni

– Nem, én a Facebookot sem használom olyan sokat, inkább a feleségem, ő segít rendben tartani az oldalamat is. Ő fent van az Instagramon és a Twitteren is, de én nem.

– Soha nem volt olyan terved, hogy filozófiai témájú verseket is írj?

 – Egy időben érdekelt a filozófia, de anyukám, aki filozófiatanár, eltanácsolt tőle.

Azt mondta, hogy a filozófia marhaság, és nem érdemes vele foglalkozni. Sok verset írtam a szerelemről meg az évszakokról, de a hagyományos költői témák között akadnak olyanok is, amikről meg soha. Általában vidám verseket szoktam írni, tudom, hogy ez sem szokványos. Az első mesterem, a gimnáziumi magyartanárom mindig azt mondta, hogy a szenvedés és a pokoljárás nagyon fontos egy költőnek. Amiket irodalomórán tanultunk, abból is azt szűrtem le, hogy egy magyar költőnek illik tragikus hangvételű, de legalábbis melankolikus verseket írnia. Nekem viszont sose jutott eszembe, hogy a szomorúságaimról verseljek, mindig inkább jókedvemben írtam. De most az utolsó könyvemnél („Mi lett hova?” – a szerk.) igyekeztem kipipálni azokat a műfajokat, amik egy rendes, korombeli költőtől elvárhatók, úgyhogy írtam hitvesi lírát meg létösszegző, leltározó verseket, és volt olyan tervem is, hogy majd hazafiasat meg filozófiait is írok. De ez végül csak ötlet maradt.

– Idén leszel negyvenéves. Most hol tartasz a számvetésben?

 – Már harmincéves koromban is volt számvetés, meg aztán akkor is, amikor 32 lettem, mert ez hagyományosan így van a költőknél József Attila óta. Most megkönnyebbültem attól, hogy meglett ez a kötet, és elővettem megint a régóta dédelgetett költői terveimet. Az utóbbi években nagyon sokat fordítottam, szeretnék a jövőben több sajátot írni. Most, hogy negyven leszek, tudatosítottam, hogy nincs végtelen időm, nem halogathatom sokáig.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– Akkor most talán megírod a pókerről szóló verses regényt?

 

– Nagyon szeretném, azt is előrevettem.

 

– Van még időd pókerezni a gyerekek mellett?

 

– Nincs, ez eléggé kihullott a rostán. Most nagyjából félévente van egy baráti parti. Egyetemista koromban nagyon sokat játszottam, versenyekre is jártam, most már inkább csak mint lehetséges könyvtéma érdekel. Szerettem, mert jól ment, volt benne sikerélményem, szerettem az izgalmát, és nagyon érdekes a döntéshozatal része is. Minden partiban meg kell hozni egy csomó döntést: eldobod vagy megadod, vagy emelsz, és ha emelsz, akkor mennyit. Eleinte nagyon ösztönös voltam ebben, aztán egy barátomtól kaptam pókerstratégiákról szóló könyveket, és elkezdtem tudatosan foglalkozni az esélyekkel, rájöttem, hogy matematikailag is meg lehet közelíteni ezt a játékot. A pszichológiája is izgalmas: meg kell próbálni a másik fejével gondolkodni. Sokan játszottak nagyon egoista módon, de ha az ember túlságosan a saját lapjaira koncentrál, akkor nehéz nyerni. Kifizetődőbb, ha megfigyelő vagy, ha azt nézed, hogy a másik mit csinál. Nekem ez ment, mert amúgy is jobban szeretek meghúzódni a partvonalon, mint a társaság középpontjában lenni.

 

– Lackfi János mondta nemrég egy előadáson, hogy néha e-mailben küldik el neki ismeretlenek az írásaikat, és azt kérik, ítélje meg, tehetségesek-e. Ő pedig mindig késztetést érez, hogy ezt válaszolja: „Szánj rá tíz évet, és kiderül, hogy tehetséges vagy-e!” Szerinted is fejleszthető a rímfaragási képesség?

