A házasságot/családot kutatni egyetemi körökben jó ideig nem számított progresszív dolognak, az ideologikusan/ politikailag meghatározott cél ugyanis sokáig az volt, hogy azt kell bebizonyítani: az egyén a klasszikus felálláshoz képest alternatív együttélésekben ugyanolyan jól vagy még jobban ki tud teljesedni. A családdal kapcsolatos tények ezért sokáig alig és akkor is csak nagyon halkan lettek kimondva. Ennek az lett az eredménye, hogy mára a családdal és házassággal kapcsolatban rendkívül sok téves elképzelés él a köztudatban, miközben bizonygatni kell az olyan evidenciákat, hogy rossz az embernek egyedül, a házasság jó dolog, és egy gyereknek szüksége van az anyjára és az apjára.

 
A férfi érdeke?

Az egyik ilyen népszerű tévhit az, hogy a házasság elsősorban a férfiak érdeke. Ez a tévképzet Jessie Bernard amerikai feminista szociológus munkájára vezethető vissza, aki kutatásaiban úgy találta, hogy a házasságokban több nő szenved szorongástól, depressziótól és passzivitástól, mint férfi, ebből pedig levonta a fentebb említett következtetést. Bernard kutatása ugyanakkor hemzsegett a metodikai hibáktól, és rendkívül korlátozott volt, ahogy erre a Chicago-i Egyetem szociológia professzora, Linda J. Waite és az újságíró Maggie Gallagher a "The Case for Marriage: Why Married People Are Happier, Healthier and Better off Financially" (kb. A házasság ügyében: A házasságban élők miért boldogabbak, egészségesebbek és jobb módúak?) című könyvükben rámutatnak. Bernard az általános egészségi állapot mutatói között nem vizsgálta az alkoholizmushoz, erőszakhoz és veszélyes viselkedéshez fűződő problémákat, amelyek pedig inkább a férfiakra jellemzőek. És amikor a kutatásaiból az derült ki, hogy a házasságban élő nők elégedettségi- és boldogságindexe jelentősen magasabb volt, mint a nem házasságban élőké, a kutató ezt azzal söpörte le, hogy a nők csak a társadalmi nyomásnak engedve vallják magukat boldogabbnak, pedig valójában nem azok. A legfrissebb kutatások ugyanakkor azt igazolják, hogy férfi és nő nagyjából egyformán profitál a házasságból.

Mind a házas férfiak, mind a házas nők egészségesebbek, boldogabbak, jobb módban és tovább élnek, mint a nem házasok.

A férfiaknak inkább egészségi, míg a nőknek inkább anyagi tekintetben javul az életminősége. És ez utóbbi nem csak abból fakad – noha természetesen ez is fontos –, hogy a férj keresete biztonságot jelent a gyere(ke)ket nevelő nő számára. Meglepő módon a házasságban élő és dolgozó nők keresete 4–10%-kal haladta meg a nem házasságban élőkét, ahogy a már idézett szociológia professzor, Linda J. Waite egy 1995-ben végzett kutatásából kiderül. De ez fordítva is igaz: a nős férfiak jobban keresnek, hamarabb jutnak előléptetéshez, jobb munkahelyi értékeléseket kapnak, és kevesebbet hiányoznak a munkából, mint nőtlen társaik, ahogy ezt Peter Kostiuk és Dean Follmann felmérése igazolta, ami a Journal of Labour Economics című szaklapban látott napvilágot. Az okok keresésében a kutatók arra jutottak, hogy a férjek és apák, mivel nem csak önmagukért éreznek felelősséget, jobban hajtanak, nagyobb a motiváltságuk, több értelmét látják, hogy törekedjenek. Waite professzor asszony szerint érdemes a kérdés praktikus oldalát nézni: „Persze, egy egyetemi diplomával a zsebben megnövekednek a kereseti lehetőségek, de ugyanígy egy támogató és megbízható házastárssal a háttérben is.”

