Karády Katalin vaksötétben

Ami van, az mindig természetes. A levegő, az egészségünk, a testünk, érzékszerveink működése. Csak akkor érezzük át fontosságukat, ha megtapasztaljuk hiányukat. Látóként el sem tudjuk képzelni, milyen lehet vaksötétben élni, hogyan zajlik egy vak ember élete, mindennapjai. Én sem tudtam, környezetemben nem volt sem vak, sem gyengén látó. Aztán megismerkedtem Orsival.

Németh Orsolya
Németh Orsolya

Azt hiszem, vele kezdődött minden. Sőt, talán még korábban, amikor találkoztam egy négygyermekes édesanyával, aki fogyatékkal élőkkel foglalkozott, róluk tanult, és kérésemre néha írt is róluk. Akkor kezdett kinyílni a szemem, no meg az olvasóké annál az újságnál, ahol akkoriban szerkesztőként dolgoztam. Korábban se voltam érzéketlen vagy közömbös a téma iránt, gyerekeimet is igyekeztem ennek megfelelően nevelni mindenféle fogyatékosság tekintetében, de mivel a környezetemben nem voltak fogyatékkal élők, sokáig nem éreztem, hogy közöm lenne hozzájuk.

Lőrincz Anna egy interjún keresztül mutatta be Németh Orsit mint egy „nagyon csinos, logikusan gondolkodó, tudatosan élő, széles látókörű és életvidám vak lányt, aki megjárta Indiát is”. Később személyesen is találkoztunk, és meggyőződhettem róla, hogy minden felsorolt jellemző megállja a helyét. Amikor először beszélgettünk, arra gondoltam: bárcsak a látó emberek többsége lenne ennyire kedves, tudatos, tájékozott, nyitott és pozitív gondolkodású, mint ő! Bármiről lehetett vele beszélgetni, mindenről kedvesen határozott véleménye volt, és ami a lényeg: nagyon egészségesen gondolkodott és élt.

Annyira természetesen viselkedett, hogy én is nagyon hamar feloldódtam, és egy idő után már nem feszélyezett, hogy nem látom a tekintetét, ha ránézek.

Azóta állandó, szinte baráti kapcsolatban vagyunk, követjük egymás sorsát, és időnként személyesen is találkozunk – így szép lassan számomra is kinyílt egy új világ. Orsi kérésemre írt egy hiánypótló sorozatot arról, hogyan beszéljünk gyermekeinkkel a fogyatékossággal élőkről. Neki köszönhetően ismerkedtem meg a vak síelők világával és született meg egy interjúm Balogh Zsolt paralimpikonnal, Orsi élettársával. Ő hívta fel figyelmemet a Suhanj Alapítvány Tátra utcai edzőtermére is, ahol épek és fogyatékkal élők együtt edzenek, mindkettőjük számára megfelelő körülmények és eszközök között. És együtt éltük át az első „vaksötét” előadást is.  A másodikat csak azért nem, mert Orsi nem ért rá, de én nélküle is elmentem, mert azóta már kifejezetten keresem az ilyen jellegű élményeket.

 

A lemez két oldala

Első közös kulturális élményünk Tollár Mónika rendhagyó, a Suhanj Alapítvány támogatásával készült, vakoknak és látóknak egyaránt szóló előadása volt. Mónika saját korábbi rendezését, Janikovszky Éva: „A lemez két oldala” című darabját vitte színpadra új formában, eredeti szöveggel és szereplőkkel, Kovács Patrícia és Kovács Vanda színművésznőkkel.

Ahogy utólag elmondta: nem egy „vakbarát” előadást akart, hanem a látóktól akarta elvenni a látás képességét, mert arra volt kíváncsi, hogy a hiány képes-e valamit teremteni.

Egészséges embereket szeretett volna olyan helyzetbe hozni, hogy agyukkal alkossanak valamit. A színházi élmény lényege szerinte ugyanis nem az, hogy kikapcsoljunk és passzív nézőként eltunyuljunk, amíg a színházban vagyunk, hanem épp az ellenkezője: hogy bekapcsoljunk, és kezdjünk valamit „csinálni”, alkotni. Valahogy úgy, mint a régi rádiójátékoknál.

