Daniel Melingo valószínűleg egy pohár vizet is olyan hangon kér, hogy arról az embernek azonnal egy félhomályos Buenos Aires-i utca jut eszébe, amin éppen négy tangózó láb karcolja a macskaköveket. Mély, kicsit nyers, de mégis szenvedélyt sejtető, valódi hang. Olyan tangós.

Pedig a „tangós” hang hosszú évtizedeken keresztül egyáltalán nem ilyen volt! Carlos Gardel, a fiatalon meghalt tangó hős tenorja olyan magasra tette a lécet a 20. század elejére megszületett argentin (egész pontosan a Plata-folyó környéki) városi népzenében, hogy 1944-ben halált megvető bátorságnak számított, hogy egy ismert tangózenekar vezetője egy basszus hangú énekest szerződtetett. És hogy, hogy nem, ennek az énekesnek, Edmundo Riveronak volt egy időben impresszáriója Daniel Melingo nevelőapja.

Ó, hát akkor így könnyű, mondhatnánk, ilyen háttérrel az embert az Isten is mély hangú tangóénekesnek teremtette. De nem. Melingo szépen végigjárta a zenei ranglétrát. Klasszikus zenét tanult az ottani zeneakadémián, gitár- és klarinét szakon. Karrierjét a modern brazil zene egyik atyjával, Milton Nascimentoval kezdte – ez önmagában egy bátor lépés az állandóan (persze viccesen) rivalizáló brazil-argentin kulturális viszonylatban. Hangja megjárta a könnyűzene bugyrait, és csak negyven évesen talált rá tangós gyökereire. Akár a tangó, amely valamivel több, mint négy évtizedes története után érett meg az emberi hang alsó regisztereire, Daniel Melingo is ekkor vált eggyé azzal, ami minden argentin lelkében ott van, csak éppen pont az ő generációjának életéből tűnt el évtizedekre a rock, a pop és a diktatúrák dominanciája mellett.

Ez az egymásra találás pedig zsigeri lett, amit még az is érez, aki nem abba a kultúrába született bele és nem érti a szavakat, amelyeket Melingo énekelve mond el, pontosan úgy, mintha éppen csak egy pohár vizet kérne.

A Get Closer Concerts szervezésében április 19-én lép fel Daniel Melingo a MOMKultban. Jegyek online kaphatók a Get Closer Concerts weboldalán: www.getcloserconcerts.com

Jegyvásárlás a MOMKult honlapján >>>

Sült hal csírakörettel

A lucernacsíra köretként is használható, egyéb összetevőkkel remekül passzol például a sült halhoz. Ráadásul egészséges, és mivel nem tartalmaz sok kalóriát, fogyókúrás étrendbe is beilleszthető.

Hozzávalók:

A halhoz:

4 halfilé (lehet bármilyen fehér húsú hal)

10 deka vaj

2 evőkanál olívaolaj

só, bors, kakukkfű, rozmaring

A körethez:

4 maréknyi lucernacsíra (jó helyette bármilyen más csíra is)

apróra vágott metélőhagyma ízlés szerint

3 szál sárgarépa reszelve

2-3 retek reszelve

1-2 gerezd zúzott fokhagyma

Elkészítés: Öblítsük le a halszeleteket, majd szárítsuk meg őket. Egy serpenyőben keverjük össze a vajat és az olívaolajat. Amikor a vaj az olajban már teljesen elolvadt, szórjuk bele a fűszereket, majd ezzel a keverékkel vonjuk be a halszeletek mindkét oldalát, úgy, hogy azok jó fűszeresek legyenek. (Választhatjuk azt a megoldást is, hogy a fűszereket egy tányérba összekeverjük, majd abba mártjuk a vajas bevonattal bevont halszeleteket.) Ha a vajas-olajos fűszer a halszeretekre került, grillrácsra helyezzük azokat, és mindkét oldalukat 10-10 percig sütjük (amikor átforgatjuk a szeleteket, ismét alaposan bekenjük a fűszeres zsiradékkal, hogy biztosan ne száradjon ki).

A köret elkészítése roppant egyszerű, nem kell mást tennünk, mint összekeverni a csírát, a metélőhagymát, a reszelt sárgarépát, a retket és a zúzott fokhagymát, sóznunk és olívaolajjal meglocsolnunk.

