A névválasztáson túl

Teljesen érthető, ha egy fiatal pár az együttjárásuk kezdetén nem a leendő kihívásokkal foglalkozik, hanem boldogan élvezik a másik fokozatos megismerését. Amikor azonban a kapcsolat komollyá válik, és olyan döntés kapujába kerülnek a pár tagjai, ahol a holtodiglan-holtomiglan gondolatát kell komolyan mérlegre tenni, érdemes higgadtan, valamelyest külső szemmel ránézni a párkapcsolatra, annak kockázatos területeire, fejlődési lehetőségeire. A tudatosabban készülő pároknál itt kerül elő – a gyermeknevek tervezésén túl – a saját szülői szerepre való felkészülés: a nevelési elvek tisztázása, a szülői szerep összeegyeztetése a házastársival és a karrierrel, sok esetben a közösségi szolgálattal.

Gyakran gondolják a felek, hogy minden fontos információt megkapunk a párunkról, ha látjuk, hogyan bánik mások gyermekével.

Valóban fontos az ilyen helyzetek megfigyelése, de mély, nyugodt beszélgetések is kellenek hozzá, akár már családos párok segítségével.

Érdemes közösen végigvenni: azonnal szeretnének-e babát vállalni, vagy először megerősítenék a házasságkötés után a kapcsolatot. Ha van választási lehetőség, az utóbbi szerencsésebb, mert nehezebb egyidőben két új szerepet, a friss házastársit és a szülőit is tanulni. Ki az, aki otthon lenne a gyermekkel, hogyan érintené ez a két karriert?

Mi történik akkor, ha az egyik fél már nem vállalna több gyermeket, de a másik ragaszkodik hozzá?

Az ilyen kérdésekre és helyzetekre jórészt fel lehet készülni még az esküvő előtt, de az is biztos, hogy lesznek váratlan helyzetek a házasságban.

Egymás mellett vagy együtt?

Szintén fontos téma a feladatok megosztásának terve. Sok férfinél tapasztaljuk azt a hozzáállást, hogy a gyermekekkel járó teendők szinte kizárólag a nő, az anya dolga. Azon túl, hogy mi sem szakemberként, sem házaspárként nem tartjuk szerencsésnek és előremutatónak ezt a hozzáállást, mindenképpen ki kell derüljön még az elköteleződés előtt.

Mit gondol a férfi a pelenkázásról, a síró gyermekről, katonás rendnek kell-e várnia otthon, amikor hazaér a munkahelyéről, avagy ő is tervezi, hogy a háztartásból, gyermekek ellátásából kiveszi a részét?

A házasság ápolásáról nem is beszélve, ami elsődleges fontosságú kell legyen. Gyakran halljuk krízisbe került házaspároktól, hogy a gyermekek születésekor változott meg a kapcsolatuk: a nő egész nap a gyermekekkel volt, és fáradtan várta délután a férfit, hogy legalább egy kicsi terhet vegyen le a válláról, amíg ő lezuhanyozik, vagy csak tíz percre leül – de a munkából hazaérő, szintén fáradt férj nem tudott segíteni, csak még feszültebb lett, mert nem volt rendben a lakás, és még nem gőzölgött a friss vacsora. Így lassan elkezdtek távolodni, egymás mellett élni és nem együtt. Szerencsére meg lehet előzni az ilyen helyzeteket, de csak tudatos odafigyeléssel, már a házasságkötés előtt.

Honnan hová?

Mindezek szorosan összefüggenek a saját szüleinkhez való viszonyunkkal, hiszen ők az első számú referenciaszemélyek – akár pozitív, akár negatív értelemben: a saját gyermekünk nevelésével kapcsolatos dolgokat gyakran úgy osztjuk ketté, hogy mik azok, amiket úgy szeretnék csinálni, mint a szüleim – és mik azok, amiket nem. Az ilyen családi minták átbeszélése a párkapcsolatban nemcsak a leendő kihívásokat egyszerűsítik le, hanem a párunk jobb megismerését is elősegítik.

Kulcsfontosságú a későbbi gyermekek lelki nevelésének kérdése. Egy párkapcsolatban jóval könnyebb összeegyeztetni a különböző vallási nézeteket és gyakorlatokat a két fél között, de amikor megszületik a gyermek, az ütközés esélye jóval nagyobb, ha nem tisztázzák előre.

Hasonló a fegyelmezés témaköre: a szülőknek muszáj összezárniuk a gyermekek előtt az ő fejlődésük érdekében, hiszen ez adja a fejlődéshez szükséges lelki biztonságot nekik.

Ha eltérő is a véleményünk a párunkétól egy adott helyzetben, azt nem a gyermek füle hallatára kell visszajelezni, hanem négyszemközt. Ugyanígy nem hasznos, ha az egyik szülő folyamatosan jóval megengedőbb, mint a másik.

Kapcsolódó cikk a kepmas.hu partnere, a Férfiak Klubja weboldalán (ferfiakklubja.hu):
Akkor szeretjük jól a gyerekeinket, ha éppen megfelelően öleljük őket
"Azt gondolom, anyám éppen jól szeretett engem. Megfelelően tartott a karjaiban, nem szorított birtoklón, és nem ölelt túl lazán, megtapasztalhattam és elvihettem útravalóul a pozitív, biztonságos kötődést, hogy képes legyek emberi kapcsolataimban magabiztosan, érzelemdúsan, bizalommal telve jól szeretni."
Olvassa el itt!

Emlékszem a nőre, aki nem sietett sehova, nem idegesítették a saját gyerekei, nem kajtatott folyton utánuk, nem pillantgatott nyugtalanul a szomszéd asztalokhoz az étteremben, hogy jaj, vajon ott hozzájuk képest mi történik. Élvezte, hogy itt van, hagyta, hogy a kamaszai azt tegyenek, amit akarnak, nem stresszelte magát, nagyokat úszott, este ők ültek a legtovább az asztaluknál a vörösbor mellett, és mintha magukban nagyon jól szórakoztak volna a sok kisgyerekes anyukán, akik közül én voltam az egyik.

Nagyon vonzó volt. Egyszerűen az életállapot volt vonzó, amiben ők éltek, ez a házaspár.

Sétálok a folyosón, ráérek, minden gyerekem lekötötte magát valamivel, és az elmúlt 15 év alatt megtanultam, hogy ennek egyszerűen örülni kell. Ballagok a folyosón, egyik épületrészből a másikba. Kissé öntelten nézegetem a frissen lakkozott körmeimet a lábamon és a kezemen, amelyek látványosan kivilágítanak a fekete ruhából, ami meg nagyon előnyös, pont azt takarja, amit kell, és azt nem, amit nem kell.

Élvezem, hogy nincs semmi dolgom. És figyelem a többieket. A szorongó anyukákat. A stresszelőket. A szorongó és stresszelő anyukák miatt boldogtalan vagy türelmetlen apukákat. A szüleik átlagosnál magasabb stressz-szintjétől feszültebb gyerekeket.