Kevesebb alkohol, több szex

Nem elhanyagolható előny továbbá az sem, hogy férjek és feleségek testileg-lelkileg egészségesebben és tovább élnek, mint szingli társaik – ami országokon, népeken, kontinenseken keresztül minden emberi kultúrára érvényes. A már idézett "The Case for Marriage" című könyvben számos tényezőt felsorolnak ennek indoklásaképpen. 
Például a nős férfiak körében kevesebb az alkoholista. A nőtlen férfiak kétszer annyit isznak, mint nős társaik. Ellenben minden negyedik házas férfi absztinens, míg az agglegények közül csak minden hatodik az.

A kutatók szerint a feleség rendkívül fontos egészségvédő faktor a férj életében, mert a nehéz élethelyzetekben érzelmi támaszt nyújt a férfinak, amikor az ennek híján esetleg az alkohol után nyúlna.

Ugyanezért van az is, hogy a házasságban élő férfiak körében alacsonyabb az öngyilkosságok aránya (az egyedülállók körében kétszer, az elvált férfiak körében háromszor annyi). Mentális betegségekben is lényegesen kevesebben szenvednek, és kétszer akkora esélyük van boldognak mondani az életüket, mint nem nős társaiknak. Az pedig, hogy a férfiak fizikailag is egészségesebbek és erősebb az immunrendszerük, a lelki tényezőkön túl annak is köszönhető, hogy a nők sokkal egészségtudatosabbak. Elküldik például férjeiket szűrővizsgálatokra, rendszeresen mérik a vérnyomásukat, egészségesebb ételeket tesznek az asztalra, ellenzik a veszélyes viselkedésformákat, és így tovább. A házasságban élő férfiak halálozási rátája 250%-kal, a nőké pedig 50%-kal jobb, mint az átlag. (Ez azt jelenti például, hogy nemtől függetlenül 10 házasemberből 9, aki megélte a 48 éves korát, életben lesz 65 évesen is, míg ugyanerre az egyedülálló férfiak közül csak hatnak, a szingli nők közül pedig nyolcnak van esélye.)

Lehet, hogy ez így van, mondhatná most erre valaki, de a házasemberek nagy árat fizetnek ezért: a szexuális életüket, ami az egyedülállók esetében biztosan sokkal intenzívebb és izgalmasabb. Nos, ezen a területen is jó hírrel tudunk szolgálni a monogámia híveinek: az USA-ban két nagy országos reprezentatív kutatás (1994-ben és 2002-ben, mindkettő a Chicago-i Egyetem kiadványaiban lett publikálva) is azt igazolta, hogy házasságban élők többször és jobban élvezik a szexet, mint az egyedülállók, vagyis mind testileg, mind érzelmileg nagyobb örömet okoznak nekik az együttlétek.

Nem a papír számít?

Egy szintén széles körben elterjedt tévhit, hogy azoknak a pároknak, akik házasság előtt együtt élnek, alkalmuk van „kipróbálni” egymást, idomulni egymás elvárásaihoz, és ettől tartósabb és boldogabb lesz majd a házasságuk, mint azoké akik nem éltek ilyen próbaházasságban. 
Nos, ennek pont az ellenkezője igaz. Nagyszámú kutatás bizonyítja, hogy azok, akik már a boldogító igen előtt együtt élnek, lényegesen kevésbé tartják kielégítőnek a házasságukat, és sokkal nagyobb az esélyük arra, hogy elváljanak. Az egyik ok erre minden bizonnyal az lehet, hogy akik képesek várni az együttéléssel, valószínűleg eleve komolyabban gondolják a házasságot, és ez fordítva is igaz: akik hajlanak a kötetlen együttélésre, valószínűleg eleve jobban ódzkodnak az elköteleződéstől. Ezen felül azonban az együttélés már önmagában is olyan rutinokat alakíthat ki, amelyek megnehezítik, hogy az azt követő házasság boldog lehessen. Ahogy ezt az amerikai Journal of Marriage and the Family című lapban 2002-ben megjelent egyik tanulmányban írják: „Az együtt élő párok esetében lehetséges, hogy kisebb a motiváció, hogy a problémamegoldó és egymást támogató képességeiket fejlesszék.” (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a párok, akik úgy költöznek össze, hogy előtte már elhatározták, hogy összeházasodnak, azoknak közel akkora esélyük van együtt maradni és boldog házasságban élni, mint az egyáltalán nem összeköltözőknek.) 