Sült csirke hajtásos rizzsel

A sült csirke elkészítése önmagában nem nagy dolog, de ha a hozzá illesztett köretbe zöldségek és csírák is kerülnek, már mindjárt különlegesebben fest a jól megszokott fogás, elkészítése pedig alig igényel pluszmunkát.

Hozzávalók:

A húshoz:

fél kiló csirkemellfilé

1 fej vöröshagyma

2 gerezd fokhagyma

olaj a sütéshez

A rizshez:

20 deka rizs

két marék zöldborsó

2 deci húsleves alaplé

petrezselyem

fél deci olívaolaj

csírák

Elkészítés: Megmossuk a csirkemellet, majd ízlés szerint befűszerezzük. A hagymát fölaprítjuk, a fokhagymát pedig kinyomjuk, majd mindezt egy lábasba tesszük és olajjal felöntjük. Erre helyezzük a melleket, meglocsoljuk még egy kis olajjal, majd vízzel kicsit feltöltjük (a víz ne lepje el a húsokat). Először fedő alatt puhítjuk, 10 perc után megfordítjuk, majd amikor már puha, levesszük róla a fedőt és zsírjára sütjük mindkét oldalát.

A köret nagyjából úgy készül, mint a rizibizi, tehát a rizst megmossuk, lábosba tesszük, hozzáadjuk a borsót, a petrezselymet, ráöntjük az olajat, majd fölengedjük az alaplével. Lefedve főzni kezdjük, és megvárjuk, amíg a rizs megfő. Amikor elkészült, finoman hozzákeverjük a csírákat, és már tálaljuk is.

Serpenyős „saláta”

Nem klasszikus saláta, hiszen alapvetően serpenyőben készül, de attól még ízletes ez a brokkolis-csírás eledel. Húsokhoz köretként is fogyasztható, de önállóan is megállja a helyét. A lényeg, hogy a forró zöldségek közé frissen keverjük a csírákat.

Hozzávalók:

fél kiló brokkoli

2 gerezd zúzott fokhagyma

4-5 retek

1–2 marék csíra

mazsola ízlés szerint

Olívaolaj

Elkészítés: A brokkolit kisebb rózsákra szedjük, a retket vékonyabb karikákra vágjuk. Egy mélyebb serpenyőben felforrósítjuk az olajat, majd átforgatjuk benne, és fél percig pirítjuk a zúzott fokhagymát. Ezt követően hozzáadjuk a brokkolirózsákat és a retekszeleteket, majd kevergetve sütjük 2 percig. Ráöntünk egy kevés vizet, majd nagyjából 5 percig pároljuk. Ezután levesszük a tűzről, rászórjuk az apróbb darabokra vágott mazsolát, meglocsoljuk olívaolajjal és belekeverjük a csírát. Azonnal tálaljuk.

Őrültnek látszó ötletek a Képmás 15 évéből

Utazó cirkusz  és ingyenfagyi

Illéssy Mátyás atya, akinek fejéből annak idején kipattant a Képmás magazin gondolata – amely, valljuk be, már önmagában is merész ötlet volt –, az első években rendszeresen megörvendeztetett minket újító felvetéseivel. Egyik emlékezetes ötlete például az utazó cirkusz volt: úgy gondolta, kiválóan lehetne promotálni magazinunkat egy ilyen kísérő látványossággal. A forradalmi gondolat szelídített formában egy hétvége erejéig megvalósult. A máriaremetei Karizmák Ünnepére Matyi atya szerzett valahonnan egy fagyiskocsit, és a családi napon a gyerekek ingyenfagyit, a felnőttek pedig ingyen Képmást kaptak.