Akik biztosan felverik a visításukkal a többiek alvó gyerekeit, akiket félórával korábban le kellett volna tenni, akkor nem lennének ilyen nyűgösek, akiket túlságosan megsütött a nap, és akiknek nem kellett volna két tányér tejbegrízt enni a vacsorához, mert most ez egész éjjel nyomni fogja a hasukat, emiatt aludni is rosszul fognak. Ugrásra készen állnak, szaladnak, totyognak a csemeték mögött a szerencsétlen szülők, akik azzal az elvárással jöttek nyaralni, hogy ez most jó lesz és pihentető, aztán persze az elvárásaikhoz képest mégse (az otthoni mindennapokhoz képest viszont lehet, hogy tényleg, de ez szinte fel sem tűnik).

És még ki is kell nézni valahogy a sok idegen között, egy drága szállodában. Mindegyik anyuka úgy érzi, rajta maradt a szülés után a legtöbb kiló, neki a legvállalhatatlanabbak a striái a hasán, és az ő fürdőruhája a legelőnytelenebb. Mert ki tudja, a többieknek honnan van arra idejük, hogy fürdőruha után szaladgáljanak, amikor egy rendes anyának a gyerekek mellett nyilván csak a sarki butik kínálata jut, vagy a nagybevásárlás, amikor ugyan a próbafülkét már nem meri a babakocsi mellett megkockáztatni, de szemre kiválasztott egy darabot, ami tényleg majdnem jó...

Ezek utálnak most engem, a piros körmeimmel és a kamasz fiaimmal, akik elfoglalják a trambulint a kicsik elől, és akiket én nem zavarok ki onnan. Utálnak, mert nincs bennem semmiféle iparkodás, igyekezet és buzgalom.

És nyomasztja őket, hogy a férjeik ennek ellenére köszönnek nekem a folyosón. Pedig nem lettem jobb nő ennyi év alatt, csak már én vagyok a gödöllői anyuka, akinek vonzó az életállapota. És aki ráér bíztatóan rámosolyogni a nyűgös informatikus vagy vállalkozó apukákra a folyosón, hogy megérezzék, pár év, ki kell bírni, aztán az ő feleségük fog ilyen nemtörődöm nyugalommal és lazasággal átvágni az asztalok között, őt fogja először megkérdezni az étteremvezető, hogy melyik asztalt szeretné, és ő lesz az, akit zárás után is kiszolgálnak a bárban.

És nem azért, mert kevesebb kiló – nem, nem kevesebb –, nem azért, mert meg vannak csináltatva a mellei – nincsenek megcsináltatva –, és nem is azért, mert az ő lánya a legszebb a medencében. (Ami egyébként így van, de ezt sem vettem korábban észre, mert nem értem rá, mert a többiek nyilván tökéletesebb gyerekeit fürkésztem.) Hanem mert el fog múlni ez az elvárásoktól túlterhelt életállapot, a kisgyerekes anyaság, az élet legstresszesebb és legterheltebb időszaka. Amikor a társadalmi elvárások és az azokat közvetítő kulturális termékek (magazinok, tévéműsorok, filmek, könyvek) és szintén azokat közvetítő barátnők, nagynénik és egyéb ismerősök olyan elképesztő nyomás alatt tartanak egy harmincéves nőt, amilyen nyomás alatt soha nem volt még, és nem is lesz, ha van egy kis szerencséje. Amikor egyszerre kell jó, sőt, tökéletes anyának lenni; jó, sőt, tökéletes nőnek, feleségnek, háziasszonynak, szeretőnek, és megmaradni egyébként vegyészmérnöknek, újságírónak, könyvelőnek vagy eladónak is. Mindezt úgy, hogy egy, két, három időzített bombáért vagy folyamatosan felelős. Akkor is, ha nem veled vannak.

Megyek a folyosón, vonulok, nem jut eszembe, mennyi nyűg és baj van a fiúkkal, és mennyi energiát visz el a lányom, a háromféle munkahelyemet és a felesleges önkínzásokat is elfelejtem egy rövid időre. Hálával gondolok a pszichoterapeutára, aki annyit dolgozik velem az önbecsülésemen, és a Jóistenre, akinek a különleges kegyelméből ezt a tényleg különlegesen szép színű lakkot sikerült kiválasztanom, meg a férjemre, aki repülni bíztat át egy világon. És hálával gondolok az életemnek arra a jelentős részére, ami nem a gyereknevelésről szól, hanem igényes szakmaiságról, bátor döntésekről, rafinált problémamegoldásokról, amikben mind azért (is) vagyok jó, mert a gyereknevelésen edződtem.

Drágáim, drága feleim, kisgyerekes anyukák és hozzájuk tartozó apukák, magasra emelem a pislákoló fényt a tenyeremen, nektek is világítson az alagút végén. Jelezze, hogy lesz ez jobb is!

És akkor majd ez fog hiányozni, persze, a még ragaszkodó, odabújó, szeretetüket kifejező háromévesek és a minket istenítő négyévesek. De annyira nem fog hiányozni, hogy ne lehessen élvezni az idő múlásának a felszabadító voltát. Semmi nincs veszve. Boldoggá tesz, hogy már mindig közelebb leszek a negyvenhez, mint a harminchoz. A negyveneseké az élet maga. Ha ők is akarják.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Beke Mari rutinos művészpedagógus, népművész, aki múzeumi foglalkozásokon és kézműves alkotótáborokban sok-sok gyereket vezetett már be a hagyományos népi kultúra világába. Nagyszülei mindszenti tanyáján, vakációk idején ismerkedett meg a hagyományos gazdálkodással, és ma is az ő példájukat követi a környezetben található anyagok felhasználásával és kreatív újrahasznosításával. A magyar népművészet kimeríthetetlen kincsesbánya számára, amikor újabb és újabb kézműves feladatokat talál ki 6 és 14 év közötti tanítványai számára.

Nem mindig ragaszkodik teljesen az élethű kivitelezéshez, néhol az eredetitől eltérő technikákat és anyagokat használ – alkalmazkodva a gyerekek képességeihez és lehetőségeihez –, de a hagyomány szellemiségét mindig őrzi. Így lesz kézműves alapanyag a régen használt zsíros korom helyett a fekete cipőkrém, malter helyett papírmasé, faragott fa helyett agyag és gyurma.

A könyv nagy erénye, hogy az eredeti tárgykészítő vagy díszítési technika leírásával indul minden játék, utána következik annak a leírása, hogy itt és most hogyan tudják a gyerekek azt – vagy valami ahhoz nagyon hasonlót – megvalósítani. Jól követhető, érthető útmutató vezeti be a gyerekeket és a pedagógusokat a kézműveskedés és a népi játékok világába. Ezek első csoportja a népi mesterségek tudásán alapul, a második nagy csoport az évszakokhoz és a vallási ünnepekhez kötődik, a harmadik és negyedik fejezet a hétköznapi élet díszeit, használati tárgyait és játékait idézi fel, míg az ötödik, utolsó nagy témakör játékos alkotásai a népi vallásosság világába vezetik be a gyerekeket. Sok év kipróbált, letisztult művészpedagógiai tapasztalatainak tárháza ez a csodálatos könyv, méltó utóda gyermekkorunk meghatározó olvasmányélményének, a Hetvenhét magyar népmesének.

Öröm kézbe venni, lapozgatni és használni ezt az albumot! E szép külsejű és gazdag tartalmú foglalkoztató könyv túlzás nélkül a magyar könyvkiadás remeke.

A jó lekvárok és befőttek első titka a tökéletes alapanyag: a hozzávalókkal kegyetlenül kell bánni, nincs olyan, hogy valami „csak egy picit” sérült. Minden sérült részt ki kell vágni, ilyesmi az üvegekbe még véletlenül sem kerülhet, még azt is félre kell tenni, ami csak egy picit gyanús. Ezeket persze nem kell kidobni, készülhet belőlük kompót, de be lehet dobni őket a gyümölcscentrifugába is. A válogatást követően a befőzésre szánt gyümölcsöt alaposan meg kell mosni, nemcsak azért, hogy eltávolítsuk a felületi szennyeződéseket, hanem azért is, mert ez eleve megtizedeli a gyümölcsön lévő mikrobák számát. A mosást persze úgy kell végezni, hogy közben a lehető legkisebb mértékben sérüljön az alapanyag. Ezt azzal segíthetjük, ha mosás előtt picit áztatjuk a gyümölcsöt, magát a mosást pedig úgy végezzük, hogy az alapanyagot többször leöblítjük bő vízsugárral.

A mosóvíz hőmérséklete ideális esetben 12–18 fok, de például a szilváé lehet meleg is, annak a felületét ugyanis viaszréteg borítja és védi.

Forrón tartósítva

A befőtteket a hőkezelés tartósítja, ha az tökéletes, tartósítószerre semmi szükség, elhagyható a cukor is. Persze a magas hőmérséklet a mikrobák mellett a C-vitamint is tönkreteszi, de a gyümölcsöknek nem ez az egyetlen értékes összetevője.

Ahhoz, hogy más kár ne keletkezzen, a befőttet rövid ideig tartó forralás után sterilizált üvegbe kell helyezni. Ehhez a legjobb megoldás az, ha forró vízbe állított üvegekbe öntjük az alapanyagot, amivel elkerülhetjük azt is, hogy a hirtelen meleg megpattintsa az üvegeket. Ezt követően felkerülhet a fedő, majd az üveg mehet a száraz dunsztba, ami – mivel csírátlanítja az üvegben maradt levegőt is – a végső fertőtlenítést is biztosítja. Ilyenkor jön létre vákuum is az üvegben, méghozzá azért, mert a lekvár és a fedő közti levegőből a hűlés során kicsapódik a vízgőz, az lecsurog, ugyanarra a térfogatra pedig kevesebb levegő jut.

Aki teljesen biztosra akar menni, az üvegeket a végső lezárás előtt meg is rázogathatja, akkor ugyanis kiszabadulhatnak a töltéskor keletkező légbuborékok. Arra is érdemes figyelni, hogy akkora üvegeket használjunk, amelyekből a befőtt viszonylag hamar elfogyasztható, ha ugyanis tartósítószert egyáltalán nem használunk, akkor felbontás után hamarabb tönkremehet.

Nyersen az üvegbe?

A gyümölcsöket nedves dunszttal is be lehet főzni. Kezdő lépésként a megtisztított alapanyagokat egyből steril üvegbe kell helyezni, majd azt azonnal forró lével fölönteni. A cukor itt is elhagyható, de ha az íze miatt kell, akkor persze mehet bele, ahogyan a fűszerek. A föltöltést követi az úgynevezett nedves dunszt, ami viszonylag körülményes eljárás, ugyanis azt jelenti, hogy a gyümölcsöket az üvegekkel együtt főzzük meg. Ez úgy történik, hogy azokat egy rács közbeiktatásával behelyezzük egy nagy fazékba (tehát az üvegek alja nem ér le), majd a fazekat az üvegek felső részéig megtöltjük vízzel. Ebben a fázisban a fedőt az üvegekre csak lazán kell ráhelyezni, rácsavarni csak a művelet végeztével szabad. Ennél a módszernél a csírátlanítás a víz forrásakor kezdődik meg, ekkor kell a lángot takarékra állítani, majd nagyjából fél óráig úgy hagyni. Ezt követően a tetőt is rá lehet az üvegekre csavarni, majd következhet a száraz dunszt. Ilyenkor a vákuum ugyanúgy jön létre, mint a hagyományos eljárásnál.

Pektinnel nyert idő

A lekvárokat köztudottan sokáig kell főzni, mert a lekvárok kellő sűrűsége csak idővel alakul ki, az állagot biztosító pektin ugyanis nem szabadul föl azonnal. Ez az anyag a gyümölccsel és a cukorral együtt melegszik, órák alatt sűrűsödik be és válik zselészerűvé, ez biztosítja a különböző gyümölcszselék, lekvárok és dzsemek kocsonyás állagát. Maga a pektin egy olyan poliszacharid, ami a növények sejtfalában van, gyümölcsökből előállítva ma már külön is be lehet szerezni. Ha így adjuk hozzá a lekvárokhoz, akkor azok hamarabb elkészülhetnek, ugyanis nem kell sokáig főzni pusztán amiatt, hogy állaguk megfelelő legyen.

Kép

Kép: Freepik

A pektin teljesen íztelen, így a lekvárok ízét és zamatát a legkevésbé sem változtatja meg, csupán stabilizálja, javítja azok állagát. Érdemes tudni azt is, hogy a túlzottan érett gyümölcsök pektintartalma alacsonyabb (az érési folyamat a pektin lebomlásával és ezzel együtt a gyümölcs megpuhulásával jár), emiatt akkor is érdemes lehet pektint hozzáadni.

Tökéletes aszalvány

Az aszalás szintén jó tartósítómódszer, viszont nem egyszerű. A gyanús, már romlásnak indult darabokat itt is ki kell válogatni, az érett, egészséges szemeket pedig meg kell tisztítani a szennyeződésektől. Fontos, hogy a gyümölcsök nagyjából egyformák legyenek, illetve egyformára daraboljuk őket. Ha erre nem figyelünk, a kisebb szemek túl kemények lesznek, a nagyobbak félkészek maradnak. A megfelelő darabolás mellett alapszabály az is, hogy a gyümölcsök lassan, fokozatosan veszítsék el nedvességtartalmukat: ez ideális esetben 15–20 százalék alá csökken. Az alacsony nedvességtartalom mellett a mikroorganizmusok már nem tudnak dolgozni, így a gyümölcsök nem romlanak meg.

Az aszalás legősibb módja a napon szárítás, ma is alkalmazható, ha a helyszíne tiszta és pormentes, légmozgása folyamatos. A kipárolgó levegő és azzal együtt a nedvesség így tud könnyen távozni. Az aszalás nagyjából egy hét alatt ér véget, ennyi idő kell ahhoz, hogy a nedvességtartalom eléggé csökkenjen. Ez idő alatt a gyümölcsöket többször át kell forgatni. A legegyszerűbb megoldás a háztartási aszalógép, de aki nem akar ilyet beszerezni, a sütővel is boldogulhat, bár ott nagyobb a kérgesedés veszélye. Ezt a légkeverés segít elkerülni. A gyümölcsöt a legjobb sütőrácsra helyezni, a hőfokot pedig 60–70 fokon tartani. Az alapanyagot többször meg kell keverni, kóstolásra pedig folyamatosan szükség van, azzal lehet ugyanis megállapítani, mikor fejezhető be az aszalás.