De mi van azokkal, akik össze sem akarnak házasodni, akik azt mondják, nekik nem a papír számít, ők házasság nélkül is ugyanúgy szeretik egymást? Hogy kik mennyire szeretik egymást, azt nem lehet megítélni és mérni sem. Bizonyos objektív tényezőknek viszont nagyon is lehetséges a megítélése. A már többszörösen idézett Waite és Gallagher szerzőpáros könyvéből például kiderül, hogy a „papír nélkül” együtt élő párok kevésbé hűségesek egymáshoz. Ennek pedig rengeteg következménye van. A hűséges pároknak kevésbé kell aggódniuk a nemi betegségek miatt, kevésbé kényszerülnek féltékenykedni, és több kedvük/energiájuk marad a kapcsolatuk építésére érzelmi és szexuális téren is. Továbbá a „papír nélkül” együtt élők kevésbé kezelik közösen a pénzügyeiket. Előfordulhatnak nagy anyagi különbségek – az egyik sokat enged(het) meg magának, a másik keveset –, amelyek nem feltétlenül egyenlítődnek ki, hiszen egyiküknek sincs „jogalapja” arra, hogy beleszóljon, a másik mire költi a pénzét. Egy házasságban ez nehezen elképzelhető. Az együtt élők kevésbé figyelnek oda egymás egészségi állapotára – a nők például kevésbé érzik feljogosítva magukat, hogy szót emeljenek partnerük egészségtelen életmódja (alkohol, dohányzás, stb.) ellen. Az együttélésekre ugyancsak kevésbé jellemző a munkamegosztás, a bizonyos feladatok elvégzésére történő specializálódás, hiszen mindketten tudatában vannak, hogy a kapcsolat bármikor következmények nélkül véget érhet, és ezért nem engedhetik meg maguknak, hogy egy-egy területet teljesen kiengedjenek a kezükből. És így tovább, a szerzőpáros szerint általánosságban elmondható, hogy az együtt élők körében kisebb a hajlandóság az egymás melletti elköteleződésre, mint a házastársaknál. És ha az Egyesült Államokról beszélünk, akkor a Virginiai Egyetem szociológia professzora, Stephen L. Nock megállapítása szerint (ami „A Comparison of Marriages and Cohabiting Relationships – A házasságok és együttélők párkapcsolatainak összehasonlítása” című cikkben látott napvilágot a Journal of Family Issues magazinban, 1995-ben) a papír nélkül együtt élők életvitele jobban hasonlít az egyedülállókéhoz, mint a házasságban élőkéhez. 
Ellentétben tehát a manapság elterjedt nézettel, az együttélés egyáltalán nem olyan, mint a házasság. A Waite–Gallagher szerzőpáros amellett érvel, hogy a házasságokban az állandóság az, ami szociológiai szempontból a legjelentősebb előnyt jelenti az egyszerű együttélésekhez képest. Ez teszi lehetővé, hogy a feleknek ne kelljen mindig mindennel foglalkozniuk, hanem specializálódhassanak, és kiteljesíthessék önmagukat azokon a területeken, amelyekben a legjobbak, így együttműködhetnek, és egyre teljesebben egészíthetik ki egymást.

Igaz, hogy nem a papírtól fogják jobban szeretni egymást a párok, de azoknak, akik jobban szeretik egymást, erről papírjuk is szokott lenni.

A második rész:
A legbiztonságosabb hely a világon: a házasságra épülő család

Több mint 200 000 levezetett kilométer van mögöttem, és majdnem összenőttem azzal az autóval, amiben most is ültem.