Óriásplakát  az aszfalton

Urbán András – aki a kezdetekkor egyszemélyben volt lapigazgató és lapterjesztő, gazdasági vezető és személyzeti ügyintéző, irodavezető és kézbesítő, továbbá marketinges és lapértékesítő – szerette volna a kultúrafogyasztó magyar értelmiséggel megismertetni a lapot. A Nemzeti Színház megnyitójának napján feleséggel, gyerekekkel, babakocsival és persze Matyi atyával kitelepedett a színház előtti térre, ahol egy Képmás-feliratos hatalmas lepedőre magazinkupacokat pakoltak. A kiáramló tömeg ingyenpéldányt kapott a piacra azért még nem betörő, de már vitathatatlanul bekandikáló Képmásból. Ma, ha nem is költséghatékonyabb, de hatékonyabb módszerekkel kerülnek ki a plakátok, bár a kikerülésüket megelőző döntések nem kisebb energiát emésztenek föl. Lehet, hogy egy-egy nehéz döntés előtt András néha szívesebben visszatérne inkább ahhhoz a lepedőhöz...

Tükör helyett magazin

Szám Kati főszerkesztő a megbeszéléseken többször is előállt azzal, hogy mi lenne, ha címlapunkon egy tükörfólia lenne, és így az olvasó a Képmás-felirat alatt saját képmását láthatná. A szerkesztőség többi tagja általában nem harapott rá az ötletre, ezért Kati egy időre megelégedett azzal, hogy karácsonyi ajándékként otthon legyártotta kollégáinak a tükröt a Képmás-logóval. Pár éve azonban, amikor a hátsó címlapon elhelyezett hirdetésekről volt szó, elérkezettnek látta az időt, hogy előrukkoljon a 2.0 verzióval. Mi lenne, ha a hátsó oldal is amolyan címlap lenne, de nem ismert arc vagy népszerű híresség lenne rajta, hanem egy hétköznapi ember, smink és műtermi világítás nélkül? Aki a címlapember életének fontos, reflektorfényen kívüli szereplője. Nagy István művészeti vezető meg is alkotta a hátsó címlap terveit, amelynek grafikai ötletei nemcsak kifejezik, hanem tovább is fejlesztik az eredeti ötletet: így született a „Sámpék”.

Szám Kati

Nem olvasta a márciusi magazint? Nézzen bele itt:

Életre szóló élményt szeretnénk adni annak a 30–35, határon túli, hátrányos helyzetű, magyar ajkú gyereknek, akiket minden évben tíz napig táboroztatunk Magyarországon. Arra törekszünk, hogy a tábor során a vidámságé és a szereteté legyen a főszerep.

A Gyökerek Tábor tehát nem egy szokványos szabadidőeltöltő gyerektábor, de még csak nem is elsődlegesen „karitatív tábor”. Célunk, hogy az együtt töltött bő egy hét alatt minél jobban megismertessük a gyerekekkel hazánk kulturális értékeit (a Budai Vár, a Bazilika, Parlament, Esztergom, Tihany, Visegrád és a Margit-sziget minden évben „terítékre kerül”), s egyúttal megtapasztalják a feltétlen el- és befogadás semmi mással nem pótolható örömét. Kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy a gyerekek felismerjék saját és társaik értékeit, tehetségüket. Azt szeretnénk elérni, hogy élő kapcsolatba lépjenek Magyarországgal, azaz a közös gyökereink kiindulópontjával, és motivációt, kiugrási lehetőséget lássanak a szerzett élmények alapján.
Külön figyelmet fordítunk arra, hogy minden esztendőben jöjjenek Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből és Délvidékről egyaránt. Olyan gyermekeknek (és rajtuk keresztül a családjaiknak) igyekszünk segíteni, akik még álmodni sem mernek arról, hogy egyszer eljutnak Budapestre, a Balatonhoz, avagy a Budai Várba.

 
A tábor szellemiségét meghatározzák a keresztény értékek és a jezsuita lelkiség. Szervezői főként a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium diákjai és öregdiákjai, illetve barátaik. A tábor során a szervezők is olyan élményben részesülnek, amelyek aztán egész évben motivációt jelentenek számukra a tábor jövőbeni szervezését illetően. Minden évben igyekszünk kicsit megújulni, hogy a program sikeressége fennmaradjon. Így idén is rendezünk egy jótékonysági koncertet a gyermekekért, és elindítunk egy közösségi finanszírozási projektet az adjukossze.hu segítségével. A tábor jelmondata: Tegyetek jót, mert tudtok! Szeretnénk, hogy minél több emberhez eljusson ez az egyszerű gondolat, s mindenki csak egy kicsit, a saját lehetőségeihez mérten segítse környezetét, embertársait.

Bővebb információ:
http://gyokerektabor.hu
http://facebook.com/gyokerektabor
Gyökerek Tábor channel

„1990-ben házasságot kötöttem Magyarország egyik legjobb nephrológusának, dr. Makó Jánosnak leányával. Nem „célzott beházasodás” volt, hisz veseproblémám csak öt év múlva derült ki egy rutin vérnyomás-ellenőrzéskor. A 150/90 körüli értékre Makó tanár úr vérvételt indítványozott, amelyből a veseelégtelenség első jelei látszottak. A betegséget volt kitől örökölnöm, Édesanyám halott donoros veseátültetés révén kapott új életet. Kisebb csoda volt, hogy Magyarország akkori legügyesebb „sebészkeze”, Perner Ferenc professzor éppen akkor egy napot Magyarországon töltött, és bár itthonlétét házassági évfordulójának megünneplésére szánta volna, helyette „szívesen” ment a műtőbe. Édesanyám ezzel a vesével az átlagot jócskán meghaladó plusz 19 évet élt.

Folyamatosan jártam én is kontrollra a Transzplantációs Klinikára dr. Wágner László doktor úrhoz, aki mindkettőnk kezelője volt. Nem mondom, hogy nem tudtam volna jobb programot elképzelni az anya–gyermek kapcsolat elmélyítésére, de mégis sokat jelentett, hogy együtt mentünk. A vesém 20 évig tisztességesen küzdött, de akkor feladta. 2015. október 30-án katétert implantáltak a hasamba, és a hasi dialízis kezelést másnap elkezdték. A több mint kéthetes, Szent Margit Kórházban végzett kezelés után megtanultam a gépet használni és minimálisra szorítani a fertőzés veszélyét. Fantasztikus támogatást kaptam a szakápolóktól és orvosoktól!

A beültetés utáni napon egy kedves családi barátunk, Méhész Ottóné Éva meglátogatott a kórházban, és belépve az ajtón csak ennyit mondott: »Nem hoztam semmit enni és inni neked, de tied az egyik vesém.«”

„Éva 63 éves, sok gyermek és unoka édesanyja és nagymamája, egy katolikus közösségbe járunk évek óta. Több vizsgálat után kerültünk az Etikai Bizottság elé. Éva azzal indokolta döntését: »Senki nem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért«. Meggyőző érv.

Kórházi elhelyezésünk remek volt, kétágyas szobába kerültünk, épp csak Dunára néző nem volt. Az élődonoros átültetés során az egy szobában fekvő betegek egymást támogatják, együtt élik át a nehéz és a csodás pillanatokat. Az átültetés reggelén Éva nyugtatót kapott, és ettől gyakorlatilag elájult, mert soha életében nem szedett gyógyszereket. Vidáman érkeztem a fertőtlenítő fürdőből, de Évára nézve arra gondoltam, az átültetésem véget ért, mielőtt elkezdődött volna. A gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően Éva mégis hamarosan indulhatott a műtőbe. Ekkor volt még egy szemüvegpárásító esemény: Éva elkezdett énekelni. „Jézus életem, erőm, békém, Jézus társam, örömöm! Benned bízom, mert te vagy az Úr, már nincs mit félnem, mert bennem élsz.” A nővérek is énekeltek vele.

Az átültetés utáni első hat nap krónikája:

A napi gyógyszermennyiség 24 tabletta, enni már nem is kell, hisz jóllakáshoz ez elegendő. Éva folyamatosan fájdalmat érez a kivett vese helyén, az ágyban egy-egy fordulás rémálom. A mellékhelyiség látogatása felér egy maratoni futással.

Orvosaink naponta többször látogatnak, akár este 8-kor, 10-kor is, de hétvégén is rendszeresen, empatikusak és professzionálisak. Éva, bár öt nap után hazamehetne, tizenegy napig marad, hogy támogasson. Senkit nem enged a szobába, nehogy megfertőzzenek, jobban izgul vesénk épségéért – amelyet 63 évig ő hordozott –, mint én magam. Neki az a jó, amit én szeretnék, képes a legbolondabb tévés vetélkedőket is megnézni a kedvemért. Biztatása sokat segít a gyógyulásban. Állandóan pozitív volt, miközben veséjének kivétele legalább akkora műtét, mint a beültetés.

Számtalan üzenetet, támogatást, imát kapott Éva a barátaitól, és kaptam én is, és tudom, hogy Édesanyám, aki a műtét előtt négy héttel halt meg, odaátról segített.

Később az is kiderült, hogy Évának abban a pillanatban jutott eszébe, hogy odaadja az egyik veséjét, amikor belépett a kórházi szobámba.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Milyen az űrkutatás Magyarországon? A médiában elsősorban Mars-utazásról, ufókról hallunk – mekkora szeletét teszik ki ezek a szenzációk az űrkutatásnak? Milyen gyakorlati hasznunk származik ebből a tudományból? Találmányok, technológiák: az űrkutatás „melléktermékei”. Mit gondol geofizikusként és hívő katolikusként a végtelenről? Ad-e muníciót a tudomány a hithez és a hit a tudományhoz? – ezekről beszélgettünk 2017. márciusi pesti Képmás-estünkön Molnár Gábor geofizikussal és űrkutatóval.

Pedig a kutatások szerint a szabadidős tevékenységekre szánt energia egyáltalán nem időpocsékolás, ezért érdemes keresnünk egy olyan hobbit, ami segít a kikapcsolódásban és a felüdülésben. Ez hozzájárulhat a testi-lelki jóllét növeléséhez, a jobb életminőséghez, sőt, meglepő módon még a karrierünkben való előrelépéshez is.

Túlzsúfolt élet

2008 nyarán pszichológusok végeztek egy felmérést az USA Today olvasótáborának tagjai között, amelynek során több mint 2000 olvasó válaszolt az egészségi állapotával és a boldogsággal kapcsolatos kérdésekre. A vizsgálatból fény derült többek között arra is, hogy a résztvevők 69 százaléka érzi zsúfoltnak a napjait, és emiatt elsősorban a hobbijáról mond le (57%). Az elfoglaltságérzés évről évre egyre növekszik, az emberek egyre inkább túlhajszolttá válnak. Ideje tehát felrúgni az eddigi elképzeléseket, s máshol keresni a megoldást!

„Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja” – tanítja Jézus a Hegyi beszédben.

Hiába végzünk ma dupla mennyiségű munkát, valószínűleg holnap sem fog kevesebb feladat hárulni ránk, ugyanis holnap új teendők adódnak, és az élet szép lassan elsuhan mellettünk.

Természetesen a munka és az egyéb kötelezettségek elvégzése rendkívül fontos, de igencsak veszélyessé válhat, ha az ezekből adódó „kell”-ek szorításában éljük az életünket. Még ha nagyon szeretjük is a hivatásunkat, akkor is belefáradhatunk. Érdemes ezért a munka mellett egy olyan elfoglaltságot is találni, amit mindenféle elvárás nélkül szívesen csinálunk, s amiben úgy érezzük, kiteljesedhetünk.

A hobbi lényege, hogy mindenfajta kényszertől mentesen valódi örömöt okozzon számunkra, ugyanakkor nem feltétlenül kell teljes mértékben különböznie a nap mint nap végzett munkánktól.

Van, akinek az érdeklődési köre a hivatásához kapcsolódik, így olyan hobbitevékenységet választ szívesen, ami valahogy kötődik a szakmájához, de azt a részét tapasztalhatja meg, amellyel a mindennapi munkavégzés során nincs alkalma foglalkozni. Így olyan ismereteket, készségeket sajátíthat el, amit később hasznosíthat, a közös hobbivégzés során pedig olyan kapcsolatok épülnek, amelyek segíthetnek a karrierben. Mások szívesebben választanak olyan szabadidős tevékenységet, ami teljes mértékben eltér a szakmájuktól, mivel ez segít nekik abban, hogy eltávolodjanak a napi stressztől. Akármelyik utat választjuk is, megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a szabadidős tevékenységekre szánt idő nem vész kárba.

Tegyünk aktívan a lelki egyensúlyért!