Ha az alapanyagokra, a higiéniára és a megfelelő hőkezelésre figyelünk, teljesen fölösleges a befőtteket tartósítani, a lekvárok tetejére késhegynyi szalicilt hinteni. Utóbbit az élelmiszeripar már nem is használhatja tartósítószerként, de háztartási használata – noha ellenjavallott – ma is elég gyakori. Pedig a szalicilsav izgatja a nyálkahártyákat, allergiát, nagyobb mennyiségben fülzúgást okozhat. Allergiát a benzoesav is kiválhat, házi készítésű dolgokhoz teljesen fölösleges használni. Az iparban a kevésbé elálló, csökkentett cukortartalmú dzsemekhez, lekvárokhoz és zselékhez, kandírozott gyümölcsökhöz használják.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ez a szépirodalmi minőséget képviselő napló tanúskodik arról, hogy az egyén – helytállásával, aktív részvételével – alakíthatja a történelmet, vagy legalábbis orvosolhatja valamennyire a történelmi események által ejtett sebeket. Manaszy Margit a Temesváron élő, kiváltságos életet élvező úri osztály tagja, Niamessny Mihály országgyűlési képviselő felesége volt. Hosszú éveken át vezetett naplót, amely nemcsak egyszerűen a hétköznapokat dokumentálja, hanem szépirodalmi mű is. Az elején említi, hogy nagymamáját, aki 1848-ban menekült a fellázadt oláhok elől, mennyire irigyelték „azokért a nagy, viharos időkért, amelyeket átélt”, ők, az unokák, „akiknek már csak csendes, boldog napok szürke egyhangúsága jut”. De a világháború Margit ifjúságát a boldog békeidőkből átterelte egy gyökeresen más, megpróbáltatásokkal teli asszonysorsba.

Az első sebesült katonák érkezésekor szembesült azzal, hogy a nehézségek sokakat lebénítanak, tehetetlenné tesznek, éppen ezért hatalmas a felelőssége annak, aki meg tudja őrizni cselekvőképességét. „Én vagyok az egyetlen, aki tenni, cselekedni képes, a többi mind belém kapaszkodik” – írta naplójában. Ilyen körülmények között a másokért is tenni akaró ember példaképpé, mozgósító erejűvé válhat. Margit asszonyokból csoportot szervezett, akikkel Labestationt, vagyis „üdítő állomást” hozott létre a temesvári pályaudvar mellett, hogy enyhítsenek az egyre nagyobb tömegben érkező, vonatokkal szállított menekültek és sebesültek szenvedésein.

Kis csapatának tagjai a társadalom különböző csoportjaiból származtak, és a háború négy éve alatt szakadatlanul, erejükön felül végezték betegápoló munkájukat.

„Eszembe jut, hogy más években ilyenkor zsúrra mentem. És érdekelt, hogy milyen blúz lesz az Etuskán, aki most a kórházban kötöz, és kivel fog flörtölni a szép Balázsné, aki most a műtőben undok sebeket mos. (…) Próbálunk enyhíteni kínt pár szóval, meleg tejjel, cigarettával – és utána érezzük, égő, fojtó keserűséggel, hogy egy napnak a fárasztó munkája elvész, mint egy csepp a tengerben.” A háború, a sok szenvedés megérleli, felelősségteljessé teszi azoknak a személyiségét, akik nem csupán saját életükért aggódnak. A történetírók többnyire csak az életüket adó férfiak hőstetteiről emlékeznek meg, és elfelejtkeznek arról, hogy a háború legalább akkora pusztítást végez az anyák szívében – és a pszichés szenvedésekről sem beszél senki. Miközben Margit tizennégy-tizenhat éves lengyel katonákat is ápolt és vigasztalt, joggal vélte úgy, hogy „ez a háború az anyai szívek véres, rémes harca, minden golyó őket találja el.”

A háborús düh és besorozási lelkesedés, amely kezdetben az egész társadalmat áthatotta, hamar lelohad a veszteségek hírére. Margit az ellenség emberveszteségét is tragédiának tartja, és a hadifoglyok szenvedéseit is enyhíteni próbálja. Hamar tapasztalja, hogy a halál cseppet sem magasztos esemény. „Az emberek a meghalást valahogy szebbnek, drámaibbnak képzelik. Annyi embert láttam meghalni, s nem mondott semmit egy sem. Szürkén, egyformán léptek át mind a sötét kapun.” Egyre több lett a katonaszökevény, a teljes összeomlás után pedig a gyülevész hordákhoz csatlakozó egykori katonák, a tehetetlen politikusok és a győztesek előrenyomuló hadai társadalmi káoszt teremtenek. Margit rokonságát, baráti és ismerősi körét a háború valósággal megfelezte; a háború utáni szerb, majd román megszállás és megtorlás pedig őt és szűkebb családját is közvetlenül veszélyeztette. Tizenhét éves fiát sikerült a börtönből kiszabadítania, Temesvárról azonban Budapestre kellett menekülniük.

A napló első bejegyzése 1914. június 29-én, a Ferenc Ferdinánd elleni szarajevói merénylet másnapján íródott, az utolsó pedig 1920 júliusában, a Budapestre menekülés megpróbáltatásait foglalja össze.

Tragikus emberi sorsok, a pusztítással szembeni hősies erőfeszítések peregnek le a könyv lapjain – a hatás, a stílus mégse lehangoló, hanem felemelő és példamutató, biztató. Manaszy Margit a történelem és a hétköznapok erős asszonyainak egyike, akikhez hasonló jó esetben sokunk családjában volt: olyan ember, aki nem hagyta magát pusztán sodortatni az eseményekkel, hanem igyekezett kezébe venni sorsát a körülötte élők javára. „Különös jelensége a háborúnak, melyet gyakran megfigyeltem: az asszonyok olyan mások, olyan önállóak lettek. Rájöttek a saját értékükre, a saját erejükre” – írta a háború vége felé. Az ilyen nők azok, akik – Nagy László költő szavaival – átviszik a fogukban a Szerelmet, az Életet a túlsó partra, minden időben.

Niamessnyné Manaszy Margit: Villámlik messziről… Kossuth Kiadó, 2017.

Tervezzünk együtt!

A családi nyaralás egy-két hete az év egyik csúcspontja.

A közös étkezéseknek is újra és újra terítékre kerülő témája lehet az ötletelés, amely előrevetíti a közösen átélhető örömöket, jókedvet és várakozást hozva a család mindennapjaiba. Az ötletbörze is minőségi együtt töltött idő. Kisebb gyerekeknek jó beszélgetésindítás lehet, ha megkérdezzük, mire emlékeznek legszívesebben a tavalyi nyaralásból, ami segítségül szolgálhat a tervezéshez. Igazán kreatív alkotófolyamat a különböző vágyak összeegyeztetése, ez egyben az együttérzés, másikra odafigyelés és alkalmazkodás iskolája is.

Konzervatív csöppségek

A kisgyermekes szülőknek szükségük van a rekreációra, a csecsemő adottságai azonban határt szabnak elképzeléseinknek. Érezhetjük, hogy saját pihenésünket kénytelenek vagyunk ehhez igazítani.

Nem javasoltak a túlságosan mozgalmas, napirendet felborító programok, a hosszas utazás, mert kibillenthetik a kicsi ritmusát, nyugtalanná, síróssá válhat, akár meg is betegedhet a feldolgozhatatlan stressz következtében.

Ha módunkban áll, a kalandosabb helyzetekre érdemes magunkkal vinni egy vállalkozó szellemű nagyszülőt, aki nyugodt környezetben foglalkozik az unokával, amíg a szülők feltöltődnek. A kisbabák konzervativizmusához leginkább az egy helyben levés, a megszokott napirend betartása és a csendes környezet illeszkedik.

Nyughatatlan felfedezők

A totyogó nem képes egy helyben megmaradni, mindenre felkapaszkodik, átmászik a strandon a szomszéd törölközőjére, szétszedi az éttermet, miközben ámulva fedezi fel az asztal alatt kitáruló világot. Nyitott és tapasztalatokra éhes: szívesen pancsol naphosszat a vízparton, vagy nézegeti az erdei piknik során a csillogó bogarakat. Ilyenkor ültethető biciklire felszerelhető ülésbe vagy a szülő hátára hordozóba, amelyek segítségével akár kisebb túrákat is tehetünk. Sok aggodalmat megspórolhatunk, ha olyan szállást választunk, ahol megfelelő nagyságú tér áll rendelkezésre a mozgáshoz, van kert játszótérrel, medencével kisgyermek számára, a felszerelés bababarát, és megfőzik helyettünk a vacsorát.

Apró kalandorok

Az óvodáskorú gyerek számára fontos az együttjátszás. Évek múlva is képes felidézni, amikor a szülő iszapvárat épített vele a parton, alagutat ásott a homokba, bemászott vele a trambulinba.

Ideális a strandolás, ahol a sok gyerek között gyorsan társakra lel, lehetőséget hagyva a szülőnek, hogy fél szemét rajta tartva kissé önmagára is időt szentelhessen. A kisiskolás növekvő autonómiaszükségletét jól szolgálja egy komplexebb mászóka vagy bonyolultabb hinta. Hetekig is élmény számára egy jó játszótér, ha olykor-olykor megspékeljük állatkerti vagy vidámparki kirándulásokkal. Már a nyolc év körüli gyereket is lekötik az interaktív múzeumi foglalkozások, főleg, ha érdeklődésének megfelelően, közösen választunk.

Baráti társaságok, távolabbi családtagok együttnyaralása ebben az időszakban sok pozitív tapasztalatot nyújthat a közösségi életről. A hasonló korú gyerekek szülei együttműködhetnek a gyermekprogramok menedzselésében, némi szusszanáshoz juttatva egymást. Az ovis és kisiskolás korosztály számára élmény a gyermekcsapatban való játék, és az esetleg évek óta otthon dolgozó anyukák is társas impulzusokhoz juthatnak.

Élmények vonzásában

A kiskamaszkor az intenzívebb tapasztalatok keresésének, így az aktívabb nyaralás igényének időszaka. Élményfürdők, kalandparkok, mászófalak, kötélpályák: boldog időszak ez az extrém sportok szerelmeseinek, hiszen együtt vághatnak neki gyermekeikkel a felnőtt számára is kihívást jelentő kalandoknak.

A gyermekközönséget is célba vevő fesztiválok szintén nagyszerű közös időtöltést jelenthetnek a kulturális programokra fogékony családok számára. Az előadások, koncertek, az emberek forgataga vonzó ebben az életkorban.

Az utazások és távoli tájak iránt rajongók tervezhetnek izgalmakkal teli expedíciókat sátrazással, hegymászással, biciklitúrával. Maradandó élményt jelentenek a külföldi kirándulások, egy-egy érdekes látnivaló felfedezése. Némi városnézéssel is fűszerezhetjük, azonban ezeket egyelőre nem érdemes túlzásba vinni.

Kikapcsolódás nagycsaláddal?

Sokféle igény összefésülése nem kis feladat, de ha sikerül, komoly erőforrást jelenthet a résztvevők számára a gazdagság megélése.

A családi összhang titka, hogy mindenkire gondolunk a program összeállításánál, és képességéhez mérten mindenki részt vállal a folyamatban a tervezéstől a készülődésen át a lebonyolításig.

 – Nemrég egy konferenciátokon arról beszéltél, hogy amikor gyerek voltál, anyukád a tudományos munkája mellett is otthon volt, ha szükséged volt rá. Lujzi legutóbb a parlament felsőházának szónoki széke alatt lépcsőzött, amíg beszéltél. Ennyit változott azóta a közgondolkodás, vagy inkább te vagy ilyen úttörő?

 – Anyukám akkor írta a doktoriját, a gyesből fölfogadott egy bébiszittert, és otthon dolgozott. Nem tudom, mama hogyan csinálta, mert Lujzi épp azt tűri a legkevésbé, ha otthon nem vele foglalkozom, bejön, és nyomkodja a számítógépet. Most már a rendezvényeken sem olyan könnyű vele, mert örök izgő-mozgó korban van. Ha rajtam múlt volna, akkor ebben a három évben csak vele lettem volna. Amikor született, le is mondtam minden filmes munkát, csak a producerkedés maradt, mert ahhoz nem nagyon kell elmennem otthonról. De a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom közben egyre csak nőtt, ami persze nagyon jó, de a feladat mennyisége is nőtt vele. Nekem egy gyerekem van, ő is nehezen született meg, ezért mindig fáj, ha fölöslegesen hagyom magára, ha például értelmetlen konferenciákon ülök, ahol igazából csak magunknak adunk elő. Ugyanakkor a mozgalom nagyon fontos célért működik, a kívánt gyerekek megszületéséért, erre büszke vagyok. Ha lehet, igyekszem másokra áttestálni a feladatokat, már tíz munkatárssal dolgozunk. Az ad szabadságot, hogy ez nem az én játszóterem, úgy érzem, ma is a mama irányítja. Mindig mondom neki, hogy ha elfogy az állami vagy céges támogatás, akkor nem lesz mozgalom, erre ő valahogy mindig „megoldja”.

 – Nyilvánosan is sokkal többet hivatkozol a szüleidre, mint mások. Gondolkodtál már azon, hogy miért?

 – Azt hiszem, ez még a gyászmunka része. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ők meghalhatnak, ugyanakkor nagyon féltem is, hogy ez be fog következni. Egyelőre csak ennyire tudom őket elengedni. Szinte kétségbeesetten keresem az emlékeket róluk, velük, ha eszembe jut valami, beírom a telefonomba, hogy ha mesélek Lujzinak, vagy esetleg valamikor írok róluk vagy filmet készítünk, akkor legyenek történeteim.

 – A mozgalomhoz adod a teljes magánéletedet is. Nemcsak a rendezvényeken, a Facebook-oldaladon is. Kicsit provokatív közéleti és médiaszereplőként és anyukaként, aki nem restell az altatáshoz vagy épp a tyúkhúsleves készítéshez tanácsot kérni. Nem adsz túl nagy támadási felületet ezzel?

 – Eleinte Székely András volt az „arcunk”, aztán a munkatársaim úgy gondolták, mivel én vagyok a vezető, nekem kellene lennem az „arcnak”, bár a többiek is sokat szerepelnek. Valójában amióta „háromkirályfizok”, sokkal kedvesebb velem a média. Nyilván én is változtam. Mindig az igazság harcosának gondoltam magam. Ma is fontosnak tartom a múlt feltárását, és bevallom, a provokálást is. Ebbe belefér, hogy Heller Ágnesnek írogatok nyílt leveleket, vagy bedobom a Facebookra, hogy vásároljuk vissza Kárpátalját. A filmjeim meg a mandineres blogom miatt is sokan nekem támadtak.

Folytatás a Képmás magazin júliusi számában! 

Ha kimegyek a piacra, nem kell pánikszerűen kutatnom az emlékezetemben, honnan is ismerős a padlizsánt mustráló, rám mosolygó hölgy, elég, ha a nevezett zöldség hogyléte és jövője felől érdeklődöm. Cserébe ő sem von kérdőre és követel azonnali magyarázatot, hogy ha a tojást eddig minden héten Manci néninél vásároltam, vagyis elkötelezett híve vagyok baromfitartási álláspontjának, akkor a kaprot miért a konkurenciánál szerzem be. Bár léteznek itt is preferenciák, de ha Bélánál ráncos az uborka, nem kell nyilvános kiközösítésre számítanom, amiért átmegyek a szomszéd kofához. És nem is kényszerítenek ki tőlem elvi állásfoglalást az üggyel kapcsolatban.

Ha nekifogok az ablakpucolásnak, az ablak tiszta lesz és átlátható. Nem fordulhat elő, hogy minél többet dolgozom vele, annál homályosabban látok át rajta. Eltekintve attól az egy esettől, amikor ablaktisztító helyett bútorfényt tettem rá. Mindenesetre bútorok és közszereplők esetében is csak tiszta felületet érdemes fényezni, különben csak maszatolást végzünk takarítás ürügyén. Talán nem árulok el titkot, hogy az előbbiek tisztaságáról sokkal könnyebb megbizonyosodni.

A mosás előtti válogatás igazi komoly döntéshelyzet. Vajon a műszálas fehérneműt berakjam-e a magasabb hőmérsékleten mosott ágyneműhöz, rizikózatva a gumiszál épségét, vagy kockáztassam inkább a lepedő fehérségét egy alacsonyabb hőmérséklettel? Esetleg két külön mosást indítsak több mosószer-, energia- és vízfelhasználással? Komplex kérdés, pedig számos aspektusát még nem is vettem figyelembe…viszont megnyugtató, hogy a párnahuzat nem fog tiltakozni a mosási címkén feltüntetett jogaiért, nem fognak szegregációval vádolni, ha a bézs kimarad a fehér mosásból, és protekcióval sem, ha belekerül egy piros. Legfeljebb a lányok öröklik a rózsaszín pólókat, és ez nem jut az LMBTQ-jogvédők tudomására. Szóval, megengedhetek magamnak némi rugalmasságot a döntésben (még ha ennek következményeképp a fehérnemű gumija el is veszíti a magáét).

A főzés nálunk igazi önkényuralom. Akinél a fakanál, az dönt. Bár a férjem eleinte próbált lobbizni a chilipaprikáért, a gyerekek pedig igyekeztek megfúrni a kelkáposztát, nincsenek kiemelt partnerek, a rebarbara ugyanolyan figyelmet kap, mint a kelbimbó. A receptek szabadon használhatók, nemcsak a demoverzió, bárki variálhatja, aki veszi a fáradságot és a fakanalat, a fogyasztói visszajelzés pedig azonnali. Bár emlegetjük egy ideig a bármely irányban kiugró teljesítményeket, maximum az asztalnál csámcsogunk rajta, a közösségi oldalakra nem kerül ki prédául.

Ha pedig sütésre adom a fejem, nagy vonalakban meg tudom saccolni az eredményt. Amikor leültem ehhez a bejegyzéshez, fogalmam sem volt, hogy a felhabosított indulatból, a megkelesztett exhibicionizmusból és blogszerkesztőnk egyre sűrűsödő noszogatásából mi is fog kisülni. Mindenesetre azonnal fogyasztandó, mert kihűl!

A kezdet mindig kicsi, szinte fel sem tűnik. Egy mondat. Némi tinta a papíron. Egy elmaszatolt gondolat, ami kikandikál a feszes rend, a komoly munkamorál, a megtervezett élet mögül. Vagy mondjam inkább azt, hogy így is történhet?

Tolkien angol nyelvészprofesszor esetében legalábbis így hírlik. Egyetemi dolgozatokat javított, amikor felsejlett benne a híres történet első mondata:

„Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy babó.” Ez a mondat indította el az a világraszóló kalandot, amit ma úgy ismerhetünk, hogy A hobbit és A Gyűrűk Ura.

Kibeszélhetetlen élmény az, ha valaki részévé válik egy könyvnek. Mondhatni összenő a lapokkal. Lehet találkozni lehetetlen kombókkal, párosításokkal, amikor például egy fa bekebelez egy biciklit az erdőben. Jópofának jópofa, de ott nem beszélhetünk szerves találkozásról. Mondatjuk rá, hogy meglepő installáció, szokatlan párosítás. Talán azzal is beérném, ahogy kiköszön a mohás fa törzséből a kerék és a kormány, ha az a felirat kerülne alá: Indulásra kész. Azonban az ember és könyv kapcsolata, minden túlzás nélkül mondható személyesnek, bensőségesnek. Umberto Eco a doktori dolgozatához agyonhasználta Gilson középkori filozófiáról írt könyvét. Olyan szinten kopott el, hogy a lapok hasadékokat szültek. A rózsa neve szerzője így ír erről: „Persze, vehetnék belőle új kiadást, de ez a régi hozzám nőtt a különböző színekkel írt bejegyzéseimmel együtt, amelyekből kirajzolódik a könyvhöz való viszonyom története.”

Sokan indulásra készek, de valamiért földbe gyökerezik a lábuk. Az első sor, az első oldal, az első fejezet után a kultúrszomj alább hagy. Fárad a szem. Csatát veszít a koncentráció. Pedig könyvet kézbe venni, írni, olvasni, idézni, jegyzetelni, tenyér között melengetni értékálló, sőt kamatozó elfoglaltság.

A könyvek és az olvasó emberek egymásra találnak, s ekkor egy sajátos kémiai reakció veszi kezdetét.

Pápay Sándor, egykori miskolci tanárfejedelem 100 könyvre esküdött, amit mindig kéznél kell tartani és újraolvasni. Marcel Proust szerint ez a szám csak három-négy, ami életünk végéig elkísér. E két vélemény azt tükrözi, hogy az ideális szám változó, ahogy a palacsintafogyasztásunk is az étvágyunk és a szokásaink függvénye.

