Klasszikus kép és klasszikus téma: Pszükhét, a halandó királylányt elrabolja Erósz, a szerelem istene. A téma rendkívül népszerű a képzőművészetben, festők és szobrászok tucatjai formáz­ták meg évszázadokon át. Erószt bármelyik gyerek le tudná rajzolni – s bármelyik felnőtt felismeri. Pszükhé kevésbé ábrázolható és ismert figura, de pszichologizáló korunkban annál többet foglalkozunk azzal, amit jelképez: a pszichével. Történetük a II. századi író, Apuleius „Aranyszamár” című művében maradt ránk. A sztori Disney-vászonra érdemes: kalandos cselekmény, romantikus történet, happy end. Olyan történeteket inspirált, mint a Szépség és a Szörnyeteg vagy a magyar népmesék békakirálya. De van-e ennek a drámának a szerelemnél, áldozatnál és beteljesedésnél mélyebb, csak a mi korunk számára aktuális üzenete? Régen vagy most rabolták el jobban a pszichénket?

Ismerjük meg először a szereplőket! Erósz a szerelem és szexuális vágy istene a görög mitológiában, a rómaiak Amor vagy Cupido néven tisztelték. Szülei főistenek: a leggyakoribb változat szerint Aphrodité és Árész. Édesanyja tehát a szépség és szerelem istennője, édesapja pedig a háborúé. Míg Aphrodité a „nyerő” istennő (ld. a trójai háborút kirobbantó aranyalma történetét), Árészt apja, Zeusz főisten sem szerette, s a mai kor sem szíveli: eszményképünk a szelíd, dühöngésmentes férfi. Ha dühöng, azt kiszámítva és céllal teszi, érzelmeinek nem enged utat.

Az elutasított és mindenki kedvence, a tomboló harag és a hódító szépség nászából született tehát Erósz.

Nem volt ugyan főisten, de mint Daphné történetében láttuk, ereje még az olimposziak között második legerősebb Apollónt is néha meghátrálásra kényszerítette.

Pszükhé vele szemben halandó királylány, legkisebb húga két kevésbé szép és jó nővérének. Szépségét maga is, édesapja is veszélyesnek tartotta, s azzá is vált: felébresztette az emberek imádatát, s ezzel Aphrodité féltékenységét. Fiát, Erószt küldte, hogy ébresszen benne szerelmet „a föld legnyomorultabb férfija” iránt. Apollón meg is jósolta a királynak, hogy lányának csak úgy talál férjet, ha kiteszi egy hegyre, ahonnan elviszi „egy kegyetlen szárnyas isten, aki az egész világot leigázza”. Mindenki vérszomjas szörnyetegre gondolt, pedig a leigázó maga Erósz volt. Ám maga is hamar leigázottá vált: a szerelemisten egyből beleszeretett a királylány csodálatos szépségébe. Föld alatti palotájába vitte, ahol boldog házasságban éltek, ám egy szigorú feltétellel: Pszükhé sosem láthatta meg Erószt, csak sötétben lehettek együtt. Nővérei felbujtására és saját kíváncsisága miatt az ifjú asszony megszegte fogadalmát, s hosszú bonyodalmak és próbák után végül megmenekült kedvese által, megbékült féltékeny természetű anyósával, végül Zeusz az istenek közé emelte.

Nézzünk egy kicsit a történet mögötti jelképekre!

Az interneten közkézen forgó elemzések általában megállnak „a szerelem mindent legyőz” értelmezésnél, ami kétségtelenül igaz, de nem az egyetlen jelkép. Ma gyakran elfeledjük, ami a klasszikus vagy preraffaelita festők képeinek egyik leggyakoribb üzenete: a szerelem veszélyes! A festményeken a kis Cupidók nyilaitól védik magukat a szüzek, az érinthetetlen szerelem (szépség = Aphrodité) gyermeke már nagyon is testi, s ezzel veszélyes (nemi vágy = Erósz). Történetünkben a tiszta szerelembe és szépségbe ugyanis bezavar az istennő és Pszükhé nővéreinek féltékenysége, az emberek balga imádata, a főszereplő kíváncsisága, állhatatlansága. A szerelmet nagy, de romboló erőnek tartották eleink, az irodalomban számos szerelmes fizetett életével, Rómeó és Júliától a Mielőtt megismertelek Williamjéig.

A beteljesült és beteljesületlen szerelem irodalmi ábrázolására régen szellemi mozgalom, a romantika, ma pedig külön iparág alakult.

 sőt, talán nem túlzás azt állítani, hogy Aphrodité és Árész nélkül ma szinte egy kasszasikernek szánt film sem készül. A tiszta szerelmet ma is táplálják és népszerűsítik még olyan, művészi szempontból kétes értékű filmek is, mint az Alkonyat. A történet általában ott ér véget, ahol „a nagybetűs élet” elkezdődne: boldogan éltek, míg meg nem haltak… Nagyon kevés a formabontó regény vagy film, mint például az Ida regénye. Gárdonyi Géza ugyanis nemcsak a Münchenben élő magyar festő diaszpórát, a kereskedő és nemes mentalitását, a kor erkölcsi, társadalmi és gazdasági viszonyait ábrázolja lebilincselően, hanem regénye kiindulópontjául merőben szokatlan helyzetet és még szokatlanabb végkifejletet választ: a szerelem feléledését egy hideg fejjel, ismeretlenül kötött érdekházasságban.

C. S. Lewis tanmeséjében, a Csűrcsavar leveleiben a fődémon azt írja beosztott csábítójának: az alvilág egyik legnagyobb sikere, hogy a XIX–XX. századtól az emberek kizárólag a legtünékenyebb érzelemre próbálják építeni legtartósabb és -fontosabb kapcsolatukat: a házasságot. Erósz nyilainak második veszélye tehát, hogy nem élnek boldogan, míg meg nem halnak.

De valóban a válás és/vagy a patchwork család a pszichénkre leselkedő legnagyobb veszély? Véleményem szerint nem: inkább az igazi szerelem eltűnése vagy rossz megélése, a lelkiségtől elszakított testiség vagy virtuális élménypótlékai.

Piacisten korában s az ökonomizmus vallásában egyre kevésbé van helye az ingyenes, nem önzésre épülő érzéseknek, intézményeknek. Régen szerelmünkről hordtunk képet medálban vagy pénztárcánkban, ma selfie-gyűjteményünket hordjuk a zsebünkben, s töltjük a Facebookra. Én, én és én… De – Nagy László szavaival élve – ki viszi át a szerelmet a virtuális világon túlra? Erósz és Pszükhé gyermeke, a ma istenített Hédoné (=gyönyör) egyedül biztosan nem…

William-Adolphe Bouguereau (1825–1905) francia akadémista festő Pszükhé elrablását kétszer is megfestette, 1889-ben és 1895-ben (fent). A gyönyörű és tiszta halandó királylány, majd későbbi istennő esküvője, vagy az alvilágból felhozott szépség-szelence titkos felnyitása is gyakori téma a preraffaelita festményeken. Bouguereau (aki lehetne preraffaelita is, de mégsem soroljuk ebbe az irányzatba, mert nem angol, és ragaszkodott a francia realizmushoz) sokszor ábrázolta finoman, de nyíltan a gyönyörű meztelen női testet. Ám ezen a képén szokatlan önmérsékletet tanúsít: minden pikáns részletet a Nagy Érzelmet jelképező lila fátyol és az egymást átölelő karok fednek, hogy a fő motívumról, a szerelem lelket mennybe emelő gyönyörűségéről semmi ne vonja el a figyelmet, még a megszokott angyali, s kissé formabontó lepkeszárnyak sem.

Kép

Negyvenes szülőpár adja elő kétségbeesetten a 17 éves lányuk történetét. A baj oka a fiú, akivel a lány éppen jár. Halálfejekkel teletetovált kar, füléből, orrából, ajkából, sőt, még a nyelvéből is kikandikáló „vasdarabok”, ahogyan ők fogalmaznak. „Próbáltuk szépen, kedvesen; aztán erélyesen, határozottan; apelláltunk a belátására, aztán ironikusra fogtuk, majd mindenféle büntetést helyeztünk kilátásba. Hasztalan. Mintha minden elválasztási kísérletünkre még jobban összezárnának egymással” – panaszkodik az anyuka.

Harmincas pár férfi tagja meséli a feleségéről, aki a szülés után sehogyan sem tudja visszaszerezni a korábbi „versenysúlyát”: „Már mondtam neki, hogy így nem tudom őt kívánni, már nem tudok nőként nézni rá.

Próbálom segíteni, mindig rászólok, amikor túl sokat eszik, de ettől megsértődik. Születésnapjára vettem neki egy méregdrága kondibérletet, amit ő zokogva hajított a kukába. Mit tehetnék még, hogy végre megváltozzon?”

Ötvenes feleség panaszkodik a férjére: „Most temettük el az apósomat, aki tüdőrákban halt meg. A férjem testvérének súlyos érszűkületei vannak, ami miatt már évek óta lebeg az amputáció a feje fölött. Az egész családot tönkreteszi a dohányzás. De egyszerűen semmivel sem tudok rá hatni. Nem elég, hogy minden évben egy nyaralás árát bagózza el, de olyan büdös a lehelete, hogy undorodom a közelében lenni. Amikor látom a ráncos, sárguló ujjait, azt kérdezem, hol az a férfi, akinek annak idején igent mondtam. Ha ránézek, már csak egy 179 cm hosszú szál cigarettát látok.”

A példák sorát reggelig lehetne folytatni.

Elfogadni úgy, ahogy van

Furán hangozhat, sőt, látszólag ellentmond az eredeti szándékunknak. Hogyan fogadjuk el úgy, ahogy van, amikor éppen a megváltoztatásán dolgozunk?

Ha a szülőpár elfogadja a lánya választottját, akkor lényegében igent mond valamire, ami ellen minden idegszála tiltakozik. Ha a férj elfogadja túlsúlyos feleségét, akkor lényegében erőszakot követ el a saját lelkén. Ha a feleség elfogadja a férje dohányzását, akkor aktívan hozzájárul annak korai halálához.

A kulcs azonban éppen az, hogy nem a zavaró viselkedésre kell igent mondanunk, hanem az emberre. Nem a kivarrt karú, szegecsarcú fiúra mondunk igent, hanem a lányunkra, akinek éppen kivarrt karú, szegecsarcú barátja van.

Nem a feleségünk kilóira mondunk igent, hanem a feleségünkre, akinek éppen gondjai vannak a testsúlyával. Nem a férjünk dohányzását támogatjuk, hanem a férjünket szeretjük, aki mellesleg dohányzik. El kell tudnunk választani egymástól a személyt és a személy tetteit. A jézusi etikában ezt jelenti a bűn és a bűnös közötti különbségtétel. Lehet egyszerre igent mondani a bűnösre mint személyre, és nemet mondani a bűnre, amit elkövet.

Ha ez a hozzáállás hiányzik belőlünk, akkor a viszonyulásunk nem lesz más, mint a mindenáron való megváltoztatás kísérleteinek végeláthatatlan forgatókönyve. Újra és újra nekiveselkedünk, és újra és újra átéljük a keserű csalódást. Ha más eredményt akarunk elérni, akkor más megközelítésre van szükségünk. A lélektan sokféle elnevezéssel illeti azt a jelenséget, amikor valaki egy hosszú időn át fenntartott magatartásformától eltérő végeredményt vár. Hívja őrületnek, tébolynak, elmezavarnak... Ha ugyanazt tesszük újra meg újra, akkor ugyanarra az eredményre számítsunk, mint amit már eddig is elértünk. A férjnek tudatosítania kell magában, hogy minden egyes beszólása a felesége étkezési szokásai ellen egy tízdekás zsírpacnit ragaszt a fenekére. Amikor utalást tesz arra, hogy többet kellene mozognia, egy újabb tízdekás szalonnadarabot ragaszt a hasára. Ha elkezdi feltűnően köszörülni a torkát, amikor a felesége este 10-kor elindul a hűtő felé, felragaszt egy lelógó ernyedt bőrdarabot a felesége felkarjára...

Van azonban ebben még egy fontos összetevő: az elfogadás nem elfogadás addig, amíg a másik számára érthető és átélhető módon ki nem fejezzük. Nem elég ott belül a saját lelkünkben elfogadnunk, hanem a másikkal tudatnunk is kell, hogy elfogadjuk őt úgy, ahogy van.

A szülő kifejezheti gyermeke felé:

„A támogatásomat soha sem fogod elveszíteni, bárkit is választasz.” A férj megölelheti feleségét akkor is, ha már jobban kell nyújtózkodnia, hogy átérje a derekát. A feleség megsimogathatja férje arcát akkor is, ha a szájához nem szívesen közelít.

Figyelni a pozitív dolgokra

A bevezetőben idézett feleség megjegyzése nagyon jellemző egy ilyen állapotban. Hajlamosak vagyunk annyira ráfókuszálni a másik negatív tulajdonságaira, hogy egy idő után már csak és kizárólag azokat látjuk meg benne. Bármit tesz, bármit mond, mi mindent a negatív szűrőnkön keresztül látunk és hallunk, és mást sem látunk, csak egy 179 centis cigit, egy halom piercinget vagy egy 80 kilós hájpacnit. Pedig emberünk sokkal több ennél...

Bosszankodó családtagokként szeretnénk mindenáron megváltoztatni, kontrollálni szerettünk viselkedését, erre azonban nincs hatalmunk. Hatalmunk csak egyetlen ember felett van: önmagunk felett. Ahogy Michael Jackson énekelte: „I’m starting with the man in the mirror.” (Azzal a férfival kezdem, akit a tükörben látok.)

Kezdjük tehát önmagunkkal! Változtassuk meg a szemüvegünket, amelyen keresztül a másikat látjuk.

Ez sem egy pillanat műve, de kitartó munkával csodákat érhetünk el. Vezessünk egy naplót, amelybe naponta dátum szerint legalább egy feljegyzést írunk arról, hogy mit szeretnénk, hogy így maradjon a lányunkban, feleségünkben, férjünkben. Vonatkozhat ez a magatartására, a jellemére, a kinézetére, a teljesítményére stb. Az első héten csak csendben írjuk fel magunknak. A második héten már egyszer-egyszer mondjuk is el neki egyik vagy másik feljegyzésünket. Egy idő után azt fogjuk észrevenni, hogy egészen más szemmel nézünk rá. És pontosan ez a cél! Ez az a pont, amikor életbe léphet a következő fázis:

Átrendezni a szövetségesi viszonyokat

Amíg a lányunkat nyomás alatt tartjuk a választása miatt, ösztönös és természetes reakcióként védelmezi barátját velünk szemben. Úgy is mondhatjuk, vele alkot szövetséget, és védelmezi velünk szemben a szövetségesét. Amíg valakit védelmezünk, addig nem engedjük meg magunknak a kritikus véleményalkotást vele szemben. Addig nem engedünk be semmilyen elbizonytalanító információt róla, addig mindenkit ellenségnek tekintünk, aki negatív megjegyzést tesz rá.

Kép

Kép: Unsplash

Egészen megváltozik azonban a helyzet dinamikája, ha már nem kell védelmezni a másikat a külvilággal szemben!

Ha a lányunk bennünket, szülőket érez a szövetségeseinek, amikor már nem kell velünk szemben védelmeznie a barátját, nem kell folyton magyarázkodnia, hogy miért ő a legjobb választás, merőben megváltozik a kapcsolat dinamikája.

Most már megengedheti magának a kritikus mérlegelést. Most már végiggondolhatja józanul, hogy tényleg egy halálfejes tűpárnával akarja-e leélni az életét. Elképzelheti, milyen lesz ezzel az emberrel megjelenni egy szakmai konferencián, ahol mindenki öltönyben és kosztümben ül. Hogyan fognak majd együtt bulizni az ő baráti társaságával, akik között mindenki hozzá hasonlóan orvostanhallgató. Miként fogja majd érezni magát a párja barátai között, akiknek kinézete, életvitele, beszédstílusa annyira eltér az övétől...

A megoldás kulcsa tehát: amíg a lányunk ellenzéke vagyunk, a párja lesz a szövetségese, és velünk szemben fog kritikát gyakorolni. Ha változást akarunk elérni, akkor nekünk kell a szövetségesévé válnunk, mert ezzel kellő szabadságot nyer arra, hogy a párjával szemben gyakoroljon kritikát.

Ugyanez vonatkozik a többi helyzetre is.

Ki a feleség szövetségese: a jégkrémes doboz vagy a férje?

Ki a férj szövetségese: a dohányzás vagy a felesége?

Tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy a legfőbb szövetségesének érezzen bennünket az, akit meg akarunk változtatni! Ez az egyetlen módja annak, hogy ne velünk szemben legyen kritikus, hanem a zavaró magatartásával, szokásával vagy éppen választottjával szemben váljon kritikussá. Minden egyéb stratégiával pontosan az ellenkezőjét fogjuk elérni annak, amit szeretnénk!

Vállalni a kockázatot

Szinte hallom, ahogy egyik-másik olvasóm most felcsattan magában:

– Azt akarja nekem mondani, hogy ha nem kondibérletet, hanem tortakupont ajándékozok a feleségemnek, akkor attól majd lefogy?

– Komolyan meg kellene hívnom a lányom barátját az otthonomba, le kellene ültetnem az asztalomhoz, el kellene vinnem a családi kirándulásunkra, kedvesnek kellene lennem ahhoz, hogy végre megszabaduljak tőle?

– Tényleg ne ráncoljam többé a homlokomat, ne duzzogjak, és ne próbáljak a férjemben bűntudatot kelteni, amikor felkel mellőlem az ágyból, és kimegy az erkélyre rágyújtani?

Nos, ha ezt értette meg az írásból, akkor jól értett.

Bármennyire is furcsán hangzik, a változás kulcsa az elfogadás. A megtapasztalt, a kifejezett, a megélt elfogadás.

A kritizálás, gúnyolódás, ironizálás, fenyegetés, nevetségessé tétel, érvháborúval való legyőzés teljesen hasztalan. A történelem során még soha egyetlen gyereket sem szidtak jóra. A jó gyerekek azért lettek jók, mert jóra szerették, jóra motiválták őket.

Biztosan meg fog ettől a másik változni? Bárcsak azt válaszolhatnám, hogy igen, de a valóságban erre garancia nincs. Ha azonban a másik utat járjuk, akkor biztosan nem fog megváltozni. Ez nem garancia, hanem esély. A szeretet kockázatvállalással jár. De még ha a másik nem is változna meg, akkor is történhetnek nagyszerű dolgok, amelyek mindenkire jó hatással lesznek.

– A halálfejes tűpárnáról kiderülhet, hogy nagyon is értékes, jó gondolkodású fiatalember, aki szülei válásakor menekült ebbe a szélsőségbe, és akinek éppen a barátnője családja lehet az esélye arra, hogy helyreálljon, gyógyuljon az élete.

– A férj meghívja hetente egyszer a feleségét a város legjobb cukrászdájába egy sütire, ő pedig cserébe felhagy a zugevéssel.

– A dohányos férj azzal díjazza a felesége új hozzáállását, hogy többé nem gyújt rá az ő jelenlétében, valamint dupla figyelmet fordít a szájápolásra. Még az is lehet, hogy elkezd szűrővizsgálatokra járni...  

A cikk a Képmás magazin 2017. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az anyatejes táplálás minél hosszabb idejű fenntartása nemcsak a megfelelő immunitás kialakulásához, az optimális pszichés fejlődéshez, hanem a későbbi krónikus betegségek kivédéséhez is igen fontos. Végre valami, amiben mi magyarok a világ élvonalában vagyunk: hazánkban a szoptatási statisztikák kimagaslóan jók, sokan és sokáig táplálják anyatejjel a gyermeküket. Ennek ellenére sok édesanya számára jelent szorongást és aggodalmat az anyatejjel történő táplálás időszaka.

Nem kudarc és nem egyedi eset, hogy segítséget kell kérni.

Szokatlan kihívások

A születés csodájával együtt ajándékként kapott felelősség egy életre megváltoztatja egy nő életét. Aki korábban a munkájában sikeres volt és tudta, hogy mit miért csinál, hirtelen azzal szembesül, hogy gyermeke világra jövetelével egy szempillantás alatt uralhatatlanná vált az élete.

Elsősorban magát hibáztatja azért, hogy nem tud az általa megszokott módon, az elvárásoknak megfelelően élni. Ez minden család számára váratlanul nagy próbatételt jelent.

Az újszülött anyatejes táplálása sem mindig egyszerű feladat, pedig sokan azt gondolják, hogy a szoptatás a világ legtermészetesebb dolga. A szülés után a kórházban eltöltött idő alatt ritkán derülnek ki a problémák, sokszor nincsenek családi minták, vagy éppen negatívak, a gyermekágyas időszak pedig már rég nem a pihenésről szól. Sokan megszokták, hogy csak rajtuk múlik, hogy valamiben sikeresek vagy sem. A szülést követő időszak nem ennyire egyszerű.

Ha már a várandósság alatt részletesen beszélgetnénk az édesanyákkal arról, hogy mi várható, hogy milyen testi és lelki változásokkal kell számolni, akkor talán könnyebb lenne ennek az igen kiszolgáltatott időszaknak a megélése. Nem éreznék oly sokan, hogy „biztosan csak nekik ennyire nehéz” és nem hibáztatnák magunkat olyan dolgokért, amiről nem tehetnek.

Az új jövevény érkezése nagy alázatot és nyitottságot kíván és legkevésbé sem lehet egy újszülöttet a kezdet kezdetén saját elképzelésünknek megfelelően formálni. Az újszülött minden tekintetben éretlen, esendő és csak azért születik meg 9 hónapos várandósság után, mert ezt követően erre anatómiailag már nem lenne képes.

Az élete első 3 hónapjában a csecsemő még a méhen belüli fejlődésének egy sajátos időszakát éli. Nem szabad attól félni, hogy elrontjuk azzal, ha megöleljük, ha biztosítjuk számára a szinte folyamatos jelenlétet, mert így érzi magát nyugodtan az anyaméh védettségén túl.

A kötődés kialakulásának feltétele pedig az, hogy elérhető legyen az édesanya az újszülöttje számára és ez az életre szóló bizalom az igény szerinti szoptatás és a válaszkész gondoskodás révén megalapozható. Az pedig igazolt tény, hogy az anyatej termelésének és fenntartásának feltétele a rendszeres szoptatás, fejés, tehát nincs előírt idő és intervallum korlát, amelyet görcsösen követni kellene.

Nemcsak az anyán múlik

Bár az anyatejes táplálást mindig az édesanyákhoz kötjük, fontos szót ejteni a támogató háttérről is.