Nagyon jó látási viszonyok között, jókedvvel hajtottam a gyerekekkel hazafelé egy vasárnap délelőtti séta és cukrászdázás után. Az úttest előttem messze-messze jól belátható volt. Majdnem jól belátható. Lendületesen megkezdtem egy nagyon lassú kisteherautó előzését, amikor mégiscsak ott robogott szembe velem egy kisbusz. Majdnem késő lett, mire észrevettem.

Elkaptam a kormányt, vissza a kisteherautó mögé. De az olyan lassan ment, hogy majdnem belerohantam. Fékeztem, de közben elhúztam a kormányt a padka felé, ahol a csúszós, saras, füves felületen megcsúszott az autó. Majdnem kézben tudtam tartani az irányítást, de a menetstabilizátor visszarántott az úttest felé. Furcsa szlalomozásba kezdett a kocsi. Majdnem belecsúsztam a teherautóba, de sikerült ismét a padka és a padján túli lejtős, füves árok irányába kormányoznom, majd előbb farral, majd orral is belecsúsznom és néhány méter után megállnom.

Élesen emlékszem a pillanatra, ahogy az árok alján állva leállítom a motort és lekapcsolom a fényszórókat. Visszavettem az irányítást. Majdnem. Szinte hihetetlen volt, alig valószerű, hogy az autó a kerekein áll, épségben vagyunk, ki tudunk szállni, egymásra tudunk nézni a gyerekekkel, meg tudom őket ölelni. Túléltük.

Felhívtam a férjemet, az édesapámat megkértem, hogy jöjjön értünk (ő volt közelebb), és közben többen is megálltak, csodálkoztak. A kisbusz, akibe majdnem belerohantam a meggondolatlan előzés következtében, visszajött, egy középkorú pár ugrott ki ijedten a kocsiból, azt hiszem, nagyon megkönnyebbültek, hogy nem esett bajunk. Összeszedtük a bevásárlás romjait a csomagtartóból – kiszakadt és mindent beborított a liszt, összetört a tojás – de rejtélyes módon két üveg alkohol sértetlenül túlélte.

Megállt egy fiatalember, egy autószerelő, a szemembe nézett, és azt mondta, ki tudja szedni a kocsit az árokból. Tudtam, hogy ki tudja szedni, azonnal elhittem neki, és mások segítségével meg is tette. Édesapám kíséretében, de saját keréken, szép lassan hazavezettem. A kocsinak majdnem semmi baja nem lett. Csak a két jobboldali felniben van olyan nyolcas, mint egy biciklikerékben, erősen szitál a kormány.

A pánik akkor tört ki rajtam, amikor hazaértünk. A kocsi kereke is csak otthon, a garázsban eresztett le. Mondom, össze vagyunk nőve.

A kamasz fiam még néhány elismerő szóval megpróbált megnyugtatni, az ügyességemnek tudva be, hogy nem maradtunk ott. Mert majdnem ottmaradtunk, még ha ennyire nem is látszik a végeredményen.

Majdnem, de mégsem. Paraszthajszál a különbség.

Vezessetek óvatosan!

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Milyen gyerek voltál? És én milyen voltam kiskoromban? Mi a legkedvesebb emléked az édesanyádról? Emlékszel még, mikor és kibe voltál először szerelmes? Mi változott meg az életedben, amikor anyával összeházasodtatok? Mit tartasz életed legnagyobb sikerének?
Különleges emlékkönyv, tele izgalmas, olykor egészen szívhez szóló kérdésekkel. Kiváló ajándék minden édesapának, és egyúttal minden gyermeknek. Kérjük meg édesapánkat, válaszoljon a kérdésekre, hogy lejegyezhessük a gondolatait. Így lesz ez az egyik legszemélyesebb könyv, amit valaha a kezünkbe vettünk…

Elma van Vliet (1974 -) holland írónő Delftben él, és nagy sikert aratott "Anya, kérlek, meséld el nekem!" című korábbi könyvével.