 

– Igen, de ezt fiatalon nagyon nehéz belátni. Én úgy emlékszem, hogy ez volt a legfontosabb fordulat a költővé válásomban. 14–15 évesen azt képzeltem, hogy a költő olyan, mint egy automata: felül bemegy az ihlet, alul kijön a vers. Szentségtörésnek tűnt utólag foglalkozni azzal, amit az ihlet pillanatában leírtam, szótagokat számolgatni meg ilyesmi. Pedig amit elsőre leír az ember, az általában közhelyes. Mondta a magyartanárom, hogy rosszak a verseim, én meg először megsértődtem, aztán visszamentem hozzá, mert túlságosan érdekelt ez az egész. Mondta, hogy olvassam el Hegedűs Gézától „A költői mesterség” és Gáldi Lászlótól az „Ismerjük meg a versformákat!” című könyveket. Vonakodva, de elolvastam, és rájöttem, hogy engem nagyon izgatnak a rímek és a ritmusok, csodálatos dolgokat lehet művelni velük. Szóval sokat kell foglalkozni ezzel, de az emberek nem ezt a választ várják. Legtöbbször nem is azt kérdezik, hogy elég jó-e, amit írtak, hanem rögtön azt, hogy hogyan tudnák megjelentetni. Azt gondolják, hogy kész költők, csak nem ismerik a publikálás titkát. Pedig a titok csak annyi, hogy elég jót kell írni.

 

– Mit tapasztalsz, amikor felolvasol előadói esteken, veszik az emberek a poént?

 

– Általában igen. Az óvodások és a kisiskolások még ösztönösen szeretik és értik a verseket, a középiskolások már veszik az iróniát is, legkevésbé talán a felsősök, a kamaszok nyitottak, de őket, gondolom, ebben az időszakban jobban foglalkoztatják a bennük történő változások.

 

– Említetted, hogy visszafogott személyiség vagy. Az ilyen szereplések ennek ellenére jól mennek?

 

– Egyre jobban. Gátlásos vagyok, és amikor írásra adtam a fejem, egyáltalán nem gondoltam bele, hogy ez szereplésekkel is jár majd. Mindig jobban szerettem írni, mint beszélni. A sors iróniája, hogy az írásaimmal olyan ismert lettem, hogy sok helyre hívnak, hogy beszéljek róluk. Pedig sose szerettem szerepelni, mindig szorongtam tőle. Most már azért van valamennyi rutinom. Eleinte a gyerekektől féltem a legjobban. Huszonéves voltam, amikor a Túl a Maszat-hegyent írtam, akkor még nem volt gyerekem, az első, kicsiknek tartott felolvasások rosszul sikerültek. Amióta vannak saját gyerekeim, ez megfordult, és most már gyerekek közé megyek a legszívesebben.

 

– A verseid nyelvezete egyszerű, „Hat jó játék kisbabáknak” című, tankönyvben is megjelent gyerekversedet mégis sokan félreértették. Milyen tanulságokat fogalmaztál meg a téged ért támadások után?

 

 – Én is azt gondoltam, hogy egyszerűeket és közérthetőeket írok. Emlékszem, hogy amikor olvastuk az iskolában „A helység kalapácsát” Petőfitől, az nagyon bosszantott, hogy én értettem, hogy ez egy paródia, és nagyon viccesnek találtam, az osztálytársaim viszont csúfolódtak rajta, mert félreértették az egészet. Innen eredeztetem azt a célt, hogy olyan verseket írjak, amelyeket mindenki megért, és amelyekkel mindenkinek meg lehet mutatni, hogy a költészet milyen szuper dolog. Hogy senki ne legyen kizárva belőle. De arra jöttem rá a támadások kapcsán, hogy van egy viszonylag széles réteg, akik a szerintem nagyon egyszerűt sem tudják úgy befogadni, hogy ne értenék félre, vagy ne akarnák félreérteni.

 

Úgyhogy az volt a tanulság, hogy nincs olyan, hogy „vers mindenkinek”, ezért most már inkább az a célom, hogy a saját mércémnek megfeleljek.

 

– A feleséged határozottan megírta a véleményét a téged támadóknak a Facebookon. Mindig ilyen szókimondó?

 

– Igen, csodálom is benne, hogy nagyon határozottan kiáll az elvei mellett. Én egyrészt elég konfliktuskerülő vagyok, másrészt sokszor azt gondolom, hogy egy témát több oldalról lehet nézni, hogy végül is annak az embernek az érvei is érthetők, akivel én nem értek egyet. Ő viszont nagyon hisz az igazában, és tud harcias lenni, pláne, ha a gyerekeinkről van szó.

 

– Te vagy a megfontolt, ő a szókimondó, így egészítitek ki egymást?

 

– Igen, azt hiszem, lehet így mondani.

 

– Gondolom, el szokta olvasni, amiket írsz. Tesz kritikus megjegyzéseket?

 

– Igen. Amikor írok, alkotói lázban égek, és azt várom, hogy ő is lelkes legyen, de ő már sok verset olvasott tőlem, alapnak veszi, hogy jó, és a kritikus észrevételeivel kezdi. Ettől néha elszontyolodom. Mostanában meg már dicséri is, de akkor meg azt gondolom, hogy csak azért, mert ezt várom el tőle. Úgyhogy ez nehéz ügy.