A siker ugyanis az édesapáktól is függ, hiszen ők azok, akik segítő jelenlétükkel stresszmentes hátteret biztosíthatnak társuknak, amely elengedhetetlen feltétele a szoptatás sikerének.

Sok esetben ők még nehezebb helyzetben vannak, mert korábbi pozíciójukat elveszettnek érezhetik és az új helyzetben még nincs kialakult szerepük.

Sajnos vannak, akik már a kezdet kezdetén feladják a szoptatást. A védőnői hálózat elérhetősége mindenki számára adott, de igen túlterhelt, ezért hárul egyre több feladat a laktációs szaktanácsadókra.

Mi lehet a probléma?

Gyakori a tejtermelés elégtelensége, a „kevés a tej” problémaköre, de mellgyulladással, illetve ennek szövődményes állapotaival is találkozunk. Megpróbáljuk megoldani és segíteni a szoptatást nehezítő anyai-, és csecsemő-kórállapotokat (fertőzéseket, szájüregi betegségeket, rendellenességeket). Segítjük a krónikusan beteg édesanyák laktációját.

Több sikertörténetet mondhatunk magunkénak olyan anyákról, akik pajzsmirigy, gyulladásos bélbetegség, reumás vagy egyéb tartós betegségük miatt nehézségekkel küzdenek, de a szoptatásban végre teljes értékű „egészséges” embernek érezhették magukat.

Kihívást és speciális jártasságot kíván a koraszülöttek anyatejes táplálása. A segítésük kiemelt szereppel bír és sokszor igen nehéz, de nagyon hálás feladat. Kevés az a betegség vagy állapot, amelyben abszolút ellenjavallt a szoptatás, és még kevesebb, amelyben le kellene mondani az anyatejes táplálásról. A gyógyszerek laktáció alatti alkalmazásának korlátairól pedig egyre pontosabb irodalmi források állnak rendelkezésünkre. A szoptatási problémák hátterében állhatnak gyermekbetegségek vagy lehetnek súlyos anyagcsere- vagy izombetegségek első jelei, amelynek korai felismerése a kezelés sikere szempontjából nagyon fontos.

Hol kérhetünk segítséget?

A Bethesda Gyermekkórház volt a magyar gyermekkórházak között az első, ahol létrejött egy anyatejes táplálást segítő ambulancia. Nemzetközi laktációs tanácsadói vizsgával rendelkező gyermekgyógyászok dolgoznak itt. Az elmúlt években bebizonyosodott, hogy sok olyan pácienset látunk el, akik a területi segítők kompetenciahatárain túlmutatnak. Nem elvesszük, csak kiegészítjük az ő feladatukat, és a kórházi hátterünkkel egy plusz lehetőség vagyunk az édesanyák számára.

Igyekszünk minden hozzánk forduló anya-csecsemő párosnak abban segíteni, amiben kéri és úgy, hogy közben szakmai felelősséget is vállalunk a segítségnyújtásunkért.

Sok esetben elég egy hatékony mellre helyezés, vagy lelki megerősítés, máskor viszont hosszú hetekre, hónapokra szól az igen időigényes, támogató, gyógyító szakmai tevékenységünk.

A zenére rezdülnek és mozdulnak. Néha elénekelnek egy-egy problémás dallamrészt. „Megnézzük még egyszer a négyestől?” Gyors diagnózis után („itt esett szét a dallam”) újra nekirugaszkodnak. „Lehetek ebben alt?” Helyeslés, gyorsan hangszert váltanak. Egymáshoz hangolják a fuvolákat. „Már tiszta.” Folytatják a próbát sok nevetéssel, közben félszavak röpködnek közöttük. Ez lehet egy kívülálló számára érthetetlen zenésznyelv is, de igazából több annál: egy baráti közösség belső, saját nyelvhasználata.
Lotti, a majdnem kétéves kislány a szomszéd szobában játszik, de néha betipeg hozzájuk. Olyan megszokott számára a fuvolahang, mint a szülei hangja. Már anyukája pocakjában is ezt hallgatta. Nem zavarja a flautettes lányokat, mind nagyon szeretik őt. „Dicsőséges legyen a vége” – tárja szét a karjait Juli, és a finálé dicsőségesen hangzik.

Ernyei-Balogh Júlia, Gedai Eszter, Kovács Kinga és Réman Zsófia a Flautett Fuvolakvartett tagjai. A Flautett 2010-ben alakult a győri Széchenyi István Egyetem Varga Tibor Zeneművészeti Intézetének hallgatóiból. Tanáruk, Ittzés Gergely ötlete volt a kvartett, ő azóta is támogatja őket, noha már egyikük sem egyetemista. „A BA-diplomámra készültünk, és a közös próbák alatt fogalmazódott meg, hogy jó lenne később is együtt zenélni, így az én diplomakoncertem lett az első közös fellépésünk. Áron, a férjem találta ki a Flautett nevet” – emlékszik vissza Juli. „Ittzés Gergely mondta, mennyire szokatlan, hogy ilyen hamar tisztán összeszól a fuvolahangunk – ez nagy biztatást jelentett számunkra” – idézi fel Zsófi.

Öt éven keresztül Szarvas Anna volt a Flautett negyedik tagja, ő 2015-ben vált ki a csapatból, és helyét Eszti vette át. A sikeres tagcserét követően ma úgy érzik, hogy egyikük sem pótolható. Amikor megkérdezem, hogy mennyire tartják a barátságot összetartó erőnek egy zenei együttes tagjai között, még be sem fejezem a mondatot, máris rávágják kórusban: „Nagyon!” Juli szerint míg a hasonló együttesek koncertközpontúak, tehát ha egy tag kimarad, akkor hívnak helyette kisegítőt, ők barátság-, meg persze minőségcentrikusak. „Ha valamelyikünk nem tud részt venni egy koncerten, akkor trióvá alakulunk, vagy esetleg elhívjuk vendégfellépőként volt tanárunkat.”

„Nem a koncertekért létezünk, hanem hogy mi négyen együtt játsszunk a tehetségünk szerinti legmagasabb színvonalon.”

„Bizonyos fokig egyszerűbb egy együttes élete, ha a tagok között pusztán csak szakmai kapcsolat van, mégis sokkal többet adhat emberileg az intenzív baráti kötődés” – teszi hozzá Zsófi.

Ha szüneteltetni kell valakinek a kvartettes munkáját, akkor úgy várják meg egymást, hogy közben a kamaraegyüttes életképes marad. Fuvolatriós repertoárjukat is bővítik, hogy ilyen esetekre készen álljanak. Volt már erre példa Juli kislánya születésekor vagy Eszti külföldi ösztöndíja idején.

Repertoárjuk egyre gazdagabb: a barokk muzsikától a kortárs művekig minden stílusban szívesen játszanak, nemcsak négy fuvolára írott darabokat, hanem átiratokat is. Az ebédlőasztalt szinte beborítják a hangszerek és a kották – a kupac tetején éppen Prokofjev Humorous Scherzójának címét olvasom, de ott van Eugène Bozza Trois pièces-je is. A Flautett tagjai mostanában basszusfuvolára gyűjtenek, hogy a kölcsönkapott hangszer helyett venni tudjanak maguknak. A közismert C-fuvola mellett altfuvolán, basszusfuvolán és pikolón is játszanak.

A kérdésre, hogy hogyan osztják el egymás között a szólamokat, Eszti nevetve válaszol: „Szkanderozunk, és aki a győztes, az kapja az első szólamot! Ez persze vicc. Tudjuk, hogy kinek mi az erőssége, de alapvetően kedv és megegyezés szerint döntünk.”

Önkéntelenül is adódik a kérdés, hogy vajon a hasonlóság tartja egyben a vidám és tehetséges csapatot, vagy inkább a különbözőségeikkel egészítik-e ki jól egymást.

„Nagyon intenzív a kapcsolat közöttünk, rengeteget tanulunk és erős visszajelzéseket kapunk egymástól. Fontos, hogy egyformán gondolkodunk az élet alapkérdéseiről”

– válaszolja Kinga. „Ha szükséges, akkor kellemetlenül őszinték vagyunk egymáshoz” – mondja Zsófi. „De ez az őszinteség nem fáj, hanem biztonságot ad” – tompítja a kijelentés erejét Juli. „A zenei elképzeléseink és fuvolázási módszereink is nagyon hasonlóak, hiszen ugyanabban az intézményben, egy tanár keze alatt tanultunk. Ha más-más zenei és hangképzési irányvonalak szerint nevelődtünk volna, akkor sokkal többet kellene vitatkoznunk, egyeztetnünk” – véli Eszti. Kinga szerint mindezek ellenére előfordul, hogy ellentétesek az elképzeléseik egy műről, hiszen egyéni a zenei érzékük, mégis hamar egyezségre tudnak jutni. Mindenkinek számít a véleménye, ezért minden javaslatot kipróbálnak, és közösen döntenek.

Zsófi abban is lát különbözést más kamaraegyüttesektől, hogy míg a legtöbb együttesben van egy vezető, egy vezéregyéniség, addig náluk mindenki egyenrangú. A koncertszervezést se egyvalaki csinálja, hanem hol egyikük, hol másikuk.

„Ha éppen nem vagyok lelkes, az együttesen belül valaki biztosan energikusabb, és magával ragad engem is. Energiaáramlás van közöttünk”

– foglalja össze Zsófi. „Valaki mindig ’viszi a hátán’ a többieket a munka és az ötletek terén, aki éppen olyan lelki állapotban van, és ez a személy mindig más” – teszi hozzá Eszti.

Felmerül bennem a gyanú, nem megy-e a gyakorlás rovására a túl sok érzelem és magánélet. Nem fenyegeti-e őket az a veszély, hogy „ellelkizik” a próbákat? Eszti megerősíti a sejtésemet: sokszor megfogadják, hogy ma nem fognak annyit beszélgetni, mégis előjönnek a magánéleti témák, hogy kivel mi van.

A zene, a fuvolázás mind a négy lány életében meghatározó.

Engem viszont az is érdekel, mivel foglalkoznak még szívesen.

Zsófi nem tudná elképzelni zene nélkül az életét, de azért az irodalom is nagyon fontos számára, verseket ír, és gyerekkorában író akart lenni. Kingát nagyon érdekli a pszichológia, Eszti pedig bevallja, sok mást ki kell zárnia időnként, hogy csak a fuvolára koncentrálhasson. Szeret sütni és főzni, kipróbálni új recepteket; szívesen olvas, fontos számára a mozgás, a sport. Julinak is gyerekkora óta kitölti a zene a mindennapjait, annak ellenére, hogy a Flautettből egyedül neki nincsenek zenész szülei. „Öten vagyunk testvérek, mindannyian tanultunk valamilyen hangszeren, én a Kodály Zoltán Kórusiskolába jártam. Fuvolatanárként tanítottam, most viszont Lotti zenei ráhangolódását segítem. Tíz hónapos kora óta visszaénekli nekem a hangokat” – mondja nem kis büszkeséggel. Julinak van még egy különleges munkája: segítőkutyákat képez, már két mozgáskorlátozott-segítő kutya nevelőszülője és kiképzője volt. „Ez szintén csapatmunka, mint a kamarazenélés: nagyon érzékenyen kell reagálni a kollégákra, a segítettekre és az állatokra is. Fontos még számomra a Kovács-módszer is, a zenészek munkaképességének gondozása, amiből idén szereztem diplomát.”

A Flautett tagjai törekszenek arra, hogy alkalmazzák fuvolajátékukban is az Alexander-módszert. „Az Alexander-technika önismeretre sarkall, mert választási lehetőség elé állít: a megszokásainknak engedelmeskedünk, vagy felül tudjuk írni valami új, célravezetőbb tudatossággal?” – magyarázza Eszti.

A beszélgetés idején Áron, Juli férje foglalja le a kislányukat, Lottit. Ugyanolyan jól ért mindenhez, ami a gyerekneveléssel kapcsolatos, mint az anyuka.

A fotózás kedvéért a lányok kimennek a kertbe. Már alkonyodik, kellemesen hűvös van odakint.

„Improvizáljunk!” – veti fel Juli, és eljátsszák négy szólamban a Tavaszi szél vizet áraszt, majd a Láttál-e már valaha kezdetű népdalokat, hogy a fotós, Páczai Tamás nyugodtan végezhesse a munkáját.

Régóta érdekel, milyennek látják a lányok egymás karakterét, milyen a szerepük az együttesen belül. Tetszik nekik a téma, kiderül, hogy Zsófi már gondolkodott ezen, és vicces neveket is adott a Flautett tagjainak. Ő a Primadonna (szinte „lubickol” az első szólam magas hangszíneiben); Eszti az Egyensúly (aki egy csettintéssel rendet rak, ha a többieket elragadják az érzelmek: „Jó, de most már menjünk tovább!”); Juli a Kaméleon (aki bármilyen pozícióba kerül az együttesen belül vagy az életben, mindenben jó, mert nagy az alkalmazkodóképessége); Kinga pedig a Fül (különlegesen jó a hallása és a harmonizálási képessége, sok zenei darabot ő ír át négy fuvolára).

A kissé elkoptatott kérdésre, hogy el tudják-e képzelni magukat öt év múlva, együtt fognak-e még zenélni, felülkerekednek-e az őket érő kísértéseken, Kinga válaszol elsőként: „Én csak esélyt látok magunkban, annyira az életünk része lett a Flautett, annyira fontos az együttzenélés és a barátság. Szakmailag is, emberileg is nagy szükségünk van egymásra.” „Remélem, hogy ezt meg tudjuk őrizni” – teszi hozzá Zsófi. „Akár kompromisszumok és áldozatok árán mindig keresünk arra lehetőséget, hogy a Flautett tovább éljen – folytatja Eszti. –

„Nyilván lesznek ideális időszakok, és lesz, amikor többet kell majd küzdenünk egymásért. Bennem él az a kép, hogy még negyven év múlva is koncertezünk együtt!”

– mondja nevetve. Juli még rátesz egy lapáttal a vidám hangulatra: „Reméljük, hogy lesz egy csomó gyerekünk, akik majd kis Flautetteket alkotnak, és nyári kurzusokat tartunk nekik…”

Sokan, akik ennyire elkötelezetten élik a művészetet, a családot már nem nagyon tudják beilleszteni a mindennapjaikba. „Így van – erősíti meg Juli a maga élettapasztalatával –, ezért kell egy jó férj, aki támogat és segít a kétféle hivatás összeegyeztetésében. Most például Áron vitte el Lottit fürdetni. Ő egyébként egy csoda-férj, aki a Flautett ’háttértagja’: lefoglalja Lottit a próbák idején, behozza nekünk a vacsorát; ha kell, sofőr, ha pedig arra van szükség, konferanszié. Megszervezi a fellépéseket, kikészíti a kottaállványokat, a kottákat – így neki köszönhetjük, hogy mi a zenélésre tudunk koncentrálni.”

Ezek után muszáj megkérdeznem Ernyei Árontól, hogy a felesége iránti szeretetén túl miért egyengeti a Flautett útját. „Már a megalakuláskor láttam, hogy harmónia van közöttük. Azért adtam nekik nevet, hogy az megtartsa őket, és legyen folytatása a közös játékuknak.” Áron kulturális rendezvényszervező is, így tisztában van azzal, milyen ritka, hogy a könyöklős zenészvilágban négy fuvolista együtt tud működni alázattal. Ráadásul zeneileg is megszületett egy értékteremtő, szépen muzsikáló formáció.

„Büszke vagyok rájuk, és merem vállalni őket minden fórumon. Hitelesen tudom állítani azt, hogy jók, érdemes meghívni az együttest bárhová.”

Áron szerint egy Flautett-koncert vagy -turné azért jó buli, mert a lányok jutalomnak tekintik, hogy együtt lehetnek. Megérett egy szép repertoár, lassan itt lenne az ideje, hogy felkészüljenek egy CD-felvételre is. „Szeretem őket, szeretek segíteni nekik."

A jelenség a hetvenes években vált először széles körben ismertté, amikor egy amerikai orvos, dr. Raymond Moody megírta Life after life (Élet az élet után) című könyvét, amely hamarosan bestseller lett. Tanítványa, Bruce Greyson professzor már objektívebb szempontok alapján követte útját. Megalkotta az ún. Greyson-skálát, amelyen elhelyezte a beszámolókban tipikusan előforduló elemeket. Ilyenek a test elhagyása, a halál tudata, valamint az elfogadás és békesség érzése, amelyet ennek kapcsán megélnek.

Többeknél szerepel még az idő felgyorsulása vagy lelassulása, múltba vagy jövőbe látás, illetve jellegzetesen túlvilági környezet és személyek megjelenése.

Dr. Sam Parnia amerikai orvos is ezen a területen végzett kutatásokat: „A tudomány jelenlegi álláspontja szerint ha az agyműködés leáll, többé nem lehet semmilyen tapasztalatban részünk. Ha valaki azt állítja, hogy ezalatt az idő alatt mégis volt valamilyen tapasztalata, akkor az egy igen komoly állítás, ami arra utal, hogy agyunk nem azonos az elménkkel, tudatunkkal.”

Éppen ezért fontos volna megállapítani, mikor történhet a halálközeli élmények átélése. Amikor elveszítjük az eszméletünket? Vagy amikor visszanyerjük? Vagy esetleg, ami eddig elképzelhetetlennek tűnt, e két pillanat között?

Dr. Pim van Lommel, holland kardiológus professzor szerint ezek a kutatások egyre inkább arra utalnak, hogy „az agy nem létrehozója az emberi tudatnak, hanem befogadója – ez pedig egyfajta forradalmi felfedezést jelent.” Ő és csapata több mint 300 pácienst kérdezett ki a klinikai halál állapotának túlélése után két nappal. Közülük 41 számolt be halálközeli élményről. Egyik betege szívinfarktust kapott, a szíve már a mentőben megállt. Újraélesztés után egy héttel tért magához a kómából. Azonnal felismerte és azonosította az ágya mellett ténykedő ápolót, hogy ő kísérte be a műtőbe. Arra is emlékezett, hogy műfogsorát betették egy vese alakú kék tálba. Hihetetlen volt! Nem észlelhette mindezt, hiszen a szívműködése leállt, és mély kómában volt. A beteg azonban elmondta, hogy kívülről látta magát és mindenkit maga körül.

A halálközeli élmények jellegzetes momentuma a hívogató alagút és a mindent betöltő, ragyogó fény; a tökéletes belső harmónia és béke.

Egy másik érdekes eset a születésétől vak lányé, Vicki Noratuké. Vicki soha nem látott semmit, ezért nem is voltak semmilyen látással kapcsolatos élményei. Egészen addig, amíg fiatalon súlyos autóbalesetet nem szenvedett. „Egyszer csak megláttam, ahogy a műtőasztalon fekszem. Eleinte nagyon féltem, és nem voltam biztos benne, mit látok. Aztán észrevettem a jegygyűrűmet, megfigyeltem a hajam, és akkor kezdtem rájönni, hogy a saját testem látom…

Az orvosok azt kiabálták, ’nem tudjuk visszahozni!’ De én nagyon elkülönülve éreztem magam a testemtől és az egész helyzettől. Nem is értettem, miért olyan izgatottak.

Csodálatos volt a testemen kívül lenni, szabadon. Olyan hangot hallottam, mint egy gyönyörű szélhárfáé. Fényes helyet láttam meg, fákat és madarakat, és sok-sok embert, de mintha mind fényből lettek volna. Le voltam nyűgözve, addig el sem tudtam képzelni, milyen lehet a fény.”

A dokumentumfilmben szereplő egyik leglebilincselőbb történet mégis egy fiatal édesanyáról szól, Pam Reynoldsról, akinek az agyában súlyos értágulatot találtak, méghozzá az agyalapnál, amihez rendkívül nehéz és veszélyes a hozzáférés. Miután Pam már mozogni és beszélni is alig tudott, vállalta a kockázatos műtétet. Egy teljes órán át tartották a klinikai halál állapotában, sőt, ennél tovább is mentek. Az volt a cél, hogy az agy egy órára felfüggessze a működését, semmilyen idegi tevékenység ne történjen. Pam szemeit letapasztották, mindkét fülét bedugaszolták, a dugaszokból olyan vezetékek lógtak, amelyek segítségével folyamatosan mérték az agyi aktivitást. Tehát nemcsak az agyi tevékenységet függesztették fel, hanem minden érzékszervi észlelés is lehetetlen volt számára. „Az első dolog, amire emlékszem, egy rendkívül kellemetlen hang. Olyan, amilyet a fogorvosnál hallunk. Aztán éreztem valami csengésfélét a fejem tetejénél. És akkor hirtelen kiszálltam a testemből a fejtetőmön keresztül. Lenéztem, és láttam a testem, de egyáltalán nem zavart. Úgy láttam az eseményeket, mintha körülbelül az orvos vállán ücsörögtem volna. Láttam az eszközöket, azt is, honnan veszik elő őket. Hallottam a ’fűrész’ szót, de nem emlékeztetett fűrészre, amit láttam, inkább az elektromos fogkefémre. A doboz meg apám szerszámosládájára… Aztán éreztem egy jelenlétet, megfordultam, hogy lássam. Kis fényes pontot pillantottam meg. Éreztem, hogy húz magához. Keresztülmentem a sötéten a fény irányába. A túloldalon különböző alakokat láttam, és hallottam, hogy a nagymamám szólít. Megismertem a hangját, és azonnal odamentem hozzá… Csodálatosan éreztem magam. Rengeteg másik alakot is láttam, akiket nem ismertem.

„Megkérdeztem: a fény az Isten? Azt válaszolták, nem, a fény nem Isten. A fény akkor van, amikor Isten lélegzik. És akkor azt gondoltam, nahát, Isten leheletében állok.”

Egyszer csak azt éreztem, vissza kell mennem. Magam hozhattam meg ezt a döntést. Elhunyt nagybátyám kísért vissza. Kicsit győzködnie kellett, mert láttam, mi történik a testemmel, tudtam, hogy ez fájdalmas, és nem volt kedvem visszamenni.”