Én már láttam korábban az eredeti előadást – két színésznő beszélget különböző szerepekben (feleség, anya, anyós, stb.) az élet leghétköznapibb kérdéseiről (férj, gyermeknevelés, anyós, takarítás, iskola, stb.), így nem számítottam nagy meglepetésre, mégis az újdonság erejével hatott, hogy ezúttal nem láttam, csak hallottam a két előadót. A Telekom Krisztina körúti székházának konferenciatermében ugyan nem sikerült tökéletesen besötétíteni, de a darab elején pár percig így is fojtogató volt a sötétség. Kellett az színpad melletti ajtó alatt beszűrődő kis fény, hogy ne érezzem fullasztónak a „vakságomat”, de amikor ezen sikerült túllépnem – akinek ez nem sikerült, jelezte a mobiltelefonjával, és csendben kivezették a teremből –, nagyon érdekes élményben volt részem.

Ugyanis a pánikszerű érzés elmúltával már nem a két színésznőt láttam magam előtt egy kis asztalkánál beszélgetve – ahogyan az eredeti előadásban –, hanem két hétköznapi nőt, különböző szituációkban, különböző (házi)ruhákban, sőt, egy idő után már nem is őket, hanem magamat és egy barátnőmet, anyámat, anyósomat.

 

"A lemez két oldala" című Janikovszky-est – Kép: Antal-Ferencz Ildikó

 

Ahogy később Mónika megfogalmazta: nem egy előadás zajlott két gyönyörű színésznővel, hanem annyiféle műsor, ahányan a közönség soraiban ültek: mindenkinek a saját előadása pörgött a szeme előtt, a saját fantáziája alkotta környezetben és módon. Mennyivel izgalmasabb így – gondoltam és elhatároztam: figyelni fogom a hasonló előadásokat. Nem sokáig kellett várnom, amíg újra hasonló élményben lehetett részem.

 

Hangoskönyvek Bodor Tibor emlékére

A Janikovszky-előadás közönségének soraiban ülő és annak sikerén felbuzdult Puskás Kata Szidónia, Bodor Tibor színművész unokája nemrég szervezett egy „vaksötét” koncertet, Szalóki Ági többszörösen díjazott énekesnő és Helle Maximilian vak zongorista közreműködésével a Turay Ida Színházban. A műsor különlegességeként a koncert előtt hallhattunk egy izgalmas előadást Frankó-Csuba Deától, a Spark Institute transzformatív képzőközpont vezető munkatársától.

Szidóniától megtudtuk: nagypapája nettó 9000 órát, összesen 514 hangoskönyvet olvasott felvételre, a világirodalom legnagyobbjaitól – Homérosztól Rejtő Jenőn át Jókai Mórig –azzal a céllal, hogy másoknak örömöt szerezzen.

Amikor ezt tette, a hatvanas években, még csak éppen elindult a hangoskönyvtár, amely ma már az ő nevét viseli. Vajon hányan vannak, akik ennyi könyvet egész életükben elolvastak? Aki viszont olvasott, tudja, hogy hangosan felolvasni mennyire nem könnyű. A „nettó” kilencezer óra mögött több mint egy évnyi erre szánt idő van, ennyit szánt saját életéből mások boldogítására a színművész, akinek unokája most folytatni szeretné a hagyományt: az egy éve alapított Bodor Tibor Kulturális Egyesület már százötven hangoskönyvet adott ki önkéntes felolvasók segítségével. Magyarországon évente nagyjából 8000 könyv jelenik meg, a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének könyvtárában viszont csak 4000 könyv van – hívta fel a figyelmet a deficitre a látássérültek számára emberi hangon elérhető könyvek terén. Hozzátette: ma már lehet géppel is felolvasni, de senki nem állíthatja, hogy például Jókai valóban élvezhető gépi hangon.

Dea előadása kezdetén elmondta: munkahelyén nagy és közepes méretű vállalatokat készít fel a technológiai változásokra, segít nekik megtalálni a biztos pontokat a nagyon gyorsan változó világban és jól működni az állandó változások közepette. Munkaidején kívül pedig az érdekli, hogy mindez hogyan zajlik az egyén szintjén: mi kell ahhoz, hogy a váratlan, nehéz helyzetekben minél harmonikusabban, hatékonyabban tudjunk helyt állni, részt venni. A komfortzóna elhagyásáról szóló előadásának lényege: a komfortzóna – a biztonságot nyújtó szokások, hiedelmek, hitrendszerek, jól begyakorolt reakciók – kereteit két fő motiváló erő alakítja: az evolúciós mintázatok és a szociális, környezeti hatások. Mindezt elhagyni azért érdemes, mert benne minden ismerős, tehát nincs tanulási és fejlődési lehetőség.