Azt, hogy mennyi a száma a könyvreagenseknek, amelyek értelmet és élményt adtak az éveimhez, nem tudnám megmondani. Az viszont biztosnak tűnik, hogy a könyvek szeretete családi örökség. Apám és nagyapám könyvei, ha nem is rendszerezve, ha nem is egy helyen, de megvannak. A generációs könyvtár bővül, és jó szerencsével nem lesz a tűz martaléka. Esetleg kiszolgálja még az utánam jövőket.

Nagy művelet egy könyv elkészítése, de még nagyobb, hogy olvasójához eljusson.

Most is ír valahol, valaki. Pont a lélek kapujának kulcsát reszeli, amint mondatokat komponál.

Hogy kerül kézbe? Mi hajtja majd hozzá értő olvasóját? Nem tudom. Apám a könyveket nem csak olvasta. Volt egy különleges, a hagyományostól eltérő funkciójuk is: széfként működtek. Ott képződött a tartalék.

Achille Campanile író az egyik hősének útját hasonló eljárással egyengette. Az apa gazdag volt, és a jómódhoz többek között egy impozáns könyvtár dukált. Amikor az apa meghalt, a fia csak az anyagi javakat értékelte. A könyvtárat elhanyagolta, nem látott benne fantáziát. Egyszer unalmában véletlenül felütött egy könyvet, és csodák csodája, egy ezerlírás bankjegy bújt meg a lapok között. Ezzel a tapasztalattal és indulattal kezdte végiglapozni a többi könyvet is. Végül a pénznél értékesebbet talált: életet, bölcsességet, tudományt. A könyvek nemcsak lapjaikban nyíltak meg neki, hanem történeteiket is rábízták.

Valahol most is tartalék képződik, eljött az ideje, hogy utánamenjek, megkeressem.

A magyar delfin

Itt van mindjárt Hajós Alfréd. 1878-ban Guttmann Arnold néven egy kifejezetten szegény zsidó családban született Budapesten. Bár építészmérnöki diplomát szerzett, és ebben a szakmában is kiemelkedett, ez nem akadályozta meg abban, hogy korának talán legkomolyabb hazai sportembere legyen. Olyan kiváló úszó volt, hogy versenyzett már az első újkori olimpián is, szinte még gyerekfejjel, 1896-ban. Nem is akárhogy: két első helyet is szerzett.

Hogy milyen volt az élsportok versenyének kezdeti szervezési stádiuma, azt jól mutatják a körülmények.

Az úszószámokat a Pireuszi-öböl vizében rendezték, ami akkor, áprilisban tizenkét-tizenhárom fokos volt. A versenyzőknek be kellett zsírozni a testüket, különben nem is bírták volna ki a hideget. A száz méteres távot a tizennyolc éves Hajós könnyedén megnyerte, majd – mialatt sokan mások feladták a további küzdelmet – rövid pihenő után újabb réteg zsírt kent magára, és megnyerte az ezerkétszáz métert is.

Olyan sikert aratott, hogy az utána rendezett fogadáson a görög király udvariasan megkérdezte, hol tanult meg ilyen jól úszni. Hajós állítólag magától értetődően felelt: „A vízben, felség.” Nemsokára el is kezdték „a magyar delfin” néven emlegetni.

Hajós 1899-ben lediplomázott a Műegyetemen, és nem sokkal később egy tervezőirodában kezdett dolgozni. Persze mindeközben nem hagyott föl a sporttal, sőt, több területen is kitüntette magát. Kiváló tornász volt, atletizált, és vezéregyénisége lett a kibontakozóban lévő hazai focinak is. Tagja volt az akkor legsikeresebb csapatnak, a Budapest Torna Clubnak is, amely hatalmas fölénnyel megnyerte az első magyar bajnokságot 1901-ben, és a másodikat is 1902-ben.

A következő évben már labdarúgó-játékvezető volt, méghozzá Európa egyik legjobbja. A FIFA nyilvántartása szerint a valaha legtöbb meccset levezénylő bírók között szerepel, méghozzá úgy, hogy sokszor partjelzői feladatokat is vállalt. Eközben az alakulóban lévő magyar válogatott első szövetségi kapitányának is őt választották.

Mindezek mellett építészmérnökként is kiemelkedően teljesített. Leginkább szecessziós és eklektikus stílusban alkotott. Ő tervezte többek között a margitszigeti Sportuszodát, a Megyeri úti UTE-stadiont és a miskolci Weidlich-palotát. Igazi polihisztor volt, amilyenek ma már nem léteznek.

Halmay Zoltán 1905-ben - Kép: Vasárnapi Újság

A magyar cápa

Halmay Zoltán az Osztrák-Magyar Monarchia tipikus polgára: osztrák volt az anyja, magyar az apja, aki a Károlyi család egyik felvidéki birtokán szolgált mint jószágigazgató. A gyerek imádott úszni, és miután a család Budapestre költözött, erre lehetősége is nyílt. Első komolyabb tapasztalatait az Erzsébet híd mellett kialakított, nagy hírű Breitscher-uszodában szerezte. Ez egy érdekes intézmény volt: a Duna vizére épített, nagyrészt fából készült épület, amely elkerített egy uszodányi területet a folyóból. Voltak ott öltözők, kabinok, szekrények: minden, ami a kulturált úszáshoz kellett. Nem is számított újdonságnak az ilyesmi, a 18. század óta vannak feljegyzések hasonló „uszodákról”.

Nem sokkal később már versenyszerűen úszott, de emellett – ahogy a kor szinte el is várta a szép reményű fiatalemberektől – több más sportot is eredményesen művelt. Evezett, jéghokizott, vízilabdázott, és természetesen futballista is volt. Gyorskorcsolyában még az 1900-ban megrendezett magyar bajnokság ötezer méteres számát is megnyerte. Mindezt a sok eredményt a középiskola vége felé kezdte felhalmozni, mivel addigra már szálfatermetű, százkilencven centiméter magas atlétává nőtt.

Az 1904-es olimpiára induló két úszó, Halmay Zoltán és Kiss Géza utazása veszélybe került, mert nem volt rá elég pénz. Halmay viszont eltökélt volt, és még megalázkodni is hajlandónak mutatkozott. Brüll Alfrédtól, a kor dúsgazdag, sportpártoló mecénásától könyörgött ki kétezer koronát a költségekre. Az adományért cserébe az akkor már jó nevű sportolók megígérték, hogy mindketten átigazolnak Brüll csapatába, a Magyar Testgyakorlók Körébe. A pénzt kétszeresen is meghálálták. Halmay két aranyérmet, Kiss pedig egy ezüstöt nyert, majd évekig az MTK-t erősítették.

Halmay a sikereit egy akkoriban újdonságnak számító úszótechnikával, az úgynevezett magyar tempóval nyerte. Ezt Gräfl Ödön, a szintén neves úszóbajnok fejlesztette ki, Halmay pedig tovább finomította. A lényege az volt, hogy lábtempó, vagyis az akkor elterjedt „békatempó” nélkül úsztak. A karcsapások erejével pótolták a lábmunkát, a lábukat csak egyensúlyozásra használták. Így úszott egyébként Hajós Alfréd is.