Talán még a beszámolóknál is különösebb, milyen komoly személyiségváltozáson esnek át ezek az emberek a történtek után. Sokkal kevésbé érdeklik őket az anyagiak, a versenyszellem, a hatalom vagy a hírnév. Önzetlenebbé válnak, a kapcsolataik kerülnek az első helyre, valamint az élet spirituális oldala. Sokan feladják addigi karrierjüket. Egyik kirívó eset Gordon Allené, az egykor sikeres amerikai üzletemberé. A Financial World magazin címoldalán is szereplő férfi egy rosszullét miatt bement a kórházba. Azonnal kezelésbe vették, de megállt a szíve. Ő is átélte a testen kívüli élményt, és eljutott a fénybe, ami számára „a tökéletes és abszolút feltétel nélküli szeretet” érzését adta, amilyet „csak anya érezhet a gyereke iránt. Gyönyörű volt és lenyűgöző…

Mindehhez csatlakozott egy másik érzés, hogy mindennek célja, értelme van. Egy természetfölötti alak jelent meg előttem, két másikkal az oldalán. Kommunikáltunk egymással, nehéz volna leírni, hogyan, nem hallottam konkrét hangokat. Megbeszéltük, hogy visszamegyek.

De mielőtt visszatértem, az értésemre adták, milyen fontos célja van az életemnek, sokkal nemesebb és fontosabb, mint amit addig hittem, nevezetesen, hogy minél több pénzt csináljak… Amikor magamhoz tértem, úgy éreztem, a szívem lángra lobbant. Azóta is így érzek. Szeretettől lángol a szívem.” Miután magához tért, Allen először elkezdte felhívni mindazokat, akiknek valamilyen módon veszteséget okozott, hogy bocsánatot kérjen tőlük. Nevetve mesél a telefon túlsó végén bekövetkező súlyos csendekről. Mostanra maga mögött hagyta az üzlet világát, és képzett tanácsadó lett, akinek legfőbb célja, hogy másoknak is segítsen változtatni az életükön. „Ma  sokkal szerényebben élek, mint egykor – vallja Allen –, ugyanakkor soha nem jellemezte ilyen gazdagság az életem. Nem társadalmi vagy anyagi értelemben. Az élet valódi gazdagsága ez.”

– Fotózás közben önfeledten meséltél a tegnapi előadásról és a lányodról a fotósnak. Mindig ilyen közvetlen vagy?
– Igen, a kommunikáció gyakorlatilag a lételemem, ilyenkor mérem fel, hogy kik, milyen emberek vannak körülöttem.

– Amikor alig húszévesen bekerültél az Operaházba, volt benned szorongás vagy megfelelési kényszer?
– Először fel sem fogtam, aztán meg ijesztő lett. Volt egy pont, amikor annyira kezdőnek éreztem magam, hogy szinte sokkolt, nem értettem, hogy kerültem én ide. De ez rövid ideig tartott, utána beindult a karrierem, és nem volt időm ezen gondolkodni.

– A szüleid otthon voltak ebben a közegben, tudták, hogy mi vár rád?
– Nem, sportos családban nőttem fel, hangsúlyosabb volt az életünkben a mozgás. A tanárom azt mondta az én drága szüleimnek, hogy belőlem a világ legjobb Éj királynője válhat – ez nekik olyan meseszerűen hangzott. De bíztak bennem, a tanáromban, erőn felül támogattak, így magánúton tudtam elkezdeni a zenetanulást.

Kép: Emmer László

– Mi kell ahhoz, hogy valaki olyan nagy ívű karriert fusson be, mint te?
– Sok minden. Egy nagy adag exhibicionizmus, szorgalom, kitartás és határozott döntések. Ezt nem úgy értem, hogy az egyik vagy a másik tanár lesz a jó döntés, hanem hogy fontos kitartónak lenni a választásaimban.

Vannak elágazások, amikor el kell köteleződni valamelyik irányba, aztán meg menni a választott úton, mert a bizonytalanság megöl. Tudni kell, hogy hova pozicionáld magad, szerintem nem nagyképűség, ha valaki tisztában van vele, hogy tehetséges, és hogy minden adott ahhoz, hogy fejlessze magát.

– A „Virtuózok” című műsor egyik zsűritagja vagy. A korábbi széria versenyzőinek követed az útját?
– Persze. Batta Andrással, Peller Mariannal és még néhány kollégával megalapítottuk a Kis Virtuózok Alapítványt, pontosan azért, hogy az utánkövetés hivatalosan is működhessen. Azt gondolom, hogy a komolyzenében csak hosszú távra lehet tervezni. Ez nem úgy működik, mint a szalmalángos pop ipar, senki nem lesz egyik napról a másikra sztár, mindennek megvan az érési ideje, kifutása. Ahhoz, hogy eredmény legyen, sokéves munka kell, és szükség van szakmai, anyagi és erkölcsi támogatásra is – ezért éreztük fontosnak az Alapítvány létrehozását, amikor láttuk, hogy ez az egész mekkora mozgalommá nőtte ki magát. Ez felelősség, nem engedhetem el annak a kezét, akit felemeltem valahová. Fórumot adok neki, ahol szerepelhet – holnap pedig dobjam ki, mert jön a következő? Itt olyan tehetségek vannak, akiknek nagy százaléka a szakmában marad. Persze nem mindenki, lesz, akit majd jobban érdekel a vegyészet, de megismerkedett a zenével, és ez számít. A magyar zeneoktatás nagyon sokoldalú, Erkel Ferenc Bánk bánja itt az általános műveltség része, és szerintem fontos, hogy ne nőjön fel úgy gyerek, hogy legalább egyszer nem hallgatott például Mozartot.

– A gyerekek nyilván másféle bánásmódot igényelnek, mint egy felnőtt versenyző. Erre mennyire tud figyelni a Virtuózok-produkció?
– Úgy látom, hogy a műsor gyártói jól bánnak velük, a gyerekek pedig elképesztően éretten viselkednek, és nagyon önállóak is. Van olyan tizenéves, aki azért jön a műsorba, mert népszerűsíteni akarja a klasszikus zeneszerzőket, vagy épp a hangszert, amin játszik – ilyen komoly motiváló erők is működnek. A szülőkkel viszont időnként nehéz, túlságosan aggódnak, meg azt gondolják, hogy a gyerek biztosan nem gyakorolt eleget, képesek túlterhelni őket. A készítők igyekeznek figyelni arra, hogy a gyerkőcök eleget pihenjenek, hiszen ez nagyon fárasztó: az élő adás mentálisan is megterhelő, és nyomasztó, hogy a versenyző csak egyszer adhat elő egyetlen produkciót, minden azon múlik.

– Mi az az útravaló üzenet, amit szeretnél átadni a résztvevőknek?
– Az egyik, hogy ne legyenek türelmetlenek. A másik, hogy ne akarjanak senkire hasonlítani, mindenkinek egyéni az útja. Ha önmagad tudsz maradni ebben a szakmában, attól színesebb leszel.

Egyébként sokan szidják az új generációt, de bennem a Virtuózok még sokáig tartani fogja a lelket: egyáltalán nem kilátástalan a jövőnk, ha vannak ilyen tehetséges és érett fiatalok.

– Jellemző rád az a törekvés, hogy szélesebb közönséggel is megismertesd a komolyzenét?
– Igen, ez már kezdő koromban is fontos volt. Emlékszem, amikor a ’90-es évek végén megjelent az első lemezem, szereztem szponzort, és bevállaltam egy óriásplakát-kampányt, amin ez állt: „Mikor hallgatott utoljára zenét? Komolyan…” Ezt a mondatot én találtam ki. A klasszikus zene képviselője vagyok, szeretném ezt népszerűsíteni, ugyanakkor az is fontos, hogy ne viselkedjek úgy, mint a ló, aki szemellenzővel jár, hanem hagyjam, hogy inspiráljon a többi műfaj is. Néha kikacsintok a szving és a dzsessz felé, de az operett is érdekes tapasztalat volt: furcsa, hogy mennyire lenézik, közben meg számomra sokkal nehezebb volt, mint egy opera!

– Budapesten, New Yorkban, Milánóban is szerepeltél, honnan jött mégis az ötlet, hogy egy kis faluba költözz?
– Kiskunhalason nőttem fel, a rokonságom egy része pedig dunántúli, mindig is tetszett ez a dimbes-dombos vidék. Amikor beindult a nemzetközi karrierem, mindegy volt, hogy 8 vagy 80 kilométerre vagyok Budapesttől, hiszen úgyis a reptérre kell mennem. A házat, ahol most lakunk, egy kirándulás alkalmával láttam meg, éppen eladó volt.

– És működik még a Bakonykúti Asszonytorna?
– Igen, már 14 éve.

– Te akartál mindenképpen közösséget szervezni a faluban?
– Nem, inkább így alakult. Egyedül tornáztam otthon, a többiek meg kérdezték, hogyan csinálom, aztán jött az ötlet: mozogjunk együtt!

Persze az is igaz, hogy az emberek szeretnek kiválasztani egy személyt, aki aktív, aki ösztönzi őket, én meg már gyerekkoromban is „szervezkedős” voltam.

Kép: Emmer László

– Fotózás közben elhangzott, hogy a férjed ugyanúgy hagyományos gondolkodású ember, mint te. Mit jelent neked ez a szó: hit?
– Mindkét nagyszülőm vallásos volt, akkoriban tehernek éreztem például azt, hogy szenteste éjféli misére kell menni meg hogy elsőáldozó legyek. De igazából mégiscsak adott egy olyan tartást, ami segített túljutni a nehézségeken.

Meg az örömökön is, mert néha a pozitív dolgokat is nehéz megélni. Hiszek Istenben, hiszek egy másik dimenzió létezésében, és azt látom, hogy nagyon sok ember életében nincs meg ez a fogódzó.

– Több helyen elmondtad, hogy az egyik nagymamád nevelőszülő volt, ezért sok gyerek között nőttél fel. Mindig is tervezted, hogy örökbe fogadsz egy babát?
– Igen, életcélom volt. Úgy gondoltam, hogy akár lesz vér szerinti gyermekem, akár nem, mindenképp szeretnék örökbe fogadni is. Véletlenek pedig nincsenek, egy olyan ember lett a férjem, akinek ez szintén természetes volt. Fontosnak tartottuk, hogy – ízléses keretek között – erről a médiában is beszéljünk, mert így remélhetőleg hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy változzon a szemlélet, hogy ne mondjunk ilyeneket, hogy „nem saját gyerek”, hiszen a nem vér szerinti baba is a sajátod.

A bulvármédiának és komolyabb lapoknak is nyilatkoztunk erről. Minden gyereknek joga van ahhoz, hogy szerető családban nőjön fel – ezért annyira fontos ez.

– Publikus az, amit az örökbefogadás előtti tanfolyamon tanultatok?
– Persze, és én nagyon örülök, hogy a felkészítést kötelezővé tették. Három napig különféle emberekkel voltunk összezárva, és kötelez a titoktartás, hiszen sokféle dolog elhangzott a párokról. Én igazából mindenkinek javasolnám, aki gyermekvállalás előtt áll vagy nevelési problémákkal küzd. Arról volt szó, hogy az óvodás-, iskolás- és kamaszkorban felmerülő problémákat hogyan érdemes kezelni, milyen nehézségekkel találhatjuk szembe magunkat a különböző életszakaszokban. Az első kérdés pedig az volt, hogy mikor mondanád el a gyerekednek, hogy örökbe fogadott. Többen válaszolták, hogy „amikor már elég érett ehhez”, meg azt, hogy „olyan 6–7 éves korában”. Mi azt feleltük a férjemmel, hogy amikor először a kezünkbe vesszük, azt fogjuk neki mondani, hogy „örökbe fogadlak, örökké szeretni foglak”. Boldog voltam, mert azt mondta a pszichológus, hogy ez a helyes. A gyerek az óvodában is meghallhatja, hogy „te vagy a lelenc”, egy ilyen megjegyzés nem éri váratlanul, tud rá reagálni, ha otthon már beszélgettünk erről. Fontos, hogy minél előbb tájékoztassuk mindenről – a legőszintébben. Bibi most kétéves.

– Mi változott benned az anyaság hatására?
– Mindig az az első gondolatom, hogy mi van a lányommal, mintha bekapcsolt volna bennem egy gomb, és onnantól állandóan felelősséget vállalok érte. A másik, hogy én magam már nem vagyok annyira fontos, egyáltalán nem érdekel, hogy nem tudok elmenni például manikűröshöz, majd megcsinálom magamnak, mert a lányommal akarok lenni. Ő nézi, hogy mivel foglalatoskodom, neki is van egy kis manikűrkészlete, beszélgetünk, csoportos foglalkozást csinálunk belőle.

Már csak a család kontextusában tudok gondolkodni, azt érzem, hogy semmi nem lehet jobb és fontosabb, mint az, hogy családban élek.

– A gyermeknevelés kezdetén volt olyan időszak, amikor nem léptél fel? Volt segítőtök?
– Eldöntöttük, hogy akármilyen nehéz is lesz, mi ezt ketten vállaljuk, egyikünk mindig vele lesz. A férjem tervezőmérnök, otthon is tud dolgozni, ő ment GYES-re. Én pedig azt határoztam el, hogy csak Magyarországon dolgozom, nem is utaztam az elmúlt két évben. Pontosabban: néhányszor szerepeltem máshol is, de csak közelebbi helyeken, például Erdélyben, ahová együtt tudtunk menni. Most ősszel utazom először messzebbre, Japánban lépek fel, de oda is családostul megyünk, ez lesz egyben a nyaralás is.

– Tervezitek egy második baba örökbefogadását is?
– Igen, már meg is tettük az ehhez szükséges lépéseket, a felkészítés volt az egyetlen, amin nem kellett újra részt venni. Szeretnénk testvért Bibinek. 

A cikk a Képmás magazin 2017. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

És mégis, meg kell próbálnunk szavakba önteni, hogy értsük, és hogy tudatosítsuk, mi is volt a csodás ebben a hazai rendezésű világversenyben. Aki nem sportoló családban nő fel, aki nem a sportvilágban szocializálódik, mint e sorok írója is, annak nem magától értetődő, hogy a benne rejlő szurkolót megtalálja és kiengedje. Pedig végtelenül felszabadító érzés.

Zsigeri az élmény, hogy van alkalom, térben és időben, ahol szabad az érzésnek átadva magunkat, nagy hangon, közösségben azt kiabálni, hogy hajrá, Magyarország, meg hogy ria-ria Hungária.

Szabad, lehet, sőt, kell a hazánknak és a hazánkfiainak teljes erővel, szívvel és lélekkel szurkolni, csak azért, mert magyarok. Nekik pedig, a hőseinknek, szabad Magyarországot képviselni, körbejárni a piros-fehér-zöld zászlóval a medence szélén, meghatódni a magyar himnusztól, és boldognak lenni, mert dicsőséget szereztek maguknak és a hazájuknak.

Ezt az érzést ne felejtsük el, mert ez a jelentősége a sportversenyeknek, erre adnak nekünk lehetőséget – a szerencséseknek az első olimpiai bajnokunkról elnevezett Hajós Alfréd uszodában a Margitszigeten, a Városligetben, a Duna Arénában és Balatonfüreden! A többieknek a szurkolói zónákban, a televízió képernyője előtt és a spontán kialakult közösségekben, a hazai nyaralóhelyek és kocsmák kivetítői előtt. Mindegy, hol, de mindig közösségben.

Nem volt versenyző, nem volt nemzetközi sportszakember, nem volt külföldi újságíró, aki ne emelte volna ki a csodás magyar közönséget, akik nemzeti színekben ünnepeltek, de minden nemzet himnuszára elnémultak és felálltak. Akik akkor is tapsoltak, ha nem is versenyzett magyar.

Akik megünnepelték az elvesztett meccseket is, és könnyes szemmel, de őszintén ölelték mellkasukra a vesztes magyar versenyzőket is, a vízilabdás lányokat vagy a világbajnoki döntőt elvesztő, de ezüstérmet megnyerő fiúkat.

A magyar csapat pedig meghálálta ezt a nagy rajongást, mert nagyszerűen teljesített: Magyarország kilencedikként végzett az éremtáblán. Ez különösen nagy jelentőségű, ha megpróbáljuk ugyanezen a táblán megkeresni Romániát, Szlovákiát, de ne legyünk ilyen kárörvendőek, nézzük bármely szomszédunkat, vagy bármelyik nemzetállamot Kelet-Közép Európából.

Mindannyian jól emlékszünk a tavalyi futball Európa-bajnokság napjaira itt, Budapesten. A fiesztahangulatra, amely megismételhetetlennek tűnt. Az elmúlt napokban a Margitszigeten ugyanez a hangulat köszönt vissza, és erre nagy szükségünk van.

Igen, van igazsága annak is, aki azt mondja, hogy mennyi lélegeztetőgépet lehetett volna venni, meg mennyi iskolát lehetett volna felépíteni a rendezésre költött pénzből. Én azért nem vagyok abban biztos, hogy a testi-lelki és szellemi egészségünkhöz nincs-e ugyanilyen nagy szükség ilyen csodás két hetekre, nincs-e szükség arra, hogy felszabadultan ünnepelhessünk, átadhassuk magunkat a nemzeti büszkeség csodás érzésének, amit egyszer a kommunizmus alatt, aztán meg a nyugati demokráciák másolásának intenzív időszakában csaknem elfelejtettünk, mert elfelejttették velünk.

A vizes vébé miatt méltatlanul háttérbe szorult győri Európai Ifjúsági Fesztivál (EYOF) ugyanilyen csodás pillanatokkal ajándékozta meg azokat, akiknek alkalmuk volt ellátogatni oda, és a fiatal versenyzőknek szurkoltak. Az éremtáblán harmadik (!!!) magyar csapat 41 éremmel, közte 13 arannyal zárta a sportdiplomáciai sikerként Győr által rendezett, ráadásul hibátlanul, magas minőségben megrendezett versenyt.

Láttam Győrben 15 éves kajak- és kenuversenyző kislányokat könnyekig hatódni a dobogó tetején, amikor nekik szólt a magyar himnusz. Ez boldoggá tett, reménységgel töltött el. Nem azért, mert itt az utánpótlás – azért is, természetesen -, hanem azért, mert jó látni, hogy az annyira féltett, annyi mindennek kitett kamaszainkban is ott van még az elérzékenyülni, meghatódni tudás képessége.

A felújított Margit híd közepén, éppen a szigetre vezető hídszakasszal szemben óriási, kőből faragott magyar címer áll a híd párkányán. Az esti meccsek után itt sétált ki a tömeg: szemben a címer, tőle balra a kivilágított Országház, szemben a Lánchíd, mögötte pedig a kivilágított Szabadság-szobor a Gellérthegyen (amely a meg nem rendezhető 2024-es olimpia jelképe lett volna), a Budai Vár, a Halászbástya és a Mátyás-templom. A világ legcsodásabb városi panorámája a mi fővárosunké, Budapesté.

Ebben a két hétben nagyon jó volt magyarnak lenni. Lehetőséget kaptunk rá, hogy élvezzük és belefeledkezzünk.

Egészen biztosan tudom, hogy az döntött helyesen, aki hagyta, hogy ez megtörténjen vele. Aki nem akart okosabb, szarkasztikusabb, cinikusabb lenni. Szívből kívánom mindazoknak, akik nem tudták a hazaszeretet magával ragadó érzésének átadni magukat, akikben nem szabadult fel a szurkoló, a saját hazájuk, Magyarország drukkere, hogy legyen még alkalmuk mindezt megtapasztalni. Mert ez tesz egészségessé, nem a kórházépítés. Ahogy a reklámokból megtanultuk: a szurkoló mindannyiunkban benne van.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

"Ha egy ember álmodik, az csak egy álom, de ha több ember álmodik egyszerre, az a valóság kezdete"
/Friedensreich Hundertwasser/

2008-ban gondolta úgy Kiss Mónika és Bérczes László, hogy barátaikkal létrehoznak Baranyában egy mezítlábas fesztivált, ahol védnöküktől, Törőcsik Maritól lopott mottóval összegyűjtik a „nem normális” embereket, azokat, akik nagyonis normálisak, csak éppen „korszerűtlen” módon a nyitottságot, kíváncsiságot, személyességet és minőséget képviselik, és akiknek értékrendjében előbbre van az emberség és a szeretet, mint a haszon. Kölcsönzik mindezt a két védnöktől, az első Ördögkatlant még megnyitó Cseh Tamástól és a már említett Törőcsik Maritól.

Már a tizedik?! Kerek születésnaphoz érkezve mindig rácsodálkozunk a múló időre, ez történik most is: 2017 augusztusában a 10. Ördögkatlan következik. Aki szervezi, rendszeresen fellép vagy látogatóként visszajár, először azt állapítja meg: tíz évvel öregebbek lettünk. Ez bizony nem jó.
Aztán eszébe juthat számtalan gyönyörű élmény az elmúlt tíz évből, és olyan jó, hogy ezt megélhettük: Cseh Tamás, aki 2008-ban megnyitotta az elsőt, és akinek halálhíre 2009 augusztusában érkezett; Törőcsik Mari, aki 2011-ben öt napig vendégünk volt, és aki azóta is velünk van; a francia Wombo Orchestra őrült koncertjei; a Kovács Udvarház kis fészke, amit a Mediawave indított el és Göttinger Paliék Caminusa folytat; a színházi előadásokat megelőző „sorbanfekvések” a sorszámokért; a Vylyan gyönyörű terasza írókkal-zenészekkel-képzőművészekkel; régi palkonyai emlékek és vadonatúj villánykövesdi lelkesedések; Mozart, Beethoven és Bartók a beremendi Megbékélés Kápolnánál; Faluturisták és a k2 meséi; kisharsányi cirkuszi produkciók és nagyharsányi megnyitók; Mokosék színházterme és a Szoborpark amfiteátruma…

És annyi személyes élmény, ahányan csak ott jártunk, ahogy Háy János mondta a kezdetekkor: az Ördögkatlan olyan lesz, amilyenné mi tesszük.
Kilenc év után kimondhatjuk: az Ördögkatlan jó lett, mert – legalább öt napig – jók vagyunk.

Így lesz ez 2017. augusztus 1-5. között is.
Sokakat visszahívunk, akik hűségesek voltak hozzánk, mert ez a tizedik a múltat is megidézi. Verdi Requiemjével, melyet a Nemzeti Filharmonikusok adnak elő, egykori vezetőjükre, Kocsis Zoltánra emlékezünk, de emlékezünk Tamásra, Brigire, Nórára…, sokakra, akiket 2008 óta elveszítettünk, és lesz Cseh Tamás-Leonard Cohen emlékkoncert is Másik Jánossal, Kiss Tibivel, Beck Zolival, Balanescuval; és persze színház színház hátán (talán a sorszám-problémát is orvosoljuk internetileg); visszahívjuk a francia Galapiat Cirkuszt és mondani sem kell: Quimbyt és Kiscsillagot, és újra jön Both Miki az ukrán udvarral, hogy a záráskor a felnőtté vált (18 éves) Mulatsággal búcsúzzunk…

Egyfajta „Best of Katlan” lesz az idén, miközben készülünk új programokkal is: jön végre Krasznahorkai, lesz Lajkó-Balanescu közös estet, millió családi program– és a programokon túl: találkozások, találkozások, találkozások.
Mindig úgy készülünk, ez lesz a legjobb, most is ezt szeretnénk. De tudjuk, akkor lesz a 10. a legjobb Katlan, ha olyan tud lenni, mint a legelső: ártatlan, őszinte, személyes és szeretetteljes. Rajtunk múlik, ezért nincs akadálya, hogy így legyen.