A Lóháton című első rész főszereplője egy autista kisfiú, Rowan, aki saját világába zárva küzd a dührohamokkal, és képtelen kommunikálni a környezetével. Édesapja, Rupert felfedezi, hogy a lovak révén kapcsolatot teremthet fiával, és segíthet neki abban, hogy megbirkózzon a hétköznapi élet nehézségeivel.

A Hazatérésben bepillanthatunk a család és a körülöttük élő segítők mozgalmas hétköznapjaiba, és szemtanúi lehetünk, hogyan születik meg a mozgáson, az állatok és a természet közelségén alapuló Horse Boy módszer. Rowan megtanul írni és olvasni, sőt, egyre magabiztosabbá és kiegyensúlyozottabbá válik: kiskamaszként színdarabot ír, filmet forgat, és megtalálja a kapcsolatot a külvilággal.

A történet legfontosabb üzenete: az autizmus nem gyógyható, de nem is jelenti a világ végét. Egy lehetőség arra, hogy új élmények és kapcsolatok kapuit nyissuk ki. A fájdalmasan humoros, őszinte elbeszélésből megismerjük egy apa sikeres, de sokszor küzdelmes útkeresését: hogyan fogadja el fia autizmusát és a saját korlátait, hogyan ismeri fel a közösség teremtő erejét, és mindezt hogyan állítja más, hozzá hasonló helyzetben élő családok szolgálatába.

(Partvonal Kiadó, 2016.)

„Még nem állunk készen rá”

Akik ezt mondják, azok nem a házasságot utasítják el, hanem annak időpontját tolják egyre későbbre. A halogatás háttere az a félelem, hogy esetleg rossz döntést hoznak. Ennek egyik formája, amikor egy pár hosszú, sokéves ismeretség után sem képes továbblépni, nem tudnak elköteleződni, hanem valamilyen külső-belső bizonyosságra várnak. A kapcsolat ilyenkor megreked és gyakran szakítás a vége, hiszen az emberi kapcsolatok dinamikája is a fejlődésre és egyensúlyra törekszik. Nem lehet a végtelenségig fenntartani egy bizonytalan helyzetet, ahol minden megvan, csak a döntés hiányzik.

A halogatásnak egy másik formája lehet az élettársi kapcsolat is, amelynek során két ember „kipróbálja” egymást, ami logikus érvelésnek tűnik. Ám az ilyen elköteleződés nélküli együttélés előbb-utóbb azt jelenti mind a pár, mind a környezet számára, hogy összetartoznak – anélkül, hogy ezt tudatosan eldöntötték volna. Tehát a „próbaidőszak”-ból nagyon könnyen belecsúsznak egy közös, döntés nélküli instabil élettársi viszonyba.A személyiség erőforrásait és boldogulását kutató pozitív pszichológia – ahogyan II. János Pál pápa is – azt hangsúlyozza: 

„A házasságkötés nem azt jelenti, hogy a jegyespár  szerelme végérvényesen érett és lezárt folyamat, amelyet pusztán „konzerválnak” az esküvővel, amikor hűséget fogadnak egymásnak.

Sokkal inkább arról van szó, hogy a pár készen áll az elköteleződésre, össze akarják kötni az életüket és vállalják egymást jóban-rosszban, tehát képesek és akarnak tovább fejlődni a kapcsolatban.”

„Nem tudhatom, hogy mindig szeretni fogom-e”

Ha a szerelem tényleg csak egy erős érzés lenne, ami valahogyan kívülről ránk szállt és amely fölött egyáltalán nincs hatalmunk, hogyan ígérhetnénk meg bárkinek is, hogy örökké szeretni fogjuk? – teszi fel a kérdést Erich Fromm, a neves pszichoanalitikus. Fromm válasza ugyanaz, mint Buberé és a pozitív pszichológiáé:

a szeretet képesség és viszonyulás, amely erőfeszítést, akaratot, tetteket és kitartást is igényel.