A hobbi segít a lelki egyensúly fenntartásában. A pszichológusok szerint a szabadidős tevékenységek végzése során egyre inkább megismerjük önmagunkat, és a személyiségünk teljesen új oldalaira csodálkozhatunk rá. A hobbit a tevékenységben rejlő örömért végezzük, így mindenfajta nyomasztó kényszer nélkül elmélyedhetünk benne, ami hozzásegíthet rejtett képességeink kibontakoztatásához.

A személyiség és az élethelyzet függvénye, hogy milyen tevékenység segít leginkább a kikapcsolódásban, felfrissülésben: a csendes, kreatív vagy az aktív, sportos.

Ugyanakkor egy biztos: az aktív lazítás jobban hozzásegít a szellemi és lelki kikapcsolódáshoz, mint az olyan passzív tevékenységek, mint a televíziónézés, számítógépezés vagy az egyéb kütyük előtt töltött szabad percek, órák. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy-egy film megnézése ne jelenthetne kellemes kikapcsolódást, de ez nem fog hozzásegíteni a mindennapok során felgyülemlett stressz levezetéséhez.

Érdemes olyan hobbit választani, amelynek során átélhetjük a flow élményét, amikor olyannyira elmerülünk abban, amit éppen teszünk, hogy felülemelkedünk az énünkön, csak az adott feladatra koncentrálunk, az idő pedig elrepül, megáll vagy éppenséggel lelassul, s mindez energiával és örömmel tölt fel bennünket. Csíkszentmihályi Mihály, a fogalom megalkotója szerint akkor tudjuk ezt az élményt leginkább átélni, ha világos célt tűzünk ki magunk elé, amelynek meghatározásakor figyelembe vesszük a képességeinket (a kihívás se nem túl kicsi, se nem túl nagy), s a cselekvés során folyamatos visszajelzést kapunk arról, hogy hol tartunk a célunk felé vezető úton.

Szórakozzunk a munkahelyi sikerekért!

A hobbi hozzájárul a munkahelyi teljesítményhez. Kevin J. Eschleman és munkatársai 2014-ben végzett vizsgálata szerint a kreatív hobbivégzés pozitív kapcsolatban áll a munkahelyi eredményességgel, így különösen hasznos, ha a munkavállalóknak lehetőségük van saját kezűleg készített alkotásaikkal dísziteni az irodájukat, vagy tagok lehetnek egy művészeti stúdióban, kreatív írást tanulhatnak, esetleg elkezdenek valamilyen hangszeren játszani.

A hobbi tágítja a látóterünket, rugalmasabbá tesz, újfajta problémákkal és megoldási módokkal ismertet meg, amelyeket akár a munkánk során is kamatoztathatunk.

Hozzásegíthet, hogy találkozzunk a hozzánk hasonló érdeklődésű emberekkel, akik által akár új lehetőségek is megtalálhatnak bennünket.

Tartsuk egyensúlyban az életünket!

A hobbi strukturálja az időnket, így hozzásegít, hogy egyensúlyban tartsuk az életünket. Jaime L. Kurtz pszichológus szerint a szabadidős tevékenységek hozzájárulnak ahhoz, hogy betartsuk a napirendet és a kereteket.

Ha délután 5 órára beírtuk a naptárba a kedvenc időtöltésünket, akkor valószínűleg hatékonyabban és gyorsabban fogjuk a munkánkat végezni, hogy odaérjünk a kitűzött programra, ami segít, hogy jól hasznosítsuk az energiánkat, és az idő ne follyon ki a kezeink közül.

Ugyanakkor a hobbit is túlzásba lehet vinni, és előfordulhat, hogy a kedvtelés felülírja a munkahelyi kötelezettségeket vagy a családi és baráti kapcsolatok ápolását. Olykor pedig öncélúvá válhat, egy olyan eszközzé, amelynek segítségével elmenekülhetünk a valóság elől. Ha úgy érezzük, vagy a közvetlen környezetünk szerint a viselkedésünk feletti kontroll kicsúszott a kezünkből, esetleg lelkiismeret-furdalást érzünk, ingerlékennyé, feszültté, agresszívvá válunk, ha kihagyunk egy alkalmat (főként a testedzés terén), érdemes végiggondolni a háttérben meghúzódó motivációnkat, és szükség esetén szakember segítségét kérni.