 

De amúgy nagyon jókat mond, az új könyvemben sok vers jobb lett attól, hogy ő látta, és jó irányba terelt. Egyébként a gyereknevelésben is kiegészítjük egymást, én vagyok a jó zsaru, ő a rossz zsaru.

 

– Féltél az apaságtól?

 

– Mindig is nagyon szerettem volna gyerekeket, minél többet, de amikor a feleségem az első gyerekünket várta, akkor azért féltem. Aggódtam, hogy elég jó apuka leszek-e, kellő példát mutatok-e, el tudom-e tartani a családomat. És mindenki csak riogatott, az az emlékem. Olyanokat mondtak, hogy vége lesz az életemnek, soha többet nem fogok aludni, nem lesz időm semmire. És ezekben persze van igazság, de amikor megszületett Misi, hatalmas meglepetésként ért, hogy mennyi öröme van ennek, hogy milyen csodálatos, talán csak a szerelemhez hasonlítható érzés az apukaság! A pozitívumokról senki nem beszélt, én viszont ennek az örömnek a rózsaszín ködében éltem elég sokáig, ezért írtam az elmúlt években szinte kizárólag csak a gyerekeimről.

 

– Hogyan tudjátok megosztani a figyelmeteket most, hogy három gyerkőc van?

 

– Hát, nem egyszerű, vannak jobb meg rosszabb időszakok. Most kicsit könnyebb a helyzet, mert Misi elkezdte az iskolát, Jancsi meg ovis, tehát van egy fél nap, amikor csak a legkisebb, Béni van otthon. Ő viszont másfél éves, mindent lepakol, mindenhova felmászik, folyton figyelni kell rá, nehogy összetörjön valamit, vagy nehogy magát törje össze. Úgyhogy sok időt igényelnek, de nagyon sokat is adnak. Inspirációt is. A középső gyereknek a legnehezebb egyébként, mert ő sem a legokosabb, sem a legaranyosabb nem lehet. Neki úgy próbálunk segíteni, hogy sok saját időt adunk neki, és dicsérjük. Megdicsértem egyszer, mert valamit megtalált, és azóta is emlegeti, hogy „ugye, én milyen jó megtaláló vagyok?” Meg például, ha a kicsit felvesszük, akkor ő is kéri, hogy én vigyem az ágyba, és olyankor nem azt mondom, hogy „te már nagy vagy”, hanem felkapom és viszem.

 

– Miket olvastok nekik a te könyveiden kívül?

 

 – Sok mindent, régieket meg mostaniakat is. Például nagyon szeretik Keresztesi Józsefnek a „Mit eszik a micsoda?” című gyerekverskötetét. Jancsinál sokáig Berg Judit „Maszat”-sorozata volt a sláger; most, hogy négyéves múlt, egyre inkább tudunk olyan hosszabb meséket olvasni, amit ő és a bátyja is élvez. Béni pedig állandóan hozza az egészen piciknek való, lapozgatós könyveit, hogy olvassuk. Időnként meg levesz a polcról egészen komoly könyveket, és nézegeti. Szerintem ebből is látszik, hogy ami a szülőnek fontos, az a gyereknek is érdekes. Örülök, hogy sikerült átadni neki is azt, hogy a könyvek fontosak. Szépen lapoz, nem tépi el, egy másfél évestől ez lenyűgöző.

 

– Amikor határidős munkáid vannak – például színháznak fordítasz –, akkor elvonulsz egy külön szobába, ahova nem mehetnek be a gyerekek?

 

– Próbáltam, de nem nagyon hagynak. Olyan is volt, hogy levettem kintről a kilincset, de akkor meg dörömböltek, hogy „Papa, engedj be, én is akarok dolgozni!” Úgyhogy vagy felkelek hajnalban, és akkor van pár órám, vagy elmegyek otthonról. A festőművész sógorom, Szentesi Csaba műtermében van egy szoba, amit nem használ, oda szoktam elvonulni költeni.

 

– A mondókáidat olvasva felmerült bennem, hogy vajon szoktál-e jegyzetelni, amikor a gyerekekkel vagy.

 

– Igen, és ehhez már hozzá is szoktak, ezért, ha úgy érzik, hogy most valami nagyon jót mondtak, akkor szólnak, hogy „ezt felírhatod, Papa!” Belőlem hiányzik az a spontánság, hogy rögtön verssé alakítsak valamit. A feleségemben az is lenyűgöz, hogy ő bármit csinál, pelenkáz vagy játszik a gyerekekkel, közben énekli ezeket a régi dalocskákat, és olyan szöveget rögtönöz hozzájuk, ami a helyzethez illik. Gondolom, régen is így születhettek a mondókák, altatók. Én ezt nem tudom megcsinálni.