Ez a hozzáállás azonban rendkívül háttérbe szorul mostani, fogyasztásra összpontosító kultúránkban. Egyrészt kényelmességre sarkall, amelyben passzívan elfogadunk érzéseket és megfellebbezhetetlen külső valóságnak tekintjük őket, másrészt kialakítja bennünk azt a szemléletet, hogy a személyeket a tárgyakhoz  hasonlóan megszerezzük, aztán ha már nem szolgálja a céljainkat vagy kényelmetlen, „elromlott”, akkor kidobjuk, lecseréljük újabbra.

Egy valódi kapcsolatban azonban a másik személy nem eszköz, aki céljaim elérésére szolgál, hanem társ az életúton – figyelmeztet II. János Pál pápa. Amíg nem az, csak használom és kihasználom. Egy valódi kapcsolat és abban az elköteleződés annak kimondása, hogy a másiknak nem egyes tulajdonságait szeretem, hanem őt magát, személyesen és egészen. Egész lényéhez viszonyulok, a hibái ellenére: s ez nem egyfajta tökéletességbe vetett illúzió, sokkal inkább tisztánlátás és elfogadás.

A házasság mint fejlődés

A fentiek után legfontosabb annak a felismerése, hogy az esküvő egy közös út eleje és nem a vége: a pár kimondja, hogy „mostantól együtt szeretnénk fejlődni és egyre jobban alkalmazkodni egymáshoz”. A hatékony alkalmazkodás azonban nem önfeladást, önmegtagadást jelent, hanem egymással és a környezettel való egyensúlyt, amikor összhangba tudjuk hozni a külső, például családi, munkahelyi elvárásokat belső szükségleteinkkel, vágyainkkal és képességeinkkel. Ebben a folyamatban egyre részletesebben és kifinomultabban ismerjük meg önmagunkat, a férjünket/feleségünket és kettőnket mint párt. Az esküvő és a mézeshetek egyensúlyi állapotát szükségképpen az összecsiszolódás feszültségei követik. Elindul a család életciklusa: a fiatal házas „fészekrakó” időszak után a várandósság és a kisgyermekes család, az iskoláskorú és serdülő gyermeket nevelő időszak jön, majd lassan kirepülnek a gyerekek és „üres lesz a fészek”.

Mindegyik állomás olyan fejlődési feladatot jelent, amely szükségképpen feszültséggel, egyensúlyvesztéssel jár.

A családpszichológia ezt fordulópontnak (görögül krízis) tekinti, amelyet a házaspár és a családtagok jól és rosszul is megoldhatnak. Ilyenkor a cél, hogy ne az előző, korábbi egyensúlyba próbáljunk visszakerülni (például a gyerekek születése után ne akarjunk úgy élni és annyit dolgozni, mintha nem lenne gyermekünk; a kamasztól ne várjunk ugyanolyan szófogadást, mint az óvodástól), hanem egy magasabb szinten rendezzük újra az egységet. Az egyensúly és a változás folyamatos mozgása és egyre magasabb szintű megoldása tulajdonképpen maga a fejlődés, mind egyéni, mind párkapcsolati és családi szinten.

Mindez nem lehetséges elköteleződés nélkül, hiszen ez adja a keretet és a kötődés biztonságát. Ahhoz, hogy egy párkapcsolat hosszú távon fejlődhessen, szükség van elköteleződésre és döntésre. Jól tudjuk, hogy a házasságot és együttélést vizsgáló kutatásokból kiderül, hogy ugyanolyan külső körülmények között a házasságok sokkal inkább fennmaradnak, mint az élettársi kapcsolatok.

Sok megromlott házasságban elég lenne pusztán arra felhívni a figyelmet, hogy egy kapcsolatban szükségszerűen kialakulnak nézetkülönbségek és feszültségek, mivel nem vagyunk egyformák.

Ezektől a konfliktusoktól azonban nem kell megijedni, ezek csak azt mutatják, hogy különbözünk, de nem azt, hogy rosszul választottunk párt és el kellene válni. Elkötelezettség a viták és krízisek pozitív megoldása iránt nemcsak a párkapcsolatot teszi stabilabbá, hanem a kötődés biztonsága kisugárzik az élet más területeire is, és teherbíróvá teszi a személyiséget az élet kihívásaival szemben.

A Kossuth Rádió VÁLASZ-UTAK című műsorában kamaszok beszélgettek saját problémáikról, életérzésükről - a Hármas kötés 5., 2016. decemberi témájának inspirációjára: Lusta vagy csak kamasz? 

A beszélgetés itt meghallgatható.

A műsor 2016. december 2-án hangzott el, a szerkesztő-riporter Keresztes Ilona és Mohácsi Edit.

Az önértékelés pozitív vagy negatív jellegét elsősorban a szülői nevelés határozza meg. A pozitív énképet a szülői elfogadás, bátorítás segíti, a negatív önértékelést pedig a túlzottan kritikus hozzáállás okozhatja. A kamaszok önértékelési problémái életkori sajátosságnak is tekinthetők, azonban az ekkor kialakuló önértékelés döntően meghatározza a felnőttkor énképét, és nagy hatással van a pályaválasztásra, a párválasztásra, a világgal való kapcsolatra.

A SZÜLŐK SZEMÉBEN

Ellentétes erők

„Az énkép folyamatosan változik, így beépülhetnek az önértékelésbe az új értékelések, tapasztalatok – írja dr. Kőrössy Judit pszichológus, aki sokat foglalkozott az énkép kialakulásával. „Az énreprezentáció alapvetően kétféle módon működik, az egyik az énerősítés, a másik az énkonzisztencia. Az énerősítés az ember alapvető motivációja arra, hogy az önmagával való elégedettséget fenntartsa, illetve fokozza. Az önbecsülés fokozása a saját sikerekről szóló tapasztalatból és természetesen a másik ember elismerő értékeléséből származhat.

Az énkonzisztencia olyan erőt jelent, amely fenntartja a már kialakult önértékelést, függetlenül attól, hogy az pozitív vagy negatív. Eszerint az ember úgy cselekszik és olyan értékelést fogad el a külvilágból, ami egybecseng a saját korábbi önismeretével. A negatív önértékelésű embernél rövid távon hat a pozitív visszajelzés énerősítő hatása; hosszabb távon azonban ez elmúlik, és az önjellemzés visszarendeződik az eredeti állapotába (énkonzisztencia). A gyerekek énképe tehát érzékeny a pozitív és a negatív visszajelzésekre, az érzékenység mértéke és a változás tartóssága, ereje azonban kétségtelenül az önelfogadás minőségén múlik.”(Dr. Kőrössy Judit: A tanulói énkép formálódása és a tanári értékelés kapcsolata.)

Kiskamasz korban elkezdődnek a testi átalakulások, hormonális változások. Az új középiskolás közösség már közelebb áll a felnőtt világhoz, és megváltozik a másik nemhez való viszonyuk is. Ezek mind megkérdőjelezhetik az eddig kialakított énképet. „A kamaszkort a szakma normatív krízisnek nevezi – mondja Kovács Réka klinikai és mentálhigiéniai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus. – Ilyenkor az életük minden területe átalakul. Ebben a nagy káoszban a kamasznak a gyermekvilágból a felnőttbe való átmenetel során újra fel kell mérnie a képességeit. A kialakult megoldási módok nem működnek, új elvárásokhoz kell alkalmazkodni. Az újraszervezés ezen időszakában nagy szélsőségeket él meg. Rengeteg mindent kipróbál, hogy megtapasztalja, mivel érhet el sikereket, így természetesen kudarccal is bőven szembesül. Ilyenkor sérül az önbizalom, de ugyanakkor ez motiválja őket az új viselkedési minták kipróbálására is.”