A Kossuth Rádió VÁLASZ-UTAK című műsorában kamaszok beszélgettek saját problémáikról, életérzésükről – a Hármas kötés 7., 2017. márciusi témájának inspirációjára: "Képernyők és kijelzők tükrében: a kamaszok és a közösségi média".

Milyennek látják a fiatalok önmagukat és milyen képet mutatnak a közösségi oldalakon? Hogyan befolyásolja az önbecsülésüket a like-ok száma, és ehhez képest mennyire lehetnek magányosak az offline világban?

A beszélgetés itt meghallgatható.

A műsor 2017. március 10-én hangzott el, a szerkesztő-riporter Keresztes Ilona és Mohácsi Edit.

Hosszú, nehezen elviselhető, de nagyszerű film. Valósággal lenyűgözi, belenyomja a nézőt a székbe, már azt, aki egyáltalán megérti, hogy mi ennek a lélektani drámának az értelme és tétje: aki tudja, mi a hitehagyás. Már-már heroikus az a küzdelem, az az akaraterő, ahogyan Scorsese megmutatni szándékozik a világnak ezt a nagyszerű, de nyomasztó művet. Nemcsak a regényt magát, hanem a japán történelemnek azt a 17. századi korszakát, amikor a japán keresztényekre és a misszionáriusokra nagyon nehéz, megfélemlítésekkel és kínzásokkal fenyegető időszak köszöntött. A japán állami vezetők rájöttek, hogy a vértanúk példája csak megerősíti a hitet a keresztényekben, ezért hitehagyásra kényszerítették a keresztény vezetőket, hogy ezáltal elbizonytalanítsák híveiket. Erre a sorsra jutott Ferreira jezsuita atya is (Liam Neeson), aki hitét megtagadva a japán társadalmi elvárásoknak megfelelő életformára tért át, és megírta a keresztény tanok cáfolatát. Jezsuita tanítványai, Rodrigues atya (Andrew Garfield) és Francisco Garrpe atya (Adam Driver) nem akarják elhinni mesterük hitehagyását, ezért a kínai Makaóból Japánba szöknek, hogy megkeressék őt. „Csak a szívüket vitték” – hangzik el a filmben, és a legnagyobb megpróbáltatást valóban a szívükben szenvedik majd el. Találkoznak a japán falvakban élő keresztényekkel, akik hosszú ideje pap nélkül őrzik és élik hitüket, miközben szörnyű megpróbáltatásokkal zaklatják őket a hatóságok. Szabad-e feláldozni őket azért, hogy a két portugál szerzetes hű maradjon Jézusba vetett hitéhez? Vajon mit tenne a helyükben Jézus? Szinte megoldhatatlan dilemma, és bármelyik döntés csak szörnyű lehet annak, aki tisztában van a hit és a hitehagyás jelentésével.

De vajon értik-e ma az emberek ezeket a fogalmat? Ugyan miért olyan nagy dolog rátaposni egy képre, leköpni egy fakeresztet, amikor emberi életek forognak kockán? A nem hívők számára a halálon inneni élet az egyetlen valóság, az egyetlen fizikailag is megtapasztalható érték. Aligha tudják átérezni, mit jelenthet – akár ma is – leköpni egy görögkeleti kereszténynek egy ikont, megtaposni egy római katolikusnak egy Máriát a gyermek Jézussal ábrázoló képet, vagy bármelyik felekezet tagjának összetépni a Bibliát, és azt mondani, hogy nincs Isten.
Pedig a hittagadás szinte valamennyiünk családjában jelen volt az elmúlt évtizedekben, még a mai ateisták családjaiban is.  A szocializmus ideológiájának nevében hívők ezreit kényszerítették keresztény hitük eltitkolására vagy megtagadására. Ha pedig mégis vállalták – és voltak ilyen emberek is –, akkor megszégyenítették, állásukból kitették vagy be is börtönözték őket, a gyerekeik pedig nem kerülhettek be az egyetemekre. A sok hittagadás következménye több, gerincében megroppantott nemzedék lett. Ez (is) a mi szellemi örökségünk. Ahogy a filmben a többször is árulóvá váló, ám vétkét mindannyiszor látszólag szívből megbánó Kicsidzsiró (Yosuke Kubozuka) mondja: ha az üldöztetés előtt élt volna, lehetett volna példamutató keresztény. Számunkra ez megadatott: mi vagyunk a megroppantott gerincű nemzedék (és a kevés hitvalló) gyermekei, akik számára ritkán adódik olyan éles helyzet, amelyben hitünknek valódi próbát kell kiállnia.

Igaza volt-e a két portugál szerzetesnek, Ferreirának és Rodrigues-nek, hogy a keresztény japán emberek életéért cserébe lemondtak hitükről, vagy legalábbis ezt mutatták kifelé? Nem tudjuk. Azt viszont egyértelműen tudjuk, hogy aki megvallja Jézust az emberek előtt, azt Jézus is magáénak vallja az Atya előtt. Aki ezzel ellentétesen cselekszik, annak lelki üdvösségéről nem tudhatunk semmi biztosat – csak reménykedhetünk, hogy Isten, aki a lelkek mélyére is lát, irgalmában feléjük is megértéssel fordul.
A filmet (és a regényt) mindenkinek ajánlom, aki nem retten meg attól, hogy tőle távol álló szellemi utakat járjon be. Aki így indul neki, az maradandó élménnyel gazdagodhat.

Van olyan város, ahol úgy megtelik a méretes főtér az ünnepségre, hogy nem lehet átvágni a tömegen. Ahol a polgárok és polgárnők azért mennek ki a főtérre, mert ott kell lenniük: oda húzza őket a szívük, a felelősségérzet meg a közösséghez tartozás boldog tudata. Ahol van ilyen. Ahol az emberek, több ezren, nem részt vesznek, hanem ünnepelnek.
Az ünnepség ott is beszédekből és néptáncból áll, és nem érdekesebbek vagy felemelőbbek ezek a beszédek sem, mint a budapestiek – de az emberek érdeklődéssel hallgatják. Érdekli őket, mit mond a polgármester, az unitárius püspök, a nagykövet meg a diákság szószólója. És olyan is van, aki unja, mégis fontosnak érzi, hogy jelen legyen. Bizonyára ők sincsenek kevesen.
Ez az ünnepség felemelő, mert a hallgatóság, az emberek (a nép) felemelővé teszi azt. Akár érdeklődik, akár unja.
Ahol a polgármester azzal a végtelenül unalmas és retorika órákon feltehetően rossz példaként emlegetett mondattal kezdi az ünnepi beszédet, hogy örül, hogy immár kilencedik éve van lehetősége március 15-én beszédet mondani itt, a város lakói előtt. És ahol ezt az egyszerű mondatot a hallgatóság lelkes tapssal üdvözli. Ennek a polgármesternek jó, mert így örülnek neki kilenc év után. (Az öröm részben annak szól, hogy meghurcolta őt is a DNA, mégis ott áll. Ez az öröm valódi.)
Neki is van ellenzéke. De az az ellenzék nem fütyül. Nemzeti ünnepen? Fütyülni? Egy közjogi méltóságot, aki mindannyiunk polgármestere, még ha én nem is szavaztam rá? Az ünneplő tömegben?
Ez a város Sepsiszentgyörgy, legalábbis az a város, ahol én együtt ünnepelhettem megtisztelő módon a helyiekkel (http://www.3szek.ro/load/cikk/100615/az_ozvegyek_mint_hosok) – de biztosan van még jó néhány ilyen.
És azért írtam ezt le gyorsan, március 17-én, mert nekem nagy élmény volt jelen lenni és megtapasztalni. Feleim, ne az index.hu tudósításain keresztül legyetek jelen a nemzeti ünnepeinken! Egy magára valamit is adó budapesti online újságírónak fogalma sincs, mi az a hazaszeretet. Foglaljatok valami rendes székely kománál egy panziószobát jövő márciusra, és hagyjátok, hogy átmelegítse a szíveteket az, ahogy ezek az emberek ünnepelnek. Ünnepelnek helyettünk is, mert úgy tűnik, mi már elfelejtettünk. (És köszönjük azoknak, akik nem felejtettek el, ők is vannak, bár túlharsogta őket a fütyülés meg az ellenfütyülés.)
És hallottam is egy jó strófát, lejegyzem, el ne felejtsem: „a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, s halnod kell.”

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.