Ötnapos mulatságra hívunk hát mindenkit, aki a szívét hozza közénk, az Ördögkatlan egyre bővülő emberséges közegébe.

DÍSZVENDÉGEK

Krasznahorkai László

Régóta hívjuk-várjuk, és most, a tizedikre jön. A Kossuth- és Man Booker-díjas író barátaival érkezik, Keresztury Tibor lesz a beszélgetőtárs, Víg Mihály, a Krasznahorkai-forgatókönyvekből készült Tarr-filmek zeneszerzője pedig hozza a gitárját…

Ha van összetéveszthetetlen hangú író, ő bizonyosan az. Jellegzetes, költői természetű mondatai beszippantják, rabul ejtik az olvasót: indáznak, mint a liánok, ellenállhatatlanul…

„Úgy ír, mint az angyalok” – írja róla egy méltatója. Mi pedig titkon azt reméljük, hogy míg Krasznahorkai felolvas, mi is angyalokká válunk az Ördögkatlanban.

Hajdu Szabolcs

Színházi rendező, színész, filmrendező. Mindhárom minőségében megnyilvánul: „Szobamozikban” mind a négy katlanfaluban vetítjük Ernelláék Farkaséknál című, sokszoros díjnyertes filmjét, ugyanennek színházi változatát is eljátsszák a kövesdi faluházban, de láthatjuk legújabb produkciójukat, a Kálmán-napot is. Szabolcs természetesen mindháromban feltűnik színészként is. Az egyik legeredetibb hangú magyar alkotó, jó, hogy velünk lesz öt napon át.

Szkéné Színház

A budapesti Katona József Színház és az Örkény Színház után az idén a függetlenek bázisa, a Szkéné kapja a díszvendég címet. Öt előadás érkezik onnan: Kohlhaas, Kutyaharapás, Eztrád, Szívszakadtig, A halottember. Az Ördögkatlanban nem számít, „kőszínház” vagy „alternatív” – nálunk egyetlen dolog fontos: a minőség. Márpedig ma Magyarországon a minőségi színházak egyik legjobbja a Szkéné. Köztünk a helye.

Fonó Budai Zeneház

A Horváth László vezette Fonó Budai Zeneház alapvető szándékai egybeesnek az Ördögkatlan céljaival: hagyományőrzés és értékteremtés. A Fonó egyszerre nagyszerű közösségi tér, lemezkiadó, valamint a nép- és világzene legjobbjainak segítője, képviselője. A Fonó égisze alatt érkezik hozzánk Lajkó Félix, Dresch Mihály, Kollár-Klemencz László, a Muzsikás, a Góbé, a Cimbaliband és közös koncerttel a Csík Zenekar és Ferenczi György&Rackajam.

Kolonits Klára-Dinyés Dániel

Örökös díszvendégek – igen, „örökösök”, hiszen évek óta az Ördögkatlan úgynevezett komolyzenei programjainak meghatározói. „Úgynevezett”, mert könnyedséget, spontaneitást, jókedvet és személyességet hoznak be a templomi koncertekbe, operabeavatókba és a beremendi nagykoncertekbe. Bizonyítják, hogy nem muszáj karótnyelt vigyázállásban találkozni Mozarttal Beethovennel, Bartókkal. És igenis, komoly ez a zene, mert a magas minőséget hozza közénk.

KIEMELT PROGRAMOK

Verdi Operagála

Traviata, Nabucco, Aida, Rigoletto, Don Carlos… Írt-e valaki is népszerűbb dallamokat az opera színpadára? Kizárt. Giuseppe Verdi, mert róla van szó, megszólal augusztus 3-án a beremendi éjszakában, mert barátaink, Kolonits Klára és László Boldizsár megszólaltatják dallamait. És van-e, aki a katlanosok közül ne tudná, ki vezényli majd a Beremendre már második otthonként tekintő Hungarian Studio Orchestrát? Nincs. Mert mindenki tudja, Dinyés Dánielről van szó.

Verdi: Requiem

Amikor azon tanakodtunk, hogy mivel lehetne elég méltó módon megünnepelni a tizedik évfordulót Beremenden, szinte azonnal rávágtuk: Verdi: Requiem! A hely szelleme, a Megbékélés kápolna, az eltelt tíz év minden öröme, bánata, megható és megrázó pillanatai, az emelkedett pillanatok, az évek alatt minket itthagyottak emléke, ez mind-mind benne van ebben a monumentális darabban. Verdi minden zsenialitását, tapasztalatát, hitét - emberben, Istenben - összesűríti ez a darab. Mindehhez pedig megnyertük az Ördögkatlan és az ünneplés számára Magyarország egyik legpatinásabb és leghíresebb zenekarát és kórusát: a Nemzeti Filharmonikusokat. Egy igazán emelkedett és érzelmekkel telített estére számíthat az, aki kijön velünk ünnepelni, megemlékezni ezen az augusztusi csillagos estén.

Emlékezhetünk mindenekelőtt a zseniális alkotóra, Kocsis Zoltánra, aki haláláig a Nemzeti Filharmonikusok vezetője volt, és persze emlékezhetünk Ördögkatlanos társainkra, Tamásra, Brigire, Nórára, személyes veszteségeinkre – de közben a gyönyörű zenét együtt hallgatva átjár bennünket az érzés, hogy egy közösség tajai, a mindenség részei vagyunk.

Karmester: Dinyés Dániel / Előadók: Fodor Bernadett – mezzoszoprán, Kolonits Klára – szoprán, Brickner Szabolcs – tenor, Gábor Géza - basszus

Közreműködik: Nemzeti Filharmonikusok

Cseh Tamás – Leonard Cohen emlékkoncert

Cseh Tamás és Leonard Cohen. Kevesen tudják, hogy a 90-es években majdnem létrejött Magyarországon egy közös koncert. Miután Leonard Cohen megismerte Cseh Tamás dalait, elfogadta a meghívást, elkezdődtek az előkészületek, ám Cohen abban az időben kezdett komolyabban foglalkozni a Zennel, és vonult több évre kolostorba – így a terv füstbe ment. Indián nevén: „Füst” vagyis Cseh Tamás az Ördögkatlan védnöke, 2008-ban ő nyitotta meg az első Katlant, a másodikon, 2009. augusztus 7-én már csak a halálhírét kaptuk meg. Az elmúlt kilenc évben számos olyan zenész lépett fel és kötődött egyre erősebben az Ördögkatlanhoz, akik tisztelték Tamást, hasonlóképpen Leonard Cohent. Biztosak lehetünk abban, hogy ezek az öntörvényű, szabad művészek egy este erejéig újrateremtik Leonard Cohen és Cseh Tamás dalait.

Az esten – többek között – fellépnek: Másik János, Alexander Balanescu, Kolonits Klára-Dinyés Dániel, Lovasi András-Földes Eszter, Rozs Tamás triója, Víg Mihály, Wombo, Kiss Tibi, Budapest Bár, Németh Juci, Summer Rebellion, Kollár-Klemencz László, 30y, Ferenczi György & Rackajam, Dresch Mihály…

k2 maraton

A k2 fiatal színészei járják a falvakat, találkoznak a helyi nénikkel-bácsikkal, meghallgatják történeteiket, olykor tragikus, olykor mulatságos meséiket, legendáikat, s ezekből létrehozzák előadásaikat, melyek elválaszthatatlanok a katlanfalvakból, miközben sajátos lenyomatai a közelmúlt vidéki Magyarországának. Aki 5-én követi a k2 vándorszínházát, az a következőkkel találkozik: A nagyharsányi menyasszony, A kisharsányi vőlegény, A villánykövesdi vőfély, A beremendi lakodalom avagy…

Alexander Balanescu és Lajkó Félix közös koncertje

A két zseniális muzsikussal többször találkoztunk már az elmúlt kilenc évben. Alex és Félix gyönyörű élményekkel ajándékoztak már meg bennünket – de vajon mi történik, amikor együtt lépnek a Szoborpark színpadára, és improvizációkkal teli, jelképes hegedűpárbajban közös koncertet tartanak? Azt tudhatjuk, egyszeri, kivételes este lesz – és a nyertesek mi leszünk.

Pina Bausch emlékkiállítás

A 20. század (tánc)színházának egyik legnagyobb hatású alkotóját idézzük meg. A 2009-ben váratlanul elhunyt német rendező-koreográfus, aki táncművészként is legendává lett még életében, monumentális, de tragikusan megszakadt életművet hagyott hátra. A társművészetek olyan kiválóságaival dolgozott együtt, mint Federico Fellini, Pedro Almodóvar, Wim Wenders…, elkötelezett hazai hívei között olyan nagyszerű magyar írókat találunk, mint Esterházy Péter, Nádas Péter és Forgách András. A kiállítás terében „Jövőtánc” címmel többek között Kovács Gerzson Péter és Alexander Balanescu részvételével zene-tánc improvizációkkal találkozhatunk.

Galapiat Cirque

2012-ben járt már nálunk a Galapiat, a francia kortárs cirkusz kiváló képviselője. Hányszor, de hányszor hallottuk már a látogatóktól: „mikor jönnek megint?!”

A tizedikre jönnek!

Ám annyi produkciójuk és így szerteágazásuk született azóta, hogy a hozzánk érkező Wagabond résztvevői először járnak Kisharsányban. „Álomállomás” is lehetne előadásuk címe, mert főhőse, Léon, aki vasúti vagonként látta meg a napvilágot, folyamatosan álmodik, és az álmok állomására hív bennünket is. Kicsiket és nagyokat, mindenkit, aki nemcsak az előre lefektetett síneken szeret közlekedni, hanem az álmok kiszámíthatatlan útvonalain is.

Ukrán Udvar – Both Miklós

Tavaly az utolsó utáni pillanatban találtuk ki, gondoltuk: próba – szerencse. Az utóbbi történt: szerencsénk volt. A Katlan kilencéves történetének egyik legizgalmasabb, legnépszerűbb helyszíne született meg. A szerencsén túl persze kellett hozzá Both Miki tehetsége és megszállottsága, a Kelet-Ukrajnából érkező nénik-bácsik originális képessége és embersége, a mezítlábasság felmagasztosulása. Újra lesz Ukrán Udvar: ukrán, magyar és francia művészek találkozása mindannyiunk örömére! (Az Udvar védnöke: Beregszászi József, Nagyharsány polgármestere)

Minden műfajból a legjobbakat várjuk idén is!

