Sasvári Sándor: „Hazajöttem Jean Valjeannak”

– Mik voltak a Te „mi leszek, ha nagy leszek” elképzeléseid?

– Édesapán filmrendező volt, édesanyám énekelt, úgyhogy a művészi pálya nem volt ismeretlen a család körében. Négyéves koromban megállapították, hogy van zenei tehetségem. El is vittek Kecskemétre egy híres zenetanárhoz, távoli rokonunkhoz. Ő, Párdányi Judit javasolta, hogy irányítsanak zenei pályára. Így aztán zenei általánosba írattak, ahol a klasszikus gitár mellett zenekarokat szerveztem, gitároztunk, zongoráztunk, három-négy szólamban énekeltük a Beatles-slágereket.

Édesanyám azt szerette volna, hogy karmester legyek vagy operaénekes. Apukám azt, hogy filmrendező vagy színész. Mindenesetre támogattak.

Én eközben zenekarokban gitároztam, énekeltem, basszusgitároztam és vokáloztam az összes korabeli nagy sztár mögött Máté Pétertől Cserháti Zsuzsiig. Jákó Verával meg Solti Károllyal is turnéztam. Fantasztikus gyakorlat volt, megesett, hogy napi 6-8 előadáson léptünk föl.

– Megbocsátották otthon, hogy mégsem lettél karmester?

– Hát persze! Édesapám még ott ülhetett szmokingban a szegedi Dóm téren, a Jézus Krisztus Szupersztár bemutatóján.

– Tudatában voltatok akkor, hogy színháztörténelmet írtok? Ez volt Kelet-Európa első Szupersztárja.

– Persze hogy tudtuk! Miklós Tibiéknek korábban volt már egy nagy sikerű bemutatójuk a műből, amely Aczél elvtársnál végződött. Hogy ezt a darabot a rendszerváltozást megelőzően, a szegedi Dóm előtt, nyolc estén át hét-hétezer embernek bemutathattuk, az nem csupán színháztörténelem volt, de a magyar történelemben is említésre érdemes.

– Hívő emberként számodra ez vallási élmény is volt?

– Természetesen! Onnantól fogva, hogy rám osztották a szerepet, igyekeztem úgy élni, hogy minél méltóbb legyek rá.

Naponta forgattam a Bibliát, megnéztem minden témába vágó filmet, elolvastam minden elérhető olvasmányt. És növesztettem a hajamat meg a szakállamat. Lelkileg és fizikailag egyaránt készültem.

– Színészi utadon mennyiben segített, hogy egy ekkora „abszolút főszerep” után jöttek a kisebb, ám színészileg tán még nehezebb szerepek: Marius A nyomorultakban, Akáciusz A bestiában?

– Azért Marius sem karakterszerep, ráadásul a világon másodikként mutathattuk be a londoniak után, csodálatos színésztársakkal, Szinetár Miklós monumentális rendezésében.  Mariusnak köszönhetem Jean Valjeant, A nyomorultak főszerepét, amelyet maga a londoni „producerpápa”, Mackintosh osztott rám a duisburgi előadásokon. Már Szegeden ráírta a londoni lemez borítójára: „Várd ki, míg elég idős leszel Jean Valjeannak!” 

Amikor a londoni meghallgatás után megmutattam Mackintoshnak a dedikált lemezt, megölelt, és büszkén mutogatta mindenkinek: én már tíz éve láttam ebben a magyar fiúban a jövendő Jean Valjeant.

Hetente hatszor játszhattam első szereposztásban egy színházban, amelyet erre a bemutatóra építettek föl. Két évet töltöttünk kint.

– Siker, elismertség, nyugati gázsi. Miért tértél haza?

– Nem akartam megvárni, hogy egyszer csak véget érjen, és tudtam, hogy a Madách Színház is műsorra tűzi A nyomorultakat. Hazajöttem Jean Valjeannak.

Sasvári Sándor, fotó: Páczai Tamás

– Odakint technika, showbiznisz és menedzsment a zenés színház három pillére. Belülről átélve mi a különbség az itthonihoz képest?

– Ma már kevesebb, akkoriban óriási volt. Rengeteg pénzből nemzetközi csapatot válogattak össze. A duisburgi A nyomorultakban körülbelül tizenöt náció képviseltette magát – közöttük öten voltunk magyarok. Nagyüzem. Heti nyolc előadás londoni felügyelettel: a sminkestől a sound designerig mindenki Londonból jön. Elképesztő színpadtechnika, computer-vezérelte barikád, rendszeresen részpróbák, miközben hetente hatszor színpadon vagy. De a gázsid minden hónapban pontosan megjelenik a számládon. Profizmus.

Az is igaz, hogy a holland rendezőnő egy ízben leültette az egész társulatot, hogy hallgassák meg tőlünk, magyaroktól, milyen is egy igazi forradalom. Apám emlékeit meséltem el nekik. Attól fogva új íze lett a forradalmi jeleneteknek, a lapok is megírták, hogy a magyarok tüzet vittek az előadásba.

Ma már itthon is sok pénzt fektetnek egy előadásba, csak mivel nincs en suite színjátszás, lejátszunk hat Fantomot, aztán fél évig a repertoár másik huszonöt darabja megy, ami megnehezíti a produkciók kézben tartását.

– Krisztusi korban jött el számodra a Szupersztár hazai ősbemutatója, még épp jókor lehettél Marius, hogy a lehető legjobbkor visszaérkezz Jean Valjeanként, ideális korban lettél Vronszkij és Veres Pál, de bevártad Karenint is…

– Én még játszottam volna Vronszkijt, de elfogadtam Kerényi Imre érveit. Azért az első Vronszkij én lehettem, Miklós Tibi és Kocsák Tibi rám írták a szerepet, ahogyan Nagy Anikóra Anna Kareninát és Lady Ashtont vagy Vikidál Gyuszira Szurov őrnagyot. Ez utóbbi, Az utazás óriási előadás volt. Nagy álmom még egyébként az Atilla, amelyet Miklós Tibor írt meg, és amelyhez Zakar István szerzett remek zenét. Nem nyugszom, amíg be nem mutatjuk. Sok-sok lóval!

– Ilyen szerepekért érdemes volt hazajönnöd.

– Pontosan. Jót tett a kitekintés, de idehaza kell teljesítenem. Nemrég Hamburgból ajánlottak egy kisebb szerepet, de ha itthon énekelhetem a Fantom főszerepét, miért mennék oda? Boldog vagyok itthon a családommal és a lovaimmal.

– Senkivel sem találkoztam még a színházi szakmában, aki ne szeretne. Mi a titkod?

– Szeretem az embereket, és ezt el is mondom nekik! Intrikákra szerencsére időm sincs: minden percem elfoglalt.

Állatorvos, patkolás, zab, széna, a gyerekek füzetei legyenek bekötve, érjenek be az iskolába, próbák, versenyek, előadások, mi több, bár sokáig ellenálltam, mostanában elvállaltam egy-két tanítványt is.

Egészségesek vagyunk, gyönyörűek a lányaim, vannak szerepeim, mi kell még? A családom és a lovaim tökéletesen feltöltenek. Ha van titok: szeretet, szeretet, szeretet.

Az interjú 2015 áprilisában jelent meg a Képmás magazinban. A magazinra előfizethet itt.