 

Azért kezdtem el mondókákat írni, hogy legyenek kész szövegek, amiket adott esetben előhúzhatok. És büszke vagyok rá, hogy működnek, ha például pelenkázás közben mondogatom a pelenkázómondókát, akkor nem mászik el a gyerek, hanem figyel.

 

Ez kiállta az idő próbáját, most már a harmadik gyereknél válik be nagyon jól.
Annak örülök egyébként, hogy időnként el tudok menni otthonról, muszáj mást csinálni, hogy utána az ember megint türelmesebb legyen a gyerekekkel. Néha a feleségem is tud egy kicsit pihenni, bár a legkisebbtől még nem annyira. Ha az ember folyamatosan ebben van, akkor nagyon nehéz feltöltődni.

 

– Olyan is van, hogy ketten a feleségeddel mentek el valahova, és a nagyszülőkkel maradnak a gyerekek?

 

– Előfordul, de sajnos ritkán. A három gyerek együtt nem egyszerű eset, ember legyen a talpán, aki – mint a népmesében az elvarázsolt ménest – megőrzi őket egy éjszakára. Néha-néha azért el tudunk menni randizni, és az nagyon jó szokott lenni.

Dohányzás miatt Magyarországon minden 25. percben meghal egy ember. A cigarettázás férfiaknál átlag 16, a nőknél 19 évvel rövidíti meg a várható élettartamot. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ez a rossz szokás (szenvedély) mennyire káros a fiatal, fejlődő szervezetre. Az Egyesült Államokban a Massachusetts állambéli Westminster az első település a világon, ahol 2014 novemberétől betiltották mindenfajta dohánytermék forgalmazását. Az amerikai média lelkesen fogadta a hírt, és egy igazán előremutató lépésről beszélt – igaz, nagyon hamar vissza is vonták a rendeletet a tiltakozások miatt.

A dolog azért is nagyon ellentmondásos, mert a betiltást üdvözlő médiának egy jelentős része néhány nappal korábban annak örült, hogy Washington DC, Oregon és Alaszka felzárkóztak Colorado és Washington államok mellé, és engedélyezték a marihuána élvezeti célból történő használatát, tehát nem csupán az orvosi célút, ami további 20 államban engedélyezett.

Az amerikai közvélemény több mint fele már úgy gondolja, hogy a marihuána fogyasztása ártatlan dolog, és kevésbé káros, mint az alkohol vagy a dohányzás.

Univerzális gyógyszer?

A marihuána legalizálásáért folytatott küzdelem hosszú évtizedekre nyúlik vissza. A legtöbbet hangoztatott érv, hogy – szemben a cigarettával és az alkohollal – a marihuánára nehezebb rászokni. Orvosilag igazolt jótékony hatásai vannak bizonyos betegségeknél, és hatékonyan alkalmazható terhesség esetén a reggeli rosszullétek ellen.

Ám ez egy rendkívül veszélyes tévhit: a terhesség alatt fogyasztott marihuána maradandó károsodást okoz a magzatnak.

Sokat hangoztatott érv továbbá, hogy a legális marihuána adóztatható lenne, amiből jelentős jövedelme származhatna az államnak – és nem a bűnözőknek, a legalizálás ugyanis a drog feketepiacát is megszüntetné. Az aratást követően megmaradó kenderszálakból pedig szövetet, ruhát lehet készíteni amivel lendületbe lehet hozni a könnyűipart. És így tovább, nagy lendülettel folyik a kampányolás a marihuána legalizálása mellett, aminek a pártolói között nem kevés népszerű színész, zenész, művész is fellelhető. Nem véletlen hát, hogy az amerikai közvélemény 51%-a már úgy gondolja, hogy egy joint elszívása kevésbé káros, mint egy cigarettáé.

Akkor miért ellenzi a marihuánának még az orvosi célú felhasználását is az Amerikai Orvosi Társaság (American Medical Association), a Nemzeti Multiplex Sclerosis Társaság, az Amerikai Glaukóma Társaság, az Ameriaki Gyermekgyógyászati Kollégium, az Amerikai Gyermekpszichiátriai Akadémia, az Amerikai Rák Társaság és még sok más egészségügyi szervezet?

Elsősorban a hippokratészi „Ne árts!” alapelv miatt. Ahogy ugyanis ez a Journal of the American Medical Association szaklapban egy nemrég megjelent tanulmányból kiderül, a marihuána előnyös egészségügyi hatásaiból tudományosan csak keveset igazoltak. A két szerző, Samuel Wilkinson és Deepak D'Souza megállapítják, hogy a marihuána lényegileg különbözik minden más gyógyszertől abban, hogy „a hatékonyságát vizsgáló kutatások rendkívül ellentmondóak, és általában nem ütik meg azt a tudományos mércét, amelyet az FDA (az amerikai Élelmiszer és Gyógyszerbiztonsági hivatal) más gyógyszerek esetén elvár.” Vannak arra utaló jelek, hogy a kemoterápia okozta hányást esetleg csillapíthatja a marihuána, ahogy jótékony lehet a cachexiás (kórosan sovány) AIDS/HIV betegek kezelésében és bizonyos neuropátiás fájdalmak esetén – ám ezekre mind vannak az FDA által jóváhagyott gyógyszerek, amelyek hatékonysága tudományosan igazolt és jobb, mint a marihuánáé. Az pedig, hogy poszttraumás stressz, Chrohn-betegség vagy Alzheimer-kór esetén is hatékony lenne a cannabis, inkább csak óhaj, mint tudományos tény.

A legnagyobb probléma a marihuána orvosi felhasználásával mégis az, hogy nem standardizálható. Míg a legtöbb valódi gyógyszer egy vagy csak néhány aktív hatóanyagot tartalmaz, addig a marihuána több mint 100-at, teljesen különböző mértékben, attól függően, hogy milyen fajta növényről van szó. Az adagolásra vonatkozó standardok meghatározása nem lehetséges, ahogyan a hatások és a terápia lefolyása is megjósolhatatlan, a marihuána használata így inkább a kuruzslás, mint az orvostudomány hatókörébe tartozik. Az amerikai egészségügyi szervezetek legfőképpen ezért nem támogatják a marihuána gyógyászati célú felhasználásának engedélyezését.

Öl, butít és nyomorba dönt

Amennyire megkérdőjelezhetőek a cannabis jótékony hatásai, annyira bizonyított ártalmas és veszélyes mivolta.

A közkeletű vélekedéssel szemben például a marihuánára nagyon is rá lehet szokni. Az összes (akárcsak egyetlen alkalommal) fogyasztó 9%-a válik függővé a drogtól. Azok közül, akik fiatal korban kezdik a fogyasztását, minden 6. szokik rá, míg a rendszeres napi használók 25–50%-a válik függővé.

A marihuánaszívás legalább annyira káros a tüdőre és a légzőszervekre, mint a dohányzás, hiszen tartalmazza mindazon káros anyagok javarészét, amelyeket a cigaretta is, sőt bizonyos karcinogéneket még nagyobb koncentrációban is. Egy joint elszívása 2,5–5 cigarettának felel meg. Egy kutatás azt is kimutatta, hogy már napi két joint elszívása néhány év után csökkent tüdőfunkciókat eredményez, egy svéd kutatás 2013-ban pedig arról számolt be, hogy a rendszeres cannabis fogyasztás több mint duplájára növelte a tüdőrákban való megbetegedés esélyét.

A cannabis fogyasztás és a rák egyéb fajtái között is van tudományosan megalapozott kapcsolat, eddigi ismereteink szerint az agytumor, a nyakrák, a húgyhólyag-rák és a hererák egy különlegesen agresszív fajtája hozható összefüggésbe vele. A marihuána közvetlenül az elszívás után 20-100%-kal megemeli a pulzusszámot, s ez a hatás akár 3 órán keresztül is tarthat, ez pedig jelentősen megnöveli a szívinfarktus és a stroke veszélyét. A marihuána-szívóknak közel 500%-kal megnő az esélyük a szívinfarktusra a drog elszívását követő első óra során.

A Brain neurológiai szaklapban korábban megjelent kutatás szerint a fiatalkori marihuána fogyasztás károsan befolyásolja az agyi struktúrák kiépülését, csökkenti az intelligenciát, rontja a kognitív képességeket. Rendkívül rossz hatással van az iskolai teljesítményre (a bukásra álló tanulók 45%-a, míg a jeles tanulóknak mindössze 10%-a tartozott a fogyasztók közé). A Lancet Psychiatry szaklapban nemrég közölt kutatás pedig arra a megállapításra jutott, hogy a napi fogyasztók 60%-a nem fejezi be a középiskolát.

A cannabis-befolyásoltság az egyik legnagyobb veszélyforrássá lépett elő a közúti közlekedésben: a legtöbb halálos baleset ennek a drognak a számlájára írható. A marihuána azonnali hatásai közé tartozik ugyanis, hogy hátrányosan befolyásolja a koordinációs-képességet, a reakcióidőt, a rövidtávú memóriát, álmosságot és levertséget okoz.