Az 1904-es Saint Louis-i olimpia után az amerikai újságírók magyar cápaként kezdték emlegetni. Az 1908-as olimpián már nemcsak mint versenyző, hanem mint a csapat vezetője és edzője is szerepelt, és itt is szerzett két ezüstérmet. A konfliktusokat sem kerülte. A zavaros körülmények között megrendezett 1900-as párizsi olimpián a szervezők ügyetlenkedései miatt baj történt a díjkiosztásnál. Az akkori szupersztár, a diszkoszvetést megnyerő Bauer Rudolf tiszteletére tévedésből először az amerikai, majd az osztrák himnuszt kezdték játszani. A másnap megjelenő újságok sem igazították helyre a bakit. A hazafias érzéseikben megsértett magyar sportolók ekkor Halmay Zoltán vezetésével végigjárták a szerkesztőségeket, és határozott hangon követelték a kiigazítást.

A baj még a 20. század végén sem kerülte el. Kisebbfajta diplomáciai botrány kerekedett, amikor Szlovákia a saját sportolójaként szerepeltette őt az évkönyveiben.

Kép

Halassy Olivér 1931-ben - Kép: Profimedia

Az első paralimpikon

Halassy Olivér a kitartás mintaképe volt. Úszókarrierje azzal kezdődött, hogy borzalmas sérülést szenvedett. 1917-ben, nyolcéves korában fel akart ugrani a villamosra, de megcsúszott a lépcsőn, és a kerék alá esett. A bal lábát már nem lehetett megmenteni, térd alatt amputálni kellett. Mivel a kisfiú tőrőlmetszett újpesti focistagyerek volt, ez a baleset azonnal véget vetett a kedvenc szórakozásának. De nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani a céljaitól. Akárki akármennyire csóválta is a fejét, ő elkezdett versenyszerűen úszni. A kezdeti fanyalgás aztán hamar elmúlt, mert Olivér megdöbbentően tehetségesnek és hihetetlenül szívósnak bizonyult.

Az első versenyét tizenhét évesen, a nyílt Dunán nyerte. Kilenc kilométert úszott egy óra és négy perc alatt, a Szentendrei-sziget csúcsától a margitszigeti Atlétikai Centrumig. Nem sokkal később már a vízilabda felé fordult az érdeklődése. Ebben is olyan sikeres volt, hogy maga Komjádi Béla válogatta be a magyar csapatba. És jól tette. 1928-ban az amszterdami olimpián a csapat ezüstérmet nyert. A Los Angeles-i és a berlini olimpián már aranyérmes lett a magyar válogatott, miközben Halassy Olivér az UTE csapattagjaként az elkövetkező tíz évben tízszer nyerte meg a vízilabda országos bajnokságot.

Úszásban is szinte verhetetlen volt. Huszonháromszor lett magyar bajnok, tizenkétszer javított országos csúcsokat. A pályája csúcspontja az 1931-es párizsi Európa-bajnokság volt, ezen a versenyen mutatkozott meg Halassy fanatizmusa a maga teljes valójában. A meccs utáni ünneplés kellős közepén közölte, hogy neki most mennie kell, mert dolga van. Részt vett ugyanis az ezerötszáz méteres gyorsúszás döntőjében is, ami éppen ekkor kezdődött.

Hiába szakadt a jégeső, hiába érték őt utol minden fordulóban, Halassy mégis fokozatosan növelte az előnyét, és végül egyetlen működőképes lábbal is megnyerte a döntőt. Annyira kimerült, hogy félig eszméletlen állapotban húzták ki a medencéből, és az öltözőben is csak úgy tudták magához téríteni, hogy cukros vizet csöpögtettek a szájába.

Harmincéves koráig úszott, utána visszatért a polgári életbe. Megnősült, gyerekei születtek. A második világháború után ő is abba reménykedett, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba. Részt vett a magyar úszósport újjászervezésében, és megpróbált beilleszkedni a fenyegető új rendbe is. Nem sikerült. 1946-ban tisztázatlan körülmények között az utcán lőtték agyon a világ egyik legkiválóbb sportemberét. Nagy valószínűséggel egy szovjet katonákból verbuválódott banda akarta elrabolni azt a taxit, amelyikben utazott. Ő és a sofőr valószínűleg ellenállt, ezért mindkettőjüket megölték.

Kép

Johnny Weissmuller - Kép: Profimedia

…és a ráadás: Tarzan

Szegről-végről magyarnak, legalábbis tiszteletbeli magyarnak számít minden idők egyik leghíresebb sportolója és színésze, a valaha élt legnevezetesebb Tarzan, Johnny Weissmuller. Johann Weissmüller néven 1904-ben született a Temes vármegyei Szabadfalván, de az akkori hivatalos nyelven, magyarul írták be Jánosként az anyakönyvbe. A sváb földművescsalád, amelynek tagjai csak németül beszéltek, még abban az évben kivándorolt Amerikába, ahol az apa bányásznak állt.

Johann – odaát már Johnny – vézna és beteges kisfiú volt. Gyenge izomzata és tüdeje miatt egy orvos tanácsára vízilabdázni kezdett. Ez a sport minden várakozáson felül jót tett neki. Hamar megerősödött, és mire felnőtt, 190 centiméter magas, magabiztos sportoló lett belőle.

Mivel az apa nemsokára elhagyta a családot, megélhetés után kellett nézniük, így Johnny és öccse, Peter vízimentéssel kezdtek foglalkozni. A hivatalos feljegyzések szerint a fiatalember tizenegy ember életét mentette meg ez alatt az idő alatt. Eközben kiderült, micsoda felülmúlhatatlan tehetsége van az úszáshoz. Az 1924-es párizsi olimpián úszásban szerzett három aranyérmet, miközben ugyanitt tagja volt az amerikai vízilabdacsapatnak is, amelyik harmadik lett. Pályafutása során összesen öt aranyat szerzett, és hatvanhét világrekordot állított fel. Ő úszta le a világon először egy percen belül a százméteres távot.

Amerika persze már akkor is Amerika volt: a feltűnően kisportolt és jóképű óriás hamar felkeltette Hollywood érdeklődését. 1929-ben megkapta első filmszerepét, majd sok, ma már zs-kategóriásnak nevezhető szerep után megütötte a főnyereményt: 1932-ben ő lett Tarzan, a majomember.

1948-ig összesen tizenkét Tarzan-filmben, utána pedig a szintén híres Jungle Jim-filmekben és néhány más kalandfilmben játszott. Utolsó szerepét 1976-ban alakította a „Won Ton Ton, a kutya, aki megmentette Hollywoodot” című filmben. Élete végéig sokszor hangsúlyozta, hogy sokkal inkább sportoló, mint színész.

Weissmüller öt feleséget fogyasztott el, három gyereke született, de hetvenes éveinek az elejére nagyon megroppant az egészsége. A sok hideg víz tönkretette az ízületeit, majd amikor egy súlyos csípőtörés után kórházba került, az is kiderült, hogy egész életében súlyos szívbeteg volt. Utolsó éveit Mexikóban töltötte, ahol pénzügyi ügyetlensége miatt szomorú szegénységben, 1984-ben halt meg.

A temetésén még egyszer felzendült a hollywoodi sikergyár hangja: a koporsó mellett hangszórókból bejátszották a híres Tarzan-üvöltést.

A cikk a FINA szakmai támogatásával jött létre.