10. Ördögkatlan Fesztivál: 2017. augusztus 1-5.
Védnökök:          TÖRŐCSIK MARI       †CSEH TAMÁS

Ízelítő a progamból:

Cirkusz: Galapiat Cirkusz és workshop

Színházi előadások: Szkéné Színház (A halottember, Kutyaharapás, Eztrád, Kohlhaas, Szívszakadtig), Orlai Produkció (Kétely, Egy őrült naplója, Az étkezés ártalmasságáról) Vígszínház (Kelet-Nyugati Pályaudvar), Csiky Gergely Színház (Rivaldafény, Kövek a zsebben, Prah), Faluturisták, K2 Társulat (Beremendi lakodalom, avagy utoljára kirúgjuk az oldalát),  a Vaskakas és az ESZME közös előadása (Az időnk rövid története), Ördögkatlan Produkció (Mulatság), Ördögkatlan – Művésztek völgye Produkció (Színészautomata) - Nézőművészeti Kft. (Testvérest), Forte Társulat (Toldi), Hajdu Szabolcs (Kálmán- nap,  Ernelláék Farkaséknál) Jordán Tamás: Szabad ötletek jegyzéke, Tünet Együttes (Sóvirág), In memoriam Kaszás Attila (Szarvas József), Aradi Kamaraszínház (Hess), A NŐ illata, (László Boldizsár és Schell Judit), Jövőtánc (Kovács Gerzson Péter – Alexander Balanescu, Gergye Krisztián – Zombola Péter, Krámer György – Kovács Gábor, Gera Anita – Gera Gábor, Lőrinc Katalin – Lőrinszky Attila), Kaposvári Színművészeti Egyetem (Romeo és Júlia), Budapesti Színművészeti Egyetem (Roberto Zucco, Fondor és szerelem)…

Gyerek- és családi programok: Bóbita: Bűbájos lakat, Halász Judit: Csiribiri, Rutkai Bori: Pizsamátor, Jankovics Anna: Világgá mentem, Szalóki Ági: Körforgás, Bóbita: Ördögszántotta hegy, Meseladik, Gólyalábasok…

Koncertek: Quimby, 30Y, Kiscsillag, Wombo Orchestra (FR), Besh O Drom, , Péterfy Bori & Love Band, Irie Maffia, Hiperkarma, Másik János Heart Rock Company, Summer Rebellion, Rengeteg, Szabó Benedek és a Galaxisok, Barabás Lőrinc Quartet, Ferenczi György és a Rackajam, Csík Zenekar, Light in Babylon, Bezzegakurvabeckek, Müller Péter Sziámi And Friends Zenekar, Lajkó Félix és Alexander Balanescu, Sárik Péter trió, Singas, Both Miklós, Cabaret Medrano, Budapest Bár, Cohen-Cseh Tamás est, Dresch Vonós Quartett, Kollár-Klemencz László, Muzsikás, Góbé, Cimbaliband, Romunglo Gypsy Band, Újzenekar,

Komolyzene: Verdi Reqiuem, Verdi operagála, Vocapella – Bartók nőikarok, Zalaegerszegi Leánykar…

Caminus: Göttinger Pál, Grisnik Petra, Elek Ányos és Pál András - valamint: Börtönrádió, Veled Kerek Gyerektábor, Móricz Zsigmond Színház, Momentán Társulat, Pesti Magyar Színiakadémia, Vinnai András és a Dumaszínház, Wombo Orchestra, Besh O droM, Jordán Adél és a Puszi, Hajdu Szabolcs, Dés András Trió, Nublao, Kale Lulugyi, Romungro Gipsy Band, BEKVART színészzenekar, Á la cARTe, Szarvas József, Szőke Szandra Quintet, Asaran Earth Trio, Ed Is On,

Irodalom: Krasznahorkai László, Háy János, Jelenkor beszélgetések – Kiss Tibor Noé,  Térey János, Margó beszélgetés – Peer Krisztián, Slam Poetry, Petri-est,

Kiállítások: Stekovics fotók, Németh Levente: Képregény, Pina Bausch emlékkiállítás, Kisteleki Dóra: "Csillaggal behintett terek", Kaszás Attila fotókiállítás, Révai Sári, Rutkai Bori, Simon Edina, Wahorn András, Cseh András, Matt B (francia képzőművészeti Live Performance)

Film: Ernelláék Farkaséknál, Malter-vetítések (kisjátékfilmek), Sziklavetítés (Szoborpark)

Az Ördögkatlan Fesztivál honlapján: a www.ordogkatlan.hu weboldalon, valamint a fesztivál facebook-oldalán a teljes és részletes program végigböngészhető, valamint minden hasznos információ (szállásokról, utazásról) megtalálható.

A Vylyan Terasz üzenete:

Ez az év a 10 éves évfordulóké, a megújult Vylyan Terasz is épp 10 éves, s a Művészi hordókat is az első Katlanon avatták. (Az idei fesztiválon egy-egy varázslatos HÁY, CSEH, WAHORN-TÖTTÖS, RUTKAI művészi hordóval gazdagodik majd a jubiláló gyűjtemény!) A legenda szerelmes ördögének emléket állító bor, a Villányi Ördög cuvée első évjárata is épp tíz éve debütált, s azóta is szépen kíséri a kultúrmenüt.

HETI BÉRLETEK

Elővételben: 12.000
helyszínen:  15.000 Ft

NAPIJEGY:

Elővételben: 3.500 Ft
Helyszínen: 4.300 Ft

Hajós Alfréd 1878-ban Guttmann Arnold néven egy kifejezetten szegény zsidó családban született Budapesten. Bár építészmérnöki diplomát szerzett, és ebben a szakmában is kiemelkedett, ez nem akadályozta meg abban, hogy korának talán legkomolyabb hazai sportembere legyen. Olyan kiváló úszó volt, hogy versenyzett már az első újkori olimpián is, szinte még gyerekfejjel, 1896-ban. Nem is akárhogy: két első helyet is szerzett.

Hogy milyen volt az élsportok versenyének kezdeti szervezési stádiuma, azt jól mutatják a körülmények.

Az úszószámokat a Pireuszi-öböl vizében rendezték, ami akkor, áprilisban tizenkét-tizenhárom fokos volt.

A versenyzőknek be kellett zsírozni a testüket, különben nem is bírták volna ki a hideget. A száz méteres távot a tizennyolc éves Hajós könnyedén megnyerte, majd – mialatt sokan mások feladták a további küzdelmet – rövid pihenő után újabb réteg zsírt kent magára, és megnyerte az ezerkétszáz métert is.

Olyan sikert aratott, hogy az utána rendezett fogadáson a görög király udvariasan megkérdezte, hol tanult meg ilyen jól úszni. Hajós állítólag magától értetődően felelt: „A vízben, felség.” Nemsokára el is kezdték „a magyar delfin” néven emlegetni.

Hajós 1899-ben lediplomázott a Műegyetemen, és nem sokkal később egy tervezőirodában kezdett dolgozni. Persze mindeközben nem hagyott föl a sporttal, sőt, több területen is kitüntette magát. Kiváló tornász volt, atletizált, és vezéregyénisége lett a kibontakozóban lévő hazai focinak is. Tagja volt az akkor legsikeresebb csapatnak, a Budapest Torna Clubnak is, amely hatalmas fölénnyel megnyerte az első magyar bajnokságot 1901-ben, és a másodikat is 1902-ben.

A következő évben már labdarúgó-játékvezető volt, méghozzá Európa egyik legjobbja.

A FIFA nyilvántartása szerint a valaha legtöbb meccset levezénylő bírók között szerepel, méghozzá úgy, hogy sokszor partjelzői feladatokat is vállalt. Eközben az alakulóban lévő magyar válogatott első szövetségi kapitányának is őt választották.

Mindezek mellett építészmérnökként is kiemelkedően teljesített. Leginkább szecessziós és eklektikus stílusban alkotott. Ő tervezte többek között a margitszigeti Sportuszodát, a Megyeri úti UTE-stadiont és a miskolci Weidlich-palotát.

Igazi polihisztor volt, amilyenek ma már nem léteznek.

Később aztán megszoktam azt a hozzáállást, amely a „mi egyszerre két hazában vagyunk hontalanok”– narratíva köré rendeződött. Sorsunk, hogy sehova se fogadjanak be minket: a szlovák professzorok – a jóslatok szerint – majd „lemagyaroznak” valamelyik egyetemen,

Magyarországon pedig „szlováknak” neveznek – „ez van, ezt kell szeretni.”

Az ismerőseim közül néhányan jobbnak látták, ha beilleszkednek egy szlovák közösségbe, jelenleg Pozsonyban élnek, a Facebookon szlovákul posztolnak, és szlovákul köszöntik fel őket a születésnapjukon. Emellett persze találkoztam néhány olyan fiatallal is, aki büszkén hirdette magyar identitását, sőt, megkérdőjelezte Szlovákia mint állam létjogosultságát. Láttam „Idősebb vagyok, mint Szlovákia” feliratú pólókat, meg olyat, amelyen ez állt: „Ismered Szlovákia történelmét? Átküldjem SMS-ben?” Szlovák egyetemre nem akartam menni, de ilyen pólót sem hordtam soha, gondoltam, ha már tenni nem tudok a békés együttélésért, legalább ne rontsak a helyzeten.

S hogy a magyarországiakhoz való hozzáállásomat mi minden befolyásolta, arról álljon itt egy – a témához látszólag nem kapcsolódó – történet.

2006-ban két musicalrajongó tinédzser állt mindenre elszántan az Budapesti Operettszínház művészbejárójánál. Az egyik én voltam. Néhány óránk volt, hogy az egyik barátnőmmel az esti előadás kezdetéig valamennyi szólistától megszerezzük az autogramot.

Fél 6 körül egy másik, háromfős lánycsapat jelent meg – egyikük hangoztatta, hogy a karjára kéri majd az aláírást, és több napig egyáltalán nem mossa meg az érintett bőrfelületet, végül azonban megszeppenve nyújtotta oda a papírt a színésznek. Mivel autogramgyűjtő szempontból az előadás utáni 1-2 óra számított „főszezonnak”, hamarosan eltűntek a többiek, ketten maradtunk.

És akkor befordult a Mozsár utcába a színház egyik sztárszínésznője, mi meg elővettük a fényképezőgépet. Legnagyobb meglepetésünkre megkérdezte, hogy honnan jöttünk, és hogy jövünk-e az esti előadásra.

Néhány perce beszélgettünk, amikor úgy döntött, hogy mindenképpen ad nekünk két jegyet, ha már ilyen messziről eljöttünk csak az autogramok miatt. Az ügyintéző hölgy – már bent a színházban – zavartan mondta, hogy teltház van, majd a színésznő ismételt kérésére nyomtatott két „lépcsőjegyet”.

Amikor a „jótevőnk” megkérdezte, hogy haza tudunk-e menni az előadás után, magabiztosan bólogattunk, pedig sejtettük, hogy ha hajnalban érünk haza Budapestről, ahol „bármi történhetett volna velünk”, akkor jó ideig nem kapjuk majd meg a szülői engedélyt egy hasonló kiruccanásra.

Aznap este két farmernadrágos tini ült az Operettszínház nézőtéri erkélyének elegáns lépcsőjén, s hogy ennél egy sokkal fontosabb dolog is történt, azt csak később értettem meg: egy ember kedves volt két másikkal, akiknek ez volt az első tapasztalatuk egy „igazi” magyarral.

Utána még sok hatás ért, de mégis: a 16 éves kori énem attól a naptól kezdve hitte el, hogy nem mind hisz szlováknak, aki magyarországi (és persze nem mind „lemagyarozó”, aki szlovák nemzetiségű).

Amikor magyarországi egyetemre jelentkeztem, már nem foglalkoztam azzal a tömeggel, amelyik nemet mondott ránk a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson.

A színésznőt Janza Katának hívják. Nagy-nagy köszönet neki!