Vajon elsősorban az önbizalomhiány a legnagyobb probléma? A pszichológus szerint ez inkább csak tünet. A valódi kamaszkori krízisben inkább a kamaszkor előtti problémák kicsúcsosodása, a korábbi évek elakadásai jelennek meg. Az önbizalomhiány akkor okoz nehézséget, ha a mindennapokat akadályozza, vagy ha olyan extrém viselkedésre sarkall, ami veszélyezteti a fiatalt. Ha nem mer kezdeményezni, szerepelni, nem keresi a kortársak társaságát, vagy jóval fiatalabbakkal vagy idősebbekkel van csak szívesen együtt.

Kisgyerekkorban a szülői visszajelzés létfontosságú a gyermek énképének kialakításában. De hogyan támogathatja kamasz gyerekét a reális énkép kialakításában? „A serdülő érzi, ha túl van dicsérve, és azt is hiányolja, ha nincs megerősítve. Ilyenkor a kortársaktól már rengeteg visszajelzés jön, így a fiatal érzi, ha a szülei ettől nagyon eltérően reagálnak rá. A szülő feladata, hogy a realitás talaján maradjon, ezzel segítve a reális kép kialakítását a lehetőségekkel kapcsolatban is” – mondja Kovács Réka. Ilyenkor néha nehéz a szülőnek megítélni, miben van szüksége a serdülőnek a szülői támogatásra és miben a függetlenségre. „A serdülők vívódnak a közelség–távolság dimenzióiban. Ellöknek, kritizálnak, majd szaladnak, és várják a megnyugvást a szülő ’ölében’. Szüksége van a szülőre, hiszen a család a fő értékforrás, másrészt tudni kell a szülőnek visszavonulót fújni. Fontos, hogy ebben a kamasz kezdeményezőkészsége domináljon. Ha ő jön, akkor viszont rendelkezésre kell állni.”

Tükör előtt

Kamaszkorban órákat képesek a gyerekek a fürdőszobában vagy a tükör előtt tölteni. Miért lesz hirtelen olyan fontos a külső? 

A folytatást elolvashatja a Képmás magazin 2017. februári számában!

Kedvezményes előfizetést ajánlunk mindazoknak, akiket érdekel a Hármas kötés-program!

Hogyan néz ki az űrkutatás Magyarországon? A médiában elsősorban Mars utazásról, ufókról, hallunk, mekkora szeletét teszik ki ezek a szenzációk az űrkutatásnak? Milyen gyakorlati hasznuk származik ebből a tudományból? Találmányok, technológiák az űrkutatás „melléktermékei”. Mit gondol a geofizikus és a hívő katolikus a végtelenről? Ad-e muníciót a tudomány a hithez és a hit a tudományhoz?

Az est vendége: Molnár Gábor űrkutató-geofizikus, az MTA-ELTE Geológiai, Geofizikai és Űrtudományi Kutatócsoport főmunkatársa

HELYSZÍN: Boldog Salkaházi Sára Plébánia Közösségi Terem (Budapest, XV. ker. Pattogós u. 1.)

A rendezvényen való részvétel ingyenes, de helyszíni regisztrációhoz kötött.
További információ: + 36 1 365 1414 | [email protected]

A Kossuth Rádió VÁLASZ-UTAK című műsorában kamaszok beszélgettek saját problémáikról, életérzésükről - a Hármas kötés 2., 2016. októberi témájának inspirációjára: Gyerek vagy felnőtt?

A beszélgetés itt meghallgatható.

A műsor 2016. október 7-én hangzott el, a szerkesztő-riporter Keresztes Ilona és Mohácsi Edit.

A Kossuth Rádió VÁLASZ-UTAK című műsorában kamaszok beszélgettek saját problémáikról, életérzésükről - a Hármas kötés 3., 2016. novemberi témájának inspirációjára: Iskolai zaklatás, bántás - bullying.

A beszélgetés itt meghallgatható.

A műsor 2016. november 11-én hangzott el, a szerkesztő-riporter Keresztes Ilona és Mohácsi Edit.