A távlati mentális hatások is súlyosak, és annál súlyosabbak, minél korábban kezdett el valaki cannabist használni. Ilyen a hosszú távú memória károsodása, a racionalizáló képesség csökkenése, megváltozott gondolkodás, lecsökkent IQ. Egy utánkövetéses új-zélandi kutatás azt találta, hogy akik tizenévesen erős cannabis fogyasztók voltak, azoknál 38 éves korukig átlag 8 pontos IQ csökkenés volt regisztrálható (8 pontos csökkenéssel egy átlag IQ-jú ember az alsó harmadba csúszik le.)

Említettük már a marihuánának a várandósság alatti reggeli rosszulléteket csillapító hatását, ami miatt több kismama is jóhiszeműen ehhez folyamodik. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem így van! A marihuána hatásainak méhen belül kitett magzat ugyanis súlyos neurológiai károsodásokat szenved el, az imént felsorolt mentális deficiteken túl hajlamosabb lesz hiperaktivitásra, drogfüggőségre, kedélyzavarokra, figyelemzavarokra, nagyobb esélye lesz agydaganatra és leukémiára.

Az az állítás tehát, hogy a marihuána szívása biztonságos lenne, nem állja meg a helyét.

Ha legalizálják, nő a fogyasztás

A drog törvényesítése ugyanakkor azt az üzenetet hordozza, hogy a marihuána használatával minden rendben van. Dr Michelle Cretella orvos, az Amerikai Gyermekgyógyászati Kollégium alelnöke egy cikkben közli azokat a kutatási eredményeket, amelyek szerint a nem használók 10%-a kipróbálná a drogot, ha legális lenne, a használók 18%-a pedig még többet használna. További megdöbbentő tény, hogy 2011-ben már több amerikai gyerek szívott marihuánát, mint amennyi dohányzott. Minden legalizáló államban jelentősen növekedett a cannabis-mérgezést elszenvedők aránya (a kontroll államokban nem mutatkozott ilyen növekedés) és ugyancsak nőtt a kamaszkorú használók aránya, akik ugyan 21 éves kor alatt elméletben nem férhetnének hozzá a droghoz, de a gyakorlatban igen.

A vita más szintjei

A tudományos tények alapján tehát messze több érvet szól a marihuána használatának hivatalos engedélyezése ellen, mint mellette, ennek alapján a döntés nem lenne kétséges.

Az Egyesült Államokban azonban már rég nem pusztán népegészségügyi kérdésről van szó, hanem többfrontos, csakis a speciális amerikai történelmi és társadalmi viszonyok között értelmezhető ideológiai vita bontakozott ki a marihuána legalizálása körül. Ennek egyik epizódja például, hogy a The New York Times tavaly július 27-én szerkesztőségi levélben tört lándzsát a kábítószer legalizálása mellett 21 éves kor felett, mondván, hogy az eddigi gyakorlat fiatal afroamerikai férfiak igazságtalan kriminalizálását eredményezte.

Az Office of National Drug Control Policy az a hivatalos szervezet, amelyik az amerikai elnöknek tanácsot ad kábítószerrel kapcsolatos ügyekben. Ez a hivatal és a konzervativizmussal igazán nem vádolható Obama-adminisztráció, továbbra is kérlelhetetlenül ellenzi a marihuána használatának bármiféle könnyítését szövetségi szinten, elsősorban a társadalmi következmények miatt. A NY Times cikkére adott válaszában az ONDCP elismerte, hogy az amerikai igazságügyi rendszer reformra szorul, de ez nem változtat a cannabis rendkívül veszélyes drog mivoltán:

 „A New York Times szerkesztőinek igazuk lehet a bűnüldözési rendszer kiegyensúlyozatlanságait illetően. De mi, mint törvényalkotók, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a marihuána addiktív és a használatának káros következményei vannak. Megnövekedett használata megnövekedett egészségügyi kockázatot és jelentős többletkiadást jelent az egész társadalom számára. A függőséget okozó legális és jövedéki adóval sújtott szerekről, mint az alkohol és a dohány, már bebizonyosodott, hogy össztársadalmi szinten sokkal többe kerülnek, mint az általuk generált bevétel. Becslések szerint csak az alkoholfogyasztás össztársadalmi költsége 15-szöröse annak, ami a kivetett adókból befolyik. (…) Éppen ezért a témával kapcsolatos bármilyen vitának a tudomány és a tények talaján kellene maradnia és nem átkerülnie a vágyálmok és az ideológiák birodalmába. Az Obama adminisztráció éppen ezért továbbra is ellenzi a marihuána és más illegális drogok törvényesítését (...) A függőség olyan betegség, ami megelőzhető, kezelhető és amiből az emberek kigyógyulhatnak.”

Az ONDCP válaszcikke továbbá ismerteti több olyan hatástanulmány megállapításait, amelyek azt igazolják, hogy a legalizálás nem szünteti meg az illegális drogkereskedelmet, és távolról sem származik akkora bevétel a megadóztatott marihuánából, mint amennyire a legalizáló államok számítanak.

De nemcsak a közérdek az, ami ebben az ideológiailag terhelt vitában érvényre jut, hanem egyesek magánérdeke is. James Shivley, a Microsoft egykori vállalati stratégiai igazgatója másfél évvel ezelőtt például elárulta, hogy a „marihuána Starbucks hálózatának” létrehozásán fáradozik. Neki – és rajta kívül sokaknak még – komoly anyagi érdeke is fűződik a drog legalizálásához.

Az Egyesült Államokban a munkahelyeken már régóta lehet véletlenszerű drogteszteket végeztetni, ami bizonyos esetekben hivatalból kötelezően elrendelendő. Az amerikai iskolákban 2002-ig csak a versenysportokban résztvevő diákokkal lehetett drogtesztet végeztetni, egy precedens ügyet (Pottawatomie County v. Earls) követően azonban a Legfelső Bíróság kiterjesztette ezt minden olyan diákra, aki valamilyen tanórán kívüli kompetitív tevékenységben vesz részt. A National Institute of Drug Abuse a honlapján elmagyarázza, hogy a tesztek célja nem a büntetés, hanem a megelőzés.

Mint már korábban szó volt róla, Magyarországon a történelmi és a társadalmi helyzet merőben más, mint az Egyesült Államokban, nem sok értelme lenne a kábítószerek körüli vitát egy-az-egyben – ahogy ez más kérdések esetében történt – átvenni. A problémára a megoldást – ami számunkra itt és most a legjobban megfelel – nekünk magunknak kell megtalálnunk.

 

A barátság, a családi kapcsolatok mellett, az egyik legfontosabb terep, ahol az együttműködés, illetve a nézőpontok összehangolásának képességét elsajátíthatjuk. Emellett a barátok lelki támaszt is nyújtanak számunkra, amelyre bizonyos életszakaszokban igencsak nagy szükségünk lehet. A másikhoz való alkalmazkodás, az empatikus odafordulás és a megértés mellett, olykor a rivalizálás, versengés is helyet kaphat, ami hozzájárul ahhoz, hogy céljainkat elérjük. Éppen ezért a pszichológia, illetve a fejlődéslélektan is nagy hangsúlyt fektet a baráti kapcsolatok fejlődésének, továbbá a barátság érzelmi oldalának feltárására.

Gyerekkori barátságok

Egy kutatópáros öt olyan értéket gyűjtött össze, amely a gyermekek szerint fontos egy barátságban, de a későbbi életszakaszokra is jellemző.

Milyen a jó barát?

• Igazolás és gondoskodás: éreztetjük egymással, hogy fontosak vagyunk egymásnak, kiállunk egymásért.
• Konfliktusmegoldás: konfliktus esetén megbeszéljük a problémáinkat és könnyen kibékülünk egymással.
• Segítség és irányítás: segítünk egymásnak, hogy könnyebben el tudjuk végezni a feladatainkat, valamint megosztjuk egymással az értékeinket.
• Társaság és szabadidő: időt töltünk egymással.
• Intim eszmecserék: megosztjuk egymással örömünket, bánatunkat, titkainkat, problémáinkat.

Kisgyermekkori barátainkat gyakran a szüleink választják ki, illetve a közelség határozza meg, hogy kivel töltjük az időnket: a szomszéd kissrác vagy anyu barátnőjének a kislánya, mert velük rendszeresen találkozunk, a játszótéri Petike, mert ő is mindig akkor van ott, amikor mi. Ebben a korban a barátság csupán az egymás melletti játékról, később az együtt játszásról szól. 4 és 9 éves kor között már a közös vonások is szerepet játszanak a barátságok kialakulásában, s olyanokat választunk barátoknak, akik valamiképp hasonlóak hozzánk. 6 és 12 éves korunk között, egyre inkább képessé válunk a másik nézőpontjába belehelyezkedni, így az együttműködés valamint az alkalmazkodás válnak a barátság központi elemeivé. Ugyanakkor ebben az életszakaszban a különböző kortárscsoportokhoz való tartozásnak is nagy szerepe van, amely segít a különböző szociális készségek, az egyezkedés, a kompomisszumkészség, az önérvényesítés illetve az alkalmazkodás elsajátításában.

Talán ez az egyik oka annak, hogy ebben az életszakaszban a gyermekek többségének sok „barátja” van, hiszen a közösség minden egyes tagjával igyekeznek jó viszonyt kialakítani, hogy a csoporton belül megfelelő pozícióba kerüljenek. Az emlékkönyv is a kortárscsoporthoz való tartozás egyik jelképe, hiszen a kis közösség minden egyes tagja rajzol, ír valamit a másiknak, ezáltal is megerősítve a társasághoz való tartozás érzését. Ezért sem csodálkozhatunk azon, hogy ezeknek a kapcsolatoknak a többsége hamar véget ér, hiszen valójában nem egy-egy személyhez, hanem magához a közösséghez kötődünk. Amikor a csoport felbomlik, a különböző életutak, illetve a gyakran kialakuló távolság miatt az egykori társasághoz tartozó személyek többségétől lassan eltávolodunk.

Természetesen lehetnek olyanok, akikkel a későbbiekben is szoros kapcsolatban maradunk, ami sokat segíthet a serdülőkor kríziseivel való szembenézésben. A tizenévesek gyakran teljesen új kapcsolatokat építenek, hiszen a kamaszkor küszöbén nagy szükség van olyan barátokra, akikre számíthatunk a családunktól való függetlenedésben, illetve akik kapaszkodót jelentenek a sokféle bizonytalanság közepette. Serdülőkorban ugyanis a barátok támogatása hatalmas segítséget jelent a szülőktől való érzelmi eltávolodásban, valamint a hullámzó érzelmekkel való szembenézésben. Visszajelzéseik hozzájárulnak az önismeret és az énkép fejlődéséhez, dicséretük és bátorításuk pedig növeli a gyakran bizonytalan kamasz önbizalmát.

Hová lesznek a barátok?

Bár barátokra nem csak gyermekkorban van szükségünk, mégis gyakorta előfordul, hogy a felnőtt léttel együtt járó számtalan feladat közepette elfeledkezünk a barátság iránti természetes igényünkről. Különösen nehéz megőrizni a barátságot akkor, ha a két ember teljesen más életszakaszban tart. Lehetséges, hogy míg egyikük nehezen talál párt, szingliként éli az életét, és a karrierépítés tölti ki minden idejét, addig a másik már házasságban él és gyereket nevel. A teljes mértékben eltérő életritmus mellett a közös témák is megfogyatkoznak, ami gyakran a barátság kiüresedéséhez vezet.

A kisgyerekes szülők helyzetét még tovább nehezíti, hogy a nagycsalád felbomlásával, és a nagyszülőktől, szülőktől kapott érzelmi támasz csökkenésével nem nagyon számíthatnak senkire, pedig ekkor lenne igazán szükségük olyan emberekre maguk körül, akik hozzájuk hasonló élményeken mentek/mennek keresztül, akik meghallgatják, megértik, olykor tanácsokkal látják el és támogatják őket. Hatalmas segítség ilyenkor (is), ha a párunk egyben a legjobb barátunk, ugyanakkor külső kapcsolatokra is szükség van, vagyis hogy a pár mindkét tagjának legyenek más barátai is, illetve olyan párok, akikkel közösen összejárhatunk és megoszthatjuk velük örömünket, bánatunkat. Mindazonáltal érdemes meghúzni a határokat, például, hogy mely témákat osztunk meg a barátainkkal, mivel gyakran éppen az okoz konfliktust a családban, hogy olyan problémákat mondunk el a barátainknak, amelyeket elsősorban a házastársunkkal kellene megbeszélnünk, tisztáznunk.

Barátokra minden életszakaszban szükségünk van, de az életre szóló barát mítosza számtalan esetben csalódást okoz.

Van, hogy hosszabb-rövidebb időre eltávolodunk egymástól, de az életünk egy későbbi szakaszában újra egymásra találunk. Ez nem jelenti azt, hogy rossz barátok lennénk, csupán a változó igények, élethelyzetek elsodornak bennünket egymástól és újabb kapcsolatokat hoznak magukkal.

„Kimentem az erkélyre, s mint minden este, felnéztem az égre. Atyaisten! Holdfogyatkozás! (...) Ezt nem lehet egyedül elviselni. (...) Eszembe jut barátom, akivel két hete az újholdat néztük. Csakhogy ő most Európa másik csücskében van. Mindegy, megvan a hotel száma, hívom, kapcsolják, meglepett, álmos hang: Te vagy? Mi történt? Holdfogyatkozás van, hadarom, csak annyi, hogy nézz ki az ablakon, és bocsánat, ha felébresztettelek. Leteszem a kagylót. Nem kellett volna. Hülyét csináltam magamból. Egy óra múlva csöng a telefon. Most ment le az árnyék a Holdról, mondja. Aludj jól.”

Janikovszky Éva

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>