A komfortzónát a pánikzóna (agyunk a fix pontokat keresi, és ha ezek elvesznek, akkor az agy bepánikol), majd a tanulási zóna követi, ahol már nyitottan és kíváncsian állunk az újdonság előtt, de nem mindegy, hogyan és milyen gyorsan érünk ide.

Dea bemutatott egy, bármilyen élethelyzetben használható, háromlépéses módszert, amely alapján ezt le lehet rövidíteni: először meg kell ismerni az új helyzetet, információt gyűjteni róla; majd elkészíteni egy cselekvési tervet, elképzelni, hogyan alakul az új helyzet, ha belelépünk; végül megtenni az első lépést, és minden egyes lépés után értékelni azt. Ha ugyanis csak a következő egyetlen lépésre koncentrálunk a pánikot okozó nagy ismeretlen helyett, akkor agyunk megnyugszik.

 

Karády-Szalóki-est – Kép: Antal-Ferencz Ildikó

 

Karády sötétben

Az előadás után kezdődött az est fénypontja, Szalóki Ági és Helle Maximilian gyönyörű „duója” - vaksötétben. Én nem vájtfülű zeneértőként, „csak” Karády Katalin és Szalóki Ági rajongójaként hallgattam őket, de a végén a vájtfülűek is megerősítették: a páros előadása lenyűgöző volt. Szalóki Ági bevallotta ugyan, hogy háromszor hibázott, de a közönség ezen csak nevetett. A nézők többsége a koncert alatt sokkal jobban el volt foglalva a számára szokatlan helyzet befogadásával, mint hogy apró szakmai hibákra koncentráljon. Nekem a pánikzónámat az előző előadásban tapasztalt pár percről most pár másodpercre sikerült lerövidítenem, és onnantól kezdve a széken kényelmesen elhelyezkedve, behunyt szemmel élveztem az előadást. A félálomszerű állapotban hol Szalókit, hol Karádyt, hol Piafot láttam magam előtt – mint kiderült, az előadás előtt pár órával találta ki Ági, hogy a francia sanzonénekesnő leghíresebb dalával zárja a műsort –, különböző helyzetekben és ruhákban. Az agyam ezúttal is jól pótolta a látvány hiányát: láttam a hamvadó cigarettavéget, sőt, még a füstöt is éreztem, és láttam az énekesnőt hallgató katonákat is.

Ami pedig az előadókat illeti, a zongoristának természetesen nem volt új a sötétben zongorázás élménye, számára a Szalóki Ágival való közös munka volt szokatlan és komfortzónán kívüli, de ahogy maga Ági is megerősítette utólag: Maxi nagyon jól helytállt. Az énekeső pedig – hasonlóan a Janikovszky-előadás színésznőihez – bevallotta: néha egy-egy pillanatra kibillent szerepéből, ami érthető, hiszen egy teljesen ismeretlen helyzetben kellett helytállnia.

Azt is elárulta, hogy sokkal élénkebb volt a mozgása a sötétben, mint egyébként, ami elgondolkodtatta arról, mennyire felszabadító egy ilyen helyzet, és mennyi energia van még benne, amit máskor nem használ.

Korábban hasonlóan nyilatkoztak a színésznők is: ők is sokkal erőteljesebben artikuláltak és gesztikuláltak a sötétben, önkéntelenül is kompenzálva a látás és a visszacsatolás hiányát.

Visszacsatolás egyébként mindkét esetben volt: hatalmas tapsok, hangos nevetések vagy épp csendes szipogások, amelyek ezúttal is pontosan jelezték, hol tart érzelmileg a közönség. Nem csoda, hogy a teremből kiáramló tömegben ugyanazt a mondatot hallottam, amit az előző előadás után is, és ami az én fejemben is járt: Legyen folytatás! Később örömmel hallottam Tollár Mónikától, hogy a Janikovszky-előadásnak lesz folytatása október 27-én és valamikor decemberben is, a Hatszín Teátrumban. Remélem, hogy a Karády-Szalóki-estet is halljuk még így.

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti